Kozma Tamás

Magánegyetem

Szervezzünk magyar magánegyetemet! Az ötlet nem az enyém, hanem Matolcsy Györgyé (Privatizációs Kutató Intézet, Budapest), és Kötô József stratégiai jellegû cikkének összefüggésében, valljuk be, szokatlan. Talán érdemes azonban a megfontolásra.

A magánegyetem szervezése körülbelül a következôket jelentené. Minthogy nem valamely személy a fönntartója, a fönnálló törvények keretei között létre kellene hozni azt a közalapítványt, amely finanszírozni fogja. Ez az ügy gazdasági része. Ki kellene dolgozni és el kellene fogadtatni az egyetem statútumát. Ez a jogi rész. Meg kellene szervezni az egyetem programját és mûködési feltételeit. Ez az oktatásügyi rész. Óriási munka – de nem elôzmények nélküli. Magyarországon is, Szlovákiában is, Ukrajnában is vannak hozzá tapasztalatok, jók is, rosszak is. A legtöbb tapasztalat éppen Romániában halmozódott föl, ahol a magyar felsôoktatás mind ez ideig egyfajta féllegális státusban mûködött. És hadd hivatkozzam a történelemre is, hiszen a (protestáns) felsôoktatás Erdélyben a kolozsvári egyetem megalapításáig lényegében magánjogi státusban (egyházi fönntartásban) volt.

Nézzük az ötlet jó oldalait. Egy magánegyetem mellett a legfontosabb érv a szabad kezdeményezés. Én is úgy gondolom, mint Kötô József: felsôoktatás nélkül egy oktatási rendszer nincs befejezve, nem teljes. Ez már ma is így van, de különösen így lesz holnap. Hiszen az európai trend e tekintetben világos: nálunk civilizáltabb társadalmakban a fiatalok nemcsak hogy általában középiskolát végeznek, hanem mintegy harmaduk középfok után is továbbtanul (harmadfokú képzés). Az anyanyelvû elemi oktatás követelése nagyjából az elsô világháború éveinek iskolázási igényszintjét tükrözte. A második világháború után az anyanyelvû oktatást a középfokra is ki kellett (volna) terjeszteni, mert európai méretekben az vált tömegessé. A XX. század végén a felsôoktatás elsô évfolyamai is mind általánosabbá vállnak. Aki anyanyelvû oktatásban gondolkodik, törvényszerûen föl kell hogy vesse tehát az anyanyelven folyó harmadfokú képzést is.

A szabad kezdeményezés itt azt jelenti, hogy meg lehetne kerülni a kolozsvári egyetem megosztásával kapcsolatos politikai, jogi és szakmai vitákat. Ugyancsak meg lehetne kerülni mindazt a huzavonát, ami az osztozkodással járhat. Programjaiban ez az egyetem igazodhatna – sôt létkérdése volna, hogy igazodjék – azokhoz, akik tanulni akarnak. Új, szokatlan valószínûleg gyümölcsözô kapcsolatrendszert és tanítási-tanulási kultúrát hozhatna be a romániai felsôoktatásba. Leendô tanárainak elgondolása szerint – az említett keretek figyelembe vételével – szabadon volna alakítható, formálható. Mindenekelôtt azonban a magánegyetem a civil kezdeményezés szférájában maradhat, és megvalósíthatja, legalábbis az iskolázásban, annak egy szegmensében, az önkormányzást.

Egy magánegyetem másik elônye, hogy nem a megszokott defenzív politizálás (egyfajta sérelmi logika) alapján szervezôdik, hanem egy ehhez képest semleges, „üzleti" logika alapján. Itt az alapító okiratban és az egyetem „köldetésnyilatkozatában" (mission statement) a magyar nyelvûség indoklásként szerepelhet, nem pedig védekezésként és ellentámadásként. Ha a magánegyetem magyar, akkor ez lehet szakmai kihívás, alternatív kínálat, a harmadfokú képzés amúgy is szûk kapacitásainak bôvítése – de nem hivatalos, politikai kihívás egyik vagy másik egyetemmel szemben, különösen nem magával a román felsôoktatással szemben. Kikerülhet tehát azokból a politikailag terhelt vitákból, amelyek eddig a magyar nyelvû oktatást kísérték és terhelték.

A magánegyetem indítása, ez a gondolat jól illeszkedik ahhoz a liberalizálódáshoz, amely napjainkban Európa-szerte végbemegy az oktatásügyben. A közoktatás, amely a kontinens országaiban általában uralkodói (állami) közremûködéssel szervezôdött és a XIX. században vált köztelezôvé, még nemzetállami szinten szervezôdött. Kifejezôjévé vált a nemzetállami szuverénitásnak és /vagy a kisebbségi autonómiának. Ez az, amit az Európai Unió dokumentumai is tudomásul vesznek, amikor elfogadják, hogy az oktatás a tagországok belügye. A szakképzés azonban sohasem szervezôdött nemzetállami alapon, hanem vagy szakmai alapokon (német modell), vagy pedig vállalati alapokon (amerikai modell). Nemzetközivé vált, mihelyt egy szakma vagy egy vállalat nemzetközi lett. A harmadfokú képzés, amelynek szülôanyja az egyetem, szülôapja pedig a szakképzés, per definitionem nem nemzeti, hanem autonóm és nemzetközi. A magánegyetem jobban illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe, mint a kisebbségi egyetem gondolata. Továbbá általában is jobban illeszkedik a demokráciának abba a gondolatkörébe, amelyet piacgazdaság, emberi jogok és az esélyek – nem pedig az emberek – egyenlôvé tétele jellemez. A magánegyetem egybehangzik „korunk szellemével", ami esetenként kézzel fogható politikai és gazdasági hátszelet jelenthet.

A magánegyetem ellen a legfôbb érv a gazdasági. A magánegyetem talán tarthat számot állami támogatásra, de ez korántsem törvényszerû. Az állami egyetemet – vagy annak részét – nem lehet „magánosítani", mindent elölrôl kellene kezdeni. Semmibôl pedig nem lehet egyetemet indítani akkor sem, ha formailag minden rendben volna körülötte. A magánegyetem az indulás pillanatában rendkívül pénzigényes. És Közép-Európában az a tanulság, hogy állami vagy külföldi támogatás nélkül a magánszféra nem tudott lábra kapni. Ha ez igaz az üzleti világban, mennyivel igazabbnak kell lennie a kultúra világában! Ez még akkor is igen nyomós érv, ha vannak elgondolások és technikák, amelyek révén az említett közalapítvány létrehozható és mûködtethetô. És akkor is a magánegyetem legfontosabbb ellenérve, ha ehhez a vállalkozáshoz talán nemzetközi magyar segítségre is támaszkodni lehet. A magánegyetem gondolata csak akkor reális, ha a pénzügyi támogatás mögötte már megvan.

A magánegyetem ellen, másodszor, az szól, hogy nem hivatalos. Ha az egyetem több, mint felsôoktatási intézmény – ha egy kisebbség meglétének a szimbólumául (is) szánjuk –, akkor valamilyen szinten hivatalossá kell válljék. Ez nemcsak a magánegyetem dilemmája, hanem az egész kisebbségi kérdésé. A civil autonómia egyúttal kivonulást jelent az állami létbôl, tehát lemondást egyfajta „intézményesülésrôl". Persze egy magánegyetem esetében is vannak utak, amelyek révén a munkája hivatalossá válik, hiszen a diplomáját államilag el kell ismertetni (akkreditáció), de ez azért mégsem ugyanaz mint a „magyar egyetem". Tulajdonképpen akkor volna igazán életképes gondolat a magánegyetem, ha az egyetem egész Romániában – egész Európában – inkább autonóm, mint állami intézmény lenne. De ez, Nagy-Britanniát kivéve, egyelôre nincs így. És félô, hogy egy magyar nyelvû magánegyetemmel ez az általános helyzet még nem változik meg lényegesen

Egy magyar magánegyetem realitását latolgatva két példa juthat az eszünkbe. Az egyik a turkui (Finnország) vagy a leuveni (Belgium) egyetem esete, ahol kettévált a svéd és a finn, illentve a flamand és a francia egyetem. Tanulságos megismerni ezeket az eseményeket. A másik Soros György közép-európai egyeteme, valóban alternatív kezdeményezés, minden ilyen kezdeményezés gyerekbetegségeivel. Tanulságos alternatíva. Talán nem követhetô, de mindenesetre elgondolkodtató.