Kántor Zoltán státustörvényt értékelô, átfogó tanulmányának¹ fôbb megállapításaival nincs mit vitatkoznunk: a szerzô a nacionalizmus-kutatás² ismert szakembere, s a perspektíva, amelyet e diszciplína segédletével kérdésünkhöz nyújt, nemcsak helytálló, hanem gyakorlatilag az egyetlen, amelyben a magyar nemzetpolitika úgy válik értelmezhetôvé, hogy közben nem vált át a sérelmi diskurzusok által hasznosítható nyelvezetbe.

Az alábbiakban a Kántor által vizsgált kérdések közül (a törvény koncepciója; a hatására vonatkozó elôfeltevések; a törvény hatálya alá kerülô személyek köre; az igazolást kiállító hatóság kérdése; a lehetséges következmények) csupán kettôhöz kívánok hozzászólni, mégpedig a koncepció és a lehetséges hatások kérdéséhez. Megjegyzéseimmel nem is annyira a vitaindító tételeit, mint inkább a státustörvény nyomán kibontakozó vita fontosabb megállapításait kívánom tovább gondolni.

Abban nincs érdemi vita, hogy a Magyarország határain kívül élô magyarság léte és jelenléte olyan "történelmi probléma", amelyre a magyar államnak megoldást kell találnia. Az viszont nem vált egyértelmûen kiolvashatóvá a státustörvény eddigi vitáiból, hogy erre a problémára a kétpólusú világ megszûnése utáni elsô évtizedben, a kilencvenes években körvonalazódott már egy válasz, a kérdés "megoldásának" egy modellje. E válasz lényege - röviden összefoglalva - a következô: 1. a nemzetközi közösség elismeri, hogy a létezô nemzetállamok legitim módon vethetik fel a határaikon kívül élô kisebbségeik (ugyanazon kulturális nemzethez tartozó közösségek) fennmaradásával és kulturális reprodukciójával kapcsolatos kérdéseket; 2. ehhez egy eszközrendszert is biztosítanak a kisebbségi jogok nemzetközi jogszabályokként való kodifikációjával, amely - az emberjogi szabályozás rendszeréhez hasonlóan - e rendszer által biztosított beavatkozás mértéke szerint szab medret és állít korlátot a közösségek és kultúrák fennmaradására irányuló anyaországi törôdésnek.

Ha e rendszert a politikai modernitás feltételei felôl értelmezzük, akkor egy történelmi kompromisszum tûnik elénk: a kisebbségvédelem nemzetközi eszköztára ugyanis kiemelte a "kisebbségi kérdést" a belügyek - az illetô ország belpolitikai partikularizmusa - körébôl (pontosabban: kiemelte a nemzeti szuverenitás gyakorlásának konkrét történelmi adottságai közül), de ezzel egy alapvetô univerzalizáló mûveletet is elvégzett. A kérdés emberjogivá tétele ugyanis a problémában rejlô történelmi partikularitások felszámolását jelentette. Az univerzalizmusnak ez az új mûködési területe a kilencvenes évek elsô felében alakult ki annak nyomán, hogy a kétpólusú világ felbomlása megoldatlan etnikai problémák. sokaságával - partikularizmusok tömkelegével - szembesítette a liberális demokráciák világát. A "szabad világ" az elmúlt tíz évben úgy vélte: a partikularizmusok sokaságán az univerzalizmus egy újabb formája lehet úrrá.

A státustörvény megszületése e tízéves folyamat magyar kritikájaként is felfogható: ama konklúzió megfogalmazásának, hogy a kisebbségvédelem európai rendszere, azok a nemzetközi jogi normák és garanciális mechanizmusok, amelyek elsôsorban az Európa Tanács égisze alatt (többek közt épp Magyarország aktív részvételével) a kilencvenes évek elejétôl létrejöttek, nem körvonalaztak semmilyen távlatot a magyar kérdés megoldására.

A koncepció eredetiségére vonatkozó vita egyik kardinális pontja tehát az: hogyan olvasandó a státustörvény e politikai univerzalizmus szempontjából. Erre a kérdésre két karakteres válasz fogalmazódott meg: az egyik - mely legvilágosabban Tamás Gáspár Miklós és Bauer Tamás írásaiban jelent meg³ - a státustörvényt a politikai közösségként értelmezett nemzetfogalom feladásaként értelmezi, visszatérésként a modernitás elôtti idôk etnicista felfogásához, a másik - s ezt Schöpflin György fogalmazta meg⁴ - viszont egy új magyar modernitásmodellt teremtô "narratíva" elemeként fogja fel.

Kántor Zoltán e kérdéssel csak a nacionalizmus-kutatás szempontjából foglalkozik; a törvény koncepciójának modernitáselméleteket érintô vonatkozásaival igazából nem foglalkozik. A kérdés számára tulajdonképpen csak a törvény hatálya alá kerülô személyek vonatkozásában jelenik meg. A hovatartozás kérdése ugyanis a nemzetdefiníció kérdésétôl függ, a státustörvény pedig - ha az ismert nemzetdefiníciókat vesszük alapul - akkor a nemzet etnokulturális meghatározása alapján áll⁵, amely nem azonos a nyugati (francia, angol) modernitásban kialakult alapmodellel.

Hogy történeti és politikai értelemben miért indokoltabb a magyar kérdés esetén mégis az etnokulturális nemzetkoncepció használata, azt Kántor Zoltán helytállóan fejti ki, mintegy vitázva is Bauer Tamással. Bauer szerint a romániai, szlovákiai stb. magyarok mint az illetô állam kisebbségei a román, szlovák stb. politikai nemzet tagjai⁶. Amennyire igazolható e megállapítás Magyarország tekintetében - mivelhogy a magyarországi kisebbségek részesei voltak a 19. századi modern nemzet kialakulásának és a nemzetépítési folyamatnak (a jelenlegi magyarországi kisebbségekhez tartozókról elmondható, hogy kettôs nemzeti identitással rendelkeznek) -, olyannyira nem helytálló a Magyarországgal szomszédos államok magyar kisebbségeire nézve. Ugyanis a jelenlegi magyar kisebbségek nem vettek részt a szomszédos nemzetek kialakulásában, s az 1918 utáni nemzetépítési folyamatok részben e kisebbségek ellen irányultak.

Alighanem ebben a mozzanatban találjuk meg annak a sajátos körülménynek a történelmi gyökerét, amelynek folytán mind az államnemzet, mind a kulturális nemzet koncepciója rendelkezik egyfajta legitimitással a magyar politikai közgondolkodásban. És ezt a kettôsséget teljesítette ki a Kádár-rendszer, amely a történelmi elôzményeken és kulturális örökségen alapuló kulturális nemzetkoncepció mellett tömegalapot teremtett a sajátos szocialista kisállamiságban kiteljesedô államnemzeti koncepciónak is.

Míg tehát Tamás Gáspár Miklós és Bauer Tamás abban látja a magyar modernizáció útját és a határon túli magyarság kérdésének megoldását, hogy Magyarország és szomszédai az államnemzeti modellnek megfelelô demokráciákat hoznak létre, s azok - demokratikus értékrendjük kiteljesedésével - eleget tesznek az "egyenlô honpolgári méltóságnak és jogigénynek" (olykor persze a kisebbségvédelem létezô nemzetközi eszközeinek noszogatására), a státustörvény etnokulturális nemzetet intézményesítô felfogása nyilvánvalóan egy másik modellt körvonalaz. Lehetetlen nem eltekinteni attól, hogy a Bauer Tamás-féle megközelítés a szocialista kisállamiság idején legitimmé vált nemzetkoncepcióra alapoz, de a kérdést fordítva is fel kell tennünk: milyen nemzetkoncepcióra alapoz a státustörvény paradigmája túl azon, amit bírálóitól már megfogalmaztak róla?

Schöpflin György szerint, "ha mélyebben elemezzük, a modern európai állam egyszerre polgári és etnikai"⁷. E kettôs karaktere azonban az univerzalizmus és partikularizmus vitájának alárendelten jelenik meg: az univerzalizmus a polgári jelleget, a partikularizmus pedig az etnikai jelleget emeli ki. A második világháború után a nyugati demokráciákban a nácizmus, a háború és a nacionalizmus közös történelmi öröksége diszkreditált minden partikularizmust; mindez az univerzalisztikus szemlélet térnyerését jelentette: ennek jegyében fogalmazódott meg Európa egysége, a demokrácia és az antikolonializmus eszméje, a jóléti állam. Valójában azonban - mondja Schöpflin - ez a francia és angol felvilágosodás kulturális normáinak a térnyerését jelentette.

1989 után, a liberális demokráciák térnyerésével nemcsak azok a természetes kapcsolatok jutottak jobb intézményesülési lehetôséghez, amelyek 1920 óta léteznek a trianoni Magyarország és a szomszédos országok magyarjai között, hanem - a partikularizmusok elôretörése közepette - a kapcsolatok egészének diszkurzívvá tétele is elkezdôdött. Ebben fordulatot a státustörvény hozott; Schöpflin szerint a státustörvénnyel a magyar nemzet új narratívájának kialakítása vette kezdetét, amely Magyarország uniós tagsága szempontjából is nélkülözhetetlen.⁸

De helyesen megválasztott perspektíva-e a partikularizmusok visszatérésének és egy újmodernitásmodell kialakításának összekapcsolása? Ugyanis a modernitás egyik nagy teljesítménye a politikai univerzalizmus globálissá tétele volt.

E diadalmenet azonban - mint Fehér Ferenc és Heller Ágnes megállapította - "a különbségek eltüntetésének árán" volt lehetséges.⁹ A különbségek ugyanakkor újra is teremtôdtek, az univerzalizmus és a partikularizmus folyamatosan zavaros viszonyban volt, melyet a kollektív identitások alakulása szabott meg: "A modernitás által vágott egyik fô ösvény az a történelmi mód volt, ahogy a keresztény univerzalizmus felbomlása után úgy épülnek fel a kollektív identitások, hogy egyetlen sajátos kultúrát gyúrtak össze egy adott embercsoport »szubsztanciájaként«. A másik, a »szerzôdéses« megoldás, amelyben kizárólag egy dokumentum (az alkotmány), nem pedig valamilyen kulturális szubsztancia teremtette meg a csoportazonosságot, mindig kivétel maradt, sohasem lett szabály belôle: kritikus idôszakokban mindig elégtelennek bizonyul. Ezért a ragaszkodás az adott csoport egyetlen és kizárólagos szubsztanciájához, amely tagjait összetartó, ésszerû és érzelmi egységbe kovácsolja, több puszta elfogultságnál vagy xenofóbiánál."¹⁰

Schöpflin is e szubsztanciát tekinti a nemzetállamok, mint politikai közösségek alapjának. Szerinte a modernitás csupán elfedi a partikularizmusnak ezt a játékát (szubsztanciális jelenvalóságát), vagyis: az államok politikája és törvényhozása látszólag "szerzôdéses" - polgári - alapon mûködik, de valójában az etnicitás erôs konszenzusán nyugszik. Az etnicitás elfedett ereje tulajdonképpen nagyon sok állam esetében megteremtett egy, a státustörvényéhez hasonló viszonyt az állam és a kulturálisan hozzája tartozó, de más államok polgáraiként létezô egyének közt.¹¹ A magyar státustörvénnyel szembeni nyugati kifogások részben épp ebbôl erednek: a demokrácia univerzalisztikus nyelve elfeledtette ezekkel az államokkal, hogy kapcsolataik intézményesítésekor maguk is hoztak "etnikai döntéseket".

Persze, a Nyugat ellenkezésében ugyanúgy szerepet játszott a stabilitás reálpolitikai féltése is: ebbôl a szempontból kifogásaikat nem a státustörvény szemléleti elôfeltevései motiválták, hanem egyszerûen annak a vehemenciának a ténye, amellyel a jogszabályt Magyarország egyes szomszédai kifogásolták. A stabilitás visszaállását követôen viszont a státustörvény is osztozik a hasonló európai példák sorsában: kiegészíti a néma - az univerzalista szemlélet számára nem létezô - példák sorát.

A lehetséges következmények négy összefüggésben vizsgálhatók: (1) a romániai magyarságra, (2) a román és magyar állam viszonyára, (3) a magyarországi belpolitikára és (4) az EU-integráció térségbeli folyamataira gyakorolt hatásként. Az alábbiakban az elsô háromhoz kívánok néhány rövid kommentárt fûzni (megjegyezvén, hogy a negyedik szempont akár külön vitatéma is lehetne).

1) A státustörvény erdélyi magyarságot érintô közvetlen következményei közül Kántor két alapvetô gondot említ: az egyik - szerinte - azzal kapcsolatos, hogy "a törvénytervezet elsôsorban a Magyarországon igénybe vehetô kedvezményekre összpontosít, és nem a határon túli szervezetek, intézmények megerôsítésére", a másik pedig azzal, hogy "nincs válasz a Magyarország EU-csatlakozása utáni helyzetre, ami tulajdonképpen a státustörvény megalkotásának talán legfôbb kiindulópontja volt".

Az elôbbi felvetéssel kapcsolatosan azonban meg kell jegyeznünk, hogy a határon túli szervezetek megerôsítése önmagában nem tette szükségessé a státustörvénnyel megjelenô nemzetpolitikai paradigmaváltást. A határon túli támogatások rendszere a korábban létezô keretek közt is továbbfejleszthetô lett volna, a státustörvény mellett szóló érvek egyik legerôsebbike épp az, hogy az intézményfejlesztés önmagában képtelen megoldást kínálni arra a helyzetre, melynek folytán a magyar kultúra Erdélyben folyamatosan teret és presztízst veszít a román állam immár kis életvilágokat is elérô, kulturális hegemóniát fenntartó hatalmával szemben. E hegemóniával szemben vált szükségessé, hogy a magyar nyelv és kultúra presztízstöbbletét a magyar állam a nyelv és kultúra használóinak közvetlenül, egyéni jogosultságok alapján biztosított kedvezményekkel növelje, mintegy részeltetvén ôket - még ha nagyon kis mértékben (szinte jelképesen) is - azokból a modernizációs elônyökbôl, amelyeket e nyelv és kultúra ismerete Magyarország civilizációs és integrációs elônye mellett biztosít. Minthogy a törvény céljait általában a nemzetpolitika hagyományosabb toposzai (a nemzeti reintegráció) felôl fogalmazták meg, az így létrejövô modernizációs kapocs kevesek számára tûnt fel, mindazonáltal létezik, általa nemcsak presztízsjavak szerezhetôk be, nemcsak minták honosíthatók meg, hanem - mint ahogy Caius Dobrescu is felfigyel rá egyik írásában - egy "tranzakciós jellegû nyitottság" is létrejön.¹² A státustörvény eszerint eszköz lehet azoknak a "modernizációs pufferzónáknak" a létrehozásában, amelyekkel a majdani EU-tag Magyarország a környezô térségek (a Kárpát-medence jó része) fejlôdését magáéhoz kapcsolja. Kétségtelen, e presztízsjavakat is kínáló jogviszony a magyar állammal adott esetben az elszívás eszköze is lehet, azonban hogy ez következik-e be, avagy a státustörvény hatását az eredeti célnak megfelelôen fejti ki, az számos imponderábiliától függ, a kérdés tehát sokáig nyitott marad.¹³ Mindenesetre a "tranzakciós jövôkép" alapján inkább azt mondhatnánk, hogy a státustörvény nem annyira nemzetpolitikai paradigma, mint inkább egy "menetközben" folyamatosan alakuló kapcsolatrendszer fejlôdésének egyik, immár jogintézményeket is követelô fordulópontja.

A konkrét (eddig kirajzolódó) politikai stratégiák azonban nem tekintenek ilyen messzire. Úgy tûnik, két szemléleti kiindulópont van. Az egyik szerint a státustörvény maga is cél, a nemzeti reintegráció jogi formája, a másik szerint inkább nemzetpolitikai eszköz, mellyel a határon túli magyarság az asszimilációs nyomást ellensúlyozza, hogy ennek alapján megteremtse közösségi léte saját kereteit.¹⁴ A két koncepció közötti különbség lényegében azt fejezi ki, hogy a státustörvény prizmáján keresztül a kisebbségi nemzetépítést és magyarországi nemzetépítést egy többé-kevésbé szétfejlôdô tendenciának tekintik-e, avagy a státustörvénnyel egy egységes nemzetépítés mellett teszik le a voksot - ezt viszont nagyon helyesen húzza alá Kántor Zoltán is.

2) A státustörvény vitája kétségtelenül jelentôs próbatétele volt a román és a magyar állam viszonyának. Az új magyar modernitásmodell kidolgozásának kísérlete - ma még kevéssé érzékelhetô módon, de - minden bizonnyal kihat a román öndefiníciós kísérletekre is. Talán máris megállapíthatjuk: elkezdôdött a román-magyar viszony újraszubjektivizálása, az eltérô nemzetkoncepciók alapján építkezô két állam vitáinak egy újfajta diskurzusba terelése, amely nem számolja fel a múlt vitáit, azonban a jelen és a verseny konfliktusait tolja az elôtérbe.

3) A magyar belpolitikára gyakorolt hatás tekintetében Kántor Zoltán Tamás Pált idézi (anélkül azonban, hogy értelmezést fûzne hozzá), aki szerint a státustörvény vitáinak igazából nem a kisebbséghez, hanem a magyarországi "politikai elitek önképéhez, jövôvízióihoz van közük. A státustörvény magyarországi többségi teszt".¹⁵

Tamás Pálnak alighanem igaza van, de hozzá kell tennünk, hogy a státustörvény a magyar jobboldal modernizációs lendületét, sôt, elônyét dokumentálja, aminek további következményei is lehetnek, fôleg amennyiben Magyarországon megszilárdul a kétpólusú pártrendszer. Ez az elôny ugyanis elindíthatja a két nagy párt, pontosabban a két politikai család, a konzervatív és a baloldali "határontúliság"-koncepcióinak stratégiai vitáját. Kiindulópontként most még csak a státustörvényben megfogalmazódó szemlélet adott, de máris elképzelhetô, hogy középtávon a Kárpát-medencére irányuló magyar politikának két versengô koncepciója, alternatívája alakul ki. Az egyik: a kulturális nemzet egységének fenntartására irányuló nemzetpolitika, a másik a térség egészére, mint a magyar történelemmel szorosan összefüggô civilizációs térségre irányuló regionális politika. Mindkettô szomszédságpolitika is, de eltérô prioritásokkal.

Jegyzetek

¹ A státustörvény: nemzetpolitika vagy a kisebbségvédelem új megközelítése? Magyar Kisebbség 2002/1.

² A nacionalizmuson itt - a vitaindító szerzôjéhez hasonlóan - én is egy értéksemleges fogalmat értek, amely a nemzetépítés és nemzetpolitika szempontjából számottevô.

³ Tamás Gáspár Miklós: A magyar külpolitika csôdje. Népszabadság, 2001. június 30. Bauer Tamás: A hazátlanság tartósítása. Népszabadság, 2001. január 10.

⁴ George Schöpflin: The Hungarian Status Law: Political, Cultural and Sociological Context. Elôadás a "Szabad identitásválasztás" címû konferencián. Budapest, 2001. november 21.

⁵ Valójában - mondja Tóth Juditra hivatkozva Kántor - a tervezet "a külmagyarok között éles különbséget alakított ki ...: kiemelte a Kárpát-medencében élôket a világ más tájaira került magyarokhoz képest". Ez egyfajta etno-territoriális nemzet-meghatározást jelent.

⁶ Bauer Tamás: A hazátlanság tartósítása. Népszabadság, 2001. január 10.

⁷ Schöpflin, i. m.

⁸ Schöpflin, i. m.

⁹ Fehér Ferenc - Heller Ágnes: A modernitás ingája. T-Twins Kiadó, Bp., 1993. 62-69.

¹⁰ I. m.

¹¹ Schöpflin Anglia és Írország példáját is felveti, és sokatmondónak tartja, hogy a Velencei Bizottság e példákkal nem foglalkozott.

¹² Lásd Caius Dobrescu: Regionális törekvések és identitáspolitikák. Provincia, II évf., 2001. 6-7. szám.

¹³ Lásd errôl Ana Ludusan: Egy törvény perverz hatásai. Provincia, II évf. 2001. 10. szám.

¹⁴ Lásd a Provincia státustörvény-cikkeit. Provincia, II évf., 2001. 5. és 6-7. szám.

¹⁵ Tamás Pál: Státuscsont. Magyar Hírlap, 2001. augusztus 15.