Gabriel Andreescu
Valentin Stan
Renate Weber

Megjegyzések Bakk Miklós tanulmányához

Bakk Miklós tanulmányát – mely az RMDSZ dokumentumainak az Emberjogi Központ égisze alatt készült elemzésével foglalkozik – nagy megelégedéssel fogadtuk: meg vagyunk gyôzôdve arról, hogy minden ilyen lépés hozzájárulás a romániai nemzeti kisebbségek identitásának kérdésérôl folyó párbeszédhez. Rögtön felfigyeltünk Bakk szövegének szakmai kidolgozottságára s a tanulmány konstruktívan célirányos voltára. Egyébként az Emberjogi Központ elemzésének számos nézôpontja megjelenik Bakk Miklós fejtegetéseiben, másokat természetesen kritikai elemzés tárgyává tesz. Nos, a dialógus folytatásához olyannyira szükséges elsô lépés az lenne, hogy kifejtsük saját álláspontunkat – a vitatott tanulmány szerzôinek álláspontját – a Bakk által felhozott érvek ellenében. Az alábbi sorokkal ezt is tesszük, anélkül hogy részletesen foglalkoznánk Bakk Miklós kritikai megjegyzéseinek mindegyikével.

Belsô önrendelkezés

A belsô önrendelkezés általunk használt fogalmára vonatkozóan Bakk Miklós helyesen jegyzi meg, hogy a szerzôk csupán az ENSZ értelmezését fogadják el, vagyis azt, amely szerint az önrendelkezési jog "az állam polgárainak azon joga, hogy az állami kereten belül maguk alakítsák ki berendezkedésüket és reprezentatív kormányzati rendszerüket" (kiemelés tôlünk). Ez az értelmezés Bakk szerint "az ENSZ létezô status quókat rögzíteni, biztosítani kívánó, konzervatív alapállásából" következik. Az ENSZ álláspontja pedig, amint arra Bakk Bibó Istvánt idézve rámutat, abból következik, hogy "az államok területi sérthetetlenségének, az államhatárok összességének ... kölcsönös elismertsége, vagyis a területi biztonság elsôdlegessége nem más, mint a nemzetközi államközösség egyfajta »alkotmánya«". Bakk a belsô önrendelkezés egy másik definíciójára hívja fel a figyelmet, melyet (Heinz Kloss osztályozása nyomán) etnopolitikainak nevez, és amely: "egy nem többségi etnikum, nemzetiség azon joga, hogy adott állami kereten belül maga döntsön saját politikai, gazdasági és kulturális ügyeiben". Álláspontja, nyilván, ezzel a meghatározással esik egybe.

Le kell szögeznünk, hogy tanulmányunk megírásakor abból az elôfeltevésbôl indultunk ki, hogy az RMDSZ dokumentumai a romániai nemzeti kisebbségek védelme szempontjából elfogadható célok formális megfogalmazását tartalmazzák. A probléma az, hogy e célok milyen jogi kodifikációt kaptak a "nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl" szóló törvénytervezetben. Kritikai elemzésünk célja pedig éppen az volt, hogy alapul szolgáljon egy olyan újrafogalmazáshoz, amely megôrizné az RMDSZ törvényjavaslatának lényegét, anélkül hogy kitenné a szervezet programját azoknak a bírálatoknak, amelyek hamisan kívánják feltüntetni az RMDSZ szándékait.

Ennek érdekében a belsô önrendelkezésnek azt a fogalmát vettük tekintetbe, amely a nemzetközi dokumentumokban használatos, és amely az egész nép önrendelkezésére vonatkozik és nem egy etnikai csoport belsô önrendelkezésére, amelyet ezek a dokumentumok nem kodifikálnak. E megfogalmazás nem egyszerû interpretációs kísérlet, amelynek kimenetele alapján választhatunk az önrendelkezés fogalmának Eide vagy Kloss által javasolt változatai között. Az Eide-értelmezést azok a nemzetközi jogi eszközök támasztják alá, amelyeket az ENSZ égisze alatt dolgoztak ki, s amelyek az emberi jogok tiszteletben tartásának egyetemességét biztosítják, miközben a Kloss-féle felosztás nem több egy érdekes tudományos javaslatnál, amelynek azonban semmilyen kodifikált jogi háttere nincs. Így fogalmaz két ENSZ-egyezmény (a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya) 1. cikkelye: "Minden népnek joga van az önrendelkezéshez."

Az önrendelkezés tehát a népek joga. Egyértelmû az is, hogy nem csupán a gyarmati népek külsô önrendelkezésérôl van szó, amennyiben az önrendelkezés joga minden népet megillet.¹ A belsô jelleg – a külsô mellett – határozottan jelen van minden népre vonatkozóan (s fel kell figyelnünk arra, hogy népekrôl van szó, s nem etnikumokról, etnikai csoportokról vagy nemzetiségekrôl), s azt jelenti, hogy az állami életbe minden állampolgár bekapcsolódik, amint az az államok közötti baráti és együttmûködési viszonyokról szóló nemzetközi jogi elveket rögzítô Nyilatkozatból is kiviláglik, összhangban az ENSZ Alapokmányával. Ez utóbbi nyilatkozatot az ENSZ Közgyûlése 1970. október 24-én fogadta el 2625. (XXV) számú Határozatával, s ez lényeges elôrelépést hozott a nemzetközi szokásjog kodifikálásában. Az említett Nyilatkozat "Az egyenlô jogok és a népek önrendelkezésének elve" címû fejezete rögzíti, hogy "minden állam köteles együttes vagy külön intézkedések révén elômozdítani az emberi jogok és szabadságjogok gyakorlatba ültetése iránti egyetemes tiszteletet, összhangban az ENSZ Alapokmányával". Az ENSZ Alapokmányának 55. cikkelye leszögezi: "Abból a célból, hogy biztosítsa a stabilitás és jólét feltételeit, amelyekre a nemzetek közötti, az egyenlô jogok és a népek önrendelkezése elvére alapozó, békés és baráti kapcsolatok érdekében van szükség, az Egyesült Nemzetek támogatja:

a) a magasabb életszínvonalt, a munkahely és a haladás feltételeinek biztosítását és a fejlôdést gazdasági és társadalmi téren;

b) a nemzetközi gazdasági, társadalmi, egészségügyi és a velük kapcsolatos problémák megoldását; a kultúra és nevelés terén történô nemzetközi együttmûködést; és

c) az emberi jogok és alapvetô szabadságjogok gyakorlatba ültetése iránti egyetemes tiszteletet, minden faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbségtétel nélkül" (kiemelés tôlünk).

Az önrendelkezés belsô összetevôjére vonatkozik az ENSZ 1986. december 4-i Közgyûlésének 128/41-es Határozata is, amely bevezeti a népi részvétel fogalmát, összhangban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 21., valamint a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 25. cikkelyével. Az Emberi Jogok Bizottságának kérésére az ENSZ fôtitkára 1985-ben bemutatott egy tanulmányt, mely a népi részvétel vonatkozásait domborította ki, összhangban azzal az értelmezéssel, miszerint az önrendelkezés révén minden állampolgár számára adott a demokrácia mûködtetésébe való bekapcsolódás.² Ezért Eide megfogalmazása, miszerint "ami kevésbé világos, az az, hogy a csoportok rendelkeznek-e a helyi önkormányzás vagy autonómia valamilyen jogával egy állam keretén belül, az önrendelkezés joga alapján", véleményünk szerint egyáltalán nem "tétova", ahogy Bakk véli. Valójában épp a belsô önrendelkezésre alapozó autonómia vagy etnikai csoport-önigazgatás valós hátterét biztosító jogi és politikai doktrínák hiányát fejezi ki. Ez azonban nem jelenti az autonómiának vagy az etnikai csoportok önigazgatásának a tagadását, csupáncsak annyit, hogy az ilyen szabályozások nem köthetôk a jelenlegi nemzetközi jogból levezethetô belsô önrendelkezéshez. Egyébként erre vonatkozóan nagyon világosan fogalmaz Eide, amikor a fentebbi mondatot a következô megállapítással folytatja: "A területi felosztás bizonyos formái, bizonyos esetekben, egy etnikai csoport léte és identitása biztosításának formájaként szolgálhatnak, azzal a feltétellel, hogy demokratikus és ne etnokratikus tartalomra tegyenek szert [kiemelés tôlünk]. Azonban meglehetôsen kétséges, hogy létezik egy általános jog is ebben az értelemben [kiemelés tôlünk]. Létezhetnek bizonyos szerzett jogok – mint például egy korábbi autonómia egyes föderális államok tagköztársaságain belül –, amelyekrôl nem kell könnyedén lemondani. Viszont az ilyen jellegû megfontolásokat nem az önrendelkezési jogra kell alapozni [kiemelés tôlünk], hanem a kisebbségjog eszközeire..."³

Mivel a jelenlegi nemzetközi jogi kodifikációkból ered, a belsô önrendelkezés fogalma, ahogy azt az Emberjogi Központ tanulmánya bemutatja, nem egyszerûen "az ENSZ létezô status quókat rögzíteni ... kívánó, konzervatív alapállásából" következik, amiként azt Bakk állítja. E fogalom a kisebbségjogi problematika legtöbb nemzetközi fórum által felvállalt definíciós kereteire utal, s itt kell megemlíteni az olyan – számottevô haladást elérô – regionális szervezeteket is, mint például az Európa Tanács vagy az EBESZ. E szervezetek egyetlen dokumentuma sem kapcsolja össze az önrendelkezési jogot valamely etnikai csoport emancipációját szolgáló önigazgatási formákkal vagy autonómiával. Az EBEÉ emberi dimenziókra vonatkozó, 1990. júniusi konferenciájának koppenhágai értekezletén elfogadott dokumentuma vagy az ET Parlamenti Közgyûlésének 1201(1993)-as Ajánlása – mint az e téren legtöbbet nyújtó dokumentumok – hivatkoznak autonómiára, helyi közigazgatásra, sajátos státusra, sôt még kollektív jogokra is, de sehol sem kapcsolják e fogalmakat a belsô önrendelkezéshez. Ezért nem idéztük nemzetközileg is elismert szerzôk véleményét, nem kívántuk az önrendelkezés fogalmának egyik megalapozott interpretációját sem felhozni a másik ellenébe, mely szintén megalapozott lehet. Csupán annyit idéztünk e véleményekbôl, amennyi összhangban van a vonatkozó nemzetközi jogi kodifikációk lényegével s az önrendelkezés fogalmára hivatkozó nemzetközi jogi eszközöknek megfelelô interpretációkat igazolja.

Bármilyen más értelmezés csupán akadémikus jelentôséggel bír, azon egyszerû oknál fogva, hogy nem jelenik meg a vonatkozó jogi szövegekben. Nyilván, mivel a belsô önrendelkezés fogalmának nincs semmilyen explicit és elfogadott jogi definíciója, ezeket az értelmezéseket is tekintetbe kell venni; azonban mindaddig, míg az ENSZ Alapokmánya s a vele összhangban levô nemzetközi jog érvényben van, ezek az interpretációk nem érintik a nemzetközi jogi eszköztár lényegét. Ennek mindig az ENSZ Alapokmánya elveivel és szellemével kell összhangban lennie. Elsôsorban ez az oka annak, hogy nem vettük tekintetbe tanulmányunkban a belsô önrendelkezés fogalmához Bakk által javasolt értelmezési változatokat.

Van azonban más okunk is, s ez tanulmányunk finalitásával kapcsolatos. Éspedig: támogatni kívánjuk – az RMDSZ dokumentumainak elemzésével – a romániai magyar kisebbség céljainak elérését egy olyan nyelvezet használatával, amely nem kelti azt a benyomást, hogy az állam területi egysége kérdôjelezôdik meg. Mert – amint azt Bakk is helyesen jegyzi meg – "az államok területi biztonsága az az alap ... amelyért az államoknak érdemes vállalni a nemzetközi jogrend korlátozásait és terheit". Ha pedig így van, s az államok vállalják – "területi biztonságuk" érdekében – a nemzetközi szerzôdésekbôl rájuk háruló korlátozásokat, akkor annál kevésbé fogják vállalni azokat a nemzetközi szerzôdéseken kívüli korlátozásokat, amelyek éppen azt a látszatot keltik, hogy "a területi biztonságot" kérdôjelezik meg. Azok a megfogalmazások viszont, amelyek szerint az önrendelkezés alanya egy etnikai csoport, s nem a nép, épp ide sorolhatók. Mindenekelôtt azért, mert e megfogalmazásokat semmilyen nemzetközi dokumentum nem támogatja, s emiatt az államok hajlanak azt hinni, hogy egy – területi biztonságukra nézve veszélyes – fejlôdési folyamat elindíthatói lehetnek. Ha az önrendelkezés a népek attribútuma, átvitele az etnikai csoportok szintjére – még ha csupán belsô önrendelkezésrôl van is szó – olyan veszélyeket jelent az államok számára, amelyek a nép (a külsô önrendelkezés s az elszakadás jogának egyedüli birtokosa) és az etnikai csoport vagy kisebbség fogalma közötti konfúzióból származnak. Mert nincs jelenleg a nép fogalmára vonatkozóan egyetlen explicit, jogilag elfogadott definíció sem.

Indokoltan állapítja meg Asbjorn Eide jelentése, hogy a kérdés, amelyre vonatkozóan a jövôben meg kell találni a választ, a következô: "Ki a nép az önrendelkezés vonatkozásában?"⁴

Nos, ezért gondoljuk, hogy az RMDSZ fölös problémát okoz azzal, hogy a kisebbségek védelmével kapcsolatos követeléseit a belsô önrendelkezés fogalmára hivatkozva alapozza meg. Az RMDSZ semmit sem veszítene követelései megalapozottságából, ha lemondana egy olyan fogalomról, amelyet a jelen pillanatig egyetlen állam sem fogadott el a területén élô nemzeti kisebbségek helyzetének rendezésekor. A román állam sem fog elfogadni olyan kisebbségi követeléseket, amelyek a belsô önrendelkezés jogával kapcsolódnak össze. S itt nem arról van szó, hogy a nemzetközi szabályozások minimumát maximumként fogják értelmezni, hanem arról, hogy elutasítanak minden olyan megfogalmazást, amely ellentmond az ENSZ Alapokmányának és a vonatkozó nemzetközi jogszabályoknak. Az eltérô értelmezések hozzájárulást jelenthetnek az önrendelkezés fogalmáról folyó akadémikus vitákhoz, de kevéssé valószínû, hogy valahol a világon kodifikált jogi szövegként fogják ezeket elfogadni. S ennek magyarázatát – helyesen – épp Bakk fogalmazza meg: a jelenlegi nemzetközi politikai összefüggésrendszert "a területi állam biztonsági szempontjai határozzák meg elsôdlegesen".

Autonóm közösség

Ami az autonóm közösség fogalmát illeti, nem hisszük, hogy – amint azt Bakk sugallja – "feláldoztuk korábbi premisszáinkat", hivatkozva egy 1930-as, az Állandó Nemzetközi Bíróság által kibocsátott közösség-definícióra. Egyszerûen az RMDSZ fogalomhasználatának a két világháború közötti korszak jogi gyakorlatáig visszanyúló gyökereire kívántunk rámutatni. Összevetve e gyakorlatot a ma érvényre jutó tervezetekkel – amelyek már nem támaszkodnak az ÁNB által kiadott értelmezésekhez hasonló dokumentumokra – , s figyelembe véve a közösség fogalmának mai – mind jogi, mind politikai – értelmezéseit, a fogalom többértelmûségére kívántunk rámutatni, amelynek komoly következményei vannak a jogi szövegekbe való bevezetésekor. A Bakk Miklós által felhozott példa – az, ahogy az autonóm közösség fogalma kodifikáltan megjelenik a spanyol alkotmányban – releváns e tekintetben, az indoklás korrekt a spanyolországi helyzet összefüggéseiben. A probléma csupán az, hogy az RMDSZ által javasolt autonóm közösség fogalom már meghatározása révén a belsô önrendelkezéssel kerül összefüggésbe. Sem Spanyolország alkotmánya, de semmilyen más alkotmány sem kapcsolja össze ilyen közvetlen módon e két fogalmat.

Autonómia

Ami Dél-Tirolt illeti, mi e példát annak bizonyítására kívántuk használni – s erre helyesen figyel fel Bakk – , hogy egyrészt "nincs általános érvényû elôírás az európai államok közigazgatásának decentralizálására" vonatkozóan, másrészt pedig a regionális autonómia nem kizárólag etnikai alapon jön létre, még a gyakran hivatkozott Olaszország esetében sem. Viszont az RMDSZ törvénytervezetében kodifikált autonómia a területi-közigazgatási egységek társulását jelenti egy kisebbség többségének etnikai elve alapján.

Ami pedig Bolzano tartomány statútumának egyes rendelkezéseit illeti – például a kétnyelvû feliratokra vagy a helyi költségvetési juttatások nyelvi csoportok nagysága szerinti megállapítására vonatkozó elôírásokat –, egyetértünk azzal, hogy olyan gyakorlatról van szó, amelynek tapasztalatait Romániában is hasznosítani kellene. Vannak viszont olyan rendelkezések – köztük például az, amely elsôbbséget biztosít a helybélieknek a munkahelyek biztosítása során, vagy amely fenntartja az arányosság elvét a közhivatalnoki testületekben (a három nyelvi közösség, a német, az olasz és a ladin között) –, amelyek komoly nehézséget okoznak a közösségi (EGK-beli) jog e régióban való alkalmazásakor. Emiatt az Európai Unió többi országának polgárai nem tölthetnek be közhivatali állást a tartományban, ami ellentmond az Európai Gazdasági Közösséget szabályozó szerzôdés 48. szakaszának, amely rögzíti a mozgásszabadságot és az egyenlô elbírálást a Közösség egész területén.⁵ Létezik ugyan egy olyan kikötés, amely kivonja a közhivatalokat a mozgásszabadságra vonatkozó rendelkezések hatálya alól, azonban a Luxemburgban székelô Európai Bíróság sokban korlátozta e kikötés értelmezését, és a közszférába tartozó dél-tiroli munkahelyeket a 48. cikkely hatálya alá tartozóknak minôsítette.⁶

Így tehát az európai integrációs folyamat, mely az európai állampolgárság intézményét s annak az egyén számára elônyös következményeit helyezi az elôtérbe, ellentmondásba kerülhet a lokális sajátosságokkal. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni, s a kidolgozandó helyi önkormányzati autonómiákat az európai léptékû integrációs folyamatokkal összhangban kell meghatározni. Ami "a közhivatalnoki testületek rendjében megôrzendô etnikai arányokat illeti" Dél-Tirolban, Bakk úgy véli, hogy e példa cáfolja állításunkat, miszerint "a képviseleti arányok elôirányzása a közintézményekben és az igazságszolgáltatásban nem jellemzô általában ... más államok gyakorlatára". Ezt az állításunkat nem cáfolja Dél-Tirol példája, mert "általában" jellemzô gyakorlatról beszéltünk, s Dél-Tirol kivétel, nem meghatározó az államok nagy többségének gyakorlatára, melyek nem fogadják el a képviseleti arányosságot.

Nemzeti állam

Nem kívánunk itt az Alkotmány megalkotóinak intencióival foglalkozni, azzal, hogy etnikai értelmet akartak-e tulajdonítani a nemzeti állam kifejezésnek. Vannak mind az etnikai, mind a polgári értelmezésre utaló jelek. Az erre vonatkozó vitát már az Alkotmány 1. szakasza alapján meg lehet nyitni, ahogy Bakk Miklós is jelzi. A 4. szakasz elsô bekezdése ("Az állam alapja a román nép egysége") az állam etnikai jellegét igazolja, állítja Bakk, azonban e dolog vitatható. Még a Bakk által példaként felhozott spanyol alkotmány 2. szakasza is leszögezi, hogy az alaptörvény "a spanyol nemzet oszthatatlan egységén alapul" (kiemelés tôlünk), azaz "minden spanyol közös és oszthatatlan hazáján". Spanyolország esetében viszont a nemzetnek és a nemzetinek polgári értelme van, az ország a decentralizáció modelljéül is szolgálhat, s ebbe beleértendô a kisebbségek alkotmányszintû elismerése. Az Emberjogi Központ által kidolgozott, nemzeti kisebbségekrôl szóló törvénytervezet a nemzet és a nemzeti fogalmának polgári értelmezését veszi át.

Végül még egy utolsó megjegyzést szeretnénk tenni Bakk ama kijelentésével kapcsolatosan, hogy az "APADOR tervezete döntési jogköröket helyez ki a klasszikus államhatalmi – kormányzati és igazságszolgáltatási – struktúrába, amely ezáltal – döntései révén – bekapcsolódhat a kisebbségi identitás megfogalmazásába. Mindeközben e struktúrák kisebb-nagyobb mértékben az államnacionalista éthosz hordozói is ... ezért az identitás védelmének ez a formája az etatizmus híveinek kedvez: azoknak a politikai erôknek és gondolatoknak, melyek az állam vertikális szerkezetét kívánják megszilárdítani a civil társadalmi cselekvôképesség rovására" (kiemelés tôlünk).

Olyan értékelés ez tehát, amely szerint az Emberjogi Központ által készített tervezet az államot erôsíti a civil társadalom kárára. Tanulmányában Bakk Spanyolország példájára hivatkozik, ahol bármelyik tartomány autonóm közösséggé válhat: "az autonóm közösségek közjogi alanyiságot kapnak; olyan jogi státus ez, amely sokféle önkormányzati (self-government) formát megillet, s amelyet egy meglehetôsen elterjedt »alkotmányozói gyakorlat« is igazol. Az államalkotó tényezô kifejezés a kisebbségek azon »jogára« utal, hogy sajátos intézményeiket megjelenítsék az állam közjogi struktúrájában".

Valóban: olyan helyzetrôl van szó, amit mi szeretnénk elkerülni, mert közjogi alanyiságot biztosítani az autonóm közösségeknek nem jelent egyebet, mint közjogi alárendeltségi viszonyba helyezni az egyént saját kisebbségével szemben, vagyis egy olyan egyenlôtlenségi viszonynak a megalapozását, amely az egyénre nézve hátrányos. Nem elég elismerni a kisebbségek kollektív jogait, beleértve az önkormányzatot is – ami igazán fontos, azaz, hogy e jogokat az egyén javára gyakorolják. "A csoportjogok nem jelentenek egyebet, mint az egyén jogait, hogy a csoporttól megkapja mindazokat az eszközöket, melyekre szüksége van önmaga kiteljesítéséhez... Ha a csoport abból származtatja jogait, hogy az ôt alkotó individuumokat szolgálja, akkor nincsenek az egyénnel szemben jogai. Az egyedi létezés pluralizmusa által meghatározott hierarchiában az egyén elsôbbséget élvez a csoporttal szemben, a csoportok pedig csak a tagjaikkal való kapcsolataik erôsségének mértéke szerint tudnak megszervezôdni."⁷. Csak amikor a kisebbség-autonóm közösség közjogi alannyá válna, kerülne az államhatalmi szféra intézményei közé. Így maga is az állam "vertikális struktúráját" erôsítené, épp azt, amit Bakk sem szeretne. S ez is a civil társadalom kárára valósulna meg, amelynek alapja a társadalom tagjai közötti egyenlôség, s nem az egyén alárendeltsége a közjogi viszonyokban.

Bakk Miklós megjegyzései, melyeket az Emberjogi Központ törvénytervezetéhez fûzött, több részletkérdést is felvetnek. Ezek megtárgyalására most nem vállalkozunk, de reméljük, hogy sor kerül rájuk is az RMDSZ-szel elkezdett, rendkívül hasznos párbeszéd keretében, amelyre meghívjuk mindazokat, akik a kisebbségi problematikában érdekeltek.

Jegyzetek

¹ Lásd Franciaország, Német Szövetségi Köztársaság és Hollandia kormányainak álláspontját India kormányának az 1. cikkelyre vonatkozó restriktív értelmezésére vonatkozóan (1979. április 10-én India Nyilatkozatot tett közzé, amely szerint az 1. cikkely „csak a gyarmati elnyomás alatt élô népekre vonatkozik", s ez a nyugati államok határozott ellenkezését váltotta ki), amelyet a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához való csatlakozásakor fogalmazott meg. Németország kormánya ez alkalommal rámutatott: „Az önrendelkezési jog, ahogy az az ENSZ Alapokmányában és egyezségokmányaiban megfogalmazódik, minden népre érvényes, s nem csupán az idegen elnyomás alatt élôkre. Ezért minden népnek elidegeníthetetlen joga, hogy szabadon döntsön politikai berendezkedésére vonatkozóan és szabadon fejlôdjön gazdasági, társadalmi és kulturális téren" (kiemelés tôlünk) – lásd Status of International Instruments. United Nations, Sales No. E.87.XIV.2. pp. 18–19 és 50. Ez a belsô önrendelkezésnek az a meghatározása, amely megfelel a jelenlegi nemzetközi jognak, az ENSZ Alapokmányának és egyezségokmányainak, még ha nem került is sor explicit meghatározás megfogalmazására valamely jogi dokumentum révén. Minden olyan kísérlet, amely egy más definícióra irányul, kiiktatja a fogalmat a nemzetközi jogi kontextusból, aminek beláthatatlan következményei vannak az államok területi biztonságára vonatkozóan, ahogy azt tanulmányunkban is kifejtettük.

² Lásd Study by the Secretary General on Popular Participation in its Various Forms as an Important Factor in Development and in Full Tealization of Human Rights. UN DOC. E/CN. 4/1985/10 (1984) p. 34.

³ Asbjorn Eide: „Protection of Minorities" – Report Economic and Social Council, Commission on Human Rights, Subcommission on Prevention of Discrimination and Protection on Minorities, 10 August 1993, E/CN/4/Sub 2/1993/34, para. 88., p. 34.

⁴ Asbjorn Eide: „Protection of Minorities. Possible Ways and Means of Facilitating the Peaceful and Constructive Solution of Problems Involving Minorities" – Second Progress Report, Economic and Social Council, Commission on Human Rights, Subcommission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities, 1 July 1992, E/CN.4/Sub.2/1992/37, para. 160, p. 32.

⁵ Lásd Bruno de Witte: The European Communities and its Minorities. = Catherine Brölmann, Rene Lefeber, Marjoline Zieck: Peoples and Minorities in International Law. Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht/Boston/London 1993. 176.

⁶ Lásd C. Zeyer: „Die Südtiroler Autonomie und der EG-Binnenmarkt: Ein lösbares Problem?" 26 EuR 1991, pp. 288–291.

⁷ Catherine Lalumière: Human Rights at the Dawn of the 21th Century, Speech on the occasion of the Interregional meeting organised by the Council of Europe in advanc of the World Conference on Human Rights, Strasbourg, 28 January 1993.