Az alábbiakban a legutóbbi általános választások néhány tanulságát szeretném összefoglalni. Tudom, hogy ez nem helyettesítheti sem a módszeresen (és tisztességesen) végzett közvélemény-kutatás, sem pedig az egy problémakörre irányuló, tudományosan megszervezett és lefolytatott szociológiai felmérés eredményeit. De mivel ilyen adatok sajnos nem állnak rendelkezésünkre, kénytelenek vagyunk a lehetôségekhez mérten kiaknázni azt az információanyagot, amelyet a választási eredmények kínálnak. Ha a konklúziókat kellô óvatossággal vonjuk le, tekintetbe véve, hogy az ilyen adatokból mire lehet egyáltalán következtetni, és mire nem, akkor, ha pontos képet nem nyerünk is, a helyzet lényeges elemeit észrevehetjük, s ez hasznos lehet ahhoz, hogy rövid- és hosszútávú stratégiánkat minél jobban hozzáigazíthassuk a való helyzethez.

A választási eredmények nyilván az RMDSZ támogatóiról mondanak legkevesebbet: mindössze annyit mutatnak, amennyit enélkül is tudunk, hogy ti. mennél több magyar van egy megyében, annál több szavazatot kapott az RMDSZ. Ez pedig alig több a semminél. Az RMDSZ-szavazatok aránya alapján a magyar választók belsô tagolódásáról, a szavazók politikai opciójáról, indítékairól semmit sem lehet megtudni, mivel itt a romániai magyarság mint egységes, homogén tömb jelenik meg. A magyarság körében mindezeket más módszerrel kellene megvizsgálni. Ezzel tehát az alábbiakban nem is foglalkozom, csupán a parlamenti képviselethez jutott többi párt megyénkénti népszerûségének mértékét próbálom áttekinthetô formában bemutatni, illetve levonni az ebbôl adódó legmegfoghatóbb konklúziókat.

Ha azonban a nyers adatokat nézzük, az érvényes szavazatok megyénként vett összegeiben az RMDSZ-szavazatok is ott vannak, ami megnehezíti annak áttekintését, hogy nekünk, romániai magyaroknak, kivel is van dolgunk tulajdonképpen. Éppen ezért célszerûnek látszott a számításokat úgy végezni, hogy elôbb az egyes megyékben ösz-szegyûlt érvényes szavazatok összegébôl mindenütt levontam az RMDSZ-re adott szavazatok számát, majd az így kapott maradékot tekintve 100%-nak, ehhez viszonyítva számítottam ki az egyes pártok szavazatainak számarányát az illetô megyéken belül.

Az így végzett elemzés eredményei számunkra azért tanulságosak, mert a nyers adatoknál sokkal egyértelmûbben, tisztábban mutatják, milyen kontextusban kell az RMDSZ-nek tevékenykednie az elkövetkezô idôszakban. Hiszen ebben mindenki benne van: lehetséges szövetségeseinktôl a nemzeti kérdés iránt közömböseken át egészen ellenfeleinkig, sôt ellenségeinkig, a demokratáktól a szélsôbal és szélsôjobb diktatúra rejtett vagy nyílt szorgalmazóiig, s az arányok tisztábban mutatkoznak meg, nem zavarja össze ôket az RMDSZ-re adott szavazatok megyénként nagyon is eltérô számaránya. De nemcsak az RMDSZ, hanem más pártok számára is tanulságos lehet az ilyen módon végzett elemzés elsôsorban a Demokratikus Konvencióba tömörült pártokra gondolok itt , hiszen így jobban láthatni, mi a helyzet a nem magyar választók körében, tehát éppen ott, ahol rájuk nagy feladatok várnak az elkövetkezô idôszakban. Az ugyanis egyelôre kétségtelennek tûnik, hogy e pártoknak a magyarság körében nem sok keresnivalójuk van, hiszen nagyon tönkre kellene mennie az RMDSZ-nek ahhoz, hogy a magyarok szavazatainak számottevô részét elvihessék elôle.

Az RMDSZ nélkül számított összeg természetesen nem színtiszta "nem magyar", hiszen bár nem jelentôs számban, helyenként magyarok is szavaztak más pártokra (RDK, NMF, NMDF, sôt SZMP). Ez a szám azonban a legtöbb megyében elhanyagolható, az RMDSZ-re szavazó nem magyaroké pedig, azt hiszem, még inkább. Ennél fontosabbnak tartom hangsúlyozni, hogy aki "nem magyar", az nem mind román, hiszen ebben a számban benne vannak a cigány, német, ukrán, szlovák, orosz (lipován) török, szerb, tatár és más nemzetiségû választók szavazatai is. Az eredmény értékelésekor tehát ezt is ajánlatos figyelembe venni.

Itt jegyzem még meg, ha nem tartom is a lényeget érintônek, hogy az országos választásokon mindenki ott szavazott, ahol érte, a hadseregben szolgálatot teljesítô katonák például nem otthon, hanem szolgálati helyükön. Ez a körülmény nem minden párt eredményeinek megítélésében egyforma jelentôségû, alább majd jelzem, ahol úgy látom, hogy érdemes figyelembe venni. Tudni kell még, hogy a bukaresti adatok nemcsak az imént említett körülmény miatt nem tiszta bukarestiek, hanem azért sem, mert a külföldön tartózkodó román állampolgárok szavazatait is itt regisztrálták. Ezek száma a bukarestiek szavazatainak számához képest általában nem nagy, de tudni kell róluk.

A választásokon a következô pártok és politikai alakulatok érték el vagy haladták meg a parlamenti képviselethez szükséges minimális 3%-ot (a szenátusba, illetve a képviselôházba javasolt jelöltekre leadott szavazatok számaránya szerint, csökkenô sorrendben):

1. A Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja (NMDF)

2. A Romániai Demokratikus Konvenció (RDK)

3. A Nemzeti Megmentési Front (NMF)

4. A Román Nemzeti Egység Pártja (RNEP)

5. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ)

6. A Nagy-Románia Párt (NRP)

7. A Romániai Demokrata Agrárpárt (RDAP csak a szenátusban)

8. A Szocialista Munkapárt (SZMP)

Az alábbiakban ezeket veszem sorra, de nem ebben a sorrendben, hanem úgy, ahogyan a következtetések levonása szempontjából a legcélravezetôbbnek tûnik. Látni fogjuk, hogy a szenátusi, illetve képviselôházi eredmények közeliek ugyan, de nem mindenütt fedik egymást, sokszor a megyék sorrendje is különbözik. Ez csak részben magyarázható az érvénytelennek nyilvánított szavazatok viszonylag nagy számával (mintegy 10%), hiszen elég nehezen hihetô, hogy egy-egy megyében valamely párt választói szinte következetesen vagy a képviselôházi, vagy a szenátusi szavazólapok közül rontottak volna el többet. (A szenátusi szavazólapok valamivel egyszerûbbek lévén, könynyebb volt bennük eligazodni, alkalmasint ezért nagyobb országosan a szenátusi jelöltekre leadott érvényes szavazatok száma 84 566-tal, mint a képviselôháziaké.) Azt hiszem, az egyes megyék pártonként számított rangsorának ilyen vonatkozásban való eltérésérôl csak az illetô pártok által állított jelöltek személye, illetve az illetô megyebeli konkrét helyzet ismeretében lehetne többet mondani. Van azonban egy olyan tényezô, amely érthetôbbé teheti ezeket az eltéréseket. Tudott dolog, hogy az egyes pártoknak nem kellett minden megyében jelöltet állítani mindkét ház számára, és voltak független jelöltek is akik szintén kaptak bizonyos számú szavazatot, bár ahhoz nem eleget, hogy bekerüljenek a parlamentbe. Így sokan szavazhattak úgy, hogy például a képviselôházi listán olyan pártra vagy jelöltre voksoltak, amely/aki országosan nem érte el a minimális százalékarányt ahhoz, hogy ott legyen a parlamentben, a szenátusi listán pedig egy másik párt szavazatait gyarapították. Az alább pártok szerint felsorakoztatott számadatok értelmezésekor is érdemes figyelembe venni, hogy az érvényes szavazatok összegébôl megyénként hány százalék esik azokra a pártokra, amelyek elérték legalább a parlamentbe jutáshoz szükséges minimális 3%-ot. Íme az erre vonatkozó adatok (ebben az egy esetben az RMDSZ-re adott szavazatok is benne vannak az összesített százalékokban):

Mint látni lehet, Hargita megyében majdnem mindenki olyan pártra szavazott, amely ma ott van a parlamentben, míg Beszterce-Naszód megyében a szavazatok majdnem 30%-át olyan pártok vitték el, amelyek országosan nem érték el a 3%-ot (jelesen ebben a megyében jórészt a Republikánus Párt, lévén ennek elnöke, Ion Mânzatu besztercei).

Ezt a kettôt, noha nagyon különböznek, érdemes együtt nézni, mert éppen összehasonlításuk szolgáltatja a legtöbb tanulságot.

E két párt helyzetének alakulását az RMDSZ megkülönböztetett figyelemmel kell hogy kövesse. Nem a választási konkurencia szempontjából ugyan, hiszen ilyen tekintetben a nemzeti eszmére alapozó (vagy legalábbis propagandájukban ezt képviselô román pártok az RMDSZ számára egyáltalán nem jelentenek konkurenciát: aligha hihetô, hogy az RMDSZ lehetséges választói közül sokan szavaztak volna ezekre. (Az NRP parlamenti képviseletének nemzetiségi összetétele azonban jelzi, hogy akadt legalább egy magyar, aki minden bizonnyal erre a pártra voksolt). A kérdés inkább azért fontos, hogy világosabban lássuk: az egyszerû választópolgár szintjén hol, milyen megyékben vár ránk a legnagyobb feladat a magyar-román kapcsolatok rendezése terén.

Elöljáróban fel szeretném hívni rá a figyelmet, hogy a választási eredmények csak korlátozott mértékben alkalmasak arra, hogy belôlük a románság körében megnyilvánuló sovinizmus (vagy magyarellenesség) mértékére következtessünk. Mert bár az egyes megyékben sejthetôen van valamelyes korreláció a nemzeti intolerancia foka és aránya, illetve a nacionalista pártok választási sikerei között, a választási magatartást több tényezô is befolyásolja, kezdve a konformizmus általános jelenségével (ti. hogy egy közösségben sokan szavaznak egy adott pártra már csak azért is, mert úgy érzékelik, hogy környezetükben a többség arra szavaz), folytatva a különbözô vélt vagy valóságos érdekekkel és egyebekkel, el egészen a választási kampány megszervezésének és lefolytatásának hatékonyságával. (Az RNEP például kétségtelenül hatékonyabb propagandát folytathatott azáltal, hogy saját államelnökjelöltje volt, Gheorghe Funar, akinek megtévesztô személyes varázsa is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ahol megfordult, márpedig elég sok helyen megfordult, a román választók elég nagy számban szavaztak az ô pártjára.) Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy az RNEP választói elég széles skálán helyezkednek el: van, aki szívbôl gyûlöli a magyarokat, van, aki csak mértékkel (tehát nem jobban, mint ahogy az "egy jó románhoz illik"), másokat azonban inkább a beléjük vert félelem sodort ebbe a táborba. Hogy melyik csoportnak mi az aránya, a választási eredményekbôl nyilván nem derül ki pontosan (noha, mint látni fogjuk, a szavazatok földrajzi eloszlása elég sokat elárul errôl).

Az azonban egyértelmû, hogy az RNEP és az NRP az a két párt, amelynek fô vonzóereje a nemzeti eszme fontosságának hangsúlyozása. Aki e két párt (különösen az RNEP) mellett szavazott, az feltehetôleg épp azért döntött így, mert úgy érzi, hogy éppen ezért kell ezeket támogatnia. Megjegyzendô, hogy a nemzeti eszme hangoztatása fölösen jelen volt más pártok propagandájában is (NMDF, SZMP), tehát lehetett éppenséggel ezekhez is csatlakozni, anélkül hogy az embernek úgy kellett volna éreznie, hogy ezzel feladja nemzeti elkötelezettségét. A választási eredményeket tehát nem szabad úgy értelmezni, hogy a "román érzelmûek" egytôl egyig az RNEP vagy az NRP mellett szavaztak volna, s a többi választó mind kozmopolita. A számadatok csak annyit mutatnak, hogy hol, mely megyékben voltak jelentôs számban azok, akiknek a nemzeti szempont annyira fontos volt, hogy úgy vélték, a többi párt ezt az elvárásukat nem elégíti ki teljesen. Az eredmények területi megoszlása ezért lehet releváns tennivalóink vonatkozásában.

Most pedig lássuk a számokat:

Látni lehet, hogy míg az RNEP elsôsorban Erdélyben szerzett szavazatokat, az NRP Erdélyen kívül, fôként Bukarestben népszerûbb. Ez az ismert dolog nemcsak azzal magyarázható, hogy az RNEP eleve Erdélybôl indult, szervezôdött, az NRP pedig Bukarestben. Ez a két párt ugyanis annyira különbözik egymástól (elsôsorban szimpatizánsai tekintetében), hogy nemzeti eszme dominanciáján, illetve ennek nagy hangú propagálásán kívül talán nincs is több lényeges közös vonásuk. Ezt a különbséget stratégiai szempontból okvetlenül szem elôtt kell tartani.

A NRP aktív tagságát legnagyobbrészt a volt szekuritáte és a korábbi elnyomó gépezet vezetô funkciókat betöltô tagjai alkotják, legalábbis sok jelbôl erre lehet következtetni. Ez a párt tömöríti tehát a propaganda és a diverziókeltés legtapasztaltabb professzionistáit. Ezzel számolni kell. Hozzá képest az RNEP dilettánsok gyülekezete, még ha itt is vannak szép számmal olyanok, akik a régi rendszert ezen a téren szolgálták ki. Az igazi profikat azonban, úgy tûnik, elszippantotta elôlük az NRP, amelynek fô, olykor nyíltan is hangoztatott célja, hogy ennek a rétegnek továbbra is biztosítsa az aktív szerepet a társadalomban, éspedig lehetôleg mint olyannak. (Gondoljunk csak arra, mekkora erôbevetéssel harcoltak e párt alapítói 1990 nyarán azért, hogy a temesvári per vádlottait, a szekuritate legsötétebb fôvezéreit helyezzék szabadlábra és mentsék fel. Nemcsak propagandájuk hatásosságának, hanem ami aggasztóbb, a hatalomra gyakorolt befolyásuknak is jele, hogy ezt a céljukat el is érték.)

Ez a körülmény sok mindent megmagyaráz az NRP szavazatainak földrajzi megoszlását illetôen. Érthetôvé válik elôször is, hogy miért éppen a fôvárosban szerezte a legtöbb szavazatot: hiszen korábban nyilvánvaló okokból itt volt a legnagyobb az egy fôre esô szekusok, fôleg szekusvezérek száma. Az e pártra adott szavazatok azonban nemcsak volt szekusoktól származnak. Mint minden fasiszta orientációjú párt, ez is rengeteg energiát ölt bele abba, hogy megnyerje a maga számára a mindenféle rendbontásra, diverzióra könnyen kapható, gyanús egzisztenciájú társadalmi réteget. Márpedig országosan ez is alighanem Bukarestben tenyészik a legnagyobb arányban. A párt leghatásosabb propagandaeszköze, a România Mare c. hetilap stílusában is ennek a rétegnek az elvárásaihoz igyekszik igazodni: ez a társaság ezt az alpári nyelvezetet nemcsak megérti, de minden nehézség nélkül bele is tudja illeszteni a maga értékrendjébe az ott olvasottakat, aminek következtében a hatás sem marad el. E két fô kategórián kívül az NRP elég sok szimpatizánsra talált a csekélyebb mûveltségû középértelmiségiek körében, akik úgy érzik, véleményük kell hogy legyen a politikáról, de a helyzet reálisabb szemléletéhez nincs elég szellemi függetlenségük. Az NRP közérthetô propagandája ezek számára megkönnyíti, hogy mindent beleilleszthessenek egy egyszerû "fekete-fehér" sémába.

Bukarestet leszámítva az egyes megyék közül Arges áll az elsô helyen az NRP szimpatizánsainak arányát tekintve, 7,87, illetve 6,98 százalékkal. Ennek egyik oka a fôvároshoz való viszonylagos közelsége lehet. Földrajzi helyezkedését tekintve közbeesik ugyan Dâmbovita megye, amely a képviselôházi listán a harmadik, de ennek székhelye, Târgoviste lakosságát tekintve csak feleakkora, mint Pitesti, s az iparosodás tekintetében is jóval mögötte marad. (Az igaz, hogy Ilfov agrárszektor még közelebb esik Bukaresthez, hiszen körbefogja a fôvárost, s itt az NRP mégsem tudott 3,08, illetve 3,12%-nál többet elérni. Ez alkalmasint a nagyváros szívóhatásával magyarázható: e körzetnek Bukarest a közigazgatási központja, tehát a szekuritáte vele foglalkozó alkalmazottai fôleg itt éltek, másrészt pedig ebben a körzetben nincs több város, ahol számottevô lumpenréteggel lehetne számolni.) Arges után következik a szenátusi listán az elsô erdélyi megye, Hunyad: ez alighanem arra vall, hogy a bányászok elég nagy részének mentalitása nem sokban különbözhet a bukaresti "mahaláétól". (Erre egyébként az utóbbi három év egyéb eseményeibôl is következtetni lehet.) Konstanca megyében sejthetôen a nagy kikötôváros teszi, hogy az NRP viszonylag népszerû (ilyen helyen mind a szekuritáténak, mind a lumpen elemeknek nagyobb a népsûrûsége). A következô erdélyi megye Brassó; ezt valószínûleg Brassó városának utóbbi évtizedekbeli mértéktelen felduzzasztásával lehet összefüggésbe hozni, de érdemes megemlíteni azt is, hogy az 1987. november 15-i brassói munkásfelkelés után e városban érezhetôen megnôtt a szekuritáte jelenléte.

A moldvai megyék közül Iasi, illetve a képviselôházi listán Suceava megye haladja meg valamivel az NRP országos átlagát, azt hiszem, nem vétek, ha arra gondolok, hogy e két megyében, ahol korábban elég számottevô volt a zsidóság aránya, ez a párt egyebek mellett nyílt antiszemitizmusával tudott híveket szerezni.

És ezzel elértünk az NRP nacionalizmusának természetéhez. Az NRP ugyanis nem úgy nacionalista, mint az RNEP. Míg ugyanis az RNEP nem általában, hanem nagyon konkrétan, a magyarokkal szemben nacionalista (bár az antiszemitizmus sem idegen tôle), az NRP inkább xenofób, durván sovén propagandát folytat, elvben mindenki ellen, aki nem román (sôt nem "jó román"). Van azonban benne annyi professzionalizmus, hogy belássa: azok ellen nem érdemes hadakozni, akiktôl senki sem fél (például a tatárok vagy örmények ellen), azzal nem sok szavazatot lehet szerezni. Inkább azokra kell koncentrálni, akikkel szemben már hagyományosan megvannak az ellenérzések, vagy legalább mûködik valamiféle viszolygás. Ezek pedig a magyarok és a zsidók. További különbségnek látom azt, hogy az NRP propagandistái (legalábbis a legismertebbek), ellentétben az RNEP-beli boldogtalanokkal, egyáltalán nem félnek a magyaroktól, hiszen elég profik ahhoz, hogy pontosan tudják: tôlünk nincs okuk félni. (Amikor a magyaroktól való félelmet akarják manipulálni, látható igyekezet van bennük, hogy a fenyegetô veszedelmet úgy tegyék hihetôbbé, hogy mindenféle nemzetközi románellenes konspirációkat találnak fel és lepleznek le, mintegy jelezve, hogy ôk nagyon jól tudják: a magyarok egyedül nem jöhetnek számba mint komolyan vehetô ellenfél.) Magyarellenes és antiszemita propagandájuk inkább gyakorlati célokat szolgál: az ôszinte gyûlöletet nem nélkülözi ugyan, de valami mérhetetlen cinizmus van abban, ahogyan ez a párt idônként óriási lármával kongatja a vészharangot, hogy beleverje a románokba a félelmet s aztán ebbôl politikai/választási tôkét kovácsoljon magának. (Politikai elemzésekben, tudom, nem szokás konkrét események nem-verbális kommunikációját vizsgálni, nálunk azonban a politikai élet annyi másnemû elemmel keveredik, hogy ha a dolgokat hátterükkel együtt akarjuk megérteni, ezzel is muszáj foglalkozni idônként. 1993. március 19-e van, a Parlament két házának együttes ülése az ellenzék által benyújtott bizalmatlansági indítványt vitatja, s ezt a tévé egyenes adásban közvetíti. Corneliu Vadim Tudor, az NRP elnöke és szellemes vezérszónoka, egymással nyilvánvalóan semmiféle kapcsolatban nem álló friss eseményeket szerkesztve össze egy bizarr "rendszerbe", valami képtelen szcenáriumot konstruál, s ezt a rá jellemzô demagógiával és harcos hazafiúi felháborodással elôadja, annak bizonyítására, hogy a bizalmatlansági indítványt az RMDSZ kezdeményezte, s az egésznek az a célja, hogy hozhassák vissza Mihály királyt, aki majd ezért cserében át fogja játszani Erdélyt a magyarok kezére. Az elôadás botrányba fullad, az ellenzék kivonul, az elnök negyedórás szünetet rendel el. Utána folytatódik az ülés, C. V. Tudor befejezi mondanivalóját, majd leül helyére a prezídiumba Nem telik bele két óra, és Verestóy Attila RMDSZ-szenátor következik szólásra. Alig kezd bele mondanivalójába, mikor C. V. Tudor egyszer csak feláll helyérôl, és nagy nyugodtan odamegy a szónoki emelvényhez. Mindenki lesi, mi lesz. Újabb botrány? El akarja kergetni Verestóyt? Összetépi a papírját? Dehogy: valami hallatlan eleganciával, a birtokon belüli "házi úr" biztonságával, hamiskás mosollyal, szó nélkül megigazítja Verestóy elôtt a mikrofonokat, hogy jobban lehessen hallani a teremben. Fölényes gesztusában ez van: "Ne félj, kutya, nem harap a bácsi!" Majdhogynem vállon veregeti Verestóyt, szinte összekacsint vele: "Ne izgulj, öregem, hiszen tudod, hogy van ez. Mondom én a magamét, mert itt most ez a menô, ugye hogy marhára el tudom vele hülyíteni ezeket is meg azt a sok beszarit is az egész országban, aki ezt a tévében végignézte? De remélem, vagy olyan okos fiú, hogy te is tudod, hogy én is tudom, hogy ebbôl egy szó sem igaz.")

Figyelemreméltó, hogy az NRP fôként olyan megyékben szerzett nagyobb arányban szavazatokat, ahol pedig az emberek a jelek szerint elég közömbösek a nemzeti, pontosabban a magyarellenes propagandára (ezt úgy hiszem, az RNEP ottani sikertelensége elég meggyôzôen mutatja). Ezt úgy is lehetne értelmezni, hogy ahol az RNEP elvitte elôle a szavazatokat, elsôsorban Erdélyben, ott neki nyilván nem maradt. Ez is lehetséges, de ez nem magyarázná eléggé meg, miért szerepel az NRP listáin olyan hátul például Dolj vagy Vrancea megye, ahol pedig az RNEP éppen elég teret hagyott neki. Azt hiszem, a megyék szerinti megoszlás inkább azt jelzi, hogy az NRP választóit nem is annyira e párt sovinizmusa nyûgözi le, ez kevésbé hat rájuk, hanem sajátos értékrendjüknek megfelelôen az erôszak imponál nekik: azt csodálják benne, hogy ez a párt folyton útszéli módon pocskondiáz valakit, ám hogy ez a valaki pontosan kicsoda, a magyarok-e, a zsidók, Tôkés László, az ellenzéki pártok és vezetôik vagy éppen Románia fôügyésze, az ennek a rétegnek szinte mindegy. Nem mondom, hogy az NRP sovén propagandájának semmi hatása nem volt, mert volt, de úgy vélem, hogy akire az ô propagandájából elsôsorban ez és inkább ez hatott, az csak ahhoz kapott újabb érvet, hogy az RNEP mellett szavazzon. Hiszen azok a megyék, amelyek az RNEP-listákon élen járnak, itt a sor végén helyezkednek el, ezekben a megyékben inkább csak az szavazott az NRP mellett, aki vagy aktív tagja is a pártnak (fôleg a szekuritáte keményebb legényei), vagy pedig abba a deklasszált rétegbe tartozik, amely számára az RNEP legalábbis stílusában nem elég erôszakos ahhoz, hogy imponálni tudjon.

Tartok tôle, hogy a következô választásokig nem várt arányban meg fog nôni az NRP szimpatizánsainak száma (elsôsorban a munténiai megyékben, de Dobrudzsában és kisebb mértékben Moldvában, sôt talán Erdélyben is), hacsak valami elôreláthatatlan változás nem történik a helyzet alakulásában, illetve ha az SZMP el nem viszi elôle a szavazatokat. Újabban ugyanis egyre feltûnôbb, hogy a xenofób demagógia következetes folytatása mellett ez a párt nagyon tudatosan megcélozta az egyre nehezebben élô munkásréteget, s a szociális problémák szorításában, a Ceausescu-korszak "húsosfazekai" iránti nosztalgia növekedésének légkörében egyre könnyebb lesz neki tömegeket állítani a maga oldalára. Ezzel a lehetôseggel tehát már most nagyon komolyan foglalkozni kellene; úgy gondolom, ez elsôsorban az RDK feladata volna, itt ugyanis az RMDSZ nem sokat változtathat a dolgokon.

Más a helyzet az RNEP választóival. Elég egy pillantást vetnünk a számsorokra, hogy teljesen egyértelmû legyen: akik erre a pártra szavaztak, legnagyobbrészt a magyaroktól való félelmükben tették. Az RNEP úgy, ahogy van, egy tragikomikus terméke a forradalom utáni korszaknak. (Itt elsôsorban a választók tömegeire gondolok, kevésbé az "ideológusokra".) E tragikomikus helyzetnek magyar szemmel nézve inkább a komikuma látszik: "Hogy lehet az, hogy húszmillió román Romániában (!) úgy meg legyen ijedve nem egészen kétmillió magyartól?" - román szemmel viszont a tragikuma. Mert hiába tudjuk és mondjuk mi azt, hogy mérhetetlen ostobaság tôlünk félni, ôk attól még igenis félnek. Amíg pedig ezt tudomásul nem vesszük és át nem érezzük, addig ez a félelem nem fog csökkenni, s az RNEP sok-sok szavazatot fog szerezni, ami az országos választásokon sem növeli a demokrácia és ebben a mi helyzetünk javulásának, esélyeit, a helyhatósági választásokon viszont legalábbis egyes megyékben szerfölött kellemetlen helyzeteket teremthet, amint azt a kolozsvári példa is mutatja.

Az RNEP, mint tudjuk, erdélyi párt. Mégsem erdélyiségét hangsúlyoznám, mert ez földrajzi alapon helyezi el. Inkább azt mondanám, hogy ott sikeresebb, ahol a magyarok észrevehetôen jelen vannak. A képviselôházi lista elsô tizenhat helyét a tizenhat erdélyi megye foglalja el (a szenátusin Krassó-Szörény valamivel hátrább kerül), ezek közül csak kettô, Temes és Krassó-Szörény van az országos átlag alatt: az elôbbi a nemzeti együttélés viszonylagos kiegyensúlyozottságáról ismert, az utóbbi pedig arról, hogy az erdélyi megyék közül itt a legkisebb a magyarok számaránya. Figyelemreméltó, hogy a listán az elsô nem erdélyi megye Bakó, alkalmasint a csángók okán. Ez azért érdekes, mert mutatja hogy a magyarok jelenléte némileg még ott is növeli e párt szimpatizánsainak számát, ahol teljesen nyilvánvaló, hogy minden félelem alaptalan. Hiszen ha már szegény csángóktól is félni kell...

De hát jól mondta Nicolae Manolescu eddig talán mindenkinél találóbban, hogy az RNEP tulajdonképpen nem is egy párt, hanem inkább egy lelkiállapot. Ennek fô összetevôje pedig, úgy tûnik, a magyaroktól való félelem. Megengedem, hogy ha e párt szûkebb felsô vezetését nézzük, a kép nem ilyen egyértelmû. A hadsereg és a rendôrség tisztjeinek masszív jelenléte ha nem is közvetlenül a pártban, de a Vatrában szintén elgondolkoztató. Az azonban kétségtelen, hogy az RNEP már alakulásakor sem ugyanolyan összetételû volt, mint az NRP. Az RNEP a Vatra Româneasca Szövetség pártjaként jött létre, fôként a Vatrában korábban kitûnt vezetôkbôl. A Vatra viszont kisebb mértékben szervezôdött a volt szekusokból, mint az NRP, inkább amolyan furcsa gyûjteménye volt mindenféle félresikerült karrierû embereknek. Olyan emberek voltak ezek, akik tanult mesterségükben nem jeleskedtek, a múlt rendszerben viszont párttitkári és hasonló funkcióik védelmet nyújtottak nekik, sôt pártvonalon akár fôorvosi státust is szerezhettek maguknak, mint például Zeno Opris Marosvásárhelyen. Olyan emberek ezek, akik az elôzô rendszer jóvoltából karriert futottak be, amit pusztán képességeikre hagyatkozva sohase érhettek volna el. (Gh. Funar például csekély tehetségû közgazdászként egyetemi lektorságig vitte fel.) Ezek az emberek a forradalom után teljes bizonytalanságba kerültek, mert odalett a párt, amely fenntartotta ôket. Ha odalett, hát odalett, nem volt mit tenni, másikat kellett helyette csinálni. Erdélyben kitûnô propagandaeszköz lehetôsége rejlett a magyaroktól való rejtett vagy nyíltan bevallott félelem manipulálásában, s ebbe - mint úgymond a románokat fenyegetô újabb veszedelmet - nagyszerûen bele lehetett építeni azt is, hogy az RMDSZ jogokat kezdett követelni a magyarok számára. Van azonban itt is egy nagy különbség az NRP propagandájához képest: ezek az emberek általában nem puszta pragmatizmusból, politikai tôkéjük, magyarán hatalmuk növelése végett teszik pokollá más románok életét azzal, hogy állandóan ébren tartják bennük a magyaroktól való félelmet és szorongást. Nem. Ezek csakugyan félnek, maguk is, és úgy érzik, nemzeti hivatást teljesítenek azzal, ha a veszélyekre állandóan figyelmeztetik az egyszerû román embert. Tartok tôle, hogy a hadsereg és a rendôrség hozzájuk csatlakozása sem egészen egyoldalú szimpátia dolga. Ezek az emberek mindent megtettek, hogy a maguk oldalára állítsák a fegyveres erôket: legyen majd, aki veszély esetén biztosan megvédi a románokat.

Mondom, az RNEP vezetô rétegében az opció indítékai, illetve a mûködô érdekek sokfélék. Az egyszerû választópolgár szintjén sokkal egyszerûbb a helyzet: ott minden más érdektôl függetlenül, tiszta valójában hat a magyarokkal szembeni bizalmatlanság, elôítélet és fôként: a félelem. Mivel pedig az RNEP parlamenti képviselôit, szenátorait, tanácsosait és polgármestereit nem e párt szûkebb vezetôsége választotta meg, hanem ez az aggodalmas tömeg, ezt a félelmet nekünk nagyon komolyan kell vennünk, és foglalkoznunk is kell vele.

Ilyen szempontból az RNEP fentebb bemutatott választási eredményei igencsak beszédesek. Azt már mások is megállapították elôttem, hogy e pártnak fôként Észak-Erdélyben van a tömegbázisa, tehát azokon a helyeken, amelyek a bécsi döntés után Magyarországhoz kerültek. A fenti adatok ezt igazolják is meg nem is. Én inkább azt látom, hogy az RNEP ma ott a legerôsebb, nagyjából abban a sávban, ahol 1940 és 1944 között Észak- és Dél-Erdély határa húzódott: Maros, Kolozs, Szilágy, Fehér és Bihar megyében. Tudjuk, hogy e négy év alatt Észak-Erdélybôl mintegy 200 000 román menekült Dél-Erdélybe, s onnan ugyanannyi magyar Észak-Erdélybe. A menekülôk, bárhonnan jöttek is, ezen a sávon át jutottak át a túloldalra. Az itteni lakosság, ha maga nem menekült is el, végignézte ezt a szomorú látványt, végighallgatta a menekülôk gyakran túlzásoktól sem mentes panaszait (hiszen a világ minden táján általános érvényû az, hogy a mások segítségére, együttérzésére, szolidaritására utalt menekülôkben nagy a hajlamosság a megélt, valóságos vagy akár csak vélt veszedelmek eltúlzására, ezért olyan nehéz ilyen helyzetben a híreket a rémhírektôl elkülöníteni), s ez máig is elevenen fennmaradt a kollektív emlékezetben. Csak tetézte a bajt, hogy miután a határsáv lakossága négy éven át élt a fenyegetô hírek árnyékában, 1944 szeptemberében éppen itt alakult ki a front, végig a határ mentén: a magyar hadsereg elôrenyomulása a déli részek felé. Ez a pár hét olyan pánikot keltett a román lakosság körében, hogy sokkoló hatásának nyomai mindmáig megvannak. Itt a legnagyobb tehát a félelem attól, amit annyiszor olvashattunk, hallhattunk az utóbbi években: nehogy megismétlôdjék az, ami akkor történt. (Friss, 1992. november végi személyes élményem: Kolozsvár Fôterén, a Mátyás-szobor körül/miatt összeverôdött "agórán" románokkal beszélgettem. Ott mondta nekem egy idôsebb férfi: "Ha magát is úgy kergették volna a Feleki-tetôre [aki nem tudná: ott volt a határvonal], mint engem 40-ben a magyarok, akkor tán megértené, miért nem tudunk mi egy magyarban sem megbízni." Biztosan nem oszlatta a félelmét, hogy egy magyar asszony erre ingerülten odakiáltotta neki: "Elég kár, hogy nem érték utol!" Csak annak számára jegyzem meg; akinek ez jelent valamit: megdöbbentô, hogy a fél évszázaddal ezelôtti események hatása milyen világosan tükrözôdik a mai választási eredményekben. Úgy látszik, itt teljesedik be rajtunk az, ami a Tízparancsolatban áll: "Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen." Ha így fogjuk fel, egyedüli biztatásunk csak az lehet, amivel e szöveg folytatódik: "De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek.")

Csak bonyolítja a helyzetet, hogy a mai lakosságnak csupán egy kisebb része emlékszik még az akkor történtekre; a többiek az azóta született nemzedék, illetve a Moldvából és másunnan újabban ide költözöttek csupán közvetve, az ô elbeszéléseikbôl tudnak mindezekrôl, illetve azt tudják, amit errôl az idôszakról a román nacionalista sajtó túlzásoktól sem mentes, sôt sokszor a képtelenségig eltúlzott beszámolóiból ismernek. A mai félelem tehát a legtöbb emberben jórészt a szocializáció során alakult ki, ezért irracionális, minden tapasztalatot nélkülözô félelem ez, így sokkal nehezebben kezelhetô, mint az, amely személyes tapasztalatokon alapszik. Bármilyen megmosolyogtató is a mi számunkra, e félelem természetrajzához igen sokat mondó adalék Radu Ceontea egyik vallomása: ô igenis fél a magyaroktól, mert neki még gyermekkorában megmondta volt az apja, hogy mindig legyen résen, sose felejtse el, hogy minden magyar ott hordja a zsebében a kötelet, amellyel a románokat akarja felakasztani. Azt hiszem, ennél megrendítôbben el sem lehetne mondani e lelkiállapot kialakulásának hogyanját és miértjét.

A számadatok egyebet is mutatnak. Maros megye 61,21 (illetve 60,39) százalékkal messze élen jár a listán, itt egy nagy törés következik, a második helyen Kolozs megye szerepel 42,38, illetve 36,73 százalékkal. E különbségnek talán kisebbik oka az, hogy Maros megyében a magyarok számaránya nagyobb, mint Kolozs megyében (41,33%, szemben az utóbbi 19,78%-ával az 1992-es népszámlálás adatai szerint), tehát ott a románok esetleg indokoltabbnak érzik a magyaroktól való félelmüket. (Hogy ebben is lehet valami, arra utalhat viszont az a körülmény, hogy 1990 februárjában a Vatra Româneasca Szövetség nem másutt, hanem éppen Marosvásárhelyen alakult meg.) A fô vagy legalábbis a közvetlen ok azonban minden bizonnyal az 1990. március 19-20-i marosvásárhelyi véres események eleven emléke. És itt megint a félelemhez jutottunk el: ezek a napok az események színhelyéhez földrajzilag közel esôkben ismét felelevenítették a már ülepedôfélben levô (de a hivatalos propaganda által igazán leülepedni soha nem hagyott) régi személyes vagy másoktól hallott sérelmeket, s a megye románságát készenléti állapotba helyezték a magyarok részérôl várható közeli fenyegetéssel szemben. (A Vatra, majd az RNEP baljós propagandája ebbe hathatósan besegített, bennünket azonban most csak a végeredmény érdekel, hogy ti. mi a mostani beállítódása és attitûdje ennek a megijesztett embertömegnek, hiszen ez volt döntô a választások idején.)

Bihar megyében, amely szintén határvidék volt, a megye nem RMDSZ-re szavazó választóinak valamivel kisebb része (a képviselôházi eredményeket tekintve éppenséggel csak 20,48%-a) szavazott az RNEP jelöltjeire. Ez az arány természetesen nem önmagában, hanem csak a listavezetôkhöz képest alacsony. A különbség alighanem azzal (is) magyarázható, hogy Bihar megyében a diktatúra éveiben a románok is rászoktak arra, hogy jobb híján a Magyar Televízió mûsorát nézzék, közülük sokan tudnak vagy legalább értenek magyarul is, ezért ha nem is eleget, de mindenképpen sokkal többet tudnak a magyarokról és fôleg a nagy (nagy?) "mumusról", Magyarországról, mint a Maros vagy Kolozs megyeiek. Ennélfogva itt a magyaroktól való félelem is kisebb lehet. Szatmár csak most határmenti megye, a bécsi döntés után nem volt az, s itt mégis elég magas az arány (23,51, illetve 22,52%). Ez összefügghet azzal, hogy 1990 márciusában itt is voltak kiprovokált zavargások, ha nem fajultak is oda, ahová a marosvásárhelyiek.

Érdemes még összehasonlítani a két székely megyét, Kovásznát és Hargitát. Kovászna megyében, ahol a románok aránya nagyobb valamivel, mint Hargita megyében, az RNEP is kevesebb szavazatot kapott. Úgy látszik, itt a románok egy kicsit biztonságosabban érzik magukat. Annál is inkább, mert Kovászna megyében a forradalom idején egyetlen román rendôrt sem öltek meg - ez fôleg a Hargita-Kovászna Jelentés lélektani hatása szempontjából fontos.

Nincs értelme annak, hogy a többi megyét is sorra vegyük, úgy gondolom, az adatok önmagukért beszélnek. Csak arra szeretném ismét felhívni a figyelmet, hogy itt most választási eredmények, nem szociológiai felmérés alapján vonunk le következtetéseket. Az még ennek alapján is nyilvánvaló, hogy Erdélyen kívül, Munténiában és Moldvában a románok túlnyomó többsége számára nem jelent különösebb gondot, hogy ebben az országban magyarok is élnek. Ezt érdemes számon tartani, és emlékezni amikor olyasmit hall az ember, hogy "a románok" így meg úgy viszonyulnak a magyarokhoz. Világos, hogy ennek így, minden megkülönböztetés, területi betájolás nélkül egyszerûen nincs értelme, persze zónákra bontva is csak akkor van, ha nem "a románokról", hanem illetô zóna románsága körében tendenciaszerûen megmutatkozó attitûdök erôsségérôl beszélünk. (Ez az a pont, ahol érdemes megemlíteni, hogy a munténiai és moldvai megyékben az RNEP szavazatainak egy része alkalmasint ott szavazó erdélyiektôl származik. Hogy ezek száma szignifikáns-e vagy nem, azt nem tudhatjuk, mindenesetre ajánlatos szóba hozni, mert itt nagy lévén a földrajzi egységek között a különbség, az RNEP választási eredményeinek számadatai enyhén kiegyenlítôek: ha mindenki otthon szavaz, akkor Erdélyben - ha csak alig észrevehetôen is - magasabbak, Erdélyen kívül pedig még alacsonyabbak volnának az arányok.)

Eddig csak a félelemrôl beszéltem, mint az RNEP választó tömegeinek opcióját meghatározó tényezôrôl, nem szóltam gyûlölködésrôl, ádáz magyarellenességrôl és hasonlókról. Kétségtelen, hogy ellenséges érzelmekkel gyakran találkozik az ember, és lehetetlen is volna, hogy ne így legyen. Amitôl/akitôl fél az ember, azt általában kisebb-nagyobb mértékben gyûlöli is. (Vagy legalábbis nem szereti különösebben.) Mégis úgy vélem, hogy az RNEP választóinak túlnyomó többsége nem annyira a magyarok ellen, mint inkább - bármilyen bizarr is ez a mi számunkra - a románság biztonsága mellett szavazott akkor, mikor voksát éppen erre a pártra adta, még ha ezt a magyaroktól való féltében tette is. Ha nem így volna, akkor Erdélyben nem az RNEP, hanem inkább az egyértelmûen (nemzeti) gyûlöletre és erôszakra alapozó NRP lett volna sikeres. Nehezen hinném, hogy e tekintetben a kolozsvári polgármester és RNEP-elnök Gheorghe Funarral pártja összes választóit azonosítani lehetne. (Mellesleg nem árt megjegyezni, hogy Funar legtöbb nagy hírnévre szert tett intézkedése mögött nagyon könnyen azonosítani lehet a félelmet: hiszen arrogáns hetvenkedése jórészt éppen arra való, hogy elleplezze vele a magyaroktól való beteges félelmét.)

Mindezek után, még ha két teljesen különbözô motivációjú pártról van is szó, lássuk, hogyan alakul megyék szerint az RNEP és az NRP egybe vett szavazatainak aránya az érvényes szavazatok RMDSZ nélkül számított összegéhez:

Ez az egyesített táblázat csak arra jó, hogy világosan megmutassa, hol vannak a legnagyobb feladataink és legsürgôsebb tennivalóink. Ezt rövid-hosszútávú stratégiánkban a lehetô legkomolyabban kell venni.

Már említettem, hogy az NRP nem a mi dolgunk, olyan a természete, hogy mi magyarok nemigen tudunk vele mit kezdeni. Ezen csak az általános demokratizálódás segíthet, amit pedig éppen ez a párt igyekszik a leginkább akadályozni.

Az RNEP viszont ránk tartozik. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az erdélyi megyékben a helyzet egészének megváltoztatása a mi feladatunk (vagy legalábbis tôlünk kell hogy kiinduljon). Hallani lehet ugyan néha az RDK képviselôitôl, hogy mi az RNEP kérdésével ne foglalkozzunk, mert ezt majd intézik, mi csak törôdjünk a magunk "extremistáival". Szépen hangzik, de teljesen irreális. A gyakorlatban az RDK szinte semmit sem tud kezdeni ezzel a problémával azon túl, hogy sajtójában hol enyhén, hol durván, olykor agresszív szarkazmussal elcsúfolódgat az RNEP viselt dolgain. A helyzeten nem tud sokat változtatni, mert nem az ô terepe. Itt kell hogy lépjünk, hiszen ebben rajtunk kívül senki más nem lehet eredményes, annál az egyszerû oknál fogva, hogy az erdélyi románok nagy része éppen mitôlünk fél. Ezt a félelmet, az RNEP legnagyobb választási tôkéjét senki más nem oszlathatja el, csak mi magunk. Erdélyben az RDK nem alkalmas erre, már csak azért sem, mert sokszor, ha restellik is bevallani, konvencióbeli partnereink maguk is félnek a magyaroktól, vagy legalábbis bizalmatlanok velünk szemben.

Ezen a téren stratégiánk legfontosabb eleme a bizalomerôsítés kell hogy legyen, a félelem oszlatása, egymás valóban kölcsönös megismerésének segítése. Ennek számtalan gyakorlati formája lehetséges az adott helyi körülményeknek megfelelôen, ez a területi, illetve az egyes helységekben, körzetekben mûködô RMDSZ-szervezetek gondja kell hogy legyen, éspedig annál nagyobb gondja, mennél elôkelôbb helyet foglal el az illetô megye a fentebbi listán. Országos szinten halaszthatatlannak látom egy román nyelvû hetilap megjelentetését, amely lehet az RMDSZ-é is, de éppen a bizalomerôsítés esélyeinek szempontját tartva szem elôtt, talán még jobb volna, ha nem az RMDSZ adná ki, csak segítene létrehozásában és fenntartásában. Ehhez máris el kellene kezdeni a románul (illetve magyarul jól tudó újságírók és újságírójelöltek toborzását és kellô felkészítését. Ez a lap ugyanis egy románoknak írott, hozzájuk szóló, az ô mostani helyzetükre szabott szerkesztésû lap kell hogy legyen, nem pedig egy olyan magyar újság, amelynek csak a nyelve román. Egy jól szerkesztett, olvasmányos, a román olvasót tisztességesen tájékoztató lap nemcsak az RNEP választótömegeiben oszlathatná a félelmeket, de az RDK-val való hatékonyabb együttmûködésünket is nagyon megkönnyítené.

Ugyanezen a téren fontosnak tartanám, hogy a területi RMDSZ-szervezetek találjanak megoldást arra, hogy fizetett alkalmazottként foglalkoztathassanak olyan embereket (megyénként négyet-ötöt is, ahányra szükség van), akik értenek a konfliktuskezeléshez és megfelelô segítséget tudnak nyújtani a legkülönbözôbb bizalomerôsítô és kapcsolatteremtô rendezvények megszervezésében, valamint a jogsértések elleni tiltakozások legalkalmasabb módjának megtalálásában, sôt a politikai stratégia formájának kialakításához is szakszerûen szólhatnának hozzá. Ehhez ki kellene képeztetnünk néhány olyan embert, aki erre elhivatottságot érez és önként vállalkozik.

E sok feladat mind az RNEP választó tömegei felé irányuló lehetséges akciókkal kapcsolatos, nem annyira az RNEP vezetô (ideológus és politikus) rétegét célozza meg. Azt hiszem, ezzel az amúgy is vékonyabb réteggel nem szükséges nagyon sokat foglalkoznunk. Nem tartom valószínûnek, így reális kívánalomnak sem, hogy mondjuk Gheorghe Funart vagy Ioan Gavrát megnyerjük a jó ügy bajnokának. De nem is ez a fontos: ezek hatalma magától szertefoszlik, ha a tömeget el tudjuk alóluk terelni. Mindez persze hosszadalmas, kitartó munkát igényel: az emberek változnak, de nem egyik napról a másikra. Mennél többet késlekedünk, annál késôbb tapasztalhatunk észrevehetô eredményt.

Fentebb csak a civil kezdeményezések szükségérôl szóltam, adódik azonban innen egy olyan következtetés is, amely politikai stratégiánkat érinti. Észre kell vennünk: bármilyen jó lenne is egy-egy politikai lépésünk, ha a másik oldalon sûrûsödik tôle a félelem, ahelyett hogy oszlana, akkor mit sem léptünk elôre, hiszen nemcsak magunkat erôsítettük, hanem legalább ugyanolyan mértékben az ellenfelet is. Szó sincs arról, mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy inkább ne csináljunk semmit, mintsem hogy tápot adjunk a félelemnek. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nekünk mint az egész helyzethez szorosan hozzátartozóval kell számolnunk ezzel a félelemmel, amelyrôl hiába tudjuk mi, hogy alaptalan, mert attól az még valódi, s ezt minden politikai lépés megtételekor a legmesszebbmenôen figyelembe kell vennünk, nem tartalmi, hanem formai vonatkozásban. Tartalmilag egyetlen jogos követelésünkrôl sem mondhatunk le, de minden alkalommal gondoskodnunk kell arról, hogy az eddigieknél sokkal megfontoltabban járjunk el a forma megválasztásában. Ehhez sok minden hozzátartozik, kezdve a román közvélemény megfelelô, ha úgy szükséges: elôzetes tájékoztatásával, a más (nem csak ellenzéki) pártokkal való dialógussal, folytatva közleményeinknek és állásfoglalásainknak a helyzet követelményeihez igazított hangnemével és hasonlókkal, és végezve külkapcsolataink, a nemzetközi fórumokon való szereplésünk formai oldalának gondos mérlegelésével, nem utolsósorban a külföldi média korrekt, tárgyilagos, ellenôrzött tényekre alapozott tájékoztatásával.

Az RNEP vonatkozásában elég nehéz prognózisokba bocsátkozni. Az nem látszik valószínûnek, hogy ez a párt a következô választásokig tovább tudná növelni szimpatizánsainak számát. Alig hihetô, hogy Erdélyen kívül népszerûbbé válhatna, mint 1992 szeptemberében, Erdélyben pedig már jórészt megnyerte azokat, akikre egyáltalán számíthatott. Az állandó vészharangkongatás inkább ellenkezô hatást érhet el: az emberek meg is unják, meg látják is, hogy mégsem történik semmi, s az egész propaganda sokak szemében hitelét vesztheti. Számolni kell viszont azzal, hogy a kis számú, de annál vérmesebb vezetô rétegnek kemény érdekei fûzôdnek ahhoz, hogy a félelem fennmaradjon, s evégett mindent képes volna követni - bármilyen különös módja is ez a románság nyugalma védelmének. Fel kell rá készülnünk, hogy ha a pártvezetôség úgy értékeli, hogy az erdélyi románok félelme aggasztóan megcsappant, nem riad vissza attól sem, hogy - akárcsak Marosvásárhelyen - megpróbáljon erôvel kiprovokálni valami hatásos riadalmat. Ez természetesen a következô helyhatósági választások elôtt lehetne esedékes, akkorra nekünk bejáratott konfliktuskezelô stratégiánk kellene hogy legyen ahhoz, hogy ha úgy adódna, elejét tudjuk venni a bajnak.

Ha viszont nem történik ilyesmi, akkor is gondolnunk kell arra, hogy az RNEP szimpatizánsainak lassú lemorzsolódása révén felszabaduló szavazatokat ki fogja elvinni. Rajtunk is múlik, hogy a demokratikusabb pártok-e, vagy pedig a Nagy-Románia Párt, illetve az SZMP (a fentebb már említett okokból). Ez pedig nekünk egyáltalán nem lehet mindegy.

Mint ismeretes, ez a párt a volt RKP egyenes folytatója, ha nem is éppen a megboldogult párt utolsó éveinek szellemében. Vezetôi legalábbis régi kommunisták, egy részük olyan, aki még elevenen ôrzi a régi szép idôk nosztalgiáját, amikor ôszintén hittek abban, hogy az emberiség megváltásának egyetlen útja a kommunizmus. Külön pártot azért alapítottak maguknak, mert annak idején az NM(D)F nem fogadta be ôket, hiszen ez még a látszatát is szertefoszlatta volna annak, hogy ez a politikai alakulat, ha nem lehet is rögtön észrevenni, mégis híve a rendszerváltásnak.

A számadatok itt is tanulságosak:

Területileg ez a párt a legkiegyensúlyozatlanabb az egész mezônyben: parlamentbe jutását voltaképpen egy megyének, Gorjnak köszönheti, ehhez számottevô segítséget kapott - noha jóval kisebb mértékben - Vâlcea és Mehedinti megyétôl. A csökkenô sorrend meglehetôsen bizarr, talán sehol sem volna olyan fontos a helyi körülmények pontos ismerete az értelmezéshez, mint éppen itt. Azt mindenesetre látni lehet, hogy az ország egyik igen elmaradott megyéjében, feltehetôleg az ottani bányászok körében máris hatni kezdett az SZMP szociális demagógiája: a romló életkörülményekre való hivatkozás igen meggyôzô lehet sokak számára annak bizonyítására, hogy az újabban elôállt nehézségekért csakis a demokrácia okolható. Nem elhanyagolható viszont az sem, hogy a Gorjzsal szomszédos Dolj megyében az SZMP Adrian Paunescut, a régi nemzeti bálványt jelöltette szenátornak, ami választási propagandának igen jó fogás volt, különösen olyan vidékeken, ahol a lakosság nem annyira pártprogramokra, mint inkább személyekre szavaz.

Erdélyben nem sok sikert aratott az SZMP, az itteni megyék inkább a lista végén szerepelnek, igen alacsony százalékaránnyal. Ez arra is utalhat, hogy az erdélyi választók opcióját (emlékeztetnék rá, hogy ebben az RMDSZ-re szavazók nincsenek benne) kevésbé határozza meg a jelölt személye, inkább figyelembe veszik az illetô párt jellegét, de egyszersmind arra is, hogy az erdélyiek az egyelôre csak csetlô-botló demokráciával együtt járó nehézségek ellenére sem nagyon rokonszenveznek azzal a gondolattal, hogy akkor pedig még mindig jobb volt "az a rongyos régi". Itt is van azonban egy olyan tényezô, amelyrôl az NRP kapcsán már volt szó: mivel tisztára csak kommunista társadalmi programmal indulni elég kockázatos, ez a párt is sûrûn hangoztatta a nemzeti eszme fontosságát, amire egyébként Paunescu régebbi pályafutását ismerve számítani is lehetett. Úgy látszik azonban, hogy Erdélyben ez a párt sem ért el vele sokat, legfeljebb az RNEP szavazatainak számát gyarapította valamivel. (Érdekes, hogy a Gorj megyével szomszédos Krassó-Szörény és Hunyad után a szenátusi listán az erdélyi megyék közül Hargita az elsô, az ottani 2,03%-ban alighanem magyar választók szavazatai is vannak, Fazekas Jánosra való tekintettel.)

Ennek a pártnak is nagy esélye van arra, hogy a következô választásokon több szavazatot kapjon, tekintettel a romló gazdasági helyzetre, amelyben hatásos lehet az egyre nagyobb megélhetési gondokkal küszködôket a kommunista korszak olyan áldásaira emlékeztetni, mint például a biztos munkahelyekrôl való gondoskodás, az ingyenes orvosi ellátás olyan volt, amilyen volt, az emberek arra már nem emlékeznek, csak arra, hogy volt. Egyelôre nem lehet látni, milyen arányú lehet ez a növekedés, mindenesetre számolni kell vele mint a demokratizálódás egyik komolyan számba jöhetô akadályával.

Kormánypárt lévén, lehet, hogy ezzel illett volna kezdeni, de az eddig elmondottak alapján itt könnyebben körvonalazni lehet a helyzetét.

Aktív tagságát tekintve ez a volt nómenklatúra pártja. A nómenklatúra nem tévesztendô össze a kommunistákkal. Ezt azért kell elmondani, mert az ellenzéki sajtóban ez a kettô minduntalan összekeveredik. Pedig szemben az igazi kommunistákkal (akikbôl kevesebb volt, s akik az SZMP magját alkotják), a nómenklatúristák inkább amolyan konjunktúrakommunisták voltak, akik sokkal kevésbé világnézeti alapon, meggyôzôdésbôl álltak a párt szolgálatába, mint inkább azért, mert így lehetett elônyös állásokhoz jutni. A pártapparátusban vagy az ahhoz közel álló állami hivatalokban eltöltött idôszak meghatározta ugyan a gondolkodásukat (és "problémamegoldó módszereiket" is), de az eszméhez való hûségük korántsem hasonlítható azokéhoz a régi illegalistákéhoz, akik közül sokan életüket áldozták kommunista meggyôzôdésükért. Itt is szükséges megjegyezni, hogy ez csak az NMDF aktív tagjaira vonatkozik, nem az erre szavazó választók millióira. Ezekrôl elég sokat mondanak a számadatok:

Mint látjuk, az NMDF választóinak zömét az ország legelmaradottabb és legkevésbé urbanizálódott megyéi adják, azok a vidékek, ahol, mint azt bizonyos fokig az SZMP esete is mutatta, nem annyira a program (vagy inkább: az általános orientáció) a fontos, mint a személy, jelen esetben Ion Iliescu. Feltûnô a nagy kiegyensúlyozatlanság: a szenátusi listán vezetô Buzau megye 54,93%-ától a listát záró Maros megye 7,57%-áig, illetve a képviselôházi listát indító Botosani megye 56,40%-ától az ugyancsak Maros megyei 6,72%-ig igencsak nagy a különbség, noha meg kell mondani, hogy az arányok elég egyenletesen csökkennek, szinte törés nélkül, úgyhogy az ország megyéinek körülbelül fele-fele van az országos átlag fölött, illetve alatt. A végletek azonban nagyon távol esnek egymástól, ilyen helyzetben nem kényelmes dolog kormánypártnak lenni. (Ha az RMDSZ szavazatait is figyelembe vennôk, ez a különbség még nagyobb volna. Ilyen arányokkal nehezen jön létre az Iliescu elnök által oly sokat emlegetett nemzeti konszenzus, inkább a rendszer instabilitása következik belôle.

Az erdélyi megyék egytôl egyig az országos átlag alatt, a lista végén szerepelnek. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy Erdélyben a nem magyar választók nagyobb arányban szavaztak a demokráciára, mint mondjuk Moldvában (amint az majd alább, az RDK számadataiból is ki fog tûnni). Mert a magyarázat másik fele az, hogy az NMDF várható szavazatainak elég nagy részét az RNEP vitte el, mint például Maros megyében, ahol az NMDF feltûnôen sikertelenül szerepelt; úgy látszik, a román szavazók máig sem tudták megbocsátani Iliescu elnöknek, hogy 1990 márciusában nem szállt ki Marosvásárhelyre, hogy megvédje ôket a magyaroktól, hiába hívták kétségbeesve.

Ez a párt is eleget fenyegette a román választókat a magyar veszedelemmel. Ha ezt abban a reményben tette, hogy szavazatokat tud szerezni vele, akkor alighanem hiába fáradozott: Erdélyen kívül, Moldvában, Munténiában, Olténiában ugyanennyi szavazatot enélkül is kapott volna hiszen ott, és fôleg a falvakban, ahonnan az NMDF szavazatainak legnagyobb része sejthetôen származik, Ion Iliescu személye, a televíziónak is köszönhetô népszerûsége maga is elég lett volna a gyôzelemhez, Erdélyben viszont hiú remény bárkinek is azt hinni, hogy az e téren verhetetlen RNEP ellenében felveheti a versenyt. Legfeljebb annyit ért el, hogy aki a RNEP mellett szavazott, az még nagyobb meggyôzôdéssel tette: nacionalista propagandájával az NMDF valójában az RNEP kampányát segítette. Ha viszont az volt vele a célja, hogy a választókat a "nagyobbik rossztól", az RDK-tól inkább a kisebbik felé terelje, akkor fáradozása nem volt egészen hiábavaló. Sôt ez volt az a kis zóna, ahol talán még szavazatokat is szerezhetett ily módon: hiszen akit valóban a magyarokkal való ijesztgetéssel kellett elriasztani az RDK-tól, az aligha csatlakozott mindjárt az egyértelmûen nacionalista RNEP mellé, inkább az ilyen vonatkozásban arany középútnak érzett NMDF-re szavazott. A számokat tekintve (összevetve az NMDF, RNEP és RDK eredményeit), ez a hatás talán Bihar, Hunyad, Beszterce-Naszód és Máramaros megyében érvényesült a leginkább. (Erdélyen kívül inkább az olyan érvek hatottak, mint például az, hogy ha az RDK nyer, akkor visszajönnek a régi földbirtokosok, és jaj lesz szegény fejünknek.)

A szenátusi eredmények listáján az országos átlag alatt szerepel még az erdélyi megyéken kívül Bukarest, Konstanca és Ilfov asz. mellett, ahol az RDK viszonylagos sikerének tudható be a kisebb arány, Gorj megye, ahol az SZMP vitt el az NMDF elôl jelentôs számú szavazatot.

Ez a dolog pedig el kell hogy gondolkodtasson bennünket. Az NMDF mellett szavazók száma a következô választásokig feltehetôen tovább fog csökkenni. Elôször is, hacsak valami elôreláthatatlan csûrés-csavarással ki nem sütik az ellenkezôjét, Ion Iliescu nem indulhat újra az elnökválasztáson. Ez az NMDF népszerûségét mindenképpen érinteni fogja, hiszen választói általában inkább Iliescura, mintsem az NMDF-re szavaznak. Ezen ugyan még lehet segíteni, hiszen Ion Iliescu neve biztosan ott lesz a szenátusi jelöltekéi között (egy szenátori helyre már csak a parlamenti immunitás megtartása végett is szüksége lesz), de az mégsem olyan. A kérdés tehát az, hogy ki viszi majd el a felszabaduló szavazatokat. Félô, hogy részben az NRP, nagyobbrészt viszont az SZMP. Ha meggondoljuk, hogy ez utóbbi pártnak rövidebb idô állt rendelkezésére ahhoz, hogy megvethesse a lábát, s hogy Paunescut a Román Televízió alig valamivel a választások elôtt rehabilitálta, és ehhez képest bizonyos helyeken mégis jelentôs sikereket aratott, akkor lehetetlen nem látnunk, hogy az NMDF választótömegében elég nagy a hajlam arra, hogy átcsatlakozzék az SZMP mellé. Arra pedig gondolni sem jó, mi lesz akkor, ha a nagy bálvány, Iliescu nem áll versenybe az elnöki székért, viszont belép helyette a nemzet másik bálványa, Paunescu, és egyszerûen átveszi azok szavazatát, akik most Iliescut támogatták. Tartok tôle, hogy erre minden lehetôsége megvan, és összehasonlíthatatlanul több az esélye, mint Gh. Funarnak például. Mindezekkel az RDK-beli pártoknak már most nagyon komolyan számolniuk kellene, és minden szükséges ellenintézkedést meg kellene tenni.

A volt nómenklatúra fiatalabb, szemléletváltásra hajlamos és képes, az európai értékek felé bizonyos fokig nyitottabb rétegének pártja minden más politikai alakulatnál kiegyensúlyozottabb eredményeket ért el a választásokon, amint azt a számadatok is mutatják:

Az országos átlag mindkét listán nagyjából középen van, a csökkenô sorrendben nincsenek nagyobb törések, s ami a legfeltûnôbb: a történelmi helységek szerint sem mutatkozik határozott megoszlás, csupán tendenciaszerûen annyi, hogy a lista vége felé inkább erdélyi megyék vannak. Lehet, hogy más lát majd valamit ezekben a számokban, meg kell mondanom, hogy én nem sokat. Ennélfogva prognózisokba sem bocsátkozhatom. Annál inkább nem, mert talán sehol sem tér el ennyire egymástól a két lista, már ami a sorrendet illeti, mint itt. (A képviselôházi listán elsô helyen lévô Calarasi például a szenátusi listán a tizenkilencedik.) Ez a sok esetlegesség talán arra vallhat, hogy a választók minden szempontból elég semlegesnek, középen állónak érezhették ahhoz, hogy úgy gondolják: ha erre szavazunk, abból nagy baj nem lehet. Ha így van, ebben bizonyos lehetôségek is rejlenek: a következô választásokig ugyanis várhatóan nôni fog az emberek kiábrándultsága az ígérgetô, de garanciákat nem mutató egyéb pártokkal szemben, s ha az NMF kellôképpen ki tudja használni, hogy jó szakértôgárdája és az RDK-énál jobb szervezôkészsége révén a kellô pillanatban hatásosan lépjen fel, az NMDF hívei közül elég sokat megszerezhet magának.

Nem különösebben sikeres párt, csak a szenátusban jutott helyhez, a képviselôházban nem. Íme az eredményei:

Bizonyos jelek arra utalnak, hogy megalakulásakor ez a párt lett volna hivatott arra, hogy a Nemzeti Parasztpárt elôl elterelje a falusi választókat. Nem sikerült neki, mert mire észrevette volna, az NM(D)F ezt már megtette helyette. Erdélyben nem túl népszerû, habár Bihar 5,33%-kal jóval fölötte áll az országos átlagnak. Rajta kívül az ország északnyugati részén Szatmár és Máramaros, közepén Brassó megye haladja meg az országos átlagot az erdélyi megyék közül, a többi alatta van, sôt a lista végén. Rusztikus nemzeti propagandája lehet, hogy hatott valamicskét a bihariakra, a kivételesnek számító brailai 13,85%-ot azonban aligha ezzel szerezte.

Legvégére hagytam az RMDSZ egyetlen komolyabban vehetô lehetséges szövetségesét, amely azonban, úgy tûnik, egyelôre maga is segítségre szorulna, nemhogy másokat hathatósan segíteni tudna.

Lássuk elôbb a számadatokat:

Az RDK helyzete külön tanulmányt igényelne, mert csak az 1989 decemberétôl máig eltelt események pontos számbavétele adhatna kielégítô választ minden felmerülô kérdésre.

Tudjuk, hogy a késôbb az RDK-ba tömörülô pártok voltak az igazi rendszerváltás ellenzôinek legkövetkezetesebb ellenfelei - és éppen ezért támadásuk állandó célpontjai. Az elôzô mondat körülményes volta nem fogalmazásbeli zavar eredménye, hanem a helyzet bonyolultságát tükrözi. Az RDK számára ugyanis elég nagy tehertétel, hogy a benne részt vevô pártok programjuk szerint egyértelmûen a rendszerváltás hívei ugyan, de legalábbis eleinte - ez inkább csak negatívumként fogalmazódott meg (például úgy, hogy egyértelmûen elítélnek minden olyan gyakorlatot, amely a régi totalitárius rendszer felé való visszatérés irányában hat). Egy épkézláb, meggyôzô pozitív alternatívát mindeddig nemigen tudtak felmutatni, bár az utóbbi idôben ezen a téren történtek biztató kísérletek. Propagandájuk lényege mégis az olykor agresszivitásig menô antikommunizmus, ami mellett következetesen kitartanak (bár e téren az egyes pártok között fokozatbeli különbségek vannak), noha az eltelt három év elég világosan megmutatta, hogy a román köznép körében ennek nincs akkora mozgósító ereje, mint ahogy azt a Ceausescu-diktatúra nyomán gondolni lehetett volna.

Többféle oka van annak, hogy ez így alakult. Az egyik, talán nem is a legfontosabb, azzal függ össze, hogy 1989 decemberében, 1990 januárjában, amikor hirtelen nagy szükség lett a "tiszta múltú" emberekre, ilyet nagyon nehezen lehetett találni: kevés olyan ember volt, akirôl el lehetett volna mondani, hogy semmilyen módon nem mûködött együtt - akár csak a passzív eltûrés erejéig is - az elôzô rendszerrel. Ebben a nagy ínségben a "tiszta múlt" és az új helyzetben való politikai alkalmasság kritériumává és feltétlen biztosítékává vált az, ha a kommunista érában valaki politikai okokból börtönben ült vagy számûzetésbe kényszerült. A történelmi pártok vezetôsége jórészt ilyen emberekbôl került ki. Ezek az emberek akkor abban a tévhitben éltek, hogy Romániában mindenki ugyanolyan ellensége a kommunizmusnak, mint ôk, akiknek erre minden személyes okuk megvolt. Motívumaik között, ha nem is mindenkinél egyformán nyilvánvalóan, ott élt a személyes bosszúállás vágya; emberileg nézve a szinte lehetetlen is lett volna, hogy ne így legyen. Különösen az elején a jámbor újságolvasókat egyszerûen elriasztotta az ellenzéki lapok agresszív hangneme. Ezzel nagyon is hihetôvé vált számukra az új hatalom propagandája, amely szerint ha "ezek" uralomra kerülnek, mindenkit felakasztanak, aki csak tagja volt a kommunista pártnak. Márpedig ki nem volt tagja, illetve kinek a rokonságában vagy baráti körében ne lettek volna párttagok? És különben is: még ha nem voltak is, az emberek legnagyobb része inkább személyesen csak Ceausescut és családját hibáztatta azért, hogy katasztrófába sodorta az országot, magával a rendszerrel szemben igazából nem volt különösebb kifogásuk. A történelmi pártok ezt akkor egyszerûen nem vették észre. Corneliu Coposu például, a Nemzeti Parasztpárt elnöke, aki pedig civilben igen jámbor, kedves, szeretetreméltó öregúr, a tévében mindig úgy lépett fel, olyan kemény határozottsággal, hogy az ember inkább elijedt tôle, mintsem hogy mellé akarjon állni. Ha úgy szerepelt volna, a maga valóságában; minden agresszív póz nélkül, sokkal több hívet szerezhetett volna pártjának, mint így. De ô azt hitte, az lesz hatásos, ha megmutatja az embereknek, mennyire ki nem állhatja ô a kommunistákat.

Másik elôvigyázatlansága az volt az ellenzéki pártoknak (és egyáltalán az ellenzéknek), hogy szinte a tükörképét hozták létre Ion Iliescu Frontjának. Ha az NM(D)F a Ion Iliescu iránti óriási szimpátiának köszönhette elsöprô népszerûségét (hiszen a legtöbb ember csak annyit értett meg a forradalomból, hogy a "gonosz" Ceausescu helyébe a "jó" Iliescu lépett, mint egy mesebeli sárkányölô vitéz), akkor az ellenzék a "Jos Iliescu!" ("Le Iliescuval!") jelszóval indult csatába. Ugyanaz a személyiségközpontú gondolkodásmód érvényesült itt is, mint a másik oldalon, csak fordított elôjellel. Ez nagymértékben járult hozzá az ellenzék kudarcához különösen az 1990. május 20-i választásokon. Hiszen az emberek bármit elhittek volna az ellenzéknek, de azt az egyet, hogy Iliescu nem éppen jó ember, soha. Ma már látni lehet, hogy az lett volna a célravezetôbb stratégia, ha az ellenzék annak idején sajnálattal bár, de tudomásul veszi, hogy itt mindenképpen Ion Iliescu lesz a megválasztott elnök, tehát az ô személyét egyelôre békén hagyta volna, s inkább arra koncentrált volna, hogy az emberek szemében Iliescut válassza le valahogy az NM(D)F többi részérôl, s így a parlamentben minél jobban megvesse a lábát. (Persze ennek is meglett volna a maga kockázata, de így utólag még mindig ígéretesebbnek tûnik, mint a kipróbáltan sikertelen választott út.)

Az ellenzék gyenge pontja azonban a pozitív program hiánya volt. Ez érthetô is, ha meggondoljuk, hogy Romániában a diktatúra alatt nem volt egy olyan ellenzéki mozgalom, amely megfelelô embereket készíthetett volna fel a rendszerváltásra. Az antikommunizmus jó arra, hogy embereket összetartson egy eszme körül, de koncepciónak és hatékony cselekvési programnak nem elég. Az RDK-ban nagyon kevés az alaposan felkészült politikus, sok a bizonytalankodás, az improvizáció, olykor elszomorító, hogy bizonyos dolgokról - mint például éppen a nemzeti kérdés - egyes jeles személyiségek minden kétségbevonhatatlan jó szándékuk ellenére mennyire tájékozatlanul és bátortalanul nyilatkoznak.

Az RDK választási eredményeit csak mindezek figyelembevételével tudjuk értelmezni. Mindkét listán Temes megye áll az élen, ez szinte természetesen következik abból, hogy 1989 decemberében éppen Temesvárról indult el az antikommunista forradalom, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy ebben annak is volt némi szerepe, hogy Temes az ország hagyományosan legpolgárosultabb megyéje, ahol a demokratikus intézmények emlékét még a kommunista rezsim sem tudta teljesen kitörölni. Az RDK fô bázisa az erdélyi megyéken kívül a fôváros és az ezt körbefogó Ilfov agrárszektor (noha Bukarest mindkét listán több mint 10%-kal mögötte marad Temes megyének). Ez megint összefügg a forradalmi eseményekkel, de azzal is, hogy a fôváros lakossága ebben az idôszakban jobban el volt látva információkkal, mint az országnak azok a részei, ahová inkább csak a tévé által szolgáltatott hírek és kommentárok jutottak el. Az Egyetem téri hathetes tüntetés, majd az ennek véget vetô bányászinvázió megtette a maga hatását.

Az RDK azokban a megyékben volt a legkevésbé sikeres, ahol az urbanizáció foka alacsony, ahol tehát nagyobb a falusi környezetben élôk aránya. Ezek az emberek nemcsak ellenzéki, de más újságot is alig olvasnak, szinte egyedüli tájékoztató eszközük a tévé, amely mindig is erôsen ellenzékellenes beállítottságú volt. Megfigyelhetô még bizonyos tendenciaszerû összefüggés olyan értelemben, hogy mennél távolabb van egy megye a fôvárostól, annál kevesebb szavazatot kapott az RDK, ami megint csak az információáramlás hiányosságával függ össze.

Ezek azonban fôleg az Erdélyen kívüli megyékre vonatkoznak. Erdélyben minden egyéb baj mellett különösen bonyolította a helyzetet, hogy más pártok a magyaroktól félô román lakosság számára úgy festették le az RDK-t, mint amely nemzetáruló módon lepaktált a magyarokkal, és azon buzgólkodik, hogy Erdélyt a magyarok kezére játssza át. Ez a propaganda nemcsak arra volt jó, hogy az RNEP elvigye elôle a választókat, mégpedig annál sikeresebben, mennél jobban tudta manipulálni a magyaroktól való félelmet (érdekes megfigyelni, hogy míg más helyen, például Moldvában, az RDK-szavazatok az NMDF szavazataival állnak komplementáris viszonyban olyan értelemben, hogy ha e két politikai alakulat százalékban számított választási eredményeit megyénként összeadjuk, szinte egy állandót kapunk, Erdélyben ez a komplementaritás inkább az RDK és az RNEP között áll fenn), hanem arra is jó volt, hogy az RDK lehetséges erdélyi román választóit akkor is lehetetlen vagy legalábbis kényelmetlen helyzetbe hozza, ha amúgy eszük ágában sem volt az RNEP szavazóinak számát gyarapítani. Ezt pedig nagyon is figyelembe kell venni, amikor az RDK választóinak a demokrácia iránti elkötelezettségét próbáljuk megítélni. Mert Erdélyben az RDK ennek ellenére szerepelt jól több megyében is, nem úgy, mint Bukarestben például, ahol a magyaroktól kevésbé tartó román választó nyugodtan szavazhatott az RDK-ra, anélkül hogy bizonytalankodnia kellett volna olyan tekintetben, hogy vajon helyesen jár-e el mint román. Távol áll tôlem, hogy lebecsüljem a bukarestiek demokrácia iránti óhaját, de ezt el kell mondani ahhoz, hogy igazán méltányolni tudjuk annak az erdélyi román választónak az eltökéltségét, akinek még ilyen gondokkal is meg kell küzdenie. Aki tehát Erdélyben nacionalista propaganda ellenére is az RDK-ra szavazott, az alkalmasint tudta, mire szavaz és miért.

Mert az igaz, hogy az RMDSZ-nek az RDK-n kívül pillanatnyilag nincs más komolyan vehetô partnere (s ezt a jó kapcsolatot éppen ezért nagyon meg kell becsülni és fejleszteni is kell), de az is, hogy az RDK Erdélyben maga sem mentes azoktól a félelmektôl, amelyek az RNEP választói közé terelik azokat a románokat, akik számára románságuk biztonsága pillanatnyilag fontosabbnak tûnik, mint a demokratikus változások. Tudják ugyan a konvencióbeliek nagyon jól, hogy a nacionalista propaganda többek között arra is való, hogy akadályozza a demokratizálódást, de nem kell azt hinni, hogy ôk maguk teljesen félelemmentesen viszonyulnának a magyar-román kérdéshez. Az ilyesmi ugyan nemigen szokott nyilvánosan leleplezôdni, de okvetlenül fel kell figyelnünk a rejtett kommunikáció olyan kedves (elszólásszerû) jelenségeire, mint amikor például az RDK egyik újságírója azzal érvel a kolozsvári polgármester eljárásai ellen: Funar pontosan úgy viselkedik, mintha Budapest ügynöke volna. Ebben ugyanis implicite nem kevesebb van benne, mint az, hogy Budapest tudvalevôleg törekszik minden lehetséges rosszat elkövetni Románia érdekei ellen, Funar pedig ehhez szolgáltat neki kitûnô lehetôséget. Az RDK nyilvános propagandája ugyan igyekszik a románokat megnyugtatni a magyarok felôl, de ezt nem valami nagy meggyôzôdéssel teszi, hanem bizonytalankodva, inkább csak kénytelenségbôl, önvédelembôl, hogy ellensúlyozza az ellene ilyen alapon irányuló támadásokat.

Van azonban egy fontos dolog ebben, amire építeni lehet: hogy az RDK-nak biztosan nem érdeke a félelem fenntartása, szeretne tôle szabadulni, és szeretné hinni, hogy nem téved, amikor másokat is erre buzdít. Mi magyarok sokat segíthetünk neki ebben, ha ezzel következetesebben és nagyon ôszintén foglalkozunk. Éppen ezért nem túlzás azt hinni, hogy talán az egész ország jövôje azon fordul meg, hogy a következô választásokig mi magyarok hogyan politizálunk, és milyen eredményesen tudunk jó kapcsolatokat kialakítani lakossági szinten a románokkal, hitelesen tájékoztatni ôket arról, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Hiszen Erdélyben - sôt nem csak Erdélyben - nagyon sok az olyan román, aki csak tôlünk való féltében nem mert az RDK-ra szavazni. (Hogy pontosan mennyi, azt nem tudhatjuk, de aligha túlozzuk el a becslést, ha úgy sejtjük, hogy körülbelül annyi, amennyi szavazatra szüksége lett volna még az RDK-nak ahhoz, hogy ô jelenthesse be igényét a kormányalakításra, esetleg koalícióban, az NMF és az RMDSZ társaságában.) S ha nem hagyjuk magára, és nemcsak elvi szinten támogatjuk, hanem ténylegesen segítünk neki elhárítani elôle az egyik legfôbb akadályt, a magyaroktól való félelmet, akkor legalábbis Erdélyben az RDK számottevôen megnövelheti szavazatainak számát. Ez azonban szükségszerûen kihatna az Erdélyen kívüli megyékre is, hozzájárulhatna ahhoz, hogy az emberek ott is nagyobb bizalommal közeledjenek az RDK-hoz.

*

Hogy mit jelent ma Romániában az ország jövôjét illetôen a naciolizmus, arra nézve elég tanulságosak a következô számadatok, amelyek azt mutatják, hogy országosan mi a helyzete együttesen a demokratikus(abb) ellenzéknek (az RMDSZ nélkül) a választási eredmények tükrében. Az alábbi táblázat a következô kalkuláció eredményeit tartalmazza: (RDK+NMF)(NMDF+RNEP+NRP+SZMP+RDAP):

Mint látjuk, a legutolsó helyet nem valamely moldvai vagy munténiai megye foglalja el, hanem egy erdélyi: Maros. Ha a magyar választókat figyelmen kívül hagyjuk, itt, ebben a megyében a legkisebb a demokratikus erôk súlya. Nemcsak Erdélyben, hanem országosan is itt van a legnagyobb tennivaló. S a fô ellenfél itt éppen a nacionalizmus. Az ugyancsak erdélyi Szilágy megye is ott van Vrancea és Calarasi között, szintén a nacionalizmus okán. Ugyanezért vagy részben ugyanezért került az országos átlag alá az erdélyi megyék közül Máramaros, Kolozs, Bihar és Hunyad megye is.

De hogy valami biztatóbbat is lássunk, íme a fenti táblázatnak az a változata, amelyben immár az RMDSZ is benne van, ahol tehát a számok az (RDK+NMF+RMDSZ)(NMDF+RNEP+NRP+SZMP+RDAP) különbségét mutatják:

Az erdélyi megyék közül itt már csak Fehér, Hunyad és Máramaros van az országos átlag alatt, s az országos eredményt tekintve is biztatóbb a helyzet. Azt hiszem, ha a következô idôszakban az RMDSZ - és nemcsak az RMDSZ, hanem általában a magyarság - sikeres lépéseket tud tenni a románság körében megmutatkozó félelmek oszlatásában, akkor, de csakis akkor! - Romániában a demokratizálódásnak igenis vannak esélyei. Mert igaz az, hogy a következô választásokig az NRP és SZMP elôretörhet, de ez inkább a mai kormánypárti tömbön belüli átcsoportosulásként értendô, kevésbé valószínû, hogy e két párt az RDK mostani szimpatizánsai körébôl hódíthatna el tömegesen választókat. Az RDK-nak viszont még nagy lehetôségei vannak arra, hogy sokan hozzá csatlakozzanak, ha nem tartja ôket távol a magyaroktól való félelem.

*

Végül, mivel eddig csupa százalékokkal dolgoztunk, szükségesnek látszik az abszolút számokat is ideiktatni, hiszen az egyes megyék nagyon is eltérô lélekszámúak, ezért ugyanaz a százalékarány közel sem ugyanannyi szavazatot jelent minden megyében. Ezt már csak a most következô idôszak feladatainak meghatározásához is érdemes figyelembe venni. Íme hát az érvényes szavazatok számadatai megyénként:

A fentebb elmondottakból már kitûnik, mi az, amire véleményem szerint az RMDSZ-nek a következô idôszakban nemcsak elvek és szándéknyilvánítás szintjén, hanem a gyakorlatban is nagy súlyt kellene fektetnie, párhuzamosan az önkormányzati rendszer kiépítésével: pontosan az, amit a III. kongresszuson elfogadott Programban Brassóban megszavaztunk, semmi más. Onnan idézem:

"sokrétû interetnikus kapcsolatok kialakítása, egymás valóban kölcsönös megismerése érdekében;

a nacionalizmus, sovinizmus és antiszemitizmus, a gyanakvás és a nemzeti elôítéletek, a verbális agresszió visszaszorítása, bármelyik fél részérôl nyilvánulna is meg; a mindenfajta másság iránti tolerancia és a társadalmi szolidaritás szellemétôl áthatott közhangulat kialakítása;

[...]

[Az RMDSZ] Keresi az együttmûködés lehetôségeit és ápolja a kapcsolatokat a demokratikus elveket követô román sajtóval, avégett, hogy a román közvélemény számára ismertté tegye a romániai magyarság problémáit és saját céljait. Ennek érdekében román nyelvû kiadványokat is megjelentet. Propagandájának alapelve a korrekt tájékoztatás. A nemzeti megbékélés elôsegítése céljából támogatja az olyan kezdeményezéseket (kulturális és más természetû találkozók rendezése, magyar-román baráti társaságok létesítése stb.), amelyek hozzájárulhatnak az interetnikus feszültségek csökkentéséhez."

Hogy mindez ne maradjon puszta szólam, a következôket látom szükségesnek és a gyakorlatban megvalósíthatónak:

1. Egy román nyelvû hetilap beindítása. Tudom, hogy nagy gond, kik írhatnák ezt az újságot, de azt hiszem, ha meg akarjuk csinálni, meg lehet találni az ehhez szükséges embereket. Ezeket úgy kellene megválogatni, lehetôleg pályázat alapján, hogy az garancia legyen a következôkre:

a lap valóban román lap lesz, nem magyar újság román nyelven;

híranyagát tekintve feltétlenül megbízható lesz;

kommentárjaiban (és általában is) alkalmazkodik a román olvasók nagyobb részének mai állapotához, figyelembe veszi, hogy kikhez kell szólni, milyen elôítéletekkel, félelmekkel, gyanakvásokkal kell számolni, s ezeket nem próbálja meg elbagatellizálni, hanem úgy tekinti ôket, mint amelyek szerves részei a problémának, röviden: az itt dolgozó újságíróknak rendelkezniük kell az interetnikus empátia készségével;

a lap nem közvetlen, hanem közvetett propagandát fog folytatni (például ha valahonnan súlyos rágalom éri a magyarságot vagy az RMDSZ-t, akkor nem a rágalommal fog vitatkozni, s fôleg nem a rágalmazót fogja csepülni, hanem egy érthetô, tárgyszerû cikket, riportot, ankétot közöl az illetô témáról, anélkül hogy akár csak utalna is az elhangzott vádra);

a lap ôszinte lesz: nem fog a román olvasónak egyebet mondani, mint amit a magyarnak mondana (nem mást fog mondani, de másképpen!), és elhallgatni sem fog semmit elôle;

a lap érdekes lesz, és amennyire csak lehet, olyan információkat is fog tartalmazni, amelyeknek a román olvasó közvetlenül hasznát veheti, s amelyeket más lapokban nem talál meg;

sohasem fog embereket becsmérelni, gyalázni (még Funart vagy Gavrát sem!), nem fog róluk ironikus hangnemben írni, hiszen különben a lapot csak azok veszik meg, akiket kevésbé kell meggyôznünk arról, hogy nem akarunk rosszat: senki sem vásárol manapság nálunk olyan újságot, amely sérteget olyan embereket, akiket pedig ô valamilyen okból nagyra tart; a problémára kell koncentrálni, nem az emberekre;

viszont könnyed lesz, lesz benne humor, maga a lap oldott lesz, s nem görcsbe rándult, önnön fenségébe burkolózó, olvashatatlan nyomdatermék.

Ahhoz, hogy a lap meghozza a várt eredményt, az újságíróknak valamelyes mértékben már induláskor tisztában kellene lenniük a konfliktuskezelés alapelemeivel, vagy legalábbis kell hogy érzékük legyen hozzá, a többi majd megjön magától a tapasztalat során. Magam ebbôl annyit vállalhatok, hogy ha szükséges, akkor szerény véleményemmel hozzájárulhatok a lap szerkesztésbeli koncepciójának kialakításához, s ha beindul, idônként közlök benne írásokat. Rendszeres munkatársa idôhiány miatt nem lehetek. (Ha a lap leendô szerkesztôi szükségét éreznék, baráti kapcsolataim révén megszervezhetem, hogy egy-két hetes tréningprogram keretében, a dologhoz kiválóan értô irányítók mellett sajátíthassák el az erôszakmentes konfliktusmegoldás alapelveit.)

Tudom, hogy egy lap beindítása ma nagy anyagi gond is. Azt hiszem, ha a lap nem RMDSZ-, hanem alapítványi kiadványként jelenne meg, erre a célra lehetne külföldi (nyugati) alapítványi támogatást is szerezni, ha jól megszervezzük az akciót. Ez már a gyakorlati megvalósítás kérdéséhez tartozik. De úgy gondolom, az anyagi oldal nem lehet akadály akkor, amikor arról kell döntenünk, hogy a román választópolgár tájékoztatását felvállaljuk-e, vagy pedig ezt továbbra is meghagyjuk az RNEP monopóliumának, az ismert és várható következményekkel.

2. Terepmunkások felkészíttetése a konfliktuskezelésre. Ezt úgy képzelem, hogy minden területi szervezetnek ajánlani lehet, hogy készíttessen fel olyan embereket (lehetôleg 25-35 év közötti férfiakat és nôket), akik tudjanak szakszerûen bánni a konfliktusokkal, de egyébhez is értenének. Pályázati alapon önként jelentkezô emberekbôl lehetne ôket kiválasztani, olyanokból, akik tisztában vannak vele, hogy nehéz, strapás, nagyon szép, sok elégtétellel járó munkára vállalkoznak, amit nem lehet igazán megfizetni. Területi szervezetenként 4-5 ilyen emberre gondolok, ezek fôállású, fizetett alkalmazottai kellene hogy legyenek az RMDSZ-nek. Ez így országosan mintegy 70 embert jelentene, tudom, hogy nem kis pénz annyi embert fizetni, de megérné, s az ô munkájuk nyomán lelkesebben fizetett tagdíjakból talán össze is jönne a honoráriumuk. Feladatuk a következô volna:

b) Hívásra kiszállnának a megye bármely pontjára, s ahol az embereknek valami nagy problémájuk van (akár egymás közötti konfliktusok, mint amilyenek például a földek kimérése körül keletkeztek sok helyen, akár interetnikus jellegû konfliktusok, de akár nem konfliktusjellegû gondok is) segítenének az embereknek kikerülni a bajból, Nem megoldást hoznának a problémára "fentrôl", hanem erre a feladatra is felkészülve segítenék az embereket abban, akár egy-két heti együttmûködés árán is, hogy ôk maguk jöjjenek rá a módjára, hogyan kell megoldaniuk saját problémáikat. Ebben a minôségükben ezek az emberek a civil társadalom animátoraiként mûködhetnének. Ilyen szociális munkások a mienknél fejlettebb országokban is mûködnek, még ott is nagy szükség van rájuk, nemhogy nálunk.

c) Ha a megyében valamilyen tiltakozásra, tüntetésre kerülne sor, ezek emberek szakszerûen szólhatnának hozzá az akció formai megtervezéséhez.

d) Segíthetnének a román pártokkal folytatott dialógusok, találkozók, kerekasztalok lebonyolításában.

e) Ha valahol az országban szükséghelyzet állna elô - provokáció vagy annál veszélyesebb helyzet -, akkor elsôsorban ezekre az emberekre hárulna annak eldöntése, hogy az adott körülmények között mi a legcélszerûbb és legsürgôsebb tennivaló. Az igaz, hogy többek közt ilyen célra van kitalálva az országos RMDSZ-vezetôség négy-öt testületének elnökeibôl álló Operatív Tanács, de ilyenkor - ne vegyék rossz néven az elnökök - hozzáértôkre nagyobb szükség van, mint elnökökre, akik nem biztos, hogy értenek a konfliktuskezeléshez is. Ha megyénként volna 4-5 ilyesmihez értô emberünk, akikrôl pontosan tudni lehetne, hogy kik azok és honnan lehet ôket elôszedni, szükség esetén szinte azonnal a helyszínre lehetne hívni azt a 60-70 embert, akik rögtön akcióba léphetnének, hogy a nagyobb bajnak elejét vegyék. (Az Operatív Tanácshoz képest ennek volna egy olyan elônye is, hogy a 60-70 ember között volna négy-öt helybeli is, aki ismeri a terepet és a helyi körülményeket.) Az ilyen emberek megfizetését tehát akár úgy is fel lehetne fogni, hogy ez a pénz jelenti a mi "nemzetvédelmi célokra fordított kiadásunkat".

Magam ebbôl annyit tudok vállalni, hogy baráti kapcsolataim alapján, gondoskodhatok olyan külföldi szakértôkrôl - magyarul tudók is vannak köztük -, akik a terepmunkások felkészítését elvállalnák (csekély honorárium, inkább csak útiköltségük és itteni tartózkodásuk szerény kiadásainak megtérítése fejében).

3. Az RMDSZ politikai stratégiájának szakszerûbb kidolgozása. Régi vesszôparipám ez. Úgy látom, a brassói kongresszus után most már van egy jó elképzelésünk - már-már stratégiának is lehet nevezni - arra vonatkozólag, hogyan szeretnénk megvalósítani önkormányzati rendszerünket. Ez nagy elôrelépés volt, és úgy hiszem, ettôl megpezsdülhet a Szövetség élete.

Szükségünk van azonban egy másik stratégiára is, amely politikai lépéseinket tegye a mainál szakszerûbbé és partnereink, sôt ellenfeleink számára is egyértelmûbbé. Ehhez az egész stratégiaépítést a legelején kell elkezdenünk, ott, ahol tulajdonképpen 1989 decemberében kezdeni kellett volna, ha lett volna idô a gondolkodásra. Ez nem kicsi dolog, de annál halaszthatatlanabb.

Az elsô lépés az volna, hogy egy munkacsoport, amelyben képviselve lenne minden RMDSZ-beli párt, platform, frakció vagy másfajta csoportosulás, állítsa össze a kiindulópontot: egy minél teljesebb lajstromot a problémáinkról, hogy pontosan, a szó szoros értelmében "pontosan", tehát pontokba szedve lássuk, mit akarunk megváltoztatni. Mivel nem vagyunk megelégedve? Elsôsorban kisebbségi létünk bajaira gondolok itt, mert ha olyasmit is bevennénk ide, mint például a növekvô infláció, amelytôl szintén szenvedünk, akkor parttalanná válna a lista, és vége-hossza nem volna. Viszont tartalmaznia kellene a listának az olyan sérelmeinket, mint amilyen például a velünk szemben megnyilvánuló ellenséges gesztusok miatti rossz közérzetünk - mert ez igenis hozzátartozik a problémához.

E lista elkészítése nem könnyû feladat, mert benne mindent ellenôrizhetô adatokkal kellene alátámasztani: statisztikai mutatókkal, szociológiai felmérések eredményeivel stb. De annál fontosabb, hogy mielôbb nekifogjunk. Úgy gondolom, az volna helyes, hogy miután elkészült, közzé kellene tenni, hogy bárki jelezhesse, ha valami kimaradt volna, s utána a szükséges kiegészítésekkel ezt az SZKT elfogadhatná mint az RMDSZ hivatalos véleményét. Ettô1 kezdve ez a lista egy olyan dokumentumként volna használható, amelyet el lehetne juttatni a Parlamentnek, a Kormánynak, az elnöki hivatalnak, de világnyelvekre lefordítva a nemzetközi fórumoknak is, illetve kezébe lehetne adni bennünket meglátogató diplomatáknak és megfigyelôknek, ha arra volnának kíváncsiak, hogy mi is hát a bajunk tulajdonképpen. Ennek megvolna az az elônye, hogy a külföld a maga normáinak megfelelôen dokumentált anyagot kaphatna kézhez (evégett is javasolom, hogy végsô megszövegezésébe okvetlenül vonjuk be Bíró Annamáriát, aki az ENSZ genfi székhelyén és más nemzetközi szervezeteknél több évig tanulta, hogyan kell egy hiteles jelentést megfogalmazni, addig menôen, hogy mi kell az elsô oldalra, és mi a hatodikra), idehaza pedig senki sem mondhatná többé, hogy mást mondunk befelé és megint mást kifelé. Mert ugyanazt mondanánk mindenütt, és csak azt.

Ez azonban csak az elsô lépés: a probléma azonosítása. A második egy másik lista volna - csatolva az elôzôhöz és követve annak pontjait - arról, hogy mit szeretnénk. Nem arról, hogy mit akarunk, hanem hogy mit szeretnénk. Ez a különbségtétel azért fontos, mert különben a lista nehezen lehetne alapja a más pártokkal folytatott dialógusnak. Ha úgy fogalmazzuk meg, hogy mi ezt és ezt szeretnénk, akkor ebben akár irreális vagy csak eszményi esetben megvalósítható álmaink is benne lehetnek, mert minden partnerrel érzékeltetni tudjuk, hogy mi nem okvetlenül ezt akarjuk megvalósítani is, pontosan ebben a formában, mert elképzelhetô esetleg valami más forma is, fontos csak az, hogy az illetô problémát oldja meg. De tudniuk kell róla, mi kellene ahhoz szerintünk, hogy teljesen megnyugodjunk és jól érezzük magunkat. És jelezhetjük nekik, hogy a velük folytatott dialógusnak éppen az a célja, hogy lehetôleg együtt dolgozzuk ki, mindkét fél jogos érdekeit szem elôtt tartva, hogy mit akarunk és azt hogyan akarjuk megvalósítani. Vagyis azt kellene a másik féllel elfogadtatni, hogy bajaink és vágyaink megfogalmazására egyedül mi vagyunk illetékesek, s ezt senki mástól nem is tudhatják meg, csak tôlünk, viszont azt, hogy ténylegesen mit akarunk tenni, azt folyamatosan egyeztetni akarjuk velük is. (Ez nem azt jelenti, hogy engedélyt kérünk tôlük, és megbocsáthatatlan hiba is volna, ha így fognánk fel. Csupán gyakorlati mûködtetése volna ez annak a sokszor hangoztatott elvünknek, hogy Romániában a magyar kisebbség problémáit a románok nélkül nem lehet megoldani. Be kell vonni ôket a megoldáskeresés folyamatába, mert akkor így nagyobb esélye van annak, hogy amit közösen határoztunk el, ahhoz ôk is tartani fogják magukat.) Ez számunkra azért volna elônyös, mert így ki lehetne mozdítani más pártokkal folytatott dialógusainkat a konjunktúrához kötött egyezkedések tartós eredményre nemigen vezetô körébôl, az ô számukra pedig megnyugtató volna olyan tekintetben, hogy pontosan látnák, éspedig egész terjedelmében, mit szeretnénk mi, s nem kellene folyton "kitalálniuk" elsôsorban saját félelmeik sugallatára. Ez, azonkívül hogy bizalomerôsítô hatása lenne, hozzásegítené partnereinket ahhoz, hogy egyértelmûbben és a helyzet alaposabb ismeretében tudjanak állást foglalni a bennünket érintô kérdésekben. Ez egyszersmind ellenfeleink erejét is megcsappantaná, hiszen most elég hatékonyan használják ki azt, hogy az RMDSZ eddig a románok felé nem tudott igazán meggyôzô lenni.

Mondanom sem kell, hogy a problémák és kívánságok ilyen alapos fellajstromozása azt is konkrétabbá tenné, nemcsak partnereink számára, hanem a magunk számára is, hogy egészen pontosan, a részleteket is tekintve, mit értünk mi autonómián. Ezt pedig igazán nem ártana egyszer megtudnunk, ha már célul tûztük ki magunk elé. Ennek a tagság felé is mozgósító ereje lenne, ami szintén ráférne Szövetségünkre.

Ez a két lista azonban még mindig nem stratégia. Viszont nélkülözhetetlen elôfeltétele ennek: hiszen amíg nem látjuk egészen világosan, pontosan, konkrétan, hogy mi a probléma, és hogy mit szeretnénk, addig a stratégiacsinálásnak jószerivel neki sem lehet kezdeni. A pontos problémalátás, a helyes problémafelvetés és megfogalmazás viszont már fél siker.

-----------------------