Tamás Sándor
Elemek a kisebbségi törvény
puzzle-táblájához
Varga Attila országgyûlési képviselô
tanulmányának1 állításaival
nem sokat lehet vitázni. Csak egyetérthetünk a leírtakkal.
Az tény, hogy a benne foglaltak – a továbblépés
érdekében – elgondolkoztathatnak mindenkit, akit érdekel
a téma. Ez a téma pedig (ti. a nemzetiségi kérdés
jogszabályi rendezése) – azt hiszem – nem lehet érdektelen,
hiszen már évek óta folyik a nem mindig építô
jellegû vita egy minél tökéletesebb kisebbségi
törvény kidolgozása érdekében.
Hosszabb ideig fel sem merült a szabályozás konkrét
szükségessége, majd többször merev elutasítást
váltott ki. Jobb esetben azt kérték: vizsgáljuk
meg, hogy mire jó a kodifikálás.
Többévi "kiátkozás" után
eljutottunk odáig, hogy a román társadalom tekintéllyel
rendelkezô szakértôi2 is, de a román
vezetô politikusok egy jó része is meggyôzôdött
a jogszabályi rendezés "fölöttébb szükséges
voltáról". Sôt mi több, a kormány
programjában is kitüntetett helyen szerepel a kisebbségi
törvény megalkotása. Sajnos az 1997. évre elôirányzott
reformprogramcsomagnak nem része ez a jogszabály.
Mindazonáltal fontosnak vélem annak vizsgálatát,
hogy miért van szükség a nemzeti kisebbségek
jogállását szabályozó törvényre.
Különösebb bizonygatásra nem szorul az a tény,
hogy Romániában hosszabb ideje létezik egy megoldatlan
probléma. Ami nem más, mint az államot alkotó,
számbelileg kisebbségi nemzeti közösségek
konfliktusa a mindenkori politikai hatalom birtokosaival. A kérdés
megoldása politikai akarat függvénye. Vagy van megfelelô
empátia és kompromisszumkészség a többségi
nemzet politikusai részérôl a probléma megoldására,
vagy nincs.
Emellett az érintett nemzeti közösségek részérôl
létezik egy nagyfokú igény a kérdés
minél átfogóbb és konkrétabb megoldására.
Elsôsorban az erdélyi (romániai) magyar nemzeti közösség
részérôl. De más nemzeti közösségek
is kinyilvánították ez irányú óhajukat.
A kérdés megoldásához szükséges
jogszabályi rendezés pedig azért fontos, mert minden
társadalmi viszony – többé-kevésbé – akkor
rendezôdik, ha jogi normák által van szabályozva.
A sokat emlegetett kiindulópont nem lehet más, mint az,
hogy a nemzeti kisebbségek részesei a nép hatalmának.
Röviden: államalkotó tényezôk. Ebbôl
az alapelvbôl következôen a törvény jellegét
és tartalmát alapvetôen az a célkitûzés
kell megszabja, hogy megteremtse azokat a jogi kereteket, amelyek lehetôvé
teszik és biztosítják a kisebbségek szabad
identitásválasztása alapján az egyéni
és a közösségi jogaik érvényesülését,
valamint a kisebbségi lét megéléséhez
szükséges intézményes alapokat.
A mindenkori román hatalom érdeke is, hogy jól
átgondolt, elsôsorban a nemzeti közösségeknek
elônyös és általuk elfogadott jogszabállyal
rendezze a kérdést. Azért, mert sokkal könnyebb
figyelemmel követni és kiépíteni az egymás
mellett élés számtalan elônyös kapcsolatát,
mint mindig azzal a gondolattal ébredni, hogy néhány
millió nyugtalan és elégedetlen állampolgár
próbál "keresztbe tenni" az államhatalomnak.
Elônyösebb mindenkinek, ha a kisebbségek "biztonságban
és kényelemben" érzik magukat.
A jelenlegi hatalom birtokosai – remélhetôleg – meggyôzôdtek
arról, hogy a kisebbségi jogok biztosítása
nem csak a civilizáció olyan foka, amely elengedhetetlen
feltétel a XXI. század elején, hanem nagyban hozzájárul
a belsô stabilitás megerôsítéséhez
és az ország pozitív külsô megítélésének
elnyeréséhez.
Az már csak ráadás, hogy 1993-ban Románia
Európa Tanács-i felvételekor az akkori politikai hatalom
birtokosai és más fôbb pártok ünnepélyesen
ígéretet tettek – többek között – egy kisebbségi
törvény elkészítésére is. Tehát
nemzetközi nyomás is nehezedik Romániára.
Végezetül kimondhatjuk: többség és kisebbség
egyértelmû érdeke, hogy mihamarabb egy jól átgondolt,
szakmai érvekkel alátámasztott kisebbségi törvény
szülessen Romániában.
Nem is kérdés, hogy a tárgyalt problémát
rendezô jogi norma törvény kell legyen. Egy kisebbségi
kódex, vagy ha jobban tetszik: egy "kisebbségi alkotmány",
amely természetesen az alkotmányos szabályok alá
besorolódna, de kötelezôvé tenné a hatályos
belsô jogrend hozzáigazítását a kódexhez,
továbbá minden más, jövôben megszületendô
jogszabály kompatibilitását is.
Az elmúlt évtizedek politikatörténeti tapasztalatai
azt mutatják, hogy a kisebbségek számára csak
az önkormányzatiság, a saját érdekérvényesítést
biztosító intézményrendszer a garancia arra,
hogy döntés róluk, akaratuk nélkül vagy
akaratuk ellenére ne születhessen. Ahogyan Kovács Péter
professzor fogalmaz: "A döntô így a kisebbségi
érdekérvényesítést biztosító
intézményrendszer léte, mûködôképessége,
anyagi potenciálja." 3
Gabriel Andreescu neves kisebbségjogi aktivista egyik legutóbbi
írásában többek között azt állítja,
hogy a magyar kisebbség vezetôinek fontos megérteniük,
hogy a magyar kisebbség problémáját – más
feltételek teljesülése mellett – "a létezô
alkotmányos keret betartásával" lehet megoldani.4
Távol áll tôlem, hogy a szerzôvel vitába
szálljak, vagy azt állítsam, hogy a nemzeti kisebbségek
jogaik kivívása érdekében összetûzésbe
kell kerüljenek az Alkotmánnyal. Véleményem szerint
sokkal rugalmasabban is meg lehet közelíteni a kérdést.
Mindazonáltal az elkövetkezôkben csupán arra
teszek kísérletet, hogy megvizsgáljam a nemzeti kisebbségek
jogairól szóló alkotmányos és törvényes
keretet.5
1. Az Alkotmány
Mint tudott, az 1991. december 8-án elfogadott Alkotmány
már az elsô szakaszaiban lerakja a nemzeti kérdés
fundamentumait.
"Románia szuverén és független, egységes
és oszthatatlan nemzeti állam." (Alk. 1. szakasz
1. bekezdés)
A következô szakasz így hangzik:
"A nemzeti szuverenitás a román nép sajátja,
amely azt a reprezentatív szervein és népszavazásokon
keresztül gyakorolja" (Alk. 2. szakasz 1. bekezdés)
A továbbiakban hasonló megfogalmazást találunk:
"Az állam alapja a román nép egysége."
(Alk. 4. szakasz 1. bekezdés)
A véleményszabadság korlátját jelenti
a következô rendelkezés:
"A törvény tiltja az ország és a nemzet
gyalázását..." (Alk. 30. szakasz 7. bekezdés
elsô mondatrész)
Nem vitás, hogy 1989 után Romániában mind
a politikai életben, mind a jogalkotásban erôteljes
nemzeti kirekesztô, nacionalista befolyás érvényesült.
Ez tükrözôdik az ország alaptörvényén:
az Alkotmányon is. Egyértelmû, hogy az idézett
rendelkezések félreérthetetlenül az etnikai szempontból
megközelített román nemzetre utalnak. Az Alkotmányban
található "nemzeti állam" kifejezésnek
egyértelmûen etnikai tartalma van. Ez a kitétel azért
elfogadhatatlan sokak számára, mert a más mint román
nemzetiségûeket kizárja a teljes jogú állampolgárok
körébôl. Az akkori vezetô politikusokon kívül
olyan szakemberek is megerôsítették a "nemzet"
etnikai megközelítésbôl való magyarázatát,
akik tulajdonképpen az Alkotmány szövegét is
kidolgozták.6 Ha Románia nemzetállam lenne,
akkor nem is lenne gond. Viszont – bármit ír az Alkotmány
– Románia nem nemzetállam, hanem az ország több
mint 10%-át kitevô, 16 különbözô nemzeti
közösség és a román nemzet közös
hazája. Ez olyan evidencia, amely nem lehet vita tárgya.
A xenofóbia hatással volt az Alkotmány további
rendelkezéseire is. A tulajdonjogra vonatkozó rész
a következôket tartalmazza:
"Az idegen állampolgárok és a hontalanok
a földterületek fölött nem szerezhetnek tulajdonjogot."
(Alk. 41. szakasz 2. bekezdés 2. mondat)
Ez és az ehhez hasonló – a földtörvényben
is fellelhetô – rendelkezés mérhetetlen anyagi károkat
jelentett az országnak azáltal, hogy nem adott politikai
és törvényi garanciákat a potenciális
külföldi befektetôknek, akik ennek következtében
tartózkodtak a Romániában való gazdasági
befektetésektôl.
Továbbmenve, az Alkotmány teljesen kizárja annak
lehetôségét, hogy a nemzeti kisebbségek saját
nyelvüket használhassák az igazságszolgáltatás
minden területén. Ez a rendelkezés még a kommunista
diktatúra idején hatályos rendelkezésnél
is megszorítóbb. Lássuk, hogy mit ír az Alkotmány:
"Az igazságszolgáltatási eljárást
román nyelven bonyolítják le." (Alk. 127.
szakasz 1. bekezdés)
A második bekezdés így fogalmaz:
"A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak,
valamint a román nyelvet nem értô vagy nem beszélô
személyeknek jogukban áll tolmács útján
tudomást szerezni az iratcsomóban foglalt összes iratról
és munkálatról és a bíróság
elôtt tolmács útján beszélni és
következtetéseiket megfogalmazni; a bûnperek esetében
e jog gyakorlását ingyenesen kell biztosítani."
(Alk. 127. szakasz 2. bekezdés)
Egyértelmû. Csak büntetô eljárás
esetén lehet – ingyenesen – tolmács útján az
anyanyelvet használni. De más esetekben, a polgári
eljárásban, a közigazgatási eljárásban,
a szabálysértési ügyekben és az egyre
jobban elterjedô kereskedelmi ügyekben, ha a nem román
nemzetiségûek anyanyelvüket kívánják
használni, akkor azt csak fizetés ellenében tehetik
meg. Erre mondta az APADOR-CH munkacsoportja igen találóan,
hogy: "Ilyen körülmények között az anyanyelvhasználat
nem jog, hanem luxus." 7
Mindezek a rendelkezések ugyanabban az Alkotmányban vannak,
amely kimondja:
"Az állampolgárok kiváltságok és
megkülönböztetések nélkül egyenlôk
a törvény és a közhatóságok elôtt."
(Alk. 16. szakasz 1. bekezdés)
Ezek után hamis állításnak minôsül,
hogy
"Az állam elismeri és garantálja a nemzeti
kisebbséghez tartozó személyek jogát etnikai,
kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához,
fejlesztéséhez és kifejezéséhez."
(Alk. 6. szakasz 1. bekezdés)
E kellemesen hangzó szakasznak is elveszi az "élét"
a második bekezdés, amely lehetetlenné teszi a pozitív
diszkriminációt.
"A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek
identitásának megtartását, fejlesztését
és kifejezését célzó állami védôintézkedéseknek
a többi román állampolgárhoz viszonyítva
meg kell felelniük az egyenlôség és a megkülönböztetéstôl
való mentesség elveinek." (Alk. 6. szakasz 2. bekezdés)
2. A földállomány törvénye8
Még az Alkotmány elfogadása elôtt került
sor a földállomány törvényének elfogadására,
amely szintén a nacionalista politikai közeg hatására
"idegeneknek" megtiltja a termôföld feletti tulajdonszerzés
lehetôségét:
"Azok a fizikai személyek, akiknek nincs román
állampolgárságuk és romániai lakhelyük,
valamint azon jogi személyek, akik nem román nemzetiségûek
és nincs romániai székhelyük, élôk
közötti jogügyletek alapján nem szerezhetnek semminemû
földtulajdont." (Tv. 47. szakasz 1. bekezdés)
Ezen a felfokozott "idegenellenességen" sikerült
nemrég túltennie magát a román Parlamentnek,
amikor a külföldi befektetôk törvényének
a módosításakor lehetôséget adott a többségében
vagy teljes egészében külföldi tulajdonnal rendelkezô,
román jogi személy gazdasági társaságoknak
a tevékenységük kifejtése érdekében
szükséges földterület megvásárlására.
3. A helyi közigazgatások törvénye9
Néhány héttel az Alkotmány megszavazása
elôtt fogadta el a román törvényhozás a
helyi közigazgatások törvényét, amely nemcsak
a nemzetközi egyezményekkel és más dokumentumokkal,
hanem az Alkotmány elôírásaival is ellentétes.
"Az ülés munkálatait az állam hivatalos
nyelvén kell lebonyolítani." (Tv. 25. szakasz 2.
bekezdés)
– mondja a helyi tanácsok mûködésérôl
szóló cikkely, még akkor is, ha az illetô helyi
tanács mindegyik tagja ugyanahhoz a nemzeti kisebbséghez
tartozik és – esetleg – nem is ismerik mindannyian a román
nyelvet.
Bábeli zûrzavar – tudják mindazok, akik ismerik
a gyakorlatot. Esetenként néhány buzgó ülésvezetô-tanácsos
megpróbálja érvényesíteni a törvény
betûjét, de csak bosszúság és fölösleges
idôtöltés. Kinek jó ez? Senkinek. Sem a helyi
tanácsnak, sem a képviselôtestület tagjainak,
de az államnak sem. A helyi közösségnek pedig végképp
nem.
Mit sem ér az engedmény, amit a törvény nagylelkûen
a kisebbségek javára tesz:
"Azokban a területi közigazgatási egységekben,
amelyekben a nemzeti kisebbségek száma jelentôs, a
határozatokat az illetô állampolgárok nyelvén
is tudomásra kell hozni." (Tv. 29. szakasz 4. bekezdés)
– ha ezt a következô indokolatlan megszorítások
követik:
"Az állampolgárok és a helyi közigazgatási
hatóságok közötti kapcsolatokban a román
nyelvet kell használni." (Tv. 58. szakasz 1. bekezdés)
Ez a fô szabály, amely kötelezôvé teszi
a hivatalos nyelv használatát a közigazgatásban.
A következô bekezdés olyan rendelkezést tartalmaz,
amely csak látszólag tartja tiszteletben az anyanyelv szabad
használatát a közigazgatási hatóságok
elôtt:
"A nemzeti kisebbséghez tartozó személyek
a helyi közigazgatási hatóságokkal és
ezeknek az apparátusával való kapcsolataikban szóban
vagy írásban használhatják az anyanyelvüket."
(Tv. 58. szakasz 2. bekezdés)
Azért állítom, hogy csak látszólag
tartja tiszteletben az anyanyelv szabad használatát, mert
a következô bekezdés olyan feltételek közé
szorítja az elôbbi mondat rendelkezését, amely
a gyakorlatban lehetetlenné teszi a jog gyakorlását:
"Az írásban benyújtott kérelmekhez
mellékelni kell ezek román nyelvû fordítását."
(Tv. 58. szakasz 3. bekezdés)
A gyakorlatból tudjuk, hogy egy egyszerû kérés
megszerkesztése is gondot okoz azoknak, akik nap mint nap nem kerülnek
kapcsolatba a "hivatalosságokkal". Másrészt,
ennek a kérésnek a románra fordítása
meglehetôsen körülményes dolog. Mindezt olyan hivatal
részére, ahol nincs román alkalmazott vagy a hivatal
alkalmazottai mindannyian ismerik azt a nyelvet, amelyen a kérvényt
megírták. Tehát fölösleges energia-, idô-
és pénzráfordítás, anélkül
hogy a tulajdonképpeni probléma – a kérvény
tárgya – megoldódna. De ha az eljárásban követnék
a törvény szövegét, akkor is román nyelven
kellene válaszolni a kérésre, mert a törvény
így rendelkezik (lásd Tv. 58. szakasz 1. bekezdés).
Vegyünk egy konkrét példát. A Hargita megyei
Homoródalmás községben a lakosság 99,9%-a
magyar. Az összesen 1534 személybôl 1533 magyar nemzetiségû.
Milyen gyakorlati haszna lehet annak, hogy ezek az emberek egymás
között román nyelven levelezzenek? Természetesen
más hasonló példákat is felhozhatunk. A Kovászna
megyei Kézdiszentlélek községben – amelyhez összesen
négy falu tartozik – a lakosság 99,7%-a magyar. Az összesen
4820 lakosból 12 magyar anyanyelvû cigány és
6 román nemzetiségû mellett 4802 magyar nemzetiségû
lakos van. A 6 román nemzetiségû lakos a '89 után
"felduzzasztott" rendôrség alkalmazottja. Ebben
az esetben is, mint ahogyan sok más hasonló esetben, feltehetjük
a kérdést, hogy mi célt szolgál a törvény
szigorú rendelkezése.
Az ilyen körülményes és költséges
eljárásnak csak egyetlen célja lehet: megkérdôjelezni
az anyanyelv használatának gyakorlati hasznát.
De ne csak azokat az eseteket vegyük, amelyekben egyértelmû,
hogy az anyanyelven kívül a településen nincs is
igény más nyelv használatára a közigazgatásban.
Véleményem szerint minden olyan településen –
függetlenül a lakosság nemzetiségi arányszámától
– ahol igény van rá, meg kell oldani az anyanyelv szabad
használatát a közigazgatásban.
Amint láttuk, a nemzeti kisebbségek nem rendelkeznek az
anyanyelv szabad használatával a közigazgatásban
sem. A helyi közigazgatásról szóló törvény
rendelkezései ellentétben állnak több nemzetközi
dokumentum elôírásaival és következésképpen
az Alkotmánnyal is. Bár körülményesen és
nehézkesen fogalmaz a Strasbourgban 1995. február 1-én
megkötött Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek
oltalmazásáról,10 de mégis irányadó
minden jóhiszemûen teljesíteni szándékozó
ország számára:
"A feleknek törekedniük kell arra, hogy a lehetôségekhez
mérten biztosítsák a feltételeket a kisebbségi
nyelv használatához a kisebbségekhez tartozó
személyek és a közigazgatási hatóságok
közötti kapcsolatokban a hagyományosan vagy lényeges
számban a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek
által lakott övezetekben, ha az illetô személyek
ezt igénylik, és ott, ahol az igényük megfelel
a reális szükségleteknek." (Keretegyezmény
10. szakasz 2. bekezdés)
De álljon itt A regionális vagy kisebbségi nyelvek
európai chartájának megfelelô passzusa:
"Az állam azon közigazgatási területein,
ahol a regionális vagy kisebbségi nyelvet használó
személyek száma az alábbi intézkedéseket
indokolja, a Felek a nyelvek mindegyike helyzetének megfelelôen,
abban a mértékben, ahogy az ésszerûen lehetséges,
vállalják, hogy
A/i. gondoskodnak arról, hogy a közigazgatási
hatóságok a regionális vagy kisebbségi nyelveket
használják; vagy
ii. gondoskodnak arról, hogy a közösséggel
kapcsolatban álló tisztségviselôik a regionális
vagy kisebbségi nyelveket használják azokkal a személyekkel
fennálló kapcsolataikban, akik hozzájuk ezeken a nyelveken
fordulnak; vagy
iii. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi
nyelveket használók szóbeli és írásbeli
kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be és
választ is ezeken a nyelveken kapjanak; vagy
iv. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi
nyelveket használók írásbeli és szóbeli
kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be; vagy
v. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi
nyelveket használók jogérvényesen nyújthassanak
be ilyen nyelvû dokumentumot;
B. széles körben használt közigazgatási
szövegeket és formanyomtatványokat a lakosság
számára regionális vagy kisebbségi nyelveken,
illetve kétnyelvû változatban tesznek közzé;
C. megengedik, hogy a közigazgatási hatóságok
dokumentumokat regionális vagy kisebbségi nyelven készítsenek."
(Charta 10. szakasz 1. bekezdés)
"Azon helyi és regionális hatóságokat
illetôen, melyek területén a regionális vagy kisebbségi
nyelveket használók száma az alábbi intézkedéseket
indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy
bátorítják:
a) a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát
a regionális vagy helyi közigazgatásban;
b) a regionális vagy kisebbségi nyelveket használóknak
azt a lehetôséget, hogy szóbeli vagy írásbeli
kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be;
c) a regionális testületek hivatalos dokumentumaikat
a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék;
d) a helyi testületek dokumentumaikat a regionális vagy
kisebbségi nyelveken is közzétegyék;
e) hogy a regionális testületek közgyûlési
vitáiban a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják,
ami azonban nem zárja ki az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek
használatát;
f) hogy a helyi testületek közgyûlési vitáiban
a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják,
ami azonban nem zárja ki az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek
használatát;
g) a helyneveknél a regionális vagy kisebbségi
nyelveken hagyományos és helyes formák használatát
vagy elfogadását, ha szükséges, a hivatalos nyelv(ek)
szerinti elnevezéssekkel együttesen használva."
(Charta 10. szakasz 2. bekezdés)
A román törvény ellentmond – a magyar–román
alapszerzôdés által a belsô jogrendbe beemelt
– az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése
1201. (1993) Ajánlásának is.
"Azokon a területeken, ahol jelentôs számú
nemzeti kisebbség él, a nemzeti kisebbséghez tartozó
személyeknek joguk van anyanyelvük használatára
a közigazgatási hatóságokkal való érintkezéseikben,
valamint a bíróságok és igazságügyi
hatóságok elôtti eljárások során."
(Ajánlás 7. szakasz 3. bekezdés)
Összeütközés van az említett törvény(ek)
és az Alkotmány között, mert a Román Parlament
ratifikálta a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek
oltalmazásáról szóló nemzetközi
dokumentumot is és a magyar–román alapszerzôdést
is. Ennek megfelelôen az Alkotmány rendelkezései a
következôk:
"A román kormány kötelezi magát, hogy
következetesen és jóhiszemûen teljesíti
az általa részes félként aláírt
szerzôdésekbôl reá háruló kötelezettségeket.
(Alk. 11. szakasz 1. bekezdés)
"A parlament által a törvényeknek megfelelôen
ratifikált szerzôdések a hazai jog részét
képezik. (Alk. 11. szakasz 2. bekezdés)
Az alkotmány a nemzetközi szabályozás elsôbbségérôl
is rendelkezik abban az esetben, ha összeütközés
tapasztalható a belsô jogrend normáival:
"A Románia által az alapvetô emberi jogokra
vonatkozóan részes félként aláírt
paktumok és szerzôdések és a belföldi törvények
közötti eltérések fennállása esetén
a nemzetközi szabályozásokat kell elsôbbségben
részesíteni." (Alk. 20. szakasz 2. bekezdés)
Sem az Alkotmány, sem a nemzetközi dokumentumok életbe
lépése után nem módosították
a diszkriminatív és a kisebbségek jogait sértô
rendelkezéseket, sôt újabb kisebbségellenes
törvények születtek az Iliescu-rezsim ideje alatt.
4. A román zászló, címer és pecsét
hatóságok és közintézmények általi
használatát
szabályozó törvény11
Más országban is megtalálhatók azok a törvények,
amelyek a nemzeti zászló és címer használatát
szabályozzák. Ám Romániában az említett
törvény továbbmegy a használat puszta szabályozásánál
és olyan restrikciókat is megfogalmaz, amelyek súlyosan
sértik és korlátozzák a magánélethez
való jogot és a szabad véleménynyilvánítás
jogát. A törvény nyilvánvaló célja,
hogy a nemzeti kisebbségek szimbólumainak használatát
megtiltsa és ellehetetlenítse. Igaz, hogy a törvény
lehetôséget ad a magánszemélyeknek és
a jogi személyeknek Románia zászlajának kitûzésére:
"Románia zászlaját kitûzhetik mind
magánszemélyek lakhelyükön vagy tartózkodási
helyükön, mind jogi személyek ... székhelyükön."
(Tv. 4. szakasz),
ám késôbbi rendelkezései elôírják,
hogy ezt a jogot milyen "feltételek" mellett lehet gyakorolni,
illetve, hogy más államok zászlaját milyen
esetekben lehet kitûzni:
"Más államok zászlói Románia
területén csak a nemzeti zászlóval együtt
és csak a hivatalos jellegû állami látogatások,
nemzetközi ünnepségek és tanácskozások
alkalmával tûzhetôk ki, e törvény által
megszabott hivatalos épületeken és nyilvános
helyeken." (Tv. 7. szakasz 1. bekezdés)
Tehát magánszemélyek még lakásukon
sem tûzhetik ki más államok zászlóit,
hiszen nem valószínû, hogy lakhelyük hivatalos
jellegû állami látogatások, nemzetközi
ünnepségek és tanácskozások megszervezésével
kerül kapcsolatba.
A véleménynyilvánítás szabadságának
és a magánélethez való jognak ilyen jellegû
korlátozása egyetlen demokratikus országban sem engedhetô
meg. Romániában sem.
A más államok nemzeti himnusza eléneklésérôl
is rendelkezik a román zászló-, címer- és
pecséthasználatot szabályozó törvény.
"Más államok nemzeti himnusza nemzetközi
jellegû hivatalos látogatások, ünnepségek,
ceremóniák alkalmával hangzik el, Románia nemzeti
himnuszával együtt, azt megelôzôen." (Tv.
14. szakasz)
Értelemszerûen tilos például március
15-én – a magyar nemzet ünnepén – elénekelni
az egyházi éneknek is számító, a Magyar
Köztársaság hivatalos himnuszává emelt
Kölcsey-költeményt.
Teljesen világos, hogy a törvény ilyetén való
megalkotása azt célozta, hogy a nemzeti kisebbség
– és elsôsorban a magyar nemzeti közösség
– tagjait megakadályozza nemzeti szimbólumai használatában,
nemzeti himnusza eléneklésében és az össznemzet
zászlajának kitûzésében.
Bár általánosabb érvényû, de
a nemzeti kisebbségeket érzékenyen érinti a
törvény egy másik szakasza is:
"Románia nemzeti himnuszát el kell énekelni:
g) az iskolák elemi és gimnáziumi tagozatai
napi tevékenységének kezdetekor." (Tv. 10.
szakasz g. pont)
Akár a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben.
5. A tanügyi törvény12
Tolnai Lajos örökérvényû gondolata, miszerint:
"Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszûnik az lenni,
ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal
az ôt környezô népek tengerébe" –
az oktatásra is igaz. Éppen ezért bír rendkívüli
hatással egy jó vagy rossz tanügyi törvény
léte. Minden pozitívuma ellenére megállapíthatjuk,
hogy az 1995-ben elfogadott román tanügyi törvény
nem felel meg a Romániában élô nemzeti közösségek
igényeinek. Különösen az erdélyi (romániai)
magyarságénak nem.
Bár az Alkotmány kimondja:
"Garantált a nemzeti kisebbségekhez tartozó
személyek joga anyanyelvük tanulásához és
a jog ahhoz, hogy ezen a nyelven oktathassák ôket; e jogok
gyakorlásának a módozatait törvénnyel
állapítják meg" (Alk. 32. szakaszának
3. bekezdése),
és a tanügyi törvény is garanciát vállal
arra, hogy
"A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek
joguk van ahhoz, hogy az összes oktatási szinteken és
formákban anyanyelven tanuljanak és képezzék
magukat, a jelen törvény feltételei között"
(118. szakasz),
ennek ellenére a törvény nem az alkotmányos
jog garanciáit dolgozza ki a továbbiakban, hanem módszeresen
arra irányul, hogy ezt a jogot olyan mértékben korlátozza,
amely az anyanyelvû oktatás tudatos felszámolásához
vezet.
Lássuk, hogy miként "érvényesülnek"
az Alkotmány által garantált jogok a "a jelen
törvény feltételei között".
"Az oktatást minden fokon román nyelven bonyolítják
le. Minden helységben román oktatási nyelvû
osztályok szervezendôk meg és mûködnek."
(Tv. 8. szakasz 1. bekezdés)
Ebbôl a cikkelybôl az következik, hogy a kizárólag
magyarok által lakott településeken kötelezôvé
válik a román osztályok és iskolák megszervezése
és mûködtetése.
Romániában jelen pillanatban – az 1992-es népszámlálás
adatai alapján – 89 olyan település van, amely 100%-ban
magyarok által lakott, a következôk szerint: Fehér
megye – 1 település, Bihar megye – 1 település,
Kolozs megye – 3 település, Kovászna megye – 8 település,
Hargita megye – 67 település, Maros megye – 7 település,
Szatmár megye – 2 település.
Számos más olyan település van, ahol csak
egy, két stb. román nemzetiségû állampolgár
él. Még több azok száma, ahol nem élnek
iskolás korú román nemzetiségû állampolgárok.
Sôt valószínû, hogy több száz olyan
település van, ahol nincs igény román tannyelvû
iskola beindítására. Ennek ellenére a törvény
kötelezôvé teszi. Vajon miért?
Azért, mert a nacionalista légkörben fogant törvény
alkotói befolyásolni akarják a nemzeti kisebbségekhez
tartozó szülôket abban, hogy az anyanyelvû oktatás
folytonosságának hiányában (a szakoktatás
és felsôoktatás jórészt román
tannyelvû) gyermekeiket eleve román tannyelvû osztályba
írassák.
A kis létszámú iskolák esetében pedig,
akár 1–2 román tagozatos tanuló miatt, az anyagi lehetôségek
korlátaira hivatkozva, csak a román tannyelvû osztályokat
fogják mûködtetni, kisebbségi tagozatokat vagy
önálló kisebbségi iskolákat szüntetve
meg, mert a törvény csak a román oktatási nyelvû
osztályok megszervezését és mûködtetését
teszi kötelezôvé. "Az állampolgárok
kiváltságok és megkülönböztetések
nélkül egyenlôek..." – mondja az Alkotmány
egyik korábban idézett szakasza. Félreértés
ne essék! Nem vagyok ellene a román tannyelvû osztályok
vagy iskolák mûködtetésének. De csak ott,
ahol arra szükség van. Ugyanakkor minden olyan településen,
ahol arra igény van, mûködjenek a nemzeti kisebbségek
nyelvén szervezett iskolák is, függetlenül attól,
hogy hány tanuló igényli azt.
"A román nyelvnek mint hivatalos államnyelvnek
az iskolában való tanulmányozása és
elsajátítása kötelezô minden román
állampolgár számára, nemzetiségre való
tekintet nélkül." (Tv. 8. szakasz 3. bekezdés)
Az államnyelv tanulását kötelezôvé
lehet tenni, de elsajátítását nem lehet senkitôl
megkövetelni, "nemzetiségre való tekintet nélkül"
sem. Ez sajnos egy szankciókat is tartalmazó szabályozás
bevezetésének a lehetôségét vetíti
elôre.
"Mind az állami oktatásban, mind pedig a magánoktatásban
a hivatalos iskolai dokumentumokat román nyelven kell kiállítani."
(Tv. 8. szakasz 4. bekezdés)
Ez a bekezdés korlátozza a nemzeti kisebbségek
nyelvhasználati jogát az egyházi és a magánoktatási
intézményekben, beavatkozik az egyházi és magántanintézetek
belsô autonómiájába.
"Az állam által hivatalosan elismert vallásfelekezetek
az Oktatásügyi Minisztériumtól a vallásfelekezeti
személyzetképzés szükségleteinek megfelelô
sajátos oktatás megszervezését kérhetik
csakis a gimnáziumi vagy a líceumi oktatás abszolvensei
számára, az eseteknek megfelelôen." (Tv. 9.
szakasz 2. bekezdés)
A bekezdés értelmében az állam az általa
elismert felekezeteket csak a sajátos közép- és
felsôfokú oktatási intézményeik szervezésében,
az egyházi személyek képzésében támogatja.
Más típusú és szintû oktatási
egységeket a felekezetek csak a magánoktatás szerves
részeként, és az erre vonatkozó törvények
értelmében, állami támogatás nélkül
szervezhetnek.
"A gimnáziumi és líceumi oktatásban
a románok történelmét és Románia
földrajzát román nyelven tanítják, a román
tannyelvû osztályok számára készültekkel
azonos programok és tankönyvek alapján. Ezekbôl
a tantárgyakból a vizsgáztatás román
nyelven történik. Az elemi oktatásban ezeket a tantárgyakat
az anyanyelven tanítják." (120. szakasz 2. bekezdés)
Románia földrajzának és a románok történelmének
román nyelven történô tanításával
a törvény korlátozza a kisebbségek jogát
az anyanyelven való tanuláshoz, és kizárja
az anyanyelvû képzés lehetôségét.
Továbbá, ahelyett hogy egy alkotmányjogilag jól
körülhatárolható területen elterülô
ország történetét tanítanák, egy
etnikai csoport történelmét próbálják
ráerôszakolni a gimnáziumi és líceumi
tanulókra.
"Az állami szakmai oktatásban, a líceumi
– mûszaki, gazdasági, közigazgatási, mezôgazdasági,
erdôgazdasági, hegyvidéki mezôgazdasági
– oktatásban, valamint a posztliceális oktatásban
a szakképzés román nyelven történik, a
lehetôségektôl függôen biztosítva
a szakkifejezések anyanyelven történô elsajátítását
is." (122. szakasz 1. bekezdés)
A statisztikai adatok szerint az 1994/95-ös tanévben pl.
6567 magyar tanuló folytatott tanulmányokat magyar tannyelvû
szakiskolában, közép-, illetve posztliceális
szinten. A fenti rendelkezés életbe lépése
a létezô anyanyelvû szakoktatás felszámolását
jelenti. A fent jelzett jó néhány, a társadalom
számára létfontosságú szak gyakorlatilag
elérhetetlen lesz a nemzeti kisebbségek számára.
Ez a rendelkezés könnyen arra késztetheti a szülôket,
hogy gyermekeiket eleve román tannyelvû iskolába adják,
annak érdekében, hogy majd az elkövetkezôkben
"jobban tudjanak érvényesülni".
Azokon a szakokon (jog, történelem, mûvészettörténet,
közgazdaság, agrártudományok, állatorvosi
stb.), ahol a kötelezô módon románul tanított
tantárgyak felvételi tárgyak, a nemzeti kisebbségekhez
tartozó diákok nem indulhatnak egyenlô eséllyel
azokkal a diákokkal szemben, akik ezeket anyanyelvükön
tanulták.
"Az állami egyetemi orvosi oktatásban, a már
meglevô tagozatok keretében, a szakképzés továbbra
is anyanyelven történhet, szakkifejezések román
nyelven való elsajátításának a kötelezettségével."
(122. szakasz 2. bekezdés)
Továbbá:
"Az állami egyetemi oktatásban, kérésre
és a jelen törvény feltételei között,
anyanyelven oktatott csoportok és tagozatok szervezhetôk a
didaktikai és a kulturális-mûvészeti tevékenységben
szükséges személyzet képzésére."
(123. szakasz)
A fenti két szakasz az anyanyelvû felsôoktatást
gyakorlatilag a létezô orvosképzésre, tanár-
és mûvészképzésre redukálja. Ezen
túl a román állam – a törvény szellemében
– semmilyen szakterületi képzést nem kíván
vállalni.
"Az oktatás minden szintjén a felvételi
versenyvizsgákat és az abszolválási vizsgákat
román nyelven kell letenni. A felvételi versenyvizsgák
és az abszolválási vizsgák anyanyelven tehetôk
le azoknak az iskoláknak, osztályoknak és szakosításoknak
az esetében, amelyeknél az oktatás, a jelen törvény
feltételei között, az illetô anyanyelven folyik".
(124. szakasz)
Tekintettel arra, hogy a szak- és inasiskolák, szaklíceumok,
mesteriskolák, posztliceális osztályok és a
felsôoktatási intézmények nagyon kevés
kivétellel román tannyelvûek, a magyar és más
kisebbségek tanulóinak igen elenyészô hányada
felvételizhet anyanyelvén az állami közép-,
ill. felsôoktatási intézményekbe. Az elôírás
értelmében a nemzeti kisebbségekhez tartozó
felvételizôk az anyanyelvükön tanult tantárgyakból
is román nyelven kell hogy versenyezzenek azokkal, akik az illetô
tárgyakat anyanyelvükön tanulták.
"Az állami oktatás anyagi alapját az Oktatásügyi
Minisztériumnak, a jelen törvény hatályba lépési
idôpontjában fennálló oktatási rendszer
oktatási és tudományos kutatási intézményeinek
és egységeinek az egész vagyonállagi aktívája,
valamint az utólag visszaszerzett vagy megszerzett vagyonállagi
aktívája képezi. ( 166. szakasz 1. bekezdés)
Ez a bekezdés kizárja azt a lehetôséget,
hogy a felekezeti iskolákat visszaadják az eredeti jogos
tulajdonosoknak, ezáltal "újraállamosítják"
azt az 1593 iskolát, amelyet 1948-ban, a 176-os kormányhatározattal
vettek el. Ebbôl 1300 (81,6%) volt magyar tannyelvû felekezeti
iskola, a következôk szerint:
– 468 iskola a római katolikus egyház tulajdonában;
– 531 iskola a református egyház tulajdonában;
– 266 iskola a lutheránus egyház tulajdonában;
– 35 iskola az unitárius egyház tulajdonában.
Az 1995-ben elfogadott tanügyi törvény ellentmond számos
nemzetközi dokumentumnak, többek között a Keretegyezménynek:
"A Felek vállalják, hogy a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek számára egyenlô esélyeket
teremtenek ahhoz, hogy az oktatás minden szintjéhez hozzáférhessenek."
(Keretegyezmény 12. szakasz 3. bekezdés)
Íme néhány olyan törvényi szabályozása
a közéletnek, amelyeken azonnal változtatni kell. Egyrészt
úgy, hogy az egyes törvényeket módosítjuk,
másrészt: minél hamarabb megalkotunk egy átfogó,
az élet valamennyi területére kiterjedô kisebbségi
kódexet. Ha van politikai akarat, akkor meggyôzôdésem
szerint nincs semmi akadály megalkotása elôtt.
Egyik legfontosabb elvi sarkkô, hogy a kisebbségek számára
biztosított jogokat nem a többség adományaként
kell felfogni, de nem is a kisebbség kiváltságaiként,
hanem ezek a jogok a kisebbségeket objektíve megilletik.
Szabályozásának tárgya a kisebbségek
jogainak deklarálásán és érvényesülésük
biztosításán túl a kisebbségek és
a többség egymáshoz való viszonyának rendezése.
A törvénynek az önálló kezdeményezést,
az önszervezôdést kell a jog eszközeivel is elômozdítania.
Ennek megfelelôen határozva meg az egyes magatartási
normák tartalmát, illetôleg a kisebbségi közösségek
más szervezetekkel való kapcsolatrendszerét.
Az egyes kisebbségeknek is az az érdeke, hogy jogaikkal
saját helyzetüknek, körülményeiknek megfelelôen
éljenek.
Egy másik fontos elvi kiindulópont, hogy a nemzeti kisebbségek
jogai nem érvényesülhetnek megfelelôen csupán
az egyéni állampolgári jogok keretében, ezért
azokat a nemzeti kisebbségek közösségi jogaiként
is meg kell fogalmazni.
A készülô törvénynek tartalmaznia kell
a benne megfogalmazott jogok érvényesíthetôségének
anyagi garanciáit, meghatározva e célra egy többcsatornás
finanszírozási rendszer szabályait.
Röviden összefoglalva:
– érvényesíteni kell a haladó európai
gyakorlatból az aktív kisebbségvédelem szempontjait;
– érvényesíteni kell, hogy a jogrendszer nem csupán
eltûri, de elôsegíti a kisebbség identitásának
megôrzését;
– a szabályozásnak biztosítania kell az identitásválasztás
szabadságát és a nemzeti közösségek
közötti jogegyenlôséget;
– az egyéni kisebbségi jogok mellett a kisebbségek
közösségeinek jogait is meg kell fogalmazni;
– a szabályozásnak lehetôvé kell tennie a
közösségi intézmények rendszerének
kialakítását;
– meg kell határozni a kisebbségi kultúra megtartásának,
fejlesztésének biztosításához szükséges
anyagi garanciákat.
A kisebbségi törvénytervezet(ek) rendelkezéseinek
konkrét elemzése egy másik tanulmány tárgyát
képezheti.
A Kormány Kisebbségi Tanácsának kisebbségi
törvénytervezete komolyabb "átdolgozáson"
fog átesni, ezért majd egy késôbbi szakaszban
lesz értelme a vele való foglalkozásnak.
Ami a Törvény a nemzeti kisebbségekrôl és
autonóm közösségekrôl címû
RMDSZ-törvénytervezetet illeti, el kell mondanunk, hogy sok
helyen "csiszolásra" szorul. Ehhez a jóhiszemû
munkához kíván hozzájárulni a Magyar
Kisebbség jelen kötetének minden tanulmánya és
dokumentuma.
—————————————
Jegyzetek
1 Varga Attila: A kisebbségi törvények
helye és szerepe a nemzetiségi kérdés rendezésében.
Magyar Kisebbség 1996/4. 110–115.
2 Lásd pl. Gabriel Andreescu és
társai nyilatkozatait, írásait ebben a témában.
Pl. Gabriel Andreescu: Necesitatea unei legi a minoritãtilor
nationale. Revista 22 nr. 41. 4 decembrie 1996. X.
3 Lásd Kovács Péter a
Magyar Kisebbség e lapszámában megjelent tanulmányát.
4 Gabriel Andreescu, i.m. : "...un
al treilea principiu, esentialmente politic, a cãrui întelegere
este esentialã pentru liderii minoritãtii maghiare: c) Respectarea
cadrului constitutional existent."
5 Ezt egyébként a Gabriel Andreescu
által vezetett Romániai Emberi Jogokat Védô
Egyesület (Asociatia pentru apãrarea drepturilor omului din
România – Comitetul Helsinki) is megtette: Punctul de vedere al
APADOR-CH privind cadrul legislativ din România referitor la drepturile
minoritãtilor nationale.
6 Ion Deleanu, Antonie Iorgovan, Ioan Muraru,
Florin Vasilescu, Ioan Vida: Constitusia României – comentatã
si adnotatã. Regia Autonomã al "Monitorului Oficial",
Bucuresti 1992. 7.
7 APADOR-CH, i.m.: "În aceste
conditii folosirea limbii materne nu mai poate fi un drept, ea devenind
un lux."
8 Legea nr. 18 din 19 februarie 1991, Legea
fondului funciar, publicatã în Monitorul Oficial al României,
Partea I., nr. 37 din 20 februarie 1991.
9 Legea nr. 69 din 26 noiembrie 1991, Legea
administratiei locale, publicatã în Monitorul Oficial al României,
Partea I., nr. 238 din 28 noiembrie 1991.
10 Megjelent a Monitorul Oficial al României
I. részének 1995. május 4-i 82. számában.
11 Legea nr. 75 din 16 iulie 1994 privind arborarea
drapelului României, intonarea imnului national si folosirea sigiliilor
cu stema României de cãtre autoritãtile si institutiile
publice, publicatã în Monitorul Oficial al României,
Partea I. nr. 237 din 26 august 1994.
12 Legea nr. 84 din 24 iulie 1995, Legea învãtãmântului,
publicatã în Monitorul Oficial al României, partea I.
nr. 167 din 31. iulie 1995.
|