Fülöp Mihály
Sztálin adománya. a Tismăneanu-jelentésről
Románia 2007. január 1-én vált az Európai Unió teljes jogú
tagjává. Ezt az üszkös pillanatot ragadta meg Traian Băsescu elnök, hogy a
román állam nevében 2006. december 18-án a Parlament két háza előtt ítélje el a
„bűnös és törvénytelen” kommunista rendszert, és áldozataitól bocsánatot
kérjen.1 A nemzetet a
demokratikus jogállam jegyében felemelni és egyesíteni szánó bátor
nyilatkozatot a képviselők és a szenátorok többsége, a jelen lévők – Mihály
király és a román értelmiség színe-java – megrökönyödésére Corneliu Vadim Tudor
és nagyromániás párthíveinek hangos tiltakozása, zenebonája fullasztotta
botrányba. A katarzis éppúgy elmaradt, mint Antall József parlamenti
bemutatkozó beszéde alkalmával, amikor a magyar televízió a demokratikus
korszak nyitánya helyett focimeccset közvetített. Mihály király csak az ülést
követő elnöki fogadáson kapott szót. A kommunista nemzetállam örökségétől egy
csapásra nem sikerült megszabadulni, a nemzeti önvizsgálat és megbékélés
kísérlete hamvába holt.
Milyen körülmények között jött létre, és mit tartalmazott a
nyilatkozat? Miért Vladimir Tismăneanut kérték fel a szakértői háttértanulmány
elkészítésére? Hogyan készült el a 666 oldalas jelentés, melyek érdemei és
hibái? Kit célzott és talált el a Tismăneanu-jelentés? Mi a magyar történészek
része ebben, és miért sikeredett az ő hangütésük ilyen óvatosra, védekezőre? Mi
vált valóra a jelentés ajánlásaiból az elmúlt másfél évben? Rövid
összefoglalómban ezekre a kérdésekre keresem a választ.
Traian
Băsescu 2004. decemberi megválasztása nyitotta meg az utat az antikommunista
értelmiségiek előtt, hogy az 1944–1990 közötti, majd azt közvetlenül követő
időszak elítélését a legmagasabb állami közméltóság szintjén kezdeményezzék.2 Sorin Ilieşiu kutató központja 2005
októberében tizenkét éves munkáját foglalta össze egy olyan politikai
vádiratban, amely nevén nevezi a kommunista rendszer bűneiért felelős
személyeket és intézményeket, javaslatot tesz a kommunizmus elítélésére, az
emlékezés módozatainak, helyeinek és napjainak kialakítására, a törvényhozási
és igazságszolgáltatási feladatokra, a kutatásra, a levéltári
hozzáférhetőségre, oktatási programokra. A köztársasági elnök 2006 áprilisában
kérte fel Tismăneanut a kommunizmus elítélését „intellektuálisan és morálisan”
alátámasztó bizottság megszervezésére, aki mintegy négy tucat társadalomtudóst,
történészt vont be a munkába.
Miért éppen őt? Amerikai létére a Ceauşescu időkben
kompromittálódott román akadémiai tudományosságon, a bal- és jobboldali
nacionalista, vagyis a szociáldemokrata és nagyromániás ideológiai körön kívül
álló Tis-măneanu olyan értelmiségieket tudott szervezni a vállalkozás mögé,
akik részben száműzetésük alatt megtanulták nyugati szemmel nézni
Romániát, másrészt a rendszer ellenzékeként (és ebbe nemcsak Gheorghiu-Dej,
Ceauşescu, hanem Iliescu rendszere is beletartozott) végre le akartak
számolni a kommunista nemzetállam rossz hagyományaival. Tismăneanu
szabadcsapata 2006 nyarán megrohamozta a kommunista titkosszolgálatok hétpróbás
cerberusai által őrzött levéltárakat. Elnöki felhatalmazással több tízezer
oldal dokumentumot téptek ki kezeik közül, rendkívül változó szerencsével. A
megszerzett irattömeg feldolgozására időhiány miatt alig nyílt mód. Tismăneanu
kutatócsoportja erőfeszítéseinek köszönhetően a színvonalában és szerkezetében
egyenetlen, az eredetileg tervezett terjedelemnek több mint kétszeresére nőtt
összefoglalóba azért itt-ott új tudományos eredmények és hivatkozások is
bekerültek.
A
köztársasági elnök a jelentés parlamenti bemutatásánál politikai egyensúly
mutatványra kényszerült. Úgy ítélte el az „idegen diktátum” alapján Romániára
erőszakolt totalitárius kommunista rendszert, hogy a felelősök megnevezését és
a Ceauşescu „sárkányfej” levágása után tovább uralkodó nómenklatúra elítélését
mellőzte. Băsescu elérkezettnek tartotta a pillanatot a kommunista örökség
természetének leleplezésére: „egyesek Gheorghe Gheorghiu-Dej időszakát
idealizálják, feledve, hogy ő vezette be és szilárdította meg a kommunista
rémuralmat Romániában... Mások a Ceauşescu-korszak szörnyűségeit próbálják
mentegetni, a nemzeti értékekhez való állítólagos ragaszkodása miatt. A valóság
az, hogy e fenti értékek csak túllihegett hivatkozási alapot jelentettek egy hatalomba
kapaszkodó olyan csoport számára, amely a hazafiságot csak parádékra
használta”. A köztársasági elnök az elnyomó rendszer mozgatójának a pártot, a
politikai döntések végrehajtójának a politikai titkosrendőrséget, a hírhedt
Securitátét tartotta. A rendszer bűneit húsz pontban foglalta össze:
1. Groza bábkormányának Romániára erőszakolása után a
nemzeti érdekek feladása a Szovjetuniónak történt alárendelés következtében,
ami az ország fejlődésének több évtizedes megkésettségét eredményezte.
2. A jogállam és politikai pluralizmus felszámolása az
1946 novemberi választások meghamisítása útján.
3. A politikai pártok és az alkotmányos monarchia
szétzúzása Mihály király trónfosztásának kikényszerítésével.
4. Románia teljes szovjetizálása erő alkalmazásával az
1948–1956 közötti időszakban, a „proletárdiktatúra” meghirdetése leple alatt
zsarnoki politikai rendszer Romániára erőszakolása, amelyet a legfelsőbb vezető
köré tömörült élősködő kaszt vezetett.
5. Társadalmi csoportok megsemmisítése az osztályharc
jegyében. A román elit legkiválóbb képviselőinek meggyilkolása, bebörtönzése,
kényszermunkára küldése, marginalizálása. A kollektív bűnösség jegyében a
családokat is büntették, az „egészségtelen származásúak” felsőfokú tanulmányait
megakadályozták. A kommunista rendszer, az elnyomó apparátus (Securitate,
ügyészség, milicia, határőrség, rendőrség, etc.) áldozatainak száma fél- és két
millió közöttre becsülhető.
6. Az etnikai, felekezeti, kulturális és szexuális
orientációjú kisebbségek üldözése.
7. A hegyekben harcoló antikommunista partizánok
(1945–1962) megsemmisítése.
8. A vallásüldözés és a kommunizmussal szembefordulók
üldözése és megsemmisítése, legyenek azok románok vagy kisebbségiek. Az ortodox
egyház elnyomása, a görög katolikus egyház feloszlatása, a cionista mozgalom
üldözése.
9. A kollektivizálással szembeforduló parasztok
letartóztatása, megölése, börtönbe vetése, deportálása. A parasztfelkelések
erőszakos leverése (1949–1962).
1. Megsemmisítő szándékú deportálások. Etnikai üldözések.
Zsidók és németek kiüldözése és „eladása”.
2. A kultúra elleni megtorlások, a nemzeti értékek
kiírtása, a nyugati művészet és kultúra kiiktatása, cenzúra, a sorba be nem
álló vagy tiltakozó értelmiségiek letartóztatása és megalázása (1945–1989).
3. Az 1956-os diákmozgalmak és tüntetések leverése a
kommunista párt, ifjúsági és diákszervezete, a titkosrendőrség által
(1958–1960), valamint az 1965 utáni elnyomó intézkedések.
4. A Zsil-völgyi (1977) és brassói munkásmozgalmak, az
1980-as sztrájkok leverése, a tiltakozó munkások letartóztatása és deportálása.
5. A 70-es és 80-as évek ellenzéki és disszidens személyei
elleni megtorlás. A legbátrabb ellenzékiek letartóztatása és megölése (Ursu
mérnök, Mircea Răceanu diplomata halálra ítélése), az árulással vádolt
személyek halálra ítélése.
6. A történelmi és kulturális örökség lerombolása az
1980-as években Ceauşescu nagyzási hóbortjának és a nagy kulturális-történelmi
tájékozódási pontok eltörlése rögeszméjének köszönhetően. A vidék
„területrendezési” politikája következtében Románia lakossága egy része
lakóhelye elhagyására kényszerítése.
7. A „demográfiai politika” katasztrofális következményei
(1966– 1989) többezer halálos áldozattal.
8. Az „ésszerű táplálkozás” aberráns normáinak, az
éhezésnek a lakosságra kényszerítése, a fűtés leállítása, a nyomor, a lakosság
fizikai romlása a rendszer politikája következtében.
9. Az anyagi és erkölcsi nyomor, a félelemkeltés
felhasználása a kommunisták hatalmon tartásához. A marxizmus állítólagos
előírásainak megfelelően a rendszer az egész lakosságot egy abszurd társadalmi
kísérlet alanyaivá silányította.
10. A román társadalom erkölcsi iránytűjének és
szolidaritásának szétrombolása, aminek hiányában a nép nem lehet ura szabad
akaratának.
11. Ceauşescu parancsára, a Román Kommunista Párt
vezetésének jóváhagyásával a fellázadt polgárok lemészárlása, a hadsereg és a
Securitate egyes egységeinek részvételével az 1989 decemberi antikommunista
forradalom során.
Az elnök parlamenti nyilatkozata – néhány kivételtől
eltekintve – Sorin Ilieşiu javaslatának alapelemeit tartalmazta, ennek
alátámasztására tehát aligha volt szükség a Tismăneanu-bizottság hosszú
jelentésére. A kihagyott részek némileg árulkodóak: az egyik a rendszer szovjet
megszállás alatti születési körülményeire, Visinszkij külügyminiszterhelyettes
1945 márciusi Mihály királyra a Groza kormányt rákényszerítő beavatkozására, a
vasgárdistából kommunistává vált lumpenelemek demokratikus pártok elleni
erőszakosságaira, a másik a Moszkvának alávetett parancsuralmi rendszer nemzeti
és politikai értékekkel való szembenállására, a szociáldemokrácia és
szakszervezetek szétzúzására, az igazságszolgáltatás egyszerű kommunista
eszközzé silányítására utalt. 1956 említésénél pedig kihagyta a lengyel és magyar
emancipációs mozgalmakkal érzett román szolidaritás említését. Nem került be a
katolikus és protestáns egyházak üldözésére vonatkozó rész sem. A köztársasági
elnök pillanatnyi politikai érdektől vezérelt politikai bátorságának, Sorin
Ilieşiu javaslatának és Vladimir Tismăneanu jelentésének leglényegesebb vonása,
ami a nagyromániás képviselőket tiltakozásra, Iliescut duzzogó visszavonulásra
késztette, viszont félreérthetetlenül kifejezésre jutott: Băsescu megfosztotta
a hazafias, a nemzeti jelzőtől a Ceauşescu-korszak rendszervédő kommunista
nacionalizmusát és a zsarnok árnyékában újraélesztett szélsőjobboldali
radikalizmust.
Traian Băsescu politikai ellenfeleinek elítélését a
Tismăneanu-bizottság jelentésére bízta: a 2000-es elnökválasztás két főszereplőjét
– Ion Iliescu elnököt (a román Putyin), aki a tízmillió szavazat 2/3-át, és
Ceauşescu egyik udvari költőjét, Corneliu Vadim Tudort (a román Zsirinovszkij),
aki a szavazatok 1/3-át nyerte – csak az összefoglaló tanulmányban említik. A
parlamenti nyilatkozatot megelőző hetekben a jelentés kiszivárgott részletei a
sajtóban emiatt kavartak vihart. Mindazonáltal a jelentés szerzői elleni
felzúdulást nem csak ez váltotta ki. A román ortodox egyház megalkuvó és
kollaboráns vezetőit is leleplezték, márpedig a román jobboldalnak, Traian
Băsescu elnöknek az ortodoxia az egyik társadalmi és ideológiai bázisa.
Tismăneanu néhány héten belül ezért ebben a kérdésben kénytelen volt
visszatáncolni.
Az áldozatok méltóságát és becsületét helyreállítani, a
bűnösöket pellengérre állítani kívánó, megtisztulást követelő értelmiségiek
Romániában nehéz terepen mozognak. A román társadalom többségének rossz a
lelkiismerete. Ki ne emlékezne arra, hogy nem is olyan régen, a függetlenségi
nacionalizmus újjászületésének pillanatában, Ceauşescunak 1968 augusztusában a
mostani bal- és jobboldaliak egyaránt lelkesen, de még mennyire lelkesen
tapsoltak? Ki ne emlékezne arra, hogy meggyőződésből vagy kényszerből
százezrek és milliók működtek együtt, szolgálták ki az öröknek hitt, nagy hirtelen
„bűnösnek és törvénytelennek” nyilvánított rendszert – beleértve a jelentés
szerzőinek felmenőit? 1968 augusztus 21-én mindenki felsorakozott a pártvezér
mögé. Ahogy 1971 őszén Antonescu volt vezérkari főnöke mondta nekem: „Lehet,
hogy Ceauşescu kommunista, de egy igazi hazafi.”3 Ez a „nemzeti egység” lett bukása pillanatáig legfőbb
támasza, ellenfeleit azzal hallgattatta el: aki kezet emel rá, vagy szólni mer
ellene, az a „külföld” által felbújtott „hazaáruló”.
Vladimir
Tismăneanu érdeme, hogy a rendszer nemzeti egységre, hazafiságra hivatkozó
önigazolását vonja kétségbe, bebizonyítva, hogy a román kommunista állam
sztálinista lényegű és „nemzetellenes”, attól a pillanattól, hogy a
Szovjetunió, az idegen nagyhatalom erőszakkal Romániára kényszerítette, addig a
pillanatig, amíg a nép felkelése forradalmi erőszakkal rázta le magáról. A
bizottság elnöke a kommunista rendszer elítélését a demokratikus román
politikai közösség létrejötte alapfeltételének tartja. A rendszer lényegének
éppen a sztálinista folytonosságot4 tekinti,
amely Európában – Albánia kivételével – példa nélkül álló, és ami a Ceauşescu
„sárkányfej” levágása után Iliescu első elnökségének végéig, 1996-ig,
meghosszabodott. Ebben leli magyarázatát annak, hogy 1989 decembere után miért
késett 2006-ig a kommunista korszak kritikai felülvizsgálata. Ebben az
értelmezésben Gheorghiu-Dej kommunista vezetése a szovjet csapatok 1958-as
távozását követően azért sodródott szembe a román hazafiság jelmezét magára
öltve a sztálini folytonossággal szakítani próbáló hruscsovi újításokkal, hogy
hatalmát a régi módon és eszközökkel tarthassa meg. Romániában nem kétféle
kommunista rendszer létezett, előbb internacionalista és utána nacionalista,
vagy román olvasatban: az egyik „szovjetbarát”, „kominternista”, a román nép
„lelkétől és a nemzettől idegen”, a másik, szakítva a Szovjetunióval, azonosult
„a nemzeti értékekkel”, hanem egy és ugyanazon, természetében,
hatalomgyakorlásában és ideológiájában sztálinista lényegű rendszer, amely
előbb a szovjet csapatokra és titkosrendőrségre támaszkodva, majd a nemzeti
kommunizmus álarcát magára öltve tartotta fenn magát. Ceauşescut 1968-ban a
szovjet vezetés fel sem kérte a részvételre a csehszlovák intervencióban. A
pártvezér saját hatalmi bázisa megteremtésére használta a nemzeti érzelmeket, a
román társadalom Szovjetunióval szembeni függetlenségét követelő
tömegindulatát. Ettől kezdve
minden
belső kritikát azzal az érvvel fojthatott el, hogy a szomszédok, a Szovjetunió,
Magyarország (amely Erdélyt akarja visszaszerezni), Bulgária ugrásra készen áll
a „szocializmus román útjának” fegyveres erőszakkal történő megszüntetésére. Az
inváziótól rettegő román társadalmat a „szocializmus építése egy országban”
sztálini jelszava jegyében sorakoztatta maga mögé. Ceauşescu nacionalista
retorikája hamarosan felszabadította a román történelem legsötétebb démonait, a
szélsőjobboldal mélyben szunyadó obskurantista, „mélyromán” erőit. Adrian
Păunescu, Corneliu Vadim Tudor-féle költők, a „Cîntarea României” mozgalom,
Ilie Ceauşescu hadtörténészei, a dáko-román mitológia képviselői Ceauşescu
kultuszával ötvözve építették fel azt a zavaros eszmekört, amiből később a Nagy
Románia párt szökkent szárba. A rendszer mindaddig fenn is maradt, amíg a külső
veszélylyel riogatás erősebbnek bizonyult, mint a sötétséggel, a félelemmel és
a nyomorral szembeni mélyben fortyogó tömegindulatok.
A bizottság elnöke joggal mutat rá az 1968 utáni román
„önálló”, „független” külpolitika Ceauşescu-személyi hatalmát, a kommunista
rendszert védő funkciójára. A Nyugat csodálatát kivívó kurzus csak látszólag
vert éket a szovjet szövetségi rendszerbe. Valójában Moszkva kezdettől a román
külpolitikai eltéréseket az „elviselhető bosszúság” szintjére szorította.5 Vladimir Tismăneanu szerint a román
nemzeti kommunizmus soha sem jelentett veszélyt a Varsói Szerződés
Szervezetére, a szovjet szövetségi rendszer egységére. Az eltérések nyugati és
hazai, román propagandája pedig rendszervédő funkciót szolgált. Ideológiai
elhajlásról, „revizionista eretnekségről” szó sem volt: a román kommunizmus
sztálinistább, Nyugat-ellenesebb, antiliberálisabb, értelmiségellenesebb
maradt, mint maga a szovjet. Ceauşescu „nemzeti kommunizmusa” hamis
nacionalista eufóriát okozott, a szovjettől eltérő, szocializmushoz vezető
román út ábrándképét rajzolta fel. 1980 után az állítólag autonom külpolitika
és a repressziv belpolitika ellentmondása szakadékká mélyült. Az
adósságválságra a rendszer válasza a sztálini autarchia. Románia „ostromlott
erőddé” változott.
A
rendszer a külső ellenségtől rettegés jegyében a belső ellenség megsemmisítésére
törekedett, a leghalványabb bírálat mögött is összeesküvést, felforgatást, bűnt
szimatoltak. Tismăneanu megfogalmazásában: „A kommunista Románia létezésének
első napjától az utolsóig a lakosság elsöprő többsége számára börtön volt.”
A Moszkva érdekeinek alárendelt Románia a sztálinista politikához és
ideológiához akkor is hű maradt, amikor a szovjetek közvetlen ellenőrzése alól
kikerült. Nem véletlen, hogy Ceauşescu közvetlenül bukása előtt, amikor már
érezte, hogy nemzeti kommunizmusa tartópillérei inognak, rendszere megmentésére
a szovjet szövetségi rendszer, a Varsói Szerződés Szervezete fenntartása
mellett tört lándzsát. Ezért minősíti a jelentés szerzője a román kommunista
rendszert „nemzetellenesnek”, amely sztálinista lényegűnek bizonyult
nacionalista hittételei ellenére. Tismăneanu szerint Romániát a nép érdekeitől
és törekvéseitől „idegen politikai csoport” bitorolta, sztálinista totalitárius
rendőrállammá alakítva az országot.
A bevezető tanulmány írója szerint a rendszer erőszakban
született, erőszak tartotta fenn, és erőszakban múlt ki. Örökösei, Ion Iliescu,
Petre Roman a kommunista pártot Nemzeti Megmentés Frontjává alakítva ott
folytatták, ahol a kivégzett diktátor abbahagyta: a „civil” társadalmat és a
demokratikus pártalakulatokat demonizálták, a marosvásárhelyi magyarellenes
pogromot a politikai titkosrendőrség újraélesztésére használták, az 1990.
június 13–15-i bányászjárást a törékeny pluralizmus ellen fordították.
Ceauşescu utódait ugyanaz az értelmiség-, pluralizmus-és Nyugatellenesség
jellemezte, mint a nemzeti sztálinizmus egész korszakát. Iliescu 1990–1996
közötti elnöksége az oligarchikus kollektivizmus, a tekintélyuralom, az állami
mindenhatóság elveire épült. A Tismăneanu-jelentés összefoglalójában
– az
igazságszolgáltatás és a kutatók mozgósításával – javasolta az 1977-es
Zsil-völgyi, az 1987-es brassói munkáslázadás, a több, mint ezer áldozatot
követelő antikommunista tüntetések elleni megtorlás felelőseinek felkutatását
és bíróság elé állítását, az 1990. márciusi „etnikai diverzió” felderítését, a
bukaresti Egyetem téri tüntetés leverésének és az 1991–1999 közötti
bányászjárások kivizsgálását. A bizottság a Nemzeti Megmentési Front, a
Belügyminisztérium, a titkosszolgálatok iratai titkosításának feloldását, az
1990. márciusi temesvári és a bukaresti Egyetem téri nyilatkozatok
antikommunista forradalmi proklamációként elismerését szorgalmazta.
A
Tismăneanu-jelentésnek a historiográfiai összefoglalót követő első része a
Román Kommunista Párt, a második az elnyomás, a harmadik a társadalom-gazdaság
és kultúra kérdéseit taglalja, végül közli a kommunista és titkosszolgálati
vezetők életrajzi adatait. A nemzetközi összehasonlításban is új eredmény a szovjet
tanácsadók szerepéről szóló fejezet. Alekszandr Januárevics Visinszkij
szovjet külügyminiszterhelyettes Sztálin utasítására 1945. március 6-án katonai
és politikai fenyegetéssel kényszerítette a román uralkodóra Petru Groza kormányát.
A szovjet katonai megszállás alatt Dimitrij Georgevics Fedicsikin vezette,
Romániába telepített NKVD egység hozta létre Bodnăraş irányításával a román
titkosrendőrséget. Első, szovjetekkel közösen végrehajtott akciója 1945.
február 24-én a Rădescu-kormány megbuktatására szervezett vérengzés.6 A kezdeti időszakot Mihály király és a
történelmi pártok vezetőinek megfigyelése, a szomszéd népi demokráciák
titkosrendőrségeivel kialakított együttműködés (Bodnăraş 1947 májusban, Groza
budapesti látogatása alkalmával találkozott Péter Gáborral, a romániai
magyarság elleni szovjet–magyar–román titkosszolgálati akciók ekkor kezdődtek)7, majd a nyugati hatalmak és Tito
Jugoszláviája elleni harc jellemezte.
Gheorghiu-Dej kérésére Sztálin a Rajk-per romániai
következményeinek felszámolására küldte 1949 novemberében Bukarestbe
Saharovskijt8 és Patrikeevet,
akik Márton Áron monstre perének megrendezését is elindították. Saharovskij a
hatvanas évek elején, a szakítás pillanatában a román kollégák fejéhez vágta,
hogy a „romániai „hírszerzést” a szovjet tisztek hozták létre, szovjet
alapon..., kötelessége tehát, hogy elsősorban a szovjet érdekeket szolgálja”.9A román hadsereg 1944 kora őszén került
közvetlen szovjet ellenőrzés alá. 1947 végétől hadügyminiszterként a szovjetek
bizalmi embere, Bodnăraş irányította. Belgrádból Bukarestbe került a Kominform
folyóirata. Moszkva akaratát a „Tartós békéért, népi demokráciáért”c. Tito
ellenes propagandakiadvány főszerkesztője, Borisz Nyikolaevics Mityin, az SzKP
KB tagja, Sztálin életrajzírója, Gheorghiu-Dej egyik támasza közvetítette. A
román kommunista párt vezetőségének munkájában rendszeresen részt vett, azt
irányította. Kulcsszerepet játszott Sztálin és Gheorghiu-Dej 1952. áprilisi
moszkvai találkozója után Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu
eltávolításában, Malenkov szovjet miniszterelnök utasítására Lucreţiu
Pătrăşcanu kivégeztetésében.
A teljes
szovjet ellenőrzés
minden
területre kiterjedt. Sztálin írta bele a román alkotmányba a Magyar Autonóm
Tartomány létrehozását, írta elő a mezőgazdaság kollektivizálását, a paraszti
vagyonok elkobzását, a pénzügyi reformot, a Duna–Fekete-tenger csatorna és a
hozzá tartozó román Gulag építését,10 szovjet
tanácsadók készítették a román ötéves tervet, vezették be a „szocialista
realizmust” a kultúrába. A közvetlen szovjet jelenlét felszámolását,
természetesen a csapatkivonást is, a szovjet pártvezetés kezdeményezte 1957
januárjában, jutalmul Gheorghiu-Dej magyar ellenforradalom elleni harcra
felajánlkozásáért, együttműködéséért Nagy Imre ügyében, szövetségi hűsége
bizonyításáért. Hruscsov 1964. októberi megbuktatása után Gheorg-hiu-Dej kapott
az alkalmon: azonnal kivonta a román titkosszolgálatot a szovjet közvetlen
ellenőrzés alól, noha a szovjetek javára végzett hírszerzést Románia a
hidegháború végéig folytatta. A Securitate szovjet fiókintézményként született.
Alapító hagyományaihoz híven szovjet rendszerben és módon folytatta
tevékenységét a zsarnok bukásáig a pártvezetés által ellenségnek
nyilvánítottakkal szemben.
A többi
fejezetről aligha érdemes külön megemlékeznünk, hiszen funkciójuk érthető módon
a politikai vádirat egyes pontjaink, alátámasztására szorítkozik. Jellemző,
hogy a román társadalom tömeges ellenállásának, az 1956-os magyar forradalomhoz
hasonló felkelés hiányát azzal próbálják pótolni, hogy a hegyekbe
„antikommunista partizán mozgalmat” képzelnek. Ezeknek a „primitiv lázadóknak”11, ha volt is ideológiájuk, az a
vasgárdista eszmevilágból táplálkozott. Szerencsére Sorin Ilieşiu eredeti
javaslatát – a második világháború előtti antikommunista küzdelem említését,
amit nagyromániások sokáig témaként sajátítottak ki – nem vették be az elnöki
nyilatkozatba. Ilieşiu azt igényelte, hogy örökítsék meg Románia és a román nép
kommunizmus elleni „harcát, oppozícióját, ellenállását 1919 és 1944 között: a
román hadsereg harcát a totalitárius-bolsevik Bela Kuhn (sic!) vezette rendszer
ellen, melynek célja Lenin világforradalmi elképzeléseinek megvalósítása; az
alkotmányos román állam és demokratikus politikai szervezetek ellenkezését
Románia Kommunista Pártjának nemzetellenes álláspontjával szemben, amely a párt
betiltásához vezetett, és semlegesítette a Kreml expanziós terveit, amelyet
Sztálin és a Komintern politikájának teljesen elkötelezett politikai
eszközeként képviselt; a jogtalanul, Hitler és Sztálin gangster megállapodása
következtében (Ribbentrop–Molotov 1939. augusztusi paktuma és titkos
függelékei) elcsatolt román területek (Besszarábia, Észak-Bukovina,
Herca-kiszögellés12) felszabadításáért
folytatott küzdelmet”. Traian Băsescu viszont megemlítette az áldozatok számát
fél-és kétmillió között megjelölő, az 1989 decemberi forradalom antikommunista
jellegét bizonyítani hivatott tételeket (a tüntetők azt kiáltották a rájuk
rontó rohamcsapatoknak: „ Inkább meghalunk, de szabadok leszünk!”).
Hogyan csöppentek a magyar történészek ebbe a jellegzetesen
román belügyi vitába? A harmadik részben díszítő elemként – a Romániában már
alig létező német és zsidó kisebbség szenvedés-és üldözés-történetével
egyetemben – ott szerepel a magyar kisebbség történetéről szóló összefoglaló
is. Salat Levente – nagyon helyesen – úgy döntött, hogy a névre szóló politikai
vádirat írásában nem vesznek részt. Ehelyett hatástanulmányt állított össze a
Román Nép-, majd Szocialista Köztársaságba „integrálni” kívánt magyarajkú
lakosságról. Salat Levente jó érzékkel választotta ki a román levéltárakban
kutató fiatalokat. Ahol lehetett, be is építették az újonnan megszerzett
forrásokat. Külön megtisztelő számomra, hogy Vincze Gáborral írt műveinket olvasták
és használták. Meg tudom érteni zavarukat, amikor végre beengedték őket a
titkos román levéltárakba. Valahogy úgy érezhették magukat, mint Ali Baba, aki
nem tudta hirtelen, hogy melyik kincset rejtse zsákjába. A Tismăneanujelentés
tanulmányainak színvonalát a magyar alfejezet meghaladta, az adott körülmények
között nehezen lehetett volna ebből többet kihozni. A magyar szerzők részvétele
a vállalkozásban összességében indokoltnak bizonyult. A magyar nemzeti és
tudományos közösségnek akkor válna igazán hasznára gyűjtésük, ha – Tismăneanu
ajánlásainak megfelelően – a lehető leghamarabb a világhálón közzétennék a
levéltári fondok és dokumentumok jegyzékét.13
A
szerzők bátorítására javaslom, hogy a román kommunista politika a magyar
kisebbségre gyakorolt hatása mérlegének felállításánál, a javított kiadás
publikálásánál két szemléleti hiányosságot lehetne korrigálni. Először:
óvatosan, előre védekezve, néhol orwelli nyelvezetben fogalmazódott a
tanulmány, amit csak a kolozsvári beavatottak értenek, nehogy a román bal-és
jobboldali nacionalisták céltáblájává váljon. Sikerült: nem is figyelt fel az
írásra senki, még az érintettek sem. Az összefoglalóban ugyanis nem említik a
lényeget, a rendszer máig elhallgatott születési hibáját, azt, hogy Észak-Erdélyt
Joszif Viszárionovics Sztálin adományozta14 a román kommunista baloldalnak, teremtette meg ezzel
a Groza-kormány és a román kommunisták uralmának, 1945 utáni tömegtámogatásának
alapját. Erdélyt románok féltették a magyaroktól. Ez hatotta át a román
kommunista nemzetállam hiveinek gondolkodását, és irányította cselekedeteit
1945-1946-ban a béketárgyalásoknál, a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásánál,
az 1956-os magyar forradalomnál és szabadságharcnál, az 1968-as csehszlovákiai
invázió után, az 1989 decemberi román forradalmat követően is áthatotta a román kommunista nemzetállam híveinek gondolkodását, és irányította
cselekedeteit. A totális nemzetállamban ezért a romániai magyarság egésze
gyanús, állambiztonsági veszélyt jelent, szükséges totális
ellenőrzés alá helyezni, az anyaországtól elszigetelni és végsősoron
mindenáron beolvasztva megszüntetni. Traian Băsescu is ösztönösen
érezte, nem érdemes feszegetni a rendszer születési körülményeit, Románia
háborús vereségének következményeit, azt, hogy Mihály király Észak-Erdélyért
cserébe fogadta el a Groza-kormányt. Másodjára: Románia a Gheorghiu-Dej korszakban
a szovjet divide et impera politikának alárendelve, majd a
Ceauşescu-rendszer idején „ostromlott erődként” előbb a Rákosi-, majd a
Kádár-rendszer Magyarországától is elzárkózott. A Szovjetunió árnyékában a
Románia és Magyarország közötti viszony a hidegháborús szembenállásra
hasonlított, ahol a Kelet a sztálini ortodoxia jegyében élő Románia, a Nyugat –
munkásmozgalmi szóhasználattal – a „jobboldali elhajló”, „revizionista”
Magyarország. A magyar forradalom után, majd Csehszlovákia megszállását követően
kialakított „nemzeti egységből” ezért maradt ki a magyar kisebbség. A bukaresti
kommunista vezetés ott sejtette mögöttük az anyaországot, amely puszta
létezésével veszélyeztette Románia területi épségét, és „nyugati”,
„fellazító” jellege miatt a román kommunista rendszert. Ez a háttere annak,
hogy a magyar Tőkés László lett a szikra, aki a romániai forradalmat
lángra lobbantotta. És ez az oka annak, hogy a magyar református püspök
szerepét szinte az egész román politikai spektrum tagadja, vagy kisebbíti, magyar „összeesküvést” vagy „titkosszolgálati akciót” sejtetve mögötte.
Schöpflin
György még a román kommunista rendszer bukása előtt írta: „Míg az általános
politikai helyzet Romániában rossz marad, azaz amíg Ceauşescu él, addig a
magyarok kilátásai is reménytelenek... Ceauşescu halálával az utódok
demoralizált, ellenséges, mogorva és apatikus népet kapnak majd örökül, amely
bármiféle politikai hatalmat gyanúsnak fog tartani.”15 Másfél évvel az Európai Unióba belépés,
és három és fél évvel Traian Băsescu megválasztása után a nép még mindig
demoralizált, ellenséges, mogorva és apatikus, politikai vezetőiben ma sem
bízik, de mindenesetre nem arra az útra lépett, amire Putyin Oroszországa.
A demokrata Traian Băsescu elnök és a liberális Tăriceanu kormányfő a
Tismăneanu-jelentés kiadásának pillanatában egyetértett azzal. A kettejük
között ezután kibontakozó hatalmi harcban Markó Béla Romániai Magyar Demokrata
Szövetsége a nem magyarellenes kormányfő, Tőkés püspök, a Magyar Polgári Párt a
„kommunistaellenes” elnök táborába igyekszik állni. Időközben Corneliu Vadim
Tudor három millió szavazóját vesztette el, párthívei a baloldali
(szociáldemokrata) vagy jobboldali (demokrata-liberális) nacionalisták, esetleg
a Konzervatív Párt, Gigi Becali vagy más szélsőjobboldali pártok táborába
sodródtak, vagy el sem mentek szavazni. Az elnök az Iliescu és Corneliu Vadim
Tudor ellenes értelmiséget nyilatkozatával felsorakoztatta maga mögé. A
román hatalmi harcok elsodorták Tismăneanu ajánlásainak végrehajtását,
egyedül az Országos Levéltár főtitoknokát sikerült nagy nehezen félreállítani.
Vladimir (barátainak:
Volo) Tismăneanu járja a világot jelentésével, ismertette azt a washingtoni
Woodrow Wilson központban, Brüsszelben (ez alkalommal Tőkés püspök is
üdvözölte), Párizsban. Új lapot nem nyitottak Románia történetében, de legalább
– ahogyan Mihály király fogalmazott – „a kommunizmust sikerült túlélni”.16
1 Discursul Preşedintelui României, Traian Băsescu,
prilejuit de Prezentarea Raportului Comisiei Prezidenţiale pentru Analiza
Dictaturii Comuniste din România (Parlamentul României, 18 decembrie 2006).
Internet: www. Presidency.ro. Letöltve: 2008. június 27. 20 óra.
2 Raportul pentru condamnarea regimului politic
comunist ca nelegitim şi criminal propus Preşedintelui României, Traian
Băsescu, de Sorin Ilieşiu în octombrie 2005, text actualizat în ianuarie 2006.
(Supliment, „Revista 22”, nr. 188, 21 martie 2006). Centrul Internaţional de
Studii asupra Comunismului din cadrul Fundaţiei Academia Civică/Memorialul
Victimelor Comunismului şi al Rezistenţei. Jelentés a kommunista rendszer, mint
bűnös és törvénytelen politikai rendszer elítélésére. Sorin Ilieşiu 2005
októberi javaslata Traian Băsescu köztársasági elnöknek.
3 Ez egybecseng Iuliu
Maniu szavaival: „Valamennyien románok vagyunk, nem kannibálok”, amit az
Antonescu-perben tanúskodása alkalmával mondott 1946 májusában. Josif Constantin Drăgan: Antonesco. Mareşalul României şi
răsboaiele de reîntregire. Centrul european de cercetări
istorie, Venezia, 1986. 482. l.
4 Fülöp Mihály: A román külpolitika aktuális kérdései,
a magyar–román viszony. Magyar Külügyi Intézet, Budapest, 1985. december
31.
5 Fülöp Mihály: Románia
külpolitikája 1953–1979. Magyar Külügyi Intézet, Budapest, 1980. 195.
6 Leonyid Gibianszkij közlése. Az
akció kísértetiesen hasonlít a budapesti Parlament előtti 1956. október 25-i
tömegmészárlásra.
7 A magyar–román titkosszolgálati együttműködés első szakasza a kommunista rendszer bukásáig tartott. Ennek legtragikusabb epizódja Demeter Béla
kiszolgáltatása a magyar államvédelmi hatóság által a Securitáténak 1951.
április végén.
8 Alekszandr Mihajlovics Szaharovszkij 1949–1953 között a
szovjet titkosszolgálati tanácsadók, majd 1956 és 1971 között a
KGB I. főigazgatóságának, a hírszerzésnek
a vezetője.
9 Ion Mihai Pacepa: Cartea neagră a Securităţii,
vol II. Viaţa mea alături de Gheorghiu-Dej. Editura Omega, Bukarest, 1999.
11.
10 A tervet 1949-ben a szovjet Saposnyikov tábornok
terjesztette Sztálin, Molotov, Berija, Kaganovics, Gheorghiu-Dej, Posteucă és
Gaston-Marin elé. Doina Jela: Cazul Nichita Dumitru. Editura Humanitas,
Bukarest, 1995. 30–31.
11 Eric Hobsbawm: Bandits.
London, 1969.
12 Herca-tartomány az
1940. június végén Szovjetunió által elfoglalt területeken túlhaladóan 1945 őszén
került a szovjet külügyminisztérium béketerveibe öt Duna-deltai szigettel együtt, amit a
Külügyminiszterek Tanácsa párizsi román békeszerződése helyett a Groza által Moszkvában aláírt 1948.
február 3-i barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény szovjet–román
határt kijelölő jegyzőkönyve juttatott a Szovjetuniónak. Leonyid J. Gibianskj: SzSzSzR i
nekotorie problemi eirnovo uregulirovania sz Ruminiei na zaversajuscsem etape Votroj mirnovoj
voini. (A Szovjetunió és a román békerendezés néhány kérdése a második világháború befejező
szakaszában). In Materiali dvusztoronnyei komisszii isztorikov Rosszii i Ruminii.
X naucsnaja konferencia. Moszkva,
oktyabr 2005. Moszkva 2007. 38–54.
13 Erre magától
kínálkozik a transindex.ro Erdélyi adattára.
14 Sarret bukaresti
francia politikai képviselő használta a „Sztálin adománya” megfogalmazást
Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezésére 1945. március 12-i 153.
sz. bukaresti rejtjeltáviratában. Ministere des Affaires Etrangéres, Archives
et Documentation, Série Z Europe, 1944–1949, volume 27. Paris. Idézi: Anna
Fülöp: La Transylvanie dans les relations roumano-hongroises vues du Quai
d'Orsay (septembre 1944 -décembre
1947). Colecţia Diversitate
etnoculturală în România, Cluj-Napoca, 2006. 57.
15 Schöpflin György: Az emberi jogok és a nemzeti
kérdés Romániában. Fordította: Bojtár B. Endre és Melegh Attila. Századvég,
Budapest, 1989. 119.
16 Mihály király a jelentés bemutatását követő
köztársasági elnöki fogadáson kapott szót, 2006. december 18-án.