Tismăneanu-jelentés versus egyéni vélemény

Az alábbiakban nem bírálni akarom a Tismăneanu-jelentés 7. A nemzeti kisebbségek helyzete 7.1. A magyarok című fejezetét, hanem kizárólag a saját véleményemet kívánom kifejteni, lábjegyzetben jelzem - kritikai megjegyzések nélkül idézem - a jelentés e fejezetének szövegéből azt, ami globálisan vagy részleteiben nem fedi az én szubjektív vélekedésemet. Ezzel nincs szándékomban lebecsülni a szerzők dicséretes munkáját, csupán azt érzékeltetem - távolról sem a nagybetűvel írandó IGAZSÁG kimondásának tévhitében -, hogy létezhet e témának más megközelítési módja is.

Gondolom a felett nem lehet vita - ezzel mindenki egyetért -, hogy a magyar kisebbség helyzetét a kommunista rendszer hatalomra jutása után csakis a kezdeti állapottal összevetve lehet valósághűen értékelni. Abban viszont már eltérőek lehetnek a vélemények, hogy ez az origo, ez a viszonyítási pont milyen volt. Más szóval: milyen léthelyzetben élt a romániai magyar kisebbség akkor, amikor elkezdődött a kálvária, a szocializmus építésének nevezett kommunista diktatúra kiépítése. Ez az összevetés múltértékelést is jelent, végső fokon vissza kell pillantanunk a két világháború közötti - sőt: a világháború alatti (!) - körülményekre, csak ezekhez mérten lehet lemérni, milyen volt az a bizonyos magyarellenes kisebbségpolitika a kommunista egypártrendszer alatt. Az én megítélésemben a két világháború közötti (alatti) kisebbségi állapot távolról sem volt rózsás, ennek rózsaszínűre festése nem illik össze saját értékelésemmel.¹ Az én meglátásom szerint nemcsak a magyar történetírás állítja azt, hogy a romániai magyarok a két világégés között Romániában a diszkrimináció áldozatai voltak, hanem ez az értékelés - amelynek alátámasztására nem egy írásomban magam is törekedtem - tényleges állapot volt. (Persze ez is szubjektív láttatás.)²

A kiindulópont elrajzolásában közrejátszhat az, ha az örökölt állapotban nem vesszük figyelembe az alapvető különbséget az észak-erdélyi és dél-erdélyi viszonyok között. Nem az egész romániai magyarságnak, hanem csak az Észak-Erdélyben négy évig a magyar uralom alatt élt, többségivé vált népcsoportnak volt lehetősége arra, hogy - nem megőrizze, hiszen előzőleg elvesztette - újrateremtse gazdasági, kulturális, oktatási pozícióit, belső pluralizmusát. De az egész romániai magyar népcsoportra ez nem volt érvényes, a második bécsi döntés után Romániában maradt magyar nemzetrészt mindezek a legkevésbé sem jellemezték, ellenkezőleg: a világháborús évek éppenséggel e tényezők további rombolásával jártak. Való igaz, hogy ha a kommunista rendszernek a romániai magyar kisebbségre gyakorolt hatásáról képet próbálunk alkotni, akkor a módszer ez: "a közösség helyzetében a kommunizmus bukásáig bekövetkezett változásokat összevetjük az erdélyi magyarság demográfiai, gazdasági, oktatási, tudományos, kulturális és politikai életének azokkal az adottságaival, amelyek a Román Kommunista Párt (RKP) hatalomra jutásának az időszakában jellemezték a közösséget."³ Nem e módszer érvényesítésében van különvéleményem, hanem abban, miként értékelem ezt a hatalomra jutás idejében létezett állapotot.

Én az erdélyi városok lakosságának összetételében,⁴ a gazdasági élet megszervezésére vonatkozó adatokban,⁵ a felekezeti iskolahálózat megítélésében,⁶ s leginkább a tudományos élet intézményeinek felmérésében⁷ alapvető különbséget látok az észak- és a dél-erdélyi állapotok között. (A legkevésbé sem merném például egy kalap alá venni a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár helyzetét a magyar uralom alól kikerült kolozsvári Lyceumi Könyvtárral vagy a marosvásárhelyi Teleki Tékával.) Annál is inkább, mert magam is tudom, hogy Dél-Erdélyben "a magyar közösség mindenféle megnyilvánulását még szigorúbb keretek közé szorították, 1944 őszével kezdődőleg, állambiztonsági intézkedések ürügyén értelmiségieket és vezető személyiségeket vettek őrizetbe"⁸ - csakhogy ez ellentmond a globális, a különbségeket figyelmen kívül hagyó értékelésnek. Ennek tudatában én nem állítom, hogy a magyar kisebbség - a maga egészében, nem csak az észak-erdélyi - mélyreható önszervezéssel, az identitást megőrző és fejlesztő intézményrendszerrel rendelkezett akkor, amikor a kommunista hatalomátvétel az elsorvasztását elkezdte.⁹ Éppen ellenkezőleg: egy megosztott, egyfelől öntudatra ébredt és a négyéves szervezettség önmegőrző energiát magába szívó nemzetrész, másfelől a még az így-úgy megóvott szervezettségét is megnyirbált kisebbségi közösség egyáltalán nem homogén léthelyzetét kell alapul elfogadnunk akkor, amikor ehhez igazítjuk a későbbi kommunista nemzetiségpolitika megítélését.

E megosztott erdélyiség állapotában a múlthoz viszonyulásnak - szerintem - két viszonyítási elágazása lehetséges. Az én tudattartalmaimban a kommunista ideológiának a vesszőparipája, "a múltat végkép eltörölni" egyáltalán nem volt egyértelmű, ugyanis az RKP propagandájában kígyót-békát ráolvashattak ugyan a burzsoá-földesúri rendszerre, de a gyakorlatban - vörös színre festve - bizony átvettek belőle nem egy alapeszmét. Itt van az 1923-as román alkotmány, amely meghirdette a nemzetiségeket nem ismerő egynemzetű román államot, vajon nem ugyanilyen egynemzeti - igaz: szocialista - állam képét rajzolták fel lépésről lépésre a háború utáni román alkotmányok is? E tekintetben a dél-erdélyi magyarok tulajdonképpen a más színűre pingált folytonosság állapotába kerültek, csak a magyar uralmat kipróbált észak-erdélyiek érezték a többségből ismét a beolvadásra szánt kisebbséggé válás sokkját. Aki a kommunista kisebbségpolitika elítélésére vállalkozik, nem tekinthet el attól, hogy ez miként csapódott le az áldozatok - perspektivikusan a nemzetiségük elvesztésére ítéltettek - tudatvilágában, attól függően, hogy milyen létállapot folytatásaként élték meg ezt a traumát.

A kommunista hatalomátvételkor meglévő állapotokba, ezek alakulásának irányában - a "sokoldalúan fejlett szocialista társadalom", majd "az egységes (nyilván román) dolgozó nép megteremtése" felé - az én láttatásomban bizony jócskán beleszövődött a múlt. Más szóval: a kommunizmus korszakának elítélésekor szerintem el kell marasztalnunk azt is, amit ez a merőben újnak önjellemzett éra a királyi Románia bűnei közül magára vállalt. Paradoxon kerekedik ki ebből a szubjektív megközelítésből: a romániai kommunizmus megbélyegzésének össze kell fonódnia a régi romániai kapitalizmus kisebbségellenes kinövéseinek elítélésével. Kapitalizmus-bírálat a kommunizmus kritikájában? - hökkenhet meg az, akinek a tudatában ez a két társadalmi berendezkedés tűz-víz viszonyban áll egymással. Igenis, a kisebbségpolitikában mindaz, amit a román kommunista ideológia és gyakorlat a királyi Románia nemzetiségpolitikájából átmentett, megérdemli a kipellengérezést.

E bizarrnak tűnő nézőpont elfogadásának hiányában könnyen megtörténhet, hogy az egypártrendszer egyes intézkedéseit kezdeményezéseknek tartjuk, holott valójában a királyi Románia kisebbségpolitikájának folytatásai. Így például az erdélyi nagyvárosok elrománosításának kezdetét mondjuk egy 1947-es belügymisztériumi határozathoz kötjük,¹⁰ holott e folyamat a két világháború között teljében volt; vagy a viszonylag független magyar gazdasági intézmények felszámolásának elkezdését (!) ez év nyarától számítjuk,¹¹ holott a magyarpárti politikusok a húszas-harmincas években nem egyszer már felvetették a parlamentben ezt a sérelmet; meg aztán vajon a magyar szövetkezeti tulajdon elleni hadjáratot 1945 tavaszán¹² indították el? Hiszen a magyar gazdasági szakemberek, politikusok egy-két évtizeddel ezelőtt már felemelték a hangjukat ez ellen. S vajon a magyar közbirtokosságok erdőit egyszerűen 1948-ban vette át az állam,¹³ ennek, s az egész Csiki Magánjavak körüli konfliktusnak nincsenek-e meg a sérelem-politikai előzményei, talán nem a "kapitalizmusból örökölt", s a kommunisták ecsetjével osztály-meghatározottságúvá kozmetikált ügyről volt-e szó? Meg aztán akkor, amikor a magyar nyelvű középiskolai oktatás korlátozására vonatkozóan évszámokhoz kötve (igen helyesen) bemutatjuk a leépítés folyamatát, én legalább egy félmondatban megemlíteném, hogy ebben Anghelescu elhíresült oktatási törvénye köszönt vissza.

A múlt kísértete életre kelt a forradalminak nevezett társadalom-átalakításban. Igaz, e folyamatban a disszkontinuitás a politika mezején egészen nyilvánvaló. Végül is egy magántulajdonon alapuló, a többpártrendszerű sajátos, döcögő román demokráciát (legalábbis a királyi diktatúráig) érvényesítő, a "nihil sine deo" szellemében működtetett rendszert váltotta fel az egypárti, a demokráciát a "szocialista" jelzővel megcsúfoló, ateista államgépezet. Ennek ellenére a politika nyomvonalán is érvényesült a viszonylagos folytonosság. S a kommunista berendezkedés periódusának górcső alá helyezésekor én ezt sem hagynám árnyékban.

A nagy kérdőjel ennek kapcsán a háborúközi romániai magyarpárti politizálás megítélése után tehető ki: folytatható volt-e, s ha igen, milyen formában az a kisebbségpolitizálás - s most nem az állami kisebbségpolitikára gondolok, amelynek nem egy eleme beleépülhetett a kommunista diktatúrába, hanem a nemzetkisebbség politizálására -, amelyet a politikus-elődök (s nem is mindig elődök, hiszen esetenként életkoruk szerint ugyanazok) az előző rendszerben folytattak. Ennek két elágazása volt, egyfelől a baloldali (hogy ne mondjuk az egykori megítélés szerint: szélsőbaloldali) múlt felvállalása, annak folytatásaként, másfelől a magyar polgári politizálásba az értékes elemek átmentése a gyökeresen megváltozott politikai struktúrában. Az én koncepciómban ugyanis a romániai kommunizmus elítélésének nemzetkisebbségi - jelesül magyar kisebbségi - dimenziójához hozzátartozik nemcsak az, hogy ebben az "átkosban" miként bántak a magyarokkal, hanem az is, hogy mi ment végbe e közösségben magában. A meghasonulástól, a gerinclágyító mentalitástól az egyenes gerincű ellenállásig menően.

Ami az ún. "burzsoá-földesúri" múlt felvállalását illeti: ennek megítéléséhez szükség van annak értékelésére, vajon követhető volt-e a két háború közötti romániai - most eltekintek Erdély kettéhasításától - magyar kisebbségi politika. E viszonyítási rendszer lényegében a magyarpárti politizálás felvállalása vagy elvetése. A folytatás akkori megítélése attól függött, ki hogyan értékelte az előző politikai kurzust. A köztudatban talán úgy élt, hogy az egykori kisebbségi politizálás kudarcos volt, hiszen nem ért el célt, nem eredményezte a kisebbségek egyenjogúsítását.¹⁴ Igen ám, de ennek a kudarcnak az okát nem mindenki a magyar politizálás betájolásában kereste, hanem az ellenakciók következményeként értékelte. Ebből az következett, hogy egyesek szerint a második világháború előtti többpárti politikát - miért ne, éppen a magyarpártit - az új társadalmi berendezkedés hajnalán talán tovább lehetne folytatni. Ennek a folytonosság-kísérletnek én nagyobb súlyt adnék azzal szemben, hogy az "MNSZ-nek sikerült az erdélyi magyar lakosságot megnyerni a baloldali tömb támogatására."¹⁵ Való igaz, hogy a magyarság zöme (nem a magyarság mint osztatlan közösség) akkor a Napra szavazott, a baloldali tömbben látta sorsának jobbra fordulását a királyi diktatúra szomorú tapasztalata után. De vajon ez a meggyőződésnek, vagy a félrevezetésnek volt-e az eredménye? Az én értékelési rendemben nagyobb nyomatékot érdemelnek a többpártrendszer mellett tanúságot tevők, vagy egyenesen a magyar párti politizálás folytatását szorgalmazók, a Márton Áron, Venczel József és mások által meghirdetett vonal, még ha igaz is, hogy kiállásuknak nem lehetett nagy visszhangja, hiszen rájuk börtön várt. Meg aztán én nem feledkeztem volna meg a szociáldemokrata pártban tevékenykedő magyarjainkról sem, akik ugyancsak áldozatul estek a többpártrendszer megmentéséért kifejtett munkálkodásuknak akkor, amikor a pártjukat erőszakkal - úgymond egyesítéssel - beolvasztották a kommunista pártba. Amikor elítéljük a kommunizmust, nem feledkezhetünk meg róluk, hiszen a magyarságon belül a magyarpárti kurzus folytatói vagy a szocdem hagyományok őrzői voltak az első ellenállók az egypártrendszerű diktatúra előkészítésekor. Márpedig a kommunizmus feletti ítélkezéshez hozzátartozik a magyar nemzetkisebbségen belüli - nem, mondjuk, a fogarasi havasokban fegyveresen harcolókhoz mérhető, hanem a politikai eszközökkel vívott - ellenállás is.

Ami most már a másik vonatkozást, a kommunista korszakban a baloldali múlt felvállalását illeti, e tekintetben a MADOSZ és Magyar Népi Szövetség viszonya kívánja meg az elemzést. A harmincas években a Moszkvabarát szövetség egyértelműen az osztályharcos ideológiát vállalta fel, s ennek követőjeként hozták létre az MNSZ-t. Az utólagos értékelésben szembeszökő ellentmondás tapasztalható egyfelől ennek a proletár ideológiát elfogadó utódszervezetnek a politikai bázisa és a neki tulajdonított célkitűzések (vagy talán a feltételezett praxisa?) között. Egyfelől az osztálynézőpont, másfelől a nemzetiség mint osztályoktól nem szétszabdalt közösség tételezése összeegyeztethetetlen. Ekképpen az én értékelési rendemben nehezen harmonizálható egyrészt az, hogy az MNSZ osztályalapon kizárta soraiból mindazokat, akik a párt értékelésében kompromittálták magukat¹⁶ - nyilván ők voltak a nem osztályharcos elemek -, másfelől ugyanez a szövetség közösségi alapon kívánta volna az integrálódást a romániai új társadalmi viszonyokba. Az MNSZ a kommunista párt hű kiszolgálója volt. Ismerve a kommunista ideológiát, én nem állítanám, hogy az RKP a magyarokat nem osztálymeggondolás szerint, hanem az MNSZ által képviselt közösségként akarta integrálni a román államba,¹⁷ s csak az eltűnése után sikerült volna osztályalapon beépíteni a magyarságot a szocializmusnak nevezett struktúrába.¹⁸ Az MNSZ - legalábbis szószólóinak propagandájában (azt nehéz felmérni, mennyiben a tagsága körében) - az "elvtelen magyar egység" kiátkozója volt, a "magyar közösségként" beépülés gondolata igen messze állt tőle. Ez a szervezet aligha képviselte azt, hogy a magyarság kollektivitásként épüljön bele a román államrendbe, s még kevésbé képviselte a sajátos nemzetkisebbségi, közösségi érdekeket.¹⁹ Inkább a MADOSZ-i osztálynézőpont vezérelte, az "elvtelennek" kikiáltott nemzetkisebbségi egy-közösségi eszmével szemben. Aláírom, hogy az erdélyi magyarság azt remélte, hogy az MNSZ segítségével ápolhatja az önrendelkezési hagyományait.²⁰ Csakhogy ezek a remények megalapozatlanok voltak, ez a szervezet a legkevésbé sem fejezte ki az önrendelkezési, közösségi igényeket. A guruló rubelek árnyékában született MADOSZ - ahogyan annak idején mondták - utódja nem a kollektív autonóm jogok letéteményese, hanem a saját sorainkban is megosztó osztálykonfliktusok szószólója volt. Az én szememben szerecsenmosdatásnak tűnik azt állítani, hogy az MNSZ azért nem tudta sikeresen teljesíteni vállalt küldetését - mármint úgymond a kollektív autonóm kisebbségi jogok érvényesítését - , mivel ez nem volt összhangban a kommunista párt politikájával.²¹ Feleslegesnek és elhibázottnak tartom szembeállítani az MNSZ feltételezett közösségi, autonómia-gerjesztőnek kikiáltott küldetését a kommunista párt vonalvezetésével, hiszen ez a nevében magyar szervezet eleve pártkiszolgálóként született. Felszámolása, szerintem, nem annak a következménye volt, hogy közösségben, s nem osztályban gondolkodott, inkább az elnevezésében az a bizonyos M betű bántotta azoknak a szemét, akik osztályalapon egyre inkább hangoztatták: a kalapácsnak nincs nemzetisége.

Az 1945-1989 közötti időszakot ma kommunista korszaknak nevezzük. A maga idejében más elnevezések voltak divatban: "szocializmus építése", "szocializmus kiteljesítése" és így tovább, a kommunizmus megteremtéséről nem volt szó, ennek ellenére a mai korszakelnevezés helyes abban az értelemben, hogy a kommunisták kerültek majd voltak a hatalmon. A nemzetiségpolitika ebben az időintervallumban amolyan folyamatként, az egymást követő törvények, intézkedések, párthatározatok sorozataként képzelhető el. E történés-sort értelmezni lehet úgy is, mint valamilyen - mondjuk így: - "taszítást", értve ezen azt, hogy a lépések egymásutánja vezetett el valahová: az 1989-es végponthoz, de úgy is, mint "vonzást" valami felé, a nem mindig nyíltan megfogalmazott, de már a kezdetben létező cél megvalósítása irányában. Persze ez a vonal cikk-cakkos, amolyan szinuszgörbék voltak benne, de a vektoriális irány mindenképpen létezett, s ez - függetlenül attól, hogy a párt maga előtt görgette az eseményeket, vagy pedig célmegvalósító szándékkal munkálkodott - ugyanoda vezetett: a magyar kisebbség majdhogynem megsemmisítéséhez. Az én agyamban e korszak kisebbségkoncepcióját nem az egymást követő, perspektivikusan be nem tájolt lépések jellemezték, hanem a tudatos valami felé haladás. Távol áll tőlem, hogy feltételezzem, miszerint a román kommunisták már hatalomra jutáskor tiszta célképpel rendelkeztek a tekintetben, milyen irányban kell terelniük a kisebbségpolitikájukat, de az elfogadott ideológiájukban ez már akkor felszívódott.

Aki ismeri a marxista dotrínát, tudja, hogy ennek van egy axiómája a kisebbségi problematikára nézve, s ez szól pedig ekképpen: a nemzeti (nemzetiségi, kisebbségi) kérdés az osztályharcnak alárendelt kérdése. Ezt az alapelvet nem valamelyik korszakban - mondjuk az 1948-1956 közöttiben - alkalmazták, nem valamelyik párthatározat mondta ki,²² hanem elfogadása mindig, minden periódusban fokmérője volt annak, kit mennyire lehet kommunistának tekinteni. (Ezt egyébként Lucreţiu Pătrăşcanu esetén lehetett a legjobban leméri, amikor is fő bűneként felrótták az "előbb vagyok román, s azután kommunista" kijelentését, mivel ezzel a nemzetiségiségét az osztályharcos mivolta elé helyezte.) Ez az osztály-elsődleges kisebbségszemlélet nem megjelent vagy bizonyos korszakban létezett, hanem egyetemes érvényű vezérfonal volt, még akkor is, amikor a kommunistáknak a Groza-kormány idején bele kellett menniük ilyen-olyan engedményekbe. Mindez természetesen nem teszi szükségtelenné a korszakolást, csakhogy a hangsúlyt én inkább arra tenném, ami e szakaszokat összefűzte, s különbözőségük ellenére milyen általános tendenciának a lépcsőfokai voltak. S ez a kötőszövet nem más, mint a mindenkor felvállalt marxi-lenini ideológia kisebbség-koncepciójának az alapgondolata, mely szerint elsődleges az osztály-hovatartozás, s csak ennek függvényében lehet valaki nemzeti érzelmű. Ez a tézis aligha lehetett csábító a kisebbségek számára. A romániai magyarok - talán még azok is, akik vonzódtak a marxizmushoz - inkább a Pătrăşcanu-féle láttatást vállalták volna fel. Én ezért nem állítanám, hogy kezdetben a magyarok nagyarányú részvételét az RKP-ban okként ennek a dotrínának a vonzereje is meghatározta.²³ Inkább arra gondolok, hogy a kommunista párthoz közeledő társaink akkor nem ismerték fel e teória lényegét, hiszen ha megérezték volna, milyen következményekkel járhat ennek az elméletnek az alkalmazása, aligha választották volna annyian a sarlót meg kalapácsot.

A mindig érvényes osztálydetermináltságú kisebbségszemlélet csakis egyetlen célt vetíthetett előre: a kizsákmányolás felszámolása után az osztálynélküli társadalom utópikus vízióját, amelyben az egységes dolgozó népben feloldódnak a nemzetiségi ellentétek is (nyilván a kisebbségek beolvadásával). Az én feltételezésem szerint - az időleges kényszerű lelassítás állomásait is figyelembe véve - ehhez a célhoz viszonyítva, az e felé közeledés szempontjából tudjuk megközelítően adekvátan megrajzolni e több mint negyven év kisebbségpolitikájának vektoriális irányát.

Ha e célirányos tendencia szempontjából ítéljük meg a kisebbségeket sújtó intézkedések sorozatát, akkor tulajdonképpen valamilyen regressziót tapasztalunk: a közeledés a célszándék megvalósításához a jogfosztások felhalmozásával egyenlő. Ezen a skálán a legnehezebb elhelyezni az időleges elkanyarodásokat, amikor látszólag vagy ténylegesen engedményeket tettek, olyanokat, amelyek első pillantásra nem épültek be a mindig önmagával azonos ideológiából fakadó tervbe. (Az akkori keserű humor a kisebbségpolitikát a Brâncuşi-i végtelen oszlophoz hasonlította: megszorítjuk, kiengedjük.) Nos ezeket a (párt szempontjából) megtorpanásokat - amelyek miatt nem egyszer önbírálatot is gyakoroltak, például hibának tartották a magyar egyetem létrehozását - én a nemzetközi konstellációval értelmezem. Ezt elfogadva az derül ki, hogy ezek nem jóindulatú engedmények voltak, hanem a hatalmon lévők a nemzetközi helyzet nyomására kénytelenek voltak néha lelassítani a cél felé haladást. De tették ezt úgy, hogy azért a célirányosságon hosszú távon ne essék csorba.

Ennek a koncepcionális megközelítésnek a prizmáján keresztül látom én mondjuk a Bolyai Egyetem létrehozását. Ennek a magyar intézménynek a megteremését nem elsődlegesen ahhoz kötöm, hogy a szovjet katonai vezetés befolyására született.²⁴ Nincs kizárva, hogy ennek is szerepe volt, de sokkal nagyobb súllyal játszott közbe az, hogy közeledett a párizsi békeszerződés megkötésének ideje, s Romániának bizonyítania kellett kisebbségi ügyben. A célba-beágyazás szándékát azonban tapasztalni lehetett, a pártvezetés nem titkolta, hogy ezt az engedményt ideiglenesen tette, s hamar elkezdte ennek az oktatási intézménynek a leépítését. A párizsi békeszerződést én nem csak abban az összefüggésben látom, hogy megkötése után az állam prioritásai megváltoztak.²⁵ Szerintem a megkötése előtt volt nagyobb kihatása erre az engedményre, amelyet eleve úgy hoztak, hogy amúgy is viszszacsinálunk mindent.

A felvett koordinátarendszerben - a célmegvalósítás feltételezésével folytatott kisebbségpolitika abszcisszáján - az 1968 utáni "ereszd meg" szakasz ugyancsak nem valamilyen kegyes engedménynek, avagy egyenesen a szándékok feladásának, hanem a nemzetközi csillagállás baljós asztrológiai előrejelzésének tulajdonítható. Én nem ahhoz kötöm az 1966 utáni, főleg az 1968 körüli lazítást (Kriterion Kiadó, A Hét kulturális hetilap, a Román Televízió magyar adása), hogy Nicolae Ceauşescu került hatalomra s azért az első időben nem mutathatta ki a foga fehérjét.²⁶ Sokkal inkább a nemzetközi helyzet befolyását látom ebben kényszer-visszakozzban. S legkevésbé a végső cél feladását. A pártvezetés érzékelte, hogy azért nem ildomos túlfeszíteni a húrt. A szocialista táborban a kommunisták hatalmát fenyegető lehetséges konfliktusok szele benne volt a levegőben, a magyarországi forradalom emléke még egy évtized után is élt, mozgolódások Kelet-Németországban, meg aztán az a csehszlovákiai trend, amelyből a diktátor a népszerűségét növelő gesztussal került ki, amikor megtagadta a beavatkozást, azért mégsem volt egyértelmű, hiszen rendben van, Románia nem vett részt egy nép megszállásában, de az, amit a Varsói Szerződés többi államában elfojtottak, azért mégis csak veszélyérzetet kelthetett a román diktátorban. Különösképpen azért, mert ha ilyesmi előfordul Romániában, esetleg ugyanolyan sors vár rá, mint Csehszlovákiára. Ebben a légkörben értelmezhető, hogy a pártvezér a végső cél ideiglenes felfüggesztésével, de nem lemondva róla, a kisebbségek felé az adakozó népvezér pózát vette fel. De azután viselkedett így, hogy 1965-ben már bevezette az "együttélő nemzetiség" fogalmát, s kijelentette: a nemzetiségi kérdést véglegesen megoldottuk. Ezek az állásfoglalások az engedményekkel összevetve a végső cél fel nem adását - meg a képmutatást - tették szemléletessé.

Az én szemléletmódomban sajátos megvilágításba kerül a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása, illetve annak megszüntetése. Aligha hiszem, hogy ebben az adminisztratív intézkedésben az etnikai-nemzetiségi faktor játszott volna fő szerepet, legfeljebb annyiban, hogy nemzetiség-felmorzsoló funkciót szántak neki.²⁷ A cél-elsődlegesség feltételezésével ez a sakkhúzás a romániai magyarságnak nyújtott állítólagos ajándéknak tűnik, de - bármennyire ellentmondásosnak látszik is az állítás - valójában a kisebbség-felszámolás szándékának a folyománya volt. Az én értékelési rendemben (talán mert túl idős vagyok, s ezt az 1952-es adminisztratív intézkedést Kolozsváron, s nem Marosvásárhelyen éltem át) egy ilyen, csak elnevezésében autonóm tartományt azért teremtettek meg, hogy a "magyar kisebbségi kérdést" gettóba zárják, a román állam lemondhasson a partiumi, a bánsági, általában a szórványmagyarságról, megfojthassa Kolozsvár művelődésközpont jellegét, hogy aztán mindezt lefaragva, s ugyanakkor ezt az adminisztratív szerkezetet visszafejlesztve - amelynek még a működési statútumát sem dolgozták ki - , közelebb kerüljenek az eredeti célhoz: a beolvasztáshoz. A nemzetközi konstellációt figyelembe véve elfogadom, hogy a Szovjetunióhoz akkor még hű román állam a szovjet példa ez időben még elvárható követéseként hozott ilyen formális közigazgatási intézkedést. De azt tudni kell, hogy a román kommunisták nagyon jól ismerték a szovjet kisebbségpolitika szemekbe port hintő voltát, így nem láttak nagy veszélyt abban, hogy - miért ne: szovjet mintára - létrehozzanak ugyanolyan közigazgatási Patyomkin-falut, mint amilyenek a Nagy Keleti Szomszédnál kiválóan alkalmasak voltak a tulajdonképpeni elgondolásnak - az állampolgárok egyetlen, osztálykülönbség nélküli, a nemzetkisebbségi specifikumot feladó nagy-orosz olvasztótengelybe történő belegyömöszölésének - a megvalósítására.

Számomra hihetetlen, hogy a MAT megteremtése révén, most már az MNSZ eltűnése után, a román kommunista vezetés a magyar kisebbséget csak ezúttal (nem pedig mindig) nem közösségi alapon, hanem csakis osztálykritériumok szerint akarta integrálni Románia egészébe.²⁸ A MAT ugyanis mint közigazgatási egység, nem nemzetkisebbségi közösséget befogadó struktúraként jött létre. E fantom-tartományban élő valamennyi lakos adminisztratív kerete volt. Szerintem arról volt szó, hogy ennek az autonómnak csúfolt provinciának a magyar lakosságát - most már körülzárva - könnyebben fel lehessen morzsolni. S ez a szovjet példára elkészített sablon kitűnően megfelelt a román államhatalomnak. Hogy miért kellett mégis felszámolni? Azért, mert e tartomány lakói, a többségükben székelyek ellenálltak a nyomásnak, így a próbálkozás kudarcot vallott. De a cél ennek ellenére maradt.

Az eleve célirányosnak képzelt, globálisan ezt követő kommunista kisebbségpolitika hatvanas évek végi kétarcúságban, az amolyan felengedés és az ennek ellentmondó megszorító kisebbségellenes intézkedések értelmezésekor - amikor is a magyar kulturális intézmények engedélyezésével egy időben megszüntetik a Magyar Autonóm Tartományt - én nem tételeznék fel valamiféle törést, mintha az engedményekkel párhuzamosan, a MAT felszámolása után kezdődött volna el a magyarakta vidékek elrománosítása.²⁹ (Legfeljebb a kivitelezés "leleményes volta" jelenthetett valami újat, az, hogy ez most már az iparosítás ürügyével történt.) Szerintem a MAT kiagyalása, a magyarság gettósítása végső fokon ugyancsak az elrománosítás rafinált eszköze volt, tehát beleépült abba a bizonyos vektoriális célirányba.

A kisebbségellenes kommunista politikának volt egy jellegzetessége: nemcsak ráirányítottan magyarellenes intézkedéseket hoztak, hanem az egész lakosságot vagy annak nagy részét egyaránt hátrányosan érintő törvényeket, határozatokat is úgy hajtották végre, hogy ebből nagyobb sérelmek érjék a magyarokat. Áttételesen ez is beleépült a feltételezett célkövetésbe, még ha mindig nem is közvetlenül a beolvadást, de mondjuk a kisebbségi gazdasági potenciál csorbítását vagy a hatalom morzsáiból való részesedés visszaszorítását eredményezte. 1989 után (ezt magam személyesen tapasztaltam) a Ceauşescu-rendszerben elszenvedett kisebbségi panaszok hallatán a többségiek közül többen azzal érveltek, hogy mindenkinek, a románoknak is ugyanolyan rossz sorsuk volt, mint a magyaroknak. Rossz érzéssel hallom vissza ugyanezt, azzal az enyhítéssel, hogy a pártpolitika csak bizonyos területen sújtotta jobban a kisebbségi nemzetrészt: jelesül veszélybe sodorta a közösségi létének alapját.³⁰ Ha a gazdasági, kulturális. felekezeti, a társadalomszerkezeti vonatkozásban avagy a közigazgatás-területi megszervezésben hátrányosan különböztették meg a magyarokat, akkor ezek csak bizonyos területek voltak? Ezeken kívül ugyan bizony hol nem létezett hátrányos diszkrimináció? Nincs-e ellentmondás egyfelől azon állítás között, hogy a kommunista rendszer áldatlan következményei nemzetiségre való tekintet nélkül minden román állampolgárt sújtottak, s a között, hogy a magyarság közösségi létét sodorták veszélybe? A kommunizmus a románság közösségi létét a legkevésbé sem veszélyeztette, sőt a felhevített nacionalizmus, a tudatokat deformáló hatásával, éppenséggel szilárdítani kívánta ezt a nemzet-mivoltot. S ha már a kisebbség gazdasági háttérbe szorítása is szóba került: a minden román állampolgárt egyaránt sújtó tézisnek ellentmond az, amit én is vallok, miszerint mondjuk a kisajátítások alkalmával a gazdasági intézkedések okozta veszteségek a magyarság körében nagyobban voltak.³¹ S visszanyúlva a földreformhoz: akkor megállapították a "kollaboránsok" meg a "menekültek" csoportjait, s ezeket diszkriminálták, ám csak a magyar és német lakosság között találtak ilyeneket.³² Ez ellentmond annak, miszerint a kommunista rendszer áldatlan következményei nemzetiségre való tekintet nélkül minden román állampolgárt sújtottak. Inkább beismerés, miszerint bár egyes intézkedések minden román állampolgárt érintettek, de a kisebbségekre nézve mégis súlyosabb következményei voltak.³³ Vagy-vagy: vagy mindenkit, vagy a kisebbségeket előnytelenül. A formális logika törvényei szerint e két állítás közül csak az egyiket fogadhatom el. Nyilván a másodikat.

Én nem merném azt sem kimondani, hogy az osztályelnyomásnak ne lettek volna nemzetiségi összetevői. Az osztályharcban nagyon is tekintettel voltak a nemzetiségi hovatartozásra.³⁴ Inkább vallom az ennek ellentmondó állítást, mondjuk azt, hogy a román pártvezetés a hatalmi pozíciók birtoklásakor nagyobb gyanakvással kezelte a magyarokat, mint a románokat.³⁵ A kisebbségi magyarság ezekben az évtizedekben távolról sem volt homogén egység, az osztálytagoltság miatt különböző elbírálásban részesített csoportjai nyilván más és más méretekben voltak kitéve a diktatúra kényének-kedvének. A magyar kulák például, amellett, hogy a magyar nyelvhasználat visszaszorításában, a nemzeti kultúra elfojtásában s annyi másban ugyanolyan diszkriminált volt, mint mondjuk a magyar munkás, de azért az osztályelnyomásban plusz frusztrációt is el kellett viselnie. Voltak tehát a magyarságot a maga egészében érintő sérelmek, ezen belül többletrétegsérelmek, s ez utóbbi tekintetében lehetett mondjuk viszonylag azonos elbírálást feltételezni a különböző nemzetiségű osztályidegenek között. (A román kulákok is megszenvedték a magukét.) Az én megközelítésemben azonban ezt a kisebbségen belüli feldarabolást a tekintetben, hogy melyik közösséget érintett inkább diszkrimináció, nem jó levinni az erőszakolt belső törésvonalak irányába. Szerintem a vallásos meggyőződés, a hitélet, a kisebbségi egyházak munkálkodása nem olyan közeg, amelyen belül disztingválni lehetne a szerint, hogy kiket érintett inkább a hátrányos megkülönböztetés, avagy kik álltak közelebb vagy távolabb a hatalomhoz. Soha nem merném leírni, hogy mondjuk a protestáns egyházak valaha is kiváltságot élveztek az ateista államban a katolikusokkal szemben - még ha hozzátenném: igaz, ezt elvesztette.³⁶ Avagy hogy a kommunista hatóságok bizonyos periódusban nem azonos elbírálásban részesítették a protestáns és a római katolikus egyházat.³⁷ (A görög katolikus egyházzal más a helyzet, ezt valóban más elbírálásban részesítették, egyszerűen felszámolták.) Szerintem a protestáns egyházakra nézve méltánytalan azt állítani, hogy ez a felekezet alapvetően lojálisan viszonyult a kommunista államhoz (persze beleértendő: nem úgy, mint a római katolikus.) Legyen bár CNSAS-os dokumentáció is erre nézve.³⁸ S mintha ez a kommunista állam részéről megmutatkozó lojalitás-érzés a protestáns egyház irányában csak az 1956-os magyarországi forradalom idején ingott volna meg, amikor számos protestáns lelkészt, teológust ítéltek el úgymond nacionalista megnyilvánulásaikért. Az én láttatásomban a magyar történelmi egyházak egyformán ki voltak téve az ateista állam kényének-kedvének, e tekintetben a magyar nemzeti kisebbségen belül aligha kellene választóvonalakat húzni.

***

Mindent egybevetve: megszületett a kommunizmus leleplezésére szánt jelentés egyik fejezete, amely a magyar kisebbség megpróbáltatásait térképezte fel - igaz, nem e témának kijáró terjedelemben, de ez nem a szerzőkön múlott -, ez a vizsgálódás hatalmas dokumentációs anyagra, levéltári kutatásokra, jeles magyarországi történészek idevágó munkáira támaszkodik. Mindezért dicséret és elismerés. Csakhogy ezt a terjedelmes ismeretanyagot többféleképpen lehet értelmezni (esetleg kiegészíteni). S itt léphetnek közbe a személyes különvélemények. Gondolom, ezeket meg kell hallgatni, csak így lehet a szintézis felé közeledni.

Egy mögöttünk levő korszak kritikai elítélése nem lehet kizárólag múltértékelés, nem maradhat meg egy periódust minősítő történelemtudományi munkának. Tanulságaiban a jövőnek is szól. Különösképpen nemzetkisebbségi vonatkozásban. Én csak két olyan témakört jeleznék, amelyből mának szóló cselekvő folytatás, aktivitásra serkentés következik: az egyik a Magyar Autonóm Tartomány szomorú tapasztalata, a másik a Bolyai Egyetem ügye.

A rövid életű MAT története sajnos inkább negatív tanulságaival figyelmeztet bennünket mostani autonómia-törekvéseink bemérésekor. Sajnálatos, de ezt a kommunista machinációt nem egyszer az autonómia-gondolat lejáratására használják fel, vannak, akik a szubszidiaritás, a helyben döntés területi - s ha kompakt kisebbségi tömbről van szó, miért nem ugyanakkor etnikai színezetű - érvényesítésének elvárásakor azt emlegetik, hogy ez a lejáratott kommunista éra visszasírása. Ez figyelmeztetés számunkra, akik egészen más elvi alapon kívánjuk megvalósítani nem a kommunista rendszerben lejáratott ál-autonómiát.

A MAT körüli egykori politikai ködösítésnek van egy másik tanulsága is, s ez híd a másik téma, a Bolyai Egyetem felé: bármennyire elítéltük akár a parlamentben elhangzó jelentésben is a kommunizmust, azt nem tagadhatjuk, hogy a pártdiktatúra idejéből bizony áthagyományozódott nem egy olyan kisebbségi (és nem csak kisebbségi) sérelem, amelyet még immár közel két évtized után sem orvosolt a posztkommunista rendszer. A pártállami berendezkedés természetszerűen centralizált volt, ebben nem kaphatott helyet a szubszidiaritás - ami minden autonómiának alfája és omegája - , de a többpártrendszerű demokráciánkban vajon eltűnt-e a borzongás azzal szemben, hogy lényeges hatásköröket ruházzanak át azokra, akik helyben sokkal hozzáértőbben képesek dönteni, mint "odafent"? Aligha válaszolhat valaki is igenlően erre a kérdésre. Más megfogalmazásban: léteznek még el nem varrt szálak, megoldatlan problémák, amelyeket a kommunizmus minden elítélése ellenére a múltunkból örököltünk. S ehhez kapcsolódik a Bolyai Egyetem témája.

Én a magyar egyetem felszámolására sokkal nagyobb súlyt helyeztem volna, mint amennyit a kommunizmust elítélő jelentés erre szánt. Ez az intézmény ugyanis a legpregnánsabb példája annak, hogy léteznek a kommunizmus idején elszenvedett olyan sebek, amelyek mindezidáig nem gyógyultak be. E tekintetben bőven van teendőnk, s nemcsak a Bolyai, hanem általában a magyar nyelvű felsőfokú oktatási intézmények egykori elsorvasztásának dokumentáltabb megismerése, megismertetése céljából. S főleg arra nézve, hogy a jövőben miként építhetjük ki az önálló anyanyelvi oktatási hálózatot.

S mivel végig a szubjektív hangvételt használtam, hadd fejezzem be eszmefuttatásomat ugyanilyen tónusban. A 2009-es év a Bolyai Egyetem megszüntetésének ötvenedik évfordulója. Ezt az alkalmat fel kell használnunk nemcsak a megemlékezésre, hanem a tanulságok ismeretében a jövőépítésre is. Javaslom a médiumoknak (Magyar Kisebbség, Korunk, de miért ne a többi folyóiratnak vagy akár a napilapoknak is), hogy tematikus számban, vagy más módon biztosítsanak megfelelő teret ennek az eseménynek. A magam részéről vállalom, hogy írásaimmal besegítek.

1 "A két világháború közötti időszakban a magyar kisebbségnek sikerült megőriznie pozícióinak jó részét mind gazdasági, kulturális és oktatási téren, illetve az egyesületi élet vonatkozásában, mind a belső politikai szerveződés tekintetében, aminek következtében a közösség rendelkezett a belső pluralizmust is magában foglaló, teljes értékű párhuzamos társadalom fontosabb jellemzőivel."

2 Lábjegyzet a "Jelentésben": " A magyar történetírás szerint a két világháború közötti időszakban a romániai magyarok hátrányos megkülönböztetés áldozatai voltak."

3 Idézet a "Jelentés"-ből.

4 "Az" erdélyi városok meghatározó részének lakossága továbbra is túlnyomórészt magyar maradt".

5 "A két világháború között a román államba betagozódott magyar kisebbség legfőbb gazdasági szerveződési formáit a gazdasági és a hitelszövetkezetek, a gazdakörök, illetve a közbirtokosságok jelentették. A Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége, valamint a Hangya Szövetkezetek Központja átfogták a magyar kisebbség gazdasági erőforrásainak legnagyobb részét, és összetett intézményrendszerrel rendelkeztek: gyártó és feldolgozó üzemek, raktárak, a saját termékek értékesítésére szolgáló üzletláncok és egyebek tartoztak hozzájuk. 1945 szeptemberében a két szövetkezeti központhoz 1002 szövetkezet tartozott. Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete a mezőgazdaságból élők érdekeit védte, és mezőgazdasági gépállomásokat tartott fenn vidéken. 1945-ben az egyesület 1100 fiókjának 80 000 bejegyzett tagja volt."

6 "1944 őszén a felekezeti iskolahálózat jelentette az erdélyi magyar oktatás alapját. Ez a hálózat a négy felekezet (katolikus, református, unitárius és evangélikus) összesen 1041 oktatási intézményét foglalta magában, a falusi iskoláktól
a gimnáziumokig."
7 "A kommunista rendszer hatalomra kerülését megelőző időszakban az erdélyi magyarok tudományos élete jelentős, kolozsvári székhelyű csúcsintézmény köré szerveződött. Ezek a Ferenc József Tudományegyetem, az Erdélyi Tudományos Intézet és az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A kutatásszervezés, a tudományos eredmények önálló kötetekben és olyóiratokban való népszerűsítése, illetve a nagy értékű gyűjtemények mellett a tudományos élet fontos részét képezte a különböző lekezetek, iskolák vagy kulturális alapítványok által fenntartott könyvtárhálózat is."
8 Idézet a "Jelentés"-ből.
9 A "magyar kisebbség erős gazdasági alappal, mélyen gyökerező önszerveződési hagyományokkal, és kiterjedt, nyelvi és kulturális identitásának megőrzését és fejlesztését lehetővé tevő intézményrendszerrel bíró közösség volt".

10 A "Belügyminisztérium 1947. május 15-i határozata alapján románosítási kampány kezdődött az erdélyi nagyvárosokban".
11 "1947 nyarán megkezdődött a román államtól viszonylagos gazdasági függetlenséget biztosító közösségi intézmények felszámolása."

12 "1945 tavaszán az állam hadjáratot indított a magyar közösség tulajdonában levő szövetkezetek ellen..."
13 "1948 folyamán a közbirtokosságok erdőit átvette az állam..."

16 "[Az] MNSZ nemcsak átvette a két világháború között kialakult baloldali hagyományokat, hanem egyben kirekesztette soraiból mindazokat, akiket az RKP azzal vádolt, hogy politikailag kompromittáltak."

14 "Románia két világháború közötti kisebbségpolitikáját az erdélyi magyaroknak jelentős része ugyanis kudarcként élte meg ..."
15 Idézet a "Jelentésből".

17 "[Az] MNSZ továbbra is támogatta a népi demokrácia megszilárdítását, míg az RKP elfogadta, hogy a magyar kisebbség ne egyénenként, hanem az MNSZ által képviselt közösségként integrálódjon a román államba."

18 "A szerepét betöltő MNSZ eltűnésével a magyar kisebbség integrálása már nem képzelhető el közösségi alapon, hanem csakis osztálykritériumok szerint."

19 "Az első szakaszban, 1945-1948 között ezt a szerepet az MNSZ vállalta fel, amelynek két fő célja volt: a magyar közösség integrálása egyfelől, és sajátos közösségi érdekeinek a képviselete a romániai politikában, másfelől."

20 "[Az] erdélyi magyarság azt remélte, hogy a MNSZ-en keresztül a magyar közösség továbbra is ápolhatja önrendelkezési hagyományait".

21 "Az MNSZ azonban nem tudta sikerrel teljesíteni a vállalt küldetést, az érdekérvényesítést: az erőviszonyok csak azon magyar érdekek érvényesítését tették lehetővé számára, amelyek összhangban voltak az RKP politikájával."

22 "Ez az időszak [1948-1956 ] az RMP 1948. december 12-i, a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos határozatának közzétételével veszi kezdetét, és az 1956-os magyar forradalommal zárult le. A korszaknak a magyar kisebbségre gyakorolt hatás szempontjából lényeges elemei a romániai magyarságra nézve kedvező, Petru Groza által vezetett kormányok integratív politikájának a feladása, illetve a hangsúly áthelyezése a nemzetiségi kérdésről az "osztályharc" problematikájára. A következő években programértékűvé váló RMP-határozat megalapozta a magyar kérdéssel kapcsolatos politikát is. A dokumentum "kollektív bűnösséggel" vádolta a kisebbségeket, és kinyilvánította, hogy az együtt élő nemzetiségek problémáit minden esetben alá kell rendelni a proletariátus elsőbbséget élvező feladatainak."

23 "A magyarok ilyen nagy arányú jelenléte az RKP soraiban több okra is visszavezethető. Ezek közül megemlíthetjük a román hatóságok 1944 őszén, Észak-Erdélyben elkövetett visszaéléseit, a Maniu-gárda akcióit, a marxi-lenini doktrína álláspontját a nemzetiségi kérdésben, a magyarok nagy arányát a városi lakosság és a munkásság körében."

24 "A szovjet katonai vezetés beavatkozása az észak-erdélyi kérdésbe megoldást hozott a Kolozsvári Tudományegyetem vitatott ügyében. 1945. május 29-én két királyi dekrétumot adtak ki, amelyek két önálló, egy román és egy magyar tannyelvű egyetem létrehozásáról rendelkeztek. A későbbiekben e két intézmény a Babeş Egyetem, illetve a Bolyai Egyetem elnevezést vették fel."

25 "A párizsi békeszerződés aláírása után a prioritások megváltozásának jelei hamar megmutatkoztak."

26 "Gheorghiu-Dej halála után, Nicolae Ceauşescunak az RKP KB főtitkárává választásával olyan időszak veszi kezdetét, amely során enyhült a társadalom fölött gyakorolt ellenőrzés, és viszonylagos liberalizáció következett be a pártnak a magyar kisebbséggel szembeni politikájában is, legfőképpen 1968 után."

27 "1952-ben a MAT-nak a Román Népköztársaság új Alkotmánya előírásainak megfelelően történt létrehozása volt az első olyan alkalom, amikor az etnikai-nemzetiségi tényező döntő szerepet játszott. A tartomány létrehozásáról szóló döntést a Szovjetunió nyomására hozták meg, anélkül, hogy erre a magyar lakosság köréből bármilyen javaslat érkezett volna."

28 "A nemzetiségekkel szemben alkalmazott politika sztálini modelljét fokozatosan vették át a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) 1952-ben történő létrehozása, majd az MNSZ 1953-ban való felszámolása révén. A "transzmissziós szíj" szerepét betöltő MNSZ eltűnésével a magyar kisebbség integrálása már nem képzelhető el közösségi alapon, hanem csakis osztálykritériumok szerint."

29 "Az engedményekkel párhuzamosan megkezdődik a többségében magyarlakta vidékek románosítási politikájának leleményes kivitelezése, az egy évtizeddel korábban beindított iparosítás folytatása révén."

30 "Bár a kommunista rendszer működésének áldatlan következményei egyenlő módon, nemzetiségre való tekintet nélkül Románia minden állampolgárát sújtották, bizonyos területeken a kommunista hatóságok által érvényesített politika a magyar kisebbség tagjaira különösképpen kihatott, veszélybe sodorva a közösségi lét alapjait, a hagyományok, a nyelvi és kulturális identitás megőrzését. Ezek a területek a következők voltak: a közösségi lét gazdasági alapjai, a magyar nyelvű oktatás, a kulturális élet, a kisebbségi felekezetek, a közösség társadalmi szerkezete és a túlnyomórészt magyar lakosságú vidékek közigazgatási-területi megszervezése."

31 "[A] kisebbségi közösségek tagjait ért gazdasági veszteségek súlyosabbak voltak, mint a többségi társadalom egészét érintő kisajátítások."

32 "Ezeknek a csoportoknak a meghatározása pontatlan volt, és a gyakorlatban csak a magyar vagy német nemzetiségű román állampolgárokat sújtotta."

33 "Bár a teljes lakosságot érintették, a magyar kisebbség vonatkozásában súlyosabb következményekkel jártak."

34 "Az elleni ádáz harc nem volt tekintettel a nemzetiségi hovatartozásra."

35 "A román pártvezetés is mindvégig gyanakvással kezelte a más nemzetiséghez tartozókat, legfőképpen a magyarokat."

36 "A protestáns egyházaknak a Ceauşescu-korszak első, ideológiai enyhüléssel jellemezhető szakaszában sem sikerült visszaszerezniük azokat a kiváltságokat, amelyeknek az 1950-es években örvendhettek."

37 "Az 1950-es évek végéig a kommunista hatóságok nem azonos módon kezelték a protestáns és a római katolikus felekezeteket."

38 "1956-ig a biztonsági szervek elemzései rámutattak a protestáns felekezeteknek a kommunista állammal szembeni alapvető lojalitására."