Gabriel Andreescu

Az "erdélyi kérdéstôl" az "európai kérdésig"

1. A geokulturális tektonika

Molnár Gusztáv némiképp óvatlan lelkesedéssel karolja fel Huntington elméletét, s esszéjében több oldalon át foglalkozik vele, megvédvén kritikusaival (például Horia Patapievici-csel) szemben. Persze a szerzô jogos örömmel veszi számba a nyugati civilizáció karaktervonásait, mindazt, ami "a klasszikus örökség, a nyugati kereszténység (elôször a katolicizmus, majd a protestantizmus), az egyházi és világi hatalom szétválasztása, a törvény uralma (jogállam), a társadalmi pluralizmus és civil társadalom, a képviseleti testületek hagyománya és végül, de nem utolsósorban, a 17. századra uralkodó szemléletté váló individualizmus" közé sorolható. Viszont a Molnár Gusztávénál mérsékeltebb lelkesedéssel fogadnám a neves amerikai politológus ama kijelentését, miszerint "e tényezôk kombinációja páratlan". Nem mintha valóban nem lenne páratlan (minden, ami konkrét, a maga nemében egyedülálló is), de nem hiszem, hogy Huntington meggyôzô módon bizonyította: csak ezeknek az adottságoknak a kombinációja egyeztethetô össze a modernitásnak azokkal a jellemzôivel, amelyek egymásra ismerve intenzív kölcsönhatásba lépnek és ezzel lerakják egy békés kapcsolatrendszer alapjait.¹ Molnár Gusztáv sem hoz fel perdöntô érveket erre. Úgy tûnik, ô különösebb kétségek nélkül elfogadja a geokulturális "lemeztektonikát", az egyetemes létfeltételek (erôforrások, gazdasági tevékenység, kommunikáció stb.) cseppfolyós rétegén úszó "lemezek" képét.

Viszont e "lemeztektonika" metafora sugallhatta a budapesti Geopolitikai Munkacsoport vezetôjének egyik leghasznosabb megállapítását. Molnár Gusztáv felfigyelt arra, hogy Huntington civilizációs paradigmája "nem nagyon törôdik […] a részletekkel, a finomabb árnyalatokkal, azokkal az egyes országokon vagy akár még kisebb területi vagy közigazgatási egységeken belüli határvonalakkal, amelyekkel az ún mikrogeopolitika […] foglalkozik", ezért e részletek feltárását szorgalmazza.

A példa pedig, amelyet Molnár Gusztáv felhoz, véleményem szerint mindenképpen megérdemli a "meggyôzô" minôsítést: "Székely Istvánnak az 1990 és 1992-es parlamenti, valamint az 1992-es önkormányzati választások megyei eredményeinek kiértékelésével foglalkozó tanulmányából kiderül, hogy míg 1990-ben – a parlamenti választásokon – az ellenzék még csak abban a négy megyében ért el 40%-nál jobb eredményt, ahol a magyar lakosság aránya a legmagasabb, 1992-ben Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár megye mellé Bihar, Arad és Temes megye is felzárkózott (mégpedig 50%-nál magasabb eredménnyel).

Végül az 1996-os választásokon az egyértelmûen román többségû ún. belsô-erdélyi megyékben is megtörtént az áttörés. Ezzel világossá vált, hogy itt egy, a magyar tényezôn jelentôségében messze túlmutató strukturális adottságról […] van szó. […] Végül 1996-ra jutottunk el oda, hogy Erdély gyakorlatilag eldöntötte az országos választási eredményeket."

2. Erdély a posztkommunizmusban

Ha igaz (és igaz) a Molnár Gusztáv által idézett szöveg utolsó állítása, s az 1996-os politikai váltás sorsdöntô mozzanat volt a román állam fejlôdésében (lennebb majd kifejtem, hogy miért gondolom így), akkor Erdély volt az a tartomány, amely jó irányba "fordította" a történelmet. Felmerül a kérdés: e kifejezés, hogy "sorsdöntô mozzanat volt a román állam fejlôdésében" (az 1996-os választások vonatkozásában) nem fellengzôs-e? Erre teljes válasz ma még nem adható. Amire most tekintettel vagyok, az az egybeesés, ami a romániai politikai változások és a kontinensen végbemenô integrációs folyamatok között fennáll. Az euroatlanti integrációra s az Európai Unió kibôvítésére vonatkozó lényegi döntéseket 1996 körül tervezték s hozták meg. Minden kétséget kizáró módon állíthatjuk, hogy az a nacionalista-maffiota politikai irányvonal, amelyen 1996-ig haladt Románia, kizárta az országot az európai típusú civilizáció körébôl. Most viszont úgy tûnik, hogy Románia az utolsó pillanatban, lélekszakadva elérte az utolsó szerelvény utolsó kocsiját, s abba kapaszkodik kétségbeesetten, jóllehet még nem tudja, hogy célba ér-e, vagy e kocsit lekapcsolják valamelyik állomáson. Ha 1999-ben Romániát meghívják a NATO-bôvítés második körébe, akkor két-három éven belül tagja lehet ennek a szervezetnek. Attól a pillanattól kezdve az ország megtalálhatja az utat, amelyet – ha kitérôkkel is, de – végigjárva eljuthat egy valódibb és jólétet eredményezô demokráciáig, vagyis épp annak ellenkezôjét érheti el, mint amit Molnár Gusztáv jósol a "sikerületlen államoknak". Csak ezek alapján tekinthetô az 1996-os politikai fordulat egyfajta történelmi útelágazásnak ("döntô mozzanatnak") az ország történetében. Csakhogy ami "Romániában történni fog", nem csupán attól függ, hogy "mi történik Romániával", hanem attól is, hogy "rajta kívül mi történik". Ha a regionális környezet és a világösszefüggések az ország javára változnak meg, az 1996-os fordulat valóban egy lényegi elágazási pont éve lesz, azé a fordulaté, amely – mint az adatok is mutatják – Erdélynek köszönhetô.

Miért szavazott Erdély másképp, mint az ország többi része? Mi vezetett oda, hogy az iskolázatlanok, az idôsek, a nagyipari munkások, a falusi tömegek s mindazon kategóriák opciói, amelyeknek a korlátolt politikai és civil helyzetértékelését a konzervatívizmus s az egyáltalán nem pártatlan propagandára beállított televízió, valamint a demagóg beszédmód² határozta meg – ilyen döntô arányú vereséget szenvedjenek e tartományban?³

Az átmenet egyik nagy és pótolhatatlan vesztesége, hogy az anyagi és emberi erôforrások szûkössége okán (s ez az egész volt szovjet befolyási övezetre vonatkozik) nem került sor a kommunizmusról a nyitott társadalomra való áttérés tanulmányozására. Ez egy tipikusan nem egyenletes folyamat, amelynek fogalmi értelmezése kifinomult empirikus adatgyûjtést igényelne. Azok a szociológiai elemzések, közvélemény-kutatások, politológiai értelmezések, amelyeket Románia vonatkozásában ismerünk, távolról sem felelnek meg egy ilyen átfogó kutatás igényeinek. Ezek hiányában csak olyan megfigyelésekre és értelmezésekre támaszkodhatunk magyarázatainkban, mint amilyeneket Molnár Gusztáv is idéz: "…az erdélyi románok megbízhatóbbak, mint a regátiak, ami a birodalom üdvös befolyásának köszönhetô (Patapievici)"; "A felvilágosodás, a reformáció, a tolerancia és a verseny közép-európai értékeihez, amelyek fôként az erdélyi románok sajátjai, Romániában a társadalmi és politikai kultúra olyan formái csatlakoznak, amelyek a szemlélôdés és passzivitás, vagyis más, kevésbé aktív szociális kódok befolyása alatt állnak és az ortodox-keleti értékvilág sajátjai (Emil Hurezeanu)". Maga Molnár Gusztáv pedig a következôket írja: "…amikor az erdélyiek (románok, magyarok és természetesen a maradék németek) sajátos kulturális identitásáról beszélek, mindenekelôtt a munka- és az ezzel szorosan összefüggô politikai kultúrára gondolok."

Bár különbözô megfontolások alapján Molnár Gusztáv cikkében inkább az "erdélyi identitásra" kíván hivatkozni, én a továbbiakban a mellett a számottevô befolyás mellett érvelnék, amellyel a magyar kisebbség a román állam formális és gyakorlati valóságára hat. A nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítéséért folytatott harcukkal a magyarok rendkívül nagy nyomást gyakoroltak a román társadalom mentalitására. Miközben nyilvánvalóvá vált, hogy az ôseredetiséget valló (protokronista) mitológia maradandóan rányomta bélyegét a köztudatra, s hogy a román értelmiségi elit legjavát a két világháború közötti korszak kulturális kalandorsága nyûgözi le, a másság, a jogok, az autonómia és önrendelkezés magyar stratégiája fogalmi zuhatagként árasztotta el ezt az ósdi építményt. Azt a társadalmat, amely abban a hitben élt, hogy Romániát már Burebista korában megtervezték és a történelem végsô célja nem más, mint Nagy-Románia megalkotása, Erdély kérdésének ez a fajta drámai napirendre tûzése majdhogynem a valóság talajára hozta vissza. Gyakran elhangzott az RMDSZ kormányzati tényezôvé válását követôen, hogy "Románia történelmében elôször került sor a magyar kisebbség politikai integrációjára", s ennek a kijelentésnek van egy kulturális jellegû kiegészítése is: "hét év posztkommunizmus után elôször integrálódott a másság a román társadalom kulturális örökségébe".⁴

Az európai fejlôdési folyamatok várható alakulását tekintve, úgy tûnik, a romániai magyar kisebbség a jövôben is jelentôs szerepet fog játszani. Legyen világos: az Európai Unió, miközben kibôvül, egyfajta várrá fog átalakulni. A Schengeni Egyezménnyel nemcsak a közös európai térség épül meg, hanem egy fal is, mely e térséget elválasztja a "kevésbé civilizált", kevésbé prosperáló világtól. Megengedheti-e magának Magyarország, hogy 1,7 millió tiszántúli magyart e "nagy falon" kívül hagyjon? A romániai magyarok magyar állampolgárságára vonatkozó spekulációk, melyeket olyan túlzók vetnek fel, mint Katona Ádám, számomra nagyon jól kifejezik az RMDSZ által képviselt közösség azon félelmeit, amelyeket a Magyarország in, Románia out helyzete kelt. De a Tiszán inneni magyarok nem lehetnek egyszerre Magyarország s Románia állampolgárai is. S akkor mi lesz? Itt jutnak szerephez azok az "apró részletek", amelyekre Molnár Gusztáv utal. Sikerül-e Romániának és Magyarországnak egy olyan együttmûködést kialakítania, hogy az elôbbi konstans és önfejlôdô módon a nyugati határánál elterülô Nyugat civilizációjához "tapadjon", s ezzel mintegy megoldást nyújtson a magyar közösség sorskérdéseire (is)? A román társadalomnak és nyugati szomszédjának a következô években kell e kérdést megválaszolnia.

3. A "devolúció" és "integráció" közötti verseny

Ezzel eljutottam Molnár Gusztáv gondolatmenetének következô fordulópontjához: "Ma már nagyon jól tudjuk, hogy nemcsak az etnikai elkülönülés, hanem a nemzeti egynemûsítés is konfliktusokhoz vezethet, következésképpen a konfliktusokat ténylegesen feloldó politikai cselekvés alapjává az etnicitás helyett a territorialitást, a területi-lokális identitást kell tennünk. […] Az állam »saját« területe fölötti korlátlan uralma, vagy ha úgy tetszik, szuverenitása legalább annyira visszataszító (és veszedelmes) dolog ma, mint a polgári társadalom fölötti korlátlan hatalmához ragaszkodó zsarnoki állam törekvése volt a 17. században. […] A probléma elméleti és gyakorlati megoldását – a 17. században is és most is – az angolok találták meg. A dicsôséges forradalom idején a közjogi kompetenciáknak a király és a parlament közötti megosztásával, ma pedig a devolúció bevezetésével, ami a központi és a helyi parlamentek közötti ésszerû hatalommegosztást valósítja meg. A devolúció azt jelenti, hogy a »nemzet lelke« által átszellemiesített, egyetlen és kizárólagos államterület uralmát felváltja a területek pluralizmusa. A lokális területek (történelmi tartományok vagy újabb keletû régiók) a devolúció révén az államigazgatás tárgyaiból az állam szubjektumaivá, bizonyos értelemben maguk is állammá válnak, ahogy a polgárok is »szuverének« lettek a 17. századi Nyugat-Európában." Molnár Gusztáv úgy véli, hogy Romániának nincs sok ideje a cselekvésre. Sikerületlen államoktól övezve (Montenegrótól egészen Szibériáig), választania kell – az angol modell alapján – a devolúció és a föderalizmus között, hogy megvalósíthassa az ország politikai modernizációját és belsô integrációját.

Ismerem Molnár Gusztáv vonzódását a devolúció fogalmához. Ez azonban önmagában nem elegendô érv a mellett, hogy a devolúció az egyetlen és legfontosabb válasz az általa feltett kérdésre: "Mi történik azokkal a kulturálisan a Nyugathoz, történelmileg pedig Közép-Európához tartozó peremterületekkel, amelyek a jobb- és baloldali totalitarizmusok erôszakos centralizációjának hosszú évtizedei után – a demokrácia érvényesülésével egyenes arányban – egyre látványosabban különülnek el saját országaik kelet-európai régióitól?"

Nyilvánvaló, hogy Molnár Gusztáv nagymértékben hitelt ad Huntington elméletének, még ama "apró részlet" tekintetében is, miszerint a nyugati civilizáció határvonala Romániát a Kárpátok mentén, Erdélytôl keletre metszi. Az is egyértelmû, hogy Molnár Gusztáv elvileg úgy tekint Romániára, mint egy – az Európai Unióba nem integrálódó – országra, akármilyen fejlettségrôl árulkodnának is gazdasági mutatói (mert kulturálisan egy más térséghez tartozik). Pesszimista a NATO-bôvítés folytatását illetôen is. S ha mindez így van, akkor az említett "peremterületek" a devolúcióba menekülnek! Íme Molnár Gusztáv gondolatmenetének fô vonala, amelynek fontos politikai konzekvenciái is vannak. A gondolatmenettel s a konklúziókkal kapcsolatosan néhány megjegyzést tennék.

Elôször is: felhívnám a figyelmet arra, hogy a nagy "geokulturális tömbök" mitológiája a kulturálisan homogén terek mozdulatlanságát elôfeltételezi, mintha csak mechanikai jelenségrôl lenne szó. Véleményem szerint a valóság teljes mértékben ellentmond e felfogásnak. Egy kézenfekvô ellenpélda: az 1848-as forradalmi mozgalom Romániában.

Vallási szempontból a román államok ugyanahhoz az ortodox térséghez tartoztak, mint Görögország, Bulgária, Oroszország, Szerbia. Ez utóbbi négy országban nem volt forradalom 1848-ban, akárcsak a szláv nyelvû Lengyelországban. Nem mondhatjuk, hogy Moldva vagy Munténia valamivel is közelebb állt volna Nyugathoz – társadalmi vagy kulturális szempontból –, mint mondjuk Görögország vagy Bulgária. Ezek mind konzervatív, elmaradott – zárt –, ha nem éppenséggel a Nyugattal szemben ellenséges társadalmak voltak. És természetesen az ortodox-balkáni, nem a nyugati "geokulturális tömbhöz" tartoztak.

A 48-as mozgalom – a forradalom ennek csak egy mozzanata volt – a román társadalmat egy nagyon látványos fejlôdési pályára vezérelte. Politikai céljai – a köztársasági államforma és az általános választójog –, valamint az állampolgárok jogaira vonatkozóak – a zsidók emancipációja, a halálbüntetés eltörlése, a megalázó büntetések megszüntetése – a román országokat a kontinens leghaladóbb eszméivel szembesítették. És ezek nem csupán tervek voltak: néhány évtized alatt, szinte hihetetlen sebességgel sikerült Romániát modernizálni. Mindez néhány tucat ember mûve volt, akiknek aránya elenyészô volt a román társadalom egészéhez képest, s akiknek személyisége nem mind volt a Bãlcescuéhoz, a Rosettiéhoz, a Brãtianuéhoz vagy Golescuéhoz hasonlítható. Íme egy folyamat, amelynek bonyolult belsô szövedéke s a nemzetközi közösséggel való kapcsolatrendszere átemelte a román társadalmat az egyik kulturális térbôl a másikba. A 20. század második és harmadik évtizedének tétovázásai nélkül, amelyek két, egymást követô totalitarizmusba hullatták vissza az országot, a változás visszafordíthatatlanná vált volna.

Visszatérve a mába: mit mondanak a madridi, majd luxemburgi döntéssel lezáruló politikai viták? Madridban egyértelmûen a bôvítés mellett döntöttek, s Romániáról e pillanatban el lehet mondani, hogy versenyben van az integrációért. Ami az Európai Uniót illeti, még határozottabb a döntés az ortodox térség (Románia, Bulgária) irányában való bôvítés javára, természetesen amennyiben ezek teljesítik a felvételi kritériumokat, amelyek azonban politikai és gazdasági, nem pedig kulturális jellegûek. Persze idôvel elakadhatnak e folyamatok (akár Románia belsô adottságaiból, akár a külsô feltételekbôl adódóan), a feltételek teljesítése ugyanis nem egyszerû feladat s nem csupán idô kérdése. Hol van akkor a huntingtoni logika ezekben a folyamatokban? Egyszerûen nincs. Valójában Molnár Gusztáv csupán a tiszta fogalmi spekulációk kedvéért karolta fel a kulturális szkepticizmus ideológiáját. Inkább egy dagályosan bemutatható teóriát választott, s nem azoknak az adatoknak az elemzését, amelyekkel egyébként rendelkezik. Azaz: az "ideológiát" választotta, elfordulván az empirikus adatoktól.

És most tekintsük a "devolúciót". Támogatom a társadalmi élet minél nagyobb mérvû decentralizálását, a devolúció pedig jó eszköz erre. Bebizonyította hasznosságát mind Olaszországban, mind Spanyolországban, s úgy tûnik, mûködik Nagy-Britannia esetében is. Ilyen értelemben rokonszenves a számomra. Csakhogy Molnár Gusztáv túlságosan is magabiztosan jelenti ki: "A sikertelen államok két övezete […] közé beékelôdött Romániának nincs sok ideje a cselekvésre. […] Választhatja a […] Iorga-kormány 1931-es útját […]. Vagy radikális lépésre kell elszánnia magát, ami nem lehet más, mint az ország föderatív alapokon történô átszervezése, vagy legalábbis a devolúció lehetôségének Erdély és az azt igénylô esetleges további országrészek számára való felajánlása. Vagy-vagy." (Kiemelés G.A.) Valóban így volna? Mert mégis melyek a modernizáció azon tényei, amelyek a devolúció (föderalizáció) és a végzetes recentralizáció közötti választásra köteleznének?

A modern állam eszközei – amennyire én ismerem azokat –: az egyén jogai és szabadságjogai (ezek kiterjesztéseként értelmezhetjük a kisebbségi jogokat is), a politikai pluralizmus, a hatalmi ágak (hatóságok) együttesével, amelyek egy minimális függetlenséget élveznek,⁵ az intézmények hatékony mûködése (e tekintetben Romániában egy alapvetô reformra van szükség), a helyi autonómia, a piacgazdaság – íme egy hozzávetôleges leltár. Következne a devolúció mindezekbôl? Nyilván, nem. A devolúció viszont, véli Molnár Gusztáv, pozitív megoldást jelentene az etnikumközi viszonyok kérdésére. Itt Molnár Gusztáv ismét az elveket és fogalmakat részesíti elônyben a társadalomban végbemenô, valós folyamatok megfigyelése helyett. A kiegyezés "román modellje" nagyon közel áll a megvalósuláshoz. A "modell" lényege az, hogy a román politikai erôk a nemzeti kisebbségek védelmére szolgáló sajátos rendszabályok egy rendkívül magas standardját fogadták el, s ennek ellenében a magyar közösség implicit módon lemondott a saját védelmi mechanizmusok – az önrendelkezés és autonómiák rendszere – kialakításáról, melyeknek nincs helye a román alkotmány keretei között.⁶

Hogyan jutottunk idáig? Az elmúlt három-négy év során tanúi voltunk egy – a politikai elemzôk számára rendkívül izgalmas – kölcsönhatásnak: egyrészt annak az igen nagy külföldi nyomásnak, amely az etnikai feszültségek meghaladására késztetett (azzal összefüggésben, hogy Románia is tagja kívánt lenni a bôvülô európai struktúrának), másrészt annak az erôs belföldi nyomásnak, amely a jelenlegi alkotmány érintetlen megtartása irányában hatott. Kár elônyben részesíteni az "ideálokat", amikor ilyen lenyûgözô tapasztalatokkal szolgál az elmúlt pár év Romániája. Számomra nyilvánvaló: a sajátos rendszabályok rendszere éppoly hatékony az etnikai feszültségek feloldásában, mint a devolúció, s e rendszer érvényre jutott.

Molnár Gusztáv persze azt felelhetné, hogy idôvel a trend, mely a devolúciónak kedvez, uralkodóvá válhat, minden jelenlegi folyamat ellenére. Példaként felhozhatja a nemrégiben Iasi-ban született ötletet, Constantin Simirad javaslatát a Moldvaiak Pártjára. Nem értek egyet a román közvélemény ingerültségével és közömbösségével, amellyel ezt az abszolút legitim és végül is a román társadalom mentalitása szempontjából sokatmondó és megújítólag ható kezdeményezést fogadta. De az álmok helyett ismét a romániai helyzet hiteles elemzését javaslom.

S a romániai helyzet elemzése az angol modell alkalmazhatatlanságát bizonyítja. Az a gyorsaság, ahogy az események Angliában végbementek – külön népszavazás Skóciában, az alkotmány megreformálása, mely lehetôvé tette a skót és a walesi parlament létrehozását –, a brit politikai helyzet és jogi keret Skócia és Wales devolúciójának kedvezô rugalmasságával magyarázható.

Helyzetünk nem hasonlítható ehhez. A devolúció az alkotmány megváltoztatását feltételezi, vagyis minôsített (kétharmados) többséget a devolúció mellett, több parlamenti cikluson keresztül.⁷ Amikor Molnár Gusztáv a román társadalom "politikai akaratá"-ról beszél, akkor nagyon konkrétan arra a kétharmados parlamenti többségére kell gondolnia, amely megszavazza az Alkotmány módosítását. És akkor fel lehet tenni a kérdést: kialakulhat-e egy olyan erdélyi és moldvai politikai irányzat, amely biztosítja a szükséges kétharmados többséget? Belátható idôn belül nem tudom ezt elképzelni. Románia modernizációjához elégséges egy racionális politika és a magyar közösség politikai integrációjának jelenlegi kurzusa – ezek elôtt pedig nincsenek meghaladhatatlan akadályok, mint a devolúció elôtt.

Van még egy vonatkozása e kérdésnek, melyet nem kerülhetünk meg. Konkurens folyamatok idôbeli versenyérôl van szó. A regionális identitásoknak megfelelô politikai-közigazgatási megoldások kérdése olykor drámaian merül fel egy centralizált államon belül. Nem úgy az Európai Unió integrált rendszerén belül: itt a régiók tényleges – földrajzi, nyelvi, gazdasági és más természetû – egységüket érvényesítik, s nem a közigazgatásit. A nagy nemzetközi szervezetekhez való csatlakozás most, az évezred végén sokkal gyorsabbnak tûnik, mint a devolúcióhoz vezetô, esetleges belsô folyamat.

A kesztyû, amit Molnár Gusztáv elénk dobott, kapóra jött: a téma alkalmas arra, hogy behozza korunk nagy kérdéseit a román közvélemény elôtt folyó vitákba. De tartok attól, hogy az a mód, ahogyan az "erdélyi kérdést" kezeli, alapjaiban kifogásolható. Megpróbálom összefoglalni elôbbi érveimet. Az egyik hiba abból adódik, hogy az identitásokat – így az erdélyi identitást is – "monászokként"⁸ fogja fel. E monászokra alapozva, Molnár Gusztáv úgy gondolja, hogy a kulturális identitásoknak politikai-közigazgatási jegyeket kell felvenniük. Ha viszont az erdélyi identitás maga is egy komplexitás, akkor hatása többtényezôs módon nyilvánul meg, s nincs szüksége a formális megjelenítésre. (Alapvetô s egyben a legtöbb konzekvenciával járó jellegzetessége, mint már mondtam, magának az erôs magyar közösségnek a jelenléte.)

De mindenekelôtt ideologikus megközelítésmódjára figyelmeztetnék. Az ideológia szétzúzza a valóságot, hogy az beilleszthetô legyen a kívánt modell logikájába. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire ideologikusan és mennyire elemzôen válaszolnak Molnár Gusztáv vitaindítójára.

(Fordította: Bakk Miklós)

—————————————

¹ A huntingtoni elmélet igazi tétje: a kulturális törésvonalak nemcsak hogy demarkációs határvonalak, de önmagukban is politikai feszültségkeltô tényezôk.

² E kifejezést leíró s nem minôsítô értelemben használom.

³ Hiba lenne arra az elvre hivatkozni, hogy az "emberek valami ellen" s nem "valakire" szavaztak. Ha ez az elv részben mégis érvényesült – s érvényesült –, akkor egyenlô módon hatott az ország összes tartományában, következésképpen irreleváns a régiók közötti különbségek megmagyarázásában.

⁴ Szeretnék figyelmeztetni – ennél az összefüggésnél maradva – arra, hogy kellô óvatosságot kell tanúsítanunk, ha a jelenbeli tények magyarázatakor a hagyományokra hivatkozunk. Bár a németség jelenléte nagyon jelentôs volt Erdélyben, s a nemnémet lakosság nagyon fogékonynak bizonyult vele szemben, én a mostani folyamatokban semmilyen szerepet nem tulajdonítok neki ahhoz a lokomotív-szerephez képest, amelyet a magyarság e helyzetben betölt.

⁵ Közhellyé vált a bírói, végrehajtói és törvényhozói hatalmat gyakorló intézmények függetlenségére hivatkozni. A valóságban a dolgok azonban valamivel bonyolultabbak. "A parlamentáris rendszer már nem az államhatalmak szétválasztásának elve alapján mûködik. A politikai harc igazi aktorai már nem a parlament, az államfô és a kormányfô, hanem – egyrészt – a kormány és a neki megfelelô parlamenti többség, másrészt pedig a parlamenti ellenzék.

A kormányt a parlament választja meg és annak felel politikailag (ez a monista parlamentarizmus – a dualista parlamentarizmus, amelyben a kormány mind a parlament, mind az államfô elôtt felel, gyakorlatilag eltûnt); megdöntésére bizalmatlansági indítvány útján kerülhet sor. Ezt kiegyensúlyozva, a végrehajtó hatalom feloszlathatja a parlamentet.

A valódi döntési központ a parlamenttôl a kormányba helyezôdött át. Az a politikai párt (vagy pártkoalíció), amely megnyerte a választásokat és többségivé vált a parlamentben, automatikusan kormányzó párttá is vált, s kormányt alkot. Ennek a pártnak a politikai programja kormányprogrammá válik, s a párt vezetô testülete kormányzati csapattá lép elô, a pártelnök pedig miniszterelnök lesz.

Ezért valójában nem a kormány függ a parlamenti többségtôl, hanem a parlamenti többség engedelmeskedik a kormánynak, azaz a párt vezetôinek.

A bizalmatlansági indítványok nagyon ritkák, s általában a kormányzó koalíción belüli instabilitással magyarázhatók. Ezenkívül, a koalíciót alkotó pártok közötti konfliktusokat nagyon gyakran a parlamenten kívül oldják meg, s a kormány nem várja ki a bizalmatlansági indítvány benyújtását, hanem még elôtte lemond.

Konszolidált demokráciák esetében a parlamenti többség fegyelmezett, s egyszerû szavazógépként mûködik a kormány mellett. Következésképpen a valós döntéseket a kormány hozza meg, s azt törvénytervezeteken keresztül érvényesíti, amelyeket a parlament (a parlamenti többség) formálisan is érvényesít, törvények formájába öltöztetve azokat. Sôt mi több, a törvényi formát is sokszor a kormány adja meg, a neki delegált törvényhozói hatalom alapján, rendeleteket adva ki (amelyek jogilag a törvényekkel egyenrangúak).

Ezért nem beszélhetünk a törvényhozói hatalom (valójában a parlamenti többség) és a végrehajtói hatalom (valójában a kormány) szétválasztásáról, hanem inkább a hatalmak egybeolvadásáról." (Liviu-Corneliu Popescu, Studii Internationale 1997/3.)

⁶ Az 1997 májusában és júniusában kiadott sürgôsségi kormányrendeletek megoldották a legfontosabb kérdést, biztosítva az anyanyelv használatát a közigazgatásban és az oktatásban. E normák, melyek parlamenti elfogadásukra várnak, az 1201-es Ajánlás belsô normává válásával még további kiterjesztést is kapnak. A nemzeti kisebbségekrôl szóló törvénynek 1998-ra bejelentett elfogadása további részletekkel egészíthetné ki a kisebbségvédelmi rendszert – így például az anyanyelv használatának lehetôségével az igazságszolgáltatásban. (Lásd Gabriel Andreescu, Renate Weber: Evoluøia concepøiei UDMR privind drepturile minoritãøii maghiare. Centrul pentru Drepturile Omului, Buc. 1995; Renate Weber: România si drepturile omului: standarde interne, standarde internationale. Revista Românã de Drepturile Omului nr. 13, 1996. 27–38.)

⁷ Minthogy a jelenlegi alkotmány szerint a kormányformára és az állam egységes jellegére vonatkozó rendelkezések "nem képezhetik felülvizsgálás tárgyát", elôbb magát a 148 (1). szakaszt kell törülni.

⁸ Innen származik kifogása is, hogy nem megyek el "addig", "hogy a fentiekbôl adódó intézményi, sôt alkotmányjogi konzekvenciákat is levonjam". De mi lehet "azon túl", hogy megállapítjuk: Erdély átalakította a román politika valóságát és alapvetôen megváltoztatta a román társadalom öntudatát?