Fráter Olivér
Kivándorlás és menekültügyi kérdés a székelyudvarhelyi református egyházközség számadatai tükrében1
(1908-1936)
Székelyudvarhely református felekezetû lakossága vonatkozásában - amely az 1910-es népszámlálás adatai szerint a teljes népesség 29,8%-át tette ki2 -, az 1908 és 1936 közötti idôszakban igen nagyarányú népességváltozást figyelhetünk meg. E nagyarányú demográfiai változást, a kiváltó okok és az ismert célállomások tekintetének három idôbeni periódusra oszthatjuk.
Az elsô idôszak, melynek kezdete feltételezhetôleg már a korábbi idôszakra nyúlik vissza, 1908-tól kezdôdik, és hozzávetôlegesen a háború kitörésének évéig tart3. Ez alatt az idôtartam alatt a kivándoroltak mindegyike - egy kivétellel - Amerikába távozott.4 Ezt a fajta migrációt alapvetôen gazdasági és népességi okokra lehet visszavezetni. Nagysága, illetve létszámaránya tekintetében jóval alulmarad a késôbbi idôszakok lakosságcsökkenéseinek. Jellemzô továbbá erre az idôszakra, hogy fôleg kis családok, illetve házaspárok vállalkoztak a kivándorlásra, valamint jellemzô az, hogy néhány év kinttartózkodás után az új világba vándoroltak hazatértek szülôföldjükre.5 Ennek idôpontjának megválasztása sem volt véletlenszerû, minthogy legtöbben 1920 júniusában tértek haza.6 A kivándoroltak társadalmi megoszlásáról is képet nyerhetünk. Az ismert adatok függvényében a meghatározó elem a kézmûvesipar területérôl került ki, melyek között több asztalost, szabót és csizmadiát is találunk.7
A második periódus - minthogy az 1916 és 1918 közötti idôszakra vonatkozólag a változás "nem történt" bejegyzés szerepel - 1919-tôl kezdôdik. Ennek az idôszaknak a hátterében, a kiváltó okok tekintetében már egészen más történelmi események állnak.
1918 novemberében a cseh, szerb és román csapatok megkezdték az antant által számukra kilátásba helyezett magyarországi területek megszállását. Már a fôhatalomváltás kezdeti szakaszában jellemzô gyakorlata volt az újonnan berendezkedô román impériumnak, hogy hatalmi eszközeinek felhasználása révén igyekezett a magyar polgári közigazgatás minden szintjén a hatalmat átvenni, valamint a rendészeti szervek valamennyi ágazatában saját fegyveres testületeit felállítani, alkalmazásba venni. Ez a folyamat a magyar igazgatás rendszerét alapjaiban érintette. Erdély és a kelet-magyarországi országrész területén, a megszálló román hatalom katonai-politikai berendezkedésével szinte egyidejûleg indult meg az a folyamat, melynek keretében a területnek, különösen a városok határozott magyar etnikai jellegét - a magyarság elüldözése révén - erôszakosan meg kívánták változtatni. A kényszerhatások alkalmazása vagy a magyarság megtagadását, vagy a lakóhely kényszerû elhagyását eredményezte. A kiutasítások már a megszállás elsô idôszakában megindultak, de nagyobb arányokat tulajdonképpen csak a tanácsköztársaság bukását követôen, valamint a békeszerzôdés aláírása után öltöttek. Ettôl az idôponttól kezdve a román megszálló hatalom katonai és polgári igazgatási szervei rendszeresen utasították ki elsôsorban a magyar tisztviselôket, majd mindazokat, akiknek tartózkodási helye egyben nem születési helye, s végül azokat is, akik a megszállott területen születtek ugyan, de a huzamosabb tartózkodást nem tudták igazolni. Az így érintettek leginkább az intelligencia, az állami hivatalnokréteg, a hadifogságból hazatért katonák, és a diákok közül kerültek ki. Automatikusan kiutasítás alá estek továbbá azok, akik 1913. január 1. után költözöttek az érintett területre.
Bizonyos esetekben azonban a román hatalom átmenetileg kényszerû volt a magyar hivatali adminisztráció személyzetét alkalmazásban tartani illetve az alá kényszeríteni, mivel annak felváltására nem állt rendelkezésére megfelelô szakképzettséggel bíró román hivatali alkalmazott. Ennek érdekében a kényszer alkalmazását is megengedhetônek tartották. Az erre szolgáló leggyakrabban alkalmazott eszköz, a botbüntetés és a román királyra történô hûségeskü kikényszerítése volt. A hûségeskü letételének pillanatától a tisztviselôk román állampolgárnak minôsültek, s az elkövetkezôkben rájuk nézve a román törvények vonatkoztak. Az így lett román tisztviselôkkel a román állam szabadon rendelkezhetett, s szabadon dönthetett afelôl, hogy munkaerejét hol veszi alkalmazásba. Ez gyakran jelenthette a Moldvába vagy Havasalföldre való hivatali áthelyezést. A szabályozás szerint az esküt tevô tisztviselôk minden addigi illetményeikkel és jogaikkal kerültek átvételre, azon további megkötéssel, hogy a magyar kormány által számukra hozott rendelkezéseket nem fogják elismerni, illetve a magyar kormánnyal való minden szintû kapcsolataikat megszakítják. Aki ezt elmulasztotta, az véleményük szerint hazaárulást követett el. Rendeletben fogalmazták meg továbbá mindazokat a szankciókat is, amelyeket a hûségeskü letételét megtagadó tisztviselôkkel szemben alkalmaztak. Ezek szerint a hûségesküt megtagadó tisztviselôket hivatali mûködésüktôl eltiltották, állásukból elbocsátották, továbbá azok minden illetményüktôl és kilátásban lévô nyugdíjigényüktôl elestek. Mindezen kívül, azon volt tisztviselôket, kiknek állandó foglalkozása nem volt kimutatható, a román katonai parancsnokság kiutasította az ország területérôl.
Székelyudvarhelyen, 1919. január elsô napjaiban a megszálló csapatok parancsnoka összehívta a város mintegy 350 tisztviselôjét, és arra való hivatkozással, hogy ezek után "egész Szolnokig minden Románia", felszólította ôket a hûségeskü letételére. Paál Árpád, Udvarhely megye helyettes alispánjának vezetésével engedetlenségi mozgalom bontakozott ki, melynek eredményeképpen az összes tisztviselô megtagadta az eskü letételét. Erre 34 fôt letartóztattak és Segesvárra hurcoltak. A megfélemlítés és fenyegetés eszköze révén a magyar tisztviselôket átmenetileg munkájuk elvégzésére kényszerítették.
Az 1919 és 1922 közötti idôszakban8 összesen 258 ember kényszerült a székelyudvarhelyi református egyházközség területérôl elköltözni. Az önkéntesen távozottak, az un. repatriáltak vagy optánsok, illetve az eltávozásra kényszerítettek, az ún. expatriáltak döntô többsége Magyarországra távozott.9 Ezen idôszakban a kivándoroltak létszáma, az elôzô periódushoz képest jelentôsen megnövekedett. E mellett a távozásra kényszerítettek társadalmi összetétele is megváltozott, amelyre azonban csak áttételesen lehet következtetni. Erre a tényre nem csak az általános történelmi helyzetbôl, hanem abból is következtetni lehet, hogy például az 1919-es évben10 kivándorolt 31 fôbôl 10 fô rendelkezett doktori címmel11, amely legalábbis azt jelzi, hogy a kivándoroltak a városi intelligencia rétegébôl kerültek ki.12 Noha az elvégzett vizsgálat kizárólagosan a református egyházközség veszteségeit veszi számba, általánosságban is megállapítható, hogy az 1919-es év az, amelynek során a székelyudvarhelyi tisztviselôi, közhivatalnoki, közalkalmazotti réteg döntô hányada kényszerült távozásra.13 A kiutasítottak családtagjainak létszámát tekintve is jelentôs változás figyelhetô meg. Míg korábban - és az ezt követô idôszakban is - inkább a gyermek nélküli családok választották az önkéntes elvándorlást, melynek mozgatója leginkább a gazdasági tényezôkben keresendô, addig az 1919 és 1922 közötti idôszakban a kényszerhatások következtében bekövetkezô változások váltották ki az elvándorlást, és több esetben figyelhetô meg a 4-7 gyermekes családok elvándorlása is.14 Külön csoportját alkotják a kivándoroltaknak azok, akik tanulmányaik folytatása céljából voltak kényszerûek a magyar állampolgárságot választani. Meghatározó adat továbbá, hogy az 1919-es évben kivándoroltak közül csupán egy fô tért vissza szülôföldjére.15
Ssz. |
A kivándorlás éve |
Kivándorolt személyek száma |
Családtagok száma |
Adott évben összesen |
1. |
1919 |
31 |
80 |
111 |
2. |
1920 |
12 |
17 |
29 |
3. |
1921 |
16 |
22 |
38 |
4. |
1922 |
27 |
53 |
80 |
Összesen |
|
86 |
172 |
258 |
Az 1920 és 1921-es évek folyamán a kivándorlás célállomása változatlanul Magyarország.16 Annyiban azonban változnak a körülmények, hogy a távozásra kényszerítettek döntô többsége már kizárólagosan csak házastársával utazott.17 Érdekes adat lehet továbbá a kivándoroltak nemek szerinti megoszlásának vizsgálata, mely szerint 1920 és 1921 között a kivándoroltak döntô hányada férfi, nô mindösszesen négy volt.18
A román kormány által kiutasított személyeket az erre a célra összeállított, úgynevezett menekültvonatokon toloncolták a határra, amelyeket a határállomásokról nagyobb, fôleg fôvárosi tároló pályaudvarokon helyeztek el. Az így elôállított súlyos menekültügyi helyzet szükségessé tette a kormányzat központi beavatkozását. A kezdetben létrejövô menekültügyi kormánybiztosság azonban nem tudott megbirkózni az így elôállt igen kritikus helyzettel. 1919. szeptember folyamán a kormány felállította a Békeelôkészítô Iroda úgynevezett erdélyi csoportját, amely az 1921. április 28-án tartott minisztertanácson az összes menekültek ügyeinek intézésére, a menekültek segítésére, támogatására Petrichevich Horváth Emil vezetésével Országos Menekültügyi Hivatallá (OMH) alakult. Az OMH csúcsszerve az Országos Menekültügyi Tanács volt, amely területi alapon három fôosztállyal rendelkezett.19 Feladata volt a menekültek élelmezése, közszükségleti cikkekkel való ellátása, lakáshoz, álláshoz juttatása, átképzése, jogvédelmük, gyógykezeltetésük megszervezése és minden olyan intézkedés megtétele, amely végsô soron a menekültügy végleges megszüntetését célozta.
Összességében kimutatható, hogy az elszakított területekrôl 1918. november 30-a és 1924. június 30-a között 350 000 menekült érkezett a maradék országrészterületre. Az adott idôszakban érkezett menekültek területi bontás szerinti számadatai a következôk: 20
A menekülés éve |
Erdély és Kelet-Magyarország |
Felvidék |
Délvidék |
Nyugat-Magyarország |
Összesen |
1918 |
40 952 |
12 373 |
5459 |
499 |
59 283 |
1919 |
33 551 |
57 783 |
19 239 |
576 |
111 149 |
1920 |
79 773 |
31 606 |
10 551 |
112 |
122 042 |
1921 |
19 879 |
1722 |
4023 |
34 |
25 658 |
1922 |
13 651 |
2310 |
4705 |
|
20 666 |
1923 |
7536 |
852 |
541 |
|
8929 |
1924 |
1693 |
195 |
385 |
|
2273 |
Összesen |
197 035 |
106 841 |
44 903 |
1221 |
350 000 |
A területében jelentôsen megcsonkított ország, amelyet a háború és a forradalmak kora gazdaságilag is a mûködésképtelenség határára taszított igen nehezen tudott megbirkózni a menekültek e jelentôs tömegével. A legalapvetôbb problémát a menekültek elhelyezése és élelmezése jelentette. A lakhatási körülmények kialakításának egy igen sajátos módja a vidéki és Budapest külvárosi pályaudvarokon létrehozott vagonvárosok voltak, amelyek éveken keresztül jelentettek otthont a határon túlra került területekrôl érkezô menekültek számára. Az ország területén található budapesti és vidéki úgynevezett vagonlakók száma, az évi legmagasabb számadatot alapul véve a következôképpen alakult:21
|
Budapesten |
Az ország egész területén |
Év |
vagonok száma |
vagonlakók száma |
vagonok száma |
vagonlakók száma |
1920 |
1540 |
3840 |
4137 |
16 500 |
1921 |
1231 |
4213 |
4617 |
16 098 |
1922 |
531 |
1480 |
2708 |
7600 |
1923 |
146 |
365 |
1268 |
3834 |
1924 |
124 |
310 |
898 |
2694 |
A vizsgált forrás tükrében a Székelyudvarhelyrôl elköltözött népesség elvándorlásának harmadik periódusa az 1923 és 1936 közötti idôszakra tehetô. Az 1922-es átmeneti, "külsô", illetve belsô migráció által is vegyesen jellemezhetô évet követôen, 1923-tôl már kizárólagosan a már megváltozott országhatárokon belüli népességmozgás vált meghatározóvá. Különbség mutatkozik e két év tekintetében abban a vonatkozásban is, hogy míg 1922-ben a népesség kizárólagosan a szomszéd vármegyék valamelyikébe, illetve a Székelyföld egyéb vármegyéjébe költözött22; addig 1923-tól kezdve jellemzôvé válik az Erdély távolabb esô vidékeire23, 1924-tôl pedig a hegyeken túli román területekre irányuló vándorlás.24 Érdekes adat továbbá, hogy az 1923 és 1936 közötti idôszakban összesen két fô - három illetve egy családtaggal - költözött Budapestre. Az elköltözött családok szerkezete is megváltozik, és újra jellemzôvé válik az egy, illetve két családtaggal történô elköltözés. Összehasonlításképpen ebben a harmadik periódusban, az erre az idôszakra esô 14 év alatt összesen 91 fô, családtagokkal kiegészülve, mintegy 241 fô református felekezetû lakos költözött el Székelyudvarhelyrôl, míg az 1919 és 1922 közötti második periódus 4 éve alatt 258 fô kényszerült menekülésre. Ezek a számadatok is világosan rámutatnak arra a körülményre, hogy a fôhatalomváltás idején és az azt követô években igen komoly kényszerítô körülmény hatott, nem csak a székelyudvarhelyi református magyarságra, hanem felekezeti hovatartozás nélkül általában az erdélyi, és határon túli területre került magyarságra, különös tekintettel a magyar köztisztviselôi rétegre, amely lényegében, a változások következtében megszûnt létezni.
Összesítô táblázat az 1908 és 1936 közötti idôszak létszámveszteségének kimutatására.
Periódusok |
Kivándoroltak száma |
Családtagok száma |
Kivándoroltak összesen |
Visszatértek száma |
1. |
1908-1915 |
35 |
n.a.*
|
35 |
15 |
2. |
1919-1922 |
86 |
172 |
258 |
1 |
3. |
1923-1936 |
91 |
150 |
241 |
0 |
S
|
1908-1936 |
212 |
322 |
534 |
16 |
*
n.a.:nincs adat.
Irodalom
Magyar statisztikai közlemények. Tom. 42. A magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. I. rész. (A népszámlálás fôbb adatai.) Athéneum Nyomda, Budapest, 1912.
Dr. Petrichevich Horváth Emil: Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négyévi mûködésérôl. Pesti Nyomda, Budapest, 1924.
Jegyzetek
1 A vizsgálat alapja az, a székelyudvarhelyi Református Esperesi Hivatalban található "Kivándorlás" címû kimutatásjegyzék, amely a székelyudvarhelyi református egyházközségbôl 1908 és 1936 között kivándorolt, illetve elköltözött lakosok számát tartja számon.
2 A város teljes lakossága 1910-ben 10 244 fô volt, melybôl 5729 római katolikus, 3000 református, 359 ágostai hitvallású evangélikus, 640 unitárius, 256 izraelita, 164 görög katolikus, 93 görög keleti, és 6 egyéb felekezetû. (Forrás: Magyar statisztikai közlemények. Tom 42. A magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. I. rész. A népszámlálás fôbb adatai. Athéneum Nyomda, Budapest, 1912, 454.
3 Az 1915-ös évben - amely még ebbe a periódusba sorolható - 3 fôt vehetünk számba. Ezek közül kettô nô, egy pedig feltételezhetôleg még nem érte el a hadkötelezettségi korhatárt (Ifj. Verestói Dániel).
4 1908 és 1915 között 34 fô kivándorlását veszi számba a forrás, melybôl 30 fô Amerikába, 1 pedig Romániába távozott.
5 A 34 kivándorolt személybôl összesen 15-en tértek vissza szülôföldjükre, ami 44%-os aránynak felel meg. Volt azonban olyan év is (1915), amikor a kivándoroltak valamennyien hazatértek.
6 1910-ben és 1916-ban egy, 1919-ben kettô, 1920-ban nyolc (ezen belül "1920. június" külön megjelöléssel három), 1921-ben pedig három fô tért haza.
7 A 34 kivándorolt közül hatnak ismert a foglalkozása, valamint két név mellett szerepel a családi állapotra vonatkozó "hajadon leány" megjegyzés.
8 Az Országos Menekültügyi Hivatal fennállásának és mûködésének idôszaka az 1918 és 1924 közötti idôszara esik. Székelyudvarhelyen azonban az impériumváltás következtében bekövetkezett, a magyar tisztviselôi réteg társadalmi struktúrájának lebomlásának folyamata már 1922-re lezajlott.
9 1919 és 1921 között a kivándorolt 178 személybôl 176 Magyarországra, 2 pedig Amerikába vándorolt. Az 1922. évben a kivándoroltak 40,7%-a (11 fô) költözött Magyarországra, a többi hányad (16 fô) a belsô migráció keretében, az új országhatárokon belül választott magának más lakhelyet. Az 1922-es év tehát átmeneti évként fogható fel, amely már részben a harmadik periódus keretei közé tartozik.
10 A vizsgált forrásban az 1919-es évtôl kezdôdôen jelenik meg a családtagok számát kimutató rovat.
11 Ezek feltételezhetôen az államigazgatásban tevékenykedô személyek voltak, foglalkozás szerint: bírók, jegyzôk, fogalmazó, stb.
12 Az 1919-ben távozottak közül egy fô esetében van csak foglalkozás megjelölve (csendôr), aki szintén az állami alkalmazásban álló köztisztviselôk körébe tartozik.
13 A székelyudvarhelyi, mintegy 350 fôt kitevô köztisztviselôi karból az 1919-es év folyamán - családtagokkal együtt - mintegy 111 fô kényszerült távozni.
14 1919-ben, a kivándorolt 31 fô mellett 80 további családtagnak kellett távozni.
15 Szentkirályi Andorné, három családtagjával 1921-ben tért vissza Székelyudvarhelyre.
16 Az 1920 és 1921-es évek folyamán az összesen kivándorolt 67 fô közül 56 Magyarországra, 2 pedig Amerikába vándorolt ki.
17 Az 1920 és 1921 közötti idôszakban kivándorolt 28 fô közül mindösszesen 4 volt, aki nem csak házastársával távozott.
18 A jelzett négy személy közül egy (valószínûleg) testvér, egy özvegy, egy feleség és egy különálló volt.
19 A három területi fôosztály: a kelet-, észak-, és délmagyarországi fôosztály, amelyek az erdélyi menekülteket segítô ügyosztályból alakult meg. A három fôosztály megalakítása után jött létre az un. segélyezési fôosztály.
20 Forrás: Dr. Petrichevich Horváth Emil: Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négyévi mûködésérôl. Budapest, 1924, 37. (A könyvben szereplô táblázat az évenkénti összesítô adatok tekintetében pontatlan számadatokat ad meg!)
21 Forrás: Dr. Petrichevich Horváth Emil 1924, 38-39. alapján.
22 Az 1922-es évben a következô ismert helységekbe történt elvándorlás: Parajd, Csíkszereda, Oklánd, Gyergyószentmiklós, Patakfalva, Bethlenfalva, Pálfalva, Farcás, Segesvár, Dicsôszentmárton, Székelydálya.
23 Az 1923-as évben ismert kivándorlási helyek: Brassó, Medgyes, Temesvár, Nagyszeben, Karácsonfalva, Oklánd.
24 Az 1924-ben kivándoroltak közül 2 fô, 1-1 családtaggal Bukarestbe, egy fô pedig szintén egy családtaggal Ploiesti-be költözött.
|