Tánczos Vilmos

Hányan vannak a moldvai csángók?

1. A csángó népnév

A Moldvában élô magyarokat csángó néven tartja számon a tudomány és a köztudat. (Ezenfelül ugyancsak csángónak nevezik a Gyimes-szorosban és a Brassó közelében fekvô Hétfaluban élô magyar etnikumú népességet, sôt olykor a XVIII. század végén Bukovinába kivándorolt, majd onnan késôbb a Kárpát-medencébe visszatelepített székelyeket is.) A néprész nevének etimológiája fontos adalék a csángóság történetére vonatkozóan is: egy széles körben vallott, de még meggyôzôen nem bizonyított tudományos nézet szerint a csángó szó a 'kószál, csavarog, vándorol, elkóborol' stb. jelentésû csang/csáng ige származéka, eszerint tehát a népcsoport neve világosan utal a csángók költözô, telepes mivoltára (Benkô 1990. 6., Gunda 1988. 12–13., Szabó T. 1981. 520.).

A moldvai magyar etnikum azonban sem történeti, sem nyelvi-néprajzi szempontból nem egységes. A kutatók többsége az egységesítô csángó kifejezés használatát is elhibázottnak tartja, elkülönítve a középkorban telepített régebbi moldvai magyarságot a XVII–XIX. században (legfôképpen a XVIII. század végén) kisebb-nagyobb hullámokban érkezô székely menekülôktôl. Egyesek moldvai magyarságról és moldvai székelységrôl beszélnek (Lükô 1936, Mikecs 1941), mások a nyilvánvaló különbözôségeket a csángó-magyarok és a székely-magyarok terminusok által vélik megragadhatónak (Benkô 1990). A csángó név kiterjesztett használata ma mégis általánosnak mondható nemcsak a köznapi szóhasználatban, hanem a történészek, nyelvészek és néprajzkutatók körében is. A Moldvában zajló asszimilációs és akkulturációs folyamatok egyre inkább egybemossák a hagyományos népi kultúrában, nyelvben, történeti tudatban stb. rejlô kulturális különbségeket, úgyhogy a székely eredetû népesség, amely korábban egyáltalán nem tartotta magát csángónak, mintha ma magára nézve ugyancsak elfogadni látszana a csángó megnevezést. Ez a szó ma mindkét csoport számára a se ide, se oda nem tartozót, illetôleg a románságtól és a magyarságtól egyaránt eltávolodottat jelenti, s ugyanakkor magában hordozza az elfajzottság, keveredettség, tökéletlenség pejoratív jelentéstartalmát is.

2. Az eredetkérdés

A moldvai magyarokat a történeti források a XIII. századtól kezdve említik. Eredetük kérdésében azonban máig sincs megnyugtató tudományos álláspont. A csángókat a kunok leszármazottainak tekintô romantikus felfogás (Jerney 1851, Munkácsi 1902, Veress 1934) régóta megdôlt, s már csak elvétve jelentkeznek annak az elméletnek a hívei is, amely a Kárpátokon kívül maradt, a honfoglalásban részt nem vett magyar töredéknek tekinti a moldvai magyarság alaprétegét (Rubinyi 1901, Domokos 1931, Gunda 1988). Mára általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy a moldvai magyarok nem keletrôl, hanem nyugatról, a Kárpát-medencébôl érkeztek mai településhelyükre valamikor a középkor folyamán (Auner 1908, Lükô 1936, Nãstase 1934, Mikecs 1941 és 1943, Benda 1989, Benkô 1990). A vélemények viszont megoszlanak arra nézve, hogy az elsô telepítés mikor és milyen céllal következett be, továbbá hogy a magyar nyelvterület melyik vidékérôl történt kitelepedés Moldvába. A kutatók többsége e népességet a Szamos-völgyi, sôt Felsô-Tisza vidéki magyarokkal (Lükô 1936, Nãstase 1934, Mikecs 1941 és 1943, Benda 1989) hozza rokonságba. Egy nyelvföldrajzi megalapozású elmélet szerint viszont a csángóság zöme a belsô-erdélyi Mezôség magyarságából szakadt ki (Benkô 1990). Feltehetô, hogy a nem székely eredetû magyar népesség mellett Moldva betelepítésében már a középkor folyamán székelyek is részt vettek, jelenlétük fôleg a déli részeken (a Szeret és a Tatros alsó folyásánál) feltételezhetô (Lükô 1936, Mikecs 1941).

Általánosan elfogadott nézet, hogy a csángók ôsei egy tervszerû magyar birodalmi politika támogatásával érkeztek Moldvába, feladatuk a középkori magyar királyság keleti határainak ellenôrzése, védelme volt. Ez a határvonal a Szeret vonalánál húzódott, tehát a magyar etnikum középkori keletre húzódása nem állt meg a Kárpátoknál. A magyar királyok még a gyepûvonalon túli területeket is igyekeztek katonailag birtokolni, megfigyelôhelyeiket, ôrségeiket, végváraikat a Dnyeszter és a Duna vonaláig tolva elôre (Kilia, Dnyeszterfehérvár/Akkerman, Brãila, Orhei/Ôrhely stb.). A gyepûvédelmi célokat szolgáló tervszerû áttelepítés semmiképpen nem lehet korábbi a XIII. század legvégénél. Az elsô moldvai határôr-települések legkorábban az 1241–42-es tatárjárás után, majd a XIV. század elején létesülhettek. A XV. században a moldvai magyarok számát a Dél-Magyarországról idemenekült, az inkvizíció által üldözött huszita eretnekek is gyarapították.

Minden tudományos alapot nélkülöz az a román felfogás, amely a moldvai csángókat a katolikus egyház által elmagyarosított románoknak tekinti. Ez az ideológiai indíttatásból született elmélet ma a csángók "visszarománosítását" hivatott szolgálni (Mãrtinas 1985). A történelmi oklevelek (l. Domokos 1987, Benda 1989, Horvath 1994), a helynév- és személynévanyag (Rosetti 1905, Veress 1934, Lükô 1936, Mikecs 1943, Benkô 1990), a néprajzi tények (Kós–Nagy–Szentimrei 1981) azt bizonyítják, hogy Moldva bizonyos területein – fôleg a Kárpátok szorosainak elôterében álló folyóvölgyekben, azaz a katonai-stratégiai szempontból kulcsfontossággal bíró helyeken – a magyar etnikum jelenléte megelôzte a románság betelepedését.

3. Történelem. Belsô tagolódás.
Történeti demográfiai adatok

A moldvai magyarság a mohácsi vész (1526) idejéig az erôs, központosított Magyar Királyság védelmét élvezte, hiszen ez az etnikum ekkor egy birodalmi politika egyik fontos tényezôje volt. Történeti forrásokkal igazolható, hogy a XV–XVI. század fordulóján az etnikailag sokszínû Moldva lakosságának legszámosabb nem-román népe a mintegy 20–25 000 fônyi magyarság volt (Domokos 1938, Mikecs 1941, Benda 1989).

A betelepülô magyar etnikum a legnagyobb folyó, a Szeret széles és termékeny árterületét, különösképpen a nyugatról beleömlô mellékfolyók (Moldva, Beszterce, Tatros) torkolatvidékének környékét foglalta el. Ekkor a moldvai magyar településterület zárt, egymáshoz közel esô és kapcsolatban álló egységekbôl állt (pl. Szucsáva és Románvásár között, Bákó környékén, a Szeret jobb partján, a Tatros alsó folyásánál stb.), ahol a települések összefüggô láncot alkottak. A gazdasági, kereskedelmi, katonai-stratégiai szempontból kulcsfontosságú helyeken városok is alakultak (Roman = Román[vásár], Bacãu = Bákó, Adjud = Egyed[halma], Trotus = Tat[á]ros, Târgu-Ocna = Aknavásár, Baia = [Moldva]bánya, Iasi = Jász[vásár], Husz, Barlád stb.), melyeknek lakossága magyar és részben német volt. Moldvában a városi élet, a kereskedelem a magyarok és a németek tevékenysége nyomán bontakozott ki a XIV–XV. században. (Sokatmondó például, hogy a román "oras" szó a magyar "város" átvétele.) A polgári fejlôdés azonban a kedvezôtlen politikai-katonai viszonyok miatt már a XVI. század végén elakadt, s a XVII. századi tatár-kozák hadjáratok következtében végleg felszámolódott. A mezôvárosok jobbára magyar etnikumú iparos- és kereskedônépessége a többségi románsághoz asszimilálódott (Mikecs 1941. 168–178., Benda 1989. 35–37.).

A síkvidékre települt, elsôdlegesen növénytermesztéssel foglalkozó, etnikailag és vallásilag homogén csángó falvak lakosai – noha késôbb, a XVII–XVIII. század folyamán sokan eljobbágyosodtak – eredetileg szabadparasztok voltak, azaz a faluközösségek testületileg és közvetlenül, bojári közvetítés nélkül a vajdának adóztak. Feltételezhetô, hogy a szabad moldvai román falvak tôlük vettek át bizonyos gazdálkodási technikákat és jogszokásokat (pl. az önkormányzat formái, a faluhatár földjének idôszakonkénti "nyilas osztása", a nemzetségi csoportok szerepe a föld birtoklásában stb.) (Mikecs 1941. 158–165.). A moldvai szabadparaszt jogállású falvak népét a középkorban "razesi"-eknek nevezték, ami a magyar "részes" szó származéka. A nemzetségi viszonyokat leképezô telekcsoportos-zsákutcás településrendszer egyes falvakban még ma is eleven (Kós–Nagy–Szentimrei 1981. 17–22.).

Moldva helynévanyagából, az idôközben elrománosodott falvak elhelyezkedésébôl, a fennmaradt írott emlékekbôl egyértelmûen következtethetünk arra, hogy a középkorban Moldvába települt magyarság településterülete jóval nagyobb volt, mint az a vidék, ahol e népesség mai leszármazottai élnek. A háborús dúlások és a nyelvi-vallási asszimiláció miatt bizonyos vidékekrôl teljesen eltûnt a magyar etnikum, a falvak "lánca" több helyen megszakadt és a településterület összezsugorodott. A középkori eredetû, nem székely származású moldvai magyarság utódai ma csupán két nyelvszigeten, a Románvásártól északra (ún. északi csángók) és néhány Bákótól délre esô faluban (ún. déli csángók) élnek. A máig fennmaradt falvak központi földrajzi helyzete, elônyös gazdasági feltételei arra utalnak, hogy lakóik az országrész elsô betelepítôi közé tartoztak. Az északi és a déli csángóságot egyaránt jellemzi az erôsen archaikus nyelv (pl. az s hang s és sz közötti "sziszegô" ejtése, a ma ly-nal jelölt lj hangkapcsolat régies ejtése stb.), továbbá a sok régi elemet megôrzött népi kultúra.

Az északi csángók központi helyzetû, legnagyobb falui Szabófalva és Kelgyest, körülöttük még néhány katolikus faluban az idôsebbek tudnak kisebb-nagyobb mértékben magyarul (Jugán, Újfalu/Traian, Bargován stb.), a többi faluban a magyarság teljesen elrománosodott. Az északi nyelvsziget központjából (nagyobbrészt Szabófalvából) rajzott ki Balusest és a Szeret alsó folyása menti Ploszkucény.

A Bákó alatti déli csángók legfontosabb falvai Bogdánfalva, Trunk, Nagypatak és az erôs székely hatást mutató Gyoszény. Bogdánfalva elsô világháború utáni kirajzása Újfalu. Szeketurában már csak az öregek értenek magyarul.

A XVI. és XVII. századi háborús dúlások, járványok s nem utolsósorban a románsághoz való nyelvi és vallási asszimiláció miatt a magyarok száma Moldvában erôsen megfogyatkozott, s csak a XVIII. század közepétôl, az erôsödô székely kivándorlás folytán kezdett ismét jelentôs mértékben gyarapodni. Székelyek különösen a madéfalvi veszedelem (1764) idején a keleti székelység körébôl – a katolikus Csíkból és Gyergyóból, valamint Háromszékrôl – érkeztek igen nagy számban, úgyhogy a ma is meglévô ún. székelyes csángó falvak többsége ekkor keletkezett. Mivel a gazdaságilag fejletlen Székelyföld nagy részén a földmûvelésre alkalmas termôterület is korlátozott volt, a túlnépesedés miatt még a XIX. században is folytatódott a Moldvába való átszivárgás. A kivándorlás üteme a századforduló táján ismét megélénkült, de ekkorra már a Kárpátokon túlra kényszerült székelyek fô kivándorlási célpontjaivá a Román Királyság (Regat) nagyobb városai váltak.

A Moldvába áttelepülôk között kisebb arányban voltak reformátusok is, akik rövid idôn belül a többségi katolikusokhoz asszimilálódtak. Bizonyos falvakban (pl. Szászkút, Prálea, Vizánta) a reformátusok alkottak többséget, de eredeti vallásukat még itt sem ôrizték meg. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy ma moldvai csángókat közöttük nem kereshetünk, az 1992-es népszámlálás által Moldvában kimutatott 518 magyar református újabb betelepülô.

Azok a moldvai települések, amelyeken székelyes csángók élnek, egymástól igen elütôek:

a) A menekülési hullám tetôzése idején (a XVIII. század végén) nagy, összetartozó tömegek keltek útra kelet felé, s ezek a csoportok többnyire Moldvában is együtt maradtak. A lakatlan vagy gyér népességû területeken ekkor keletkezhettek a moldvai székelyek legnagyobb, etnikailag-vallásilag homogén falvai (Pusztina, Frumósza, Lészped, Szôlôhegy és környéke, Magyarfalu, Lábnik, Kalugarén stb.). Mivel a jobb termôterületek ekkor már "foglaltak" voltak, az ekkor érkezôknek meg kellett elégedniük a kisebb folyók és patakok szûkebb völgyeivel, így még ezeket a viszonylag nagy moldvai székely falvakat is bizonyos hegyvidéki jelleg jellemzi.

b) Több falu esetében feltételezhetjük, hogy egy meglévô – olykor bizonyíthatóan középkori eredetû – régebbi magyar népességre székelyek telepedtek rá, jelentôsen megváltoztatva az illetô település nyelvét és népi kultúráját. A Szeret terében biztosan ilyen falu Gyoszény, Lujzikalagor, Klézse és Forrófalva (Szabó T. 1981. 518.), esetleg Külsôrekecsin és Szászkút is. A Tatros és mellékpatakai mentén régebbi magyar lakossága lehetett Gorzafalvának, Tatrosnak és talán Onyestnek is. Mivel az erôteljes székely hatás miatt az eredeti nyelvjárás elhomályosult, az ilyen típusú falvak nyelvjárási besorolása a nyelvföldrajzi módszerrel kutató nyelvészek számára problematikusnak bizonyult (Lükô 1936, Szabó T. 1981). Érdekes, hogy az északi csángóság székelyekkel való keveredése sehol nem történt meg, ami az északi csángók településterületének nagyobb népsûrûségével, szapora falvaik népességkibocsátó jellegével magyarázható.

c) A kisebb csoportokban elszigetelten szállingózó vagy a késôbb (a XIX. század folyamán) érkezô, esetleg a már meglévô moldvai falvakból kirajzó székelyek román falvakba vagy ezek környékére is letelepedtek. Elképzelhetô, hogy bizonyos településeket a székelyek és a románok egy idôben népesítettek be. A székelyes csángó falvak ez utóbbi, etnikailag vegyes harmadik csoportjába sorolhatjuk a kisebb folyók (Tatros, Tázló, Aranyos-Beszterce, egyéb patakok) völgyeinek vegyes lakosságú kis településeit (Girlény, Lilijecs, Szoloncka, Szerbek, Gyidráska, Jenekest, Turluján, Bogáta, Dormánfalva, Szárazpatak stb.), sôt még a Szeret terében is találunk ilyen falvakat (Ketris, Furnikár, Dózsa/Újfalu stb.). A Kárpátok hegyvidékein ugyancsak végbement hasonló etnikai keveredés (Csügés, Bruszturósza, Gutinázs, Fûrészfalva, Vizánta stb.). Kis lélekszámú magyar települések vagy falurészek a hegyi patakok forrásvidékénél, a patak alsó folyásánál fekvô román falvak felett is akadnak (Kukujéc, Ripa, Larguca, Esztrugár/Neszujest, Váliri, Berzunc/Butukár, Szálka, Szalánc, Cserdák, Kápota, Prálea stb.).

Egészében véve azt mondhatjuk, hogy a XVIII–XIX. század folyamán Moldvába érkezô székelyek a még be nem telepedett, jobbára hegyi jellegû – csak korlátozott mértékû mezôgazdálkodásra, szôlômûvelésre alkalmas, de állattartásra, erdôgazdálkodásra is megfelelô – vidékeket szállták meg, s viszonylag nagy területen szóródtak szét. Falvaik lélekszáma általában kisebb a középkori telepítésû moldvai magyar falvakénál, s sok helyen élnek etnikailag-vallásilag vegyes, szórvány jellegû környezetben, ami elôsegíti a románsághoz való nyelvi asszimilálódásukat.

1. táblázat

A moldvai katolikusok számának történeti alakulása¹

Az utolsó két évszázadban tapasztalható nagyarányú gyarapodás nyilvánvalóan nem tulajdonítható pusztán a katolikus székelység Moldvába való bevándorlásának. A csángók demográfiai magatartását mindig a rendkívül magas természetes szaporulat jellemezte, s jellemzi még ma is. A Moldvában élô katolikusok száma 1930–1992 között több mint kétszeresére nôtt, s ez a 118%-os gyarapodás messze túlszárnyalja az országrész (Moldva) – ugyancsak egyedülállóan magas – 67%-os növekedését is. Ugyanakkor számításba kell vennünk azt is, hogy a túlnépesedett Moldva a "szocialista iparosítás" éveiben Románia legjelentôsebb népességkibocsátó vidéke volt, s ekkor a románsággal együtt a moldvai csángók egy része is az erdélyi városokba, valamint a déli országrész iparvidékeire költözött. Az Erdélybe költözöttek számát mintegy 50 000-re, a Havasalföldre és Dobrudzsába távozottakét pedig mintegy 15 000-re becsüljük.⁴ A népszámlálás idôpontjában (1992. január) külföldön – fôleg Izraelben, Magyarországon, Oroszországban – tartózkodó csángó vendégmunkások nem elhanyagolható számáról nincsen adatunk. Mindezt figyelembe véve, megállapíthatjuk, hogy az 1930 utáni demográfiai növekedés voltaképpen nem 118%-os, hanem 180%-os volt, tehát a csángó eredetûek lélekszáma Románia területén az elmúlt hatvan év alatt csaknem megháromszorozódott.

4. Magyar nyelvismeret, nyelvi asszimiláció

Már a XVII–XVIII. századi misszionáriusi jelentések értesítenek a moldvai katolikusok románsághoz való nyelvi (és gyakran vallási) asszimilálódásáról. Késôbb a Moldvában megforduló XIX. századi magyar utazók tudósításai a nyelvvesztéshez vezetô asszimilációs folyamatok meglétére vonatkozó korábbi közléseket megerôsítik. Ám az asszimiláció mértékére, tájegységenként és falvanként különbözô intenzitására – kimerítô történeti források hiányában – csak következtethetünk. Mivel a hivatalos román szemlélet sohasem akart tudni a Moldvában élô magyar etnikumról, ezért a csángók létszámára, magyar nyelvismeretére, nemzeti identitására vonatkozó XX. századi népszámlálási adatok sem jelenthetnek kiindulópontot. Csupán a vallási hovatartozásra vonatkozó népszámlálási eredményeket tekinthetjük nagy vonalakban helytállóaknak, az anyanyelvre, nemzetiségre, etnikai eredetre vonatkozó felmérések megbízhatatlanok. A közölt adatok egymáshoz viszonyítva is következetlenek. Az 1859. évi népszámlálás még 37 823 magyart mutatott ki Moldvában (a római katolikus népesség 71,6%-át), míg az 1930-as népszámlálás már csak 23 886 (21,7%), az 1992-es pedig – a mai megyehatárok között összeírt 4749 magyar katolikus közül a közigazgatásilag Bacãuhoz csatolt Gyimesbükk magyarjait leszámítva – mindössze 1800 csángó-magyarról tud a moldvai megyékben (0,7%). Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi két szám töredéke csupán a még magyarul tudó katolikusok valós számának.

A továbbiakban a csángók jelenlegi magyar nyelvismeretére vonatkozóan – saját terepkutatási eredményekre is alapozva⁵ – próbálunk eddig publikálatlan adatokkal szolgálni, majd a mai helyzetet az 1930-as feltételezett állapottal összehasonlítva, rámutatni a nyelvi asszimilációs folyamatok néhány jellemzôjére.

2. táblázat

A magyar nyelv helyzete a moldvai csángó falvakban

I. Északi csángók:

II. Déli sz-elô csángók:

III. Székelyes csángók

A. A Szeret mentén

B. A Tázló mentén:

C. A Tatros mentén:

A számsorokat értelmezve, az alábbi alapvetô következtetésekre juthatunk:

1. A moldvai katolikusoknak – akiknek legnagyobb részét megalapozott érvek alapján tekintjük magyar származásúnak – ma már csak 43%-a (239 938 fôbôl 103 543) él olyan településen, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Sôt ez utóbbi települések mintegy százezer fôs katolikus lakosságának jelentôs része is nyelvileg teljesen elrománosodott, úgyhogy a Moldvában élô magyarul is beszélô csángók számát ma mintegy 62 000 fôben állapíthatjuk meg. Ez a moldvai katolikusoknak csak mintegy egynegyedét (25,8%-át) jelenti.

A moldvai városoknak azokat a csatolt részeit, peremközségeit, ahol a csángók hagyományos, valamikor faluként létezô településszerkezetükben élnek, természetesen feltüntettük a táblázatban. (Pl. Onyest, Aknavásár, Szlánikfürdô esetében.) A táblázat viszont nem tartalmazza a moldvai (nagy)városokba (Bákó, Románvásár, Jászvásár, Mojnest stb.) betelepült csángó lakosság adatait, akik közül – születési helyüktôl függôen – bizonyára sokan tudnak még magyarul. A moldvai városok újonnan létesült lakótelepei és iparnegyedei azonban a csángóság gyors, mondhatni azonnali asszimilációjának színterei,⁵⁹ úgyhogy ezekben "magyar lakossággal" számolva csak a fenti számadat megalapozatlan "lebegtetéséhez" juthatnánk.

Hasonló megfontolások alapján nem vehetjük figyelembe azokat a magyarul értôket, akikkel az erdélyi városokba, iparvidékekre települt csángók (össz-számukat fennebb kb. 50 000-ben állapítottuk meg) között találkozhatunk. A moldvai eredetû katolikusok Erdélyben is a románsághoz asszimilálódnak, s ez legtöbbször még a Székelyföldön sincs másként.

Végezetül még az is elképzelhetô, hogy a felsoroltakon kívül akad egy-két olyan moldvai település, mely eddig elkerülte a kutatók figyelmét, de amelyen az idôsebbek még beszélnek/értenek magyarul.⁶⁰ Még ha vannak is ilyen falvak, az ezeken élô magyarok össz-száma semmiképpen nem haladhatja meg a pár száz fôt, tehát az összképet ez sem módosítja.

2. A felsorolt településeken (azaz ott, ahol ma még valamelyest tudnak magyarul) 1930-ban 50 469 katolikus lakos élt. Ha a magyarul tudók számának, arányának alakulását akarjuk megbecsülni, ebbôl a számból kell kiindulnunk. Egyfelôl teljesen bizonyos, hogy a táblázatban szereplô települések katolikus lakosságának bizonyos része már 1930-ban sem tudott magyarul, hiszen a nyelvvesztés folyamata egyes falvakban már ekkor beindult. A déli csángó falvak közül ide sorolható Szeketura, az északiak közül pedig Jugán, Balusest, Bargován, sôt maga Szabófalva is. A székelyes falvak közül már ekkor erôteljesen románosodott összesen mintegy 40 kisebb falu a Szeret, a Tatros és a Tázló terében. A korabeli híradások fényében az tûnik hihetetlennek, hogy bizonyos településeken ma még mindig találunk magyarul beszélôket. Ha tehát az 1930-ban magyarul beszélôk számához akarunk jutni, a népszámlálási összesítés 50 469 fôs adatát legalább 5–6000 fôvel csökkentenünk kell. Másfelôl viszont feltehetô, hogy hat-hét évtizeddel ezelôtt néhány, azóta teljesen elrománosodott (tehát a táblázatban ma már nem szereplô) faluban az idôsebb generáció egy része még tudott magyarul. Az északi falvak közül biztosan ilyen volt Gyerejest (Gherãesti), Dokia (Dochia), a Bákó környékiek közül pedig Szeráta (Sãrata), Horgyest (Horgesti), Valény (Vãleni) és talán még néhány kisebb falu.⁶¹ Az ezekben 1930-ban még magyarul beszélô öregek száma azonban legföljebb ezer és kétezer fô között lehetett, tehát a magyarul tudók számát még ennyivel kell megnövelnünk. Következésképpen számításaink szerint az 1930-ban Moldvában magyarul beszélô csángók száma 45 000 fô körül lehetett, ami az országrész akkori katolikus népességének mintegy 40%-át jelentette.⁶²

3. A magyar nyelvet ismerôk, beszélôk abszolút száma 1930–1992 között 45 000 fôrôl 62 000 fôre emelkedett, s ez a 17 000 fôs növekmény 37%-os gyarapodást jelent. Ha most a teljes moldvai katolikus lakosság 118%-os gyarapodását a magyarul beszélôkre is vonatkoztatjuk, fogalmat alkothatunk a nyelvi asszimiláció arányairól: eszerint az 1930-ra becsült 45 000 magyarul beszélônek 1992-re újabb 53 000 fôvel kellett volna gyarapodnia. Másként fogalmazva: nyelvi asszimiláció hiányában a magyarul beszélô moldvai csángók lélekszáma mára valóban megközelíthette volna a mitikus kerek számot, a 100 000 fôt. A közel 40 000 fôs asszimilációs veszteség miatt azonban a magyarul beszélôk katolikus lakosságon belüli aránya – a mérsékelt gyarapodás ellenére – az 1930-as 41%-ról 26%-ra esett vissza. A moldvai csángók demográfiai magatartása eszerint a rendkívül magas népszaporulat mellett a gyors és nagyarányú nyelvi asszimilációval is jellemezhetô.

4. A nyelvi asszimiláció mértéke, intenzitása tekintetében a csángó települések között különbségek mutatkoznak. Emiatt 1930 óta jelentôsen módosult a magyar nyelvet ismerôk számának és arányának falvankénti megoszlása: bizonyos falvak teljesen vagy csaknem teljesen beolvadtak, másokban ellenben jelentôs mértékben nôtt a magyarul (is) beszélôk száma.

A szórványhelyzetben lévô csángók esetében, a vegyes lakosságú, esetleg román környezetben fekvô kisebb lélekszámú falvakban – összesen több mint 50 településen – a magyarul beszélôk számának csökkenése vagy szinten maradása következett be. (A magyarul tudók növekményének hiánya – pl. Újfalu/Traian, Balusest, Ploszkucény, Szerbek, Onyest esetében – a nagy természetes szaporulat körülményei közepette ugyancsak erôs asszimilálódásra utal.)

A magyar nyelvet ismerôk abszolút számának 1930–1992 közötti egyértelmû és jelentôs növekedése összesen csak mintegy 25–30 településen, a moldvai csángók legnagyobb, legismertebb falvaiban figyelhetô meg. Elsôsorban az etnikailag homogén, nagyobb lakosságszámmal rendelkezô falvakban történt gyarapodás, amelyekben csak az utóbbi egy-két évtizedben vált nyilvánvalóvá az ôket is fenyegetô nyelvi asszimiláció. (Általában azokról a településekrôl van szó, ahol a 2. sz. táblázat szerint ma 80% felett van a magyar nyelvet ismerôk száma.) Sok faluban a ma magyarul tudók száma eléri az 1930-ban kimutatott katolikusok számának kétszeresét, sôt olykor meg is haladja azt. Az északi csángó falvak közül növekedés csak Kelgyest esetében tapasztalható, a többi településeken nemcsak a magyarul beszélôk aránya, hanem abszolút száma is erôsen visszaesett, ez a magyar nyelvsziget tehát a teljes eltûnés küszöbén áll. Csak valamelyest kedvezôbb a helyzet a déli csángók esetében, ahol az erôsen asszimilálódó Újfalu (N. Bãlcescu) és Nagypatak, valamint a déli csángósághoz csak fenntartásokkal sorolható Gyoszény mutat jelentôsebb növekedést. A gyarapodás legnagyobb része voltaképpen az etnikailag jobbára homogén székelyes falvaknak tulajdonítható, ahol néhány kedvezô tényezô (pl. a magyar irodalmi nyelvhez közelibb nyelvváltozat, a falvak Székelyföldhöz való közelibb fekvése és a kapcsolatok intenzívebb jellege, a betelepülés újabbkeletûsége és a magyar etnikai származástudat élôbb volta, a román népesség hiánya, az ötvenes évek magyar iskoláinak emléke stb.) késleltette a nyelvi asszimilációt. Az ide sorolható húsz falu: Lészped, Lujzikalagor, Forrófalva, Klézse, Somoska, Pokolpatak, Csík, Külsôrekecsin, Magyarfalu, Lábnik, Frumósza, Pusztina, Larguca, Gajdár, Csügés, Diószeg, Szôlôhegy, Szitás, Újfalu (Satu-Nou), Bahána.

A magyar nyelvet ismerôk számának alakulására vonatkozó "pozitív egyenleg" kétségkívül rendkívül megtévesztô lenne, ha nem hangsúlyoznánk, hogy a magas természetes szaporulatnak tulajdonítható növekedés a ma már mindenhol erôteljesen ható nyelvi asszimiláció közepette, legtöbbször annak ellenére jött létre. A számsorok ezért még ott is növekedést mutatnak, ahol a fiatalok ma már nem vagy alig értenek magyarul (Újfalu/N. Bãlcescu, Trunk, Lilijecs, Girlény, Tatros, Gorzafalva, Fûrészfalva, Vizánta stb.). Azonban ezek a számok ma már nem mindig magyar anyanyelvûséget jelentenek, még csak nem is mindennapi és gyakori magyar nyelvhasználatra utalnak, hanem olykor csak a magyar nyelv valamelyes ismeretérôl tanúskodnak. Sok település esetében a nyelvi asszimiláció elôrehaladott állapotában lévô, jobbára románul beszélô fiatalokról van szó, akik bizonyos élethelyzetekben második nyelvként képesek egy magyar tájnyelvet használni, de nem bizonyos, hogy ezt a nyelvet utódaikra át is fogják örökíteni. Eszerint tehát a magyar nyelvet ismerôk számának 1930–1992 közötti mintegy 17 000 fôre becsült, a népszaporulat mértékéhez képest csekély növekménye rendkívül "törékeny", nem vetíti elôre a további növekedés távlatait. Hatvan-hetven évvel korábban ugyanis egy-egy magyar tájnyelvi változat a beszélôk "elsô" nyelvváltozata, anyanyelve volt, kifejezte a hagyományos falu életvilágának egészét. Azóta a modernizáció és a nagyobb társadalmi mobilitás körülményei közepette ez a tájnyelv veszített korábbi jelentôségébôl, a fiatalok esetében – legjobb esetben – "második" nyelvvé degradálódott, melyen nyilvános térben szégyellnek megszólalni. Tehát az 1930-ra, illetve 1992-re vonatkoztatott "magyar nyelvismeret" összevetésekor tudatában kell lennünk annak, hogy nem azonos minôségeket hasonlítunk össze.

5. A csángó identitás és tényezôi

A magyar eredetû (mintegy negyedmilliónyi) és jelentôs számban még magyarul is beszélô (kb. 62 000) moldvai csángóságnak 1992-ben csak elenyészô része (alig 1800 fô) vallotta magát magyar nemzetiségûnek. Közülük 1301 fôt városokban írtak össze, vagyis a népszámlálás a csángók autentikus települési helyein, a moldvai falvakban mindössze félezer magyar nemzetiségû katolikust talált. Ennek okát egyfelôl az összeírás manipulatív, erôsen torzító jellegében – a népszámlálási biztosoknak adott felsôbb utasítások a magyar nemzetiségûek és anyanyelvûek jelenlétének eltitkolására szólítottak fel, a csángó lakosság körében az egyház erôteljes propagandát folytatott, a magukat magyarnak vallókat kitelepítéssel fenyegették, az összeírás a tömegtájékoztatási eszközök által felajzott nacionalista légkörben zajlott stb.⁶³ –, másfelôl a csángó identitástudat sajátosságaiban kereshetjük.

A Kárpátokon kívül élô moldvai csángóság a XIX. század elsô felében kimaradt azokból a nagy történelmi folyamatokból, amelyek a modern polgári magyar nemzetet megteremtették (nyelvújítás, a reformkor politikai és kulturális mozgalmai, az 1848-as szabadságharc), így voltaképpen ez az egyetlen olyan magyar nyelvû népcsoport, amely nem vált a magyar nemzet részévé. A legfontosabb egységesítô tényezôk hiányzanak. 1. A magyar nyelvnek a pragmatikus, kommunikatív célokat szolgáló funkción túl nem tulajdonítanak semmiféle szimbolikus, közösségformáló értéket. (Mivel ideológiamentesen viszonyulnak a nyelvhasználathoz, a nyelvcsere jelenségét sem tragikus veszteségként, hanem a modernizáció szükségszerû velejárójaként fogják fel.) A Moldvában beszélt tájnyelvet egyébként sem tekintik a Kárpát-medencében beszélttel teljesen azonosnak, nincsenek tudatában annak, hogy a magyar dialektusok egyazon nemzeti nyelv változatai. 2. Hasonló módon nincsenek tudatában a folklór és a népi kultúra nemzeti értékének, nem tudják, hogy a hagyományos kultúrára lehet úgy tekinteni, mint a nemzeti egységet biztosító kulturális szimbólumra. 3. Alig van kapcsolatuk a magyar "magaskultúrával", ennek értékei a megfelelô intézményi hálózat hiányában, a magyar köznyelv és a magyar írás-olvasás ismerete nélkül nem juthatnak el hozzájuk. 4. A Moldvába való áttelepedés óta a moldvai csángók történelme, következésképpen történeti tudata is eltér a Kárpát-medencében élô magyarokétól. A közös származás, eredet népi tudata már a székelyes csángók körében is elhomályosulóban van.

A nemzet konstitutív tényezôihez való viszony alakításában Európa-szerte az értelmiség játszotta a legfontosabb szerepet, de Moldvában sem egyházi, sem világi magyar értelmiség nem alakulhatott ki. Az 1859-ben létrejött, majd az 1877-es orosz–török háború nyomán függetlenült fiatal román állam megakadályozta, és akadályozza ma is, a moldvai magyar értelmiség és intézményi hálózat kialakulását. Ehelyett minden idôben nagy gondot fordítottak arra, hogy a csángó területekre román nacionalista szellemben nevelt papok, tanítók, hivatalnokok kerüljenek, akik a nemzettudatot alakító legfontosabb kérdésekben a hivatalos ideológia álláspontját (pl. a csángók elmagyarosított románok, a római katolikusok voltaképpen román katolikusok, a csángó "madárnyelvet" szégyellni kell stb.) közvetítsék a tömegek fele.

A román katolikus egyházi értelmiség kialakulása az 1884-ben felállított jászvásári püspökség papneveldéjének, késôbb nyomdáinak, kántorképzôinek tulajdonítható. Ily módon sikerült elérni, hogy a katolikus vallás, mely több évszázadon át a moldvai magyar etnikum románságtól való elkülönülésének, a magyar nyelvûség fennmaradásának legfontosabb tényezôje volt, a XIX. század végétôl a románosítás eszközévé lett. A modern állami iskolahálózat kialakulása óta Moldvában kizárólag az államnyelven mûködnek iskolák. Számos híradás tanúskodik arról, hogy ezek tanítói tiltották, büntették a tanulók magyar nyelvhasználatát, arra ösztönözve a szülôket, hogy gyermekeikkel családi körben is románul beszéljenek. (Ma a nyelvhasználatba való ilyen durva beavatkozásokra egyre kevésbé van szükség, hiszen alig van már falu, ahol az iskoláskorúak egymás közti kommunikációja még magyarul zajlik.) A kommunista diktatúra elsô éveiben, 1948–1953 között, a Magyar Népi Szövetség mintegy 40–50 faluban tartott fenn ugyan magyar iskolákat is, de ezeknek különbözô okok folytán – többnyire csak osztatlan, gyengén felszerelt I–IV. osztályos iskolák voltak, tanerôik jelentôs részét büntetésképpen helyezték Moldvába, kommunista jellegük miatt a vallásos lakosság ellenszenvvel tekintett rájuk, a helyi román értelmiség a lakosságot folyamatosan bujtogatta ellenük, a legtöbb faluban tiszavirág életûeknek bizonyultak stb. – nem volt különösebb jelentôségük a nemzeti identitás alakításában.

Az 1989-es fordulat után minden tanévben mintegy 100–200 moldvai csángó gyerek tanul magyarul a Moldvához közeli Székelyföld általános iskoláiban és szakközépiskoláiban. A Magyarországon egyetemi tanulmányokat folytató csángó fiatalok száma több tucatra tehetô. A Moldván kívül kiképzett fiatalok magyar értelmiségiként való hazakerülésére azonban – egyrészt a megfelelô intézményi hálózat hiánya, másrészt az ellenséges környezet miatt – nincsen esély. A Szabófalván 1991-ben kezdeményezett Magyar Nyelvkört az RMDSZ parlamenti interpellációja ellenére alkotmányellenesnek minôsítették és rövidesen betiltották.⁶⁴ A Lészpeden mûködô két vasárnapi iskola vezetôit a rendôrség folyamatosan zaklatja, a helyi értelmiség és az egyház igyekszik munkájukat ellehetetleníteni.⁶⁵ Kilenc moldvai születésû, de Erdélyben tevékenykedô katolikus pap 1991-ben Ioan Robu bukaresti érsekhez intézett folyamodványt, melyben kérték, hogy szülôföldjükre hazatérhessenek és ott magyarul misézhessenek.⁶⁶ Kérelmüket az érsek "sovén túlbuzgóság"-nak minôsítette és elutasította.

A moldvai csángóság politikai érdekvédelmi szervezetét (Csángó Magyarok Szövetsége) a szülôföldjükrôl elszármazott csángók Sepsiszent-györgyön mûködtetik, ahol 1990 óta a Moldvai Magyarság (1992-ig: Csángó Újság) címû kétnyelvû havilapot is kiadják. Az RMDSZ politikusai 1995 tavaszán megkíséreltek létrehozni egy Moldvában tevékenykedô, fiókszervezetei révén alulról építkezô csángó érdekvédelmi szervezetet, de az április 29-re Klézsére összehívott közgyûlést, mely a szervezet legitim vezetôségét volt hivatott megválasztani, nem sikerült megtartani: a küldötteket felbujtott és leitatott helybeliek kikergették a faluból, majd felgyújtották a községbe hozott iskolai tankönyveket és egyéb magyar nyelvû publikációkat.⁶⁷ Korábban, 1991 novemberében, Pusztinában hasonló módon akadályozták meg a kulturális jellegû Csángó Fesztivál megtartását.

A moldvai magyar etnikum létérôl a román állam hivatalosan nem vesz tudomást, s mivel a csángóságot teljes egészében románnak tekinti, az álláspont következményeként a legalapvetôbb kisebbségi jogokat sem biztosítja számukra, kikényszerítve a népcsoport románsághoz való teljes nyelvi és tudati asszimilálódását. A magyar identitás kialakítására, illetve fenntartására néhol még történnek ugyan helyi civil kezdeményezések, de ezeket a nacionalista környezet – hatalmi intézmények támogatásával vagy legalábbis hallgatólagos beleegyezésükkel – csírájában fojtja meg.

Könyvészet

Auner Károly
1908 A romániai magyar telepek történeti vázlata. Temesvár. 94 p.

Benda Kálmán (szerk., bev., jegyz.)
1989 Moldvai csángó-magyar okmánytár. I–II. Bp. 849 p.

Benkô Loránd
1990 A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögébôl. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 188. szám. Bp. 40 p.

Domokos Pál Péter
1931 A moldvai magyarság. Csíksomlyó (bôv. 5. kiad.: Bp. 1987)
1938 A moldvai magyarság történeti számadatai. Hitel 295–308. (Változatlan újrakiadása: Honismeret XIV. évf. 1986. 3. sz. 16–22.)

Gunda Béla
1988 A moldvai magyarok eredete. Magyar Nyelv 1. sz. 12–24.

Horvath Antal
1994 Stramosii catolicilor din Moldova. Documente istorice 1227–1702. Sf. Gheorghe (Sepsiszentgyörgy). 128 p.

Jerney János
1851 Keleti utazása a 'Magyarok' ôshelyeinek kinyomozása végett.
1844 és 1845. Pesten. I–II. köt.

Dr. Kós Károly, Szentimrei Judit– Dr. Nagy Jenô
1981 Moldvai csángó népmûvészet. Bukarest. 470 p.

Lükô Gábor
1936 A moldvai csángók. I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. Bp. 208 p. (Néprajzi Füzetek 3.)

Mãrtinas, Dumitru
1985 Originea ceangailor din Moldova. Bucuresti.

Mikecs László
1941 Csángók. Bp. 444 p. (reprint kiad.: 1989)
1943 A Kárpátokon túli magyarság. = Deér József–Gáldi László (szerk.): Magyarok és románok. I. Bp. 441–507.

Munkácsi Bernát
1902 A moldvai csángók eredete. Ethnographia 433–440.

Nãstase, Gh. I.
1934, 1935 Ungurii din Moldova la 1646 dupã "Codex Bandinus". Arhivele Basarabiei VI. (1934) 397–414. és VII. (1935) 74–88.

Rosetti, Radu
1905 Despre ungurii si episcopiile catolice din Moldova. Bucuresti.

Rubinyi Mózes
1901 A moldvai csángók múltja és jelene. Ethnographia 115–124, 166–175.

Szabados Mihály
1989 A moldvai magyarok a román népszámlálások tükrében. = Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Intézet Évkönyve. Bp. 89–102.

Szabó T. Attila
1981 A moldvai csángó nyelvjárás kutatása. = Nyelv és irodalom. Válogatott tanulmányok, cikkek. V. Buk. 482–527, 599–609. (Elsô megjelenése: Magyar Nyelvjárások V. Bp. 1959. 3–38.)

Veress Endre
1934 A moldvai csángók származása és neve. Erdélyi Múzeum XXXIX, 29–64.

Jegyzetek

¹ A moldvai katolikusok túlnyomó többsége magyar eredetû, tehát a közölt összesítô számsorok nagy vonalakban a csángóság számának történeti alakulását tükrözik. A lengyel, német, ukrán, cigány etnikumúak száma a mintegy negyedmilliónyi moldvai katolikuson belül ma sem haladja túl a pár ezres nagyságrendet. A görögkeleti (ortodox) hitrôl áttért románok, illetve a katolikusból görögkeletivé lett magyarok számának történeti alakulásáról nincsenek adataink.

² Bukovina és – természetesen – Besszarábia nélkül. A moldvai katolikusok 1930-as népszámlálási adatait falvankénti bontásban közli Domokos Pál Péter (1987. 521–535.) a népszámlálási eredményeket közzétevô román hivatalos kiadvány (Recensãmântul general al populatiei României din 29 Decemvrie 1930, Vol. II.: neam, limbã maternã, religie. Bucuresti 1938) alapján.

³ A moldvai megyékben a mai közigazgatási határok között összesen 243 033 katolikus él (Bacãu: 125 805, Neamt: 62 374, Iasi: 39 627, Vaslui: 6924, Vrancea: 5075, Galati: 2463 és Botosani: 865 fô. Ez a szám azonban magában foglalja az egykori Csík megyétôl Bacãuhoz csatolt Gyimesbükk adatait is. A községben 1992-ben összeírt 3095 katolikus (illetôleg 2933 magyar nemzetiségû) lakost a bevezetôben foglaltaknak megfelelôen nem számíthatjuk a moldvai csángók közé. Az összesített szám továbbá nem tartalmazza Suceava megye 9542 fôs katolikus lakosságát, mivel a megye területe csaknem teljes egészében a hajdani Bukovinához tartozik, amelynek adatai az 1930-as közlés Moldvára vonatkozó összesítésében sem szerepelnek. Ma Suceava megye katolikusainak több mint fele (4882 fô) lengyel, német és ukrán etnikumú, tehát nincs köze a csángósághoz.

⁴ Az 1992-es népszámlálás Erdélyben 79 337 román nemzetiségû római katolikust mutatott ki. Többségük Dél-Erdély iparvidékein – Temes (14 436), Brassó (9835), Hunyad (9119), Krassó-Szörény (6269), Arad (5742), Szeben (2000) megyékben – és a Székelyföldön – Hargita (3357), Kovászna (2829), Maros (2091) megyékben – városokban él. Mivel az utóbbi évtizedekben ezek a területek voltak az Erdélybe áramló moldvai románság célpontjai, joggal feltételezhetjük, hogy a magukat románnak valló közel 80 000 erdélyi katolikus nagyobbik része csángó származású, a többiek pedig az asszimilálódott erdélyi magyarok, németek, szlovákok stb. körébôl kerülnek ki. A moldvai csángók erdélyi jelenlétérôl egyházi híradások is tudósítanak.

A Kárpátoktól délre a Ploiesti környéki kôolajvidék, Konstanca tengeri kikötô és mindenekelôtt maga Bukarest fôváros voltak a csángó kirajzás célpontjai.

⁵ Moldvában 1980 óta végzek – elsôsorban néprajzi jellegû – kutatásokat a katolikus csángók körében. Emellett 1992–1996 között mintegy 110 moldvai településen végeztem a csángó identitástudatra vonatkozó vizsgálatokat. Még magyarul beszélô lakosságot az itt felsorolt 83 településen találtam. (T. V.)

⁶ Azokat a településeket tartalmazza, amelyeken ma még beszélnek magyarul. A falvak névváltozatainak megállapításánál – ahol lehetett – a Magyar helységnév-azonosító szótárra (Szerk. Lelkes György, Bp. 1992) alapoztunk, de azonosításuk megkönnyítése végett megadjuk mai román nevüket is. Azoknak a falurészeknek az adatait, melyeket a népszámlálások (s esetenként a magyar csángó irodalom is) nem eléggé megindokoltan önálló falvaknak tekintenek, külön nem szerepeltetjük, hanem besoroljuk annak a falunak az adataihoz, amelynek részét képezik (pl. Bogdánfalva, Lujzikalagor, Lábnik stb. részei esetében). Fordított esetben viszont – ha a népszámlálások önálló településeket összevonnak – ezek adatait igyekezünk külön közölni (pl. Forrófalva és Nagypatak, Aknavásár vagy Szlanikfürdô csatolt falvai stb.).

⁷ Népszámlálási adat.

⁸ Népszámlálási adat.

⁹ Népszámlálási adat.

¹⁰ A nyelvet ismerôk becsült száma alapján számított adat. Egyúttal jelzi a nyelvi asszimiláció elôrehaladottságát az illetô faluban.

¹¹ Helyszínen megbecsült adat. Azokban a falvakban, ahol csak nemrég, az elmúlt évtizedekben indult be a nyelvi asszimiláció, a magyarul egyáltalán nem értô gyerekek, fiatalok becsült lélekszámát vontam le a katolikusok számából. Ott, ahol a kisgyerekeket a román mellett még magyarul is tanítják, 100%-osnak tekintettem a magyar nyelvismeretet. Egyes falvak esetében a + jellel hozzáadott szám a magyarul beszélô ortodoxokat jelöli.

¹² A magyarul beszélô ortodox lakosság nélkül. (Hasonló esetekben a továbbiakban ugyanúgy.)

¹³ Secãtura néven.

¹⁴ Az 1930-as népszámlálás külön tünteti fel Bogdánfalva Albeni, Buchila, Dãmuc, Valea de Sus, Floresti, Frãsinoaia és Rujinca nevû részeit. 1992-ben már csak Buchila szerepel külön.

¹⁵ Ferdinand néven.

¹⁶ Magyarul beszélô cigányok. Vallásuk ortodox és pünkösdista.

¹⁷ Az 1992-es népszámlálás Forrófalva (Faraoani) és Nagypatak (Valea Mare) adatait csak együtt adja meg (összesen 5400 katolikus, 51 ortodox).

¹⁸ Egyházi adat. (Almanahul "Presa Buna". Iasi 1995. 135.)

¹⁹ Ideszámítva Costita, Valea-Draga, Valea de Jos (Mare) és Valea de Sus falurészek lakosságát.

²⁰ Rácsila voltaképpen (pl. egyházilag) Lészped része, kirajzása.

²¹ Bergyila a Racova községközponthoz tartozó Gura Vãii falu egyik része. Népszámlálási adatait önállóan sem 1930-ban, sem 1992-ben nem tüntették fel, de bizonyos, hogy a Gura Vãiin kimutatott katolikusok zöme mind Bergyilában él.

²² Már csak azok tudnak magyarul, akik a környék katolikus falvaiból beházasodtak a faluba.

²³ Corhana és Osebiti falurészekkel együtt, melyek önállóan szerepelnek a népszámlálásokban.

²⁴ L. fennebb Nagypatak jegyzeteit.

²⁵ Egyházi adat (Almanahul "Presa Bunã". Iasi, 1995. 121.). Az 1992-es népszámlálás Forrófalva (Fãrãoani) és Nagypatak (Valea Mare) adatait csak együtt adja meg (összesen 5400 katolikus, 51 ortodox).

²⁶ A külön faluként feltüntetett Alexandrina falurésszel együtt.

²⁷ Valea Rea néven.

²⁸ Gh. Buzdugan néven.

²⁹ A zömében katolikus lakosságú Berindesti adatait a csaknem teljesen ortodox Gâsteni falunál találjuk, a megadott számok tehát erre a két falura összesítve vonatkoznak.

³⁰ Unguri néven.

³¹ A népszámlálásban (és olykor a magyar szakirodalomban is) külön szereplô Podu Rosu (Podoros) falurész Lábnik része.

³² A katolikus falurész 1930-ban Fântânele néven.

³³ Magyarul is beszél mintegy 200 fô ortodox cigány és román.

³⁴ Râpa-Epei néven

³⁵ Gura Solonti néven.

³⁶ Sârbi néven.

³⁷ A katolikusok Strugari falu Neszujest/Nãsuiesti nevû falurészében, valamint Cetãtuia és Rãchitisu falvakban élnek.

³⁸ 1930-ban külön szerepel Gãidar és Coman, elôbbi 369, utóbbi 42 lakossal.

³⁹ Váliri falu az újonnan épült Livezi része. 1930-ban Valea Rea néven.

⁴⁰ Butucari, Dragomir, Martin-Berzunti és Moreni falvakban összesen. A magyarul tudók fôleg a Butukár nevû falurészben.

⁴¹ Az önállóan feltüntetett Cãdãresti kis falurésszel együtt. Csügés voltaképpen két településbôl – Románcsügésbôl és Magyarcsügésbôl – áll, de a népszámlálás nem követte ezt a felosztást. Cãdãresti Magyarcsügés része.

⁴² A magyarcsügési ortodoxok mind beszélnek magyarul, valamint a románcsügésiek nagy része is.

⁴³ A népszámlálások külön feltüntetik a falurészeket. A közölt adatok a teljes községre vonatkoznak. Magyarul tudók fôleg a Cuchinis és Buruienis falurészekben élnek.

⁴⁴ Az adatokat mindkét népszámlálás esetében összesítve adtuk meg. Még magyarul beszélô katolikusok hagyományos településszerkezetben fôleg Vermesti peremközségben élnek.

⁴⁵ Moinesti, Lunca Moinesti és Lucãcesti összesített katolikus lakossága.

⁴⁶ Katolikusok fôleg Magyardormán/Brãtulesti részben

⁴⁷ Az összesített szám tartalmazza az 1930-ban külön fel nem tüntetett Dofteana, Bogata, Valea Câmpului és Seaca katolikus lakosságát.

⁴⁸ Valea Câmpului ma Stefan Vodã falu egyik része. Az 1992-es népszámlálási adatok az egész falura vonatkoznak.

⁴⁹ Az 1930-as népszámlálás Târgul Ocna (Aknavásár) városban 2539, a ma már pontosan meg nem határozható Slãnic nevû településen pedig 998 katolikust mutat ki. Mindkét településhez több falu is tartozik, s az összesített számok mai falvankénti lebontását nem lehet elvégezni. Annyi azonban bizonyos, hogy a népszámlálás által összesen kimutatott 3537 katolikus Aknavásáron (Târgul Ocna), Szalanctorkán (Gura Slãnic), Degettesen (Pãcuri), Szlanikfürdôn (Slãnic Bãi), Szaláncon (Ciresoaia) és Cserdákon (Cerdac) él.

⁵⁰ A katolikus lakosságú Degettes (Pãcuri) az ortodox Poieni falu része, ami Aknavásár peremközsége. A közölt népszámlálási adatok Poieni-ra vonatkoznak, de a 235 katolikus Degettesen él.

⁵¹ A falu ma Aknavásár peremközsége. A lakosság össz-számát adat hiányában nem lehet megbecsülni.

⁵² 1930-ban: Slãnic Bãi. L. még Aknavásár jegyzetét.

⁵³ Az 1930-as népszámlálás Tatrosnál (Târgu-Trotus) tünteti fel Diószeg (Tuta) és Viisoara lakosságát. Utóbbiban nem élnek katolikusok. Tatros és Diószeg katolikusainak össz-száma 1796.

⁵⁴ Az 1930-as népszámlálás a csángók által lakott Szitás (Nicoresti), Újfalu (Satul Nou), Szôlôhegy (Pârgãresti) és Bahána (Bahna) adatait az ortodox lakosságú Bogdãnesti falunál összesítve tünteti fel.

⁵⁵ A népszámlálásokban jelzett Câlcãi falu Gorzafalva része.

⁵⁶ A városnak van hagyományos magyar falurésze. A becsült abszolút szám csak erre, a százalékarány pedig a teljes városra vonatkozik. A tömbháznegyedekben élôk nyelvállapotáról nincs adat.

⁵⁷ Váliszáka ma Stefan cel Mare falu része. A közölt számok erre a falura vonatkoznak.

⁵⁸ A falu ma Vrancea megyéhez tartozik.

⁵⁹ A faluról városra költözô fiatal házasok a társadalmi környezet hatására a családban is románul kezdenek beszélni még akkor is, ha mindketten jól tudnak magyarul s szülôfalujukban még olykor használják is a magyar nyelvet. Az ilyen családok gyerekei már egyáltalán nem értenek magyarul.

⁶⁰ Nincs adatunk például a Iasi megyei Fântânele[-Noi] (1992-ben 249 katolikus és 1800 ortodox lakos) és Jázu Porkuluj (ma: Iazu Vechi, 272 ort. és 56 kat. lakos) falukról, melyeket Domokos Pál Péter "színmagyaroknak" mond. (Domokos 1987. 255.) Utóbbi faluban a kolozsvári nyelvészek az ötvenes években még találtak magyarul beszélôket. (Szabó T. 1981. 518.) Az 1930-as népszámlálás az akkori Putna (ma: Vrancea) megyei Podul Schiopului nevû hegyi faluban 185 római katolikust és 266 (!) magyar anyanyelvût mutatott ki.

⁶¹ Domokos Pál Péter a harmincas évek elején Horgesti-en még magyarul beszélô öregekkel találkozott, s a "fél Valént" is magyarul beszélônek nevezi. (Domokos 1987. 233.)

⁶² Ez a szám 10 000 fôvel marad alatta Domokos Pál Péter 1931-es becslésének, aki akkor a moldvai magyarság lélekszámát – még az 1930-as népszámlálási adatok ismeretének hiányában – 55 000 fôben állapította meg. Mikecs László ezt a becslést késôbb "kicsit optimistának" nevezte. (Mikecs 1941. 249.)

⁶³ Lészped lakosságának megfélemlítésérôl számol be Vetési László riportja a Romániai Magyar Szó 1992. ápr. 11–12-i számában. Ugyanez a lap közli Percã G. Margareta szabófalvi népszámlálási biztos tiltakozását, amelyet több politikai és emberjogi szervezethez is eljuttatott. Ebbôl idézünk: "1992. január 1-jével kezdôdôen a Jászvásári Római Katolikus Püspöki Hivatal megbízottja és a község plébánosa naponta állhatatosan és következetesen arra szólította fel a község lakosságát, hogy okvetlenül román nemzetiségûnek vallja magát az összeíráskor. Azzal érveltek, hogy a »római katolikus« megnevezés a »román« névbôl ered. A lakosság körében elindított agitálás 1992. január 6-án jutott csúcspontra, amikor is a pap megfenyegette a híveket, mondván: amennyiben nem vallják magukat román nemzetiségûeknek, az a helyzet fog elôállni, mint 1940-ben, amikor felmerült a moldvai csángómagyarság kitelepítésének kérdése." (RMSZ 1992. jan. 22. 635. sz. 3.)

⁶⁴ A nyelvkört vezetô Perka Mihály tanár az RMDSZ vezetôihez intézett segélykérô levelét közli a sepsiszentgyörgyi Európai Idô (1993/5–6. 3.). Egy-egy vele készített interjút közöl a kolozsvári Mûvelôdés (1992. 1. sz. 11.) és a budapesti Hitel (1994/3. 58–69.).

⁶⁵ Lásd: Orient Expressz (Bukarest) 1993. jún. 11. 9. és RMSZ (Bukarest) 1992. ápr. 11/12. melléklet, a-b.

⁶⁶ Lásd: Európai Idô (Sepsiszentgyörgy) 1991. május 22. 21. sz. 8.

⁶⁷ Kötô József RMDSZ-alelnök beszámolója a kolozsvári Szabadság 1995. május 3-i számában.