A Romániai Emberi Jogokat Védô Egyesület
(APADOR-CH)
álláspontja a nemzeti kisebbségek jogaira
vonatkozó törvényes keretekrôl Romániában

1. Alkotmányos keretek

1989. december 22-t követôen Románia ismételten kinyilvánította, hogy jogalkotását összhangba kívánja hozni a nemzetközi dokumentumok betűjével és szellemével, fôleg ami az emberi jogok védelmének érvényesítését illeti. Meg kell jegyeznünk, hogy Románia 1991. december 8-án elfogadott Alkotmánya néhány rendkívüli horderejű elôírást tartalmaz, éspedig:

- kinyilvánítja, hogy Románia "társadalmi és demokratikus jogállam, amelyben az emberi méltóság, az állampolgári jogok és szabadságjogok, az emberi személyiség szabad fejlôdése, az igazságosság és a politikai pluralizmus a legfelsôbb értékeket képviseli és garantálva van" (1. szakasz, 3. bek.);

- a 11. szakasz 2. bekezdésének megfelelôen "A Parlament által a törvénynek megfelelôen ratifikált szerzôdések a hazai jog részét képezik", s a román állam kötelezi magát, "hogy következetesen és jóhiszeműen teljesíti az általa részes félként aláírt szerzôdésekbôl reá háruló kötelezettségeket" (11. szakasz, 1. bek.);

- a 20. szakasz alapján az emberi jogok tiszteletben tartása a román jogalkotás sarkkövévé válik: "Az állampolgárok jogaira és szabadságjogaira vonatkozó alkotmányos rendelkezések az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és a Románia által részes félként aláírt paktumokkal és más szerzôdésekkel összefüggésben értelmezendôk és alkalmazandók" (20. szakasz, 1. bek.); "A Románia által az alapvetô emberi jogokra vonatkozóan részes félként aláírt paktumok és szerzôdések és a belföldi törvények közötti eltérések fennállása esetén a nemzetközi szabályozásokat kell elsôbbségben részesíteni" (20. szakasz, 2. bek.);

- az alaptörvény szerint "az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez" (6. szakasz, 1. bek.), a diszkriminációellenesség elve alapján "Az állampolgárok kiváltságok és megkülönböztetések nélkül egyenlôk a törvény és a közhatóságok elôtt" (16. szakasz, 1. bek.).

Egyúttal rá kell mutatnunk, hogy Romániában a politikai életben - s ebbôl következôen a jogalkotásban is - már 1990 elejétôl nacionalista törekvések befolyása érvényesült, ami kihatott az emberi jogok védelmére s elsôsorban a nemzeti kisebbségek jogaira. Maga az Alkotmány is egy ilyen hatást tükröz az 1. szakaszba foglalt "nemzetállami" jelleg, valamint a 4. szakaszban megfogalmazódó rendelkezés révén, mely szerint a román állam alapja "a román nép egysége". E két rendelkezés akkor - megfogalmazásuk idején - a román nemzet és nép etnikai dimenziójára utalt. Ezt bizonyítja a véleményszabadságnak az Alkotmány 30. szakasza (7. bek.) által bevezetett korlátozása - mely szerint "törvény tiltja az ország és a nemzet gyalázását" - s fôleg e rendelkezésnek az utólagos kihatása, mely a büntetô törvénykönyv módosítására tett indítványokban jelent meg. Ez utóbbi 236. cikkelyének Szenátus által 1995-ben elfogadott változata - mely azonos a Képviselôház jogi bizottságában elfogadottal is - azt írja elô, hogy "az ország és a nemzet nyilvános, bármilyen eszközzel történô gyalázása egy évtôl 5 évig terjedô szabadságvesztéssel büntetendô".

A nacionalizmus hatással volt az Alkotmány tulajdonjogra vonatkozó (a 41. szakasz 2. bekezdésébe foglalt) elôírásának az elfogadására is: "Az idegen állampolgárok és a hontalanok a földterületek fölött nem szerezhetnek tulajdonjogot." E rendelkezésnek rendkívül negatív szerepe volt az ország gazdasági talpraállításában.

A nacionalista ideológia leginkább a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait sértette. Többek között ahhoz a rendelkezéshez vezetett, amely korlátozza az anyanyelv használatát az igazságszolgáltatásban (az 1965-ös alkotmány biztosította e jog élvezetét a nemzeti kisebbségeknek). A 127. szakasz 1. bekezdése szerint "az igazságszolgáltatási eljárást román nyelven bonyolítják le". Igaz, hogy a (2) bekezdés alapján "a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak, valamint a román nyelvet nem értô vagy nem beszélô személyeknek jogukban áll tolmács útján beszélni és következtetéseiket megfogalmazni", de e jog gyakorlását csupán "bűnperek esetén" kell "ingyenesen ... biztosítani". Vagyis csak azokban az esetekben, amikor bűntettel vádolják ôket. Polgári, közigazgatási, kereskedelmi és szabálysértési ügyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek - amennyiben anyanyelvüket kívánják használni - fizetniük kell. Ilyen körülmények között az anyanyelvhasználat nem jog, hanem luxus.

2. Az alkotmányos garanciák aláaknázása
a jogalkotás útján

Az Alkotmány elfogadását követôen a Parlament elé egyre korlátozóbb jellegű törvénytervezetek kerültek, s a törvényhozásban olyan jogszabályokat fogadtak el, amelyek ellentétesek mind az Alkotmánnyal, mind azokkal a nemzetközi egyezményekkel, amelyeket Románia ratifikált, köztük is elsôsorban az emberi jogok európai egyezményével.

A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak területe az egyike azoknak, ahol e visszalépés nyilvánvaló. Egyes jogokat vagy megtagadtak, vagy elfogadhatatlan korlátozásokkal nehezítették meg érvényesítésüket, ami sok esetben még a korábbi törvényhozási idôszakhoz képest is visszalépést jelent, így az anyanyelv használatát tekintve az igazságszolgáltatás, a közigazgatás és az oktatás terén, valamint a nemzeti szimbólumok használatának vonatkozásában. De hiányzik a nemzeti kisebbségek helyzetét szabályozó törvény is.

Két hónappal az Alkotmány elfogadása elôtt szavazták meg a helyi közigazgatásról szóló 69/1991-es számú törvényt, amely kötelezôvé teszi a közigazgatásban a hivatalos nyelv használatát (54. cikk, 1. paragrafus: "Az állampolgárok és a helyi közigazgatási hatóságok közötti kapcsolatokban a román nyelvet kell használni"). A törvény tartalmaz olyan rendelkezést is, amely látszólag tiszteletben tartja az anyanyelv használatának jogát, éspedig az 54. szakasz 2. bekezdése: "A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok a helyi közigazgatási hatóságokkal és ezeknek szolgálataival való kapcsolataikban szóban vagy írásban használhatják az anyanyelvüket is." Azonban az 54. szakasz 3. bekezdése olyan feltételek közé szorítja e jog érvényesítését, amelyek valójában lehetetlenné teszik gyakorlását: "Az írásban benyújtott kérelmekhez vagy iratokhoz csatolni kell ezek román nyelvű hitelesített fordítását." Egy egyszerű kérvény hitelesített román nyelvű fordításának az elkészítése a hatóság részére - miközben e hatóság tisztviselôi valószínűleg mind ismerik azt a nyelvet, amelyen a kérvényt megírták - meglehetôsen körülményes dolog. Sok pénzt és idôt emészt fel, anélkül hogy megoldást jelentene a válasz kérdésére, amelyet a kérelmezô nyilván a hivatalos nyelven kap meg. Van tehát gyakorlati értelme annak, hogy a kérelmezô anyanyelvén forduljon a hatóságokhoz?

Hasonló módon rendezi a 69-es törvény a helyi és megyei képviselôtestületek elôtti anyanyelvhasználat kérdését is: még ha e testületek mindegyik tagja ugyanazon kisebbséghez tartozik és mindenki ismeri az illetô nyelvet, a törvény 26. szakaszának 2. bekezdése szerint: "Az ülés munkálatait az állam hivatalos nyelvén kell lebonyolítani."

Az egyetlen engedmény, amelyet a törvény a kisebbségek javára tesz: "Azokban a területi-közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségek jelentôs számban vannak jelen, a határozatokat az illetô állampolgárok nyelvén is közzé kell tenni" (30. szakasz, 3. bekezdés).

E törvényszövegek áttekintésébôl tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek valójában nem rendelkeznek anyanyelvük használatának jogával sem az igazságszolgáltatás szervei elôtt, sem a közigazgatásban. Ez azonban ellentétes a nemzetközi dokumentumokból - a nemzeti kisebbségek védelmérôl szóló Keretegyezménybôl (10. cikk, 2. par.), a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájából (9. és 10. cikk), az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201(1993)-as Ajánlásából (7. cikk, 3. par.) Romániára háruló kötelezettségekkel, és amelyeket az Alkotmány 11. szakasza 1. bekezdésének értelmében "következetesen és jóhiszeműen" kell teljesítenie.

1994-95-ben a román parlament elfogadott néhány olyan jogszabályt, amely nem egyeztethetô össze az emberi jogok tiszteletben tartása melletti állami kötelezettségvállalással, és eközben elutasította olyanok elfogadását, amelyek nélkülözhetetlenek a román társadalom működése szempontjából, beleértve a többség-kisebbség viszony rendezését is. Ezt példázza a 75/1994-es törvény, amelynek a - címe szerinti - célja az, hogy a hatóságok zászló-, címer- és pecséthasználati jogát szabályozza és rendelkezzen a nemzeti himnusz elhangzásának körülményeirôl. Valójában azonban túllépi e szabályozási keretet, és olyan szabályozásokat is megfogalmaz, amelyek természetes és magánjogi személyekre vonatkoznak. Célja a véleményszabadság és a magánélethez való jog korlátozása, s közvetlenül a nemzeti kisebbségek - s elsôsorban a magyarok - szimbólumainak a használatát érinti. Vagyis, miközben a törvény 4. szakasza kimondja, hogy "Románia zászlaját kitűzhetik mind természetes személyek - lakhelyükön vagy tartózkodási helyükön -, mind jogi személyek... székhelyükön", a 7. szakasz elôírja azokat a "feltételeket", amelyek alapján e jog gyakorolható: "Más államok zászlói Románia területén csak a nemzeti zászlóval együtt tűzhetôk ki és csupán a hivatalos állami látogatások, nemzetközi jellegű ünnepségek, tanácskozások alkalmával, e törvény által megszabott hivatalos épületekre és nyilvános helyeken." De ez azt jelenti, hogy egy magánjogi személy más állam lobogóját csak egészen rendkívüli esetekben teheti ki, természetes személy pedig soha, mert lakhelye vagy tartózkodási helye semmiképp sem kerülhet összefüggésbe hivatalos állami látogatásokkal, nemzetközi tanácskozásokkal. A véleményszabadság ilyen mérvű korlátozása s a magánéletbe való jelentôs mértékű beavatkozás - a lakhely, illetve az állandó tartózkodás helye ugyanis a magánélet része - ellentétes a Románia által ratifikált nemzetközi dokumentumokkal, fôleg az emberi jogok és alapvetô szabadságok európai egyezményével.

Hasonlóképpen, a 14. szakasz - "Más államok nemzeti himnusza nemzetközi jellegű látogatások, ünnepségek, ceremóniák alkalmával hangzik el, Románia nemzeti himnuszával együtt, azt megelôzôen" - természetes személyeknek gyakorlatilag megtiltja más államok himnuszainak a megszólaltatását. Emellett súlyosan sérti a véleménynyilvánítás szabadságát a 10. szakasz g) pontja, amely bevezeti Románia nemzeti himnusza eléneklésének a kötelezettségét az iskolák "elemi és gimnáziumi tagozatára a napi tevékenység kezdetén".

Ezek az elôírások, melyeket a Parlamenten belüli nacionalista irányzatok értek el, nem csupán egyszerű ajánlások. A büntetô törvénykönyv módosítására benyújtott törvénytervezetben - melyet a Szenátus már elfogadott és jóváhagyott a Képviselôház jogi bizottsága is - a 236. szakasz 2. bekezdése 6 hónaptól 3 évig terjedô börtönbüntetést ír elô "egy másik állam lobogójának vagy egyéb jelvényeinek kitétele, illetve himnuszának nyilvános megszólaltatása esetén, kivéve a törvény által elôírt eseteket". Abszurd lenne azt állítani, hogy ezeknek az elôírásoknak egyéb volt a célja, s nem a magyar kisebbség megakadályozása abban, hogy a magyarság szimbólumát jelentô zászlót "kitűzze" és "megszólaltassa" himnuszát. Meg kell jegyeznünk, hogy a "kitétel" és "megszólaltatás" kifejezéseknek nincsenek pontos, büntetôjogi meghatározásai, mégis a kiszabható büntetés 3 év szabadságvesztésig terjedhet.

3. A 84/1995-ös számú tanügyi törvény

Az anyanyelvű oktatás biztosítása alapvetô egy nemzeti kisebbség identitásának megôrzése és érvényesülése szempontjából. Ezért érthetô, hogy e kisebbségeket különös érdek fűzi az oktatásügyi törvényhez. S érthetô az is, hogy elégedetlenek a Románia parlamentje által 1995 júniusában elfogadott oktatásügyi törvénnyel. E törvény tartalmaz néhány olyan elôírást, amely összevethetô a nemzetközi dokumentumokban levô rendelkezésekkel; ez utóbbiak azonban minimálisak és meglehetôsen homályos megfogalmazásokban jelennek meg, éppen azért, hogy lehetôséget adjanak az államoknak, hogy az eseti szükségleteknek megfelelô megoldásokat alkalmazzák. Tekintettel az európai államok bonyolult etnikai, nyelvi és vallási szerkezetére, az oktatásügyi törvény elôírásait nem lehet egyszerű összehasonlítással - a kontinens többi országaiban elfogadott szövegekkel való egybevetéssel - értékelni. Bár tartalmazza az anyanyelv oktatásának és az anyanyelven való oktatásnak a lehetôségét, összességében e törvény nem felel meg a Romániában élô nemzeti kisebbségek igényeinek, s különösen nem a magyarok és németek elvárásainak. Sôt, visszalépést jelent a kommunista rendszerben létezô tanügyi törvényhez képest is.

E törvény alkotói korlátozóan értelmezték azt az alkotmányos rendelkezést, amely szerint "garantált a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek joga anyanyelvük tanulásához és a jog, hogy ezen a nyelven oktathassák ôke", s fôleg ennek a 32. szakasza 3. bekezdésében levô, utolsó kitételt, miszerint "e jogok gyakorlásának a módozatait törvénnyel állapítják meg". A nemrég elfogadott törvényszöveg néhány jó rendelkezés mellett súlyos korlátozásokat is tartalmaz, amelyek az alkotmányos normák szellemével ellenkezô értelmezéseket tesznek lehetôvé. Figyelembe véve hosszú távú kihatásait, e törvény lényegében a nemzeti kisebbségek identitásuk megôrzéséhez és kifejezéséhez való jogát korlátozza.

A 118. szakasz az anyanyelvű oktatás általános keretét határozza meg: "A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van ahhoz, hogy az összes oktatási szinteken és formákban anyanyelven tanuljanak és képezzék magukat a jelen törvény feltételei között." E jog kiterjed azokra a gyerekekre is, akik esetében "sajátos nevelési igény" állapítható meg. Az anyanyelvükön tanulók számára "a gimnáziumi oktatásba, kérésre, tantárgyként bevezetik a nemzeti kisebbségek történelmét és hagyományait, az anyanyelven történô tanítással" (120. (4) szakasz), azok számára pedig, "akik román anyanyelvű oktatási egységeket látogatnak, kérésre és a törvény feltételei között tantárgyként biztosítják az illetô nemzeti kisebbség anyanyelvének és irodalmának, valamint történelmének és hagyományainak oktatását" (121. szakasz). Annak érdekében, hogy biztosított legyen a nemzeti kisebbségekhez tartozó tanárok részvétele az oktatási intézmények vezetôségében, a törvény elôírja e tanerôk "számarányos képviseletét, a szakmai hozzáértés tiszteletben tartásával".

A 180. szakasz külön is rendelkezik a szülônek vagy a törvényesen megnevezett gyámnak arról a jogáról, hogy döntsön "a kiskorú gyermek azon joga felett, hogy román nyelven vagy valamely nemzeti kisebbség nyelvén oktató iskolát látogasson".

Azonban a törvényben felsorolt jogok kapcsán legtöbbször megjelenik egy kitétel is: "jelen törvény feltételei között". Ezen azt kell értenünk, hogy a jogok gyakorlása a törvényes elôírások két lényegi kategóriájának van alárendelve: a) egyrészt azoknak a rendelkezéseknek, amelyek úgymond a többség "érdekeit" érvényesítik, valójában pedig olyan kötelezettségeket állapítanak meg, amelyek a többség szempontjából indokolatlanok, a kisebbségekre nézve pedig egyenesen károsak; b) másrészt viszont azoknak az elôírásoknak, amelyek önmagukban is korlátozzák az anyanyelven való oktatást, jóllehet e jogok elismerése és gyakorlásuk biztosítása semmiben sem károsítja a többséget.

a) Az elsô kategóriába mindenekelôtt az a rendelkezés tartozik, amely szerint az ország minden helységében román nyelvű osztályokat kell létrehozni és működtetni (8. (1) szakasz). Romániában viszont több olyan település van, ahol egyetlen román etnikumhoz tartozó személy sem él, tehát egyetlen olyan személy sem, aki román nyelvű oktatást igényelne. Ilyen körülmények között az ilyen osztályok létrehozására s fôleg a működtetésére vonatkozó kötelezettség valójában a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek "meggyôzéseként" értelmezendô, annak érdekében, hogy - valami módon - lemondjanak az anyanyelvű oktatásról és román tannyelvű osztályokat válasszanak.

Ugyanebbe a kategóriába tartozik a 120. szakasz 2. bekezdése is: "A gimnáziumi és líceumi oktatásban a románok történelmét és Románia földrajzát román nyelven tanítják a román tannyelvű osztályok számára készültekkel azonos programok és tankönyvek alapján. Ezekbôl a tantárgyakból a vizsgáztatás román nyelven történik." A szöveg több szempontból is elégedetlenségre ad okot. Elôször is a törvény "A románok történelmé"-t határozza meg tantárgyként "Románia történelme" helyett, amelyet a kisebbségek több mint sértésként értelmeztek. Ahelyett, hogy egy adott, állami hovatartozás alapján meghatározott terület történelmének az ismeretét szorgalmazná, amelynek múltját és jelenét azok alkották meg, akik az itt élô lakosságot alkották és alkotják, tehát románok, magyarok, németek, zsidók, romák, oroszok, lengyelek, szerbek, bolgárok, görögök és mások, az itt és más államok területén élô román etnikum történetének oktatása mellett döntöttek. Igaz ugyan, hogy a kisebbségek történetére vonatkozóan a törvény elôírja, hogy "Az egyetemes történelem és a románok történelme tantárgyak programjaiban és tankönyveiben tükrözni kell a romániai nemzeti kisebbségek történelmét és hagyományait" (120. szakasz, 3. bek.). Azonban Románia az Alkotmány szerint "összes állampolgárainak közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtôl, etnikai eredettôl, nyelvtôl, vallástól, nemtôl, véleménytôl, politikai hovatartozástól, vagyontól és társadalmi eredettôl függetlenül", s így az ország történelmének - amely ugyanolyan mértékben történelme mind a többségnek, mind a kisebbségnek - ilyetén való mellôzését a kisebbségek Románia "közös haza" jellegének tagadásaként fogadják.

Egy másik elégedetlenséget kiváltó ok e két tantárgy román nyelven való oktatásának kötelezettsége a gimnáziumi és líceumi oktatás szintjén. Jóval természetesebb lenne, ha e törvény a két tantárgy anyanyelven való oktatásáról rendelkezne, megfogalmazva a történelmi és földrajzi elnevezések román változata elsajátításának kötelezettségét is. Mint ahogy az is hasznos lett volna - s az Európában központi értékké vált multikulturalizmus szellemének is inkább megfelelt volna -, ha a román nyelvű tankönyek a nemzeti kisebbségek nyelvén is tartalmaznák a földrajzi elnevezéseket, mivel Románia mindannyiuk közös hazája, s a többségnek is joga van megismerni a többség-kisebbség együttélés valóságát, annak történelmét és jelenét.

b) A második kategóriába több - anyanyelvű oktatást korlátozó - rendelkezés tartozik.

A 122. szakasz 1. bekezdésében foglalt rendelkezés alapján az anyanyelvű szakoktatás a társadalom számára jó néhány létfontosságú területen gyakorlatilag elérhetetlen lesz a nemzeti kisebbségek számára: "Az állami szakmai oktatásban, a műszaki, gazdasági, közigazgatási, mezôgazdasági, erdôgazdálkodási, hegyvidéki mezôgazdasági líceumi oktatásban, valamint a posztliceális oktatásban a szakképzés román nyelven történik, a lehetôségektôl függôen biztosítva a szakkifejezéseknek az anyanyelven való elsajátítását is." Ez a rendelkezés fôleg a magyar kisebbség számára hátrányos, 1 700 000 tagja közül körülbelül 6,4% (kb. 80 000) tanuló. Ugyanakkor a közigazgatási tárgyak idesorolása azt is bizonyítja, hogy nincs szándék a helyi közigazgatásról szóló törvény olyan módosítására, amely nyelvhasználatot tenne lehetôvé a közigazgatásban, azaz biztosítaná azt a jogot, hogy anyanyelven lehessen a hatóságokhoz fordulni és azok kötelezve legyenek ugyanezen a nyelven válaszolni. Minderre annak dacára került sor, hogy Románia ratifikálta azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyek biztosítják ezt a jogot, és amelyek elsôbbséget élveznek - jogviták esetén - a hazai emberi jogokra vonatkozó szabályozásokkal szemben. Nyilvánvaló, hogy amennyiben volna szándék e jog biztosítására, a román állam intézkedne a kétnyelvű közhivatalnokok kellô számának biztosítása érdekében, biztosítva még a képzési feltételeket is.

A felsôfokú oktatás vonatkozásában elmondható, hogy az állami egyetemeken az anyanyelvű oktatás néhány területre szűkült le. A 122. szakasz 2. bekezdése alapján az orvosképzés gyakorlatilag csupán a létezô tagozatokon maradhat fenn, s a 123. szakasz pedig kimondja, hogy "az állami egyetemi oktatásban, kérésre és a jelen törvény feltételei között, anyanyelven oktatott csoportok és tagozatok szervezhetôk a didaktikai és a kulturális-művészeti tevékenységben szükséges személyzet képzésére". Vagyis a létezô orvosképzés, valamint az oktatás területén szükséges tanszemélyzet és a művészeti képzés területén kívül a román állam nem biztosít semmilyen szakterületi képzést, sem a műszaki, gazdasági, sem pedig a jogi képzés területén. Ez utóbbi kapcsán egyértelművé vált, hogy a Parlament a román nyelvet az igazságszolgáltatási eljárás egyetlen nyelveként kívánja megôrizni, ratifikált egyezményekben vállalt kötelezettségei ellenére.

Igaz, a magánoktatás révén a kisebbségek számára adott a szakirányú képzés lehetôsége, de ez a lehetôség inkább elméleti, mint gyakorlati jellegű. A 166. szakasz 1. bekezdése alapján ugyanis az oktatási intézmények az Oktatásügyi Minisztérium tulajdonába mennek át, tehát azok is, amelyeket a kommunista rendszer államosított, vagyis ezek nem kerülnek vissza eredeti tulajdonosaikhoz, s így a kisebbségek különbözô képviselôihez sem.

Végül e törvény legkritikusabb rendelkezése az anyanyelven való felvételi vizsgák lehetôségére vonatkozik. A 124. szakasz alapján: "Az oktatás minden fokán a felvételi versenyvizsgákat és abszolválási vizsgákat román nyelven kell letenni. A felvételi versenyvizsgák és abszolválási vizsgák anyanyelven tehetôk le azoknak az iskoláknak, osztályoknak és szakosításoknak az esetében, amelyeknél az oktatás, a jelen törvény feltételei között, az illetô anyanyelven folyik." Ez az elôírás érthetôvé teszi, hogy miért tartja a törvényt elfogadhatatlannak Románia két számottevô kisebbsége, a magyar és a német. Amennyiben az anyanyelvű felsôoktatás korlátozva van, az egyetlen lehetôséget bizonyos szakoknak megfelelô képesítés megszerzésére a román nyelven oktató egyetemek jelentik. Ez viszont - az oktatásügyi törvénynek és a romániai egyetemi hagyományoknak megfelelôen - több felvételi vizsga sikeres letételét követeli meg. Ilyen körülmények között nyilván nem lényegtelen, hogy a felvételi vizsgákra azon a nyelven kerül-e sor, amelyen az illetô tantárgyakat elsajátították a vizsgázók. Megtiltani a nemzeti kisebbségek felvételizôinek azt, hogy anyanyelvükön - vagyis azon nyelven, amelyen az illetô tárgyakat elsajátították - vizsgázzanak, nem más, mint hátrányos helyzetbe hozni ôket a többi felvételizôvel szemben. A hátrány elkerülésére az egyetlen lehetôséget az biztosítaná, ha a tanuló az egyetemi felvételi elôtt legalább az utolsó oktatási ciklusban román nyelven tanulna. A törvény tehát nem követeli meg a kisebbségektôl, hogy román nyelven tanuljanak, de azt "sugallja", hogy ebbôl elônyök származnak.

Rá kell mutatnunk arra, hogy a törvény gimnáziumi és líceumi szakoktatásra, valamint az anyanyelven való felvételi vizsgákra vonatkozó elôírásai jóval alatta maradnak az 1978-as - tehát a kommunista rendszer idején alkalmazott - 28. számú törvény rendelkezéseinek, vagyis megtagadják a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyektôl néhány olyan jog gyakorlását, amelyekkel több tíz éven át rendelkeztek.

4. Egy nemzeti kisebbségekrôl szóló törvény
szükségessége

Legvégül meg kell jegyeznünk, hogy Romániában még nem fogadtak el kisebbségi törvényt, holott nagyon szükséges lenne, és ez ellentétes mindazon - Románia által írásban vállalt - kötelezettséggel, amelyeknek törvénybe foglalását az ország Európa Tanácsba való belépésekor ígérte meg. Volt ugyan néhány kísérlet: az elsô tervezetet a Német Demokrata Fórum nyújtotta be 1991-ben, egy másikat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 1993-ban, s ugyancsak 1993-ban készített egy törvényjavaslatot a Kisebbségi Tanács is. Ez utóbbi kettô 1993 végén került Románia parlamentjének asztalára, de a törvényhozó fórumon belüli erôs nacionalista irányzat megakadályozta e tervezetek vitára bocsátását. Miután Románia ratifikálta a nemzeti kisebbségek védelmérôl szóló Keretegyezményt, arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nincs szükség kisebbségi törvényre, helyét a Keretegyezmény tölti be. Viszont éppen ez az Európa Tanács által elfogadott szöveg írja elô egy ilyen törvény kidolgozását.

Egy kisebbségekrôl szóló törvény gyakorlati jelentôsége rendkívül nagy. Ha idejében megszületett volna, talán elkerülhetôvé tette volna a közigazgatási törvény kedvezôtlen elôírásait, a himnuszra és zászlókra vonatkozó rendelkezéseket, az oktatásügyi törvényt és egyéb szabályozásokat. Hatása abból származhatna, hogy valójában a "kisebbségi alkotmány" szerepét töltené be: a román állam alkotmányos szabályai alá tartozna, de egyúttal megkövetelné a román jogrend hozzáigazítását rendelkezéseihez minden nemzeti kisebbségeket érintô kérdésben.

1995. augusztus 21.

(Fordította: Bakk Miklós)