Pethô Sándor

Kisebbségi autonómia és nemzetállam

Bevezetés, általános szempontok

Az alábbiakban G. Andreescu, V. Stan és R. Weber Tanulmány az RMDSZ felfogásáról a nemzeti kisebbségek jogait illetôen c. írásához (a továbbiakban: Tanulmány) fûzök néhány gondolatot. Célom nem a dokumentum részletes elemzése, nem is az RMDSZ-iratra irányuló kritika vizsgálata, hanem néhány, a Tanulmány készítôinél különösebb nehézség nélkül tetten érhetô jogi, politikai, filozófiai elôfeltevés elméleti vizsgálata. Megítélésem szerint a Tanulmány fontosabb állításai mögött egy olyan, meglehetôsen árnyalt és koherens politikai-jogbölcseleti álláspont húzódik meg, melynek rekonstrukciója az írókat motiváló jogi logika megértése szempontjából az RMDSZ-iratra tett egyes megjegyzések értékétôl függetlenül is tanulságos. Elöljáróban néhány, a tárgyalás menetét és jellegét feltétlenül befolyásoló körülményre szeretném felhívni a figyelmet.

1. Bármiként ítéljünk is tartalmáról, világosan kell látnunk, hogy a Tanulmány rendkívül alapos, koncepcionális tekintetben átgondolt munka. Szerzôi nemcsak a téma vonatkozó nemzetközi közjogi irodalmának legjelentôsebb dokumentumait ismerik, de tisztában vannak a probléma számos történeti, jogelméleti, sôt politikai-filozófiai vonatkozásával is. Terminológiájuk konzisztens, érvelésük meggyôzô. E felszín mögött azonban alaposabb vizsgálat után világosan elôtûnnek a koncepció félreismerhetetlen "illesztései", s hamarosan kiderül, hogy a szavak a Tanulmány íróinak szótárában nem feltétlenül azt jelentik, amit általában szoktak, s valószínûleg egyáltalán nem azt, amit a kritika tárgyát képezô dokumentum írói értenek rajtuk.

A Tanulmánynak hermeneutikai tekintetben két fontos töréspontja van: a perhorreszkált RMDSZ-dokumentumhoz, valamint a nemzetközi közjog bevett terminológiájához fûzôdô viszony. Elsô vonatkozásban az írás készítôi láthatóan kettôs viszonyrendszerben gondolkoznak. Primer módon a Tanulmány egy jogi dokumentum kritikai elemzése, ám ezen túl egyszersmind egyfajta, a kritizált írás jogi, teoretikus elôfeltevéseivel inkompatibilis jogi, államelméleti logika megalapozása is benne rejlik. Ez utóbbi vonatkozásban az írásnak van két, teoretikus tekintetben voltaképpen színvonalas, ám az értelmezést megnehezítô jellemzôje. Az egyik, hogy a szerzôk látszólag alig-alig lépnek ki a kritikai attitûdbôl, s mondanivalójukat szigorúan a kritizált koncepció köré szervezik. Az írás egésze azt sugallja, hogy itt nem teoretikus-politikai, hanem kizárólag szakmai-jogi kérdésekrôl van szó. Ha azonban elvonatkoztatunk a látszólag konzekvens kisebbségi terminológiától, világossá válik, hogy az olyan fogalmak, mint nemzet, közösség, kisebbség stb., nem egyszerûen jogi, hanem az adott kontextusban primer módon politikai fogalmak is. A nemzetközi jogi terminológia és a politikai fogalmak finom egymásba játszása ily módon meglehetôsen széles elméleti mozgásteret biztosít a Tanulmány készítôinek – úgy képesek igen súlyos, témájukon messze túlmutató jelentôségû politikai kérdésekrôl értekezni, hogy közben mindvégig fenntartják a szûk értelemben vett szakmaiság látszatát. A másik rokonszenves vonás, hogy a szerzôk szinte mindvégig elkerülik, hogy koncepciójukat holmi, a vitapartner terminológiája irányában tett tartalmatlan bókokkal terheljék. Meg sem kísérelik, hogy elképzeléseiket másnak láttassák, mint ami: az írás egésze világosan utal rá, hogy a bevezetôben említett, a kisebbségekre vonatkozó "nagylelkû, koherens, kiegyensúlyozott és az összes érdekelt fél által elfogadható" kisebbségi szabályozást az RMDSZ koncepciójától alapvetôen eltérô állami keretek között képzelik el a szerzôk. Az írás végére függesztett alternatív javaslat csak nyomatékosítja ezt a körülményt. A nemzetközi jogi terminológiához fûzôdô viszonyra az alábbiakban visszatérek.

2. Külön figyelmet érdemel a Tanulmány gondolati spektrumának ilyen típusú írásokban többnyire szokatlan szélessége. Az elemzés az RMDSZ-dokumentum fogalmi rendszerének elemzésével indul, majd a IV. fejezetben – a dokumentum politikai összefüggéseinek elemzése után – egy rivális koncepció alapvonalainak felvázolásáig jut el. Ez a nyilvánvalóan szándékosan szélesre vont gondolati ív világosan utal rá, hogy nem egyszerûen szaktanulmánnyal, de nem is valamiféle lapos politikai pamflettel van dolgunk; a szerzôk túlságosan járatosak a témában ahhoz, hogy elhiggyük nekik, hogy a jogi dokumentum elemzésétôl a belôle levonható politikai konzekvenciákig elfutó szerkesztés pusztán a véletlen mûve. Sokkal inkább arra kell gyanakodnunk, hogy egy olyan típusú írással van dolgunk, mely ugyan koncepcionális szinten nem vállalja, ám a valóságban megvalósítja azt a törekvést, hogy bizonyos, az adott országban folyó politikai diszkurzus szótárában fontos helyet elfoglaló fogalmak értelmezésében egyszerre alkalmazzon napi politikai és elméleti szempontokat.

3. A fenti két öszefüggésbôl következôen a Tanulmány több szempontból is elemezhetô. Egyik lehetséges szempont az RMDSZ-dokumentumhoz fûzôdô viszony vizsgálata, ami egyszerre magában foglalhatja a Tanulmány kritikája konzisztenciájának értelmezését s e kritika belpolitikai motivációinak feltárását. Ez a román politika nálam avatottabb értôinek feladata. A másik lehetséges szempont nemzetközi közjogi. Ennek során azt lehetne megvizsgálni, hogy a Tanulmány készítôi hogyan s milyen elméleti elôfeltevések irányából közelítve értelmezik mindazokat a nemzetközi jogi dokumentumokat, melyekre hivatkoznak, s lehetséges-e ugyanazon dokumentumok alapján az övékkel ellentétes értelmezés kidolgozása? E kérdés néhány összefüggésére a következôkben magam is utalok. Vizsgálatom középpontjában azonban egy mindezeket elméleti tekintetben megelôzô kérdés áll. Az alábbiakban arra keresek választ, hogy elméleti vonatkozásban hogyan vázolható fel a Tanulmány készítôinek hinterlandja. Ez a korábban még ennél is általánosabban megfogalmazott törekvés konkrétan és közelebbrôl három, egymással és a fentebbi két szemponttal szorosan összefüggô kérdés vizsgálatát jelenti. Elôször megkísérlem felvázolni, hogy a Tanulmány szerzôi milyen közjogi, államelméleti fogalomrendszert használnak. Ezt követôen megvizsgálom e fogalmak lényegesebb elmélettörténeti összefüggéseit, majd utalok használatuk következményeire. Célom nem a Tanulmány közvetlen kritikája, hanem fogalmi rendszerének, a mögötte rejlô közjogi, államelméleti logikának a rekonstrukciója, ami természetesen a koncepció kritikai feldolgozása felé tett elsô lépés, s mint ilyen, valószínûleg tartalmaz a kérdés (s a Tanulmány) gyakorlati-politikai vonatkozásaival foglalkozók számára is releváns szempontokat.

4. E cél eléréséhez közvetlenül a Tanulmány szövegébôl kell kiindulnunk. A szerzôk, mint fentebb utaltam rá, nem könnyítik meg az értelmezô dolgát: részint a fogalmak kettôs – politikai és elméleti – helyi értéke, részint az írás nagyívû, bár több helyütt inkább kontúrokkal jelzett, mint kidolgozott jellege számos zsákutca és félreértelmezés lehetôségét rejti magában. Ha azonban lemondunk a koncepció aktuál-politikai összefüggéseinek részletekbe menô értelmezésérôl, viszonylag hamar kiderül, hogy a Tanulmány szinte minden lényeges problémája mögött az egyén-közösség-állam viszonyának értelmezése húzódik meg. Bizonyos szempontból a Tanulmány egésze e probléma egy sajátos értelmezési kísérletének tekinthetô. Ez az értelmezés azonban egy sor gyakorlati-közjogi (egyéni, közösségi autonómia), politikai-filozófiai (pl. politikai szubjektum) és nemzetközi közjogi (lásd emberi jogok) fogalom elemzésén át vezet, ami gyakran elfedi a mögöttes elméleti összefüggést. Az egyén-közösség-állam összefüggés jelentôségét nem a külsô értelmezés teremti meg; maga a Tanulmány szövege is világosan utal rá, amennyiben a rivális RMDSZ-koncepció kritikáját éppen a közösség-önrendelkezés-politikai szubjektum elemzésével kezdi, s ezen keresztül jut el a különbözô autonómiák elemzéséig, majd a közjogi jogalanyiság értelmezéséig (lásd II. fejezet második bekezdése). Ez az összefüggés azonban csak jóval késôbb, az írás kisebbség és állam viszonyát tárgyaló alfejezetében nyeri el valóságos súlyát, s ez alkotja a III. fejezet (A kisebbségek jogai: belsô normák, nemzetközi szabályok) súlypontját is. A Tanulmány logikáját követve tehát elôször e fogalmak mibenlétére kell rákérdeznünk.

1. A Tanulmány fogalomrendszere

A Tanulmány írói – valószínûleg az RMDSZ-dokumentum szóhasználatával összefüggésben – (eltekintve most a nyilvánvalóan politikai fordulatoktól) jogi vonatkozásban kettôs terminológiát használnak. A szóhasználat egyik rétege közvetlenül a nemzetközi közjog terminológiájából táplálkozik, a másik egyfajta, nem minden esetben konzekvensen alkalmazott belsô jogi terminológia. A vizsgált RMDSZ-dokumentum – amennyire ez a bôséges idézetanyagból megállapítható – ugyanezt az utat követi. A Tanulmány az RMDSZ-dokumentum szóhasználatának mindkét rétegével szemben áll, hol a fogalmak nem kellôen pontosított használatát, hol pedig azt kifogásolja, hogy azok a nemzetközi közjog tételes és szokásjogi szabályai szerint mást jelentenek, mint amit az RMDSZ törvénykezôi nekik tulajdonítanak. A kifogás mindkét vonatkozásban bizonyos fokig megalapozottnak tûnik. Az RMDSZ-dokumentumnak egyszerre kell eleget tennie a nemzetközi jog normáinak és egy sajátos, a kisebbségi helyzetbôl adódó politikai helyzet diktálta követelményeknek, s ez – ha nem is menti a jogi formulázás sutaságait – mindenképpen más megvilágításba helyezi a dokumentum fogalomhasználatának megítélését. A Tanulmány kétségtelen kritikai attitûdje azt az elvárást ébreszti, hogy benne egy, a kritizált dokumentum fogalomvilágától eltérô, a probléma kezelésére adekvátabb fogalmi rendszert találunk. Ebben a várakozásunkban csalódunk. Ha a felszínen gondosan elsimított fogalmi rendszer mögé nézünk, világosan kiderül, hogy a Tanulmány készítôi pontosan azokat a hibákat követik el, amiben az RMDSZ-dokumentum alkotóit elmarasztalják. Ebbôl a szempontból tehát az elemzô, így az RMDSZ-dokumentum készítôinél valamelyest könnyebb fogalmi terepen mozgó tanulmányírókkal szemben éppoly jogosan fogalmazhatók meg fenntartások, mint amilyen jogosan ôk fogalmazzák meg fenntartásaikat az RMDSZ-dokumentum íróival szemben. Amennyire meg tudom ítélni, a különbség abból adódik, hogy a Tanulmány készítôi tisztes fogalmi apparátust vonultatnak föl, ami – legalább a felszínen és elsô olvasatra – elfedi azokat a fogalmi problémákat, amelyeket egy jogi dokumentum jóval célratörôbb szövege esetében azonnal észrevesz a gyakorlottabb szemû olvasó.

Nem tudom teljes mélységében megítélni, hogy a Tanulmány kritikája az RMDSZ-irat fogalomhasználatát illetôen mennyire jogosult, az viszont egészen világos, hogy a román (német?) szerzôk nemzetközi jogi fogalomértelmezése több vonatkozásban is kívánnivalókat hagy maga után. Ez a hiányosság a Tanulmány szinte minden kardinális jelentôségû gondolatmenetében tetten érhetô. Részletesebben:

a. Az autonóm közösség fogalom értelmezésének problémája

A fordulat használatának jelentôségére aligha kell külön kitérni. Ezzel láthatóan a Tanulmány készítôi is tisztában vannak, kritikájuk nyilván ezért fordul különös figyelemmel ebbe az irányba. Figyelmesen olvasva, megjegyzéseik két csomópont köré szervezôdnek. Egyrészt – hallgatólagosan – utalnak a fogalom használatának illegitim voltára, másrészt kimutatják, hogy az RMDSZ-dokumentum fogalomhasználata e vonatkozásban milyen következményekhez vezet. Elsô vonatkozásban a kritika tárgyi szempontból jogosult. Az 1919-es szerzôdés valóban nem általános értelemben használja a közösség fogalmát, s a szöveg tényleg különösebb erôszaktétel nélkül megengedi azt az értelmezést is, amit a Tanulmány írói használnak. Ezen túlmenôen azonban a kritika bizonyos mértékig vakvágányra fut. Az a körülmény, hogy a szerzôdés nem használja sem a személyi, sem pedig a regionális autonómia fogalmát, s hogy az autonóm közösség eredeti, az 1919-es szerzôdésben használatos formájában csak bizonyos közösségekre és csak vallási és tanügyi kérdésekre vonatkozik – önmagában semmit nem mond. Fontosnak tartom megjegyezni: ez nem azt jelenti, hogy az érvelés jogilag lehetetlen vagy értelmetlen. Ellenkezôleg, azt szeretném sugallni, hogy kizárólag egyetlen jogi logika alapján értelmezhetô. Ezt – ha ragaszkodunk a tudományos megjelöléshez – egyfajta sajátos értelemben vett pozitivizmusnak is nevezhetjük.

Jelen esetben – némi leegyszerûsítéssel – ez azt jelenti, hogy a Tanulmány írói közvetetten arra utalnak, hogy az RMDSZ-dokumentum fogalmi konzisztenciája minden áttétel nélkül összefügg azzal, hogy a benne használt fogalmak mennyiben vezethetôk le nemzetközi dokumentumokból, nevezetesen az 1919-es szerzôdésbôl. A kívánalom természetesen jogos. Grotius, azaz bizonyos értelemben a modern nemzetközi jog kezdetei óta idôrôl idôre megfogalmazódik az az igény, hogy az államok egymás közötti jogában használt terminológiát egységesíteni kellene. Ugyanakkor a 19. század utolsó harmadától egyre nyilvánvalóbb az is, hogy ez nem vagy csak igen semmitmondó általánosságok szintjén valósítható meg, a második világháború óta eltelt idôszak pedig azt is világossá tette, hogy a nemzetközi jog fejlôdése – tegyük most zárójelbe, ki mit ért ezen – nem ebben az irányban halad. Elvileg lehetséges, gyakorlatilag szükséges, hogy az egyes államok az egymás közötti kontraktuális viszonyaikat oly módon rendezzék, hogy a megkötött szerzôdések egyes fogalmain lehetôleg az összes szerzôdô fél ugyanazt értse. Az sem lehetetlen, hogy e fogalmak egy része átmegy más államok közötti szerzôdések szóhasználatába is, s ezáltal egy szélesebb értelemben vett jogi anyag részévé válik. Ugyanakkor – s erre nyomatékosan fel kell hívni a figyelmet – ez egyáltalán nem szükségszerû. S megfordítva: az államok egymás közötti viszonyait rendezô szerzôdésekkel szemben nem vagy csak igen korlátozott mértékben támasztható az az igény, hogy egy "általános" nemzetközi jogi szabályozás alapjául szolgáljanak. Mindebbôl az is következik, hogy nemzetközi jogi szempontból minden olyan jogigény megfogalmazható, mely a nemzetközi jog alapelveivel nem ellentétes. Ebbôl a szempontból annak, hogy valamely jogigény megalapozásának a nemzetközi jogban van-e valamilyen elôzménye, nincs közvetlen jelentôsége. Az a fajta pozitivizmus, mely minden létezô igényt egy már meglévô másikra próbál alapozni, gyakorlatilag zárt rendszerré teszi a nemzetközi jogot, ami így legjobb esetben is a ius gentium helyett egyfajta népek feletti joggá, rosszabb esetben a népek fölött lebegô, velük szemben mindenféle nemzetközi szervezetek által támasztott, szankcionálatlan, mert szankcionálhatatlan erkölcsi követelményrendszerré válhat. A Tanulmány készítôi tehát e vonatkozásban félrevezetô, a nemzetközi jog változásával ellentétes követelményt megfogalmazó logikában gondolkodnak. Nem merném állítani, hogy e logika képviselhetetlen, tudományos szinten is vannak védelmezôi, mindössze annyit mondok, hogy gyakorlati nemzetközi közjogi szempontból nehézségeket vet fel.

Hasonlóképp érdekes problémákat vet fel egy másik, e tárgyban tett kritikai megjegyzés is. Ennek értelmezéséhez világosan kell látnunk, hogy a Tanulmány szerzôi itt két fogalmi szintet kapcsolnak össze. A nemzetközi közjog egyik valóságosan létezô hiátusára utalva, ab ovo lemondanak a kisebbség fogalmának meghatározásáról, s helyette a közösség fogalmára koncentrálnak, majd innen jutnak el egy – immár politikailag is értelmezhetô – fogalomhoz, a néphez. Nem tudom megállapítani, hogy ez az eljárás a Tanulmány szerzôinek sajátja-e, vagy maga az RMDSZ-dokumentum is ezt képviseli. Akárki találta is ki, egyaránt vitatható. Világosan kell látni, hogy a közösség fogalma nemzetközi jogi szempontból nem, vagy csak igen szûk körben s torzító fogalmi bûvészkedések révén helyettesítheti a kisebbség fogalmát. Akármit értsünk is e fogalmakon, s akár azt is érthetjük, amit a Tanulmány írói egy nemzetközi jogi dokumentum alapján értenek rajta (lásd a Tanulmány 3. lábjegyzetét), világos, hogy nem egynemû fogalmakról van szó. Jóllehet a kisebbség a szó egy bizonyos értelmében közösség is lehet, ám ha az, akkor a közösségnek egy sajátos, éppen a "többséghez" fûzôdô specifikus viszonya miatt megkülönböztetett fajtája. E megkülönböztetettségnek a kisebbségi jogi szabályozásban – ha rászánjuk magunkat egy ilyen létrehozására – mindenképpen meg kell jelennie, ti. ez adja a kisebbségi jog differentia specificáját más szabályozásokhoz képest. Természetesen elméleti szempontból nem az az elsôdleges baj a Tanulmány gondolatmenetével, hogy nem ezt az álláspontot képviseli, hanem az, hogy a közösség fogalmát jogi szempontból illegitim módon használja. Világosan kiderül ez akkor, mikor a közösséget a "nép" fogalmával azonosítja. S még ennél is nyilvánvalóbb ez a belsô önrendelkezés problémáit tárgyaló alfejezetben.

b. A belsô önrendelkezés kérdése

A probléma tárgyalása nyilvánvalóan összefügg a korábbiakban felvázolt, nagyon is bizonytalan értékû, de a maga módján kétségtelenül konzisztens terminológiai alapokkal. Jogdogmatikai szempontból az alfejezet kulcsfontosságú fordulata a nép fogalmának értelmezése, pontosabban a korábbiakban a közösség fogalmával azonosított népfogalomban rejlô egyfajta értelmezési lehetôség kidomborítása. A nép és a közösség fogalmának azonosításával jogi dogmatikai szempontból hasonló problémák merülnek fel, mint amilyenekrôl a közösség fogalmának értelmezése kapcsán szóltam. Elvileg, a hétköznapi beszédnek a tudományos nyelvhasználatnál sokkal több szabadságot megengedô szintjén a Tanulmány szóhasználata valószínûleg senkinek sem szúrna szemet. A nép kétséget kizáróan bizonyos értelemben egyfajta közösség, s ezt általában nem is szokták kétségbe vonni, sôt, többnyire inkább az szokott problémákat okozni, hogy e közösségi jelleget más közösségekkel, adott esetben más népekkel szemben sajátosan túlhangsúlyozzák. Ugyanakkor mind egy törvénytervezet, mind pedig annak kritikai elemzése kapcsán fel kell figyelni e fogalmak kétségtelen különbségeire is. Vegyük észre, hogy nem egészen egynemû fogalmakról van szó, amin az sem változtat, hogy szándékaink szerint egy jogi szövegben kapcsoljuk ôket össze. A nemzetközi közjog alapvetô dokumentumai a közösség fogalmát többféle, de a nép fogalmánál minden esetben szélesebb értelemben használják. Ennek megvan a maga nem elhanyagolható jelentôsége mind a nemzetközi közjog által lefedni szándékozott nemzetközi viszonyrendszer, mind pedig az egyes államok szempontjából.

Általában vitatható a Tanulmányban a "nép" fogalmának használata is. A nemzetközi közjog bizonyos értelemben valóban a "népek" joga. Erre a jogág elsô teoretikusai által használt ius gentium kifejezés is utal, jóllehet már e korai, elsôsorban a 14–16. század között élt alkotóknál sem azt jelenti a kifejezés, amit eredetileg a római közjogban jelentett. Ugyanakkor tekintetbe kell venni, hogy a nemzetközi közjogi dogmatikában hol s mennyiben van értelme és jogosultsága e fogalom minden különösebb pontosítás nélküli használatának. Ha az alapvetô dokumentumokat figyelmesen olvassuk, kiderül, hogy a nép fogalom használata nagyjából egy bizonyos körre korlátozódik. Azokon a döntô fontosságú pontokon, ahol a dokumentumok a nemzetközi jogalanyiság kérdéseirôl nyilatkoznak, többnyire nemzetekrôl beszélnek. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a nemzetközi közjogi jogalanyiság nem egy meglehetôsen terhelt tartalmú, etnikai értelmû kategória, hanem egy ettôl valamivel jobban értelmezhetô, jogi-politikai kategória révén van meghatározva. Ez, ha tekintetbe vesszük a nemzetközi jog alapelveit, nem is nagyon lehet másként. Ebbôl természetesen nem következik, hogy a dokumentumok ne élnének a "nép" kifejezéssel. Világosan kell látnunk azonban, hogy ezek a fordulatok többnyire deklaratív összefüggésben, s – a Tanulmány szóhasználatával élve – szecessziós célzattal jelennek meg a szövegekben. A "nép" nemzetközi közjogi fogalmának használatára így meglehetôsen nehéz bármilyen jellegû megjegyzést is alapozni. Ebbôl az is következik, hogy a "nép" azonosítása a közösséggel lehetséges, de lényegét tekintve jogilag semmitmondó vállalkozás. A fogalmak használatának e sajátos meghatározatlansága másfelôl világosan kiderül a Tanulmány egészébôl. Elég itt arra emlékeztetni, hogy a közösséget elôbb a "nép" fogalmával, majd a "csoport" fogalmával (lásd a Tanulmány belsô önrendelkezésrôl szóló alfejezetének elején), majd ezt követôen a "szóban forgó területen állandó jelleggel tartózkodó lakosságé"-val azonosítja. Külön-külön e hivatkozások valószínûleg megállnák a helyüket. Ezen azt értem, hogy minden bizonnyal találhatók olyan dokumentumszövegek, melyek egyik vagy másik értelemben használják a kifejezést, anélkül hogy a különbözô értelmezéseket kevernék egymással. Nem nehéz belátni, hogy a Tanulmány esetében nem egészen errôl van szó. Az írók viszonya a fogalmak használatához alapvetôen kettôs: egyfelôl elismerik, hogy nem minden tekintetben kiforrott fogalmi rendszerrel kell dolgozniuk (lásd a Tanulmányban a fogalmak több jelentésérôl írottakat a belsô önrendelkezésrôl szóló alfejezetben), ugyanakkor ab ovo kizárják, hogy az általuk kritizált dokumentum készítôinek szóhasználata jogosult lenne. Ez a belsô önrendelkezésrôl szóló alfejezetbôl két vonatkozásban is kiderül.

b.1. Ha a Tanulmány szóhasználatát jogi vonatkozásban komolyan veszem, az derül ki, hogy az RMDSZ-irat által használt "nép" fogalom alapvetôen etnikai jellegû. Ezzel szemben a Tanulmány írói egy politikai "nép" fogalommal dolgoznak. A kettô közti különbségtétel nyilvánvalóan a belsô önrendelkezésrôl szóló alfejezet 9. lábjegyzetébôl kitûnôen a "demokráciához" fûzôdô viszonyban van. Az írók gondolatmenete világosan rekonstruálható. Mivel a nép fogalma a nemzetközi jogban "nincs jogilag meghatározva", a belsô önrendelkezés elvének "az állam összes polgárára vonatkozó" értelmezés alapján – eltérôen az RMDSZ-dokumentumtól – "nép"-en a "szóban forgó területen állandó jelleggel tartózkodó lakosságot" értik, azaz számukra a nép kifejezés a démoszra, nem pedig az etnoszra vonatkozik. Ebbôl következôen "a nép fogalmába beleértendôk azok az etnikai csoportok is, amelyek a szóban forgó államban élnek és önrendelkezésüket nem gyakorolhatják külön és kedvezményezett módon". E tétellel az RMDSZ-irat azon követelménye áll szemben, hogy "az etnikai elv alapján szervezôdô autonóm közösségeknek joga lenne a belsô önrendelkezéshez és ennek révén az autonómia bizonyos formáihoz". E tételt az Tanulmány írói két érvvel: részint azzal, hogy a nemzetközi és politikai dokumentumokban ennek a kívánalomnak nincs nyoma, illetve egy irodalmi vonatkozással próbálják cáfolni. Sajnos fogalmam sincs, hogy az RMDSZ törvénykezôi milyen érveket hoznak fel állításaik igazolása mellett. Több kérdés azonban így is világos. Elôször: ha az általuk használt népfogalom valóban etnikai jellegû, ez önmagában véve nem jó és nem rossz. Mindössze – abból következôen, amit fentebb a "nép" fogalmának a nemzetközi közjogban használatos módjáról mondtam – félreérthetôbb, s lényegesen nehezebben dekódolható, mint a rivális fogalomhasználat. Ha az RMDSZ-irat fogalomhasználata az 1918-as Gyulafehérvári Kiáltvány fogalomhasználatára épít, ez történetileg érthetô, de érdemes belátni, hogy nemzetközi közjogi szempontból bizonyos fokig anakronisztikus. Nem egyszerûen arról az alapkérdésrôl van itt szó, hogy egy világháborús helyzet nyomán elôállott alapvetô területváltozások idején mind a békefeltételeket diktáló nagyhatalmak, mind pedig a hirtelen, a határváltozások nyomán többségivé vált nemzet irányában egyfajta "kiállást" jelzô dokumentum szóhasználata mennyiben adekvát más történelmi körülmények között. Azt is tekintetbe kell venni, hogy a – nem utolsósorban a második világháború s az annak nyomán bekövetkezô, a gyarmatosítás klasszikus formáinak összeomlásához vezetô – történelmi folyamatok alapvetôen átalakították mind általában, mind pedig a nemzet fogalmát tekintve a nemzetközi közjog terminológiáját. Hasonlóképpen a fogalom változásának irányába hatott a háború utáni multinacionális és szupranacionális szervezetek és kapcsolatok létrejötte. Mint ahogyan az ENSZ sem teljesen a boldogult emlékû Népszövetség elvei alapján mûködik (legfeljebb a két szervezet mûködésének némelykor nagyon is nyilvánvaló eredménytelensége hasonló), úgy – minden kétségtelen, a nemzetközi jog tudósai által néha kényszeresen emlegetett, de általában nehezen értelmezhetô terminológiai kontinuitás ellenére sem bizonyos, hogy az 1918-as fogalmak ma változtatás és pontosítás nélkül használhatók.

Másodszor: természetesen azt sem akarom állítani, hogy nem használhatók. Paradox módon a Tanulmány íróinak álláspontja is ezt erôsíti meg. Ugyanis: (1) az az érvük, hogy a nemzetközi jogi dokumentumokban nincs nyoma az RMDSZ követelményének, a korábban vázolt, pozitivitásnak nevezett jogfelfogás tarthatatlansága miatt semmitmondó, vagy legalábbis a követelmény relevanciájáról semmit sem mond. (2) Ha figyelmesen olvassuk, kiderül, hogy a felhozott szakirodalmi hivatkozás is általában óvatosabb, mint amilyennek a Tanulmány szerzôi megkísérelik feltüntetni. Ez a probléma átvezet a Tanulmány belsô önrendelkezés koncepciójának másik, fentebb említett polemikus pontjához, a demokrácia kérdéséhez.

b.2. A Tanulmány íróinak álláspontja e tekintetben is világos. Az RMDSZ-dokumentum belsô önrendelkezésrôl szóló tételeit az etnocentrizmus mellett s azzal szoros összefüggésben abban marasztalják el, hogy – mivel egy meghatározott kisebbségi csoport önrendelkezési jogára alapoz – sérti a demokrácia fogalmát, s mint ilyen, ellentétben áll az önrendelkezés wilsoni elvével (lásd a Tanulmány 9. lábjegyzetét). Ez az érv tetszetôsnek tûnik, hiszen bizonyos vonatkozásban az RMDSZ-dokumentum nemzetközi jogi comme il faut voltát teszi kétségessé. Nyilvánvaló, hogy a wilsoni fogalom is megérne egy külön értelmezést. Legyen itt elég annyi, hogy nehézségeire éppen az elsô világháborúban vesztes, így a revánsban érdekelt országok, elsôsorban a két világháború közti német nemzetközi jogtudomány képviselôi számos alkalommal s sokszor nagyon színvonalas formában rámutattak. Ráadásul a két világháború közti, egyébként magukat liberálisnak valló nemzetközi közjogászok sem minden vonatkozásban tartották az elv gyakorlati jogi vonatkozásait érvényesíthetônek, jóllehet politikai tartalmát egyetlen pillanatra sem vonták kétségbe. S végül, de nem utolsósorban erre is ugyanaz áll, mint amit korábban az RMDSZ "nép" fogalmáról mondtam: a második világháború utáni idôszakban sok vonatkozásban más a fogalom akusztikája, mint korábban volt.

Elméleti tekintetben persze nem e fogalom alkalmazhatóságáról vagy alkalmazhatatlanságáról van egyszerûen szó. Az igazi problémát a Tanulmány írói által idézett A. Eide-tanulmány mondja ki, mikor azt állítja, hogy "a demokrácia az önrendelkezési jog része", illetve ezzel összefüggésben felveti azt a problémát, hogy egy etnikai csoport identitása mennyiben alapozható az önrendelkezés fogalmára. Nyilvánvaló, hogy a két fordulat bizonyos értelmezés mellett kijátszható egymással szemben. Ha demokrácián azt értjük, amit a Tanulmány készítôi a "nép" fogalmát értelmezve értettek rajta, ebbôl az következik, hogy az adott államban élô etnikumok valóban nem gyakorolhatják önrendelkezési jogukat külön. Másképp fogalmazva, annak a kérdésnek, hogy valamely etnikum önazonosságának jogi védelme alapozható-e az önrendelkezésre, nincs értelme. A Tanulmány írói messzemenôen konzisztensek korábbi fogalomhasználatukkal, mikor erre az álláspontra helyezkednek. Jogdogmatikai szempontból eljárásuk kétségkívül az egyik lehetséges megoldás, s megint csak nincs fogalmam arról, hogy az RMDSZ-dokumentum készítôi milyen jogi alapon (az érzelmi és politikai motívumoktól most tekintsünk el!) képviselik az ellenkezôjét. A Tanulmány íróinak okfejtése e kérdés vonatkozásában két, egymással összefüggô elôfeltevésre vezethetô vissza. Elôször a demokrácia egy sajátos értelmezésére, másodszor pedig az autonómia és a kisebbségi etnikum identitásvédelmének nemzetközi jogi jellegét illetô állásfoglalásra. Elsô vonatkozásban: a demokrácia-fogalom jól láthatóan egyfajta homogenizáláson alapszik: egy adott ország vonatkozásában minden etnikum számára azonos autonómiát vindikál. Ez a látszólag a teljes jogegyenlôség álláspontjára helyezkedô megoldás két szempontból igényel különös figyelmet. Egyrészt azért, mert azáltal, hogy nem tesz különbséget kisebbség s többség között, látszólag nagyon demokratikus álláspontra helyezkedik. Ugyanakkor az a tény, hogy autonómia tekintetében ugyanúgy kezeli a két csoportot, gyakorlatilag a nemzeti identitás kérdését kiveszi a lényegi jogi szabályozás hatása alól, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a mindenkori politikai játéktér szabályainak érvényességi körébe utalja. E területen pedig a kisebbség és a többség nyilvánvalóan nem egyenlô esélyekkel játszik. Másképp fogalmazva az egyenlô, summum ius biztosítása a kisebbség számára a summa iniuria lehetôségét rejti magában. Második vonatkozásban az alapvetô kérdés, hogy megadható-e olyan általános nemzetközi jogi szabály, melybôl levezethetô lenne, hogy a kisebbségi csoportoknak identitásuk megôrzése céljából joguk van az önrendelkezési jogra alapozva "bizonyos önkormányzáshoz vagy autonómiához" (lásd a Tanulmány Eide-hivatko-zását). A Tanulmány írói végkövetkeztetésükben tagadják ezt, a hivatkozott tanulmány szerzôje is kételkedik egy ilyen jellegû, általános jogosultság létezésében. A Tanulmány íróinak valószínûleg a nemzetközi közjog tételes szabályait illetôen igazuk van. Aligha hiszem, hogy ilyen általános megfogalmazás létezne, a hivatkozott tanulmány szerzôjének kétségei bizonyos fokig elméleti szempontból is alátámaszthatók. A kérdés azonban nem elsôsorban az, hogy létezik-e ilyen szabály, hanem az, hogy ez a nemzetközi közjog bevett normáira hivatkozva megalapozható-e. Amennyire meg tudom ítélni a dolgot, egy ilyen igény a nemzetközi jog alapelveivel nem inkompatibilis. Ez automatikusan nem jelenti azt, hogy elfogadott lenne, de mindenképpen arra utal, hogy alaposabb kutatás és jogértelmezés után úgy lehet mellette érvelni, hogy az a nemzetközi közjog általános szabályai, dokumentumai alapján elfogadható és érthetô. Nem tudom, hogy az RMDSZ-dokumentum készítôi fektettek-e hangsúlyt erre, vagy egyszerûen politikai elveiktôl és értékeiktôl vezettetve alakították ki álláspontjukat, a Tanulmány mindenesetre olyan nyelvet használ, s hozzá bizonyos szempontból igen konzisztensen, ami a nemzetközi jog szupranacionális fórumain minden nehézség nélkül érthetô. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a Tanulmány készítôi bizonyos nem elhanyagolható helyzeti elônyt élveznének nézeteik meg- és elismerését illetôen. A Tanulmány mögött kirajzolódó államfelfogásra dolgozatom második felében visszatérek, ennek értelmezéséhez ui. elôbb röviden meg kell vizsgálni a Tanulmány gondolatmenetének következô nagy szervezôdési pontját, a politikai szubjektum fogalmát.

c. A politikai szubjektum s a hozzá kapcsolódó fogalmak

Ez a Tanulmánynak az a fogalmi rétege, melynek esetében leginkább tetten érhetô a különbözô eredetû és szintû fogalmak egymásba mosása, pontosabban egy jól körvonalazható koncepció keretei közé illesztése. Szemben a dolgozat korábbi fogalomhasználatával, a politikai szubjektum fogalma nem értelmezhetô közvetlenül is minden áttétel nélkül jogilag. A nemzetközi közjog nem bizonyos politikai vagy etnikai közösségek politikai szubjektum voltát, hanem államiságát veszi alapul. Az államiság – akármit értsenek is ennek kritériumain a nemzetközi jog tudósai – ebben az értelemben a nemzetközi jogalannyá válásnak elôfeltétele, legalábbis ami a közjogot illeti. Ebbôl következôen a nemzetközi közjog egy adott területen élô népesség vonatkozásában képes annak államiságáról s ezzel összefüggésben jogalanyiságáról nyilatkozni, de bármilyen közösség "politikai szubjektum volta" elég nehezen értelmezhetô számára. Itt nyilvánvalóan a politikai filozófia vagy politikaelmélet szókészletébôl származó fogalommal van dolgunk, mely éppen viszonylagos "rendszeridegensége" miatt alkalmas arra, hogy a Tanulmány készítôi által neki szánt szerepet betöltse. Ennek részletei elôtt azonban egy általános, mutatis mutandis a Tanulmány és – vélhetôen – az RMDSZ-dokumentum szóhasználatára egyaránt vonatkozó megjegyzés. A Tanulmányból nem derül ki egyértelmûen, hogy az RMDSZ-dokumentum készítôi hol és milyen összefüggésben használják azt a kitételt, hogy "az autonóm közösség politikai szubjektum és államalkotó tényezô a román nemzet és más olyan kisebbségek mellett, amelyek nem szervezôdnek autonóm közösségekké". Ha valamely politikai deklarációban teszik ezt, úgy mindössze a kifejezések tartalmával lehet vitatkozni (mi áll szemben a politikai szubjektum fogalmával? Mit kell azon érteni, hogy államalkotó tényezô? Az autonóm közösséggé nem szervezôdô közösségek nem részei az államnak? Vannak-e az autonóm közösségeknek olyan speciális, sajátos közösségi voltukkal összefüggô kötelezettségeik az állam felé, amelyek a "nem autonóm közösségekre" nem vonatkoznak? stb.). Ha viszont a Tanulmány készítôi által kiemelt kitétel valamely jogi igényû szövegben (törvényben vagy törvénytervezetben) jelenik meg, a tartalmi vonatkozásokon túl felmerül a fogalomhasználat jogrendszerbe való integrálásának speciális problémája is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy bármely jogrendszer keretei között nehézség nélkül olyan igényeket lehet érvényesíteni, melyek e rendszer mint zárt egész fogalmi keretei között értelmezhetôk. Elképzelhetô a fogalmaknak egy olyan köre is, mely "köztudomású", ám e vonatkozásban a jogi szabályozás számos esetben megszorításokkal él, ami azt jelenti, hogy nem általában a fogalom közismert tartalmát, hanem ugyanazon a néven egy sajátos, jogilag (át)értelmezett aspektusát vonja jogi védelem alá; ebbôl következik – többek között – a jogi és köznapi nyelvhasználat közti, a jogértelmezésben felbecsülhetetlen jelentôségû különbség. Ha ebbôl a szempontból közelítünk a "politikai szubjektum" és az "államalkotó tényezô" jogi összefüggésben használt fogalmához, hamar világossá válik, hogy alapvetôen metajurisztikus, így jogilag közvetlenül nem értelmezhetô fogalmakkal van dolgunk.

Egy alkotmányjogász logikáját reprodukálva: minden közösség, mely egy adott állam területén belül él, "államalkotó" közösség, amennyiben része az államnak. Ezen pedig azt kell érteni, hogy állampolgári minôségében, azaz az államhoz fûzôdô speciális viszonyában ugyanazok a jogok és kötelességek illetik meg, mint másokat. A szûk értelemben vett alkotmányjogi okfejtés nézôpontjából közömbös, hogy a társadalmi munkamegosztás vagy bármi más következtében egyes csoportok pozicionális hátrányban vannak másokkal szemben az egyenlô jogosítványok gyakorlása tekintetében. Ebbôl a szempontból, azaz közjogilag és elvontan szemlélve, nincs különösebb ok arra, hogy e közösség valamelyikét is különös jogosítványokkal ruházzuk fel, sôt autonóm és politikai szubjektum voltára hivatkozva a társadalom más, "nem autonóm" közösségeivel egy sorba állítsuk.

Egy ilyen megkülönböztetett kezelést csak politikai szempontok motiválhatnak, miáltal az igazi kérdés éppen az, hogy egy politikai igény miképpen fogalmazható meg úgy, hogy az jogilag is értelmezhetô és védhetô legyen. Ez persze a problémának csak egyik, meglehet nem lényegtelen, ám mégiscsak elvont, így az elsô pillanatban általában lényegtelennek tûnô része. Arra azonban meglehetôsen egyértelmûen rávilágít, hogy a kérdésben kétféle módon lehet érvelni: mind az autonóm közösség politikai szubjektumkénti kezelése, államalkotó tényezôvé nyilvánítása, mind pedig ennek ellenkezôje védhetô álláspont. Nem lényegtelen különbség azonban, hogy míg elsô esetben érvelésünkben szükségképpen keveredni fognak a jogi és a politikai elemek, az utóbbi minden politikai vonatkozástól függetlenül, pusztán tételes jogi alapon is megvalósítható. Nyilvánvaló, hogy a választás nem kizárólag egyéni döntés függvénye, hanem nagyobbrészt attól a szituációtól függ, melyben az érvelés elhangzik. Ám bárhogyan van is, a kétféle szempontrendszer keverése mindenképpen az érvelés gyengüléséhez vezet, amin azt értem, hogy a fentebb általánosan megjelölt célkitûzés – valamely politikai igény jogi védelemben részesítése – veszélybe kerül. Amennyire a Tanulmányból megítélhetô, az RMDSZ-dokumentum e vonatkozásban hagy bizonyos kívánnivalókat maga után. Ez legvilágosabban onnan derül ki, hogy a Tanulmány íróinak kritikája nem teszi ezt szóvá, ám az értelmezés során állandóan felhasználja. Ennek nyomán az RMDSZ-dokumentum vélhetôen meglévô, de általam most ellenôrizhetetlen fogalmi és tartalmi inkonzisztenciáiból a kritikusok egy, a maga nemében nagyon is következetes, ám az RMDSZ-irat készítôi szerint valószínûleg nem szándékolt koncepciót olvasnak ki. Kritikájuk alapvetôen két szinten fogalmazódik meg.

Egyfelôl – terminológiai vonatkozásban – rámutatnak az állam mint "intézményi fogalom" és a nemzet etnikai értelmezésének összekapcsolásából származó következményekre (Politikai szubjektum alfejezet, 7–8. lábjegyzet). Másfelôl – ezzel összefüggésben – arra, hogy az autonóm közösség politikai szubjektumként történô értelmezése miként vezet az állam hagyományos fogalmának átértelmezéséhez. Ez a kettôsség érvelésük egészén, a IV. fejezet konklúziójáig végigvonul. Nem nehéz belátni, hogy – túl a kérdés korábban már többször emlegetett napi politikai élén – az okfejtés egészének elméleti, a szerzôk állam- és jogfelfogását illetôen revelatív jelentôsége van, ezért mindenképpen érdemes vele részletesebben is foglalkozni. Ehelyütt néhány általános, bevezetô megjegyzést teszek, a részletproblémákat a dolgozat következô, a szerzôk államfelfogását motiváló értékeket értelmezô részében tárgyalom.

A Tanulmány írói által az RMDSZ-dokumentum koncepciójával szemben felhozott két ellenvetés nemcsak összefügg egymással, hanem bizonyos értelemben egyazon probléma két aspektusának tekinthetô, mindkettôre adott válaszuk egy konzisztens, az RMDSZ-dokumentumétól minden valószínûség szerint eltérô államfelfogás körvonalait sejteti.

c.1. Állam- és nemzetfogalom összekapcsolásának értelmezése s annak funkciója

A Tanulmány írói e vonatkozásban két közelebbi kritikai megjegyzést tesznek. Egyrészt a fogalmak korábban említett összekapcsolhatóságát, másrészt az RMDSZ-dokumentumban való összekapcsoltságának következményeit illetôen. Elsô vonatkozásban nem általában az állam és a nemzet fogalmának összekapcsolhatóságával vitatkoznak – egy ilyen vita egyébiránt saját államfelfogásuk alapja ellen is irányulna –, hanem az RMDSZ-dokumentum kétnemû (intézményi és etnikai) szóhasználatát teszik kritika tárgyává. Az autonóm közösség más, nem autonóm közösségek mellé sorolásának egyik következménye értelmezésükben az, hogy román állampolgárok "etnopolitikai alapon" két csoportra oszlanak, ti. egyesek beletartoznak az autonóm közösségekbe, mások viszont nem (Politikai szubjektum alfejezet, 7–8. lábjegyzethez tartozó fôszöveg). Ez viszont a továbbiakban egy sokkal súlyosabb problémát, az állam mint "politikai szubjektum" s a vele párhuzamosan létezô autonóm "politikai szubjektumok" létezésének, végsô soron (s az individuum szempontjából megfogalmazva) az államhoz fûzôdô lojalitásnak a kérdését veti fel. Ez a kérdés pedig egy még általánosabb problémára, az állam integritásának kérdésére mutat. A másik, a szövegben – egyébként igen hatásosan – az alfejezet elejére helyezett kritikai megjegyzés, miszerint az RMDSZ-dokumentum szóhasználata az állam fogalmának átértékeléséhez vezet, ugyanezt célozza, jóllehet azt, hogy pontosan mit is értenek a Tanulmány írói ezen, csak késôbb tudjuk meg, államfogalmuk mibenlétérôl pedig csak a Tanulmány egészének elolvasása után lesz némi fogalmunk. Ami itt most elsôsorban lényeges, az a teoretikus bázis, amelyet e két kritikai tájékozódási pont körülhatárol a Tanulmány készítôi számára.

c.2. Az ehhez kapcsolódó fogalmak, a közjogi alany problémája

Ez pedig elég széles ahhoz, hogy rá hivatkozva az RMDSZ-dokumentum minden sarkalatos fogalma a különféle autonómiatípusoktól egészen a személyi autonómiáig, illetve a közjogi alany fogalmáig elutasítható legyen. Egészen elvontan fogalmazva, a Tanulmány kritikájának legáltalánosabb szintje az, hogy készítôi az RMDSZ-dokumentum íróitól eltérô státusban gondolkoznak a kisebbségek jogállásáról, ami viszont azt is jelenti, hogy általában az individuum és az állam viszonyáról is. Ugyanakkor – a kritizált koncepció ismerete nélkül is megállapítható – e kritika nem minden ponton szervezôdik koherens egésszé, ám láthatóan több helyütt elevenbe talál. Így különbséget kell tennünk az olyan kritikai megjegyzések között, melyek a Tanulmány szerzôinek fenti koncepciójával nyilvánvalóan kompatibilisek, de más jogi logika alapján lehetne velük ellentétes érveket is felhozni, s azok között, melyek általában a jogi érvelés szempontjából vetnek fel kisebb-nagyobb problémákat.

Az elsô csoportba tartozik a Tanulmánynak a helyi, regionális és személyi autonómia értelmezésére irányuló gondolatmenete, a másodikat jellegzetesen a "közjogi alany" fogalmáról írottak jelenítik meg. Sokadszor mondom: nincs módomban ellenôrizni a Tanulmány szövegértelmezésének korrektségét, de ha az csak részben igaz, amit ez utóbbi kérdésben írói az RMDSZ-dokumentumnak tulajdonítanak, úgy számos kérdést elôbb-utóbb a kritizált írás szerzôinek is újra kell majd gondolniuk. Az alapkérdés nyilvánvalóan az, hogy mit értünk e fogalmon, illetve miképpen illesztjük a jogrendszer egészébe. A Tanulmány megfogalmazása e vonatkozásban több mint talányos. Azt még értem, "hogy az RMDSZ-tervezet bevezeti a közjogi alany fogalmát", ám az a fordulat, hogy ezt "a nemzeti kisebbségek és ezek intézményei vonatkozásában teszi", jogi szempontból sajnos értelmezhetetlen. Ki a közjogi személy? A kisebbség egésze? A kisebbség bizonyos intézményei? Ha az elôbbi, hogyan viszonyul "közjogiságuk" más közösségek jogalanyiságához? Ha az utóbbi, milyen viszony van az intézmény mint közjogi jogalany és az ôt alkotó egyének között? S általában, mindkét esetben: mit értsünk ebben az összefüggésben közjogi jogalanyon? A Tanulmány szerzôi végsô soron a mellett az értelmezés mellett horgonyoznak le, hogy az RMDSZ-dokumentum "a nemzeti kisebbséget tekinti közjogi személynek" (A kisebbség és tagjai közti viszony alfejezet fölötti bekezdés).

Aligha kétséges, hogy ha ez így szerepel az RMDSZ-dokumen-tumban, ez pontosan annyira teszi problematikussá a benne megfogalmazódó politikai akarat érvényesíthetôségét, mint amennyire megfontolandó a Tanulmány íróinak néhány e vonatkozásban tett kritikai ellenvetése. Elméleti szempontból itt legalább két probléma vetôdik fel. Az egyikre a Tanulmány írói közvetlenül is rámutatnak, a másik többé-kevésbé hallgatólagosan kiderül gondolatmenetük egészébôl. Az egyik nehézség az, hogy a nemzetközi jog jellegzetességérôl korábban írottaknak megfelelôen a jogág (bizonyos fokig jogosultan) nem tekinti jogalanynak a kisebbségeket, hanem jogaikat az emberi jogok szélesebb kategóriái felôl értelmezi. Ennek az eljárásnak a jogosultságát – fôként a keleti régió politikai helyzetét tekintve – nyilvánvalóan lehet vitatni, de realitásával érdemes számolni. Ám ez "csak" a megfogalmazás nemzetközi közjogi értelmezhetôségét illetô kérdés. Van azonban egy másik, további két vonatkozást magában foglaló belsô jogi összefüggés is. Komoly s a Tanulmány e vonatkozásban gyakorolt kritikáján messze túlmutató kérdés, hogy a kisebbségek fenti értelemben vett "közjogi alannyá" nyilvánítása miképpen s egyáltalán integrálható-e a jogrendszerbe. Tekintetbe kell venni, hogy minden állampolgárnak, függetlenül attól, hogy az adott állam kisebbségi vagy többségi lakosságához tartozik-e, alapvetô kérdésekben azonos jogai kell hogy legyenek az állammal szemben (s természetesen azonos kötelezettségei), feltéve, ha a jogegyenlôség modern államokban általában bevett állaspontjára helyezkedünk. Ebbôl a szempontból, azaz közjogilag a jog egyfajta homogenizáló szerepet tölt be, s nagyjából világos, hogy egy állam e szerep nélkül bizonnyal kevesebbek megelégedésére mûködne, mint vele. A közjog a bevett értelmezés szerint – amelynek egyik meghatározását a Tanulmány szerzôi is idézik – gyakorlatilag az individuum és a felette közhatalmat gyakorló állam viszonyának jogi rendezése. Ebben az értelemben a közhatalom és a közjogi jogviszony fogalma szorosan összetartozik, s a közhatalom kizárólag az államot megilletô jogosítvány. (Akcidentális kérdés, hogy ezt a hatalmat – legalábbis a modern korban – különféle állami intézményekhez telepítve gyakorolja.) Mindez azt is jelenti, hogy a szó pregnáns értelmében minden állampolgár kerülhet és kerül is közjogi viszonyba, vagyis kisebbségi vagy többségi hovatartozásától teljesen függetlenül közjogi jogviszony alanya lehet. Valamely közösséget közjogi jogalanynak tekinteni azonban kettôs problémát vet fel. Az egyiket a Tanulmány írói is jelzik. Valamely közösség közjogi alannyá nyilvánítása ugyanis – egy bizonyos államfelfogás elôfeltevései alapján – azt jelenti, hogy az egyetlen, szûk értelemben vett közhatalmi szerv, az állam fogalma mellé egy másik ilyen szervezetet helyezünk, ami – fôképp a konzervatív állambölcselôk munkáiban – gyakran elôrevetíti az állam dezintegrációjának rémét. Van azonban egy másik – az RMDSZ-dokumentum készítôi számára valószínûleg elgondolkodtatóbb – ellenvetés is. Amennyiben a kisebbség mint közjogi jogalany jelenik meg, felmerül a probléma az ily módon felfogott közösség s annak tagjai közti jogi viszonyt illetôen. Világosan fogalmazva: miképpen érvényesítheti jogait a kisebbséghez tartozó egyén? A lehetséges válaszok némiképp egyszerûsítve: ha egyénileg teheti ezt, mi értelme van a kisebbségi közjogi státussal való felruházásának? Ez esetben – mint ahogyan más összefüggésben a Tanulmány szerzôi is utalnak rá – a kisebbség által létrehozott bármilyen jellegû társaság, egyesület stb. létrehozása az egyesülési jog, azaz a magánjog szabályozási körébe tartozik. Ha pedig a közösségen mint közjogi alanyon át érvényesíthetôk a jogok, vajon hol vannak azok az intézményes garanciák, melyek gátat vetnek egy etnikai alapú korporativizmus kialakulásának?

A gyakorlati szempontok minden relevanciájának elismerése mellett elméleti szempontból a kisebbség közjogi jogalannyá nyilvánítása – hacsak nem vállaljuk a közjog fogalmának alkalmasint elôbb-utóbb szükséges újraértelmezését – összességében problémákat vet fel. Nyilvánvaló s érthetô, hogy a Tanulmány írói e nehézségekbôl kizárólag a számukra relevanciával bírókat emelik ki. Ám önmagában ez a körülmény nem menti a kritizált dokumentum esetleges fogalmi fogyatékosságait.

3. A tanulmány államfogalma
és ennek szélesebb összefüggései

A fentebb vázolt fogalmi keret nagyjából kijelöli azt a kört, amelyen belül a Tanulmány államfogalmát értelmezhetjük. Ezt az alábbiakban két lépésben teszem meg. Elsôként a Tanulmány konkrét kijelentéseibôl és az ezek mögött felismerhetô logikából kiindulva megkísérelem rekonstruálni azt az államfogalmat, amelyet a szerzôk, akár magukénak érzik ezt, akár nem, bizonyos fokig képviselnek. Második lépésben ennek a fogalomnak a szélesebb összefüggéseit vizsgálom meg. Ennek keretében arra keresek választ, hogy milyen szuverenitáskoncepció rajzolódik ki az írásból. Ez utóbbi gondolatmenet a Tanulmány szerzôinek korábban a nemzetközi közjogról adott értelmezését is kiegészíti. Elôtte azonban egy szükségesnek látszó megjegyzés. Meglehet, szóhasználatom az ellenkezôjét sugallja, nem hiszem, hogy a Tanulmány a szó diszciplináris értelmében vett államelméleti alapvetést tartalmazna, s még kevésbé gondolom, hogy egy ilyen típusú iratnak ez bármilyen értelemben is célja kellene hogy legyen. Meggyôzôdésem viszont, hogy mindaz, amit a dolgozat az egyén, a kisebbség és az állam viszonyáról elmond, illetve amilyen alapon az RMDSZ-dokumentumot opponálja, körülír egy sajátos teoretikus mozgásteret, s egy bizonyos típusú államfogalom jelenlétére utal. E mozgástér és fogalom jelenléte szempontjából teljesen közömbös, hogy a Tanulmány expressis verbis képviseli-e ezt az álláspontot, vagy állításaiból az félreérthetetlenül kikövetkeztethetô. Annak, hogy a szerzôk nyilatkoznak-e e két körülményrôl, vagy csak hallgatólagosan vannak, illetve még úgy sincsenek azok tudatában, még ennél is kisebb jelentôsége van.

Az alábbiakban mindebbôl következôen a Tanulmány államfogalmának értelmezése nem jelent és nem jelenthet mást, mint ennek a megítélésem szerint az írásban viszonylag könnyen tetten érhetô fogalmi rendszernek a rekonstrukcióját, s ennek semmilyen közvetlen köze nincs valamiféle elszórt kijelentésekre felépített "államelmélet" koncipiálásához.

Elsôként azt a kérdést kell feltennünk, hogy miképpen tudhatjuk meg a Tanulmányból, milyen államfogalmat használnak a szerzôk. Erre nézve voltaképpen két forrásunk van. Részint a Tanulmány készítôinek idevonatkozó, néha nagyon közvetlen megjegyzései, másrészt azoknak a pontoknak a rekonstrukciója, melyeken a szerzôk vitathatatlanul szemben állnak az RMDSZ-dokumentum álláspontjával. Mindkét tekintetben bizonyos szempontból könnyû helyzetben vagyunk, a szerzôk e vonatkozásban általában világos álláspontot képviselnek. Aligha túlzás azt állítani, hogy a Tanulmány minden e vonatkozásban releváns gondolatmenete egyetlen kulcsfontosságú kérdés, az állam integritásának problémájára vezethetô vissza. A probléma a Tanulmányban egyfelôl posztulátumként, másfelôl – ezzel összefüggésben – a kritika tárgyává tett koncepcióval szembeni ellenvetésként is megfogalmazódik. A terminológia nem minden esetben nyilvánvaló, legtöbbször valamilyen, a közbeszédben használatos körülírással élnek a szerzôk, másutt – pl. az autonómiák értelmezésénél – igazából csak jelzik a problémát, ám az általuk körülírásra használt terminológia – ebben az esetben az állam és a közjog fogalmának értelmezése – világosan utal rá, hogy mirôl van szó. Mélységesen jellemzô, s a fenti szempontból revelatív értékû, hogy a Tanulmány alapproblémája éppen az, hogy az RMDSZ-dokumentum fogalomhasználata "a román állam kohéziójának biztosítása tekintetében" vet fel "igen sokrétû és bonyolult kérdéseket".

Nyilvánvaló, hogy az állam belsô egységének kérdése szorosan összekapcsolódik annak fennmaradása vagy éppenséggel bukása tényével. Ezt általában egyetlen komoly állambölcselet sem tagadja, s még az állam létezését eleve tagadó anarchisztikus elméletek is számolnak ezzel a ténnyel. Ebbôl a szempontból nézve a Tanulmány államértelmezése egy széles és nagy múltra visszatekintô elméleti hagyomány része. Ugyanakkor fel kell figyelni arra a tényre, hogy a különbözô államelméleti koncepciók egymástól eltérô hangsúllyal artikulálják az állami integritás problémáját, s hogy milyennel, az végsô soron az államról alkotott fogalmukkal függ össze. A leglényegesebb különbség – némileg egyszerûsítve a szerteágazó álláspontokat és érveket – abban van, hogy az integritást az állam fennmaradásának szükséges vagy szükséges és elégséges feltételének tartják-e. Nem túlságosan nehéz belátni, hogy az utóbbi esetben a kötôszóra esik az igazi hangsúly. Ha az állam fennmaradásának egyszersmind elégséges feltétele is a belsô integritás megteremtése vagy megôrzése, ez annyit jelent, hogy az integritás megteremtésével minden emberileg tôlünk telhetôt megtettünk (elégségesség) az állam fennmaradásáért. Másképpen fogalmazva: ha azt akarjuk, hogy az állam fennmaradjon, ezt meg is kell tennünk (szükségesség). Ez látszólag igen konzisztens, logikailag nehezen kikezdhetô államfilozófia.

Bizonyos vonatkozásokban azonban mégis problémákat vet fel. Nem mehetünk ugyanis el szó nélkül a mellett a körülmény mellett, hogy ez az államelméleti logika semmit nem mond arról, mi az, ami még megtehetô az állami integritás megôrzése érdekében, s mi az, ami már nem. Még pontosabban fogalmazva, nagyon is problematikus választ ad erre a kérdésre, amennyiben az integritás megteremtésének mindenkori eszközeibôl adódó problémákat zárójelbe teszi. E körülménybôl lehet arra is következtetni, hogy az integritás megôrzése vagy megteremtése szempontjából e filozófia propagálói nem átallanak idônként még a diktatúra eszközeihez sem folyamodni. Logikailag ez lehetséges, a fenti premisszákból erôszaktétel nélkül levezethetô következtetés, azonban bármily meglepô, történeti relevanciája nem sok van. Ez pedig két okra vezethetô vissza.

Elôször, a diktatúrák általában nem ilyen módon teremtenek legitimitást maguknak. Másodszor – ha az ilyen típusú érvelés történetét nézzük –, kiderül, hogy az esetek túlnyomó részében akkor kerül elôtérbe, amikor az állam éppenséggel a dezintegráció felé halad. Ha ebbôl a szempontból értelmezzük, kitûnik, hogy sajátosan defenzív államelméleti logikáról van szó, amely nem inkompatibilis bizonyos politikai erôk diktatórikus törekvéseivel, ám nem is egyértelmûen a diktatúra apológiája. Világos az is, hogy ezen az alapon éppily konzisztensen lehet bármely tekintélyuralmi rendszer vagy akár az örökletes monarchia létjogosultsága mellett is érvelni. Mi sem jellemzôbb, mint az, hogy ezek az érvek mind a francia forradalom után külföldre menekült monarchista közírók, mind a Weimari Köztársaság szelídebb teoretikusai, mind pedig a szintén a forradalom ellenében érvelô Burke részérôl rendre-másra elhangzottak. Nem mellékes, de a Tanulmány szempontjából nagyon messze vezetô kérdés, hogy e szerzôk viszonya a természetjogi elvekhez nagyjából hasonló volt, s ennek a ténynek meglehettek volna – ha ugyan szembekerülnek a problémával – a kisebbség jogi helyzetének értékelését illetôen is a maga következményei. Mindebbôl kiderül, hogy egy alapvetôen konzervatív államelméleti logikával van dolgunk, amelynek mögöttes – bizonyos helyzetekben politikailag legalább potenciálisan nagyon problematikussá váló – üzenete, hogy az állam elsôdleges s legfontosabb célja a belsô integritás fenntartása. Nem az anarchisták, nem is a forradalmárok, hanem a status quo fenntartásában mindenkor érdekeltek logikája ez, s nem is annyira mellesleg az európai államelméleti gondolkodás egyik legerôteljesebb s talán legtöbbször zsákutcába futott vonulata.

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a Tanulmány készítôinek államkoncepciója sok tekintetben láthatóan kompatibilis ezzel az áramlattal, ami azt is jelenti, hogy idevonatkozó nézeteiket minden különösebb erôszaktétel nélkül egy széles, a romániai politikai viszonyokon mindenesetre messze túlmutató eszmetörténeti kontextus részeként értelmezhetjük. Ez a körülmény magától értetôdôen semmit sem von le az álláspont román belpolitikai relevanciájából, s alkalmasint semmit sem szépít az abból származó következményeken. Mindezek után fel kell tenni azt a kérdést, hogy konkrétan mely pontokon érhetô tetten a Tanulmányban a fentebb vázolt államelméleti logika, s ehhez kapcsolódva azt is meg kell kérdeznünk, hogy az elvont elméleti sémához képest milyen eltéréseket mutat az írás.

a. Az állami integritás problémája

Az egyik locus classicusra fentebb már utaltam: a Tanulmány készítôinek lényegi célkitûzése, hogy az RMDSZ-dokumentum alapvetô állításait a román állam kohéziójának szempontjából értelmezzék. Ezen túl számos más, e fenti utalásnál jobban kidolgozott megjegyzést is találunk. Vegyük sorra a legfontosabbakat!

1. Az etnikai elv – az önrendelkezés – és a demokrácia kérdésének sajátos összekapcsolása (Belsô önrendelkezés alfejezet eleje). 2. Az állam fogalmának elméleti értelmezése (Politikai szubjektum alfejezet eleje). 3. Az állam mint politikai szubjektum és az autonómiák hozzá fûzôdô viszonya (Politikai szubjektum alfejezet, 7. lábjegyzet fölötti fôszöveg). 4. A közjogi alany fogalmának értelmezése (A kisebbség és tagjai közötti viszony alfejezet fölötti szövegrész). 5. A kisebbség és az állam viszonyának kezelése (ez külön alfejezet). E problémák egy része elméleti szempontból vizsgálva kizárólag a fenti államelméleti logika érvényesítésével vethetô fel. Másik részük viszont a felmerülô kérdésekre adott válasz kapcsán sorolódik kétséget kizáróan a fenti állásponthoz.

Ám a kérdés természetesen általában nem az, hogy mit vetnek fel problémaként a szerzôk, hanem az, hogy a felvetett kérdésekre milyen válaszokat adnak, illetve az, hogy kérdésfelvetésüket milyen logika motiválja. Vizsgáljuk meg most röviden e problémát. A Tanulmány elsô kritikai megjegyzése, egyszersmind legfôbb vizsgálati szempontjának explikálása, a román állam kohéziójáról tett megjegyzés sok mindent elárul. A szerzôk gondolatmenetébôl ugyanis elég világosan kitetszik, hogy e vonatkozásban az autonómiák, általánosabban fogalmazva az autonóm közösség problémájának felvetését nehezményezik, amelyet – más kérdés, hogy jogosan-e vagy jogtalanul, az RMDSZ-dokumentum alapján-e vagy önmaguktól – azonosítanak a nép fogalmával. A kérdésfelvetésük mögött rejlô gondolatmenet tehát pozitívan megfogalmazva úgy hangzik, hogy bizonyos jogokkal felruházott autonóm közösségek léte (= nép) "sokrétû és bonyolult kérdést vet fel a román állam kohézióját illetôen".

Mint a késôbbiekbôl kiderül, ezen gyakorlatilag a kohézió veszélybe kerülését értik. Másképpen fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a Tanulmány e vonatkozásban bizonyos autonómiák létezését nem vagy csak nehezen tartja összeegyeztethetônek az állami integritással. Ugyanezt az aggályt fogalmazza meg sokkal közvetlenebb formában az állam mint politikai szubjektum koncepció, ahol az autonómiák politikai szubjektummá nyilvánítása ellen elhangzó legnyomósabb érv, hogy ezáltal az autonóm közösség és az állam iránti lojalitás kollíziója esetén nincs lehetôség az állam iránti hûség "megkövetelésére". Ebbôl a szempontból a Tanulmány írói számára az autonóm közösség politikai szubjektummá nyilvánítása az állam és a közösség iránti lojalitás kompetitívvé válásának veszélyét hordozza magában, vagyis a gondolatmenet jól érzékelhetôen ismét az állami integritás kérdésére fut ki. A háttérben az az elméleti elôfeltevés húzódik meg, hogy egy adott államrendszeren belül óvakodni kell attól, hogy bármely közösséget potenciálisan az állam riválisává tegyünk közjogi tekintetben. Ezt a Tanulmány írói, ha nem is elméleti, de annál hatékonyabb gyakorlati-politikai terminológiában, ki is fejezik, amikor abbéli aggodalmuknak adnak hangot, hogy a közjogi alanynak tekintett autonóm közösség "politikai és jogi síkon a román állammal egyenlônek fog tûnni", ami végsô soron a román állam szuverenitásának "fragmentálásához" vezethet (A helyi és regionális autonómia alfejezet fölötti bekezdés).

Ez az aggály aztán még sokkal nyilvánvalóbb formában fogalmazódik meg a kisebbségek és az állam viszonyát taglaló alfejezetben, ahol komoly ellenérvként hangzik el, hogy a politikai szubjektumnak és közjogi alanynak felfogott autonóm közösségnek – legalábbis a hozzá tartozó személyek tekintetében – "ugyanolyan jogai vannak, mint az államnak" (A kisebbség és állam közti viszony alfejezet elsô bekezdése). S mindez kiegészül egy sajátos nemzetközi közjogi dimenzióval is, amennyiben a Tanulmány szerzôi felvetik azt a problémát, hogy az autonóm közösség által kötött nemzetközi szerzôdések – legalábbis potenciálisan – ellentétben lehetnek a román állam érdekeivel. Ez a problémafelvetés arra utal, hogy ismét a román állam mint egységes egész és az autonóm közösség mint ennek része, de sajátos jogosítványokkal kitüntetett része közti viszony értelmezésénél vagyunk. Az autonóm közösség politikai-jogi státusának, az autonómiák és az állam viszonyának értelmezése, valamint az ezekhez kapcsolódó további két probléma, az állam iránti lojalitás és a nemzetközi szerzôdések kérdése mögött két, egymást támogató elméleti elôfeltevés húzódik meg: az állam egységének posztulálása és az állami integritás kérdésének prioritása. Ezzel a Tanulmány államfelfogásának két legfontosabb elemét jelöltük ki.

b. A Tanulmány államfelfogása s annak következményei

E két sajátosság közül az utóbbi – mint utaltam rá – a Tanulmányt egy szélesebb (állam)eszmetörténeti hagyománnyal köti össze, az elôbbi pedig e hagyományon belüli sajátos helyét jelöli ki. Mielôtt ez utóbbiról szó esne, röviden néhány megjegyzés magáról a fogalomról általában.

Az RMDSZ-dokumentum állításai fölött gyakorolt kritika elôfeltevéseinek explikálása nagyjából kijelöli azokat az értékeket, melyek köré a Tanulmány készítôinek államfogalma szervezôdik. A legfontosabb tájékozódási pont nyilvánvalóan az autonóm közösség és az állam viszonyának meghatározása. A két elôfeltevés együttesen arra utal, hogy a Tanulmány írói sajátosan és árulkodó módon monolitikus államfogalmat használnak. Közvetlenül a nézeteikrôl viszonylag keveset tudunk meg, de van a Tanulmánynak egy pontja, mely e vonatkozásban nagyon is jellemzô, s értelmezése megerôsíti azokat az információkat, melyeket az írás más kritikai eszmefuttatásaiból inkább indirekt módon következtethetünk ki. Ez a pont a Politikai szubjektum alfejezet elején található, viszonylag rövid, nem is közvetlenül elméleti, de rendkívül fontos elméleti adalékokat tartalmazó gondolatmenet az államról. Az eszmefuttatás több tekintetben is árulkodó. Három lényeges pontja: 1. Annak az államelméleti tradíciónak a kijelölése, melyet a szerzôk magukénak vallanak. 2. Az állam fogalmának egyfajta koncipiálása. 3. Az ily módon felfogott állam fogalmának az adott polemikus kontextusra való rávetítése.

Az elsô lépést illetôen a szerzôk álláspontja teljesen világos. Az állam – idézik Hugh Seton-Watsont – "jogi és politikai szervezet, amelynek hatalmában áll polgáraitól engedelmességet és lojalitást követelni". E fogalom látszólag nagyon konzisztens, azonban komoly problémákat vet fel. Övön aluli érv, kihasználni sem érdemes, hogy a jeles szovjetológus nem elsôsorban államelméleti szakemberként vívott ki hírnevet magának, ez a meghatározása sem több, mint egy – jó pár évszázados – sztereotípia megismétlése, vagyis a Tanulmány szerzôi találhattak volna saját érdekeik alapján is többet mondó meghatározást. Nagyobb s már elméleti probléma a fogalom kétségtelen egyoldalúsága. Aki valaha is olvasott államelméleti munkákat, az aligha kételkedik e definíció igazságában, ám legalább ennyire tudja azt is, hogy az állam még a legszûkkeblûbb modern felfogás szerint is lényegesen több, mint amire az idézett definíció utal. A Tanulmány írói által alkalmazott meghatározás láthatóan egyetlen aspektusra, az állam és polgárai közti viszonyra helyezi a hangsúlyt, s azon belül is egyoldalúan az állampolgárnak az államhoz fûzôdô kötelességére koncentrál. Az állampolgár engedelmességével és lojalitásával szemben az állam oldalán semmilyen pozitív kötelezettség nem áll, sôt ellenkezôleg, kizárólag a hatalom és a hozzá asszociálható kényszerfogalom adja az állam e fogalmának differentia specificáját.

Elméletileg ez is képviselhetô álláspont, ám talán nem egyfajta szemérem, hanem az effajta államelméletek rossz történelmi asszociációkat keltô volta az, ami miatt nem szívesen azonosítanám magam vele. A fogalom ugyanis nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy az államnak semmiféle absztrakt fölöttes értéket nem tulajdonítunk az ôt alkotó polgárokkal, végsô soron az individuummal szemben, ami már csak egyetlen lépésre van attól, hogy az individuum értékét kizárólag az államhoz fûzôdô viszonyából vezessük le. A Tanulmány írói nyilván nem ezt teszik, ám gondolatmenetük egésze kétségtelenül kompatibilis a fenti államfogalom által az államnak különös, absztrakt jelentôséget tulajdonító implikációjával. Az a kijelentésük, mely voltaképpen a Tanulmány államfogalmának egyetlen teoretikus jellegû megközelítése, ti. az állam politikai entitásként való kezelése, önmagában nagyon keveset mond, mindössze annyi derül ki belôle, hogy a szerzôk – eltérôen a század elsô fele liberális teoretikusainak némelyikétôl – az államot nem valamiféle laza egyesületnek, hanem politikai létezônek tekintik.

Ha viszont a politikai entitás fogalmát az elôzô sorban definiált államfogalom felôl értelmezzük, egy elméleti szempontból felismerhetetlen koncepció körvonalai bontakoznak ki elôttünk. Ezt látszik megerôsíteni az a körülmény is, ahogyan a szerzôk az államfogalmat az RMDSZ-dokumentummal folytatott diszkurzusra konvertálják. Ez az eljárás bizonyos értelemben véve nem más, mint a fentebb idézett államfogalomból adódó konzekvenciák politikai gyakorlatot érintô részének levonása, ami nem is lehet más, mint az, hogy a politikai entitásként felfogott állam keretei között legfeljebb a területi, közigazgatási autonómia formáinak van tere. Látszólag retorikus fogás, de lényegesen több annál, hogy a szerzôk még a lehetôség szintjén sem számolnak más államfogalom lehetséges voltával. Az állam szerintük, "a jelenlegi terminológia szerint" (Politikai szubjektum alfejezet, 6. jegyzet fölötti rész) az, amit a kölcsönvett definícióval megjelölnek. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a "jelenlegi terminológia" más szerzôknél alkalmasint mást mond. Nem kétséges, hogy ezt a szempontot nem a Tanulmány íróinak kell felvetni, gondolatmenetük a saját elôfeltevéseikhez képest zárt és logikus. Az általuk elfogadott államfogalom alapján valóban nehéz, ha ugyan nem lehetetlen az RMDSZ-dokumentum számos állítása mellett érvelni. Amit mondanak, azt az európai kontinentális államelméleti tradíció egy bizonyos ága határozottan megerôsíti. Létezik azonban egy olyan elméleti vonulat is, amely sok tekintetben ellenkezô következtetésekhez vezet.

A Tanulmány zárt, monolitikus államfogalmával szemben – elméletileg – lehet úgy is érvelni, hogy az állam nem más, mint a társadalom kisebb-nagyobb közösségeinek koordinációját biztosító keret, amely kifelé, más államok vonatkozásában különös jogosítványokkal is fel van ruházva. Nem szeretném itt kifejteni egy ilyen irányban elinduló értelmezés következményeit, részleteinek kidolgozása még kevésbé az én dolgom. Nyilvánvaló, hogy egy sor klasszikus államelméleti fogalom újragondolását vonja maga után, amely mellesleg – ha egyáltalán komolyan vesszük a bizonyos értelemben integrálódó EU felé való orientálódást – elôbb vagy utóbb úgyis elkerülhetetlen lesz. Jelen keretek között mindössze azt akartam jelezni, hogy a Tanulmány gondolatmenetébôl rekonstruálható államelméleti logikának elméleti szempontból való alternatívája, függetlenül attól, hogy az ebbôl eredô gyakorlati politikai konzekvenciák mennyire vagy egyáltalán érvényesíthetôk-e. Van azonban itt egy másik kérdés is, amelyre néhány gondolat erejéig ki kell térni. Ez azzal függ össze, hogy a Tanulmány milyen specifikus helyet foglal el azon az elmélettörténeti hagyományon belül, amelybôl fontosabb vonatkozásai levezethetôk.

A válasz egyik aspektusa tulajdonképpen a korábban elhangzottakban adva van azáltal, hogy tudatosítottuk, hogy az állam belsô integrációjának kérdése a szerzôk gondolatmenetében összekapcsolódik az állam homogenitásának problémájával. Világos, hogy ez az elvont séma többféle tartalommal is megtölthetô. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Tanulmány és az RMDSZ-dokumentum közötti diszkurzus végsô soron a kisebbségi probléma körül forog, nagyjából behatárolható, hogyan körvonalazható a szerzôk álláspontja. A Tanulmány – fentebb vázolt fôbb elveivel összefüggésben – e kérdésben egyfajta nemzetállami attitûdbôl érvel, ami, ha jobban meggondoljuk, nem is nagy csoda. Ugyanakkor fontos, hogy ezen attitûd és az államfelfogást motiváló értékek összefüggését világosan lássuk. Nem arról van szó, hogy a nemzetállami érvrendszer elméletileg minden további nélkül közvetlenül levezethetô lenne az állam homogenitását igénylô álláspontból, hanem arról, hogy bizonyos történelmi körülmények között – s hogy a romániai helyzet ilyen-e, arról aligha nekem kell döntenem – a fenti államelméleti koncepció szinte szükségszerûen vezet az államnemzeti reflexek aktivizálódásához. Nyilvánvaló, hogy konkrét országok konkrét történelmében ettôl eltérô vagy e mellett is létezô más okai is lehetnek egy ilyen folyamat beindulásának. Ezt nem tagadva, mindössze annyit akartam jelezni, hogy a két álláspont egymástól függetlenül is képviselhetô. Ez pedig annyit jelent, hogy a Tanulmány esetében a politikai szempontból igazán érdekes kérdés éppen az, hogy milyen okok hatására kapcsolódik össze a kettô a szerzôk koncepciójában.

c. Néhány megjegyzés a szuverenitáskoncepcióról

Az a problémakör, amelyet a Tanulmány körülír, szorosan összefügg a szuverenitás problémájával. A gondolatmenet egésze bizonyos szempontból úgy is érthetô, mint a szuverenitásprobléma egyfajta interpretációja. Ebbôl a szempontból az állam belsô integritásának problémája mögött a belsô szuverenitás kérdése, az autonóm közösség közjogi jogalanyisága mögött – amint ezt a szerzôk egyébként jelzik is – a külsô szuverenitás kérdésének bizonyos aspektusai húzódnak meg.