Balázs Sándor

A Bolyai egyetem...

...lett, hogy ne legyen

A Bolyai Egyetem történetérôl számos magvas tanulmány készült. Ezek idôrendben mutatják be az 1945-1959 közötti történéseket. Engedtessék meg, hogy ezt a kronológiai sorrendet egy munkahipotézis erejéig visszájára fordítsam, a végpontból – a felszámolásból – induljak ki, ezt a momentumot a román hatalom részérôl megnyilvánuló célszerû tevékenység (sajnos) megvalósult végeredményének tartsam. Ekképpen minden, ami idôrendben egymást követte, tulajdonképpen a realizált cél szempontjából vizsgálható, valamennyi kis vagy nagy hatalmi intézkedés eszközként kapcsolódik a végponthoz. A (szerintem megalapozott) hipotézis tehát látszatabszruditásként így hangzik: azért hozták létre a Bolyait, hogy felszámolják. E kváziképtelenség feloldásához elsô lépésként a létrehozás mozzanatát kellene jellemezni,mert egyébként érthetetlen, miért hoznak létre valamit, ha a cél amúgy is annak megszüntetése.

Hadd utaljunk két évszámra: 1945. május 28. Ezen a napon írta alá I.Mihály király és az akkori oktatási miniszter, Stefan Voitec a kolozsvári magyar egyetem létrehozásának dokumentumát. (A névadás késôbb volt, a Hivatalos Közlöny 1945. dec. 11-i száma közölte azt a határozatot, mely szerint a kolozsvári magyar egyetem a Bolyai nevet fogja viselni.) A másik dátum: 1947. február 10., amikor aláírják Párizsban a Romániával kötött békeszerzôdést. (Ez utóbbi idôpontot valamivel elôbbre lehet hozni, hiszen 1946.július 29-e és október 15-e között már elkészült a megkötendô békeszerzôdés szövege.) Köztudott, hogy Erdély Romániához való csatolásának volt egy feltétele, az, hogy Románia demokratikus állam lesz, s ebbe beletartozott a kisebbségek egyenjogúságának biztosítása is. Nos, nem sokkal a békeszerzôdés megkötése elôtt Romániának bizonyítania kellett, ezt szolgálta, hogy fogcsikorgatva létrehozta a magyar egyetemet, mert ezt érvként fel lehetett használni a békeszerzôdés szövegének elfogadtatásakor. A jó szándékot már ekkor megkérdôjelezhetjük, inkább azt feltételezzük, hogy a nemzetközi nyomás kikényszerített valamit, s ezt a román hatalom már kezdettôl fogva úgy kezelte, hogy a békeszerzôdés számonkérésének elhomályosodásával amúgy is visszacsinálhatja...

Ha kiindulópontként elfogadjuk ezt az értelmezést, akkor a célszerûnek tételezett folyamatunkban a történések tudatosan a végcél irányába mutatnak, tehát a romániai magyarság anyanyelvû felsôfokú oktatásának megszüntetését elôsegítô eszközök mozgatását jelentik. S ebben sajnos az egyetemen belüli erôk is segédkeztek. A Bolyai Egyetemnek azonban ideig-óráig sikerült semlegesítenie ezt tendenciát.

Az elsô és a célpont szempontjából megítélendô intézkedés abból fakadt, hogy az 1940-ben Nagyszebenbe költözött román egyetem visszatért Kolozsvárra, szüksége volt a régi épületekre, de fôleg az orvosi felszerelésekkel ellátott klinikára. Ekképpen az universitasként, tehát teljes profillal mûködô magyar egyetemnek nemcsak a Ferenc József Egyetem épületeit, hanem az orvosi oktatáshoz szükséges infrastruktúrát is át kellett adnia. Ennek következtében az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. A Bolyait gyöngíteni hivatott ilyen eljárás, amely az egyetem megcsorbítása értelmében jól beleillett a végsô felszámolás szándékába, ezúttal fordítva sült el. Nemhogy meggyöngült volna a magyar felsôfokú oktatás, hanem éppen hogy megerôsödött azzal, hogy Marosvásárhelyen a orvosi kar kinôtte magát magyar tannyelvû Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmé, s így fokozatosan kiépült a romániai magyar orvosképzés európai hírû fellegvára. (Az más kérdés, hogy ebben az intézményben is, már a kezdet kezdetétôl megindult az említett célirányos aknamunka, ezúttal a magyar orvosképzés visszaszorítása.) Így az elsô oldalvágást a Bolyainak sikerült kivédenie.

A következô obstrukciós lépés most már a magyar tanszemélyzetet érintette. Minisztériumi határozat született arról, hogy a román állampolgárságú tanárok, akik nem hagyták el a várost (1945. április 16-án itt tartózkodtak), továbbra is megmaradhatnak állásukban, a nem román állampolgárságú jeles magyarországi professzoroknak, tanszemélyzeti tagoknak az állását viszont nem biztosítják az egyetemen. Megalázó intézkedés volt ez azokkal szemben, akik hajlandók voltak nagy áldozatokat hozva, a katonai parancsnokság eltávolítási parancsát megtagadva, magyar állampolgársággal az erdélyi oktatást szolgálni. Ennek következtében számos kiváló egyetemi tanár volt kénytelen elhagyni az egyetemet, olyanok, akik nélkül aligha indulhatott volna meg a Bolyai. Hogy csak néhány nevet említsünk: Entz Géza mûvészettörténész, Buza László nemzetközi jogász, Fényes Imre fizikus, Benedek Marcell irodalomtörténész, Benedek István pszichológus, Rajthy Tivadar közgazdász, László Gyula régész és így tovább. Ebbe a román sajtó támadása is besegített, azt terjesztették, hogy Magyarország az itt maradt tanárokon keresztül akarja tovább folytatni Románia ellen a revizionista politikát. Mi volt ez, ha nem az egyelôre nem közvetlenül a felszámolást, de azt az egyetem meggyengítésével elôkészíteni hivatott tudatos sakkhúzás? A Bolyai ezúttal is védekezett, úgy, ahogyan tudott. Az erôszakosan eltávolított magyarországi tanárok helyébe igyekezett erdélyi, nem egyetemeken tevékenykedô, jól képzett magyar értelmiségieket behozni, hogy az oktatás folyamata ne álljon le. Igaz az, hogy egy ilyen kényszermegoldásnak nem mindig volt éltetô hatása, bekerültek az egyetemre olyan személyek is, akiket csak kényszerbôl vagy politikai meggyôzôdésük miatt emeltek ki. Ennek ellenére bizton állíthatjuk, hogy – az említett eseteket leszámítva – a középiskoláinkból, tudományos intézményeinkbôl igen sok olyan személy kapott katedrát, aki addig soha nem adott elô fôiskolán, de a magyar nyelvû oktatásunkban, a tudományos munkálkodásban az élvonalba került.

A célszerûnek tételezett folyamat azonban itt nem állt meg. Nemcsak a magyar állampolgárságú tanároktól akarták megfosztani az egyetemet, hanem egyes román állampolgárságúaktól is, akiket – ezúttal ideológiai okokból – nem tartottak alkalmasnak az egyetemi, fôiskolai tevékenységre. Jellemzô, hogy többek között Kristóf György, Bíró Vencel, György Lajos, Szabó T. Attila és mások nyilvánosan tiltakoztak a magyarországi professzorok eltávolítása ellen, minek következtében késôbb ôk maguk is ugyanarra a sorsa jutottak: nem taníthattak az egyetemen. Ez ismét csak súlyos gondot okozott az egyetem vezetôségének, meg kellett keresni az utánpótlást. Szerencsére a romániai magyar értelmiségiek között még mindig voltak, akiket meg lehetett bízni egyetemi oktatói munkával, meg aztán kezdett felnôni az új nemzedék, közülük szintén válogatni lehetett az ûr betöltésére. Ezt a övön aluli ütést is átvészelte az egyetem, még talpon állt a ringben.

Az 1948-as tanügyi reform már durvább eszközöket is biztosított azoknak, akiknek a fejében mint cél eleve az egyetem megszüntetése keringett. Az egész román oktatást a marxizmus-leninizmus eszmerendszerének szellemében kellett mûködtetni, minek következtében például teológiai tanárok vagy megyôzôdéses hívôk nem taníthattak. Így vesztette el állását a teológus Tavaszy Sándor (aki addig a marxista Gaál Gáborral párhuzamosan adta elô a maga meggyôzôdése szerint a filozófiát), reakciósnak bélyegezték például Nagy Géza nyelvészt és Asztalos Sándor jogászt, egyszóval a politikai-ideológiai purifikáció újabb indok lett az egyetem meggyengítése céljából.

Egyébként az ideológiai meggondolások ezelôtt is, de az új tanügyi törvény elfogadása után még inkább a tudatos finalitás szolgálatában álltak. A pártvezetés részérôl számos vélemény hangzott el a magyar nyelvû felsôfokú oktatás biztosítása ellen, nyilván a párizsi békeszerzôdés aláírása után. Hevesen támadták ezt mindenekelôtt az ún. moszkvai kommunisták, Ana Pauker, Vasile Luca (Luka László), hozzájuk csatlakozott Alexandru Moghioros (Mogyorós Sándor), akik a ma is hangoztatott álérvekkel akarták elméletileg és gyakorlatilag lehetetlenné tenni a magyar tannyelvû felsôfokú oktatásunkat. Két fôindokot szajkóztak, az egyik az volt, hogy az önálló magyar egyetem szeparatizmust jelent, a másik pedig az (mintegy minket féltve), hogy az itt végzettek nem fognak tudni elhelyezkedni román környezetben, mivel nem fogják ismerni az állam nyelvét. Mindkettôre rácáfolt a Bolyai Egyetem. A két (vagy több) kolozsvári felsôfokú oktatási intézmény között a lehetô legjobb kapcsolat alakult ki (közös tanszékülések, együtt rendezett tudományos ülésszakok, vagy mondjuk a két egyetem diákjainak futballmérkôzése stb.). Ami pedig a román nyelv elsajátítását illeti – s ez szól a magyar oktatás mai ellenzôinek is –, elég annyit mondani, hogy "nyelvvizsgát" tett diákok kerültek be az egyetemre, hiszen az érettségin mindenkinek lemérték román nyelvtudását, s a román szaknyelvet is elsajátították négy vagy öt év alatt. Igen sok példát lehetne hozni arra, hogy a Bolyain végzettek idegen nyelvi közegben (s gondolhatunk a nyugatra kerültekre is) igen jól megállták a helyüket. A kezdeti periódusban oly vehemensen hangoztatott ún. elvi ellenérvek a Bolyai mûködtetésével szemben ekkor még nem mutatkoztak meg a felszámolást nagyobb mértékben meggyorsító módszerként. Ebben az idôben még védekezni lehetett ellenük, hiszen egyelôre nem tevôdtek át az általános intézkedések szintjére, annál inkább érintettek egyes személyeket.

Megrökönyödést váltott ki, hogy letartóztatták Csôgör Lajost, Balogh Edgárt, az egyetem rektorait, Demeter János dékánt, Venczel József professzort. Az 1952-es ún. Luca-féle elhajlás alkalmat adott arra, hogy több tudós egyetemi tanárt eltávolítsanak, így Jakó Zsigmondot, Szabó T. Attilát. Csehi Gyulát (aki egyébként hû kiszolgálója volt a rendszernek) nagyenyedi "számûzetésre" ítélték, középiskolai tanárrá minôsítették vissza. Íme a kérdés: mi ez, ha nem egy céltudatosan irányított folyamat része?

A tanügyi reform szellemében azonban hoztak olyan intézkedéseket is, amelyek már nem "személyekre szabottak" voltak. Megpróbálták megtörni a Bolyai egyetemes jellegét, s ezzel a szétdarabolás felé irányítani a finalisnak nevezett tendenciát. 1950-ben megszüntették a klasszika-filologika szakot. Az 1952-53-as tanévben még mûködött a filozófia szak, ekkor felszámolták a filozófusképzést, a III.és IV. év befejezte tanulmányait, új felvételit nem tartottak, az I. és II. évfolyam diákjait pedig szétszórták más karokra (fôleg a jogra és a történelemre). 1955-ben a közgazdászképzés következett, igaz, csak két évig. Összevonások történtek, 1955-tôl a nyelvészet, történelem, pedagógia, lélektan egyetlen karban egyesült. Egy ideig a történelem szakot egyesítették a földrajzzal, volt egy rövid idôszak, amikor a jogi és közgazdasági képzés intézményi formában elkülönült a Bolyaitól, és így tovább, egyszóval szervezési káosszal bizonytalanná akarták tenni az egyetem mûködését. Ez is jól beleillett a nem is olyan távlati tervbe, még ha az ilyen intézkedések nem is csak a Bolyait érintették, de a magyar nyelvû intézményben nagyobb kárt okoztak.

A román kisebbségi politikát és ezen belül az oktatáspolitikát úgy lehet jellemezni, hogy hasonlít Brâncusi híres végtelen oszlopához: megszorítjuk, kiengedjük, megszorítjuk, kiengedjük. Nos, ezeket az ún. kiengedési periódusokat is megfigyelhetjük a Bolyai történetében, ami nem mond ellent munkahipotézisünknek. Az apró látszatengedmények végsô fokon a nemzetközi helyzet alakulásától is függtek, de legnagyobbrészt önámításnak számítottak. Volt, amikor a hallgatók száma gyarapodott, így például létrehozták a levelezô tagozatokat és a munkásfakultást. Csakhogy ez is jól meghatározott céllal történt. Azok, akiket a párt saját embereinek tartott, s akiket fel akart használni olyan munkakörben, ahol egyetemi diploma kell, "bevitte" az egyetemre, fôleg a munkásfakultásra, de a levelezô tagozatra is. (Ezzel nem akarom megsérteni azokat a becsületes hallgatókat, akik nem ily módon kerültek be ezekre a szakokra.) Mindenesetre tény, hogy nem egy, a munkásfakultáson végzett, majd pártfunkciót kapott személy hûségesen kiszolgálta azokat, akik éppen ennek az egyetemnek a felszámolásán szorgoskodtak. Sôt ezt már elkezdték egyetemi éveik alatt. Hát ilyen volt az a bizonyos "kiengedni".

1956 fordulópontot jelentett az egyetem életében. Ettôl kezdve már szinte leplezetlenül, amolyan frontális támadás indult ellene, s kezdték nem titkolni az igazi szándékot: fogcsikorgatva létrehoztuk ugyan, de ezt a konjunkturális helyzet által meghatározott, közvetve ránk kényszerített aktust ideje semmissé nyilvánítani. Az egyetem az állambiztonság álcázatlan megfigyelése alá került. (Az új ebben az "álcázatlan", nem a megfigyelés.) A pártvezetôk kolozsvári látogatásai alkalmával, különösképpen Aurel Rãutu pártkorifeus szókimondó megállapításaiból kiolvasva, nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar nyelvû felsôfokú oktatásban alapvetô átszervezésre van szükség. Az addig csak takargatott vagy csak félszájjal kimondott célt kezdték nyíltan hangoztatni. Újra elôkerültek az ún. elméleti érvek, köztük az, hogy a magyar kultúrának nincs köze a magyarországi mûvelôdéshez, a kisebbségek szellemi értékei Romániáéi, így a kisebbségi magyar tudományosságnak csak azt kell átfognia, ami ide kapcsolódik. Ekképpen jutottak ahhoz az abszurditáshoz, hogy Arany Jánost lehet tanítani, mert Nagyszalontán született, de mi közünk nekünk József Attilához, aki nem a "mienk", romániaiaké (még ha azt is írta: "Anyám kún volt, apám félig székely / félig román, vagy tán egészen az") Petôfi? Mehet, hiszen Segesvár mellett esett el. De mi közünk nekünk a "puszták népéhez" vagy Illyés Gyulához. Ismét napirendre került, hogy túltermelés van magyar értelmiségiekben, minek hát Bolyai Egyetem, amely amúgy sem taníthat mást, mint bármelyik román egyetem, amely a "román" értékeket közvetíti.

1956-ban és közvetlenül utána szemmel láthatóan a cél – a megszüntetés – került elôtérbe. A letartóztatások, elzárások egymást érték, s ezek nem voltak öncélúak, azt szolgálták, hogy "indokolják" a következô lépést (a célt), a megszüntetést. Az alapmotívum az volt, hogy a Bolyai egyetem a magyar revizionizmus tûzfészke, így önálló létezése tarthatatlan. A magyar értelmiségiek megtizedelését célzó Dobai-Komáromi kirakatperben (amelyben számos magyar értelmiségit – Dobai Istvánt, Komáromi Józsefet, Dobri Jánost, Gazda Ferencet és másokat – elítéltek) a fô vád az volt, hogy a magyarországi antimarxista elveket vallják és terjesztik. A megfélemlítést, de egyben az egyetem gyöngítését szolgálta az is, hogy a Bolyai számos hallgatóját – így Páskádi Gézát, Bartis Ferencet, Várhegyi Istvánt, és másokat – ugyanilyen vádak alapján juttattak börtönbe. Nem kerülhette el sorsát két fiatal doktorandus, Dávid Gyula és Lakó Elemér sem, s Jordáky Lajos professzort ezúttal másodszor is letartóztatták.

A Bolyai sorsa megpecsételôdött, még ha ezt a pecsétet igen rég rá is ütötték a felszámolási okmányra, csakhogy ki kellett várni, amíg megérik rá az idô, hogy azt benyújtsák. A szétrombolásnak utolsó fô ürügye az volt, hogy az állam nem tarthat fenn olyan kisebbségi intézményt, amely Románia megcsonkítására, a nacionalista uszításra van berendezkezve. A legnagyobb baj az, hogy ezt az ürügyet a legmagasabb szinten ma is vallják s megalapozott intézkedésnek tartják a Bolyai egykori felszámolását.

Az oksort a cél önmaga felé vonzó folyamataként értékelô vizsgálódást hadd fejezzük be egy sokatmondó idézettel. Az egyetem nagyrabecsült rektora, Csôgör Lajos igen gazdag információkat tartalmazó munkájában, A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben címûben idézi Márton Áron szentéletû püspökünknek 1946 elején hozzá intézett szavait: "Csôgor kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amelyet Észak-Erdélyben éltek, s ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövôtôl, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk."

Vajon ma a "dél-erdélyi gondolkodásmód" szerint kell megközelítenünk a Bolyai Egyetem újralakulását is?

... legyen, hogy legyen

1989 után Romániában ismét meg lehetett fogalmazni a Bolyai Egyetem újraindításának igényét. A rövid eufórikus szakaszban, amikor még azt hittük, valóban gyökeres változást hoznak a forradolmnak (?), éhséglázadásnak (?), népi felkelésnek (?), puccsnak (?) nevezett decemberi események, a magyar értelmiségiek javarésze azt hitte, a magyar egyetem újraindítása elé nem gördítenek akadályokat. Ilyen jelek bôven voltak, elég annyit mondani, hogy amikor a tanügyminisztériumban egy nagygyûlésen kifejtettük ilyen igényünket, az ország minden részébôl összegyûlt egyetemiek, román tanárok és diákok élénken megtapsolták kérésünket. (Persze, mint utólag kiderült, elsôsorban azért, mert a magyar egyetem újraindítását olyan precedensnek tartották, amely feljogosít számos más, román tannyelvû fôiskola vagy egyetem beindítására.) Amikor Mihai ªora, ez az európai kitekintésû, becsületes román értelmiségi lett a tanügyminiszter, a vele tárgyaló magyar egyetemiek megelégedéssel vették tudomásul, hogy ô támogatja a Bolyai újraindítását. Az viszont már akkor kétségekkel töltött el, hogy ehhez hozzátette: ô szeretené, de ehhez kormányhatározatra van szükség, s a kormány egyelôre ilyen döntést nem akar hozni.

A Bolyai visszaállításának reménye lassan elhalványodott, amikor az új tanügyi törvény parlamenti vitájában, majd az RMDSZ minden erôfeszítése ellenére elfogadott törvénybôl hiányzott az önálló magyar tannyelvû felsôoktatási intézmények megteremtésének biztosítása.

Késôbb mintha újra felderengett volna a remény, akkor, amikor Romániának az európai struktúrákba való belépése mint országos érdek elôtérbe került. Úgy tûnt, mintha megismétlôdött volna a párizsi békeszerzôdés aláírása elôtti helyzet, amikor a nemzetközi konstelláció bizonyos engedményeket követelt meg a román hatalomtól a kisebbségek irányában. Ha a NATO-ba majd az Európai Unióba való belépés feltétele az, hogy Románia ne hozza magával a maga belsô etnikai konfliktusait, akkor el lehetett volna várni – különösképpen amikor az elôzô ellenzék kezébe került a hatalom, s ebben részt vett az RMDSZ is – a magyarság igényeinek kielégítését, egyebek mellett a Bolyai Egyetem újraindítására vonatkozóan is. Látszatra a külsô elvárások nyomása ismét arra kényszeríthetné a román államhatalmat, hogy – hadd használjuk az 1945-ös idôkre alkalmazott kifejezést – fogcsikorgatva ugyan, de eleget tegyen a romániai magyar nemzeti közösség kérésének, egyebek mellett a fôiskolai oktatás tekintetében is. S mivel ezúttal (ki tudja, meddig?) az RMDSZ is részese a hatalomnak, talán meg lehetne akadályozni a fentebb elemzett célirányos folyamatot, amikor is újraindítanak egy magyar egyetemet, abban a reményben, hogy az egészet amúgy is "visszacsináljuk".

A második világháború utáni nemzetközi viszonyok és a mostani európai integrációs kényszerhelyzet között azonban csak viszonylagos az analógia. Párizsban még igen fontosnak tûnt, hogy a román küldöttség letegye a tárgyalóasztalra a magyar egyetem megalakításának dokumentumát, a NATO-ba és az Európai Unióba való belépésnél azonban – legalábbis úgy tûnik – ennek a gesztusnak már nincs olyan nagy súlya. Érvelni lehet a mellett, hogy Romániában, úgymond, rendezôdtek a kisebbségi problémák, hiszen, lám csak, a magyarok benne vannak a kormányban, ehhez pluszként talán nincs is szükség egy régi jogsérelemnek, a Bolyai Egyetem megszüntetésének az orvoslására.

Még legalább két, egymásba folyó olyan vonatkozás van, amely megkülönbözteti 1945-öt 1997-tôl: az egyik , hogy most létezik – ha nem is önálló – részben magyarul is oktató állami felsôoktatási intézmény, a Babes-Bolyai Egyetem, a másik pedig, hogy míg közvetlenül az 1989-es változás után a Bolyai újraindítását mintegy kétszázezer aláírással támogattuk, majd az RMDSZ tanügyi törvénytervezte mellé közel félmillió aláírást lehetett csatolni (ebben a tervezetben is benne van a Bolyai visszaállításának az igénye), pár év múlva megváltozott a helyzet, ma már nem állíthatjuk, hogy a romániai magyar közösség ugyanolyan egyönteten kiáll a "Bolyai-változat" mellett, mint ahogyan az ötvenkét évvel ezelôtt történt.

Kötélhúzás folyik a Bolyai újjáélesztéséért, de sajnos a kötél másik oldalán ott vannak (ha nem is nagy számban) a közülünk valók is. Érveik különbözôek. Vannak, akik azért tartják szükségtelennek az önálló Bolyai felélesztését, mert a romániai magyar nemzeti közösség számára kielégítônek látják a mostani Babes-Bolyai Egyetemen belüli építkezést, azt viszont az "interetnikus kapcsolatok kiélezésének" nevezik, ha ez a struktúrális módosulás olyan mértékben folyik, hogy végül különválik a két egyetem. Obskurus felmérésekkel akarják igazolni, hogy a magyar diákok többségének nincs szüksége a Bolyaira. Akadnak a kötelet velünk szemben húzók között olyanok, akik úgy elvontan mondogatják, "márpedig Bolyaira szükség van", de a gyakorlatban ezzel ellentétes irányban tevékenykednek. Gondolunk itt arra az elképzelésre, hogy a Babes-Bolyai mai makroszerkezetének megbontása nélkül hozzunk létre valahol máshol önálló magyar egyetemet. Ez azt a képtelen helyzetet teremtené, hogy Bolyai Egyetemünk nem lenne, volna viszont egy félbevágott magyar felsôfokú oktatás a lényegében érintetlenül hagyott Babes-Bolyain, s mûködne valahol (a tervek szerint a Székelyföldön) egy – most már Bolyainak nem nevezhetô – egyetem, a maga kihelyezett fakultásaival. Ez a variáns, akárcsak az elôbbi a jogfolytonosság feladását jelenti. Sokan nosztalgiázóknak nevezik azokat, akik kitartanak a régi elnevezés mellett, sôt nemegyszer sárral dobálják meg a régi Bolyait. (Hogy ez mennyire jogos, az elemzésem elsô részébôl kiderült: elmarasztalható-e ez az egyetem azért, mert olyan idôben mûködött, amikor az ideológiai nyomásnak nem tudhatott nem engedni, hiszen ha ezt teszi, elveszti létét? Olvasunk olyan értékelést is, hogy a Bolyai Egyetemen – micsoda nagy bûn! – elvtársnak szólították egymást diákok, tanárok, mintha akkor nem ezt tette volna mindenki, a Tudományos Akadémiától a CAP-kig mindenütt.)

Az ilyen párhuzamosság – egyfelôl Babes-Bolyai, másfelôl valahol önálló magyar egyetem –, amellett, hogy súlyos akkredetálási nehézségekbe ütközne, kérdésessé tenné, vajon szükségünk van-e párhuzamos karokra itt is, ott is, s ugyanbizony milyen tanári karral tudnók fedezni a szükségleteket a Babes-Bolyain most tanító tanszemélyzeti tagság nélkül.

Senki nem tagadja, hogy a magyar tannyelvû felsôfokú egyetemi és fôiskolai hálózatra van szükségünk. De az önálló Bolyai Egyetem nélkül ez nehezen képzelhetô el. Mennyire könnyebb dolguk lett volna mondjuk a gyergyószentmiklósiaknak, ha lett volna Bolyai Egyetem, s nem a mostani Babes-Bolyai kihelyezett fakultásaként mûködne ott a földrajz-turisztikai kar, amelyet – mivel a kétnevû kolozsvári egyetemen csakis románul lehet a földrajzot tanítani – a tömbmagyarságban román tannyelvû intézményként voltak kénytelenek felvállalni. A Bolyai ilyen kihelyezett fakultásán nyilván magyarul tanulhatnának a diákok.

Nem a lokálpatrióta beszél belôlem, amikor állítom: lemondani arról, hogy az önálló magyar egyetem (amelyet nyilván nem lehet máshol Bolyainak nevezni, hiszen képtelenség a Babes-Bolyai mellett még egy Bolyai megteremtése) Kolozsváron létezzék, egyet jelent annak a román részrôl gyakran hangoztatott jelszónak a támogatásával, mely szerint "Clujul este inima Transilvaniei române". Éppen elég feszültség van a romániai magyar nemzeti közösségben, nem lenne jó még eggyel tetézni azzal, hogy valamiféle rivalitást szítsunk Kolozsvár és mondjuk Marosvásárhely között. De az végzetes lehet, hogy Kolozsvár évszázados mûvelôdési szerepének csorbításával próbálkozzanak egyesek építkezni a kincses város róvására.

A megoldást a Babes-Bolyai Egyetem magyar tanszemélyzeti tagjai sugalmazzák: megteremteni a mostani kolozsvári egyetemi felépítésben az egyelôre csak ezek között a keretek között biztosított viszonylagos autonómiát a magyar oktatás számára, amibôl elôbb-utóbb kinô az önálló, de a román oktatási intézményekkel együttmûködô Bolyai mint átfogó universitas, amely kisugárzik egész Erdélyre, biztosítva számos város számára az egyetemi-fôiskolai oktatási intézmények meglétét.

Legyen tehát Bolyai Egyetem, még ha ezt a jelenlegi körülmények között a "multikulturalitás" kétes fogalmával álcázott Babes-Bolyai mai román többségi vezetése anatémának tekinti is. Legyen ilyen egyetem, de azért, hogy legyen, ne pedig azért, hogy megteremtésekor eleve megszüntetésére gondoljanak a döntéshozók, mint ahogyan a régi Bolyai Egyetem esetében történt.