Kónya Sándor

Legyen hazánk, ha már volt!

(Avagy egyetemfilozófia és egyetempolitika egyeztetése)

I.

A demokrácia ideális állapota minden etnikai közösség kulturális és erkölcsi értékeinek magas fokú megértését és elfogadását is feltételezi.

S hogy egy multikulturális állam mitôl életképesebb, s hogy a kelet-közép-európai nacionalizmusok redivivusának idején miért olyan nehéz mindezt megérteni, az is egyértelmû.

A politika és kultúra közötti kölcsönhatás a XIX. századtól folyamatosan és egyértelmûen bizonyítja viszont, hogy egy kulturális közösség minden tagjára háruló transzcedentális kötelesség. És ez a kötelesség elôbbre való az emberi jogoknál, a kollektív és egyéni jogoknál, a demokráciánál, az alkotmány kitételeinél s a nemzetközi szerzôdéseknél. Politikai értelemben tehát: bárminél is. És nem jelképes ügyrôl van végül is szó, hiszen az a közösség, amely így gondolkozik és cselekszik, az tudatában van annak, – mert identitása van –, hogy ha saját erkölcsi és kulturális szabályrendszerrel és értékrenddel is bír, és azokat a saját nyelvén fogalmazza és rögzíti, akkor azok bármikor és bárhol általánosan elfogadhatók. Ha egy etnikai közösség tehát saját és használt nyelvvel rendelkezik, akkor politikai és társadalmi életében a kulturális és civil intézmények minden külsô beavatkozás és segítség nélkül is létezni és mûködni tudnak. Régiónkban pedig a saját nyelv méltó birtoklása és ápolása az Európához való tartozás és az erkölcsi értékek csúcsát, valamint a kulturális, de politikai megmaradás garanciáit is jelenti. Ilyen értelemben az etnikai közösség saját nyelve életbevágóan fontos, eszközjellege és legitimációs értéke miatt egyaránt, hiszen az illetô közösség neki köszönhetôen éppen az asszimiláció veszélyétôl mentesül. Igaz, hogy az identitásukra ébredt kisebbségeket már nem lehet nyelvi asszimilációnak alávetni, hiába forog még Hollandiában is közszájon a tétel, miszerint: "tudatosan megélt identitás nélkül nincs sikeres beolvadás". S ezzel az erôszakra alapozó kommunista államvezetés is hiába kísérletezett, mert az ilyen többségi politika kudarcra volt és van ítélve.

Közép-Kelet-Európa többségi mentalitásai viszont – ha egy kisebbségnek (még akkor is, ha kulturális múltja, történelmi hagyománya és politikai potenciálja teszi lehetôvé) intellektuális törekvései vannak, és reményeket fûz ahhoz, hogy tagjait a legmagasabb állami és közhivatalok tisztségeinek betöltésére is alkalmassá tegye, s hogy azok az erkölcsi értékek világában bármikor versenyképesek maradjanak a többségiekkel szemben is –, ahhoz az értelmezéshez idomultak (és nem véletlenül), hogy akkor éppen a többség által táplált egységes nemzeti állam megvalósításához fûzött remény foszlik szét. Ha tehát a kisebbség erkölcsi értékeit már elfogadták, akkor a továbbiakban azt a jogot is lehetetlen már megtagadni tôlük, hogy az illetô állam alakításában s az államvezetésben is helyet kapjanak. S hogy ebben milyen szerepe lehet a saját tanügyi rendszernek és anyanyelvi oktatásnak? Ha a kisebbségi kultúra erkölcsi lényege az említett módon valósul meg, akkor annak megôrzése, továbbvitele és átadása éppen a saját anyanyelvi oktatás feladata. A saját egyetem például emiatt nem jelképes, de erkölcsi értéket is kap, és eleve meghatározza az illetô többségi nemzetállam oktatáspolitikáját. A többségi nacionalisták éppen ezért érzik veszélyben a nemzetállami integritást, s miközben látszólag saját oktatásrendszerüket védik, lényegében saját identitásuk természetét féltik.

Nemrégen Európában egy elfogulatlan szociológiai felmérés azt bizonyította viszont, hogy általában a kisebbségek, miközben továbbra is ragaszkodnak kultúrájukhoz és erkölcsi szabályaikhoz, ami a politikai viselkedésmintákat illeti, kelletlenül, de többé-kevésbé elfogadták az illetô államkeretben uralkodó többség normáit. Így viszont az is bebizonyosodhat, hogy a többségi állam elôbb-utóbb sikeresen integrálhatja a kisebbségeket, ha azokra az állampolgárság kategóriáján keresztül hat kitartóan. Ha tehát a nemzeti államhatalom arra koncentrál, hogy lojális állampolgárságot tegyen lehetôvé minden kisebbségnek, éppen identitásuk konzerválási lehetôségének biztosításával, az elkövetkezô nemzedék esetében az asszimiláció veszélye fokozódik. Egy nemzetállam ugyanis mindig arra fog törekedni, hogy egységes legyen, tehát: egy államnak egy nyelvvel kell egyenlônek lennie – szól a nacionalista fáma. És arról is, hogy egy nemzeti állam területén mindössze egyetlen erkölcsi szabályrendszer létezhet. Románia esetében ez egyelôre azért sem lehetséges, mert régiói idevágó vonatkozásaiban is nagy a különbség. Mindez azonban eddig sem akadályozhatta azt meg, hogy olykor nyílt vagy akár bújtatott formában is a hivatalos politika szintjén erôs nyelvi intolerancia mutatkozzon. Az erdélyi magyarság nyelvi erényei éppen ezért civil és politikai erények szintjére nôttek föl, s mint kisebbséget, ez is feljogosítja a saját anyanyelvû oktatási rendszerének visszaállítására. S lehetséges volna-e ezáltal arra a kérdésre is válaszolni, hogy a nyelvi elnyomás kudarca, ha valamikor, valahol és valahogy mégis lehetséges egyáltalán, akkor éppen napjainkban és Romániában történhet meg? Annak a nyilvánvaló történelmi igazságnak a tudomásulvételével is, ami régióival kapcsolatosan igaz? Hiszen a Bánátban, Partiumban és Erdélyben, de Észak-Bukovinában is még élnek az Osztrák-Magyar Monarchia civil társadalmi hagyományai, s amíg Moldvában az emotív szlávos megnyilvánulás a meghatározó, addig Olténiában, Munténiában és Dobrudzsában éppen a bizánci, görög fanarióta és török fundamentalizmus keveredésébôl származó levantinizmus dominál – s ugyancsak ez dominál az egész román közerkölcs érvényesítésében is. És érvényesül nemcsak a politikai-társadalmi, de a köznapi élet minden megnyilvánulásában. S talán éppen ez a román történelemszemlélet és nemzettudat tragédiája. Ám az is kiderülhet, hogy az egységes román nemzeti állam megálmodói és szorgalmazói éppen emiatt az említett földrajzi-történelmi régiók autonómiájától is jobban félnek, mint mindattól, amit az RMDSZ politikai programjában meghirdetett?

II.

Kötô József Kimûvelt fôk közössége c. vitaindító írásában joggal és nemhiába hivatkozik Bethlen István egykori kormányának kultuszminiszterére, Klebelsberg Kunóra, idézve ôt három ízben is. Mert Klebelsberg Kunó messzire látó tervei ma aktuálisabbak, mint valaha. Hiszen az új globális világgazdasági rend s a közeljövô információs társadalma csak akkor mûködhet békésen és eredményesen, ha a kultúra pilléreire épül, és azok pedig láthatóan és érezhetôen kimagaslanak a sivár anyagiasság s a magasabb eszményekre nem tekintô középszerûség közegébôl. Következtetésképpen: az egységes Európában – éppen a gazdasági-politikai integráció ellensúlyozásaképpen – várhatóan a nemzeti kultúrák megerôsödésére számíthatunk. Aki tehát már fölismerte a kultúra meghatározó helyét és szerepét az új világban, az arra is gondol, hogy csak egy erôs öntudatú, hitét és életkedvét visszanyert közösség lehet az eljövendô globális világrend életképes és méltó tagja. Ilyen értelemben a kultúra nemcsak "produkció", ami kifejez valami lényegesen emberit, hanem környezet is, amely egy közösség otthona lehet. És az a közösség csakis akkor lehet azonos önmagával, ha az az otthon: kulturális környezete összetéveszthetetlenül az övé.

Világosan látnunk kell viszont azt, hogy eredményes felsôoktatásunk – stratégiai jellegén is túl – megvalósulása és egyben megújhodásának eszmei elôkészítése is, s a kultúra kötelékében a tudományos és mûvészi törekvések érvényesülési akarata is, nemcsak a közelmúltra (a két világháború közötti idôszakra), de a reformkorig kell hogy visszanyúljon. Azoknak az okoknak, amelyek a múlt századi magyar reformmozgalom kibontakozásához vezettek, többnyire csak politikai tüneteire szoktunk hivatkozni és emlékezni. Igaz, hogy mindazok az események valóban a politika szférájában játszódtak le, de mégsem mondhatjuk, hogy a nemzeti megújulás nagy korszakának csak a politika lett volna a fôszereplôje. Mert a világtörténelmi változások a kultúra egészét áthatották, s az új létfeltételekhez való alkalmazkodás kényszere a nemzeti kultúra életképességét, avagy a nemzet kulturális életképességét tette próbára. Akkor is felerôsödô idegen hatások veszélyeztették az intézményes védelemmel még nem rendelkezô nemzeti örökséget. S az ebbôl eredô idegen hatásokkal szembeni makacs elzárkózás könnyen szellemi elszigetelôdéshez, provincializálódáshoz vezethetett volna. Ám a XIX. századi magyar reformmozgalomnak sikerült mindezt áthidalnia, de úgy, hogy a századforduló lendületes, majd elakadt kezdeményezésit folytatva hihetetlenül rövid idô alatt megteremtette a magyar kultúra modern intézményrendszerét (beleértve oktatási hálózatát is), s egy európai látókörû nemzedék szolgálattevôinek köszönhetôen minden idegen hatásból ki tudta szûrni az egyetemes érvényût a nemzeti kultúra számára. Kivételes szellemi és erkölcsi erôfeszítés volt mindehhez szükséges. Akárcsak az elsô világháború után, amikor Ortega y Gasset spanyol társadalomtörténész népérôl tett megállapítása kísértetiesen már-már ránk is vonatkozott: "Mi már nem is nép vagyunk, hanem csak porfelhô, melyet egy hajdan nagy nemzet vert föl a történelem országútján." (España invertebrada, 1921). És akkor, az Osztrák-Magyar Monarchia történelmi összeomlásakor – egyszer már 1526 Mohácsa után –, négyszáz év múltán újra létre kellett hozni az önálló magyar államformát, az amputációból származó trianoni és mindmáig elvarratlan sebekkel is. A magyar állam gyors és célratörô megtervezése és fenntartása akkora feladat volt, hogy minden egyebet ehhez kellett és lehetett mérni. És Bethlen István miniszterelnök és kormánycsapata létrehozta azt az akkori történelmi idôk megpróbáltatásait is kiálló, kiegyensúlyozott parlamentáris (igaz, király nélküli) monarchiát, melynek sikerült aztán átmentenie nemcsak a nemzeti öntudatot, de a magyarság kulturális intézményrendszerét is, de úgy, hogy az elkövetkezô évtizedben még gyarapította is azt. S ebben Klebelsberg Kunó akkori szerepe ma is modellértékû. Mert a romániai 1996. ôszi politikai-társadalmi fordulat nemcsak új politikai és társadalmi lehetôségeket biztosított az erdélyi magyarság számára, de új és hasonló kötelességeket is megszabott. S e kötelességek között a legszebb és a legfontosabb éppen a hazai magyar nyelvû felsôoktatás ügyének a megoldása. Annál is inkább, mert helyzetünket az említett politikai-társadalmi fordulat két tényezôje lényegesen megváltoztatta. Az egyik az erkölcsi felszabadulás, a másik pedig az az elnyert politikai jog, mellyel a romániai magyarság politikai képviselete, az RMDSZ a kormányzásban is koalíciós szerephez, tehát állami és kisebbségi feladathoz is jutott. Ám további helyzetünket nemcsak a társadalmi progresszív törekvések, hanem politikai alku is eredményezheti, és ennek megvannak és meglesznek a maga következményei. Különösen ha a kialakult konszenzushelyzeteket sem tartják mindig tiszteletben a koalíciós partnerek, és ráadásul, ha kisebbségi komplexusaink többé nem klasszikusan és érthetôen kisebbségiek. Hiszen a kisebbségünk – történelmi háttérben az anyanemzettel – így valójában nemcsak politikai és történelmi meghatározottság, hanem elsôsorban kulturális és mentalitásbeli is. A kisebbségbe kényszerítettség tudata pedig – a kényszerülô anyanemzet közelségével – mindig és fôleg nagyon könnyen egy elithez tartozás tudatává is válhat. Ennek pedig elônyei és hátrányai is vannak. Hátrány lehet például: a mindenkori objektív helyzetet elfogultság nélkül felmérni hajlandó szellemiség hiánya, vagy a másik, akár többségi is, érveit meg sem hallgató és sértôdött konokság minden következményével. És ezeket kormányzásbeli részvételünkkel is egyeztetni kellene. De elôny lehet például, hogy döntéskényszerektôl sem függetlenül ítélhetjük meg – szükséges információk birtokában – a távlati lehetôségeket. És elôny lehet, hogy különbejáratú, saját történelmünket is okulva tanulmányozhatjuk. Mindenkori elônyünk fôleg a saját és használt nyelvünk, melyet megmaradásunk legfontosabb tényezôjeként kell kezelnünk és ápolnunk. És elônyünk a nyelv használatával együtt járó sajátos gondolkodásunk. Mert az oktatásban, ha a megismerés és elsajátítás nyelve az anyanyelvünk, az már lételemünk is, míg a nyelvi közlekedésben számunkra minden nyelv kommunikációs eszköz csupán. És elônyünk az a nemzettudat, melyet államalkotó voltában is a magyar nyelvû fogalomképzés tett olyanná, amilyennek a mai napig megmaradt. A nyelvi szinten ôrzött hagyományok és megfogalmazódott civilizációs vívmányok is ki nem hunyó történelmi identitástudatot képviselnek és hordoznak. Az együvé tartozás tudatát pedig a nyelvbe épült gondolkodás és törekvés kódja adja és ôrzi meg, kérlelhetetlenül és cáfolhatatlanul.

És itt már az etnicitás fogalmát sem kerülhetjük meg. Mert érvényesen és történelmi összefüggésben – amennyibe az államok a történelem titkos termékei, és a történelem a hatalmak és események együttese –, nem válhatunk meg a szabadság alapelvétôl, amely bármely valóban demokratikus politikai rendszer alapköve és kiindulópontja kell hogy legyen. És minden etnikai kisebbség alapvetô jogainak biztosítását illetôen is, hogy azok megóvhassák és megôrizhessék identitásukat. A probléma lényege viszont az etnikumok kérelmeiben és törekvéseiben rejlik (amelyek a felkészülés, az integrálódás módozatát és létük egyes autonómiaformáit célozzák), valamint a demokrácia és a többségi akarat közötti ellentmondásban. Mert ha a demokratikus elvek, vagyis a többségi akarat demokráciájának felülkerekedését érvényesítik, akkor az etnikai kisebbségek nagymértékben és távlatilag is veszélyeztetve vannak és végleg eltûnhetnek. És ez egy rendkívül igazságtalan és végsô soron elfogadhatatlan következmény. Amibôl kiviláglik, hogy ilyen helyzetekben nem tanácsos a formális demokrácia túlértékelése. És amelyet inkább javítani, tökéletesíteni kellene, éppen az etnikumok sajátosságait, a tulajdonképpeni etnicitást is figyelembe véve. Mert az alapvetô etnikai elvek és megfelelô demokratikus eljárások révén megvalósítható az egység és a sokféleség (mint jelenség és politikai kísérlet) összhangja, éppen úgy, mint ahogy a kisebbségek kollektív jogai is elôbb-utóbb integrálódnak az emberi jogok doktrínáiba. S ez szavatolhatná valójában a demokratikus biztonságot Európában, elôrevetítve ugyanakkor a nagy nemzetek távlati átszervezésének elvét, hiszen ôk a vétkesek a múltban és a jelenben is a történelem sebeiért. Olyan elv ez, amelyre a nyelveket és kultúrákat illetôen kimagasló szerep vár a jövôben. Mégpedig az, hogy megôrizze a nemzeteket, és létszámuk nagyságától függetlenül az etnikai kisebbségeket is – makulátlanul, vagyis a legmagasabb kulturális és szellemi szinten. És nem ezt a jövôt célozza és ígéri az a bizonyos "európai sors"?

Hiszen: "Európa nagysága és végzete mindig az volt és lesz, hogy különbözô kultúrájú, múltú, fajú, nyelvû népek már a jelenük szintjéért és fönnmaradásukért, jövôjükért folytatott küzdelemben különböznek, s éppen ez a különbözés adja meg a közös európai erôfeszítés igazi erejét és jellegét... Európa nagy erôforrása és áramtelepe mindig az itt élô történelmi népek öntudatos, egymás ellen és egymás mellett folytatott versenyének különbözô szintjeibôl táplálkozik. Olyan Európa, melynek lakosai közös nyelvet beszélnek, melynek népei elvesztették történelmi öntudatukat, népi becsvágyukat, megszûnne Európa lenni. Európa ereje a sokszínûség, az ellentét, a vita, az emlékezés, a bizonyítás és a különbözés." (Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 1942).

III.

Egyre többen és konkrétabban fogalmazzák meg a kérdést: van-e az RMDSZ-nek eszmei kezdeményezése és kialakult koncepciója vagy éppen stratégiája az erdélyi magyarság felsôoktatásának ügyét illetôen? De hát ha az RMDSZ-nek van mûvelôdési politikája, akkor a felsôoktatási politika éppen annak egészében, sôt politikai filozófiájának lényegében kell hogy gyökerezzen. Hiszen a mûvelôdési minimumot nyújtó, de a tudományos haladás, valamint a mûvészi szintek, sôt az egyetemes szellem zálogát jelentô felsôoktatási politika összefüggése már régen vitathatatlan az említettekkel. De elegendô mindez, hiszen nem csak személyes meggyôzôdésem szerint is: a romániai magyar egyetemi oktatás rendezése elsôdlegesen és alapvetôen is politikai ügy. Ki az az idealista viszont, aki szerint azt a kérdést, hogy egy emberi közösségnek szüksége van-e vagy sem egyetemre, azt most és itt nem a politikusok döntik el? Mert ennyi naivitás még a filozófiában sem megengedett. Különösen ha az filozófiai kérdés is.

A filozófus Andrei Marga például, és mint a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektora a multikulturális oktatás híve, s ebbôl eredendôen a multikulturális társadalomé is. Csakhogy annak is megvannak a maga határai, mégpedig ott, ahol kétségbevonják alapvetô normáit is. És nem tudom, ha emiatt nem interkulturális oktatásra kellene voksolnunk inkább, de nyilván a saját anyanyelvû egyetemünkön, miközben ott kitartóan azt bebizonyíthatnánk, hogy például az integráció sem más, mint lehetôség arra, hogy az egyén vagy csoport egyenlô eséllyel vehessen részt a társadalomban.

Az a gondolat pedig, hogy egy emberi közösség az oktatási intézményei révén emelkedhet fel, és válhat szellemileg naggyá és erôssé, valóban ideologikus illúziónak bizonyulhat, s mégis érdemes volna megpróbálni. Ám egy szellemi szintrôl való lehanyatlás ellen viszont nagyon is eredményesnek ígérkezhet.

És itt megérkeztünk ahhoz a bizonyos kérdéshez is, hogy milyen is a magyar kisebbségi társadalmunk és kultúránk valós állapota? Hiszen a történelem számtalan bizonyítékot mutat fel arról, hogy egy egészséges társadalom a mindenkori hatalmat gyakorló erôktôl függetlenül jelentôs teljesítményekre, megvalósításokra képes. S ha egy társadalom önmagát építi, akkor nemcsak években, de évtizedekben, sôt évszázadokban gondolkodik! Legalábbis ezt hitték például 1920 után Klebelsberg Kunóék is, amikor belsô vonatkozásban, a közvetlen polgári létet tekintve, a magyar társadalom csonkán is szíves lendülettel, elmésen, gyorsan és sikerrel megszervezte önmaga létét, sôt jólétét. S akkor miért nem látott túl – ítélkezhetünk ma könnyen és kérdezve – sem határain, sem önmagán? Vagy talán tévednénk, ha azt kérdeznénk, hogy miért van azóta is a fejünkben mindegyre intézményes zûrzavar? Hiszen közvetlen közelrôl is úgy tûnik például, hogy az erdélyi magyarság politikai képviselete, az RMDSZ révén megteremtette önmaga számára is a demokratikus fejlôdés lehetôségét. S akkor egy áldatlan vitával éppen azt bizonyítja a román többség színe elôtt s éppen felsôoktatási terve és esélyei kapcsán, hogy közéletének nyilvánossága még nem tette meg a szükséges haladást? De úgy, hogy a saját egyetem nyilvánvaló kérdését is, kellô biztossággal, olyan jól el tudta bonyolítani, el egészen a közösségi tudatzavarig, miként annak idején autonómiaformái fölötti vitáját is például! S kik tették és teszik ezt? Azok is, akik például számot vetnek az analógiás gondolkodásmód, és a történelem ismétlôdéséhez fûzôdô illúziók episztemiológiai hátterével? A maguk kritikátlanul imperativisztikus és reményromboló hangnemével?!

De miben is nyilvánulhat meg az egyetem filozófiájának és az egyetempolitikának a szükségszerûsége, együtt, de külön-külön is? Az egyetempolitikának abban a válaszban, hogy miért kell nekünk egyetem. Az egyetem filozófiájának szükségessége pedig abban a fejtegetésben, mely válasz arra a kérdésre, hogy mi az egyetem. S a kettô összefüggésében az egyetem máris olyan szimbolikus realitásként jelenik meg, mely éppen nemzeti közösségünk fennmaradásának letéteményese. Az egyetemi eszme ilyen fokú ideologizáltsága lehet, hogy lényegi tisztázatlansággal társul, de akkor is egy önmagunkra szabott egyetemgondolat, mely valóban egy kisebbségi létszimbólum megjelenítôje már, és mint egyetemgondolat valóban kivonhatatlan közösségi megmaradásunk értékösszefüggéseibôl. Politikus számára viszont más sem marad a továbbiakban, mint az a törekvés, hogy az említett érdekösszefüggésnek jogi és politikai alapot és keretet teremtsen. Azaz hirtelen eszme és intézmény között, illetve olyan feladat elôtt találja magát, mely egyszerre érinti eszme és intézmény lényegét, s talán éppen ez lehet ideológiamentesen még az egyetemfilozófia problémája. A tét viszont ismert és elfogadott, csak a megvalósítás hogyanja bonyolít és bizonytalanít. De ez ellen jó a megideologizálás és maga a tételes ideológia. Hiszen Raymond Aron történelmi értelmezésében az ideológia a történeti világ totális víziójának pszeudoszisztematikus megfogalmazása. Robert A. Haber állítása szerint pedig az ideológia nem más, mint a politizáló értelmiség kísérlete a társadalom leírására és értelmezésére, éppen azért, hogy tételes tapasztalatok birtokában sikerrel is alakíthassa azt. Ha pedig abból a ténybôl indulunk ki, hogy a modern társadalom politikai célok, normák és értékek, sôt érdekek alapján megosztott, tehát sokszínû és plurális entitás, akkor lehetetlen, hogy a politika csak pragmatikus alapon szervezôdjék. Mert, ha a politika lényege szerint cél-, norma-, érték-, és érdekfüggô, akkor az ideológia szükségszerû képzôdmény, mert éppen a plurális cél-, érték-, és értékrendszert és keretet biztosítja a politika számára.

Más kérdés, hogy az egyetem dinamikus létét vagy nemlétét célzó tendenciák egymás ellen, ideológiailag hogyan válhatnak kijátszhatókká. De ez már az egyetempolitika dolga. Az egyetemfilozófia szempontjából pedig mindig azt kell tudati szinten tartani, hogy minél több szempontból lehessen feltenni az egyetem lényegére irányuló kérdést. Az pedig újra az egyetempolitika feladata, hogy a sokféle szekvenciát megnevezô választ – társadalmi képben és kultúrában – hogyan állítja össze az egyetem lényeges egészét megjelenítô és áhított képpé. Melynek megjelenítése – és immár szakemberek segítségével – éppen azt fejezheti ki, hogy egy emberi közösség képes és hajlandó önmaga kiteljesítésére és meghaladására az egyetemesség irányában, csupáncsak azért, hogy küldetését teljesítse, azaz a maga dolgát végezhesse, de úgy, hogy teljesítménye a bárkiével összemérhetô lehessen.

Így értjük és hisszük azt a tényt és igazságot, hogy a számunkra szükséges egyetem emberi közösségünk megtartó tényezôjévé és intézményévé válhat, s mint olyan, európai nyitást, s az európai paradigmába való beilleszkedést is jelenti. Nem feledkezve meg viszont arról sem, hogy a hogyan tovább kérdésre a különbözô európai közösségeknek is csak saját magukra szabott válaszaik lehetnek .

IV.

Jövôképünk középpontjában az erdélyi magyar polgár áll. Az anyagi és szellemi tulajdonára támaszkodó, önálló, embertársaival együtt érzô, önmagáért és másokért, közösségéért és környezetéért, tehát a közös jövôért is felelôsséget vállaló ember. Aki otthon van hazájában, és tudja a helyét és a dolgát. És ebben az ezredvégi értékbizonytalanságtól és otthontalanságtól gyötört világban – a szó leggazdagabb értelmében –, nem más, mint az otthonra, hazára találás és az otthon- és hazateremtés programja. Hogy ne gyökérvesztett, anyagilag-szellemileg kiszolgáltatott, kívülrôl vezérelt egyedekbôl, fogyasztókból álló tömeg, kiskorúságban tartott és állami gondoskodásra szoruló lakosság legyünk, mi erdélyi magyarok. Hanem önálló ítélôképességû, a magunk lábán megálló, magunkról gondoskodó és egymás iránt szolidáris, jövônkért és az utánunk következô nemzedékek jövôjéért is felelôsséget érzô emberek társadalma és saját kultúráját ôrzô nemzeti közösség. Hogy legyen hazánk, ha már volt! Mert az erdélyi magyarságnak nemcsak a jelenben létezô földrajzi és érvényes politikai tér az otthona-hazája, hanem az a szellemi tér is, amelyet a múlt jelölt ki.

Ezért politikai és kulturális programja a magyar nemzeti közösség szolgálatának programja is egyben. Egy jogai tudatában lévô és saját sorsáért felelôsséget érzô, de értékeiben megbizonyosodott, s ezért közösségeit újraépítô nemzet eszméjének a programja.

És ennek szellemében kellene egyetemünkért, iskolarendszerünkért, de minden kulturális intézményünk visszaszerzéséért is kitartóan és következetesen küzdenünk! Hogy legyen hazánk, ha már volt!