Íjgyártó István

A kisebbségi jogok kodifikációjának esélyei
Közép- és Kelet-Európában

1989–90 eufórikus eseményeit követôen térségünk polgárai talán nem megalapozatlan várakozással tekintettek a jövôbe: úgy tûnhetett, hogy négy évtized után újból vagy valóban sikerül megteremteni a joguralmon, a többpártrendszeren és a piacgazdaságon alapuló demokratikus rendszereket, érvényt szerezni a polgári és politikai szabadságjogoknak. Ehhez a várakozáshoz csatlakoztak a régió nagyszámú kisebbségei is, akik a 90-es évek új perspektívái mentén helyzetük tartós rendezésében reménykedtek. Mégis, hét év távlatából visszatekintve, alig találunk olyan országot Európának ebben a felében, ahol a kisebbségek számára kielégítô, mûködôképes jogi keretek állnak rendelkezésre.

A szovjet típusú társadalmi berendezkedésû kelet- és közép-európai országok a szocializmus évtizedei alatt lényegében továbbra is képtelenek voltak megbirkózni azzal a helyzettel, amit az I., majd a II. világháborút lezáró békerendszerek teremtettek: azaz, hogy az utódállamok olyan népcsoportokat kebeleztek be, melyek számára az új államalakulatok szervezôelveként hangoztatott etnikai vagy történelmi közösség teljességgel idegen volt. Sôt, a hetvenes évektôl a térség számos államában erôsödô, majd uralkodóvá váló nemzeti kommunista irányvonal komoly fenyegetést jelentett a kisebbségek, valamint a nemzeti vagy etnikai identitásuk megôrzéséhez elengedhetetlen intézményrendszer fennmaradására. Elég csak utalnunk a Ceausescu-féle politika tetôpontját jelentô falurombolásra Romániában, Duray Miklós meghurcolására a szlovákiai magyarság sérelmeinek feltárása miatt, vagy akár a bulgáriai törökök exodusára. A rendszerváltoztatás idôszakába tehát a kisebbségek a többségi közösséghez képest még egy kiegészítô tapasztalattal léptek be: a központosított, adott esetben etnikai alapon szervezôdô hatalom iránti ösztönös bizalmatlansággal. Ezt fokozta az a jelenség is, hogy a térség országainak jelentôs részében a korábbi idôszak elitjei túlélték a változások megrázkódtatásait, alkalmasint meghatározó szerepet játszva a késôbbiekben. Maguk a kisebbségek sem voltak azonos mércével mérhetôk, mivel egyes csoportjaik puszta létezésük elismertetéséért küzdöttek (mint pl. a cseh- és lengyelországi németek), mások az anyanemzettel való nyelvi és kulturális azonosság kinyilvánításán túl elképesztô gyorsasággal határozták meg önmagukat politikai értelemben is és szereztek legitimitást a demokratikus keretek között (ide tartoznak a Magyarországgal szomszédos országokban élô magyar közösségek), míg mások passzív közönnyel vagy aktív ellenállással viszonyultak az ôket váratlanul kisebbségi léthelyzetbe sodró térségbeli átalakulásokhoz (mint a posztszovjet köztársaságokbeli orosz és a horvátországi és boszniai szerb lakosság). E közösségek döntô többségének közös vonása ugyanakkor, hogy noha legfôbb céljuk – a már említett negatív tapasztalat nyomán – az identitásuk megôrzésével kapcsolatos döntések kisebb vagy nagyobb mértékû kivonása volt a többség hatókörébôl, törekvéseiket az erôszakos eszközök elutasításával, a rendelkezésre álló alkotmányos és törvényi keretek között igyekeztek érvényesíteni. A döntô az volt, hogy a többség – mely "normális" esetben a kisebbségi identitással összefüggô kérdésekhez jóindulatú közönnyel, "rossz" esetben ellenségesen viszonyul – hogyan reagál a rendszerváltozás elsô fázisában kulcsfontosságú pozíciókért folytatott harcban a politikai tényezôként fellépô kisebbségekhez. Másik oldalról: a politikai értelemben is kisebbséggé váló nemzeti kisebbség – amennyiben, és ezt nem gyôzzük hangsúlyozni, nem nyúl erôszakos eszközökhöz – hogyan kényszerítheti ki helyzete rendezését a többséggel létrehozott vagy a többségen belül létrejött politikai konszenzuson keresztül. Az 1990–97 közötti tapasztalat azt mutatja, hogy ez a küzdelem, ha ért is el részsikert, lényegében akkor ért el eredményt, ha külsô és belsô körülmények szerencsés összjátéka és/vagy a többségi hatalmat befolyásoló külsô kényszer segítette.

A kisebbségek helyzetének belsô rendezéséhez "rendelkezésre álló" sajátos külsô tényezôk egyike volt az a fejlemény, hogy a régióban a szocialista típusú társadalmi rendszer bukása, majd az azt követô változások turbulenciája mellett markáns dezintegrációs folyamatok is megindultak. A felbomló államszövetségek helyén többé-kevésbé békésen vagy szinte polgárháborús körülmények között születô új nemzetállamok számára létkérdés volt, hogy a nemzetközi közösség elismerését megszerezzék. Ehhez viszont alapvetôen szükséges volt hitelt érdemlôen bizonyítaniuk, hogy az államiság legfontosabb attribútumainak meglétén túlmenôen nincsenek eszkalációval fenyegetô belsô konfliktusaik, melyekkel aláásnák az európai stabilitást. Így hatékony intézkedéseket kellett tenniük a kisebbségek felé is annak demonstrálására, hogy az államalkotó többség megfelelôen tiszteletben tartja és biztosítja jogaikat. A közép- és kelet-európai térség három államában (Szlovénia, Horvátország és Ukrajna) kialakuló jogi keretek nem kis mértékben ezen megfontolásokra vezethetôk vissza.

Szlovéniában már az 1974. évi köztársasági alkotmány államalkotó tényezôként határozta meg az ôshonos magyar és olasz kisebbséget, s nemcsak az ahhoz tartozó egyéneknek, hanem a közösségeknek is különjogokat biztosított. Az 1991. június 25-én a már független állam alapokmányaként elfogadott új alkotmány tovább szélesíti ezen kisebbségek jogait.¹

A háborús konfliktus felé sodródó Horvátországban 1991 decemberében fogadják el a köztársaság területén élô etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól szóló alkotmányos törvényt.² A rendkívül aprólékosan és részletezetten kidolgozott jogszabály tekintélyes része a kisebbséglakta országrészeken létrehozható különleges önkormányzati (autonóm) helyzetû községekkel (területekkel) foglalkozik. A törvény lényegében az egyre erôteljesebb szerb szeparatista törekvéseket kívánta fékezni, kevés sikerrel.

Ukrajnában a függetlenséget megerôsítô népszavazás elôestéjén, 1991 novemberében fogalmazódik meg a Legfelsôbb Tanács nyilatkozata, mely a születôben lévô ukrán állam kisebbségpolitikájának alapelveit foglalja össze. E gesztussal a kijevi törvényhozás kifejezetten a lakosság egészének 1/3-át kitevô nem-ukránok pozitív szavazatait kívánta megnyerni. A nyilatkozat alapján 1992. június 25-én fogadják el a kisebbségi törvényt, mely a széles körû nyelvhasználati, oktatási és kulturális jogok mellett rögzíti a nemzeti-kulturális autonómiához való jogot is (bár ennek tartalmát nem fejti ki bôvebben). A törvény megszületésének tényét, tartalmát nem kis mértékben befolyásolta az új ukrán elit aggodalma a határ- és területi kérdés esetleges felvetôdése miatt, mivel az ország jelenlegi határait jórészt a II. világháborút követô szovjet erôpolitika alakította ki, továbbá mivel Kárpátalján és a Krímen autonomista mozgalmak jelentek meg.³

A kilencvenes évektôl újabb lendületet kapott nemzetközi kisebbségvédelmi tevékenységet tekinthetjük a második olyan "külsô" tényezônek, mely hatással lehetett az egyes országok kisebbségi tárgyú jogalkotására. Az enyhülés jegyében megtartott elsô csúcstalálkozó (1975) nyomán az akkori nemzetközi viszonyok alapelveit rögzítô s a kelet–nyugati érintkezés egyik legfontosabb fórumává váló helsinki folyamat (hivatalosan: Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet) égisze alatt sorra születnek azok a dokumentumok, melyek részben vagy egészben rögzítették a védelemre számot tartható kisebbségi jogokat, illetve a tagállamok ezzel kapcsolatos kötelezettségvállalásait. E dokumentumok,⁴ noha az EBEÉ II. Helsinki Csúcstalálkozóján elfogadott mechanizmusok⁵ ellenôrzô tevékenységét leszámítva lényegében nem bírnak jogilag kötelezô erôvel, morális és politikai késztetése arra irányul, hogy minél inkább beépüljenek a belsô jogrendbe, az államok gyakorlatába.

Hasonlóképpen, a közel másfél évtizedes elôkészítést követôen az ENSZ Közgyûlése által elfogadott Nyilatkozat a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól⁶ a globális nemzetközi szervezet álláspontját tükrözi a világjelenségként erôre kapó etnikai kérdésrôl. A látszólag hosszú ideig tartó, de a szervezet gyakorlatában nem ismeretlen "megfontoltsággal" végzett elôkészítô munka nem volt hiábavaló: a Nyilatkozat cikkei olyan rendelkezéseket tartalmaznak, melyek némi változtatással könnyedén beépíthetôk egy belsô jogszabályba.

A kisebbségi kérdés fokozatosan elôtérbe került az Európa Tanácsban (ET) is, mely fórum akkoriban az átalakuló kelet- és közép-európai országok számára "integrációs elôszobaként" a legelérhetôbbnek tûnt. Az ET-en belül egyrészt egy releváns európai standard kimunkálása indult meg, másrészt az újonnan felveendô tagállamok számára felállított mércét igyekeztek minél magasabbra emelni. 1993-ban a kisebbségi kérdés tekintetében legaktívabb Parlamenti Közgyûlés javaslatot tett az Európai Emberi Jogi Egyezmény kisebbségi kiegészítô jegyzôkönyvére,⁷ majd a kisebbségi szempontból problémásnak számító országok esetében konkrét elvárásokat s ezek teljesítésének tartós ellenôrzését helyezte kilátásba. A bel- és külpolitikai megfontolásokból az ET-tagságot mihamarabb elérni kívánó Szlovákia esetében a belsô jogrend jelentôs kiegészítését,⁸ Románia esetében pedig egyenesen kisebbségi törvényt szabtak a tagság feltételéül.⁹

A nemzetközi kisebbségvédelem fejlôdése ugyanakkor 1993 után megtorpant. A jugoszláv válság a középpontba állította és rendkívül rossz fényben tüntette fel az etnikai feszültségeket. Mindezenközben a kelet- és közép-európai kisebbségek megoldatlan helyzete rendezésének igénye megkerülhetetlenné tette a kollektív jogok és a csoportautonómia kérdésének felvetését is, ami komoly félelmeket váltott ki a Nyugat azon államaiból, ahol az eltérô etnikai, kulturális és vallási hátterû csoportok integrációja nehézségekbe ütközött. Egyre inkább uralkodóvá vált az a szemlélet, hogy nemzetközi szinten a szabályozás elérte a széles körben elfogadható kereteket, a továbbiakban a problémákat helyben kell rendezni. Az 1995 februárjában aláírásra megnyitott ET Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelmérôl számos, a kisebbségek identitásának megôrzése, fejlesztése és továbbadása szempontjából kiemelkedôen fontos terület vonatkozásában olyan kompromisszumokat tartalmaz, melyek az erôviszonyok átrendezôdését tükrözik a kisebbségi jogok minél alacsonyabb szinten való biztosításának törekvéseit képviselô országok javára.

A harmadik külsô tényezônek azt a sajátos joganyagot tekinthetjük, melyet a kétpólusú világrend felbomlása utáni helyzetben az európai államközi viszonyok új alapokra helyezése, azaz voltaképpen az átalakulás után kialakult helyzet tudomásulvétele, illetve Jalta maradványainak megôrzése eredményez: a kétoldalú államközi (ismertebb néven alap-) szerzôdések. Ezek sorát a német egyesülés körüli események nyitják meg: az egyesült Németország régi-új szomszédaival a határokat rögzítô és a jószomszédi kapcsolatokat keretbe foglaló egyezményeket kötött, melyekbe – jelentôs pszichikai gátakat áttörve – a kisebbségi kérdéssel foglalkozó rendelkezések is bekerülnek. Ezek az egyezmények vezetik be azt a gyakorlatot is, hogy a releváns nemzetközi standardok kisebbségvédelmi rendelkezéseit (különösen az addigra már kimunkált EBEÉ Koppenhágai Dokumentumot) jogként alkalmazzák a megnevezett kisebbségekre vonatkoztatva,¹⁰ amivel az egyezmények tartalma lényegesen bôvül, bár kodifikációs szempontból számos nehézséget teremt. Hasonló egyezmények kimunkálása kezdôdött el Lengyelország és a Szovjetunió felbomlása után létrejött három keleti szomszédja között (Litvánia, Belarusz és Ukrajna).

A regionális és kétoldalú problémák eme rendezésének komoly lökést adott a kezdeményezô francia miniszterelnök nevérôl elhíresült Balladur-terv, melyet többszöri módosítás után magáévá tett az Európai Unió is. A terv az egész kontinenst átfogó stabilitási paktumba foglalt, már megkötött vagy a folyamat által felgyorsított, konkrét határidôig megkötendô kétoldalú alapszerzôdéseken keresztül kívánta kiiktatni a határ- és kisebbségi problémákat mint a stabilitást potenciálisan veszélyeztetô tényezôket. Egyúttal határozottan megfogalmazta, milyen elôfeltételei vannak régiónk országai esetleges euroatlanti integrációjának.

A fentebb ismertetett megoldások hátterében kisebbségi szempontból nyilvánvalóan az a felismerés húzódott meg, hogy bizonyos országok esetében, ahol a kisebbségekkel kapcsolatos toleráns politika nem élvezi a hatalmi elit s ezen túlmenôen az államalkotó többség támogatását, így a belsô szabályozás kialakítására vagy továbbfejlesztésére tartósan nem lehet számítani, az alkotmányos lehetôségeket kihasználva a kisebbségi jogok védelmét kívülrôl "csempésszék" be. Így a már említett német típusú alapszerzôdésekben alkalmazott megoldások (jogok rögzítése + nemzetközi standard rendelkezéseinek jogkénti alkalmazása) jelentôsen továbbfejlôdtek bizonyos olyan országok esetében, melyek között a kisebbségek helyzete feszültségeket okozott. A tárgyalások elhúzódása és nehézségei egyes relációkban arra vezethetôk vissza, hogy az anyaországként fellépô ország szinte komplett kisebbségi törvényt igyekezett belefoglalni az egyezménybe vagy azzal párhuzamosan külön kisebbségvédelmi egyezményt kötni; a kisebbségi problémában érintett ország viszont gyengíteni vagy a meglévô szabályozás szintjén tartani igyekezett az egyezmény vonatkozó részeit.¹¹ A létrejött alapszerzôdések alapján megállapíthatjuk, hogy több-kevesebb sikerrel használható szövegek jöttek létre, melyek legalább részben pótolták a hiányzó belsô szabályozást. Ez a megközelítés ugyanakkor több szempontból is aggályos, mint ahogy erre már Németország esetében is utaltunk:

– amennyiben a kétoldalú egyezményben részes valamely fél megsérti vagy nem alkalmazza a kisebbségvédelmi rendelkezéseket, kérdéses, milyen hatékony szankcionálási lehetôségek állnak rendelkezésre; a másik állam igénybe veheti a releváns nemzetközi mechanizmusokat, de egy ilyen konfliktus merôben ellentmond az egyezmény létrejöttének eredeti szándékával;

– az egyezmény nem oldja meg azokat a problémákat, melyeket a belsô szabályozás hiánya okoz, ugyanakkor egy állam elintézettnek tekintheti a kérdést az alapszerzôdés aláírásával és jövôbeni ratifikálásával;

– az érintett közösségek szerepe mind az egyezmény kimunkálása és késôbbi végrehajtása során jórészt az államok belátásán múlik.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a külsô körülmények – fôként annak figyelembevételével, hogy 1993 után a nemzetközi szintû aktivitás jelentôsen visszaesett – önmagukban csekély mértékben járultak hozzá a kisebbségekkel kapcsolatos kodifikáció kibontakozásához régiónk országaiban. Tagadhatatlan, hogy a kialakult keretek bizonyos védelmet és a fejlôdés lehetôségét jelentették olyan közösségek számára, melyeket bizonytalan összetétel (kettôs identitás), elôrehaladott asszimiláció, valamint az etnikai identitásukhoz való kötôdés minimális nyelvhasználati és kultúraápolási lehetôségek kihasználásával való megelégedés jellemez. Ezen esetekben az államok által biztosított puszta pozitív diszkriminációs gyakorlat elegendônek bizonyulhatott. Ugyanakkor az erôs közösségi tudattal, önálló politikai ideológiával (l. autonómia) rendelkezô közösségek igényeitôl az "európai" méretekben elfogadható lehetôségek elmaradnak, s jelen körülmények között nem várható, hogy az esetlegesen még jogosnak is elismert törekvések egységes és aktív nemzetközi támogatásban részesüljenek. Sôt, az eddigi fejlemények azt mutatják, hogy a kisebbségi kérdésben országon belül a játékszabályok rendezetlenségében érdekelt erôk sikerrel kerülhették el, hogy tárgyalópartnerként kelljen elfogadniuk a különben tárgyalóképes kisebbségi szervezeteket, kihasználva, hogy a nemzetközi fórumokon vagy államközi szinten egyaránt államok a nemzetközi érintkezés szereplôi.¹²

Amennyiben elégtelennek tekintjük a külsô ráhatást a kisebbségi jogok kodifikálására egy adott régiónkbéli országban, felvetôdik a kérdés, hogy milyen belsô politikai feltételek és ésszerû határidôk között lehetséges a továbblépés. Sajnos a helyzet e vonatkozásban sem reményteljes, mindaddig, amíg az etnikai kérdés manipulálása, a társadalom többek között etnikai alapon való megosztása többet hoz a "politikai konyhára", mint a kisebbségek szervezett, áttekinthetô keretek között zajló integrációja az egész társadalom hosszú távú érdekeit szem elôtt tartva. Összevetve ugyanakkor az elmúlt néhány év és az azt megelôzô évtizedek tapasztalatait, kiviláglik, hogy az etnikai kizárólagosságon alapuló nemzetállami politika teljes hatékonyságában csak totalitárius viszonyok között mûködtethetô; a térség államai csak a demokratikus berendezkedés teljes feladásával léphetnek vissza erre az útra. A többségi társadalmak fokozatos pluralizálódásával ez a veszély elhárulni látszik. Demokratikus feltételek mellett viszont a ciklikusan ismétlôdô választások során a szervezetten fellépô kisebbségek szavazataikkal számításba veendô tényezôk, szerencsés esetben akár a mérleg nyelvét is alkothatják – mint ahogy ezt egyaránt mutatják nyugati és keleti példák.

További fontos tényezô a kisebbségi közösségek belsô kohéziója. A többségi nemzetállami nyomás és megosztási kísérletek, valamint az átalakulásból adódó szociális és egzisztenciális nehézségek egyaránt az egyéni túlélési technikák kialakításának kedveznek. A kilencvenes évek átmeneti idôszakában, az ideológiák és értékek teljes összevisszaságában ugyanakkor – fôként a magyar kisebbségek körében – kimunkálódott a nemzetállami ideológia "ellenszere": az autonómia eszméje. Figyelmen kívül hagyva az autonómia körül kialakult politikai és elméleti vitákat, be kell látnunk: a közösséget a középpontba állító, a szülôföldhöz való ragaszkodást, továbbá a közösségi identitás megtartását és továbbadását, illetve az ezen kérdésekben való kizárólagos illetékességet keretbe foglaló autonómiaeszme az egyik legmozgósítóbb ideológiának bizonyult térségünkben, mely sikerrel oldotta a kisebbségi létbôl fakadó komplexusokat. Az autonómia igénye ezen túlmenôen világos tárgyalási alap lehet a többség felé, amennyiben annak képviselôit a megegyezés szándéka vezeti.

Az idô tekintetében pedig keressünk példát saját házunk tájáról. A magyarországi kisebbségi törvény elômunkálatai még 1988-ban kezdôdtek, a lehetô legideálisabb feltételek között: a politikában az uralmon levô és az egyre erôteljesebben jelentkezô ellenzéki politikai erôk között széles konszenzus volt a törvény szükségességében; létrejött a Kisebbségi Kerekasztal, mely aktív partnere volt a törvény elôkészítôinek; továbbá fontos külsô körülmény volt a határon túli magyarság ügye, mely egyfajta modellértékû jogszabály kimunkálására sarkallta a törvényalkotókat. Mindezek mellett az Országgyûlés öt évvel késôbb, 1993-ban fogadta el a törvényt.¹³ Kérdés, hogy Kelet- és Közép-Európa kisebbségi közösségei ennél hosszabb ideig gyôzik-e erôvel és akarattal.

—————————————

Jegyzetek

¹ Az ôshonos olasz és magyar nemzeti közösség külön jogait rögzítô 64. szakasz többek között kimondja: "Azokon a területeken, ahol e közösségek élnek, tagjai saját jogaik megvalósítása érdekében önkormányzati közösségeket alapítanak. Javaslatukra az állam e nemzeti önkormányzati közösségeket felhatalmazhatja az állam hatáskörébe tartozó bizonyos feladatok ellátására, valamint biztosítja az ezek megvalósításához szükséges eszközöket." A Szlovén Köztársaság Alkotmánya. Fordította Hajós Ferenc. Uradni list Republike Slovenije. Ljubljana 1992.

² Alkotmányos Törvény a Horvát Köztársaság területén élô etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól. Elfogadta a Horvát Köztársaság Szábora 1991. december 4-én.

³ Az ukrán függetlenségrôl tartott népszavazással (1991. december 1.) egy idôben Kárpátalján helyi népszavazást tartottak a terület különleges önkormányzati státusáról, a beregszászi járás területén pedig a Magyar Autonóm Körzet felállításáról. Mindkét kérdésben a lakosság elsöprô többséggel "igennel" szavazott. A népszavazások nyomán kidolgozott törvényjavaslatokat mindmáig nem tárgyalta az ukrán törvényhozás.

⁴ Document of the Copenhagen Meeting on the Human Dimension, Copenhagen 1990. Report of the CSCE Meeting of Experts on National Minorities, Geneva 1991. CSCE Helsinki Document. Challenges of Change. Helsinki 1992.

⁵ Gondolunk itt az EBEÉ Nemzeti Kisebbségi Fôbiztosa intézményének felállítására és az ún. végrehajtási találkozókra.

⁶ Declaration on the Rights of Persons Belonging to National or Ethnic, Religious and Linguistic Minorities 47/135. Adopted by the UN General Assembly. 18 December 1992.

⁷ Recommendation 1201 (1993) on an additional protocol on the rights of national minorities to the European Convention on Human Rights. Text adopted by the Assembly on 1 February 1993 (22nd Sitting).

⁸ Opinion No. 175 (1993) on the application by the Slovak Republic for membership of the Council of Europe. Assembly debate on 29 June 1993 (39th Sitting).

⁹ Opinion No. 176 (1993) on the application by Romania for membership of the Council of Europe. Assembly debate on 28 September 1993 (46th Sitting). "10. The Assembly proposes that the Romanian authorities and the Romanian Parliament: i. adopt and implement as soon as possible, in keeping with the commitments they have made and with Assembly Recommendation 1201 (1993), legislation on national minorities and education."

¹⁰ Vertrag zwischen der Bundesrepublik Deutschland und der Tschechischen und Slowakischen Föderativen Republik über gute Nachbarschaft und freundschaftliche Zusammenarbeit. Prag am 27. Februar 1992. "Artikel 20. (1) Die Vertragsparteien erfüllen mindestens die in den KSZE-Dokumenten, insbesondere dem Dokument des Kopenhagener Treffens über die menschliche Dimension der KSZE vom 29. Juni 1990, verankerten politische Verpflichtungen als rechtlich verbindliche Verpflichtungen." Bulletin. Presse- und Informationsamt der Bundesregierung Nr. 24/S.233 Bonn, den 4. Marz 1992.

¹¹ 1995 februárjában a magyar delegáció az alapszerzôdések kisebbségi cikkeivel kapcsolatos tárgyalások holtpontról való kimozdítása érdekében külön, az alapszerzôdéssel együtt megkötendô kisebbségi egyezmény kidolgozására tett javaslatot, és szövegtervezetet is készített; a javaslatot mind román, mind szlovák részrôl elutasították.

¹² Pl. a Balladur-tervbôl kinövô Európai Stabilitási Paktum elôkészítô tárgyalásain felvetôdött, hogy mint érintetteket, hívják meg a kisebbségi képviselôket. A javaslatot elutasították.

¹³ 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. A törvényt az Országgyûlés az 1993. július 7-i ülésnapján fogadta el.