Gabriel Andreescu
Valentin Stan
Renate Weber
Tanulmány az RMDSZ felfogásáról
a nemzeti kisebbségek jogait illetôen
– Az RMDSZ-dokumentumok kritikai elemzése –
Elôszó
Az RMDSZ ügyvezetô elnöksége meghívására
az emberi jogok gyakorlati és elméleti kérdéseivel
foglalkozó szakemberek – Gabriel Andreescu, Smaranda Enache, Valentin
Stan, Renate Weber –, az RMDSZ képviseletében pedig ugyancsak
a kérdéskör szakemberei, tudományos kutatók,
egyetemi elôadók – Bakk Miklós, Balázs Sándor,
Bíró Anna-Mária, Bodó Barna, Eckstein-Kovács
Péter, Fábián Ernô, Horváth István,
Kolumbán Gábor, Nagy György és mások –
1994. május 13–15. között Tusnádfürdôn
együttesen megvitatták az RMDSZ (sajtóirodája
által "pragmatikus fontosságúnak" minôsített)
két dokumentumát: az Európa Tanácshoz benyújtott
Memorandumot, valamint a Törvénytervezetet a
nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl.
A tusnádfürdôi párbeszéd nyílt
és hasznos volt. Az RMDSZ sajtóirodája által
közvetlenül a találkozó után kiadott közlemény
hûen tükrözi a résztvevôk véleményét
a megvitatott kérdéskörben történô
elôbbre jutáshoz szükséges eszközökrôl
és kompetenciákról: "A vitákból
kiviláglik a résztvevôk egyhangú véleménye,
miszerint a kisebbségek státusát a nemzetközi
jogszabályok és megoldások tekintetbevételével
kell szabályozni" s ennek kidolgozásában "fontos
szerepet töltenek be a civil társadalom szakmai fórumai".
Ám a találkozón az információcsere
és az érvelés csupán az RMDSZ-dokumentumok
bonyolult fogalomrendszerére világított rá,
viszont semmiképp sem tisztázta ezt a fogalomrendszert. A
párbeszédrôl a tulajdonképpeni részletes
és lehetôleg kimerítô elemzésre való
áttérést semmi sem pótolhatja. Idôközben
a nemzeti kisebbségekre vonatkozó megfelelô törvénykezés
sürgôssége még nyilvánvalóbbá
vált. A tanügyi törvény kapcsán elfogadott
román parlamenti határozatok tisztán láttatják,
mennyire kiáltó a nemzeti kisebbségek identitásának
védelmét illetô határozottabb garanciák
hiánya.
Tekintettel az RMDSZ-dokumentumok és fôleg a Törvénytervezet
a nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl
kritikai elemzésének fontosságára, az Emberi
Jogok Központja kezdeményezte e tanulmány elkészítését,
amit szükségesnek tart mint elôzetes lépést
a kisebbségekre vonatkozó nagylelkû, koherens, kiegyensúlyozott
és az összes érdekelt fél által elfogadható
törvényjavaslat kidolgozásához.
1994. augusztus 22.
I. Bevezetô
Az RMDSZ Memoranduma Románia befogadásáról
az Európa Tanácsba (1993. augusztus 26.), valamint a Törvénytervezet
a nemzeti kisebbségekrôl és autonóm
közösségekrôl (1993. november 18.) az a két
alapokmány, amely a romániai magyar kisebbség státusának
tisztázását és a nemzeti kisebbségek
identitását védelmezô új törvénykezés
bevezetését sürgeti. Mindkét dokumentumban ugyanazok
az alapvetô fogalmak és elvek szerepelnek: autonóm
közösség, belsô önrendelkezés, személyi
autonómia, a kisebbség politikai alannyá való
minôsítése, a kisebbségek kollektív jogainak
emberi jogokként való felfogása. A kisebbségi
problematikára vonatkozó olyan egységes felfogás
ez, amelyet történeti-politikai, valamint jogi kategóriákban
kell elemezni. Az egyén és a közösség viszonyának
boncolgatása arányában az RMDSZ dokumentumai filozofikus
tartalommal is telítôdnek. A Memorandum már
jelzett fogalomhasználata és elvei tág teret engednek
az értelmezésnek. Ezzel magyarázható (valószínûleg)
az is, hogy a Memorandumban szereplô fogalmak pontosítása
hiányzik, bár ezt a közvélemény nyomatékosan
követelte az RMDSZ vezetôitôl a dokumentum közzététele
után. E fogalmak jelentése azonban mégis tisztázódik
a kisebbségi törvénytervezetben. Éppezért
ahhoz, hogy beszélhessünk arról a módról,
ahogyan az RMDSZ a magyar kisebbségi státus fogalmát
használja, a nemzeti kisebbségekrôl és autonóm
közösségekrôl szóló törvénytervezetre
kell összpontosítanunk, bár a közvélemény
elsôsorban az RMDSZ Memoranduma iránt érdeklôdött.
A dokumentumok elemzése során hivatkozási alapként
a nemzetközi jogot vesszük figyelembe, az ez által – szerzôdések,
egyezmények és szokásjog – érvényesített
normákat. Ugyancsak tekintetbe vesszük az elsô világháború
utáni jogtudományi és politikai irodalomból
azokat a mûveket, amelyek az RMDSZ által használtakhoz
hasonló fogalmakat értelmezik. A nemzetközi jogban elfogadott
elv szerint a nemzetközi szerzôdések és egyezmények
által az emberi jogok tekintetében rögzített
normák a minimumot jelentik, vagyis a megállapodást
aláíró országok saját belsô törvénykezése
az aláírásoknál nagylelkûbb is lehet.1
Ennek eléréséhez azonban politikai szándék
szükséges, ám a nemzetközi szabályok alkalmazása
akkor is kötelezô, ha ilyen szándék nincs. A szabványok
ugyanis kötelezôek a felekre nézve, mégpedig
a pacta sunt servanda elv alapján.
II. A nemzeti kisebbségekrôl és
autonóm
közösségekrôl szóló törvénytervezet
fogalmi rendszere
A román és nemzetközi médiának bemutatott
RMDSZ-memorandum, valamint a román parlament elé terjesztett
törvénytervezet új fogalmakat dolgoz ki, és
jelentôs jogi-politikai kérdéseket vet fel.
Ilyen értelemben az RMDSZ eljárásának megértéséhez
alapvetô fontosságúak a törvénytervezetben
foglalt következô fogalmak: autonóm közösség,
belsô önrendelkezés, politikai szubjektum, közjogi
alany.
E fogalmak nagy fontossággal bírnak a kisebbségvédelemre
vonatkozó politikai filozófia körvonalazásában.
Elemzésük révén felismerhetjük annak a jogi
struktúrának a típusát, amelyben az RMDSZ törvénytervezete
a romániai kisebbségi jogok tiszteletben tartásának
garanciáját látja.
Az autonóm közösség
E kifejezés a belsô önrendelkezés kifejezéshez
kapcsolódva jelenik meg olyan típusú szövegrészekben,
mint például az 1. szakasz 2. bekezdése:
"Jelen törvény értelmében autonóm
közösség az a nemzeti kisebbség, amely saját
elhatározásából a belsô önrendelkezés
elve alapján gyakorolja jogait."
A belsô önrendelkezés fogalmát a 2. szakasz
4. bekezdése határozza meg:
"Az autonóm közösségek elidegeníthetetlen
joga a belsô önrendelkezés, amely az autonómia
különbözô formáiban nyilvánul meg."
A belsô önrendelkezés gyakorlatát megtestesítô
három autonómiatípus a 2. szakasz 5. bekezdése
szerint a személyi, a helyi és a regionális
autonómia.
Ezekhez az alapvetô fogalmakhoz járul a politikai szubjektum
fogalma (2. szakasz, 3. bekezdés):
"A nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek
a román nemzettel együtt politikai szubjektumként államalkotó
tényezôk" – ami a közjogi alany fogalmával
egészül ki (11. szakasz, 1. bekezdés):
"A kisebbségek közjogi alanyisággal rendelkezô
intézményeit az állam anyagilag támogatja."
Meg kell jegyeznünk, hogy az autonóm közösség
kifejezést a Szövetséges és Társult Hatalmak,
valamint Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, a
Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Görögország
között 1919–1920-ban létrejött kisebbségi
szerzôdésekben használták. A Romániával
1919 decemberében megkötött szerzôdés 11.
szakaszában a közösség kifejezés
az erdélyi szászokra és székelyekre vonatkozik,
de csupán a szóban forgó közösség
helyi autonómiája viszonylatában, és csakis
vallási meg tanügyi kérdéseket illetôen.
Tehát csak autonómiáról van szó, és
az RMDSZ tervezetében szereplô másik két autonómiatípus
(személyi és regionális) meghatározását
ez a dokumentum nem tartalmazza.
A kisebbségre vonatkozóan semmilyen, a nemzetközi
jogban általánosan elfogadott meghatározás
nem létezik; létezik viszont ilyen meghatározás
a közösséget illetôen, az Állandó
Nemzetközi Bíróság 1930-ból származó
egyik konzultatív véleményezésében:
"A közösség olyan személyek csoportja,
akik egy adott országban vagy helységben élnek, saját
fajisággal [a kifejezés itt "etnikum" értelemben
veendô – a szerzôk megj.], vallással, anyanyelvvel,
hagyományokkal rendelkeznek, és egyazon faji, vallási,
nyelvi és hagyományi identitásból eredô
szolidaritásérzet tömöríti ôket egységbe
azon céllal, hogy saját hagyományaikat megôrizzék,
saját vallási formáikat fenntartsák, gyermekeik
számára a saját faji szellemmel és a közösség
tagjai támogatásával egybehangzó képzést
és nevelést biztosítsanak."2 E meghatározás
igen fontos, mivel jogi értelmezést nyújt az autonóm
közösség kifejezésnek, melyet az RMDSZ is használ
törvénytervezetében, mégpedig "szervezett
kisebbség" jelentéssel.
Számos nemzetközi hírnévnek örvendô
szakember és jogász járul hozzá manapság
a közösség kifejezés tartalmi tisztázásához.
A kisebbségek meghatározását és osztályozását
célzó Memorandumában az ENSZ fôtitkára
így fogalmaz: a közösség "olyan csoport,
amely tagjai ellenôrzésén lényegileg kívül
esô egyesítô és spontán (tehát
a mesterségessel és tervszerûvel ellentétes)
tényezôkön alapszik".3 A kérdéskör
egyik legismertebb szakembere, Nathan Lerner szerint e meghatározás
lényegének értelmében "a közösség
különbözik a társaság vagy szervezet
fogalmától, amennyiben e két utóbbi, tagjai
bizonyos érdekeinek érvényesítése céljából,
átgondolt módon és szándékos cselekvés
által létrehozott testületet jelent. A család,
a törzs, a nemzet, a nép, a kulturális és
a vallási csoport közösség".4
(Kiemelés a szerzôktôl.)
A közösség fogalma tehát "nép"
gyanánt is értelmezhetô. Egyébként az
1919–1945 közötti idôszakban számos szakember a
"nép" kifejezésnek öt változatát
különbözteti meg, köztük azt is, mely szerint
a nép "valamely állambeli kisebbségi csoport,
amely önmagát egy szomszéd államban élô
nép részének tekinti"5 – példának
pedig a romániai magyarokat hozza fel. Az RMDSZ szerint is
a romániai magyarok "az egyetemes magyar nemzet elidegeníthetetlen
részét képezik",6 melynek legjelentôsebb
politikai és jogi kifejezôdési formája köztudomásúan
a Romániával szomszédos magyar állam. Mivel
a fentebb említett fogalmak nemzetközi dokumentumokban is használatosak,
a nép értelemben is felfogható autonóm
közösség fogalmának és a belsô
önrendelkezés fogalmának összekapcsolása
a román állam kohéziójának biztosítása
tekintetében igen sokrétû, bonyolult kérdést
vet fel.
Belsô önrendelkezés
Tekintettel arra, hogy "az utóbbi évek szóhasználatában
a nép kifejezés néha a csoport fogalmát is
fedi",7 és "a nép kifejezésnek
több jelentése van, amennyiben a többnemzetiségû
vagy -etnikumú államok nemzeti vagy etnikai alcsoportjaira
is vonatkozhat",8 és mivel a nép kifejezésnek
nincs jogilag szentesített nemzetközi meghatározása,
az önrendelkezés fogalmára szecessziós
célból is lehet hivatkozni, ha az a nép fogalmához
kapcsolódik, az ENSZ Alapokmányának 1, 55 és
73. szakasza, vagy az emberi jogokra vonatkozó két egyezmény
1. szakasza értelmében. Mégpedig azért, mert
– amint arra a következôkben is rámutatunk – a belsô,
tehát az állam keretében érvényesülô
önrendelkezés elve bizonyos értelemben szerepel
a nemzetközi dokumentumokban és a szakirodalomban, ahol az
állam összes polgáraira, tehát az egész
népre vonatkoztatják.
Olyan körülmények között, amikor a közösség
népnek tekinthetô, az etnikai elv alapján kialakult
autonóm közösséghez kapcsolódó
belsô önrendelkezés igen könnyen elveszítheti
belsô jellegét s a tulajdonképpeni népek
önrendelkezésévé válhat, aminek végsô
célja a szecesszió is lehet. (Egyébként az
RMDSZ törvénytervezetének bevezetése közvetlenül
hivatkozik az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Kiáltványra,
amely az erdélyi kisebbségi közösségek
megjelölésére a népek kifejezést
használja.)
Érdemes megjegyezni, hogy a belsô önrendelkezés
kifejezést a nemzetközi szaknyelv az RMDSZ tervezetében
szereplô etnikai elv alapján szervezôdô közösség-felfogástól
eltérô, sôt annak ellentmondó értelemben
használja. Már amikor Woodrow Wilson amerikai elnök
bevezette az önrendelkezés fogalmát, beleértett
egy belsô aspektust is, nevezetesen a demokráciáét,9
tehát azt az elgondolást, hogy az összes (többségi
és kisebbségi) állampolgár egyaránt
részt vesz a demokratikus kormányzásban és
a megszûkítésektôl mentes fejlôdésben.
Ezt megerôsíti az ENSZ 1986. december 4-i Közgyûlésének
128/41 sz. Határozata is (a Fejlôdési Jogra vonatkozó
nyilatkozat), amely bevezeti a "népi részvétel"
fogalmát az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 21. szakaszának,
valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya
25. szakaszának értelmében. A népi részvétel
a belsô önrendelkezés kifejezésre juttatása,10
mutat rá az ENSZ-fôtitkár egyik tanulmánya,
ám ez az önrendelkezés mindenkire vonatkozik, nem csak
bizonyos etnikai csoportokra vagy valamely közösségre,
lett légyen az többségi vagy kisebbségi az államban.
Asbjorn Eide, az ECOSOC Emberi Jogok Bizottsága Diszkriminációellenes
és Kisebbségvédelmi Albizottságának
raportôre kiemelte, hogy a belsô önrendelkezés
"egy népnek ahhoz való joga, hogy – független és
szuverén államban élve – szabadon válassza
meg saját kormányát, azaz fogadja el képviseleti
intézményeit és idôszakosan vagy ésszerû
idôközökben megválassza képviselôit,
mégpedig: szabad eljárás útján szabadon
választhasson több jelölt és párt között".11
Ebben az esetben a nép kifejezésnek civil és
nem etnikai értelme van, azaz: a nép a demokratikus kormányzásban
részt vevô állampolgárok összességét
jelenti, etnikai, nyelvi vagy vallási különbségekre
való tekintet nélkül. Eide jelentése értelmében
"amikor a nép szót ilyen összefüggésben
használják, akkor a szóban forgó területen
állandó jelleggel tartózkodó lakosságot
jelenti, s nem a külön etnikai vagy vallási csoportokat,
akár dominánsak, akár nem az adott területen.
Ugyanis a kifejezés a demosra, nem pedig az etnosra
vonatkozik".12 Viszont a belsô önrendelkezés
fogalmát kimondottan egy bizonyos etnikai csoporthoz kötni,
amely autonóm közösségben fejezôdik
ki, annyit tesz, mint azt az etnonacionalizmushoz és az etnokráciához
kapcsolni. Ezáltal beárnyékolódik a civil
nacionalizmus értelme, amelyhez a nemzetközi közösség
a belsô önrendelkezés fogalmát társítja.
Ha manapság elhangzik, hogy a civil értelemben vett népnek
a nemzetközi szabályok révén joga van a belsô
önrendelkezéshez, akkor a nép fogalmába beleértendôk
azok az etnikai csoportok is, amelyek a szóban forgó államban
élnek és önrendelkezésüket nem gyakorolhatják
külön és kedvezményezett módon.
Az RMDSZ törvénytervezetének megfogalmazása
szerint az etnikai elv alapján szervezôdô autonóm
közösségeknek joga lenne a belsô önrendelkezéshez
és ennek révén az autonómia bizonyos
formáihoz; de ilyesminek nincs semmilyen megfelelôje a kisebbségvédelemre
vonatkozó nemzetközi politikai és jogi dokumentumokban.
Asbjorn Eide igen kategorikusan kijelenti: "Ezek szerint világos,
hogy a demokrácia az önrendelkezési jog egy része.
Kevésbé világos azonban, hogy van-e a csoportoknak
joga egy bizonyos helyi önkormányzáshoz vagy autonómiához
az önrendelkezési jog alapján... A területi
alegységek formái bizonyos esetekben egy etnikai csoport
létezésének és identitásának
biztosítási formái lehetnek azzal a feltétellel,
hogy demokratikus és nem etnokratikus tartalommal rendelkeznek.
De hogy létezik-e ilyen általános jog, az kétséges.
Valamely tagolt föderális állam egységes köztársaságaiban
léteznek bizonyos, már elnyert jogok, mint például
egy elôzetesen létezett autonómia, amelyrôl nem
kell könnyedén lemondani. Egy ilyen megfontolás nem
az önrendelkezési jogra alapítandó, hanem
a kisebbségek jogaival kapcsolatos instrumentumokra..."13
(Kiemelés a szerzôktôl.)
Ez annál is inkább szükséges, mivel (belsô
és külsô összetevôivel egyetemben)
az önrendelkezés fogalmának még nincs
jogilag szentesített világos meghatározása,
s így fennáll a kifejezéssel való visszaélés
veszélye, fôleg a nép, a kisebbségi
csoport és a közösség kifejezésekkel
kapcsolatos bizonyos fogalomzavar esetén. Az Emberi Jogok Bizottságának
elnöke a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának
1. szakaszára hivatkozva felhívja a figyelmet arra, hogy
"e jogra [az önrendelkezés jogára – szerzôk
megj.] való túlhajtott hivatkozás veszélyeztetheti
a nemzetközi békét és biztonságot, azt
sugallva az államoknak, hogy területi integritásukat
veszély fenyegeti".14 Az RMDSZ törvénytervezete
esetében az autonóm közösség belsô
önrendelkezése fogalmának e közösség
politikai szubjektum státusával való összekapcsolása
ilyen túlhajtott hivatkozást jelezhet.
Politikai szubjektum
Amint már leszögeztük, az RMDSZ szerint az autonóm
közösség politikai szubjektum és államalkotó
tényezô a román nemzet és olyan más
nemzeti kisebbségek mellett, amelyek nem szervezôdnek autonóm
közösségekké. Ám azt vallani, hogy a román
államot autonóm közösségek, etnikai vagy
vallási kisebbségek, nemzeti többségek stb. alkotják,
annyit tesz, mint az állam fogalmát az általánosan
elfogadott értelmezéshez viszonyítva nagyvonalúan
újraértelmezni. Ugyanis a jelenlegi terminológia szerint
"az állam jogi és politikai szervezet, amelynek hatalmában
áll polgáraitól engedelmességet és lojalitást
követelni"15 – és csakis tôlük,
mivel intézményesített viszony csak az állam
és az állampolgárok, de nem az állam és
valamely etnikai közösség vagy nemzeti kisebbség
között létezhet. Az erôsen decentralizált
államokban (ilyenek például a föderális
államok, de ilyen némely egységes állam is)
a helyi vagy regionális intézmények (parlament, kormány
stb.) – még akkor is, ha ezek jellemzôek a kisebbségek
által nagy számban lakott vidékekre – a politikai
entitásnak felfogott állam felépítésében
csak területi-közigazgatási autonómiai formák,
és nem a lakosság egy bizonyos töredékének
politikai kifejezése céljából szervezôdnek,
bármilyen kritérium – etnikai, vallási, nyelvi vagy
más természetû – alapján alakuljon is ki e töredék.
A szóban forgó intézmények egyenlô
módon reprezentatívak mindazon polgárok számára,
akik a kérdéses vidéken a többségben lévô
kisebbséghez tartoznak, mind az állam szintjén a többséghez
tartozó állampolgárok, vagy az ország bármely
más kisebbségi csoportja számára, amelynek
lakhelye a kérdéses vidéken van. Ezen államok
némelyikében ez nem akadályozza a nemzeti kisebbségek
identitásának védelmét szolgáló
különleges intézkedések alkalmazását.
Az állam "jogi és intézményi fogalom",16
míg az etnikai értelemben vett nemzet fogalma, úgy,
ahogy azt az RMDSZ törvénytervezete használja, "kulturális
és társadalmi" jellegû.17 A törvénytervezet
egy kisebbség autonóm közösségét
a román nemzet, valamint – államalkotó minôségükben
autonóm közösséggé nem szervezôdött
– egyéb nemzeti kisebbségek mellé sorolja. Így
aztán automatikus megkülönböztetésre kerül
sor: egyes román állampolgárok etnikai alapon beletartoznak
az autonóm közösségekbe, mások pedig
nem. De sehonnan sem derül ki, milyen is lesz a román állam
viszonya ezekhez az állampolgáraihoz, akik egy idôben
két különbözô osztályba tartoznak, mégpedig
etnopolitikai alapon. Meg aztán politikai szubjektum létére
a román állam hogyan követelhet lojalitást és
engedelmességet azoktól az állampolgáraitól,
akik szintén politikai szubjektummá szervezôdnek,
viszont etnikai alapon az autonóm közösség
tagjai, tehát az állammal egyenrangú politikai helyzetben
vannak, és talán versengenek is vele, miközben ez az
autonóm közösség szintén megköveteli
ugyanazon állampolgároktól az iránta kötelezô
lojalitást, talán a román államétól
eltérô prioritások alapján?
Ráadásul az RMDSZ-tervezet 23. szakaszának b. és
c. pontjában a szöveget igen komolyan komplikáló
meghatározás található, amely közvetlen
kapcsolatba hozza a politikai szubjektum és a jogi szubjektum
státusát a kisebbségek és autonóm
közösségek, valamint az önrendelkezési
jog gyakorlása viszonylatában:
"A nemzeti kisebbségeknek és autonóm közösségeknek
joguk van:
...
b. kinyilvánítani önálló jogi és
politikai alanyiságukat;
c. a belsô önrendelkezéshez..."
E szakaszból kiindulva, egy nagyon világos pontosítás
szükségessége merül fel: "A jogi személlyé
minôsítés elismeri valamely entitás abbéli
képességét, hogy bizonyos jogait gyakorolja és
bizonyos kötelezettségek alanya legyen egy adott jogrendszer
keretében. A belsô törvényben a törvény
tipikus alanya az egyén; a nemzetközi jogban azonban az állam
a fô jogalany."18
Csakhogy az RMDSZ törvénytervezetének szövege
szerint:
– A román állam az etnikai "összetevôi"
(autonóm közösségek, a román nemzet,
a kisebbségek) közötti felosztottság és
egyensúlytalanság képét mutatja olyan körülmények
között, amikor az autonóm közösségek
és a kisebbségek jogalannyá válnak,
míg az etnikai értelemben felfogott román nemzetnek
ilyen státusa nincs. Felmerül tehát a kérdés:
mi a különbség a jogalanynak minôsülô
nemzeti kisebbség és a jogalanynak minôsülô
autonóm közösség között, és
milyen viszonyban állnak ezek a jogalanynak minôsülô
román állammal?
– Ha a romániai magyarok autonóm közössége
a törvény értelmében politikai és
jogi szubjektum, éppúgy, mint maga a román
állam, és tekintetbe véve, hogy a romániai
magyarok "az egyetemes magyar nemzet elidegeníthetetlen részét
képezik",19 amely számára a legjelentôsebb
politikai és jogi kifejezôdési forma a magyar állam,20
és tekintetbe véve továbbá, hogy ez az autonóm
közösség "a belsô önrendelkezés
elve alapján gyakorolja jogait" (1. szakasz, 2. bekezdés),
anélkül hogy pontosan tudni lehetne, mi a különbség
nép és közösség között,
valamint az önrendelkezés fogalmának jogilag
szentesített meghatározása nélkül, akkor
világos, hogy az RMDSZ törvénytervezetében foglalt
kifejezésekre azzal a célzattal is lehet hivatkozni, hogy
az autonóm közösség politikai és
jogi síkon a román állammal egyenlônek tûnjön.
Mi több, a politikai és jogi szubjektum belsô önrendelkezési
jogára való hivatkozással (márpedig a törvénytervezet
az autonóm közösséget etnikai alapon politikai
és jogi szubjektumnak tekinti) el lehet jutni a román állam
szuverenitásának fragmentálásáig, mikor
is a nemzetközi kapcsolatok terén e szuverenitás helyébe
a politikai és jogi szubjektumot képezô autonóm
közösség lép.
A helyi, regionális és személyi autonómia
fogalma
Az RMDSZ törvénytervezete az autonómia három
olyan típusát különbözteti meg, amelyre az
autonóm közösségnek minôsített kisebbségek
jogosultak (2. szakasz, 5. bekezdés):
"A magukat autonóm közösségként
meghatározó nemzeti kisebbségeket megilleti a hozzájuk
tartozó személyek egyéni kisebbségi jogain
alapuló személyi autonómia, valamint a helyi önigazgatási
és regionális autonómia."
Az 54. szakasz értelmében: "Azok a közigazgatási
egységek, ahol valamely nemzeti kisebbség és autonóm
közösség a lakosság számához viszonyítva
számbeli többségben van, a helyi önigazgatási
autonómia alapján törvényben szabályozottan
sajátos státust kaphatnak, és hivatalos nyelvként
az illetô nemzeti kisebbség és autonóm közösség
anyanyelvét is használhatják."
Az 57. szakasz szerint: "A sajátos státusú
önkormányzatok társulása a helyi önigazgatási
autonómia alapján biztosított."
Helyi és regionális autonómia
Megfigyelhetô, hogy olyan közigazgatási egységekben,
ahol a kisebbségi lakosság többségben van, a
helyi autonómia a sajátos státus elnyeréséhez
vezetô elsô lépcsôfok, s e sajátos státus
alapján a területi közigazgatási egységek
széles körû regionális autonómiához
juthatnak, mégpedig kizárólagosan etnikai alapon
történô társulás révén. Az
etnikai alapon létrejövô helyi és regionális
autonómiát semmilyen nemzetközi jogi eszköz nem
szabályozza, az államok többsége pedig elutasítja
az állam decentralizálásának e formáját.
Az EBEÉ Koppenhágai Találkozójának dokumentuma
(Emberi Dimenzió Konferencia, 1990. június 29.) az államoknak
azokra az erôfeszítéseire hivatkozik, amelyekkel bizonyos
nemzeti kisebbségek identitását kívánják
biztosítani és megvédeni. A dokumentum szerint "e
célkitûzések elérésének egyik
lehetséges eszköze a megfelelô helyi és autonóm
közigazgatás, amely tehát megfelel az ilyen kisebbségek
sajátos történelmi és területi körülményeinek
és egyezik az illetô állam politikájával"21
(kiemelés a szerzôktôl). A dokumentum leszögezi,
hogy a szóban forgó helyi vagy autonóm közigazgatás
a kisebbségek területi és történelmi létéhez
kapcsolódó kritériumoknak felelnek meg, de nem hivatkozik
a tulajdonképpeni etnikai kritériumra. Ez azt jelenti, hogy
az állam ilyen decentralizációja esetén az
állam területi-közigazgatási szervezésében
tekintetbe vehetôk valamely övezet (lakóterület,
kulturális és vallási hagyományok stb.) idôbeni
fejlôdésének sajátosságai, de nem jöhet
szóba az, hogy etnikai alapon kijelölt területi-közigazgatási
határokkal kötelezô módon biztosítsák
valamely közigazgatási egységben egy kisebbség
etnikai többségét.
Ezt egyaránt igazolják a kisebbségi problematika
szabályozásának történelmi hagyományai,
és az Európai Közösségben, valamint az Európa
Tanácsban legutóbb napvilágot látott állásfoglalások
egész sora. Az RMDSZ képviselôi leggyakrabban Dél-Tirol
esetét említik a kisebbségi kérdés megoldási
modelljeként. Olaszország és Ausztria külügyminiszterei
1946-ban aláírják a Bolzano tartomány (Dél-Tirol)
és Trento tartomány német nyelvû lakossága
identitásának védelmérôl szóló
egyezményt, amely szerint "ezen övezetek népessége"
autonómiát nyer, természetesen a németajkú
népesség képviselôinek véleményét
is tekintetbe véve. Ám a németajkú lakosság
csak Bolzano tartományban volt többségi. Az olasz államot
(az Ausztriával megkötött egyezmény betartása
mellett) semmilyen nemzetközi jogi megfontolás nem gátolta
abban, hogy Bolzano tartományt Trentino-Alto Adige régióba
foglalja, ahol az olasz lakosság számaránya sokkal
nagyobb, mint a bolzanói német.22
Az osztrák–olasz egyezményben foglalt autonómia
a szóban forgó övezetek népességeire,
nem pedig bizonyos népességre vonatkozott. Tehát a
németajkú kisebbség fejlôdésének
történelmi és területi szempontjai, valamint e
kisebbség identitása szükséges megóvásának
tiszteletben tartása mellett lehetséges volt az, hogy az
autonómia megadása és az olasz állam decentralizációja
ne kizárólag etnikai alapon történjék.
Az 1972-es Autonómiastatútum szerint Trentino-Alto Adige/Dél-Tirol
regionális tanácsa a két tartományban (Trento
és Bolzano) külön-külön megválasztott
tagokból áll, az elnöki tisztséget pedig váltakozva
egy olasz és egy német képviselô tölti
be.23
Visszatérve a Koppenhágai Dokumentumra, kiemeljük,
mekkora fontosságot tulajdonít "az érdekelt állam
politikájának" olyan szempontból, hogy a kisebbségi
identitás védelmezését e politika a helyi vagy
autonóm közigazgatás révén oldja meg.
Ez arra utal, hogy jogerôs nemzetközi szabályozás
híján a szóban forgó probléma megoldási
szintje az állam és annak politikája.
Ha tekintetbe vesszük a Romániát is érintô
európai integrációval és az Európai
Unióval kapcsolatos szempontokat, le kell szögeznünk,
hogy közösségi szinten a tagállamok decentralizációjára
vonatkozó szabályozás nem létezik. Igaz ugyan,
hogy a Maastrichti Egyezmény 198/a szakasza értelmében
létrejött a Régiók Bizottsága (konzultatív
szereppel), de "a közösségi rendszer következetesen
kizárja a regionális és helyi hatóságokat
az intézményes részvételbôl",24
és semmiképpen sem kapcsolja etnikai kritériumokhoz
a tagállamokban végbemenô decentralizációt.
A Maastrichti Egyezményben nem szerepel a kisebbség kifejezés;
e problémakör megoldását a szubszidiaritás
elve alapján kizárólag a tagállamokra hárítja:
"Nem létezik különleges státus olyan
régiókra vonatkozóan, amelyeket esetleg államok,
valamely föderáció valóságos tagjai (Németország),
vagy alkotmányosan elismert nemzetiségei képeznek
(Katalónia, Euskadi vagy Galícia). Ezért a régiók
megfelelhetnek valamely etnikailag vagy nyelvileg meghatározott
területnek (Flandria, Katalónia) vagy nem, a kisebbségek
lakta övezetek pedig rendelkezhetnek regionális autonómiával
vagy sem; a választást teljes egészében
a tagállamok belsô alkotmányos rendjébe utaljuk.
Más szóval a területi kisebbségek tekintetében
semmilyen közösségi rendszer nem létezik."25
(Kiemelés a szerzôktôl.)
A kisebbség és a helyi, valamint regionális autonómia
közötti (államon belüli) viszony szempontjából
jelentôs az Európai Helyi és Regionális Hatóságok
Állandó Konferenciájának határozata
az autonómiáról, a nacionalizmusról és
az Európai Unióról (232/1992). E határozat
szerint szükséges, hogy az államok a demokrácia
bevezetése érdekében cselekedjenek "azáltal,
hogy a hatalom megosztását a központi kormány,
a régiók és a helyi hatóságok között
széles skálán újrarendezik, és fôleg
elismerik és védelmezik a kisebbségek identitását,
valamint abbéli jogát, hogy minden egyes állam
közigazgatási struktúrájának tiszteletben
tartása mellett szerepet játszhassanak a közigazgatásban
a szubszidiaritás elvének megfelelôen".26
(Kiemelés a szerzôktôl.) Elismervén tehát
a kisebbségek azon jogát, hogy "szerepet játszhassanak
a közigazgatásban", nem találunk utalást
a decentralizálás itt tárgyalt típusára,
és még kevésbé az etnikai kritériumok
alapján történô decentralizálásra.
Mi több, a dokumentum nagyon világosan megfogalmazza, hogy
a kisebbségek védelme mindegyik állam adott közigazgatási
rendszerének keretén belül történik. Románia
esetében az alkotmányos szabályozás révén
e struktúrák nem teszik lehetôvé az etnikai
alapon történô decentralizációt. Romániában
még nagyon sok a tennivaló ahhoz, hogy a helyi autonómia
megfelelô módon mûködhessen az állam közigazgatási
struktúrái által meghatározott keretben, hiszen
ezeket még mindig a túlzott centralizáltság
uralja. Egy olyan decentralizáció, amely a kisebbség
számára jelentôsebb szerepet biztosít a közigazgatásban,
nagyon is szükséges, ám az etnikai nacionalizmus elveinek
a közigazgatási struktúrába való bevezetése
nem támogatható.
Személyi autonómia
Az RMDSZ törvénytervezetében szereplô személyi
autonómia fogalma Rennertôl ered; ô használja
"személyi elv" megjelöléssel Selbstbestimmungsrecht
der Nationen címû, 1918-ban kiadott munkájában.
Erre az elvre nézvést a kulturális dimenziója
volt a lényeges. Ilyen értelemben "az elv eltekint a
területi megosztottságtól; olyan etnikai közösségeket
hoz létre, amelyek tagjai lakóhelytôl függetlenül
gyakorolnak bizonyos jogokat".27 A jelzett elv legkövetkezetesebben
az 1925. februári észt törvényben valósult
meg, amely kulturális autonómiát biztosított
az etnikai kisebbségeknek. Ennek az autonómiának tehát
nem volt területi alapja, amennyiben az Észtországban
lakó különféle kisebbségeknek azt a jogot
biztosította, hogy a nyilvános vagy magánjellegû
oktatási létesítmények bármely kategóriáját
létrehozhassák, irányíthassák és
ellenôrizhessék, valamint bármilyen más kulturális
intézményt alapíthassanak és igazgathassanak.
E törvény elsôként hatalmazza fel "a kisebbségeket
arra, hogy a hatóságok bizonyos kötelezettségeinek
eleget téve, jogi személyként szervezôdjenek
és képviseleti alapon bizonyos jogokat gyakoroljanak, amelyek
egyébként a hatóságokat illetnék, az
állam pedig csupán az ellenôrzési jogot tartja
fenn".28
Az RMDSZ-tervezet 5. szakasza 2. bekezdésének kapcsolata
a fenti elvvel nyilvánvaló, hiszen a szöveg a következô:
"A személyi autonómiával rendelkezô közösséget
önigazgatási és e körben sajátos döntési
és végrehajtási jog illeti meg az oktatás,
a kultúra, a közélet, a szociális tevékenység
és a tájékoztatás terén." A személyi
autonómia a másik két típusnál még
kisebb mértékben jelenik meg az államok gyakorlatában,
mivel a kisebbség ilyetén autonómiája ellentétben
áll a modern állam funkcióival és jellegével,
ugyanis a román államban a civil és nem az etnikai
nacionalizmus elvei érvényesek. A személyi autonómia
a politikai és közjogi szubjektumot képezô autonóm
közösség belsô önrendelkezéséhez
kapcsolódik, s mint ilyen, a kisebbség elkülönülését
eredményezi az állam keretében.
A közjogi alany
Az RMDSZ törvénytervezetének 11. szakasza bevezeti
a közjogi alany fogalmát a nemzeti kisebbségek,
valamint intézményeik vonatkozásában. Ez merôben
új fogalom a kisebbségekre vonatkozó jogi felfogásban,
mivel a jelenlegitôl eltérô dimenzióba helyezi
ôket.
A nemzetközi törvénykezés "a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek jogairól" beszél, s
ezeket az emberi jogok kategóriájához tartozóknak
tekinti, melyek közül egyesek megvalósulása a közösségi
gyakorlatot feltételezi. A kisebbségek számára
különösen fontos – és nemzetközileg szabályozott
– jog az etnikai alapon létrejött szervezetekbe és politikai
pártokba való egyesülés joga. A szabad egyesülés
joga a magánjog területéhez tartozik, de az RMDSZ törvénytervezete
a közjog területére helyezi át, ennek pedig más
szabályai és merôben eltérô következményei
vannak.
A nemzeti kisebbséget közjogi személynek tekinteni
annyit tesz, mint az azt alkotó személyekkel egyetemben az
államéval párhuzamos hatalmi helyzettel felruházni,
ugyanis: "...a közjog olyan társadalmi viszonynak felel
meg, amely a hatalmat birtokló személyek (»kormányzók«)
és a nekik alávetettek (»kormányozottak«)
között jön létre, tehát az állam (vagy
a közjogi közösségek) és az állampolgárok
között fennálló politikai, közigazgatási
és pénzügyi viszonyokra alkalmazandó."29
E helyzet kétféle következményt eredményez:
(1) a kisebbség és tagjai közötti viszonyra
és
(2) a kisebbség és az állam közötti viszonyra
vonatkozót.
1. A kisebbség és tagjai közötti viszony
A nemzeti kisebbség létezhet fajilag vagy pedig autonóm
közösséggé szervezôdötten. Ám
ha egy szervezett struktúrát (autonóm közösséget)
lehet is politikai szubjektumnak tekinteni, a faji értelemben vett
kisebbség nem rendelkezhet ilyen jelleggel, ameddig hiányzik
az ôt képviselô struktúra. Eszerint az az elvárás,
hogy a nemzeti kisebbség általában politikai alany
státust nyerjen, inkonzisztensnek bizonyul. Ugyanez érvényes
arra a kívánalomra is, hogy a nemzeti kisebbség kapja
meg a közjogi alany státust.
Ám akkor is, ha valamely nemzeti kisebbség önszervezôdés
útján autonóm közösséggé válna,
a politikai szubjektum jelleg ugyancsak nehézségeket szül.
Valóban, az az egyén, aki valamely nemzeti kisebbséghez
tartozónak kívánná magát minôsíteni,
kénytelen lenne a politikai szubjektum minôséggel rendelkezô
struktúra legitimitását elfogadni mindazon (pozitív
vagy negatív) következménnyel egyetemben, ami ebbôl
adódik. Egy ilyen személy többé nem igényelheti
valamely etnikai identitáshoz való tartozását
e politikai státusú képviseleti formán kívül.
Az RMDSZ törvénytervezetében javasolt jogi helyzet
eltér a nemzetközi dokumentumokból következô
helyzettôl, amely elsôsorban az egyének védelmét
kívánja elôsegíteni. Például valamely
személy állampolgárságának elnyerése
vagy elvesztése (tehát az állammal szembeni alárendeltségének
feltételei) törvényesen szabályozott, és
az állami hatóságok ellenôrzése alá
tartozik (amennyiben okmányokkal kell bizonyítani a születési
helyet, a szülôk állampolgárságát,
a házasságot, az állam területén való
tartózkodást, valamely hivatás gyakorlását,
büntetlen elôéletet stb.). Ezzel szemben valamely személy
azon joga, hogy egy nemzeti kisebbséghez tartozónak nyilvánítsa
magát, mindennemû feltétel és ellenôrzés
felett áll; egyedül az egyén határozhat a saját
hovatartozása felôl. Az Európa Tanács Parlamenti
Közgyûlése 1201/1993 sz. Javaslatának 2. szakasza
szerint: (1) "A nemzeti kisebbséghez való tartozás
az egyén szabad választásától függ."
(2) "E hovatartozás választásából
vagy az arról való lemondásból semmilyen hátránynak
nem szabad következnie." Az ENSZ Közgyûlése
által 1992. december 18-án elfogadott Nyilatkozat a Nemzeti
vagy Etnikai, Vallási és Nyelvi Kisebbségekhez Tartozó
Személyek Jogairól a 3. szakaszában a következôket
rögzíti: (1) "A kisebbségekhez tartozó személyek
jogaikat, beleértve a jelen Nyilatkozatban foglaltakat is, mind
egyénileg, mind csoportjuk más tagjaival együtt, minden
diszkriminációtól mentesen gyakorolják."
(2) "Valamely kisebbséghez tartozó személyre
semmilyen hátrány nem származhat jelen Nyilatkozatban
szereplô jogainak gyakorlása vagy nem gyakorlása révén."
A fent idézett szövegbôl nyilvánvalóvá
válik, hogy a nemzetközi jogszabályok védelmezni
kívánják az egyént mind az államhoz
való viszonyában (amely kisebbségi hovatartozása
vagy az ebbôl következô jogai gyakorlásának
következménye), mind pedig magával a kisebbséggel
szemben (az odatartozásról való lemondás vagy
a sajátos jogok gyakorlása elôli elzárkózás
esetén).
Igaz ugyan, hogy az RMDSZ tervezetének 13. szakasza szerint is:
(1) "Valamely nemzeti kisebbséghez való tartozás
az egyén szabad döntésén alapul", és
(3) "E hovatartozás vállalása vagy az arról
való lemondás semmiféle hátrányt nem
vonhat maga után" – de mi azt kívántuk bizonyítani,
hogy a politikai szubjektum státus, illetve a közjogi alany
státus e szakaszokat hatástalan nyilatkozatokká minôsíti.
Az autonóm közösséggé szervezôdô
és törvényhozási, valamint végrehajtási
hatáskörrel rendelkezô kisebbségnek elemi érdeke
vagy éppenséggel elengedhetetlen számára, hogy
tagjai világos nyilvántartásával bírjon,
ami a hovatartozás elismerése, valamint az arról való
lemondás szempontjából bizonyos feltételeket
szab.
Az egyén azon lehetôsége, hogy valamely kisebbséghez
tartozónak nyilvánítsa magát, nem önmagáért
való. Elsôsorban a kisebbségek sajátos jogainak
gyakorlásával kapcsolatos következményeket vonja
maga után. A nemzetközi dokumentumok értelmében
a hovatartozás szabad megválasztása feltételezi
az ide vonatkozó jogok gyakorlásának vagy nem gyakorlásának
szabad eldöntését, az etnikai közösség
életében való részvételtôl vagy
az attól való távolmaradástól függetlenül.
Ilyen értelemben beszélhetünk az etnikai kisebbség
életében való szabad részvétel jogáról,
méghozzá a kisebbséghez való tartozás
vagy az abból való kiválás jogával összekapcsolva.
Azonban milyen mértékben beszélhetünk a szabad
részvétel jogának szabad gyakorlásáról,
ha a közjogi személynek minôsülô kisebbség
(autonóm közösség) nem csupán azzal a joggal
rendelkezik, hogy az alkotóelemeit képezô személyek
helyett döntsön, hanem ezen felül lehetôsége
is van a saját döntéseit rájuk erôszakolni?
Hiszen épp ebben rejlik a közjogi viszony sajátossága:
a közjogi alany (itt: a kisebbség) és az egyén
közötti autoritási viszony feltételezi egyrészt,
hogy az elôbbinek hatalmában áll a saját akaratát
érvényesíteni, másrészt hogy az egyének
kötelesek engedelmeskedni. Ha a közösség döntései
kötelezô érvényûek – márpedig a közjogi
viszonyban azok –, akkor fennáll a végrehajtásuk lehetôsége
is, valamint azoknak a személyeknek a szankcionálása,
akik nem tartják tiszteletben e döntéseket. Ilyen helyzetben
a kisebbségekhez tartozó egyén kettôs alávetettségû:
azzal az állammal szemben, amelynek állampolgára,
valamint azzal a kisebbséggel szemben, amelyhez tartozik. "Úgy
tûnik, a közjog lényege a saját egyenlôségellenes
jellegében rejlik, s ez az általa szabályozott viszonyok
természetébôl ered... egyik oldalon a közérdekû
hivatást betöltô és karhatalom felett rendelkezô
politikai vagy közigazgatási hatóságok, a másik
oldalon pedig a saját érdekeiket védelmezô magánszemélyek."30
Épp ennek a nyilvánvaló egyensúlytalanságnak
köszönhetôen született meg az az elgondolás,
miszerint az ily módon létrejött jogi viszonyokat sajátos,
a magánjogban érvényes szabályoktól
eltérô jogszabályok által kell rendezni. Az
állam által elkövetett visszaélések ellen
az állampolgárnak rendelkezésére áll
néhány jogi védelmi eszköz (például
a közigazgatási jogorvoslat, vagy az az eljárás,
melynek során az egyéni jogok védelmében a
nemzetközi emberjogi szabályokat a belsô jogrendszerben
alkalmazzák stb.), de az RMDSZ törvénytervezete semmi
olyan elôírást nem tartalmaz, amely megvédené
a kisebbségi egyéneket magának a kisebbségnek
(vagy az autonóm közösségnek) a döntéssel
való visszaélései ellen.
Mi több, a nemzetközi emberjogi jogszabályok megvédik
a nemzeti kisebbséghez tartozó személyt azáltal,
hogy az államot egy bizonyos magatartásformára kötelezik.
De míg más államok vagy a nemzetközi közösség
viszonylatában az állam köteles e szabályokat
tiszteletben tartani, a kisebbség, autonóm közösség
"kicsúszik" a nemzetközi szabályozás
hatálya és a sajátos mechanizmusok révén
gyakorolt ellenôrzés alól, mivel nem ô, hanem
az állam a kötelezettséget vállaló fél
a kérdéses nemzetközi egyezmények megkötésekor
vagy a nemzetközi szervezetek résztvevôjeként.
A tervezet csupán kinyilvánítja a nemzeti kisebbségek
közjogi alanyiságát, de nem pontosít. Bizonyos
fajta értelmezésben feltételezhetnénk, hogy
az egész belsô törvénykezést megfelelô
módon alkalmazzák rá. Ez azt jelenti, hogy a kisebbséghez
tartozó személy és maga a kisebbség között
felmerülô konfliktus esetén, ha utóbbi megsértené
az emberi jogokat, a kisebbséget – képviseleti szerve révén
– éppúgy bíróság elé lehet idézni,
mint bármely más állami szervet. És mi történik,
ha a sértett nem kapja meg a kívánt elégtételt?
Az Európai Emberi Jogi Bizottsághoz fordul, és az
ügy eljut a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság
elé? Ezen szervek elôtt csakis a román állam
szerepelhet alperesként, ami azt jelenti, hogy a román állam
elmarasztalható az emberi jogok elleni olyan vétségért,
amelyet egy kisebbség követett el, méghozzá saját
tagja ellen.
A tervezet egyébként továbbmegy, amennyiben megállapítja,
hogy "nem zárja ki a kettôs vagy többes kötôdést"
etnikai vonatkozásban. Ilyen helyzetben, amikor az összes kisebbség
közjogi személy, valamely személy egy idôben többes
alárendeltségû is lehet, ami bizonyos szempontból
felfogható az identitás megôrzésének
egyik lehetôségeként is, de más szempontból
feltehetô, hogy a fentebb jelzett kockázatok száma
annyival szorozható, ahány kisebbséghez az illetô
személy tartozik.
Ha a kisebbséget közjogi személynek tekintjük,
felmerül többek között az a kérdés is,
hogy e jogi helyzet érinti-e vagy sem a kisebbségnek azokat
a tagjait, akik a társulási jog nyújtotta lehetôségek
alapján kívánják jogaikat érvényesíteni.
Paradox módon a válasz igenlô, de egyben tagadó
is.
Bár a törvénytervezet szövege nem tartalmazza
a szükséges pontosításokat, több szakaszának
helyes olvasata és összevetése azt a meggyôzôdést
szüli, miszerint a törvény az egyazon kisebbséghez
tartozó különféle szervezetek közötti
méltánytalan versengést vezeti be. Például
a 11. szakasz 1. bekezdése szerint az állam köteles
a közjogi alanynak minôsülô kisebbségek intézményeit
anyagi támogatásban részesíteni, míg
ugyanazon szakasz 2. bekezdésében a kisebbségi intézmények
és szervezetek pénzügyi forrásairól van
szó. Ezek szerint a kisebbségeken belül különbözô
struktúrákat lehet létesíteni, s ezek egy része
az egyesülési jog alapján mûködik (a magánjog
keretében), mások pedig közjogi alanyok lesznek, s a
kisebbséggel szemben ugyanolyan hatalommal rendelkeznek, mint az
állam az állampolgáraival szemben. Egy választási
versenyben a kisebbségek egyes politikai szervezeteinek vagy politikai
pártjainak esélyei bizonyára jelentéktelenek
lesznek a közjogi alanyisággal rendelkezô intézmény
esélyeihez képest, mert ez utóbbit a belsô önrendelkezési
jogát gyakorló kisebbség által megválasztott,
törvényhozói és közigazgatási hatáskörrel
felruházott igazgatási struktúra képviseli
majd.
Ugyanakkor azt lehet mondani, hogy a törvénytervezet által
bevezetett mechanizmus kellô mértékben garantálja
(legalábbis a politikai képviselet tekintetében) az
egyesülési jog révén biztosítható
jogokat – s így az általánosan értelmezett
kisebbség érdekeinek megfelel.
2. A kisebbség és az állam közötti
viszony
E viszony vizsgálata során tisztáznunk kell, mennyiben
lehet szó az állami – belsô és külsô
– funkciók síkján zajló versengésrôl.
a) Belsô funkció
A nemzeti kisebbség/közjogi személy fogalmának
összekapcsolása az autonóm közösség/személyi
autonómián alapuló belsô önrendelkezési
jog birtokosa fogalmával óhatatlanul ahhoz a következtetéshez
vezet, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek
tekintetében a (szervezett) közösségnek ugyanolyan
elôjogai vannak, mint az államnak az állampolgárai
tekintetében, egyes sajátos területeken (identitás,
nyelv stb.): e közösség nyilvántartja az ország
bármely részében levô, hozzá tartozó
személyeket mind a számukra biztosított védelem,
mind a rájuk háruló kötelezettségek számonkérése
révén. (E következmény pedig túlhaladja
a jelenlegi nemzetközi szabályozást, amely – ha az oktatási
intézményekrôl, a két- vagy többnyelvû
feliratokról stb. van szó – minden esetben meghatározza
a kisebbségekhez tartozó személyek "elégséges
létszámát" vagy "a kisebbség földrajzi
megoszlását".)
b) Külsô funkció
E téren felmerül az a lehetôség, hogy a kisebbség
(közösség) által más partnerekkel (kormányokkal,
nemzetközi szervezetekkel stb.) esetleg megkötött egyezmények
(megoldások) ellentétbe kerülhetnek a román állammal.
Minden közjogi személy a törvény által biztosított
hatáskörrel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy nem gyakorolhat
külpolitikai hatáskört, ha azzal nincs felruházva;
azok az esetleges egyezmények (megállapodások), amelyeket
másokkal köt, semmiképpen sem kötelezik a román
államot s így nem rendelkeznek a nemzetközi jog által
elôírt hatállyal. A nemzetközi jog elismeri ugyan
az államok jogalanyiságát (és azokét
a nemzetközi szervezetekét, amelyeknek tagjai), valamint –
kivételesen – az egyénét is az emberi jogok szabályozása
keretében, sôt egyes kormányközi szervezetek felé
elôterjesztéseket tevô emberjogi nem kormányzati
szervezetekét is; ám jelen pillanatban semmilyen elôírás
nem minôsíti nemzetközi közjogi alanynak a kisebbséget
mint olyant, ami azt jelenti, hogy ilyen elôjogokat csakis a román
állam juttathatna, bizonyos funkciói átruházása
révén. Az RMDSZ törvénytervezete azonban semmi
ilyen értelmû rendelkezést nem tartalmaz.
*
Az RMDSZ törvénytervezetében javasolt jogi helyzet
többek között azt a kényes kérdést
is felveti, hogy nem merül-e fel összeegyeztethetetlenség
a kisebbség közjogi alannyá való minôsítése
és a dokumentumban többször is megismételt tézis
között, mely szerint a kisebbségi jogok az emberi jogok
kategóriájába tartozó kollektív jogok.
A nemzetközi emberjogi jogszabályok még nem szentesítették
azt az elméletet, amely a kisebbségi jogokat az emberi jogok
kategóriájába tartozó kollektív jogoknak
minôsítené. A kérdésnek tetemes irodalma
van már, sôt jogi szabályozási kísérletek
is történtek e vonatkozásban. Az RMDSZ törvénytervezete
abból indul ki, hogy a kisebbségi jogokat az emberi jogok
kategóriájához tartozó kollektív jogoknak
tekinti. A tervezet preambuluma kinyilvánítja ezt a tételt,
amikor arra hivatkozik, hogy "a nemzeti kisebbségek és
autonóm közösségek és az ezekhez tartozó
személyek jogainak védelme az emberi jogok nemzetközi
védelmének alapvetô alkotóeleme, és mint
ilyen, a nemzetközi együttmûködés egyik területe",
majd pedig arra, hogy "a nemzeti kisebbségekhez tartozók
egyéni jogait, valamint a kollektív identitáshoz
való jogát az egyetemesen elismert emberi jogok részeként
tiszteletben kell tartani, és biztosítani kell egyéni
és közösségi jogaik tényleges gyakorlását".
E felfogás kivételesen fontos, mivel következményeként
a kisebbségek kollektív jogai olyan nemzetközi védelmet
élveznének, akár az emberi jogok. Ám az emberi
jogok épp azt az ultima ratiót jelentik, amelyhez az (egyedül
álló vagy közösségben élô)
egyén és a hatóság közötti viszonyba
fordulunk. Az RMDSZ felfogásában (úgy, ahogyan azt
a törvényjavaslat kifejezésre juttatja) a kisebbség
kettôs pozíciót foglal el, mivel egyrészt hatósági
tekintélyt képvisel a saját tagjaival szemben, másrészt
pedig védelmet kér az állam hatóságai
ellen, amelyeknek rendszerébe mint közjogi alany mégiscsak
illeszkedik. Felvetôdik tehát a kérdés: természetes-e,
hogy a kisebbség két, egymástól eltérô,
de viszonyulásai függvényében a saját
érdekei által meghatározott kétféle
hatáskört gyakorolhasson: a saját tagjaival szemben
hatósági tekintélyt, az állammal szemben pedig
olyan entitást, amely az emberi jogok nemzetközi védelmére
hivatkozik? A választ megadni bajos, mivel az RMDSZ törvénytervezete
semmilyen felvilágosítással nem szolgál a létrehozandó
kétféle jogviszony tartalmát illetôen (kisebbség
– saját tagok; kisebbség – állam), hanem megelégszik
e két jogviszony-kategória deklarálásával,
majd az 53. szakaszban bejelenti, hogy az autonóm közösség
a saját önigazgatására vonatkozóan
késôbb törvényerejû statútumot
fog kidolgozni. Ez azonban nem vonatkozik majd az autonóm közösségekké
nem szervezôdött nemzeti kisebbségekre, tehát
hézagos lesz. Az 59. szakasz szerint továbbá: "A
regionális autonómiát gyakorló autonóm
közösség maga határozza meg önkormányzatának
szervezeti és mûködési szabályzatát"
– de ebbôl sem tudunk meg bôvebbet a kialakuló jogviszonyokról.
III. A kisebbségek jogai:
belsô normák, nemzetközi normák
Az RMDSZ tervezetének különbözô szakaszaiban
kifejezésre juttatott álláspontokat három csoportba
lehet sorolni:
1. a nemzetközi (akár ENSZ, akár európai szintû)
szabványok keretében foglalható jogokra vonatkozóak;
2. azok, amelyek a nemzetközi szabványokat minimálisnak
tekintve, ezeken felüli jogokat vagy joggyakorlatot igényelnek
(és talán más országok kisebbségeinek
helyzetével összehasonlíthatók, de úgy
tûnik, nincs megfelelôjük a román politikai szándékok
szintjén);
3. azok, amelyeket jelenleg nem támasztanak alá nemzetközi
szabványok, és amelyek a következô fogalmakat
használják: autonóm közösség, az
autonóm közösség belsô önrendelkezéshez
való joga, a kisebbségek személyi, helyi és
regionális autonómiája, a kisebbség, illetve
az autonóm közösség politikai és közjogi
alanyisága. Az utóbbi csoportra részletesen kitértünk
e tanulmány elsô részében. A következôkben
az elsô és a második csoportba sorolt jogokat elemezzük.
A törvénytervezetben felsorolt jogok némelyikére
több szakasz is vissza-visszatér, talán a nyomatékosság
kedvéért, vagy pedig a fokozott védelem biztosítása
végett. Például a 3. szakasz szerint "Az állam
elismeri és garantálja valamennyi nemzeti kisebbség
és autonóm közösség, annak etnikumai és
tagjai számára a teljes és sérthetetlen egyenjogúságot,
továbbá a nemzeti vagy etnikai identitás szabad kinyilvánításához
való jogot és annak szabad gyakorlását a politikai,
társadalmi, kulturális, gazdasági élet minden
területén." Ezeket az elôírásokat
teljes egészében vagy részleteiben számos más
szakasz is tartalmazza. Másik példa a 10. szakasz 2. bekezdésének
elôírásai az erôszakos asszimiláció
tilalmáról: "Tilos a nemzeti kisebbségekhez és
autonóm közösségekhez tartozó személyek
politikai, kulturális, nyelvi, szociális vagy gazdasági
eszközökkel történô erôszakos asszimilálása";
ezek az elôírások is megismétlôdnek az
egyéni és kollektív jogokra sajátosan vonatkozó
szövegekben, valamint azokban, amelyek az anyanyelv különbözô
területeken való használatát rögzítik.
A felsorolás még folytatható. E szószaporításon
kívül azonban az elôírások természetesek,
és a nemzeti kisebbségek számára biztosítandó
általános védelem keretébe tartoznak.
Összeegyeztethetôek a nemzetközi szabványokkal
azok az elôírások, amelyek a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek azon jogára vonatkoznak, hogy a
kulturális, etnikai, nyelvi, vallási identitás szintjén
kapcsolatokat tarthatnak fenn. Ám míg az ENSZ Nyilatkozata
szerint "A kisebbségekhez tartozó személyeknek
jogában áll minden megkülönböztetés
nélkül szabad és békés kapcsolatokat teremteni
és fenntartani... a határokon túl, más államok
állampolgáraival, akikhez nemzeti vagy etnikai, vallási
vagy nyelvi kapcsolatok által kötôdnek"31
(kiemelés a szerzôktôl), az Európa Tanács
1201. Ajánlásának 10. szakasza szerint pedig "A
nemzeti kisebbséghez tartozó bármely személynek
jogában áll, az állam területi integritását
szigorúan szem elôtt tartva, szabad és akadálytalan
kapcsolatot tartani más ország állampolgáraival,
akikkel e kisebbségeknek közös etnikai, vallási
vagy nyelvi jellegzetességei vannak, vagy közös kulturális
identitással rendelkezik" (kiemelés a szerzôktôl)
– a hangsúly tehát e jog egyéni, személyi jellegére
tevôdik –, addig az RMDSZ törvénytervezete sokkal messzebbre
céloz, amennyiben itt a kollektív jelleg a domináns.
A 9. szakasz kiemeli, hogy "Az állam támogatja a
nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek,
a hozzájuk tartozó személyek kapcsolatait azokkal
az országokkal, amelyekhez ôket etnikai, nyelvi, kulturális
vagy vallási kötelékek fûzik" (kiemelés
a szerzôktôl), a nemzeti kisebbségek és autonóm
közösségek jogait rögzítô 23. szakasz
f. pontja szerint pedig ezek, "az állam területi integritásának
a tiszteletben tartásával, szabadon és akadálymentesen
kapcsolatokat tarthatnak azokkal az országokkal, amelyekhez
ôket etnikai, nyelvi, kulturális vagy vallási kötelékek
fûzik" (kiemelés a szerzôktôl).
Persze az, hogy valamely személynek egyénileg joga van
más egyedi személlyel kapcsolatot tartani, nagyon nagy mértékben
különbözik attól, hogy valamely kisebbségnek
mint olyannak vagy (a szervezett kisebbséget kifejezô) autonóm
közösségnek van joga kapcsolatot tartani más államokkal,
amelyek politikai és jogi egységek. Ezekbôl a szövegrészekbôl
azonban egy bizonyos fajta elgondolást kell kiszûrni, nevezetesen
azt, mely szerint valamely ország egyik kisebbségének
tagjai kapcsolatot tarthatnak olyanokkal, akik az övékkel azonos
jellegzetességekkel bírnak, de más országokban
élnek, ahol lehetnek kisebbségben, de többségben
is.
A II. fejezet A. része az "egyéni kisebbségi
jogokra" vonatkozik, értve ez alatt a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek jogait. A 13. szakasztól a 21.-ig
néha ismétlésekkel, a nemzetközi jogszabályokkal
tökéletes összhangban álló jogokról
van szó, tárgykörük pedig a kisebbséghez
való tartozás és annak védelme, az identitás
kinyilvánítása és fejlesztése, az anyanyelv,
a saját történelem, kultúra és hagyományok
ismerete, ápolása, fejlesztése és átörökítése,32
a törvény elôtti egyenlôség, kulturális,
vallási, tudományos, valamint saját politikai csoportosulásokba
való tömörülés,33 a vallási
gyakorlat és az anyanyelv használata.
Ugyanazon fejezet B. része (22–25. szakasz) a nemzeti kisebbségek
és autonóm közösségek jogait fogalmazza
meg. A felsorolt jogok némelyike elkerülhetetlenül szükséges
a kisebbségi identitás megôrzéséhez,
és ha egyéni jogoknak tekintjük is ôket, gyakorlásuk
csakis közösségben lehetséges.
A kisebbségek ünnepeinek lebonyolítására,
a nemzeti jelképek használatára, a vallásos
ünnepnapok megválasztására és hivatalos
munkaszünetté nyilvánítására vonatkozó
jogok (25. szakasz) a kulturális identitás megôrzéséhez
elengedhetetlenül szükséges jogokhoz tartoznak.
A törvénytervezetben megfogalmazott jogok némelyike
az RMDSZ azon véleményét juttatja kifejezésre,
miszerint a nemzetközi szabályok nem elegendôek; ezért
más államok példájára hivatkozva, az
okmány sokkal szélesebb körû védettséget
igényel.
Például az 5. szakasz szerint: "A nemzeti kisebbségek
jogosultak képviseltetni magukat a közhivatalokban és
a bírói hatalomban." Ez tulajdonképpen azt jelenti,
hogy a nemzeti kisebbségek képviselôi részére
a kisebbség számarányához mérten bizonyos
kvótát kell biztosítani. Nagyon is igaz, hogy
a nemzetközi dokumentumok a kisebbségi csoportok védelméhez
feltétlenül szükséges jogokra mint "pozitív
diszkriminációra" hivatkoznak.34 De a közintézményekben
és az igazsászolgáltatásban általában
biztosítandó kvótákra nincs példa
sem a nemzetközi szabályozásokban, sem pedig más
államok gyakorlatában. Egyébként e szakasz
elôírásai ellentétbe kerülhetnek a 18.
szakasz i) pontjának elôírásaival, mely szerint
a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek jogában
áll "egyenlô feltételek között hozzájutni
munkahelyhez, közhivatali állásokhoz".
Egyben meg kell jegyeznünk azt is, hogy e szakasz ellentmond Románia
Alkotmánya 6. szakasza 2. bekezdésének, amely elôírja,
hogy "A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek
önazonosságának megôrzésére, fejlesztésére
és kifejezésére foganatosított állami
óvintézkedések meg kell hogy feleljenek a többi
román állampolgárhoz viszonyított egyenlôség
és meg nem különböztetés elveinek". Eszerint
viszont a törvénytervezetbe foglalt javaslat elfogadása
az Alkotmány elôzetes módosítását
tenné szükségessé. Igaz ugyan, hogy az alaptörvény
59. szakaszának 2. bekezdésébe foglalt intézkedés
a "pozitív diszkriminációk" közé
sorolható a nemzeti kisebbségi csoportok parlamenti képviseletét
illetôen, ám ennek kettôs oka van: egyrészt az
Alkotmány maga is tartalmazhat a saját maga által
lefektetett elvek viszonylatában kivételezô szövegeket,
másrészt pedig a képviseleti rendszer nem abszolút
jellegû, hiszen ahhoz, hogy képviselôt küldhessenek
a parlamentbe, a nemzeti kisebbség szervezetei részt kell
hogy vegyenek a választásokon, és a választási
törvény értelmében bizonyos számú
szavazatot szükséges elnyerniük.
A 8. szakasz szerint "Azokban a közigazgatási egységekben,
amelyekben a nemzeti kisebbség és autonóm közösség
a lakosság számához viszonyítva számbeli
kisebbségben van, az önazonosságot érintô
kérdésekben korlátozott vétójog illeti
meg". A törvénytervezet azonban nem tisztázza,
miben is áll ez a korlátozott vétójog, amelyre
egyébként nincs is példa a nemzetközi dokumentumokban,
ahol állandóan arra hivatkoznak, hogy a kisebbségekkel
a saját identitásukat érintô kérdésekben
a konzultáció kötelezô.
A tervezet C. része az anyanyelv használatára vonatkozik
az oktatás, kultúra, parlament, közigazgatás,
hadsereg, igazságszolgáltatás, egészségügyi
ellátás, tájékoztatás, gazdasági
és társadalmi élet viszonylatában. A szóban
forgó rész felépítése és a benne
foglalt jogok arra utalnak, hogy alapdokumentumként a Regionális
és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája
szolgált.
A nyelvi Charta minden egyes helyzetre három-négyféle
megoldást javasol, és az aláíró államokat
a számukra megfelelô opciókra jogosítja fel.
(Románia még nem írta alá az Európa
Tanács e dokumentumát.)
Az anyanyelv oktatásban való használatát
illetô alapvetô hivatkozási tétel az Alkotmány
32. szakaszának 3. bekezdése: "Szavatolt a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek joga, hogy tanulják anyanyelvüket
és hogy képzést nyerjenek ezen a nyelven, e jogok
gyakorlásának módozatait törvény szabja
meg." A joggyakorlás módozatai azonban nem érinthetik
magát a jogot. Ezért természetesek a törvénytervezetbe
foglalt követelmények aziránt, hogy az állam
minden szinten garantálja az anyanyelvi oktatást (27.
szakasz), valamint azok is, amelyek szerint "biztosítani kell...
a nemzeti kisebbség és autonóm közösség,
valamint az anyanemzet történelmének tanítását,
kulturális hagyományainak, értékeinek megismerését"
(30. szakasz, 2. bekezdés). Ugyancsak természetes, hogy a
többséghez és a kisebbséghez tartozó személyek
számára ugyanazon szabályok legyenek érvényesek
egy anyanyelven tanuló osztály vagy csoport létesítéséhez
megkívánt minimális tanulólétszám
tekintetében. Nyitott kérdés marad, hogy a létszámot
a fenti elvet tiszteletben tartó nemzeti kisebbségi vagy
pedig közoktatási törvénynek kell elôírnia.
Szintén bajos megmondani, hogy köteles-e az állam (a
tervezet 32. szakaszának kívánalma szerint) a nemzeti
kisebbségekhez tartozó személyek oktatása érdekében
külföldi tanerôket alkalmazni és fizetni a közoktatási
intézményekben. Problémát vet fel a nemzeti
kisebbségekhez tartozó személyek azon joga is, hogy
"anyanyelvükön tanuljanak, anyanyelvû állami
intézményekben oktatásban és képzésben
részesüljenek az oktatás valamennyi szintjén"
(26. szakasz, kiemelés a szerzôktôl). Az anyanyelvi
oktatás joga magánegyetemeken gyakorolható, és
nem tételezi az állam abbéli kötelességét,
hogy ilyen célra nyilvános egyetemeket létesítsen.
Másrészt a romániai magyar kisebbség régi
hagyománnyal rendelkezik az egyetemi oktatás terén.
A kolozsvári Bolyai Egyetem nem csupán oktatási intézmény,
hanem szimbólum is, a kulturális identitás egyik kifejezôje.
Ezt az egyetemet az ötvenes évek végén számolták
fel. Újjáalapítása a kisebbség hagyományainak
és szimbólumainak tiszteletben tartását érintô
garanciák körébe tartozik.
Az anyanyelvnek a kultúrában, egészségügyben,
tájékoztatásban, gazdasági életben,
hadseregben, parlamentben való használatáról
szóló törvények megfogalmazása nem vet
fel különösebb problémákat, amennyiben egyezik
a köz- és magánéleti anyanyelvhasználatra
vonatkozó általánosan elfogadott szabványokkal.
Románia jelenlegi Alkotmánya elôírásainak
vonatkozásában kényesebb kérdés az anyanyelv
használata a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban.
Az alaptörvény 127. szakaszának 1. bekezdése
szerint a román nyelv használata szabály: "Az
igazságszolgáltatási eljárás román
nyelven folyik", a 2. bekezdés pedig biztosítja a nemzeti
kisebbségekhez tartozó román állampolgároknak,
valamint "a román nyelvet nem értô vagy nem beszélô"
személyeknek (tehát a román nyelvet nem ismerô
idegen állampolgároknak és hontalanoknak – szerzôk
megj.) azon jogát, hogy tolmácsot vehessenek igénybe,
és ezek szolgálatait büntetôjogi ügyek esetén
az állam fizesse. Az RMDSZ képviselôi eleve elégtelennek
tekintették ezen elôírásokat, mivel a többségitôl
eltérô nemzetiségû román állampolgárokat
nem román állampolgárságú személyekkel
egyazon szintre hozni szerintük azt jelenti, hogy az állam
nem védelmezi a saját állampolgárait. Egyben
a polgári és közigazgatási ügyekben igénybe
vett tolmácsolás költségeinek a nemzeti kisebbséghez
tartozó személyekre való áthárítását
az igazságszolgáltatás hozzáférhetôsége
szempontjából a román nemzetiségû állampolgárok
jogaihoz mérten diszkriminációnak tartják.
A jelzett rendelkezések ellentmondanak az idevágó
nemzetközi szabványoknak. Ezért véleményünk
szerint a törvénytervezet 44. szakaszába foglalt követelmények
– tehát az anyanyelv használata az igazságszolgáltatásban,
a perrendtartási okmányok román és anyanyelven
egyaránt történô kiállítása,
a tolmácsolási szolgálatok ingyenessége mindennemû
(polgári, közigazgatási, büntetôjogi) ügyekben
– természetszerûek.35 Egyetlen észrevétel
mégis ide kívánkozik. Mind a Regionális
és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája,
mind az Európa Tanács 1993. évi 1201. sz. Ajánlása
szerint az anyanyelv használata az igazságszolgáltatásban
csak olyan vidékeken jogszerû, ahol a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyek létszáma számottevô
– ám az RMDSZ törvénytervezete erre sajnos nem tér
ki.
Az Alkotmány nem szól külön az anyanyelv használatáról
a közigazgatásban. A hivatalos nyelv a román, de az
alaptörvény nem írja elô a kötelezô
használatát úgy, ahogyan a perrendtartással
kapcsolatosan teszi. Ilyen körülmények között
szerintünk az Alkotmány helyes értelmezése olyan
következtetést eredményez, miszerint a közigazgatásban
a nemzeti kisebbségek nyelveit is lehet használni – hiszen
amikor a törvényhozó ezt meg akarta tiltani (az igazságszolgáltatás
esetében), expressis verbis meg is tette. Más megoldást
nem is lehetne kötelezôvé tenni egy igazi demokráciában,
ahol "a területi közigazgatási egységek közigazgatása
a helyi autonómia elvén és a közszolgálatok
decentralizációjának elvén alapszik" (az
Alkotmány 119. szakasza). Ezért úgy véljük,
hogy a helyi közigazgatásra vonatkozó 69/1991 sz. törvény
26. szakaszának 2. bekezdése, mely szerint "az ülések
munkálatai az állam hivatalos nyelvén folynak",
alkotmányellenes, tehát hatálytalanítandó.
Egyébként az anyanyelv használatának joga a
helyi közigazgatásban a fentebb idézett nemzetközi
dokumentumokban is szerepel – de ugyanazzal a megszorítással,
hogy a szóban forgó közigazgatási egységben
a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek aránya
számottevô kell hogy legyen.
Ilyen vonatkozásban az RMDSZ tervezetében elegendônek
tartott 10%-os részarány vitatható. Szó van
a kisebbségi nyelvek használatáról a helységek,
utcák és körzetek feliratozásában, a közigazgatásban,
valamint a hivatalos okmányok közzétételében
stb. (23. szakasz, e. pont, valamint 38. szakasz) A jelzett százalék
kétségkívül kiindulási pont lehet – de
mivel egy ilyen százalékarány törvényesítése
végsô fokon kompromisszum kérdése, rögzítése
során számolni kell a romániai és más
országokbeli idevágó tapasztalatokkal is.
A romániai Nemzetiségi Statútumot rögzítô
86. sz. törvény (1945.II.7.) 30%-ot ír elô (RNSZ
6–17. szakasz).36 Az erdélyi Kormányzótanács
(Consiliul Dirigent) 1919. január 1-i törvényrendelete
a 20%-os részarány alkalmazását írja
elô. Magyarországon az 1868-as nemzetiségi törvényt
kiegészítô kormányrendeletek 1919-ben és
1923-ban szintén a 20% mellett döntöttek, éppúgy,
mint 1920-ban az anyanyelv használatára vonatkozó
csehszlovákiai törvény.37 A két világháború
között egyes balti országokban a 10%-os részarányt
tekintették alapnak.38 Európai viszonylatban a
nemzetközi fórumok jelenlegi hivatkozási alapot képezô
dokumentumai épp azért nem pontosítják a százalékarányt,
mivel a helyzet országonként igen eltérô és
a legtöbb államban nem is létezik erre vonatkozó
törvényes szabályozás. A romániai helyzethez
némileg hasonló a szlovákiai; ott az Európa
Tanácsba való bejutáskor a kisebbségi nyelv
használatának feltétele a 20%-os részarány
volt az egyes vidékeken.39
E tapasztalat nem jelenti azt, hogy az RMDSZ tervezetében javasolt
10% indokolatlan. Ha szervezési szempontból adódhatnak
is némi nehézségek, úgy véljük:
egy szép elvet nem kell pénzügyi okokból feláldozni,
hiszen ezekre bizonyára van megoldás. Még valamit
szeretnénk itt pontosítani: bár elsô látásra
úgy tûnik, hogy az RMDSZ a magyar kisebbség érdekében
kívánja oly nagyon a jelzett százalékarányt,
ez valójában épp a többi kisebbségnek
kedvez nagyon nagy mértékben, hiszen utóbbiak aránya
a többséghez viszonyítva sokkal kisebb, s így
magasabb százalékarány elfogadása esetében
egyáltalán nem állna nyitva számukra a két-
vagy többnyelvû feliratozás lehetôsége.
Végül a törvénytervezet 45. szakasza azt igényli,
hogy "kérésre a törvények, kormányhatározatok,
kormányrendeletek a nemzeti kisebbségek és autonóm
közösségek anyanyelvén is megjelenjenek".
Ilyen szempontból a Regionális és Kisebbségi
Nyelvek Európai Chartája még ennél is kategorikusabb:
7. cikkének g. pontja szerint ugyanis a Felek kötelezik magukat
arra, hogy "regionális vagy kisebbségi nyelveken hozzáférhetôvé
teszik az alapvetô nemzeti okmányokat és azokat a szövegeket,
amelyek az e nyelveken beszélô lakosságra vonatkoznak".
E rendelkezés indoka, hogy a jogállamnak érdekében
áll, hogy állampolgárait hozzásegítse
a törvény tiszteletben tartásához, amihez viszont
szükséges a törvény ismerete.
IV. Konklúziók és alternatív
javaslat
Az RMDSZ-dokumentumok fogalomköre
A fogalmak értelmezése
A belsô önrendelkezés és a személyi
autonómia fogalmai, a nemzeti kisebbségek számára
biztosítandó politikai szubjektum és a közjogi
alany státusának igénylése, valamint azok
a szabályok, amelyeket a törvénytervezet e fogalmakkal
kapcsolatosan alkalmaz, a következô jelentéssel bírnak:
1. A nemzeti kisebbségnek jogában áll önmagát
az állam keretében külön entitásnak
minôsíteni, és az állam hatóságaival
egyenértékû státussal rendelkezik. (A magyar
kisebbségnek ez a szándéka.)
2. A nemzeti kisebbségnek jogában áll saját
önigazgatási struktúrát létrehozni;
ez igazgatja a közösség életét azon területeken,
amelyek a közösség etnikai sajátosságait
érintik. (A magyar kisebbségnek ez is szándékában
áll.)
Mind a fogalmak belsô logikája, mind az 1994. május
13–15-én lezajlott találkozón elhangzott magyarázatok
szerint e sajátosságot három tényezô
alkotja: a nemzeti identitás, a nyelv és a kulturális
élet (a két utóbbi tulajdonképpen a nemzeti
identitás legátfogóbb része).
3. A politikai szubjektivitással rendelkezô nemzeti kisebbség
tézise inkonzisztens, amennyiben nem létezhet szervezeti
forma nélküli politikai szubjektum – a kisebbség általános
fogalma pedig nem jelent feltétlenül kisebbségi szervezettséget.
Érvényes ez a nemzeti kisebbség közjogi alanyiságára
is.
4. A nemzeti kisebbséget megszervezni annyit tesz, mint autonóm
közösséggé változtatni. A közösség
abbéli joga, hogy a közösségi életet az
etnikai sajátosságot jelentô területeken igazgassa,
e közösség belsô önrendelkezését
jelenti.
5. Az igazgatás a közösség egészére
vonatkozik; nincs területhez kötve. A személyi autonómia
fogalma arra vonatkozik, hogy a magát a nemzeti kisebbséghez
(autonóm közösséghez) tartozónak tekintô
összes személy az illetô autonóm közösség
képviseleti szervei által kialakított szabályok
haszonélvezôje vagy alávetettje attól függetlenül,
hogy e személyek hol tartózkodnak Románia területén,
valamint attól is elvonatkoztatva, hogy a többséghez
mérten hány százalékot tesznek ki. A helyi
autonómia fogalma olyan struktúrák létrejöttére
vonatkozik az etnikai alapon megállapított határok
között, amely struktúrák társulás
révén regionális autonómiával
felruházott régiókat fognak alkotni.
Külsô akadályok
Az RMDSZ törvénytervezete törvény révén
kívánja biztosítani a kisebbségnek azt a jogát,
hogy
a) törvény révén rendelkezzen politikai
szubjektivitással, közjogi alanyisággal, a román
államban az államalkotói státussal, valamint
azzal a joggal, hogy saját maga döntse el az elveket és
határozza meg ezen elvek alkalmazását a kisebbség
nemzeti identitásához, nyelvéhez és kulturális
életéhez tartozó ügyekben.
Az elôbbi elemzés értelmében tekintetbe kell
venni e törvénytervezet elfogadását gátló
egyes akadályokat is; ezek egyik része kontextuális,
másik része pedig tartalmi jellegû.
A kontextuális akadályok a törvénytervezet
elôírásai és a Románia jelenlegi Alkotmányában
foglalt egyes rendelkezések közötti ellentmondásból
erednek. Például az Alkotmány 6. szakaszának
2. bekezdése tiltja a pozitív diszkriminációt;
a 127. szakasz 1. és 2. bekezdése az igazságszolgáltatási
eljárás román nyelvû lebonyolítását
írja elô; a 32. szakasz 3. bekezdése nem tartalmaz
kifejezett garanciákat az anyanyelvi oktatást illetôen.
A nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek
jogairól szóló törvénytervezetben rejlô
tartalmi akadályok abból adódnak, hogy e szöveg
olyan fogalmakat használ, amelyek értelmezése viszonylag
állandósult a nemzetközi dokumentumokban és a
politikai és jogi szakirodalomban, és eltér az RMDSZ-dokumentumban
javasolt értelmezéstôl. Ennek következtében
az autonóm közösség belsô önrendelkezése
gondolatának a politikai szubjektivitás és
a közjogi alanyiság gondolatához való kapcsolása
(a fentebb ismertetett logika alapján) a nemzetközi kapcsolatok,
valamint a román állam szuverenitását védô
mechanizmusok viszonylatában zavaró hatású
félreértéseket eredményezhet.
Belsô konzisztencia
Az RMDSZ-dokumentumokban foglalt egyik lényeges tétel
szerint a kisebbségek kollektív jogait emberi jogoknak kell
tekinteni. A Memorandum több része, valamint a kisebbségekre
és autonóm közösségre vonatkozó törvénytervezet
nem egy szakasza (bevezetô, 2. szakasz, 22, 23. szakasz stb.) ismételten
felveti ezt a gondolatot, és a két dokumentum sajátos
hangsúllyal kezeli az idevágó érveket.
A kisebbségek kollektív jogainak emberi jogokként
való értelmezési lehetôségére
vonatkozó néhány megjegyzésünket a következô
szakaszban tesszük meg. Elôbb azonban jellemeznünk kell
azt az elvi ellentmondást, amely abból ered, hogy
a kisebbségek kollektív jogait emberi jogokká minôsítjük
és egyben a belsô önrendelkezés fogalmát,
valamint az elôbbiekben elemzett fogalmakat érvényesítjük.
A kisebbségek jogainak emberi jogokként való felfogása
figyelemreméltó következményekkel jár
a kisebbségi státus vonatkozásában:
1. A kisebbségek jogai nemzetközi védelem alá
kerülnek, mivel emberi jogok – és nem az egyensúly biztosítására
vagy biztonsági okokra hivatkozva nyerik el e védettséget.
2. Legitimitásuk "abszolút" jellegû, azaz:
a kisebbségek jogai nem a többség és kisebbség
közötti politikai kompromisszumot tükrözik, mivel az
emberi jogok legitimitása az emberi lény lényegén
alapszik, valamint e lényeg prioritásán az egyéb
meghatározottságokhoz képest. Ilyen értelemben
e jogok már csak konjukturálisan függnek valamely többé-kevésbé
nagyszámú csoporttól, amely esetleg a kisebbséget
képviseli. Ezért a hangsúlyt a csoportnak (közösségnek)
a kisebbség életére vonatkozó kérdések
dolgában meglevô döntési jogáról
e csoportok (közösségek) jogaira és szabadságjogaira
vonatkozó szabványokra kell áthelyezni.
3. A kisebbségek kollektív jogait eleve oly módon
taglalják, hogy az egyéni jogokkal való kompatibilitásuk
biztosított legyen. Következésképpen a kollektív
jogok nem elkülönített – és bizonyos esetekben
az egyéni jogokkal ellentmondásos – jogokként jelentkeznek,
hanem mint utóbbiak folytatása és kiegészítése.
Az RMDSZ törvénytervezete olyan szabványokat rögzít,
amelyek a kisebbséget kollektív entitási minôségében
szolgálják (státus, szervezkedési lehetôségek),
s ennek következtében – a kisebbségek szervezett megnyilvánulási
formáiként – az autonóm közösségek
belpolitikai kérdésekké változtatják
tagjaik jogait és szabadságjogait. Ha azonban a kisebbségekhez
tartozó személyek jogainak és szabadságjogainak
szabványait az autonóm közösségek belpolitikájának
eredményeként fogjuk fel, akkor ezek a szabványok
már nem az emberi lény lényegéhez tartozó
ismérvek alapján meghatározott, eleve legitimizált
értékek kifejezéseként tételezôdnek.40
A kisebbségekhez tartozó személyek jogai és
szabadságjogai nem lehetnek egy idôben közösségi
belpolitikai és emberi (szabadság)jogok. Ellentmondás
keletkezik, s ezt valamiképp fel kell oldani. Figyelembe véve
a belsô önrendelkezés, autonóm közösség
stb. fogalmak kapcsán az elôzô szakaszokban említett
összes nehézséget, azt javasoljuk, hogy a kisebbségi
kérdés megoldása abban a fogalmi keretben történjék,
amelyet a kisebbségek bizonyos kollektív jogainak emberi
jogokként való értelmezése biztosít.
Alternatív javaslat
Értelmezhetôk-e a kisebbségek kollektív
jogai emberi jogokként?
A szakirodalomban folyik egy még el nem döntött vita:
lehet-e vagy sem a kollektív jogokat emberi jogoknak tekinteni?41
Az általunk elfogadott álláspontot a következô
elvekben lehet összegezni42:
a) Az emberi jogok rendeltetése az, hogy megmentse az emberi
lényeget.
Ez a meghatározás két állítás
összekapcsolása: (i) az emberi jogok bizonyos funkcióval
vannak felruházva; (ii) e funkció a társadalmi kontextus
által megtámadható emberi méltóság
megmentésében áll.
b) Az emberi lényeg kollektív dimenziójú,
olyan értelemben, hogy nem csupán egyéni jogok közös
gyakorlásáról van szó, mivel a közös
gyakorlás lényegi jelentôségû a szóban
forgó jogok megvalósulása szempontjából.
A kulturális élet, a csoport sajátos nyelvének
használata az emberi lény kollektív dimenzióinak
példája.
c) Éppúgy, mint ahogy – egyéni jogokként
– az emberi jogok kiegyenlítik az egyén és az államhatalom
közötti aszimmetriát (és ezáltal megmentik
az emberi lényeget), a kisebbségek kollektív jogai
kiegyenlítik a kisebbség és a többségi
hatalom közötti aszimmetriát, s így megmentik az
emberi lényeg kollektív dimenzióját.
E megoldás, amelyet a funkcionális kritérium
esszencialista értelmezésének nevezhetünk,
a mi szempontunkból pozitív válasz arra a kérdésre,
hogy értelmezhetjük-e emberi jogokként a kisebbségek
kollektív jogait.
Hogyan hat ez a perspektíva egy alternatív kisebbségi
törvénytervezetre?
Ha elfogadjuk azt az elvet, mely szerint a kisebbségvédelmi
garanciák szilárdítását kívánó
nemzeti kisebbségi törvénynek egyes kollektív
jogokat emberi jogokként kell felfognia, ahelyett hogy paradigmatiku-san
azt vallaná, miszerint a kisebbségre át kell ruházni
a hozzá tartozó személyek jogainak és szabadságjogainak
valamely belpolitika által történô igazgatási
felelôsségét – akkor e perspektíva függvényében
kell a törvénytervezet tartalmára vonatkozó következtetéseket
levonnunk. A funkcionális kritérium esszencialista értelmezésében
rejlô lehetôségeket a következôkben négy
témára tagoltan teszteljük.
(a) A kisebbségi jogok pozitív jellege
Az emberi lényeg értékeket, kívánalmakat
tükröz, nem pedig korlátokat. Következésképpen
a kisebbségi jogok lényege kimondottan pozitív. Ezek
szerint a menekülteknek, az állampolgárság nélküli
személyeknek vagy más ilyen jellegû csoportoknak nem
áll jogukban érdekeiket a csoportidentitás jogaiként
legitimálni. A menekülteket vagy emigránsokat vitathatatlanul
védelemben kell részesíteni, ám az idevágó
alattas (subiacens) filozófia az egyéni, nem pedig a kollektív
jogok filozófiája.
(b) Az emberi jogok összességének konzisztenciája
Ha a jog lényege (szubsztanciája) az elsôdleges,
nem pedig az entitás (tehát az egyén vagy a csoport),
akkor nem legitim az emberi lényegnek a kollektív dimenzióhoz
tartozó valamely adottsága megmentését olyan
feltételek mellett követelni, amelyek az emberi állapot
individuális természetét (jellegét) érintô
más adottságot sértenek. Következésképpen
az emberi jogok összessége konzisztenciájának
biztosítása érdekében a nemzeti kisebbségekhez
tartozó személyeket érintô kisebbségi
törvénytervezet garanciáit oly módon kell megfogalmazni,
hogy azokat ne lehessen bármely személy egyéni jogait
korlátozónak értelmezni.
(c) Pozitív diszkrimináció
A pozitív diszkrimináció már meghatározásánál
fogva is kompenzációs jelenség. De az idôkorlátok
között alkalmazható pozitív diszkrimináció
révén megvalósuló kompenzáció
csak akkor lesz az emberi jogok egyik összetevôje, ha számot
vet a lényeg megmentésével. A fenti elemzés
szerint azok a mechanizmusok jöhetnek itt számításba,
amelyek a kulturális élet és a nyelvhasználat
(szükséges) védelmével számolnak, és
csak kivételes helyzetekben alkalmaznak ilyen jellegû gazdasági
vagy társadalmi intézkedéseket. Romániában
a gazdasági és társadalmi jellegû pozitív
diszkrimináció biztosítása a romák közössége
kapcsán vethetô fel – de véleményünk szerint
a magyar közösség vonatkozásában a gazdasági
és társadalmi pozitív diszkrimináció
szükségessége nehezen indokolható.
(d) A kisebbségekre vonatkozó garanciák globális,
illetve lokális jellege
Ha egy idôben tárgyaljuk a funkciót és
a lényegiséget (esszencialitást), de semmi
egyebet, akkor a kisebbségek számára biztosítandó
garanciákat mind globálisan, mind lokálisan meg kell
határozni. Semmilyen érvünk sincs a mellett, hogy megmaradjunk
a kisebbségvédelem állami szintjén és
ne terjesszük ki az aszimmetria kompenzációját
a helyi szintre is. Következésképpen a kisebbségekre
vonatkozó törvényjavaslat elôírásai
alkalmazhatók kell hogy legyenek a többségnek azokra
a tagjaira is, akik az ország bizonyos vidékein kisebbségben
vannak.
A fentebb vázolt elvi megjegyzések olyan kisebbségi
törvénytervezetre vonatkoznak, amely azon a felfogáson
alapszik, miszerint a kisebbségek egyes kollektív jogai
(például a kulturális identitás, az anyanyelv
használata) emberjogi természetûek, és
többféleképpen kodifikálhatóak. Ezért
a kisebbségi törvénytervezet alternatívájával
kapcsolatosan felvetôdô legsürgetôbb kérdés
nem a tervezet elveinek továbbvitatása, hanem egyaránt
nagylelkû, koherens és kiegyensúlyozott alternatív
dokumentum konkrét kidolgozása.
(Fordította: Gelu Pãteanu)
Jegyzetek
1 A Gazdasági, Szociális és
Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya,
valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya
5. szakaszának 2. bekezdése; az Európai Emberi Jogi
Egyezmény 17. szakasza; Declaration on the Rights of Persons Belongign
to National or Ethnic, Religious and Linguistic Minorities, UN General
Assembly, Resolution 47/135 adopted without a vote, on 18 December 1992,
8. szakasz, 4. bekezdés.
2 Greco-Bulgarian Communities, Advisory Opinion,
1930 P.C.I.J. Series B, no. 17., p. 21; lásd Hurst Hannum: Autonomy,
Sovereignity and Self-Determination. Philadelphia 1990. 61.
3 UN Doc. E/CN 4/Sub. 2/85 (1949), 4.; lásd
Nathan Lerner: Group Rights and Discrimination in International Law.
Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht/Boston/London 1991. 29.
4 N. Lerner: i. m. 29.
5 Idézi Karl Josef Partsch: Fundamental
Principies of Human Rights: Self-Determination, Equality and Non-Discrimination.
= Karel Vasak and Philip Alston: The International Dimension of
Human Rights. Paris 1982. 63.; lásd Hurst Hannum: i.m.
35.
6 Közlemény a Magyar Köztársaság
kormánya és az RMDSZ vezetôi között lezajlott
budapesti megbeszélésrôl 1993. február 26-án.
Romániai Magyar Szó 967. sz. 1993. március 2.
7 N. Lerner: i.m. 29.
8 Uo.; lásd Vernon Van Dyke: Human
Rights, Ethnicity and Discrimination. Greenwood Press, London 1985.
12.
9 Lásd Antonio Cassese (ed.): UN
Law/Fundamental Rights. Alphaen van den Rijn, Sijthoff and Noordhoff,
1979. 137–165.
10 Study by the Secretary General on Popular
Participation in its Various Forms as an Important Factor in Development
and in the Full Realisation of Human Rights. UN Doc. E/CN. 4/1985/10 (1984).
34.
11 Asbjorn Eide: Protection of Minorities.
Preliminary Report, Economic and Social Council, Commission of Human Rights,
Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities,
24 June 1991, E/CN. 4/Sub. 2/1991/43. para. 38. 8.
12 Protection of Minorities. Report, Economic
and Social Council, Commission of Human Rights, Sub-Commission on Prevention
of Discrimination and Protection of Minorities, 10 August 1993, E/CN. 4/Sub.
2/1993/34. para. 76. 17.
13 Uo., para. 88. 19.
14 UN doc. CCPR/C/SR. 503 (1984) 32.
15 Hugh Seton-Watson: Nations and States.
Methuen, London 1977. 1.
16 Anthony D. Smith: National Identity and
the Idea of European Unity. = International Affairs. 68. köt.
1., 1992. jan. 61.
17 Uo. 60–61.
18 Robert M. MacLean (ed.): Public international
Law. HLT Publications, London 1992. 58.
19 Lásd a 5. sz. jegyzetet.
20 Lásd Anthony D. Smith: i.m.
61–62.
21 Document on the Copenhagen Meeting of the
Conference on the Human Dimension of the CSCE. Copenhagen, 1990. jún.
29., para. 35. 41.
22 Lásd Special Statute for the Trentino-Alto
Adige. Constitutional Law of 2 February 1948. = A.E. Alcock: The
History of the South Tyrol Question. Michel Joseph, London 1970. 475–492.
23 Lásd Hurst Hannum: i.m. 432–440.
24 B. de Witte: The European Communities
and its Minorities. = Catherine Brölmann, René Lefeber,
Marjoleine Zieck: Peoples and Minorities in International Law. Dordrech/Boston/London
1993. 171.
25 Uo. 172.
26 Resolution 232 (1992). Standing Conference
of Local and Regional Authorities of Europe, 27-th Session (17–19 March
1992), II, 4. 3.
27 Idézi Arthur de Balogh: La Protection
Internationale des Minorités. Les Editions Internationales,
Paris 1930. 171. 1. sz. jegyzet.
28 Uo.
29 André Demichel, Pierre Lalumicre:
Le Droit Public. Presses Universitaires de France, Paris 1969. 3.
30 Uo. 5.
31 Lásd az 1. sz. jegyzet: Declaration...
2. szakaszának 5. bekezdését.
32 A kisebbségekhez tartozó személyek
jogaira vonatkozó Nyilatkozat 4. szakaszának 4. paragrafusa:
"Valahányszor szükségesnek mutatkozik, az államok
oktatási intézkedésekkel támogatják
a területükön élô kisebbségek történelmének,
hagyományainak, nyelvének és kultúrájának
megismerését."
33 Az Európa Tanács Parlamenti
Közgyûlése 1201-es Ajánlásának 6.
szakasza elôírja: "A nemzeti kisebbséghez tartozó
minden személynek joga van saját szervezeteket létrehozni,
beleértve a politikai pártokat is."
34 Az Egyezmény a Faji Megkülönböztetés
Valamennyi Formájának Kiküszöbölésérôl
1. szakaszának 4. pontja: "A különleges intézkedések,
amelyeknek egyedüli célja az, hogy biztosítsák
bizonyos faji és etnikai csoportok vagy személyek megfelelô
fejlôdését, ha azok igénylik a védelmet
mint szükséges biztosítékát annak, hogy
egyenlô módon birtokolhassák és gyakorolhassák
az emberi jogokat és alapvetô szabadságokat, nem tekintendôk
faji megkülönböztetésnek, de csak akkor, ha az ilyen
intézkedések nem tartanak fenn sajátos jogokat a különbözô
faji csoportok számára és nem maradnak hatályosak,
miután az alkalmazásukat elôidézô célkitûzések
már teljesültek."
Az 1993. évi 1201. sz. Ajánlás 2.
szakasza: "Nem tekintendôk megkülönböztetésnek
azok az intézkedések, amelyeknek egyedüli célja
a nemzeti kisebbségek védelme, megfelelô fejlôdésének
elôsegítése és a lakosság többi
részével azonos jogok és bánásmód
biztosítása közigazgatási, politikai, gazdasági,
társadalmi, kulturális és más téren."
35 A Regionális és Kisebbségi
Nyelvek Európai Chartája 9. cikk, 1. paragrafus, d. pont:
"A felek kötelezik magukat ... olyan intézkedéseket
foganatosítanak, amelyek biztosítják, hogy a b. és
c. pontok i és iii bekezdéseinek alkalmazása [tolmács
és fordítások igénybevétele polgári
és közigazgatási perekben – szerzôk megj.], valamint
a tolmácsok és fordítások bármely más
felhasználása nem okoz pótköltségeket
az érintett személyeknek."
36 Lásd Trei ani de aplicare a Statutului
Nationalitãtilor (A Nemzetiségi Statútum alkalmazásának
három éve). Nemzetiségi Államtitkárság,
1948. 13–14.
37 Lásd Arthur de Balogh: i.m.
157–160.
38 Lásd Iuliu Maniu: Problema minoritãtilor
(A kisebbségi kérdés). Cultura Nationalã, Bukarest
1924. 17–18.
39 Lásd Report on the application by
the Slovak Republic for membership of the Council of Europe (Rapporteur:
Mrs. Halonen, Finland, Socialist Group). Parliamentary Assembly, Council
of Europe, 11 June 1993. ADOC 6864. 1403–9/6/93. 1 E, Doc. 6864.
40 Még akkor sem, ha a belsô önrendelkezés,
autonóm közösség stb. fogalmainak kidolgozása
során a magyar közösség szakemberei érvként
azt a felfogást vették alapul, miszerint az emberi lényeg
kollektív jellegû.
41 Az erre vonatkozó szövegek közül
a következôkre utalunk:
1. Human Rights in a Pluralist World – Individuals and
Collectivities. Netherlands Commission for UNESCO, 1990;
– Herman Burgers: The Function of Human Rights as Individual
and Collective Rights;
– Jack Donnelly: Human Rights, Individual Rights and
Collective Rights;
– Koo Vanderwal: Collective Human Rights: a Western
Perspective;
2. Jack Donnelly: Universal Human Rights in Theory
and Practice. Cornell University Press, Ithaca and London 1989;
3. Patrick Thornberry: Law and the Rights. Clarendon
Press, Oxford 1991;
4. Allan Rosas and Jan Helgesen (ed.): Human Rights
in a Changing East/West Perspective. Pinter Publishers, London and
New York 1990.
5. Paul Sieghard: The International Law of Human Rights.
Clarenden Paperbacks, Oxford 1991;
6. Mr. de Puig (Rapporteur Spain): Opinion on an Additional
Protocol on the Rights of Minorities to the European Convention on Human
Rights. Council of Europe, Doc. 6749, 1 February 1993.
42 Lásd Gabriel Andreescu: Drepturile
minoritãtilor: drepturi colective? (Kollektív jogok-e
a kisebbségi jogok?) Revista românã de drepturile omului
No. 3. 1993. 15–23.
|