A közösségi habitus és az európai integráció

Bevezetés

Niculescu úr írása inspiratív módon hívja fel a figyelmet három fontos tényezőre, amelyek hátráltathatják Románia Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatát: az adminisztrációs kultúra egyenetlenségei, a régi tagállamok eltérő érdekei, valamint azok az uniós feszültségek, amelyeket a tíz új tagállam csatlakozása idézhet elő. Az első tényező negatívan befolyásolhatja Románia képességét az uniós csatlakozáshoz szükséges belső reformok végrehajtására, a két utóbbi tényező pedig újra előtérbe helyezheti az uniónak az új tagállamok befogadására való intézményes felkészültsége hiányosságait. Romániának nyilvánvalóan kevés eszköz áll a rendelkezésére a két utóbbi tényező alakítására. Az ellenben teljesen világos, hogy az ő felelőssége a román politikai rendszer alkalmazkodásának a megkönnyítése az uniós normákhoz és ahhoz, amelyet Pierre Bourdieu¹ nyomán „közösségi habitusként” szeretnék megnevezni — olyan tartós prediszpozíciók összessége, amelyek a politikai gyakorlatot körvonalazzák és legitimálják az unió szintjén.

Ez a felelősség nemcsak a román kormány 2007-re tervezett uniós csatlakozással kapcsolatos szerződéses kötelezettségeiből ered, hanem főként abból a Romániával szembeni elvárásból, hogy a csatlakozás után konstruktív szerepet játsszon az uniós politikák alakításában. Más szavakkal: a politikai gyakorlatnak az Európai Unióval szemben észlelhető jelenlegi elmaradásainak a fenntartása nemcsak Románia uniós csatlakozását akadályozhatja, de azzal a veszéllyel is járhat, hogy Románia egy teljesen marginális pozícióba kerül az uniós döntéshozatali mechanizmusban a csatlakozás utáni időszakban. Ha ennek az érvelésnek az előfeltevései helyesek, akkor a román félnek a következő, természetesen adódó kérdésre kell választ találnia: melyek az „európai habitus” legfőbb összetevői, és milyen intézkedések szükségesek a román politikai rendszerbe való integrálásához? Jelen írás nem kísérel meg végleges válaszokat adni minderre, ellenben egy nyilvános vitát szeretne kezdeményezni a magyar közösségen belül is az uniós integrációs folyamatnak erről az igen fontos aspektusáról.

A közösségi habitus

Az unió fejlődésének és megerősödésének öt évtizede nemcsak egy erős intézményes keret kiépítését tette lehetővé, hanem egy sor tartós prediszpozíció kialakulását is az uniós szintű legitim politikai gyakorlat vonatkozásában. A közösségi habitus négy dimenziója folyamatosan megnyilvánul: a többoldalú együttműködés, az európai szolidaritás, a szekularizmus és a multikulturalizmus. Az első jellemző arra a módra vonatkozik, ahogyan a tagállamok törvényes érdekeiket képviselik és azokról tárgyalnak. Ezt nem megfélemlítéssel, az átláthatóság hiányával és a hatalmi pozícióból folytatott tárgyalásokkal érik el, hanem konstruktív tanácskozással, nyitottsággal a nyilvánosság irányában és kölcsönös kompromisszumokkal. A többoldalú együttműködésnek ez a formája, amely nagyon közel áll mellesleg a Jürgen Habermas által teoretizált „kommunikatív cselekvés-hez”², rendkívül fontos nemcsak a döntésképtelenség megelőzéséhez az unión belül, hanem egy széleskörű politikai támogatás biztosításához is az uniós politikák számára.

A közösségi habitus második összetevője, az európai szolidaritás nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az uniós képviseletek kölcsönösen támogatják egymást a különböző nemzetközi fórumokon, hanem főként abban, hogy az egyes tagállamok saját érdekeiket nem az uniós érdekek ellenében, hanem azok kiegészítéseiként fogalmazzák meg. Más szavakkal: az uniós érdekek a tagállamok érdekei szerves részét képezik, és nem azok ellentettjei. Tulajdonképpen az európai projekt megvalósítása folyamatosan függött ettől a tényezőtől. A nyugat-európai államok demokratikus konszolidációja és gazdasági prosperitása gyakorlatilag annak köszönhető, hogy megértették, a nemzeti és az uniós érdekek integrációja kötelező érvényű.

A szekularizmus a közösségi habitus harmadik meghatározó jegye. Természetesen ez nem az uniós állampolgárok vallási gyakorlatainak korlátozására vonatkozik, hanem az állami intézményeknek a vallási intézményektől való szigorú szétválasztásának az elvére. Ezt a tényt nemrég megerősítette az is, hogy visszautasították a vallási vonatkozásoknak az unió alkotmányába való bevonását. Más szavakkal: az unió bármely állampolgára szabadon kifejezheti vallásos meggyőződését, az uniós intézményeknek azonban morális kötelességük és politikai felelősségük, hogy semmilyen módon ne kötelezzék el magukat semmilyen hit vagy vallásos gyakorlat mellett. Ennek az elvnek a motivációja egyszerű: az Európai Unió vallásos meggyőződések mozaikját képezi, ezért az unió interferenciája bármelyik vallással rendkívül veszélyes politikai feszültségeket idézhet elő az unió jövője szempontjából.

Az unió kulturális sokrétűsége különben a legfőbb oka annak, hogy a multikulturális politikák olyan jól beágyazódtak a közösségi habitusba.

Mint közösségi politikai gyakorlat a multikulturalizmus nem pusztán a kulturális különbségek tolerálására vonatkozik, hanem a kisebbségek kulturális identitásának határozott védelmére és támogatására, akár megerősítő intézkedésekkel is. Ez a jellemvonás az uniót gyakorlatilag az európai állampolgárok kulturális identitásának szavatolójaként határozza meg, természetesen az alapvető emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezményekben meghatározott korlátok között.