A kisebbségi kultúrautonómia Észtországban^*

Századunk egyik legnagyobb államtudósa, az 1922-ben elhalt Kjellén Rudolf upsalai professzor Staat und Lebensform című művében (2. Aufl, Leipzig 1917) azt az alapgondolatot fejezi ki, hogy a néptehetségnek tökéletesítése az állam célja. Ha azonban történetszemléletünk a világtörténelmet mint népek történetét s az államokat mint a népek életvalósulási formáit tekinti, Kjellén gondolata talán úgy formulázható, hogy a néptehetségnek megvalósítása célja az államnak.

Az állam azonban a nép különféle kisebbségi (nemzeti, vallási stb.) csoportjait foglalja össze. A kisebbségeknek pedig kulturális lényükből folyik közvetlenül és szükségképpen, hogy egy-egy véletlentől és időtől független, egészen sajátos részközösséget alkotnak éppen úgy, mint az államnépesség többi része. A kisebbségi kérdések megoldására irányuló törekvés tehát mind jogilag, mind politikailag bizonyos személyi kötelékeknek bevonulását jelenti az egységes, souverain államnak szilárd épületébe. S az állami pozitivizmusnak ez a növekedése az államfetisizmusnak lassú elsorvadásához vezet.

A legmodernebb jogtani irányzatok, mind a pszichológiai jogelmélet (Petražicki), mind a normatív államjogtan (Kelsen) szerint megszűnik az államnak mint külső-reális objektivitásnak felfogása, és fogalma átvitetik a hatalmi alávetettek pszichológiájának területére. A pozitív államnak ilyen szemlélete mellett korlátozta a mindenhatóságának legmagasabb közületi formáját, mert két irányban is lemondott souverainitásáról. Fölülről, amikor annak egy részét átengedte egy államfeletti szervezetnek, a Nemzetek Szövetségének, alulról pedig, amikor a területileg uralkodó állam fogalmába a személyi nemzetet vonta be, amely többé nem esik össze egy végeredményében véletlen területnek népességével.¹

Ez az új államszemlélet a souverainitás és a minoritás fogalmáról érlelte meg azt a fölfogást, hogy a nemzeti kérdésnek területi megoldása a legtöbb esetben lehetetlenség. Miután azonban a nemzet fogalma többé nem territoriális, hanem személyi probléma, mivel a nemzet „lelki-ideális komplexum”, ezért kell a modern államnak metafizikai lényéből olyan pozitív lénnyé átalakulni, amelyben a souverainitás a következő modern kettős jelentőséget foglalja magában. Belsőleg nem az államhatalom korlátlanságában nyilvánul többé, hanem abban a tulajdonságában, hogy az állam az egyessel szemben jogilag mint feltétlen fölérendeltség jelentkezik. Külsőleg pedig azt jelenti a souverainitás, hogy az állam nincs semmi más hatalomnak, mint a nemzetközi jog magasabb rendjének alávetve. Amikor az állam belső souverainitásának egy részét a Nemzetek Szövetségének delegálja, ez souverainitásának önkorlátozását jelenti csupán.

Ezeknek az alapelveknek tekintetbe vételével mondotta ki Genfben 1927. augusztus 22—24-i ülésezésén „Európa Szervezett Nemzeti Csoportjainak III. kongresszusa” mint tárgyalásainak első határozatát, hogy a kisebbségi jogoknak a kiépítése, illetve a nemzeti önkormányzat közjogi elismerése a szervezeti törvényekben és a jogoknak panasz tárgyává tétele teljes összhangban van a Nemzetek Szövetségében egyesült souverain államok mai lényével, és így valamennyi kisebbségi kérdésnek pozitív szabályozása mind az egyes államokon belül, mind pedig nemzetközi jogi úton lehetséges.²

Keserű tapasztalatok árán tanulta meg Európa, hogy minden kísérlet, amely a nemzeti kisebbségi³ kérdésnek megoldására hatalmi politikával törekszik, elvetendő, nemcsak azért, mert eddig soha semmi eredményt nem tudott elérni, hanem azért is, mert ellentmond az igazságosságnak. A hatalmi politika erkölcstelen beavatkozási rendszerét tehát a nemzeti kisebbségi kérdés jogpolitikai megoldásának kell elfoglalnia. Ez utóbbira két út kínálkozik: államjogi és nemzetközi jogi.

Az első szerint az volna a legtermészetesebb megoldás, ha az állam alkotmányában teljes egyenlőséget biztosítana nemzeti kisebbségeinek a szabadság- és a politikai jogok tekintetében, és kötelezné magát, hogy közigazgatásában olyan rendszert alkalmaz, amely lehetővé teszi a nemzeti kisebbségekre nézve fiziológiai, gazdasági és kulturális életük szabad fejlődését. A háború után kelt alkotmánylevelek föl is veszik ezeket a szép alaptételeket, de mit ér mindez, ha a gyakorlati megvalósítás tekintetében nem történik semmi sem? Valamely kisebbséget érintő legmesszebb menő védelmi határozatok sem használnak semmit sem, ha nem várható el az államtól becsületes követésük, illetve megvalósításuk.

Ily módon áll elő egy olyan fórumnak a szükségessége, amely az illető államot a nemzeti kisebbségekre vonatkozó határozatainak végrehajtására kötelezné. Más szóval: ez volna a kérdés nemzetközi jogi úton való megoldása.

A nemzetiségi kérdés, amelyet a XIX. század alakított ki, a nélkül, hogy megoldott volna, s amely a háborúban nemzetközivé vált, a háború után nemzetközi megoldást követelt. A szövetséges és társult hatalmaktól diktált párizs-környéki békék, majd a Nemzetek Szövetségének alkotmánya annak az alapelvnek keresztülvitelére törekedtek, hogy a nemzeti kisebbség kérdésének államjogi kezelését nemzetközi biztosítékokkal egészítsék ki, és hatékonyan támogassák. Az azóta eltelt hosszú évek kilátástalansága amellett szól, hogy a fenti alapelveknek gyakorlati megvalósítása belátható időn belül leküzdhetetlen akadályokba fog ütközni.⁴

A kisebbségi kérdés ideális megoldásának lehetősége tehát kétségkívül államjogi téren keresendő. Mialatt Európa legtöbb államában a kisebbségi védelem mikéntje felől vitatkoznak, és azt gondolják, hogy az elemi szabadságjogoknak a kisebbségek részére való biztosításával már eleget is tettek az igazságosság kívánalmának, azalatt sikerült a modern államjogtani elméletnek és a nemzeti kisebbségek kívánalmainak egy egységes formulára jutniok, amely ebben az egyetlen szóban foglalható össze: autonómia.

***

Az autonómia, jellegét tekintve, két alakban jelentkezhetik: mint területi autonómia zárt és egységes településű területekre: idesorozható az ún. területen kívüli autonómia is népesebb, szétszórt településeket illetőleg. Másik faja a kultúrautonómia személyjogi alapokon. Amikor az önrendelkezés és az önigazgatás gondolata fölmerült, megvalósításának útját a területi autonómiában keresték. Azelőtt teljes lehetetlenségnek tűnt föl, hogy a nemzeti kisebbségeknek jogilag elismert testülete állami szervként szerepelhessen és működhessék anélkül, hogy az ugyanazon ajkúaknak zárt területen megtelepedett tömege háta mögött ne állott volna. Ott találjuk ezt a küzdelmet a területi és a személyi elv között az 1848-i kremsieri parlamenttől az 1899-i brünni szociálista kongresszusig mindenütt, ahol nemzetiségi autonómiáról esik szó. A személyi alapelven fölépített nemzeti kisebbségi autonómia technikai lehetősége számos tudós és politikus munkáján át végre legújabban egy gyakorlati példában bizonyításra talált. A világon a legelső kisebbségi kultúrautonómiát egy, uralkodó népességére a magyarral rokon északi állam, Észtország valósította meg. Az észtországi kisebbségek kultúrautonómiájának rövid történelmi előzményét a következőkben foglalhatjuk össze. Az észtországi nemzeti kisebbségi kultúrautonómiának megvalósítása egy, a történelemmel szemben annyira elvakult időben mint a mostani, elsősorban bizonyos különleges történelmi fejlődési processzusra és belső állampolitikai okokra vezethető vissza. A háború után az adott helyzetből szinte váratlanul előállott Észt Köztársaságnak vezető népe kénytelen volt számolni új államéletében elsősorban a németségnek történelmi-kulturális fejlődésével. A Baltikumnak a XIII. század eleje óta a Német birodalomból kiindult kolonizációja itt a cári uralom összeomlásáig politikai, gazdasági és kulturális vezetőszerepet biztosított a németségnek. Az egykori Esztónia (Estland) és Livónia (Livland) keleti-tengeri tartományok, melyeknek elsejéből és másodikának északi részéből a mai Észt Köztársaság keletkezett, német rendi önkormányzatukat és német jogukat az évszázadok során mindvégig megtartották.⁵ Ezt a számra nézve csekély (mintegy húszezer), de politikailag, gazdaságilag és kulturális szempontból igen magas fejlődési fokon álló németséget az 1919-i észt földreform deposszedálta. Az észtországi kultúrautonómia megvalósításának történelem- és állampolitikai rúgói tehát a német kisebbségnek ebben a helyzetében keresendők. Ez nem idegen test az észt államban, hanem több mint hétszáz esztendős kulturális teljesítményeinél fogva nélkülözhetetlen alkotóeleme az államnak. Az észtországi kultúrautonómia tehát egyfelől számolt az országnak ezzel a történelmileg adott különleges helyzetével, másfelől pedig némi ellenértéket biztosított a gazdasági hátrányokkal szemben főleg a német kisebbség jövendő kulturális fejlődési lehetőségeiben.

Ezeknek a szempontoknak mérlegelése után most már megállapítható, hogy kulturális önkormányzat csak ott kínálkozik a kisebbségi kérdés megoldásának egyedül hatékony eszközéül, ahol egy kisebbség öntudatosan kiegyensúlyozott kulturális öncélú életével az egész szempontjából mint az államnak szükségszerű részösszefüggése jön tekintetbe. Ahol ez fennforog, ott csak és egyedül csak a kultúrautonómia jöhet számításba, mint egy kisebbség állami életének megfelelő szervezete. Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy a kultúrönkormányzat volna a kisebbségi jognak egyetlen alakja.⁶

A föntebb körvonalazott történelmi fejlődési és jogpolitikai okon kívül nem tévesztendő szem elől az sem, hogy Észtország a szó szoros értelmében vett egységes nemzeti állam, amelynek tiszta észt lakosságával szemben a népességnek csak 12,3%-át teszik ki a nemzeti kisebbségek. Itt tehát semmiféle vélt „veszedelmet” nem jelenthetett az autonómia biztosítása.

Már az 1918. február 24-i manifesztum, amely az észt szabad államot kikiáltotta, a következő alapgondolatot tartalmazta: „A köztársaság határain belül élő nemzeti kisebbségeknek, az oroszoknak, németeknek, svédeknek, zsidóknak és más népeknek biztosíttatik joguk a nemzeti kultúrautonómiához.” Már az időközi észt kormánytól 1918. december 2-án életbe léptetett tanügyi rendelkezések kimondották, hogy „az észt köztársaság határain belül lévő iskolákban tanítási nyelvül a tanulók anyanyelve ismertetik el és azonnali alkalmazást talál”. Az alkotmányozó gyűléstől a nyilvános elemi iskolákról 1920. május 7-én elfogadott törvény (R. T.⁷ 75/76—1920. sz.) elrendeli, hogy azok a tanulók anyanyelve szerint észt, német, orosz, svéd vagy más iskolákra oszolnak meg. Valamely nemzeti kisebbség gyermekei részére egy bizonyos iskolának vagy osztálynak megnyitása az elemi iskolát fenntartó intézményre nézve kötelező, ha átlag legalább 20, a kisebb szigeteken pláne csak 15 tanuló akad, kiknek tanítása egy tanító által lehetséges. Az elemi iskolai oktatás kötelező és ingyenes.

Az alkotmányozó gyűléstől 1920. június 15-én elfogadott alaptörvény (R. T. 113/114—1920. sz.), amely 1920. december 21-én mint az Észt Köztársaság alkotmánya lépett életbe, idevonatkozólag a következő fontos alaprendelkezéseket tartalmazza:

„Észtország minden polgárának szabadságában áll nemzetiségét megállapítani. Azokban az esetekben, melyekben személyes megállapítás nem lehetséges, ez a törvényben rendelt módon történik.” (20. §.)

„Az Észtország határain belül élő nemzeti kisebbségekhez tartozók nemzeti érdekeik biztosítására kulturális és jóléti célokból megfelelő önkormányzati intézményeket hívhatnak életre, amennyiben ezek az állam érdekeivel nem ellenkeznek.” (21. §.)

„Azokon a helyeken, amelyeken a lakosság többsége nem az észt, hanem egy helyi nemzeti kisebbséghez tartozik, a helyi önkormányzati intéz mények ügyviteli nyelvéül ennek a nemzeti kisebbségnek a nyelve is szolgálhat, emellett mindenkinek joga van ezekben az intézményekben az állam nyelvét használni. Azoknak a helyi önkormányzati intézményeknek, amelyekben egy nemzeti kisebbségnek a nyelvét használják, az állami intézményekkel, valamint azokkal az önkormányzati intézményekkel való érintkezésükben, amelyekben nem ugyanannak a nemzeti kisebbségnek a nyelve van használatban, az államnyelvet kell alkalmazniuk.” (22. §.)

„A német, orosz és svéd nemzetiségű polgároknak joguk van írásban nyelvükön fordulni az állami központi intézményekhez. E nemzetiségek nyelveinek használatát a bíróság előtt és a helyi állami, valamint az önkormányzati intézményekben külön törvény fogja részleteiben megállapítani.” (23. §.)

Az alkotmánynak ezekből a rendelkezéseiből kitűnőleg az észt kisebbségi jog három alkotóelemből áll: 1. a nemzetiséghez való tartozás jogilag rendezett önmeghatározásából, 2. a nemzeti kulturális és jóléti érdekeknek a kisebbségek részéről való önkormányzatából és önigazgatásából és 3. a nyelvhasználat jogi rendjéből. Bár kultúrautonómián csak a második pontban jelzett jogintézményt értik, mégis világos, hogy annak az első és harmadik pontban feltüntetett alkotóelemek lényeges kiegészítő tartozékai.

Az Észt Köztársaság alaptörvényének fenti rendelkezései köztörvényekkel nem csorbíthatók, mert az alaptörvény eltérhetetlen zsinórmértékül szolgál a törvényhozás, bíráskodás és közigazgatás intézményei számára (86. §), és mint a legfőbb bíróság (az Állambíróság) megállapította, a bíróságok kötelesek a törvények alkotmányosságát, vagyis az alaptörvénnyel való egyezőségét ellenőrizni. (Az Állambíróság közigazgatási osztályának 1926. május 11-én 857 II. sz. alatt kelt elvi jelentőségű döntvénye.) Mindezen jogoknak csorbítása csak az alaptörvénynek népszavazás útján való megváltoztatásával történhetnék. (87—88. §.)

Az észt alkotmánytörvényben lefektetett alapelveknek gyakorlati megvalósítása az 1925. február 12-én hozott törvényben történt a nemzeti kisebbségek kultúrönkormányzatáról (R. T. 31/32—1925. sz.).⁸ Mint említettük, ez az első és mindeddig páratlanul álló törvény a kisebbségi kérdés történetében.⁹ Létrejötte jórészben az észtországi német kisebbségnek köszönhető, mely a cári uralom idején mind gazdaságilag és műveltség tekintetében vezető szerepet foglalt el a Baltikumban. Már az 1920-ban összeült első parlament (Riigikogu) elé törvényjavaslatot terjesztett be a német frakció, de ez akkor nem került tárgyalásra. Az általános bizottságtól előterjesztett második javaslatot első olvasásban el is fogadta az államgyűlés, de akkor feloszlatták. Ugyanezt nyújtotta be a kormány az 1923-ban egybegyűlt második államgyűlésnek, amely elé a német frakció, főleg Hasselblatt képviselő, továbbá Jaakson és Tônisson képviselők még két másik javaslatot terjesztettek. E javaslatok összeolvasztása mellett a kormány törvényjavaslata fogadtatott el a tárgyalások alapjául, de a második olvasás során ez is visszautasíttatott az általános bizottsághoz a kisebbségek jóléti önkormányzatának kérdése miatt. Mint ugyanis fentebb már rámutattunk, az észt alkotmány 21. §-a a nemzeti kisebbségnek a kulturális mellett a jóléti önkormányzatot is biztosítja. Az általános parlamenti bizottság pedig arra az elhatározásra jutott, hogy a jóléti önigazgatás kérdését külön törvényben kell szabályozni. Így végre is a nemzeti kisebbségek önkormányzatáról szóló törvényjavaslatból egy javaslat keletkezett a nemzeti kisebbségek kultúrautonómiájáról.¹⁰ Ezt azután az észt parlament törvényerőre emelte.¹¹

Szerkezetét tekintve a nemzeti kisebbségnek kulturális önkormányzatáról szóló törvény csak kerettörvény. Nevezetesen csak az alapokat tartalmazza, amelyeken az államkormány segítségével az önkormányzat egész épülete felépítendő. Ezt a törvényjavaslat indoklása is kimondja, hangsúlyozván, hogy Észtország itt mint a világ első állama új államjogi útra lép, követendő példa nélkül, amelyhez igazodhatnék. E mellett a törvény ideiglenes, átmeneti jellegű, amelyet bevezetése is ilyennek szán mindaddig, amíg egy megfelelő külön törvény meg nem valósítja az alkotmánytörvényben lefektetett alapelveket.

A kultúrautonómia államjogilag önkormányzat, mégpedig szociális önkormányzat. Mint ilyen a többi önkormányzati test közé beilleszthető, mégpedig akár regionális (territoriális), akár aterritoriális (vagyis személyi) alapon nyugvó egységekre. S az eddigi tapasztalat szerint ennek sem közigazgatási jogi, sem közigazgatási technikai akadályai nincsenek. Alapelvei a következők.

A nemzeti kisebbségek kultúrönkormányzata alapjait tekintve megegyezik más nagyobb közigazgatási önkormányzati testtel, nálunk a megyével, Észtországban a kerülettel. Különböznek azonban egymástól annyiban, hogy a kultúrautonómia nemcsak egy vagy több kerületre terjed ki, hanem az egész állam területére; továbbá, hogy a nemzeti kisebbség kultúrönkormányzata csak egy feladatot ismer, az illető nemzetiség kulturális érdekei felől való gondoskodást, és végül, hogy ehhez az autonómiához nem tartozik Észtország valamennyi polgára, sem az illető nemzetiségnek minden tagja, hanem csak azok, akik a nemzeti kultúrönkormányzat megfelelő nemzetiségi jegyzékébe felvétettek. Ebből következik mostmár, hogy a nemzeti kisebbségek önkormányzati intézményei éppen úgy közjogi, állami feladatokat ellátó intézmények, mint egyéb önkormányzati testek. Éppen az a legjellemzőbb a nemzeti kisebbségek önkormányzatának mindkét fajára, mind a területire, mind a kulturálisra, hogy az önkormányzat a nemzeti kisebbségre vonatkozó feladatok elvégzését leveszi a központi államigazgatás válláról, tekintettel arra, hogy azokat kielégítően csak maguk a kisebbségek tudják elvégezni. A kisebbségi önkormányzat tehát az állam megbízásából állami feladatokat teljesít, és így államszervvé lesz. Éppen ezért az önkormányzati testekre nézve általában érvényes alapelvek alkalmazást találnak a nemzeti kisebbségek kultúrönkormányzati intézményeire is, főleg azoknak felépítésére és hatáskörére, valamint más állami intézményekhez, nevezetesen az államkormányhoz való viszonylatukra. A kormány azonban, éppen úgy, mint a többi önkormányzati testhez való jogállásában, a kisebbségi kultúrautonómiával szemben is nem hierarchikus fölöttes, hanem csak felügyeleti hatóság. „Hatáskörén és az általános törvényektől vont határokon belül teljesen szabad, és határozatainak és intézkedéseinek nincs szükségük megerősítésre, hanem azokat csak a közigazgatási ítélettel semmisítheti meg.” (Az általános bizottság indoklása.)¹² Ugyanazon az alapelven felépítve, mint a kerületi önkormányzat, ennek megfelelően élvezik a kultúrönkormányzatok a kerületi önkormányzatokat törvényesen megillető jogokat, nevezetesen a jogi személyek jogait: továbbá a szerveik működését meghatározó, a hivatalnokaikat választó, valamint bíróság előtti ügyeikben a képviseleti jogot; mint közjogi intézmények a bélyegilleték alól mentesek; joguk van hivatali díjat szedni stb.

Mindebből kitűnik, hogy a nemzeti kisebbségek kultúrautonómiája közjogi test. Míg azonban a közigazgatási önkormányzati testnek az annak területén lakó állampolgárok a tagjai, tekintet nélkül nemzetiségükre, addig a kultúrönkormányzathoz az illető nemzeti kisebbség tagjai tartoznak, függetlenül lakóhelyüktől. A kisebbségi kultúrautonómiának tehát kétségkívül a személyi jog, nem pedig a területi jog az alapja, mert az nem helyi önkormányzatot jelent, mint például a törvényhatósági autonómia, hanem az illető nemzetiség országos önkormányzatát. Hisz jelentősége éppen abban van, hogy a területileg nem tömörült, hanem szétszórtan élő nemzetiségi kisebbséget egyesíti kultúrönkormányzatban.

Ami most már a nemzeti kisebbségek kultúrautonómiájának hatáskörét illeti, az pozitíve nyert megállapítást. Idetartoznak: a) az illető kisebbség nyilvános és magán tanintézeteinek szervezése, igazgatása és felügyelete; b) gondoskodás az illető kisebbség többi kultúrfeladatáról és az ebből a célból életre hívott intézetek és vállalatok igazgatása (2. §).

Míg hatáskörében az önkormányzati testté egybefoglalt kisebbség szigorúan tisztán kulturális térre szoríttatik, addig másfelől ezen a téren igen messzemenő önigazgatási jogot élvez, amelyet bizonyos állami felségjogoknak átengedése még erősít.¹³ Így a kultúrönkormányzat tagjaira nézve kötelező szabályrendeleteket adhat ki éppen úgy, mint az önkormányzat egyéb alakjai (3. §), valamint közszükségleteinek fedezésére tőlük hasonlóképpen közadókat szedhet (6. §, d) pont).

A kultúrönkormányzat működésében három közigazgatási aktus között kell különbséget tenni: a rendelet, a határozat és az intézkedés között. Tagjaira kötelező rendeleteket (sundmäärused, verbindliche Verordnungen), amelyeket mi szabályrendeleteknek nevezünk, a törvény 3. §-a szerint jogában van a kultúrönkormányzatnak alkotni. A végrehajtási rendelet 41. §-a aztán közelebbről úgy határozza meg a törvénynek ezt a rendelkezését, hogy a rendeleti jog viselője a kultúrtanács. A rendelet kiadási módjára, ellenőrzésére és megsemmisítésére nézve a többi önkormányzati testre érvényes jogszabályok alkalmazandók. (Az orosz időközi kormány törvényeinek és rendeleteinek gyűjteménye 173. sz., 853. cikk 1927. július 28-áról, az önkormányzat bevezetéséről szóló törvény mellékletének 7. §-a.) A végrehajtási rendelet 63. §-a szerint azonban a kultúrtanács határozatokat (otsused, Beschlüsse) is adhat ki, ami általános közigazgatási tevékenységéből folyik. Ezeknek törvénytelen végrehajtásával szemben panasszal lehet élni a közigazgatási bírói eljárásban a békebíróságnál. Ugyanez illetékes a szabályrendeletek törvénytelensége ellen beadott panaszok elbírálására is. Végül megkülönbözteti a végrehajtási rendelet 64. §-a a kultúrigazgatás intézkedéseit (korraldused, Verfügungen),¹⁴ amelyeknek törvénytelenségeivel szemben szintén megnyitja a közigazgatási bírói utat a békebíróság előtt. A 63. és 64. §-okban lefektetett panaszjog közt tehát az a különbség, hogy az első esetben a kultúrtanácsnak a kultúrigazgatás intézkedését alapító határozatának törvénytelensége, a másodikban pedig a kultúrigazgatásnak egy, a kultúr tanács törvényes határozatát végrehajtó intézkedésének a törvénytelensége ellen irányul. A közigazgatási bírói eljárásnak tehát csak a jogszerűség elbírálása lehet a tárgya. A célszerűség megítélését a végrehajtási rendelet 64. §-a magának a kultúrönkormányzatnak tartja fenn, amikor kimondja, hogy a kultúrigazgatás ténykedésével szemben emelt minden egyéb panasz a kultúrtanácshoz intézendő.

A kisebbségek nyilvános iskolahálózatát az illető kerületi vagy városi önkormányzat és a megfelelő nemzeti kisebbség kultúrönkormányzata együttesen dolgozzák ki, s a közoktatási miniszter javaslatára a kormány erősíti meg. A nemzeti kisebbségeknek már működő anyanyelvű iskolái a kultúrönkormányzat részére átadatnak az iskolák jogainak és jellegének fenntartása mellett. Az ilyen tanintézeteknek megnyitása és átadása alkalmából a kormány megerősíti az ezeknek az iskoláknak fenntartásához megállapított összegeket és egyéb kötelezettségeket, amelyeket a helyi önkormányzati testületeknek továbbra is viselniök kell (4. §). Észtországban ugyanis az iskolák túlnyomó részét a kerületi és városi önkormányzati testek tartják fenn. Csak igen kevés az állami tanintézet, a felekezeti pedig egészen ismeretlen. Ma még mindig a magániskolák a legjobbak, aminek oka az orosz uralomban és a 90-es évek óta különös eréllyel folytatott russzifikálási törekvésekben keresendő.

A nemzeti kisebbségek kultúrönkormányzatának anyagi alapjai a következők: a) a törvény értelmében az államtól átvállalt költségek és kötelezettségek az elemi és középiskolák tekintetében; b) a helyi önkormányzati testeknek pénzösszegei és egyéb, az elemi és középiskolák fenntartásával kapcsolatos kötelezettségei, annyiban és azon az alapon, amint azt a törvény kötelességükké tette; c) állami és önkormányzati segélyek kultúrcélokra; d) közadók, melyek szükség esetén a kultúrtanács részéről az illető kisebbség tagjaira kivettetnek abban az összegben és azokon az alapokon, amint a pénz- és közoktatásügyi miniszter közös javaslatára az államkormánytól megerősítést nyernek; e) végül ajándékozások, gyűjtések, alapítványok, örökségek és saját vagyonból vagy vállalkozásból eredő jövedelmek (6. §). Érdekes ehhez az utolsó ponthoz megjegyezni, hogy ennek rendelkezéseit illetőleg a kultúrönkormányzatoknak jogai messzebb menők, mint a helyi önkormányzatoké, amennyiben ezeknek nincs joguk gyűjtések eszközlésére.

A törvényeknek mindezekből a rendelkezéseiből a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított nagyon liberális szempontok tűnnek ki. Ezek szerint ugyanis a kisebbségek nyilvános iskoláinak fenntartása mindig az államra és a helyi önkormányzati közigazgatásra háruló kötelesség, a kultúrön kormányzat feladata pedig az említett iskolák „szervezésében, vezetésében és fel ügyeletében” nyilvánul.

Áttérve a kultúrautonómia szerveinek ismertetésére, ezek: a kultúrtanács, mely megfelel a kerületi tanácsnak (nálunk a törvényhatósági bizottságnak), tehát határozó szerv, és a kultúrigazgatás (kultuurvalitsus, Kulturverwaltung), mely megfelel a kerületi igazgatásnak (nálunk alispáni, illetve polgármesteri hivatalnak), tehát ügyintéző szerv. A különbség csak az, hogy a kultúrtanács és a kultúrigazgatás a kisebbségi kultúrautonómiának központi szervei, melyek a fővárosban székelnek. Helyi kérdések megoldására és rendezésére a kultúrtanács helyi kultúrkuratóriumokat is életre hívhat, s ezeknek működési köre egybeesik a kerülettel, beleszámítva az egyébként külön törvényhatóságokat alkotó városokat is (5. §).

A kultúrönkormányzat tagjairól egy jegyzéket (nemzetiségi regiszter) vezetnek, melybe az illető nemzetiségnek minden észtországi tagja felvétetheti magát, aki legalább 18 éves. A regisztráltak 18 éven aluli gyermekei szüleik nemzetiségét követik. Ha a szülők két különböző nemzetiséghez tartoznak, gyermekeik nemzetiségének meghatározása megegyezésük alapján történik. Ha az nem jön létre, a gyermek az apa nemzetiségét követi. Ha a gyermekek 18. életévüket elérték, nem számítanak az illető nemzeti kisebbséghez tartozóknak, ha egy éven belül nem regisztráltatják magukat (9. §).

Mindebből nyilvánvaló, hogy a kultúrönkormányzatban való részvétel önkéntes, és a nemzetiségi jegyzékbe való felvétel útján történik. Csak azokra a 18 éven aluli gyermekekre kötelező, akiknek szülei magukat az illető kisebbség tagjai közé bejegyeztették. Ez felel meg az észt alkotmánytörvény 20. §-a ama rendelkezésének, hogy „Észtország minden polgárának szabadságában áll nemzetiségét meghatározni”. Éppen így szabad mindenkire nézve a kultúrautonómiából való kilépés. Ebben az esetben azonban az utóbbinak jogában áll az önként kiváló taggal szemben az újrafelvételt megtagadni

(10. §). Hiánya a törvénynek, hogy a be nem lépést vagy a kilépést nem köti ahhoz a követelményhez, hogy az illető egy másik nemzetiséghez tartozónak vallja be magát. Enélkül ugyanis szakadás jöhet létre az illető kisebbség kötelékében, és megtörténhetik, hogy a kilépő a kultúrönkormányzat terheihez való hozzájárulás nélkül annak az intézményeit továbbra is élvezi (pl. gyermekeit annak iskoláiba járatja stb.).

A nemzetiséghez való tartozás meghatározásánál tehát a pozitív bevallás elve érvényesül, amelyet csak az első megalakuláskor egészít ki negatív, amennyiben a választási névjegyzékbe foglalt kisebbséghez tartozó polgárnak joga van magát két hónapon belül annak közhírré tételétől töröltetni

(18. §). A nemzeti kataszterbe való bejegyzésnél vagy törlésnél tehát semmiféle állami felülvizsgálati vagy törlési jog nem érvényesülhet. Azoknak a kételyeknek, amelyek e tekintetben a tényleges joggyakorlattal szemben felmerülhetnek,¹⁵ egyszer s mindenkorra elejét vágta az Észt Köztársaság Állambírósága közigazgatási szakosztályának (Eesti Vabariigi Riigikohtu administratiiv-osakond) 1926. február 26-án (550 II. szám alatt) hozott elvi jelentőségű döntvénye, amely a belügyminiszternek elutasító intézkedését a nemzetiségi adatbevallás megváltoztatása iránt benyújtott kérvény tekintetében ítéletben megsemmisítette, és így az egyes állampolgároknak a nemzetiség szabad bevallására vonatkozó alapjogát ismételten tekintélyszerűen megerősítette.¹⁶

A fentebbiekből kitűnik, hogy az észt kisebbségi jog három alkotó elemének elseje, a nemzetiséghez való tartozás jogilag rendezett önmeghatározása, teljesen szabadon érvényesül. Ennek kiegészítéséül szolgálna még a nemzetiség szabad bevallásának büntetőjogi védelme, amelyet az 1926-i genfi nemzetiségi kongresszus mint egyhangú határozattal hozott kívánalmat fejezett ki,¹⁷ s amelynek megvalósítása iránt az észt büntetőtörvénykönyv javaslatának tárgyalására kiküldött parlamenti bizottság 1927 áprilisában tartott ülésén Hasselblatt képviselő indítványára egyhangúlag elhatározta, hogy mint új pontot (459. I.) veszi fel a javaslatba. Így aztán az észt büntetőjog lenne az első, amely egy olyan szent szabadságjogot, mint aminő a nemzetiség bevallásának szabadsága, büntetőjogi oltalomban részesít.¹⁸

A törvény megállapítja a jogszabály címzettjeit is, és nemzeti kisebbségnek nyilvánítja a német, orosz és svéd nemzetiségeket s minden többi nemzetiséget, amelynek összes létszáma nem marad háromezren alul (8. §). Azok a kisebbségek, melyek kultúrönkormányzati testeket akarnak életre hívni, kívánságukat nemzeti képviselőik vagy kulturális szervezeteik útján közlik az államkormánnyal (16. §).

Az első kultúrtanács választásának keresztülvitelére megbízza a kormány a fenti közléstől számított két héten belül a városok, mezővárosok és községek önkormányzati intézményeit, amelyek a választói jogosultsággal bíró polgárok névjegyzékeit vezetik, hogy az illető rendelkezés vételétől számított egy hónapon belül állítsák össze az illető nemzeti kisebbség valamennyi szavazásra jogosult tagjának jegyzékét, alapul véve részint az önkormányzatoknak rendelkezésére álló adatokat, részint az egyes állampolgároknak vallomásait nemzetiségükről (17. §). Szavazati joguk van mindazoknak a teljes korú polgároknak, akiknek jogosultságuk van a helyi önkormányzati képviselőtestületek választásában részt venni (11. §).

Ha az említett határidő eltelte után az illető nemzeti kisebbség névjegyzékbe foglalt teljeskorú polgárainak a száma kevesebbet tesz ki, mint az illető nemzetiség utolsó népszámlálás alapján megállapított teljeskorú polgárainak fele, akkor a kultúrtanácsi választásokat nem tartják meg. Ilyen esetben az illető nemzeti kisebbség csak három év múlva nyújthat be újból hasonló kérelmet (9. §).

A választások kiírására, felügyeletére és lefolytatására az illető kisebbség egy főbizottságot alakít ki, amely áll egy, az illető kisebbséghez tartozó elnökből, egy, a fellebbezési bíróságtól kiküldött bíróból és egy kormánymegbízottból (21. §). Ezen bizottság javaslatai alapján hagyja helyben a kormány a belügyminiszter előterjesztésére a rendelkezéseket, az illető kisebbség kultúrtanácsának választását, választókerületeit, valamint az egyes választókerületek kultúrtanácstagjainak számát és a választások keresztülvitelére alakított helyi választási bizottságokat illetőleg (23. §). Hasonlóképpen a kormány határozza meg az illető főbizottság előterjesztésére a választandó kultúrtanács tagjainak a számát, mely nem lehet húsznál kevesebb és hatvannál több (22. §).

A választások az egyes választókerületekben ugyanazokon az alapokon történnek, mint a kerületi tanácsi választások. Az eredményeket a hivatalos közlönyben (Riigi Teataja) teszi közzé a főbizottság (24. §). Ha a választásokon kevesebben vesznek részt, mint az illető kisebbség névjegyzékébe foglalt szavazásra jogosult polgárainak a fele, akkor a kultúrtanácsot nem hívják egybe, és a kultúrautonómia megalakítására irányuló kérelem csak három év múlva nyújtható be ismételten (25. §). Ha azonban a választásokon a szavazati joggal rendelkező polgároknak több mint 50 %-a részt vett, akkor a választási főbizottság elnöke a választási eredmény közzétételétől számított két héten belül egybehívja a kultúrtanácsot.

A kultúrtanács megalakulása után először is elhatározza, hogy a nemzeti kisebbségek kultúrönkormányzatáról szóló törvény alapján a kultúrautonómiát meg akarja-e valósítani. Ha ezt kétharmad szótöbbséggel elhatározza, akkor a kormány a kultúrtanács ezen kijelentésének megfelelően a kultúrautonómia tevékenységét megkezdettnek nyilatkoztatja ki (27. §). A kultúrtanácsot három évre választják (24. §).

Miután a kultúrautonómia állami feladatokat teljesít,¹⁹ joga s egyúttal kötelessége is az államnak a fölött őrködni, hogy ezek az intézmények feladataiknak megfeleljenek. Ezért adja meg a törvény az államkormánynak a jogot, hogy a kultúrtanácsot feloszlathassa, és új választásokat írhasson ki. Ilyen esetben a feloszlatástól számított három hónapon belül új választásokat kell kiírni. Közben azonban a feloszlatott kultúrtanács végrehajtó szervei, így a kultúrigazgatás és a helyi kultúrkuratóriumok, tovább folytatják tevékenységüket (14. §).

Viszont a kisebbségeknek is megadja a törvény a jogot, hogy önkormányzataiknak működését a kultúrtanács ilyen irányú határozatára, aminek kétharmad szótöbbséggel kell történnie, megszüntethessék. Ugyanez az eset következik be akkor is, ha a nemzetiségi névjegyzékbe bejegyzett polgárok száma az alá süllyed, amely az önkormányzat életbelépéséhez szükséges (8, 15. és 19. §-ok).

***

A fentebbiekben foglalhatók össze a kisebbségi kultúrautonómiáról szóló észt törvénynek leglényegesebb rendelkezései. Tekintettel arra, hogy — miként említettük — ez a törvény csak keret, a kormány köteles volt érvénybelépésének napjától (1925. március 3.) számított négy hónapon belül a kultúrönkormányzat intézményeinek megvalósítását rendeleti úton eszközölni (30. §). Ez történt az 1925. június 8-án kiadott kormányrendeletben a kisebbségek kultúrönkormányza tának szervezéséről (R. T. 101/102—1925. sz.), továbbá az ugyanakkor és ugyanott kiadott kormányrendeletben a nemzetiségi névjegyzék (rahvusregister, Nationalregister) vezetéséről és a kormánynak 1925. december 18-án kiadott rendelete irányelvek a kisebbségek kultúrönkormányzatai kultúr kuratóriumainak működését illetőleg (R. T. 199/200—1925. sz.).²⁰ Ezekből a kormányrendeletekből mint legfontosabb intézkedések a következők emelhetők ki: Míg a kultúrtanácsnak és a kultúrigazgatásnak székhelye az ország fővárosa (Tallinn [Reval]), addig a kultúrkuratóriumoké az illető kerületi városok. Amennyiben több kerület számára áll fönn egy kultúrkuratórium, a kultúrtanács határozza meg annak székhelyét. A kultúrkuratórium a működési területén választott kultúrtanács tagjaiból áll. Ha azonban számuk háromnál kevesebb, akkor a kultúrtanács kiegészíti a kultúrautonómiának a kultúrkuratórium területén lakó, szavazati joggal bíró tagjaiból. A kul túrkuratórium vezetőségét alkotják az elnök helyettese és a titkárok. A kultúrkuratórium elnökének és tagjainak hivatala tiszteletbeli állás. A kultúr kuratóriumot szükség szerint hívja össze elnöke vagy vezetősége. Csak akkor határozatképes, ha tagjainak legalább a fele jelen van. A jegyzőkönyvek másolatait két héten belül fel kell terjeszteni a kultúrigazgatáshoz. A határozatok akkor lépnek érvénybe, ha a kultúrigazgatás elnöke hét napon belül nem emelt kifogást a kultúrtanácsnál. A nemzetiségi névjegyzékről szóló kormányrendelet mindenekelőtt megállapítja, hogy azokat a kultúrigazgatás és a helyi kultúrkuratóriumok vezetik. Mind az általános, mind a helyi névjegyzékeknek két alregisztere van, az első az A regiszter, amelybe a 18 éven felüli, a másik a B regiszter, amelybe a 18 éven aluli személyek neveit foglalják. A kultúrkuratóriumok minden hó első hét napján belül beküldik a gondozásukra bízott helyi jegyzékekben végbement változásokat a kultúrigazgatáshoz. Végül az állami felügyelet gyakorlása végett felterjesztik az egyes kultúrkuratóriumok a jelzett időpontig az említett adatokat a belügyminisztériumnak. Egyébként a felügyeleti jog gyakorlását illetőleg az 1919. október 11-i, az önkormányzatok felügyeletéről szóló időleges törvény intézkedései az irányadók (R. T. 78—1919. sz.).

***

Ami most már a nemzeti kisebbségek kultúrautonómiájának megvalósítását illeti, ahhoz a következőket kell figyelembe venni. Az 1922-i népszámlálási adatok szerint Észtország 1 107 059²¹ lakosa közül 87,7 % észt, 8,2 % orosz, 1,7 % német, 0,7 % svéd és 0,3 % zsidó, 1,4 százalékot tesz ki még az egyéb (főleg lett, finn és lengyel) nemzetiségek aránya. A legalább 3000 lelket számláló nemzetiségek közül, amely minimális szám a törvényben kívánt feltétel, eddig mindössze a németek és a zsidók valósították meg a kisebbségi kultúrautonómiát. Az oroszok és a svédek²² aligha is fogják kérni azt, mert meglehetősen zárt területi egységekben élnek, úgyhogy a helyi közigazgatás az észt alkotmánytörvény értelmében amúgy is a kezükben van, s így a kultúrautonómiának reájuk nézve nem volna különösebb értelme. Legelőször a német kisebbség kérte Észtországban a kultúrautonómia megvalósítását. Már 1925. április 11-én megfelelő kéréssel fordultak a parlament német frakciója és a német nemzeti kultúrszervezetek a kormányhoz. 1925. április 17-én adta ki a kormány rendeletét a választói listák összeállítása tekintetében (R. T. 65/66—1925. sz.),²³, amelynek alapján a választást az első német nemzeti kultúrtanácsban végrehajtották. 1925. június 8-án hagyta jóvá a kormány a rendeletet az észtországi német kultúrtanácsba való választásokról (R. T. 101/102—1925. sz.).²⁴ E rendelet szerint, amely jellegére nézve állandó, a választások tíz kerületben történnek, amelyek szavazókörökre oszlanak. Utóbbiakat a belügyminiszter a kultúrigazgatás javaslatára három évenként osztja be. A választói listákat a jövőben a kultúrkuratóriumok állítják össze. A német kultúrautonómiában 11 562 szavazati joggal bíró polgárt regisztráltak, akik a német kultúrtanácsba 41 tagot választottak. A szavazásban a választói névjegyzékbe foglalt polgároknak 67 %-a vett részt. 1925. november 1-én történt a német kultúrtanács megnyitó ülése, amely egyhangúlag mondotta ki a kultúrautonómia megvalósítását. A kormány 1925. november 4-én kelt határozata a német nemzetiség kultúrön kormányzatát megnyitottnak jelentette ki (R. T. 175/176—1925. sz.). November 8-án volt a kultúrtanács első rendes ülése, melyen a kultúrigazgatást megválasztották. Ez áll az elnökből, alelnökökből és három további tagból. E hivatalok fizetésnélküli tiszteletbeliek. Kimondották, hogy az egyes kultúrtanácsta gok választókerületeik kultúrkuratóriumainak ipso jure tagjai. A kultúrtanács öt állandó bizottságot alakított: az általános kultúr-, az iskola-, a pénzügyi, a kataszter- és a jogi bizottságot.

Egyúttal megállapították általános vonásokban és átmeneti jelleggel a német kultúrönkormányzatnak szervezeti kereteit, s annak további kiépítésére és keresztülvitelére négy külön hivatalt létesítettek: a kataszteri, a pénzügyi, az iskolai és a kultúrhivatalt.²⁵

Ezek közül a kataszteri hivatalnak feladata a nemzetiségi névjegyzék összeállítása,²⁶ a pénzügyié minden idevágó kérdés igazgatása, főleg azonban a kultúrönkormányzat költségvetésének összeállítása és az adórendelet elkészítése.²⁷ A közigazgatási feladatoknak legjava és legnehezebbje azonban az iskolai hivatalra esett, amely a következő személyzetből állott: a hivatal vezetőjéből (Schuldezernent), a tanügyi tanácsosból és a titkárból, valamint a tanügyi tanácsból.²⁸ E hivatalnak legfontosabb első teendője volt a nyilvános és magánintézeteknek átvétele, ami az észt közoktatásügyi minisztérium intézkedésére1926. szeptember 1-én megtörtént.²⁹ Ugyancsak az iskolahivatal dolgozta ki a különféle iskolatípusoknak részletes tervezetét, az iskolahálózatot és a magániskoláknak a költségvetését.³⁰ Végül a kultúrhivatal, amely minden egyéb művelődési kérdést feladatainak körében egyesít, a következő három osztályra oszlik: 1. felsőbb iskolaügyi,³¹ 2. általános művelődésügyi és 3. tudományos társulatok és múzeumokéra, amely utóbbi a német tudományos egyesületek munkájának, fenntartásának, gyűjteményeik, könyvtáraik, múzeumaik stb. gyarapításának kérdéseivel foglalkozik. A kultúrhivatalnak jelentősége éppen egy központ létesítésében nyilvánul a német tudomány és művészet számára, ami mellett azonban a testfejlesztés kérdéseinek szabályozását is hatáskörébe vonja.³²

A zsidó kisebbség nevében a revali hitközség valamennyi észtországi zsidó hitközség nevében 1925. október 19-én fordult az államkormányhoz kultúrautonómiájuk megalakítása tárgyában. Ebben kimutatták, hogy 3045³³ zsidó nemzetiségű állampolgár él Észtországban, vagyis a háromezer polgárt feltüntető törvényes minimum megvan. 1925. november 25-én adta ki a kormány rendeletét a választói listák összeállítására (R. T. 187/1-88—1925. sz.). A zsidó kultúrtanácsba való választásokról szóló rendelet kormányhatósági jóváhagyása 1926. március 30-án történt (R. T. 30—1926. sz.). A választói listákon 2041 zsidó nemzetiségű választópolgárt regisztráltak. A kultúrtanács tagjainak számát 27-ben állapították meg. A választásokon 71 % vett részt. A megnyitó ülés 1926. június 6-án ment végbe, melyen egyhangúlag mondották ki a kultúrönkormányzat megalakítását. Június 16áról kelt a kormány elismerő rendelete (R. T. 53—1926. sz.), s június 20-án történt a zsidó kisebbség kultúrönkormányzatának első rendes ülése, melyen a kultúrigazgatás tagjait megválasztották. Érdekes megjegyezni, hogy a nyelvet illetőleg a zsidó kisebbség nem tudott egyöntetűségre jutni, s így annak megállapítását az egyes kuratóriumokra bízták, amelyek a héber és a zsidó zsargon (jyddisch) közt választhatnak.³⁴

Befejezésül még csak annyit, hogy az észt parlamenthez benyújtott törvényjavaslatok közt tárgyalásra vár a nyelvi törvénynek javaslata. Ennek törvényerőre emelésével a nemzeti kisebbségi kérdés csaknem teljes megoldást nyerne Észtországban.³⁵ Egyedül a kisebbségek jóléti autonómiájának kérdése maradna még hátra, melyet a kultúrautonómiáról szóló törvény egyelőre nyitva hagyott.

***

A kisebbségi kultúrautonómia megvalósításával a kis Észtország példát mutatott a világnak. Estonia docet! S mi magyarok büszkék lehetünk északi rokonunkra. A finn-ugor szellem munkájára. Az észt példa igazolja, miként lehet a kisebbségi kérdést a tisztán hatalmi politika teréről jogpolitikai térre átvinni. Az egészen fiatal észtországi kisebbségi kultúrautonómiának máris egész kis világirodalma van. Mintha már is érezhető volna az a jövendö-lésünk,³⁶ hogy az észt kultúrautonómia-törvény a tengerbe vetett kő lesz, melynek hullámgyűrűi az egész világon éreztetni fogják hatásukat. Eredményei már is tisztán mutatják, hogy a kisebbségi kérdés nemzetközi jogi úton való megoldása ma tisztán utópia, s az egyetlen helyes megoldás belső törvényhozási úton keresendő. Annak jellemzésére, hogy maguk az észtek is mennyire értékelik ezt a világra szóló jelentőségű törvényalkotásukat, hadd álljanak itt az észt publicisztika veteránjának, A. Jürgenstein főszerkesztőnek a szavai, amelyeket lapjában, az erősen nacionalista érzelmű régi tartui (dorpati) napilapban, a „Postimees”-ben tett közzé a kultúrautonómiáról szóló törvény elfogadásával kapcsolatosan. „Az Észt Köztársaság — írja — mint első tette meg a döntő lépést a nemzeti kisebbségek kultúrautonómiájának megvalósításához, amelyről minden államban oly sokat beszéltek, amellyel azonban még egyetlen állam sem jutott a törvényalkotási úton messze. A nemzeti kisebbségek kérdése azonban a világháború óta elsőrendű politikai problémává fejlődött ki, amelyet nem lehet többé megkerülni, és amelynek a megoldása vagy meg nem oldása némely államra, főként azonban egy új államra, végzetessé válhatik.

A nemzeti kisebbségek kultúrönkormányzatáról szóló törvény biztosítja mindenekelőtt az állam belső életét és belső rendjét, amennyiben a benne élő nemzeti kisebbségek életbe vágó fontosságú követelményeinek teljesítésével azokat saját szabad akaratuknál fogva szorosabban fűzi az államhoz, amely minden polgára kulturális kívánalmainak igazságos módon megfelel, s minden kisebb nép legdrágább kincsét, nemzeti sajátságát biztosítja és védelmezi. Ha a kisebbségek jogai és kötelességei többé nem az uralkodó többségi nép kegyétől és pillanatnyi hangulataitól, hanem a törvénytől függenek, akkor nem lesz többé első- és másodrangú polgár az államban, mint a régi cári Oroszországban, hanem akkor a kisebbségnek a tagja is teljes jogú polgárnak érzi magát, akinek jogait az állam védelmezi, és aki ennek ellenében a maga részéről szintén szívesen védelmezi ezt az államot.”³⁷

A világháború nyomán keletkezett új államalakulatok, amelyeknek a kisebbségi kérdés legnagyobb tehertételük, eddig nem mertek annak megoldásához hozzányúlni. Észtországé az érdem, hogy északi kulturális hagyományaihoz híven élére állott az európai nemzeteknek. S mi magyarok éber figyelemmel várjuk, mikor fognak északi testvéreinktől a Balti-tenger partjáról a hullámgyűrűk eljutni a Kárpátok övéig, hogy megnyissák a kulturális fejlődés lehetőségeit a ma még rabszolga sorsban tartott magyar véreink számára.

Jegyzetek

¹ Vö. Laserson: Staat, Souveränität und Minorität. Riga—Berlin 1927, főleg S. 85 f. — Vö. Ehhez Pick ismertetését (Glasul Minorităţilor — Die Stimme der Minderheiten, Lugos Jg. V, 1927, S. 327 f.) — L. továbbá Balogh Artur: Suveränität und Minderheitenschutz. (Uo. S. 284 f.) — L. továbbá Der III. Kongress der Organisierten Nationalen Gruppen Europas. (Nation und Staat, Wien Jg. I, 1927, S. 56 f.)

² L. uo. S. 69.

³ E kitétel „nemzeti kisebbség” „nemzetiség” helyett a világháború után keletkezett szóhasználat. Szerencsésnek azonban éppen nem mondható, mert végeredményben mint politikai-arithmetikai fogalom a nemzet és nemzetiség helyesen kialakult fogalmainak lelki lefokozását jelenti.

⁴ Minderre az utolsó évek igen gazdag irodalmából lásd főleg Wolzendorff: Grindgedanken des Rechts der nationalen Minderheiten (Naturrecht des Minderheitenschutzes) mit einem Exkurs über National-kataster. (Das Selbstbestimmungsrecht der Deutschen H. 1.) Berlin 1921. — Bordihn: Das positive Recht der nationalen Minderheiten. Eine Sammlung der wichtigsten Gesetze und Entwürfe. (Das Selbstbestimmungsrecht der Deutschen H. 2.) Berlin 1921. — Fouques Duparc: La protection des minorités, Paris 1922. — Johannet: Le principe des nationalités, 2e éd., Paris 1923. — Magyary Géza: Rčglement de procédure relative ŕ la protection des minorités, Budapest 1923. — Baranyai Zoltán: A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve 2. kiadás, Berlin, 1926. — Grunwald: Das Recht der nationalen Minderheiten und der Völkerbund. (Staatsbürger Bibliothek H. 143/44.) M. Gladbach 1926. — Kraus: Das Recht der Minderheiten. (Stilke’s Rechtsbibliothek Nr. 57.) Berlin 1927.

⁵ L. bővebben Engelhardt: Die deutschen Ostseeprovinzen Russlands, 3. Aufl., München 1916. — Berendts: Die Verfassungsentwicklung Estlands. (Jahrbuch des öffentlichen Rechts Bd. XII.) Tübingen 1924, S. 191 f. — Crozat: Les Constitutions de Pologne, de Dantzig, d’Esthonie et de Finlande. (Bibliothčque de l’Institut de législation comparée de Toulouse.) Thčse. Toulouse 1925. — Tobien: Die livländische Ritterschaft in ihrem Verhältnis zum Zarismus und russischen Nationalismus, Riga 1925. — Csekey: Az Észt Köztársaság alkotmánya és a Baltikum világpolitikai helyzete. (Különleny. A Budapesti Szemle 584. számából.) Budapest, 1926. (Ua. Magyar Kisebbség, Lugos V. évf., 1926, 120 sk. 1.) — Ugyanő: Die Quellen des estnischen Verwaltungsrechts. (Acta et Commentationes Universitatis Tartuensis [Dorpatensis] B IX. 2—XIV. 2.) Tartu [Dorpat] 1927—28. — Rolnik: Die baltischen Staaten Lituaen, Lettland und Estland und ihr Verfassungsrecht. (Abhandlungen des Instituts für politische Auslandskunde an der Universität Leipzig H. 2.) Leipzig 1927.

⁶ Gerber: Kulturautonomie als Eigenart minderheitenrechtlicher Ordnung und ihre Verwirklichung nach der estnischen Verfassung. (SA. Aus d. Festschrift f. Professor Trčger.) Berlin 1926, S. 99.

⁷ R. T. = Riigi Teataja (Államközlöny), az Észt Köztársaság hivatalos lapja.

⁸ A törvény közölve: Rigasche Rundschau vom 7. Februar 1925. — Revaler Bote Jg. VII, 1925, Nr. 30 és Sonderausgabe vom 23. Februar 1925, Nr. 44. — Zeitschrift für Osteuropäisches Recht, Breslau Jg. 1, 1925, S. 114 f. — Kulturwille, Zeitschrift für Minderheitenkultur und Politik. Berlin Jg. I, 1925, S. 109 f. — Journal Officiel de la Société des Nations Juin 1925. p. 788 et suiv. — Villecourt: La Protection des Minorités dans les Pays Baltiques et la Société de Nations. (Thčse ŕ Paris) Bordeaux 1925, p. 123 et suiv. — Das Autonomiegesetz in Estland. Autonomia-seadus Eestis. Zakon avtonomii v Estonii. Tallinn 1926. — Gesetze und Verordnungen be treffend die deutsche Kulturselbstverwaltung, Reval 1926, S. 3 f. — Rühlmann — Junckerstorff: Das Schulrecht der deutschen Minderheiten, S. 191 f. — Mindezek a közlések többé-kevés-bé hibásak. Egy az eredeti észt szöveg alapján készült és jogilag is kifogástalan német fordítás megjelenik közelebbről Csekey: Die Verfassungsentwicklung Estlands. (Jahrbuch des öffentlichen Rechts der Gegenwart Bd. XVI, Tübingen 1928.)

⁹ A másodiknak, a szlovén kultúrautonómiának, Karintiában csak a javaslata kész. L. ehhez Hasselblatt: Die Kulturautonomie der Slowenen in Kärtnen. (Nation und Staat Jg. I, 1927, S. 3 f.) E cikk annál inkább érdekes, mert szerzője párhuzamot von a törvényjavaslat és az észt törvény közt.

¹⁰ Szerzője főleg Konstantin Päts képviselő, volt államfő. Sokban segítségére volt, főleg a végrehajtási rendelet kidolgozásában Eugen Maddison, az észt belügyminisztérium főtitkára. Lásd az utóbbitól: Die nationalen Minderheiten Estlands und ihre Rechte, Tallinn (Reval) 1926. — Ugyanő: Vähemusrahvusest Eestis [A nemzeti kisebbségekről Észtországban]. (Kaja [Visszhang], Tallinn VI. évf., 1924. 124. sz.) — Ugyanő: Kardetav samm [Veszélyes lépés]. (Uo. 131. sz.) — Ugyanő: Veel vähemusrahvuste omavalitsuse vôimupiirist. (Kaja 137. sz.) Ugyanaz: Noch einmal die Grenzen der Kompetenz des Selbstverwaltung der völk. Minderheiten. (Dorpater Nachrichten Jg. IV, 1924, Nr. 123.) — Ugyanő: Missugune peab olema vähemusrahvuste omavalitsus? (Vaba Maa [Szabad ország] VI. évf., 1924, 131. sz.) Ugyanaz Welcher Art muss die Selbstverwaltung der völkischen Minderheiten sein? (Dorpater Nachrichten Nr. 131.) — Ugyanő: Missugused rahvused on Eestis vähemusrahvused? [Mely nemzetiségek Észtországban a nemzeti kisebbségek?] (Kaja 338. sz.) — Ugyanő: Vähemusrahvuste hoolekande küsimustest. (Vaba Maa 134. sz.) Ugyanaz Zur Frage des Fürsorgewesens der völkischen Minderheiten. (Revaler Bote Jg. VI, 1924. Nr. 132 és Dorpater Nachrichten Nr. 142.) — Ugyanő: Vähemusrahvuste kultuuromavalitsus [A nemzeti kisebbségek kultúrönkor mányzata]. (Maaomavalitsus [Vidéki önkormányzat] III. évf., 1925, 11. sz., 162. sk. l.) — Ugyanő: Meie rahvusvähemused. (Vaba Maa VII. évf., 1925, 183. sz.) Ugyanaz Unsere Minoritäten. (Revaler Bote Jg. VII, 1925, Nr. 187 és Dorpater Zeitung Jg. IV, 1925, Nr. 163.)

¹¹ Az észtországi kisebbségi kultúrautonómia történetére nézve lásd az előbbi két jegyzet irodalmán kívül: Kruus: Rahvusautonoomia [Nemzeti önkormányzat]. (Poliitiline kirjastik [Politikai irodalom] Nr. 6.) Tartu 1917. — Heyking: The main issues confronting the minorities of Latvia and Eesti, London 1922. — La situation juridique des minorités en Esthonie. (Bulletin de l’Esthonie. Paris No. 18, 1922. p. 40 et suiv.) — Spindler: Vähemusrahvuste kultuuriline autonoomia [A nemzeti kisebbségek kultúrautonómiája]. Tallinn 1922. — Ugyanő: An die Gegner der Kulturautonomie der völkischen Minderheiten in Estland. Reval 1924. — Autonomie-Nummer. Sonderausgabe des Revaler Boten vom 23. Februar 1925, Jg. VII. Nr. 44. — Sondernummer des Revaler Boten vom 29. September 1925, Nr. 220. — Deutsches Autonomiegesetz. (Kölnische Zeitung vom 11. Februar 1925.) — Die Kutur autonomiepläne der Juden und Russen in Estland. (Kulturwille Jg. I, 1925, S. 306.) — Klau: Der Werdegang des estländischen Kulturautonomiegesetzes. (Deutsche Arbeit. Hamburg Jg. XXIV, 1925, S. 153 f.) — Ugyanő: Der Inhalt des Gesetzes über die Kulturselbstverwaltung der völkischen Minderheiten in Estland. (Uo. S. 180 f., 209 f.) — Krey: Der deutsche Kulturrat in Estland. (Germania vom 2. Oktober 1925.) — Kulturelle Autonomie. (Deutsche Allgemeine Zeitung vom 17. Februar 1925.) — Kübarsepp: Vähemusrahvused [Nemzeti kisebbségek]. (Eesti. Maa, rahvas, kultuur [Észtország. Ország, nép, kultúra], Tartu 1926. 1251. sk. l.) — Löber: Kulturautonomie. (Deutsche Tageszeitung vom 9. März 1925.) — Mesching: Minderheitenautonomie. (Frankfurter Zeitung vom 11. Februar 1925.) — Minderheiten-Kulturautonomie. Das Beispiel Estlands. (Elsass-Lothringische Heimatstimmen. Strassburg Jg. III, 1925, S. 282 f.) — Nationale Kulturautonomie der Minderheiten. (Magdeburger Zeitung vom 25. Juni 1925.) — Nationale Kulturautonomie der Minderheiten. (Neue Züricher Zeitung vom 12. Februar 1925.) — Spindler: Einzelfragen betr. Die Kulturselbst verwaltung. (Baltische Blätter, Berlin Jg. VIII, 1925, S. 225 f., 274 f.) — Venter: Kulturautonomie. (Deutsche Tageszeitung, Berlin vom 26. Juni 1925.) — Erneute Fortschritte der estländischen Kulturautonomie. (Glasul Minorităţilor — Die Stimme der Minderheiten Jg. IV, 1926 H. 12, S. 362 f.) — Beermann: Denkwürdige Tage in der Geschichte des baltischen Deutschtums. (Deutsches Philologenblatt Jg. 1926, S. 24.) — Hasselblatt: Die Durchführung der Kulturautonomie in Estland. (Staat und Volkstum. Für den Deutschen Schutzbund hrsg. V. Loesch u. Hillen Ziegfeld. [Bücher des Deutschtums Bd. 2.] Berlin 1926, S. 155 f.) — Ugyanő: Der Aufbau unserer Kultur-Selbstverwaltung. (Aus Jahrbuch des baltischen Deutschtums, Riga 1927.) — Panzram: Estland voran! a) Sein Kulturautonomiegesetz, b) Das deutsche Schulwesen daselbst. (Preussische Lehrer-Zeitung, Spandau Jg. 1926, Nr. 15/16.) — Poll: Kulturautonomiegesetz der Republik Estland. (Dissertation.) Würzburg 1926. — Schiemann: Die Kulturautonomie als Lösung des Minderheiten problems. (Der Weg zur Freiheit, Halbmonatschrift des Arbeitsausschusses deutscher Verbände, Berlin Jg. VI, 1926, S. 120 f.) — Wrangell: Estländische deutsche Kulturselbstverwaltung. (Baltische Blätter für pädagogische und allgemeine kulturelle Fragen, Riga Jg. IV, 1926, S. 145 f.) — Csekey: A kisebbségi kultúrautonómia Észtországban. (Magyar Külpolitika VIII. évf., 1927, 2. sz.) Ugyanaz Magyar Közigazgatás XLV. évf., 1927, 4. sz. Ugyanaz kivonatosan Die Kulturautonomie der Minoritäten in Estland. (Pester Lloyd vom 14. Januar 1927, Morgenblatt.) Ugyanaz: Eesti vähemusrahvuste kultuurautonoomia üle loeng Budapestis [Előadás Budapesten a nemzeti kisebbségek kultúrautonómiájáról Észtországban]. (Päevaleht [Napilap], Tallinn [Reval] 1927. január 21-i szám.) — A napilapokból a következő fontosabb cikkeket tartalmazó számok jönnek még tekintetbe: Revaler Zeitung Jg. II, 1919, Nr. 111. — Revaler Bote Jg. II, 1920, Nr. 5, 13, 14, 124, 125; Jg. III, 1921, Nr. 260, 261, 264, 267; Jg. V, 1923, Nr. 46, 49, 55, 200, 218, 234; Jg. VI, 1924, Nr. 151, 155; Jg. VII, 1925, Nr. 155, 173, 249, 252. — Kaja V. évf., 1923, 204. sz. — Postimees [A postás], Tartu [Dorpat] LXVII. évf., 1923, 277. sz.; LXVIII. évf., 1924, 280. és 281. sz. — Vaba Maa V. évf., 1922, 91. sz.; VI. évf., 1923, 183. sz.

¹² Gesetze und Verordnungen S. 19. — Az indoklás lenyomtatva a Revaler Bote Sonderausgabe-jában is vom 23. Februar 1925, Nr. 44.

¹³ Vö. Mintz: Die nationale Autonomie im System des Minderheitenrechts unter besonderer Berücksichtigung der Rechtsentwicklung in den baltischen Randstaaten. (Heidelberger Dissertation.) Riga 1927, S. 122.

¹⁴ A Gesetze und Verordnungen 41. lapján a német fordítás helytelen, amennyiben az eredeti észt szöveg korraldus-át Verordnung-gal adja vissza. A kultúrigazgatásnak nincs joga kötelező rendeleteket (szabályrendeleteket) kibocsájtani. Ez a végrehajtási rendelet 41. §-a szerint, amely a törvény 3. §-át kiegészíti, csak a kultúrtanácsot illeti meg. A terminológia helytelenségét érzi már Gerber is, azért megjegyzi, hogy a 64. §-ban helyén való volna „a kultúrigazgatás rendelkezéseiről” (Anordnungen der Kulturverwaltung) beszélni (S. 80). Ebbe az általános fogalomba aztán Gerber mind a rendeleteket, mind a határozatokat bele akarja konstruálni, hogy a rendeletek végrehajtásával szemben is érvényesíthető legyen a panaszjog a békebíróság előtt. Erre a konstrukcióra azonban semmi szükség sincs, mert a rendeletekkel szemben a kerületi önkormányzatokról és a közigazgatási bíráskodásról szóló törvény rendelkezései irányadók.

¹⁵ Így Gerbernél, i. m. S. 62 f., akinek még nem volt tudomása az először tőlünk közölt döntvényről. (Lásd következő jegyzet!) Ezzel szemben már helyesen Mintz: i. m. S. 123 f.

¹⁶ E döntvényt teljes német fordításban közölte Csekey: Glasul Minorităţilor — Die Stimme der Minderheiten Jg. V. 1927, Nr. 4, S. 151 f. és Zeitschrift für Ostrecht Jg. I, 1927. S. 391 f. — Lásd még e kérdést illetőleg: Das Recht der nationalen Selbstbestimmung. (Revaler Bote Jg. II, 1920, Nr. 205.) — Blessig: Zur Frage der Bestimmung der Nationalität. (Uo. Jg. IV, 1922, Nr. 29.) — H[asselblat]-t: Freie Selbstbestimmung der nationalen Zugehörigkeit für estländische Staatsbürger. (Uo. Jg. VIII, 1026, Nr. 71.)

¹⁷ Közölve Hasselblattnál: Das Nationalitäten-Problem, der Genfer Kongress und wir. (SA. aus d. Estländisch-deutschen Kalender für das Jahr 1927.) Dorpat 1926, S. 14 f.

¹⁸ Közölte Csekey: A nemzetiség szabad bevallásának büntetőjogi védelme. (Budapesti Hírlap 1927 április 14-i száma.) Ugyanaz Magyar Kisebbség VI. évf., 1927. 15. sz. — Egyidejűleg németül: Schutz des Nationalitätsbekenntnisses. (Pester Lloyd vom 14. April 1927, Abendblatt.) Ugyanaz Glasul Minorităţilor — Die Stimme der Minderheiten Jg. V, 1927. Nr. 4, S. 149 f. — Hogy milyen visszhangot és érdeklődést keltett ez a kétnyelvű közlemény, bizonyítják a következő tudomásunkra jutott lapok, amelyek szó szerint átvették: Híradó, Pozsony 1927. április 21-i száma, Prágai Magyar Hírlap 1927. április 21-i száma, Hírlap, Szabadka 1927 április 24-i száma, Das Deutsche Tageblatt, Berlin vom 30. April 1927 (vezércikknek) és Mecklenburger Worte, Rostock vom 30. April 1927 (vezércikknek). — E mellett a fenti cikkek szerzőjére való hivatkozás nélkül, de csaknem ugyanazzal a kommentárral, közli Junckerstorff: Der Schutz des freien Nationalitätsbekenntnisses. (Tägliche Rundschau, Berlin vom 11. Mai 1927.) Ezt kivonatolja a Nemzeti kisebbségek védelme címen a Híradó, Pozsony 1927. május 20-i száma. — Ugyanő: Das Recht des freien Bekenntnisses der Nationalität. (Völkerbund-Fragen, Zeitschrift der Deutschen Liga für Völkerbund, Berlin Jg. 1927, Nr. 5, S. 95 f.) — Rosenberg: Die Bestimmung der nationalen Zugehörigkeit im Recht der Minderheiten. (K. C.-Blätter Jg. XVII, 1927, H. 3.)

¹⁹ Ez felel meg az észt felfogásnak az önkormányzat fogalmát illetőleg, amely az „állami önkormányzat” elméleti alapjaira helyezkedik. Az alkotmánytörvénynek azok a kinyilatkoztatásai, amelyek az állami és az önkormányzati közigazgatást (e helyett: országos és helyi) egymással szembeállítják, a hiányos terminológiára vezethetők vissza.

²⁰ Mindkettő közölve Kulturwille Jg. I, 1925, S. 220 f. és Gesetze und Verordnungen S. 29 f.

²¹ 1925. január 1-én 1 114 630. Lásd Pullerits: The Estonian Year-book 1927, Tallinn 1927, p. 13.

²² Az észtországi svédek autonómiatörekvéseit illetőleg lásd a Tallinnban megjelenő Kustbon [Partlakók] című svéd lap következő számait: III. évf., 1920, 8., 13—16. sz.

²³ Kiegészítve a belügyminiszter 1925. május 2-án 182. szám alatt kelt intézvényével (R. T. 85/86—1925. sz.).

²⁴ Közölve Gesetze und Verordnungen S. 42 f.

²⁵ Lásd: Előzetes ügyrend az észtországi német kultúrtanács részére 1925. november 1-éről. Közölve: Gesetze und Verordnungen S. 65 f.

²⁶ Lásd a német kultúrtanács 1925. november 10-i szabályrendeletét (Zwangsverordnung) a német kultúrönkormányzat tagjainak adatszolgáltató kötelességéről (R. T. 5—1926. sz.). Közölve: Gesetze und Verordnungen S. 64 f.

²⁷ A német kultúrönkormányzat adóiról szóló rendeletet 1926. július 16-án erősítette meg a kormány (R. T. 61—1926. sz.). Közölve: Gesetze und Verordnungen S. 70 f. és Revaler Bote Jg. VIII, 1926, Nr. 61. ²⁸ Ennek tagjai az iskolahivatal (Schulamt) vezetője, a tanügyi tanácsos (Schulrat), a kultúrhivatal két képviselője és a tanítóság két képviselője.

²⁹ 1926. augusztus 25-én adta ki a kormány intézkedését a német tanítási nyelvű nyilvános iskoláknak a német kultúrautonómia részére való átadásáról. Szó szerint közli a Revaler Bote Jg. VIII, 1926, Nr. 194.

³⁰ 1927. október 11-éről kelt a törvény a magántanintézetekről. (R. T. 97— 1927. sz.) Közölve: Revaler Bote Jg. IX, 1927, Nr. 253. — A kisebbségi tanintézetekről szóló törvény megalkotása azonban még a jövő feladata. Lásd ehhez Hasselblatt: Revaler Bote Jg. IX, 1927, Nr. 226.

³¹ Az észtországi terminológia szerint a felsőbb iskola megfelel a mi középiskolánknak. A mi polgáriskolánknak megfelelő típus teljesen hiányzik.

³² E négy hivatalnak a munkaanyagáról részletes jelentés volt már a német kultúrtanács 1926. március 13—15-i második rendes ülése előtt. Lásd részleteiben is Revaler Bote Jg, VIII, 1926, Nr. 60—61. — Rigasche Rundschau Jg. LVII, 1926, Nr. 62. — Az 1927. március 28—29-i harmadik rendes ülés főleg iskolaügyekkel foglalkozott. A részletes jelentés Revaler Bote Jg. IX, 1927, Nr. 70—71. — A német iskolák gyökeres reformját az egységes iskolahálózattal a kultúrtanács 1927. december 4— 5-i ülése állapította meg. A részletes jelentések közölve: Dorpater Zeitung Jg. III, 1927, Nr. 281—282; Revaler Bote Jg. IX, 1927, Nr. 278—282; Rigasche Rundschau Jg. LVIII, 1927, Nr. 278. — Lásd még X. X.: Zum deutschen Schulnetz. (Revaler Bote Nr. 273.) és — rg.: Vor einer Reorganisation des deutschen Schulnetzes in Estland. (Nation und Staat Jg. I, 1927, S. 193 f.)

³³ Mintznél tévesen 8045. I. m. S. 129.

³⁴ Természetesen a héber nyelv csekély elterjedtsége miatt a zsargon (jyddisch) kisebbségi nyelv talált nagyobbrészt elfogadásra. Lásd minderre Jokton: Die Gešchichte fun di iden in estland, Dorpat 1927. — 1927. március közepe óta egy szükség szerint megjelenő zsidó nyelvű folyóiratot is ad ki a zsidó kultúrhivatal Tamarkin szerkesztésében A zsidó kultúrigazgatás híradója címen. — A zsidó kultúrautonómia adóiról szóló rendeletet 1927. január 21-én erősítette meg a kormány (R. T. 12—1927. sz.).

³⁵ Lásd idevonatkozólag: Die Sprachenfrage im Verfassungsentwurf. (Revaler Bote Jg. II, 1920, Nr. 17.) — Das Sprachgesetz für Sprachenfrage in Estland. (Glasul Minorităţilor — Die Stimme der Minderheiten Jg. V, 1927, Nr. 12.)

³⁶ Csekey: Az Észt Köztársaság alkotmánya 11. l. [5. lábjegyzet]

³⁷ A. J[ürgenstein]: Vähemusrahvuste kultuur-omavalitsuse vastuvôtmise puhul [A nemzeti kisebbségi kultúrönkormányzatról szóló törvény elfogadása alkalmából]. (Postimees LXIX. évf., 1925, 38. sz.)

* Forrás: Budapesti Szemle, 1928. 208. kötet, 75—105. Ua. Magyar Kisebbség, 1928. 3. sz. 104—110.; 4. sz. 139—143.; 5. sz. 168—174. és 6. sz. 224—230.