Orosz Ildikó
Esettanulmány
a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola
születésérôl
Bevezetô
Az 1989-tôl eltelt hét év, ami történelmi
távlatokból nézve nem nagy idô, alaposan megváltoztatta
Ukrajna lakosságának életét, felemás
eredményeket hozott a kárpátaljai magyarság
számára.
Lehullott a vasfüggöny, ezáltal megoldódott
a külföldre utazás kérdése, lehetôvé
vált a szabad politizálás, szervezkedés, a
nemzeti szimbólumok használata, megnövekedett a magyar
iskolák és az abban tanuló diákok száma,
megteremtôdtek a feltételek a magyarországi továbbtanulásra
és munkavállalásra, új magyar intézmények
alapítására nyílt lehetôség: folyóiratok
születtek, különbözô szakmai szervezetek alakultak,
általános és középiskolák, gimnáziumok
nyíltak, létrejött a megye elsô magyar színháza,
beindult a magyar fôiskolai képzés.
Mindemellett számos negatív tendencia is jelentkezett,
melyek okai elsôsorban a katasztrofális gazdasági helyzetben
gyökereznek. A társadalom elszegényedett, már-már
általános méreteket ölt a munkanélküliség.
Az állam nem tudja megfelelôen finanszírozni közoktatási,
közmûvelôdési és közegészségügyi
intézményeit. A tanárok, népmûvelôk,
egészségügyi dolgozók hónapokig nem kapják
meg bérüket, az intézmények többsége
képtelen biztosítani a fûtést, gyakran szünetel
az áramszolgáltatás. A katasztrofális gazdasági
helyzet sokakat késztet emigrációra. Míg a
kétkezi munkások csupán idénymunkát
vállalnak Magyarországon, addig az értelmiség
igyekszik mihamarabb áttelepülni oda. Hogyan sikerül az
adott közösségnek az intézményépítés
ilyen felemás helyzetben, milyen buktatók, csapdák,
gondok merülnek fel a szervezés folyamatában? Milyen
az eljárás mechanizmusa, hogyan mûködik a magát
szuverén, lojális, demokratikus államnak hirdetô
posztkommunista országban a törvények adta lehetôségek
érvényesítése?
Ezekre a kérdésekre próbál rávilágítani
az esettanulmány a magyar közösség szempontjából
az utóbbi évek legnagyobb és legjelentôsebb
kezdeményezésének, a Kárpátaljai Magyar
Tanárképzô Fôiskola alapításának
leírásával.
A dolgozatot a hozzáférhetô dokumentumok, jegyzôkönyvek,
a különbözô szintû tárgyalásokon
készült hangfelvételek, a médiában megjelent
vélemények, a szervezésben résztvevôkkel
és a fôiskolát ellenzôkkel folytatott beszélgetések,
valamint – mint egyik kezdeményezô és aktív
részese az eseményeknek – a saját tapasztalataim alapján
készítettem.
A térség leírása
1945. június 29-én a Szovjetunió és Csehszlovákia
egyezményt írt alá a területnek a Szovjetunióhoz
történô csatolásáról. A mai Kárpátalja
mint geopolitikai egység Zakarpatszkaja oblaszty/Kárpátontúli
terület néven a Szovjetunió Legfelsôbb Tanácsa
1946. január 22-én hozott rendelete értelmében
lett az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság
része. A magyarság körében a terület Kárpátalja
néven lett közismert. Eredetileg a Kárpátalja
elnevezés a Szerednye- Munkács-Nagyszôlôs vonalában
húzódó peremvidék XIX. században kialakult
elnevezése. Ez terjedt át az új politikai formáció
kialakulásával a Verhovinára, a Tiszahátra
és Máramarosra. A régió Ung, Bereg, Ugocsa
és Máramaros, illetve részben Szabolcs megyékbôl
kikanyarított részekbôl áll. Területe 12800
négyzetkilométer, és nagyjából megegyezik
azzal a tájegységgel, amit a magyar földrajztudomány
északkeleti felvidéknek nevez. Folyóvölgyekkel
tagolt hármas hegyláncsorozat teszi ki a terület négyötöd
részét, amihez kapcsolódik a Szatmár-beregi
síkság egy része: ugocsai Tiszántúl,
ugocsai, beregi, ungi Tiszahát, Szernye-mocsár vidéke.
Közigazgatásilag 11 járásra oszlik, Ukrajna egyik
legsûrûbben lakott területe. A lakosság lélekszáma
az 1989-es népszámlálási adatok alapján
1 245 618 fô, nemzetiségi összetétel szerint (a
Szovjetunióban az állampolgárok nemzetiségét
feltüntették a személyi igazolványokban, de a
népszámláláskor a biztosok megkérdezték,
milyen az anyanyelve):
Ukránok |
976 749 |
78,4 % |
Magyarok |
155 711 |
12,5 % |
Oroszok |
49 456 |
4,0 % |
Románok |
29 485 |
2,4 % |
Cigányok |
12 131 |
1,0 % |
Szlovákok |
7 300 |
0,6 % |
Németek |
3 478 |
0,3 % |
Zsidók |
2 600 |
0,2 % |
Egyéb |
8 700 |
0,6 % |
Anyanyelv szerint módosul a statisztika, mivel sokan – félve
a megtorlásoktól – más nemzetiségûeknek
vallották magukat a szovjet hatóságok elôtt,
illetve vallási alapon a görög katolikusok egy részét
ukránként anyakönyvezték, nemzetiségét
beírták a személyi igazolványba, s változtatni
ezen nem vagy csak hosszú utánjárással lehetett.
A gyerekek nagykorúságuk elérésekor a szüleik
nemzetisége közül választhattak. A fenti okok miatt
a legutóbbi népszámlálás adatai szerint
166 700-an vallották magukat magyar nemzetiségûnek
és magyar anyanyelvûnek. A népszámlálás
adatai alapján még 4 605 ukrán, 172 orosz, 73 román,
7 973 cigány, 1 890 szlovák, 36 német, 298 zsidó
vallotta magát magyar anyanyelvûnek.
A kárpátaljai magyarok zömében egy tömbben
az ukrán-magyar, ukrán-szlovák, ukrán-román
határ közelében húzódó, nagyobbrészt
síkvidéken a beregszászi, ungvári, munkácsi,
nagyszôlôsi járásokban, illetve szigetekben (Beregrákos,
Visk, Aknaszlatina, Técsô) és szórványokban
a Felsô-Tiszavidéken (Rahó, Kôrösmezô,
Gyertyánliget, Nagybocskó, Terebesfejérpatak) élnek.
A régió magyarsága fôleg falvakban lakik, a
városokban már kisebbségbe kerültek mindössze
55 157-en élnek itt. A kárpátaljai magyarság
40%-a beregszászi járásban él. Beregszász
az egyetlen városa a területnek, ahol még a 30 157 lakos
több mint fele vallja magát magyarnak.
A magyar nyelvû oktatás alakulása
és helyzete, elôzmények
A terület soha nem rendelkezett olyan mély kulturális
és oktatási hagyományokkal, mint más elcsatolt
részei Magyarországnak. A legmagasabb szintû oktatási
intézmények a gimnáziumok és tanítóképzôk
voltak.
Azokban a járásokban, ahol tömbben éltek magyarok,
1945 után hamarosan folytatódott az oktatás az elemi
iskolákban. Ezek zömükben az ungvári, munkácsi,
beregszászi járás magyarlakta falvai. Azokon a helyeken,
ahol szórványban élnek a magyarok, nem alakult ki
semmilyen intézményes anyanyelvû oktatás, még
az olyan városokban, falvakban sem, ahol jelentôs volt a magyar
lakosság lélekszáma. Nem szerveztek anyanyelvû
oktatást a nagyszôlôsi járás görög
katolikus falvaiban sem, mivel itt a lakosságot vallási alapon
ukránoknak nyilvánították. 1945-ben államosították
az iskolákat, és átszervezték a közoktatási
rendszert. Az átszervezés a szovjet típusú
oktatási intézményhálózat kiépítését
jelentette, tehát a négyosztályos elemi, hétosztályos
nem teljes középiskolák,valamint a tízosztályos
középiskolák létrehozását. E két
intézkedés következtében felbomlott az évszázadokon
át formálódott és kialakult oktatási
szerkezet, hiszen megszûntek a népiskolák, a polgári
iskolák, a nagy hagyományokkal rendelkezô gimnáziumok
és egyházi intézmények. Könyvtárak
értékes anyagai lettek a mindent kisöprô tisztogatás
áldozatai. A magyar falvakban az elsô években csak
elemi és nem teljes középiskolákat szervezetek.
Az elsô magyar tannyelvû középiskolákat
1953-ban nyitották vidékünkön. Ettôl az évtôl
kezdve fôleg azokban az iskolákban, melyeket középiskolává
szervezetek, orosz és ukrán tannyelvû osztályokat
is indítottak a magyar gyerekek számára, hogy jobban
elsajátítsák a többségi lakosság
nyelvét.
A magyar gyerekek számára szervezett orosz és ukrán
tannyelvû osztályok indításánál
érvként többször elmondták és leírták,
hogy a Szovjetunióban a továbbtanulási lehetôségek
korlátlanok, csak esetleges nyelvi nehézségek miatt
nem tudnak érvényesülni a nemzetiségek. A „megoldást"
abban látták, hogy megfelelô nyelvi közeget hoznak
létre a gyerekek számára. A nyelvoktatás reformja
és lehetôségei helyett így az oktatás
nyelvét változtatták meg, aminek eredményeként
a tanulók gondolkodása sablonossá vált, hiszen
energiájuk nagy részét nem a tudatos, értelmes
tanulás kötötte le, hanem a biflázás. Az
orosz és ukrán tannyelvû osztályok szervezésénél
nem válogattak a módszerekben: a meggyôzés,
propaganda mellett például ezen osztályok tanulói
számára privilégiumokat biztosítottak. Két
mûszakos oktatás esetén mindig az elsô mûszakban
tanulhattak, az iskola legjobb, legképzettebb szakemberei oktathattak
ezekben az osztályokban, a szervezett kirándulások
és pionírtáborok beutalóinak elosztásakor
azokat a gyerekeket részesítették elônyben,
akik ilyen osztályba jártak. Ezek a módszerek egyfajta
kasztrendszert szültek a magyar-magyar viszonyban az adott iskolán
belül. A 60-as évek végére az orosz és
ukrán osztályok megerôsödtek, ami a magyar osztályok
elsorvadásához vezetett. A városokban ezt fokozták
azzal is, hogy az immár kis létszámú magyar
iskolákat összevonták egy más tannyelvû
iskolával, létrehozva a kor nagy vívmányát:az
internacionalista iskolákat. Ezen iskolákban a presztízsnyelv
nem a magyar lett. Nem biztosítottak azonos vagy legalább
hasonló körülményt a magyar kultúra ápolására
és fejlesztésére, így az alárendelt
viszonyba került. Kétszeresen alárendelt helyzetbe került
az olyan iskolákban, ahol három nyelven folyt az oktatás.
Az anyanyelvû továbbtanulás egyetlen lehetôségét
hosszú évekig az elôbb Huszton, majd Munkácson
mûködô tanítóképzô szakközépiskola
jelentette, bár itt is csak néhány tárgyat
tanítottak, tanítanak magyarul. 1950-54 között
mûködött Ungváron egy tanárképzô
fôiskola, ahol 1953-ban magyar nyelv és irodalom kart nyitottak,
majd 1954-ben megszüntették. Az oda felvett hallgatók
fakultációként tanulhatták 1959-ig a magyart,
de a diplomájukat mint orosz filológusok kapták. Nem
folyt magyar nyelvû oktatás az 1946-ban alapított Ungvári
Állami Egyetemen sem, míg elôbb az orosz filológusképzés
keretében, majd 1963-tól önálló filológiai
szakon megindult a magyar nyelv- és irodalomtanárok képzése.
Az e szakokon tanulók is csak a szaktantárgyaikat hallgathatják/hallgathatták
magyarul, az általános filológiai tárgyakat
ukrán és orosz nyelven. Egyetlen tárgyat sem hallgattak
magyar nyelven azok a diákok, akik más szakra iratkoztak
be, nem vizsgázhattak, írhattak magyarul szakdolgozatot még
abban az esetben sem, ha a tanár tudott magyarul. A felsôoktatásba
kerülésnek a technikai kommunikációs gátak
mellett az elsô években világnézeti és
politikai jellegû korlátai is voltak. Évtizedeken keresztül
a Szovjetunióban a fôiskolai, egyetemi besorolásnál
elsôsorban nem a versenyvizsgák eredménye számított,
hanem a jelentkezô világnézeti, politikai meggyôzôdése,
szociális származása. Elônyben részesültek
teljesítményüktôl függetlenül azok a
jelentkezôk, akik a kommunista pártnak, a lenini Komszomolnak
voltak a tagjai, a munkások, a kolhozparasztok vagy olyan származásúak.
A szociális származás szempontjából,
mivel a kárpátaljai magyarság zöme falvakban
élt, a pozitív besorolású kategóriákba
kerülhetett volna, ha nem éppen az a réteg akarta taníttatni
gyerekét, amelyet a rendszer kuláknak nyilvánított,
ezáltal kizárva ôket a kolhozparasztság kategóriájából.
Ennek a rétegnek a gyerekeit nem, vagy csak nagyon nehezen vették
fel a Komszomolba, csökkentve esélyüket a továbbtanulásra.
Az otthon maradt csekély számú értelmiség
(fôleg papok, falusi tanítók, orvosok gyermekei) eleve
osztályidegennek minôsültek, és teherként
viselték nemzetiségüket, mint a „magyar fasiszták"
kiszolgálóinak leszármazottjai. A magyar és
német nemzetiségû fiatalokat szociális származásuk
figyelembe vétele nélkül is éveken keresztül
nem sorolták be a hadseregbe, mert megbízhatatlanoknak számítottak.
A szolgálat helyett „önkéntes" bányamunkára
küldték ôket a donbászi szénmedencébe.
Ezáltal a hadsereg mint az informális nevelés szintere
és a továbbtanulási lehetôségek egyik
csatornája szintén nem jöhetett számításba
számukra. Az 50-es évektôl kezdve annyiban változott
a helyzet, hogy a helyi magyarság azon köztársaságok
felé orientálódott továbbtanulása esetén,
ahol a lakosság és esetleg a hatóságok szemében
a magyarság részben „egzotikumnak" számított,
részben történelmi gyökerek kapcsán szívesen
látott jelentkezô volt. A legutóbbi évekig így
került be sok fiatal Lettország, Litvánia, Észtország
és más köztársaságok felsôoktatási
intézményeibe.
A magyar szak beindítása az Ungvári Állami
Egyetemen új fejezetet és perspektívát nyitott
a kárpátaljai magyar fiatalok elôtt. Lendületet
vitt a magyar iskolák életébe. Idôközben
a korábban más köztársaságokban tanulók
közül többen hazatértek, és az Ungvári
Állami Egyetem végzôsei között is akadtak
magyarok, ugyanis a 60-as évek elején nem legitim módon,
de magyarul is felvételizhettek, ha a tanár értette
a nyelvet. Az értelmiség egy csoportja változtatni
akart az oktatás és a kultúra területén
kialakult helyzeten. A csoport lelke Fodó Sándor volt, a
tartui egyetem végzôse, az Ungvári Állami Egyetem
magyar tanszékének tanára.
Ez a csoport 1967-ben, hivatkozva a lenini nemzetiségi politika
elveire, a felvételizôk egyenlô esélyeinek megteremtése
érdekében levelet írt Brezsnyevnek és Gromikónak,
hogy az Ungvári Állami Egyetemre felvételizô
magyar tannyelvû iskolások végzôsei számára
engedélyezzék minden szakon a kötelezô orosz vagy
ukrán írásbeli felvételi vizsga helyett a magyar
vizsgát. A levél aláírását és
a vele járó konfliktusokat Fodón kívül
Polcer András, a Nagyberegi Középiskola tanára
vállalta. 1968-tól ezt a lehetôséget biztosították
és hivatalosan is beépítették az Ungvári
Állami Egyetem felvételi szabályzatába. 1971-ben
a vizsga elôtti napon, miután már a magyar felvételi
idôpontját mindenki ismerte kicserélték a vizsgarendet,
és közölték a jelentkezôkkel, hogy oroszból
kell felvételit tenniük. Másnapra azonban megszervezték,
hogy a jelentkezôk bojkottálják a felvételit,
és táviratban kérték az operatív intézkedést
Moszkvától. Ez a vizsga az utolsó vizsga volt mindig,
és így fennállt a veszélye annak, hogy aki
az elôzô szaktárgyi vizsgáit jó eredménnyel
zárta, azért nem nyer felvételt, mert nem jelent meg
a vizsgán. Az Egyetem is mindent elkövetett, hogy megtartsa
a felvételit oroszból. Azokat, akik jól szerepeltek
a korábbi vizsgákon, behívták és megpróbálták
rábeszélni ôket, hogy bátran vágjanak
neki a váratlan megpróbáltatásnak, számukra
biztosítják a pozitív eredményt. A jelentkezôk
természetesen tisztában voltak azzal, hogy a tudásszintjük
oroszból nem éri/érheti el azt, mint akinek anyanyelve
az orosz és ezen a nyelven végezte a középiskolát.
Nem jelentek meg a vizsgán. Az ügy azzal ért véget,
hogy egy késôbbi idôpontban végül is magyarból
felvételiztek.
Újabb fordulatot jelentett az 1972-es év. Ekkor a kárpátaljai
értelmiség egy csoportja beadványt készített
az Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának
és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Legfelsôbb
Tanácsa Elnökségének a kisebbségi jogok
érvényesítésérôl a kárpátaljai
magyarság számára. Többek között kérték,
hogy az Ungvári Állami Egyetemet és a terület
összes szakközépiskoláját nyilvánítsák
kétnyelvûvé, az Egyetemen szervezzék meg a magyar
nyelvû tanárképzést a magyar tannyelvû
iskolák tanárutánpótlása érdekében.
Kérték, hogy míg a fent említett lehetôségek
megvalósulnak, elsôsorban az Ungvári Állami
Egyetemen biztosítsák a magyar nyelvû felvételizés
lehetôségét minden szakon és minden tantárgyból
a magyar iskolát végzett jelentkezôk számára.
Pár nap alatt ez a csoport az Ungvári Állami Egyetem
fôleg magyar szakos hallgatóival közösen több
mint kétezer aláírást gyûjtött a
beadvány támogatásához, és személyesen
vitték Moszkvába, hogy célba érjen az anyag,
amit a szervezôk és a magyar szakon tanuló, az akcióban
aktívan résztvevôk elleni retorzió követett.
A tanárokat elbocsátották, vagy egyéb módon
vonták felelôségre, félemlítették
meg, a diákokat kizárták vagy megbuktatták
(volt olyan eset, hogy az egyik diák még nem ment be a vizsgára,
amikor megjelent a folyosón az apja, hogy értesítették,
azonnal jelenjen meg az egyetemen, mert gyermekével baj van, megbukott
a vizsgán és ki fogják csapni), rövid idôn
belül besorozták a szovjet hadseregbe, hogy megfelelô
„nevelôi hatások" érjék. A következô
években viszont megengedték, a felvételi szabályzatba
beiktatták, hogy minden szakon minden tárgyból magyar
nyelven felvételizhessenek a magyar tannyelvû iskolák
végzôsei külön kérelem alapján és
a felvételinél kötelezô tollbamondást vagy
fogalmazást is magyarból tegyék. A nyolcvanas évek
elején ezt a gyakorlatot 1-2 éven keresztül megszüntették
arra hivatkozva, hogy a felvételt nyert diákok nyelvi kommunikációs
nehézségekkel küzdenek, ami az oktatás színvonalának
romlásához vezetett. Szülôi beadványok
hatására azonban a magyar felvételiztetés gyakorlata
a mai napig tart, bár évrôl évre bizonytalanságban
tartja a rektori tanács a jelentkezôket, az utolsó
percig fenntartva azt a jogot, hogy esetleg megvonja ezt a lehetôséget.
Nincs megnyugtatóan rögzítve sem az egyetem felvételi
szabályzatában, sem magasabb állami szinten.
Napjainkban Kárpátalján 621 iskolában ukrán
nyelven, 32-ben oroszul, 90-ben magyarul, 13-ban románul, 1-ben
szlovákul folyik az oktatás. A nyolcvanas években
bekövetkezett politikai változás hatással volt/van
a kárpátaljai oktatási rendszer mindegyik szintjére.
A határok átjárhatóbbá tétele
révén nôtt a magyarság és a magyar kultúra
presztízse. Részben ennek, részben a birodalom haldoklásának,
a peresztrojkaként ismert folyamatnak és ezzel együtt
az internacionalizmus elvét hirdetô állami ideológia
megszûnésének és a magyarországi továbbtanulási
lehetôségeknek köszönhetôen növekedett
a magyar iskolákba beiratott tanulók száma. Míg
az 1989-90-es tanévben a magyar tannyelvû osztályokba
járó tanulók száma összkárpátaljai
viszonylatban 17 275 volt, ami 8,5 %-át teszi ki a kárpátaljai
iskolák tanulóinak, addig az 1993-94-es tanévben ez
a mutató 19 074 volt, ami 9,4%-ot tesz ki. Még kedvezôbb
a kép, ha megvizsgáljuk 7 évre visszamenôleg
az elsô osztályokba beiskolázott tanulók százalékarányát.
Az 1987-88-as tanévben az elsô osztályba beiskolázott
tanulók 7,2%-a járt magyar nyelvû osztályba,
ez a szám az 1993-94-es tanévben 10,91%-ot tesz ki, azaz
megközelíti a magyarságnak a legutóbbi népszámlálás
idején rögzített 12,5%-os arányát. Ebben
a változásban valószínûleg annak a lehetôségnek
a felkínálása volt a meghatározó, hogy
esetleg az anyaországban folytathatják tanulmányaikat.
A nyolcvanas évek végétôl van erre lehetôség.
Az elsô években fôleg azon értelmiségiek
gyermekei jöttek át tanulni, akiknek korábban magyarországi
kapcsolatai voltak, hiszen így szerezhettek tudomást a felvételi
eljárás technikai és tartalmi részérôl.
Sokan átigazoltak az Ungvári Állami Egyetemrôl
valamelyik magyarországi felsôoktatási intézménybe.
Míg itthon a nyelvi-kommunikációs problémák
okozták a gondot tanulóinknak, úgy az anyaországi
felvételi esetén a két ország középfokú
képzésének tartalmi különbözôsége
és a felvételi eljárás technikai lebonyolításának
mássága okozott gondot. Például a határon
túli diákok a felvételi eljárás során
nem vihették/vihetik magukkal az iskolai teljesítményük
alapján szerzett ún. hozott pontokat. A versenyvizsgán
elért eredményeiket duplázták, ami általában
10%-os hátrányt jelentett a felvételinél. Számos
tantárgy esetében más a tartalmi követelmény.
Ezt az állapotot volt hivatott javítani az a lehetôség,
amit a Nemzetközi Elôkészítô Intézet
ajánlott. A Nemzetközi Elôkészítô
Intézet vállalta, hogy egy év alatt korrigálja
a két ország érettségije közötti
tartalmi különbségeket, felkészítve a jelentkezôket
a magyarországi felvételi követelményeknek megfelelôen.
A Nemzetközi Elôkészítô Intézetben
elvégzett év után a hallgatók záróvizsgát
tesznek, amit általában a magyarországi felsôoktatási
intézmények az érettségivel egyenértékûnek
ismernek el, és az ott szerzett pontszámokat beszámítják
a felvételi pontokba. Kárpátalja esetében a
Nemzetközi Elôkészítô Intézet azt
a funkciót is betöltötte, hogy korrigálta a két
ország oktatási rendszere közötti strukturális
különbséget: Ukrajnában az állami középiskolák
11 év után érettségiztetnek. A Nemzetközi
Elôkészítô Intézet vállalta azt
is, hogy a kárpátaljai magyar társadalmi szervezetek
által meghatározott és meghirdetett nyílt pályázat
alapján felvételt tart a helyszínen. Ez az eljárás
lehetôvé tette, hogy bizonyos keretek között a magyarországi
felsôoktatási intézményekben való továbbtanulási
lehetôség hozzáférhetôvé váljon
bárki számára. Fontos volt azért is, mert a
diákok túlnyomó többsége az ukrajnai gazdasági
helyzet miatt önerôbôl nem tudná fedezni tanulmányainak
költségeit, így alapítványi vagy állami
ösztöndíjasként vesz részt a képzésben.
Az ösztöndíjak odaítélését
a kárpátaljai magyarságnak szánt támogatásként
könyvelte el az adományozó, ami viszont korábban
csak egy bizonyos szociális réteg számára volt
hozzáférhetô. Úgy tûnt, hogy sikerült
mederbe terelni azt a kaotikus folyamatot, amely a nyolcvanas évek
végén kezdôdött a határon túli magyar
fiatalok képzésében, s amelynek ekkor két jelmondata
volt a felvételi eljárásoknál: „keblemre, magyar
véreim", a másik oldalról: „szegény határon
túli vagyok, könyörüljetek rajtam".
Napjainkban a Magyar Mûvelôdési és Közoktatási
Minisztérium adatai alapján 348-an tanulnak Kárpátaljáról
felsôoktatási intézményekben, közülük
157-en fôiskolán, 191-en egyetemen. A felvettek közül
248-an állami, 4-en államközi szerzôdés
alapján részesülnek ösztöndíjban, alapítványi
ösztöndíjasként 33-an folytatják tanulmányaikat,
63-an semmilyen támogatásban nem részesülnek.
Idôközben kiderült, hogy a Magyarországon tanuló
diákoknak nagyon csekély hányada tér vissza
szülôföldjére, és egyre kevesebben engedhetik
meg maguknak, hogy gyermekeiket az anyaországba küldjék
tanulni. A 90-es évek elején ismét felvetôdött
a magyar nyelvû képzés megszervezésének
gondolata az Ungvári Állami Egyetemen. Az elsô szabadnak
mondott választások után a területi közgyûlésbe
sok magyar képviselô került. Nagy részük
pedagógus, aki az oktatási és kulturális bizottságban
tevékenykedett. Azt a politikai idôszakot élte a terület,
amikor Ukrajna a függetlenségéért küzdött,
és mint a birodalom egyik tagállama érezte a kisebbségek
reális helyzetét, mivel az ukrán kultúra is
alárendelt viszonyban volt. A területi tanács oktatási
és kulturális bizottsága, melynek elnöke a mai
napig Volodimir Szlivka, az Ungvári Állami Egyetem rektora
is foglalkozott a kisebbségek helyzetével Kárpátalján.
A magyar képviselôk helyzetjelentést készítettek
és javasolták, hogy indítsanak magyar csoportokat
és alcsoportokat az egyetemen.
Ezekben az években a Gödöllôi Agrártudományi
Egyetem is próbálkozott a Nagybaktai Mezôgazdasági
Kutatóintézet bázisán egy kihelyezett tagozat
létrehozásával, ahol nagyüzemi agrármérnököket
képeztek volna, azonban a tervük a kárpátaljai
magyar érdekvédelmi szervezetek, és helyi lakosság
ellenállásába ütközött, részben
amiatt, mert a a kárpátaljai gazdaságoknak és
a magyar közösségnek nincs szüksége sok nagyüzemi
agrárszakemberre, hiszen a diplomás agrármérnökök
sem tudnak elhelyezkedni a csôd szélén álló
és mesterségesen fenntartott mezôgazdasági nagyüzemekben,
másrészt a nagybaktai intézet területén
lévô magyar falvak lakossága félt, hogy az intézmény
létrehozása meghosszabbítja az Intézet életét,
ami lehetetlenné teszi a földterület privatizálását.
A kihelyezett tagozat nem jött létre, viszont az intézmény
körüli viták felkorbácsolták a közhangulatot,
felgyorsították a felsôoktatásért indult
folyamatot.
A magyar nyelvû képzést meghatározó
jogi keretek
Az anyanyelvû oktatás fejlôdésére nagy
hatással volt/van a nyelvekrôl, az oktatási és
a nemzeti kisebbségekrôl szóló törvény.
Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság nyelvekrôl
szóló törvényét még 1989-ben, a
függetlenségi nyilatkozat elôtt fogadták el, így
a Szovjetunió tagállamaként – amelynek területén
több mint 10 millió orosz él – az ukrán mellett
az oroszt részesíti elônyben, bár bizonyos esetekben
teret enged a többi nemzeti kisebbség nyelvhasználatának
is.
A nyelvtörvény szerint az államnyelv az ukrán,
de engedélyezi az orosznak mint a nemzetek közötti érintkezés
nyelvének használatát.
Ahol a nemzeti kisebbségek helyi többséget alkotnak,
a hivatalos érintkezésben az adott kisebbség nyelve
is használható az ukrán mellett. Ez vonatkozik az
ügyvitelre, az értekezletekre és a rendezvényekre
is. A fórumokon, konferenciákon, értekezleteken a
résztvevôknek jogukban áll megválasztaniuk,
milyen nyelven tartanak elôadást, a szervezôk kötelesek
tolmácsot biztosítani. A törvény oktatásra
vonatkozó konkrét rendelkezései szerint az állam
garantálja az anyanyelvû képzést minden állampolgára
számára. Engedélyezi az anyanyelvû iskolák
mûködését és szülôi kérelem
alapján más tannyelvû csoportok szervezését
az óvodákban és iskolákban. Kötelezôvé
teszi az orosz és az ukrán nyelv oktatását
minden iskolában. Nem ennyire egyértelmûek a szakképzésben
és a felsôoktatásban használatos nyelvrôl
szóló cikkelyek. Ezekben az intézményekben
az oktatás nyelve az ukrán, de a helyi kisebbség nyelve
is lehet. A nemzetiségi szakemberek képzése érdekében
az intézményekben e nemzetiségek nyelvén oktatott
csoportok hozhatók létre. Nem tisztázza viszont, hogy
mit értenek „nemzetiségi szakembereken". Minden felsôoktatási
intézményben kötelezô az ukrán nyelv tanítása.
A törvény szabályozza a felvételi vizsgák
nyelvhasználatát. Az ukrán nyelvû csoportokba
ukránul, az oroszokba oroszul kell felvételizni, és
a nemzetiség nyelvén, ha nemzetiségi szakembereket
képzô csoportba jelentkezett a diák. Azon tanulókról,
akik nem tanulták az ukrán nyelvet (közéjük
tartoznak a magyar tannyelvû iskolák végzôsei),
nem rendelkezik a törvény, az oktatási minisztérium
hatáskörébe utalja a probléma kezelését.
A törvény bevezetésénél a Legfelsôbb
Tanács rendelete 5-10 éves türelmi idôt szavazott
meg bizonyos cikkelyek érvényesítésére
vonatkozólag.A rendelet szerint a törvény életbe
léptetése után 5 évvel, tehát 1996-tól
kezdve érvényt kell szerezni a felvételikkel kapcsolatos
cikkelyeknek.
Az oktatási törvény szintén abban az idôszakban
született, amikor Ukrajna a Szovjetunió tagköztársasága
volt. Az elfogadását megelôzô társadalmi
vitában érzôdött az oroszok lakta vidék
és Nyugat-Ukrajna közötti feszültség. Ez jellemzi
az elfogadott törvényt is. Egyszerre akar eleget tenni a szovjet-orosz
hagyományoknak, a Nyugat-Ukrajnában élôk régi
oktatási rendszer utáni nosztalgiájának és
az európai törekvéseknek. Az oktatási intézmények
három fokozatát különbözteti meg: elemi iskolák,
alapiskolák, teljes középiskolák. Mindhárom
fokozat mûködhet külön intézményként
és egy igazgatás alatt is. A tehetséges gyerekek számára
szakosított osztályok, gimnáziumok és líceumok
nyitását engedélyezi.
A törvény meghagyja a szovjet 11 éves általános
középiskolák rendszerét, és új
típusú intézmények alapításának
is teret enged. Az állam mellett vállalatok, szervezetek
és magánszemélyek is alapíthatnak különbözô
típusú és fokozatú oktatási intézményeket
(egyetemet és fôiskolát is). Az állami intézmények
világi jellegét hangsúlyozza, ami azt jelenti, hogy
az egyház közvetlenül nem, csak közvetve (általa
fenntartott alapítvány révén) hozhat létre
oktatási intézményt.
Ukrajna nemzeti kisebbségekrôl szóló törvényét
1992-ben fogadták el. A törvény az állam összes
nemzeti kisebbsége számára biztosítja a kulturális
autonómiát: a nemzeti kisebbség anyanyelvének
használatát és anyanyelvén folytatott iskolai
oktatást, vagy az anyanyelv állami intézményeken
belüli, illetve nemzeti kulturális társaságok
keretén belüli használatát, a nemzeti kulturális
hagyományok fejlesztését, a nemzeti jelképek
használatát, a nemzeti ünnepek megtartását,
vallásuk gyakorlását, irodalmi, mûvészeti,
tömegkommunikációs igényeik kielégítését,
nemzeti kulturális és oktatási intézmények
létrehozását, valamint bármilyen más,
az érvényes törvényhozással nem ellentétes
tevékenységet. Az oktatási intézetek hálózata
biztosítja a pedagógus és közmûvelôdési,
valamint más nemzetiségi szakemberek képzését.
Azokon a helyeken, ahol a lakosság többségét
egy nemzeti kisebbség alkotja, az állami szervek, társadalmi
egyesületek, vállalatok, intézmények és
szervezetek az ukrán mellett a nemzeti kisebbség nyelvét
is használhatják.
A koncepció
Kárpátalján a magyar tannyelvû oktatási
hálózat egy olyan torz bábuhoz hasonlít, amelynek
aprók a lábai, többé-kevésbé fejlett
a törzse, de hiányzik a feje, pontosabban: helyette egy csonkot
találunk. A pedagógusképzés kihatással
van az összes többi szintre, hiszen meghatározza azok
színvonalát, befolyásolja az intézményhálózat
fejlôdését. A kialakult oktatási intézményrendszer
szempontjából a magyar szervezetek úgy látták,
hogy a legfontosabb feladat továbbra is a hiányzó
láncszem, a felsôfokú pedagógusképzés
megszervezése. A korábbi éveknek megfelelôen
az adott kérdésben az állam hozzáállása
nem változott, annak ellenére, hogy a hatályos törvények
lehetôséget biztosítanak a kisebbségi oktatás
fejlesztésére. A többszöri megkeresések
ellenére sem indítottak magyar csoportokat, alcsoportokat
az Ungvári Állami Egyetem fakultásain. Figyelembe
véve a lehetôségeket és a kialakult helyzetet,
a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek,
a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség
és a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség,
élve a törvényadta jogaikkal, alapítványi
fôiskola létrehozása mellett döntöttek. A
feladat, amelyet felvállaltak történelmi jelentôségû,
hiszen olyan helyen tervezték a magyar nyelvû fôiskola
létrehozását, ahol soha nem volt felsôfokú
szakemberképzés. Koncepciónk szerint több lépcsôben
és egyszerre több szinten kell szervezni. A következô
problémák megoldását vázolták
fel:
– az intézmény jogi státuszának rendezése,
– az anyagi bázis kialakítása,
– a szellemi háttér biztosítása.
Világosan láttuk, hogy önerôbôl egyik
feladatot sem tudják megoldani. A jogi keretek kialakításához
a kárpátaljai magyar szervezetek alapítványt
hoztak létre, melynek feladata az anyagi bázis megteremtése
és a fôiskola létrehozása (alapszabályának
kidolgozása, bejegyzése, akkreditációja). Az
akkreditáció két lépcsôs Ukrajnában:
elôször az intézménynek, mint jogi személynek
az oktatásra feljogosító mûködési
engedélyt (licenciát) kell megkapnia, majd az elsô
évfolyam kibocsátása elôtt az akkreditációt,
vagyis az államilag elismert diploma kiadására feljogosító
engedélyt.
A mûködéshez szükséges anyagi háttér
megteremtésében a következô lehetôségekkel
kívánt/kíván élni az alapítvány:
– Az alapok lefektetésekor a magyarországi határon
túli magyarok számára szánt anyagi támogatások
kárpátaljai keretének e célra történô
koncentrálásával.
– Az engedélyeztetés után az ukrán törvényeknek
megfelelôen gazdasági tevékenységgel, helyi
szponzorok bevonásával fenntartani azt.
– Az ukrán normáknak megfelelô tandíj bevezetésével
kiegészíteni a fenntartáshoz szükséges
összeget.
– Az ukrán oktatási törvényben elôírt,
a nem állami intézményeknek járó normatív
támogatás megszerzése. (Ez utóbbit a szervezôk
a legkevésbé megvalósítható elképzelésnek
tartják, mert az állam az általa fenntartott oktatási
intézmények költségét sem tudja fedezni,
a tanárok bérét is csak többhavi késéssel
fizeti.)
A szellemi háttér megteremtését a legközelebbi,
ez ügyben fogadókészséggel rendelkezô,
magyarországi felsôoktatási intézmény
tanárainak bevonásával képzelték el.
Folyamatos önépítkezéssel, a kárpátaljai
fiatalok doktori képzésbe való bevonásával
önálló tanári gárda kialakítását
tervezték.
Az intézmény profiljának kialakításánál
a következô szempontok figyelembevételével döntöttek:
– olyan szakokat indítani, melyek nem tanulhatók az Ungvári
Állami Egyetemen, illetve más kárpátaljai felsôfokú
intézményben (nem csak magyar nyelven)
– szakpárok indítása, mert a kárpátaljai
magyar tannyelvû iskolák tanulólétszáma
kicsi és így az egyszakos diplomával rendelkezô
tanároknak nem tudnak képesítésüknek megfelelô
teljes állást biztosítani, ami az oktatás minôségének
romlásához is vezet.
A fenti szempontokat figyelembe véve a következô szakok,
szakpárok indítását tervezték:
– tanító,
– óvodapedagógia,
– angol-földrajz,
– angol-történelem.
Az elsô két szakot a Munkácsi Tanítóképzôben
ugyan tanulhatják anyanyelven (bár csak az alaptantárgyakat
oktatják magyarul), de az intézmény csupán
középfokú végzettséget és oklevelet
ad. Földrajzképzés nincs Kárpátalján,
angol és történelem szakon kevés a magyar hallgató,
illetve a rendszerváltás és a magyarországi
munkalehetôségek miatt katasztrofális helyzet alakult
ki e tárgyak oktatása terén.
A hely kiválasztásánál szempontként
szerepelt, hogy a humán képzést nyújtó
intézmény megfelelô szellemi közegbe kerüljön.
Beregszászban több magyar iskola van és itt nyitották
a terület egyetlen állami nyolcosztályos magyar tannyelvû
gimnáziumát, tehát van lehetôség a gyakorlóiskolák
kialakítására. A humánképzés
szempontjából fontos, hogy a városban található
az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a Kárpátaljai
Magyar Pedagógus Szövetség könyvtára, illetve
több könyvtárban van jelentôs magyar nyelvû
könyvállomány és itt ôrzik a Kárpátaljai
Levéltár anyagainak legnagyobb hányadát.
Az intézmény szintjének meghatározásánál
figyelembe véve a kárpátaljai magyarság számarányát,
illetve a magyar szellemi potenciált, az egyetemi képzést
túlzónak vélték, a fôiskolai képzés
mellett döntöttek. Kárpátalján egyébként
nincs tanárképzô fôiskola. A benyújtott
okmányok szerint III. fokozatú oktatási intézményként
kérték az elismertetést.
Az iskola szervezésének története
(1993 – 1996)
1993 ôszén a Kárpátaljai Magyar Kulturális
Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógus
Szövetség együttes elnökségi ülésén,
amelyen jelen volt a beregszászi járás akkori elnöki
megbízottja, egy alapítványi tanárképzô
fôiskola szervezésérôl döntöttek.
A kezdeményezôk felkérték a Kárpátaljai
Református Egyházat, a Római Katolikus Egyházat
és a Beregszászi Városi Tanácsot, hogy csatlakozzanak
az alapítókhoz. A felkért szervezetek bekapcsolódtak,
illetve támogatásukról biztosították
a kezdeményezôket. 1993 decemberében megalakult és
bejegyezték a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért
Alapítványt. Az alapítótagok: Kárpátaljai
Magyar Kulturális Szövetség, Kárpátaljai
Református Egyház, Kárpátaljai Magyar Pedagógus
Szövetség, Beregszászi Városi Tanács.
Az Alapítvány kuratóriuma kidolgozta a fôiskola
alapszabályát, felkérte a Határon Túli
Magyarok Hivatalát, a Bessenyei György Tanárképzô
Fôiskolát, a Mûvelôdési és Közoktatási
Minisztériumot, hogy vizsgálják meg egy speciális
képzés (jobb híján ezt a nevet adtuk egy olyan
képzési formának, amely nem levelezôs oktatás,
nem nappali képzés) beindításának a
lehetôségét. A Beregszászi Járási
Tanács 1994. május 12-én kelt 97. számú
rendelete értelmében bejegyezték a Kárpátaljai
Magyar Tanárképzô Fôiskola alapszabályát.
1994. január 20-án a Bessenyei György Tanárképzô
Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért
Alapítvány aláírta a Megállapodást
a speciális képzés szervezésérôl.
A megállapodás értelmében a tárgyi feltételeket
a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány,
a képzés tartalmi részét a Bessenyei György
Tanárképzô Fôiskola biztosítja.
A tantervek egyeztetése és az együttmûködési
szabályzat kidolgozása után 1994. május 17-én
aláírásra került az a háromoldalú
megállapodás a Mûvelôdési és Közoktatási
Minisztérium, a Bessenyei György Tanárképzô
Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért
Alapítvány között, melyben rögzítették
a felekre háruló feladatokat. Úgy tûnt, minden
a legnagyobb rendben megy, de a fôiskola alapszabályának
bejegyzése, amit még márciusban benyújtottak
a szervezôk, csak májusban történt meg, és
idôközben megváltoztak a szabályozók. Korábban
a rendeletek értelmében bárki nyithatott oktatási
intézményt, ha rendelkezett egy jóváhagyott
alapszabállyal és annak akkreditálására
az elsô kibocsátás évében került
sor. Közben született egy olyan rendelet, melynek értelmében
az április után induló felsôoktatási
intézményeknek tevékenységük megkezdése
elôtt be kell szerezniük az Ukrán Oktatási Minisztérium
mellett mûködô Akkreditációs Bizottság
engedélyét. 1994 júniusában a Kárpátaljai
Magyar Fôiskoláért Alapítvány képviselôi
Kijevben megkapták a bejegyzéshez szükséges ûrlapokat
és eligazítást. Ennek megfelelôen kidolgozták
és benyújtották az Ukrán Oktatási Minisztériumba
a dokumentumcsomagot, mely tartalmazta a Kárpátaljai Magyar
Fôiskoláért Alapítvány és Kárpátaljai
Magyar Tanárképzô Fôiskola alapszabályát,
a bejegyzésrôl szóló végzést,
a fôiskola koncepcióját, az óraterveket, a tanterveket,
a tantervek listáját, a potenciális tanári
kar listáját, kimutatást a felszerelésrôl,
technikai és anyagi eszközökrôl, épületrôl.
A megfelelô okiratokat egyeztettük az erre a feladatra jogosítvánnyal
rendelkezô állami szervekkel. A koncepciót láttamozta
a Kárpátaljai Területi Közoktatási Fôosztály,
a tanterveket és óraterveket az Ukrán Oktatáskutató
Intézet és az Oktatási Minisztérium szakemberei
véleményezték és hagyták jóvá.
Az óraterveket például öt fôelôadó
véleményezte és hitelesítette aláírásával.
Az Ukrán Oktatási Minisztérium 1994 májusában
bizottságot küldött a helyszínre az elôkészületi
munkálatok ellenôrzésére. A bizottságban
helyt kaptak a minisztériumi alkalmazottak mellett a Kárpátaljai
Területi Oktatási Fôosztály munkatársai,
az Ungvári Állami Egyetem szakemberei. A bizottság
a helyszínen tett látogatás mellett megbeszéléseket
folytatott a Határontúli Magyarok Hivatalában, a Mûvelôdési
és Közoktatási Minisztériumban, a Bessenyei György
Tanárképzô Fôiskolán. A bizottság
jelentésében javasolta a mûködési engedély
kiadását és felterjesztette az akkreditációs
bizottság elé. Az akkreditációs bizottság
két ülésén vizsgálták a fôiskola
ügyét. Alapszinten egy szakmai testület bírálta
el a kérdést 1995. június elején, majd beterjesztette
a végsô döntést kimondó testületnek,
amely 1995. június 29-ei ülésén elnapolta az
ügyet. A szervezôk tudomására jutott, hogy az
Ungvári Állami Egyetem és a Kárpátaljai
Területi Közigazgatás egyes vezetôi befolyásukat
latba vetve akadályozták a bejegyzést. Az egyik tisztségviselô
a minisztériumnak írt levelében Magyarország
Ukrajna belügyeibe való beavatkozásnak minôsítette
a kezdeményezést.
Az intézmény mûködési engedélyének
megadása lassan szakmai kérdésbôl politikaivá
vált. A fôiskola kezdeményezését támogatta
az ukrán-magyar kisebbségi vegyes bizottság negyedik
és ötödik ülése. 1995 nyarán több
magas szintû találkozón is napirendre került az
ügy. Mint ahogyan arról a sajtó tudósított,
a két állam miniszterelnökeinek 1995 májusában
Kijevben megtartott találkozóján Horn Gyula és
Jevhen Marcsuk, valamint az államfôk 1995. októberi
New York-i találkozóján Göncz Árpád
és Leonyid Kucsma biztosították egymást pozitív
hozzáállásukról a fôiskola mûködésével
kapcsolatban. 1995. szeptember 27-én az Ukrán Oktatási
Minisztérium Kollégiumának (legfelsôbb irányító
testületének) ülésén a mûködési
engedély megadásáról döntöttek. A
döntésrôl értesítették Tóth
Lórántot, az újonnan kinevezett kijevi magyar nagykövetet,
aki 1995. október 23-án Kárpátalján
tett bemutatkozó látogatásakor informálta errôl
a helyi magyarság képviselôit és a sajtót.
Az okmányok kiadására mégsem került
sor. A jegyzôkönyvet nem érkezett aláírni
az értekezletet vezetô illetékes miniszterhelyettes,
mert hirtelen leváltották, így a miniszter nem adott
utasítást a licencia kiadására. Az alapítvány
képviselôinek véleménye szerint azért
nem kapták meg az engedélyt, mert a Kárpátaljai
Területi Közoktatási Fôosztály illetékes
képviselôi levélben tiltakoztak a bejegyzés
ellen, megkérdôjelezve a fôiskola alapításának
célszerûségét, és kifogásolták,
hogy az Ungvári Állami Egyetem, valamint a Kárpátaljai
Területi Oktatási Fôosztály nincs kellôképpen
informálva az ügyrôl. Az Alapítvány a mûködési
engedély hiányában ismét speciális képzésként
indította az új évfolyamot. Erre az ukrán törvények
szerint joga volt, hiszen a speciális képzés hallgatói
nem kapnak ukrán szabványú okiratot, és a törvényeknek
megfelelôen bármelyik jogi személyiséggel rendelkezô
társadalmi szervezet tarthat tanfolyamot, folytathat oktatási
tevékenységet. A tanévnyitóra meghívták
a magyar állam képviselôit. Ebben az idôben Beregszászban
tartózkodott a Határontúli Magyarok Hivatalának
elnöke, aki a megnyitó napján a városban, sôt
ugyanabban az épületben tartózkodott, amelyben az ünnepség
folyt, de a területi vezetés nyomatékos kérésére
nem tette tiszteletét a megnyitón, ami jelzésértékûnek
számított.
Lábody László, a Határontúli Magyarok
Fôosztálya és Fodó Sándor, a Kárpátaljai
Magyar Kulturális Szövetség elnökének a
területi közigazgatás vezetôivel történt
tárgyalásai során a terület vezetôi kifejtették,
hogy bár ôk támogatják az intézmény
létrejöttét, de Kijevben az ügy erôs ellenállásra
talál, ôk pedig nem rendelkeznek kellô információval
a fôiskolával kapcsolatban, s ezért javasolták
egy, a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô
Fôiskola bejegyzését elôsegítô bizottság
létrehozását, amely a területi adminisztráció,
az Ungvári Állami Egyetem, az intézmény alapítói,
a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola és
a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyûlés képviselôibôl
állna. Ôsszel minden elôzetes bejelentés és
egyeztetés nélkül a területi oktatási fôosztály
és az Ungvári Állami Egyetem képviselôi
a kezdeményezôk jelenléte nélkül Beregszászba
utaztak a fôiskolára, hogy tájékozódjanak
a kialakult helyzetrôl. Ezek után került sor az elsô
ülésre 1995. december 27én Ungváron. A jegyzôkönyv
szerint a magyarországiak nem képviseltették magukat.
Késôbb kiderült, hogy nem kaptak meghívót,
és az idôpontot sem egyeztették velük. A kitûzött
napot eleve alkalmatlannak találták, lévén
a karácsony utáni elsô munkanapról volt szó.
A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány
kuratóriumának képviselôit is elôzô
nap értesítették telefonon. A bizottság jegyzôkönyvébôl
egyértelmûen kiderül, hogy a fôiskolával
szemben a helyi hatalom képviselôi ellenszenvvel viseltetnek.
Az ülésen a következô problémákat
vetették fel:
– Nem tisztázott az egyik alapító tagszervezet,
a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség
státusza. (A Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség
1991 decemberében alakult és 1992 tavaszán jegyezték
be. 1994-ben új törvényt fogadtak el az egyesülésekrôl,
szervezetekrôl, így minden korábban bejegyzett szervezetnek
újra be kellett nyújtania alapszabályát. A
Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség
alapszabályát, amit korábban bejegyeztek, nem akarták
jóváhagyni. Többszöri fellebbezés után,
csak 1996 elején jegyezték újra.)
– Célszerû-e egy felsôfokú magyar nyelvû
oktatási intézmény szervezése?
– Nem megoldott az intézmény ukrán állampolgárságú
tanári gárdájának kialakítása.
– Az intézménynek nincsen stabil helye. (A Beregszászi
Városi Tanács 1994. november 25-én kelt 100. rendeletét,
melyben a Református Egyháznak visszaadja fôiskola
céljaira a poliklinika épületét, a Beregszászi
Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága
felfüggesztette. Errôl lentebb részletesen.)
– Nem megoldott a könyvtár, diákszálló
és a menza kérdése.
– Pontosításra szorul a fôiskola neve.
– Az óratervek és a tantervek nem felelnek meg az ukrán
normatíváknak.
– Az oktatási intézmény szintjének meghatározásakor
figyelembe kell venni az ott folyó munka tudományos módszertani
színvonalát.
– Nincs szerzôdés az Ungvári Állami Egyetem
és a Nyíregyházi Tanárképzô Fôiskola
között.
– Figyelembe kell venni a magyar iskolák reális káderigényét.
Annak ellenére, hogy a felvetett problémákra a
Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány
kuratóriumának képviselôitôl a helyszínen
választ kaptak, az Ukrán Oktatási Minisztériumba
negatív kicsengésû feljegyzést küldtek.
A jegyzôkönyv szerint az ülést vezetô Prihogykó
Volodimir, a területi közgyûlés elnökhelyettese
az elhangzottakat a következôképpen összegezte:
– Egy magyar tannyelvû fôiskola létesítése
a területen szükséges, amennyiben a Beregszászi
Városi Tanács megfelelô épületet tud biztosítani
a mûködéséhez.
– A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért
Alapítvány sokat tett a fôiskoláért,
de nem megoldottak a következô kérdések:
a) a helyi tanári kar kialakítása Beregszászban,
b) az anyagi-mûszaki bázis létrehozása,
c) a megfelelô tudományos-módszertani szint biztosítása,
d) megfelelô vezetés kinevezése az intézmény
élére,
e) szoros kapcsolatok kiépítése elsôsorban
az Ungvári Állami Egyetemmel, a Munkácsi Tanítóképzôvel,
és Magyarország felsôoktatási intézményeivel.
Például a mai napig nem született konkrét szerzôdés
ebben az ügyben az Ungvári Állami Egyetem és
a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola között,
f) hiányoznak a folyamatos képzés biztosításához
szükséges reális pénzügyi garanciák.
– Ahhoz, hogy ezeket a problémákat megoldjuk, állami
szintre kell emelni az ügyet, vagyis az intézmény ukrán
állami, vagy ukrán-magyar vegyes fenntartású
intézményként jöjjön létre. Ennek
érdekében pedig elsôsorban meg kell kötni a szerzôdést
az Ungvári Állami Egyetem és a Bessenyei György
Tanárképzô Fôiskola között.
– Meg kell változtatni az intézmény nevét.
1996. február 8-án Beregszászban tartották
a következô ülést, ahová meghívták
a Határontúli Magyarok Hivatala, a Mûvelôdési
és Közoktatási Minisztérium képviselôit,
az ungvári fôkonzult, a Beregszászi járás
elnöki megbízottját. A jegyzôkönyv tanúsága
szerint az Ungvári Állami Egyetem és a területi
adminisztráció nyíltan kifejtette azon véleményét,
hogy az oktatási rendszer átalakulása miatt az Ungvári
Állami Egyetem elveszti monopóliumát a felsôfokú
képzés területén és a súrlódások
csökkentése érdekében javasolják az intézmény
bevonását alapító tagként a Kárpátaljai
Magyar Fôiskoláért Alapaítványba. Felmerült
az a kérdés is, hogy amennyiben nem fogadják el a
javaslatot, az Ungvári Állami Egyetem megkérdôjelezi
magyar programjának folytatását. Ez utóbbi
kijelentés már a köztudatban volt az értekezlet
elôtt a bevált suttogópropaganda, majd a magyar tanszék
vezetôjének, Lizanec Petro professzornak a magyar rádióban
elhangzott nyilatkozata révén, amit késôbb az
ülésen nem vállalt. Az ügyben véleményüket
hangoztatók, így például Gortvai Erzsébet,
az egyetem nyugalmazott tanárnôje a Kossuth Rádióban
elhangzott nyilatkozatában úgy vélte, hogy a fôiskola
bejegyzése a magyar oktatás terén elért eddigi
eredményeket kockáztatja, és azok szervezôit
hibáztatta a kialakult helyzetért. Az ülésen
felmerült javaslatok szerint az Ungvári Állami Egyetem
és a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola
közvetlen szerzôdésben rendezze a magyar nyelvû
oktatás kérdését, vagy intellektuális
alapítóként (akik anyagi felelôséget
nem vállalnak, csak a szellemi irányítást és
a szervezést végzik) vegyék fel mindkét intézményt
a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítványba,
vagy az Ungvári Állami Egyetem, a Bessenyei György Tanárképzô
Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért
Alapítvány mint három egyenrangú partner kezdeményezze
a fôiskolát. Az alapítvány képviselôi
az elsô és harmadik javaslatot nem tudták elfogadni,
mert úgy vélték, ebben az esetben elôröl
kellene kezdeni az egész bejegyzési procedúrát,
és az állami intézmények bevonása megnehezítené
a kérdés közjogi kezelését.
A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány
kompromisszumként ajánlotta, hogy teljes jogú (nem
intellektuális) tagként felvegyék az egyetemet, illetve
a fôiskolát alpítványukba. A jelen lévô
intézmények képviselôi nem voltak felhatalmazva
ilyen horderejû döntésre, így a döntést
a következô ülésre napolták, egyeztetve addig
a megfelelô fórummal.
A maratoni, több mint nyolcórás ülés
után a kezdeményezôk is éltek a rendelkezésükre
álló nyomásgyakorlási eszközökkel.
Az ügy jelentôs visszhangot kapott a sajtóorgánumokban,
a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség
aláírásgyûjtési akciót kezdeményezett,
s egy-két hét alatt több mint 22 ezer a Fôiskola
ügyét támogató aláírás gyûlt
össze.
Ebben az idôben hivatalos látogatásra hívta
a Magyar Parlament elnöke a Kárpátaljai Területi
Tanács magyar képviselôit. A képviselôi
csoport tárgyalt a külügyi bizottsággal, a külügyminisztérium
osztályvezetôjével, a parlament alelnökével,
a budapesti ukrán nagykövettel. Mindegyik tárgyaláson
egyik fô napirendként a fôiskola kérdése
szerepelt.
A következô, a Fôiskola bejegyzését „elôsegítô"
bizottsági ülésre 1995 májusában Nyíregyházán
került sor. Nem történt elôrelépés,
és ahogyan azt a bizottság tagja, Egyûd János
a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyûlés alelnöke
megfogalmazta, amiben megegyeztek, azt mindkét fél másképpen
értelmezte. Továbbra is nagy sajtóvisszhangja volt
a bejegyzési hercehurcának, bár érzékelhetô
volt, hogy a bejegyzést elôsegítô bizottság
munkája kezd kifulladni. A kérdés úgy merült
fel, hogy tudja-e érvényesíteni a kárpátaljai
magyarság törvényadta jogait.
A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért Alapítvány
képviselôi újra megpróbáltak Kijevben
tájékozódni, és levélben fordultak az
ukrán oktatási miniszterhez, majd találkoztak annak
helyettesével. A találkozón kiderült, hogy a
minisztérium álláspontja szerint az ügyet Kijevben
kell rendezni, mert számukra egy területi szintû bizottság
véleménye nem kötelezô érvényû.
Érezhetôvé vált, hogy Kijev nem nézi
jó szemmel, hogy a kérdés kezelését
állami szintrôl helyi szintre tornászták le.
Közölték, az eltelt idôszak alatt megváltozott
az akkreditáció rendje, más az elbírálási
eljárás, ennek megfelelôen kell benyújtani az
anyagokat.
Május végén a Kárpátaljai Magyar
Fôiskoláért Alapítvány képviselôi
az új követelményeknek megfelelôen ismét
benyújtották a dokumentumcsomagot, amit több újabb
szakmai bizottság véleményének kikérése
elôzött meg. Idôközben újabb politikai ügy
kavarta fel a vidéket: a vereckei emlékmû felállításának
és a kárpátaljai millecentenáriumi ünnepségnek
az engedélyeztetése.
1996. június 10-11-én tartotta VI. ülését
Kijevben az ukrán-magyar kisebbségi vegyes bizottság,
ahol napirendre került úgy a fôiskola, mint a vereckei
emlékmû kérdése. Néhány nappal
késôbb, 1996. június 14-én ülésezett
az Állami Akkreditációs Bizottság. Az Alapítvány
képviselôi amikor a bizottság ülésére
érkeztek, a reggeli lapokból értesültek arról,
hogy a Fôiskola engedélyeztetésének kérdése
már tulajdonképpen megoldódott. Ezek után már
igazán nem volt meglepetés, hogy az Állami Akkreditációs
Bizottság különösebb vita nélkül megadta
az oktatásra feljogosító mûködési
engedélyt, a licenciát. Az egyetlen feltétel az volt,
hogy változtassák meg az intézmény nevét,
mert a „magyar" szó azt sugallja, hogy magyarországi
intézményrôl van szó. Az ukrajnai oktatási
törvény szerint minden, az országban mûködô
intézmény ukrán, csupán az oktatási
nyelve lehet más. (Ezt a feltételt elfogadták az alapítvány
képviselôi, és kérték a bejegyzô
szervtôl, a Beregszászi Járási Adminisztrációtól
a módosítást, amihez újra benyújtották
az új névnek – Kárpátaljai Tanárképzô
Fôiskola (magyar tannyelvû) – megfelelôen az alapszabályt.
A beadványt a Járási Adminisztráció
elutasította, arra hivatkozva, hogy a közben megváltozott
rendelet értelmében elôbb be kell nyújtani az
ukrán oktatási miniszterhez).
A mûködési engedélyrôl döntöttek,
de a bizottság csupán egy jegyzôkönyvi kivonatot
tudott adni, mert az új formanyomtatvány még nem készült
el. A jegyzôkönyvi kivonat olyan körmönfontan volt
megfogalmazva, hogy tartalmát alig lehetett értelmezni, hiszen
hiányzott belôle az állítmány. Sem a
helyi, sem a magyarországi szervek nem akarták elhinni, hogy
valóban megkapták a mûködési engedélyt.
Hosszas huzavona után az illetékesek 1996. szeptember 16-án
kézhez kapták a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô
Fôiskola nevére kiállított hivatalos okiratot
(valamilyen furcsa oknál fogva, mégsem ragaszkodtak a névváltoztatáshoz).
Az ünnepélyes tanévnyitóra szeptember 24-én
került sor. A megnyitó ünnepségen részt
vett Magyar Bálint, mûvelôdési és közoktatási
miniszter, Vitalij Babak, Ukrajna közoktatási miniszterének
helyettese, Lábody László a Határontúli
Magyarok Hivatala elnöke, Volodimir Prihogyko, a Területi Közigazgatás
elnökének helyettese, Tóth Lóránd, a Magyar
Köztársaság kijevi nagykövete, a kárpátaljai
felsôoktatási intézmények vezetôi, köztük
az Ungvári Állami Egyetem rektora. Sok szép és
támogató szó hangzott el még azoktól
is, akik korábban élesen támadták az intézményt.
A magyarországi média, amely számtalan alkalommal
tudósított a Fôiskola mûködési engedélyének
megadása körül terjengô botránysorozatról,
figyelmen kívül hagyta az eseményt, pedig megszületett
az elsô határon túli, az adott állam által
legitimizált, önálló magyar felsôoktatási
intézmény.
A magyar felsôoktatásért folytatott küzdelem
elsô része lezárult, a kárpátaljai magyarság
rendelkezik egy önálló, alapítványi formában
mûködô felsôoktatási intézménnyel,
de ez egyúttal rengeteg problémát is jelent. Az Illyés
Alapítvány segítségével biztosították
a legszükségesebb eszközöket, de még nincs
rendezve megnyugtatóan az épület ügye.
A Beregszászi Református Egyházközség
tulajdona volt a város szívében álló,
1945 után poliklinikaként mûködô több
mint 1200 négyzetméter alapterületû kétszintes
épület. Az egyház a hatályos törvényeknek
megfelelôen visszaigényelte volt ingatlanát, amit levéltári
anyagokkal igazolt. A Beregszászi Városi Tanács 1994.
november 25-én kelt 100. számú rendeletében
helyet adott a kérésnek, és visszaállította
az egyház tulajdonjogát az épületre. 1995. január
5-én az egyház képviselôi és a Kárpátaljai
Magyar Fôiskoláért Alapítványt létrehozó
szervezetek vezetôi szerzôdést kötöttek, melyben
a felújítási munkálatok fejében 15 évre
használatba adják a fôiskola céljaira az épületet.
A Beregszászi Járási Tanács Végrehajtó
Bizottsága a Városi Tanács döntését
megvétózta, és 1995. március 15-én kelt
32. számú határozatával felfüggesztette
azt, mert az „ellentmond a hatályos törvényeknek"
(a határozatban nincs utalás a törvénycikkelyre).
Az egyház képviselôinek személyes megkeresésére
a Járási Tanács elnöke azzal indokolta a döntést,
hogy nincs kellôképpen bizonyítva és okiratokkal
alátámasztva az egyébként köztudott tény,
hogy az épület az egyház tulajdona volt. Levéltári
kutatások után újabb dokumentumokkal alátámasztva
kérték a tulajdonjog, pontosabban a Városi Tanács
határozatának visszaállítását.
Eközben a városban felépült és átadták
az új háromszintes orvosi rendelôt, ami Magyarország
anyagi segítségével és kivitelezésében
épült egy, még a Kádár-korszakban megkötött
szerzôdés és akkor elkezdett program keretében.
Közben a „megrendelô" megszûnt, az új államnak
nincs pénze, nem törlesztette még a kamatokat sem. A
régi rendelôintézet második emeletérôl,
amit a fôiskolának szántak, kiköltöztek az
orvosok, de nem adták vissza az Egyháznak, hanem a Járási
Tanács 1995. november 16-án megtartott 8. ülésének
határozata alapján átadták az épületben
maradt gyermekosztály bôvítésére. Közben
megváltozott a közigazgatási rendszer Ukrajnában.
Megszüntették a végrehajtó bizottságokat,
és az új rendszer szerint a járások élére
elnöki megbízottak kerültek, akik hasonló kérdésekben
egyszemélyben dönthetnek. Ez a változás nem hozott
újat, mert a Járási Tanács korábbi elnöke,
Hitman Tibor lett az elnöki megbízott. Az egyház újból
felkereste kérésével, aki pótlólagos
igazolást kért arról, hogy 1945-ben az intézményt
elvették. A bevonuló vörös hadseregre nem volt
jellemzô, hogy az elfoglalt és lefoglalt tulajdonokról
okiratot állított volna ki, mégis sikerült fellelni
azt a határozatot, amely alapján államosították
az épületet. A beregszászi levéltár igazgatója
a megtalált okiratot nem tudta hitelesíteni, mert a Területi
Levéltár fiókjaként nincs saját bélyegzôje,
így a dokumentum másolatát felküldte Ungvárra
hitelesítésre. Az okirat többszöri kérelem
után sem jött vissza Ungvárról, így az
egyház felkérte a területi tanács két
magyar képviselôjét, hogy járjanak el ügyükben.
A képviselôkkel az ungvári fôigazgató
közölte, hogy abban az esetben hajlandó kiadni az okiratot,
ha a Kárpátaljai Református Egyház püspöke
írásban lemond munkácsi épületeinek tulajdonjogáról,
és azokat nem igényli viszsza. Egyébként, mivel
a beregszászi levéltár átszervezés alatt
van, jogában áll visszatartani minden okmányt az átszervezés
befejezéséig, tehát két évig. A válasz
után a városi egyház presbiterei felutaztak Ungvárra,
hogy személyesen kérjék az okmányt. A hivatal
vezetôje, aki korábban a feltételeket szabta, betegség
miatt nem tartózkodott bent, és a helyettese, nem tudva fônöke
feltételeirôl, kiadta az okmányt. Az elnöki megbízott
mégsem vonta vissza a vétót, azt a fôiskola
mûködési engedélyének a kiadásához
kötötte. Az elutasítást még azzal is motiválta,
hogy a vallási törvény értelmében csak
a kultikus létesítményeket kötelesek visszaadni,
és a poliklinika nem tartozik ebbe a kategóriába.
A fôiskola mûködési engedélyének
kézhezvétele után ahhoz kötötte a vétó
visszavonását, hogy az egyház és a kórház
szerzôdésben rögzítse, hogy amíg át
nem adják a kórház új épületét,
ahová beköltözhet a gyermekgyógyászat, addig
nem háborgatják az orvosokat, nem kérnek bérleti
díjat tôlük. Október 24-én a Beregszászi
Református Egyház és a Járási Kórház
megkötötte a szerzôdést, melynek értelmében
az épület 18% -át átadják az egyháznak,
a többi részét pedig a kórház felépítése
után. Ezek után az elnöki megbízott 1996. október
3-án kelt 840. számú rendeletében visszavonta
korábbi döntését, és rá egy hétre
az egyház tulajdonába került az épület.
Megkezdôdött a visszakapott rész rekonstrukciója.
A fôiskola anyagi helyzetének megnyugtató rendezése
még várat magára. Ez idáig, mivel még
nem történt meg a bejegyzés, csak az anyaországi
támogatókra számíthattak. Ez a támogatás
két részbôl állt/áll: a Bessenyei György
Tanárképzô Fôiskola tanárait a Mûvelôdési
és Közoktatási Minisztérium által közvetlenül
a fôiskolának kiutalt összegbôl fizetik, a tárgyi
feltételeket és a kárpátaljai alkalmazottak
egy részét az Illyés Alapítványnál
megpályázott pénzbôl fedezik. A Mûvelôdési
és Közoktatási Minisztérium 1995/96-os tanévben
támogatott kihelyezett tagozatainak statisztikai elemzésébôl
kitûnik, hogy a megvizsgált kihelyezett tagozatok közül
a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola Beregszászi
speciális képzése az egy fôre esô összköltség
szempontjából az egyik legköltségesebb. A legtöbb
pénzt itt fordítják jegyzetellátásra,
ami hosszú távú befektetés és csak a
teljes ciklus végére térül meg. A középmezônyben
vannak az óradíj szempontjából. Nagyon alacsony
a hazai és ukrajnai tanárok aránya, a hallgató-oktató
arány és ebbôl adódóan, bár az
egy fôre esô napidíj csekélynek mondható,
összességében jelentôs. A kihelyezett tagozatok
közül ez az egyik legkésôbb indított formáció,
vagyis a kifutási idô végére az arányok
megváltozhatnak. Az oktatott szakok szempontjából
ebben az intézményben a legnagyobb a választék
és egyúttal az óraszám. Mint speciális
képzés, a legközelebb áll a nappali tagozathoz,
hiszen minden hétvégén (péntek-szombat-vasárnap)
viszonylag magas óraszámban, sûrített tanterv
szerint folyik az oktatás.
Az adott képzést Magyarországon sem támogatják
egyértelmûen. Ennek egyik jele, hogy a Mûvelôdési
és Közoktatási Minisztérium még 1996 tavaszán
felkérte az Expansió Humán Tanácsadó
testületet, készítse el az intézmény (akkor
még a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola
speciális képzése) átvilágítását.
Az átvilágításra október-novemberben
került sor, így teljesebb képet kaphatunk, ha az adott
esettanulmányt kiegészíthetjük a független
testület véleményével.
Következtetések
1. A Kárpátaljai Magyar Tanárképzô
Fôiskola mûködési engedélye egy politikai
konstelláció és ezen belül megkötött
alkuk eredménye, amelyben nagy részegység jut az anyaország
politikai, erkölcsi, anyagi támogatásának, az
adott területen élô kisebbség konkrét célmegfogalmazásának,
kitartásának és terepismeretének. Ez a helyzet
viszont elôrevetíti a további teendôket, hiszen
csak abban az esetben erôsödhet meg, ha az adott helyzet az
együttmûködés és támogatás
terén a fôiskola érdekében nem változik
lényegesen, mivel az oktatásra feljogosító
mûködési engedély (licencia) a folyamat elsô,
igaz, lényeges lépcsôfoka a teljes elismerésnek,
de hasonló helyzetek adódhatnak az akkreditálási
eljárás során is.
2. Az adott folyamat lezárásának óriási
a nemzetközi jelentôsége a régióban, hiszen
a Magyarország által finanszírozott határon
túli kihelyezett tagozatok közül ez az egyetlen olyan
intézmény, amelynek esélye van arra, hogy integrálódjon
annak az országnak az oktatási rendszerébe, amelynek
a területén létrejött, mint önálló
egység, és a folyamat végén az általa
kiadott diploma az állami diplomával egyenértékû
legyen.
3. Jelentôsége a kárpátaljai magyar közösség
szempontjából:
– Sikerült érvényt szerezni a hatályos ukrán
törvények által garantált jogoknak, ami pozitív
kihatással lehet egyéb helyi kezdeményezésekre,
perspektívát és lehetôséget jelent az
ifjúságnak úgy a továbbtanulás, mint
a továbblépés és szakmai fejlôdés
szempontjából, lassíthatja az elvándorlást.
– Az ukrán nyelvtörvény bevezetésével
kapcsolatos intézkedések érvényesítésével
elképzelhetô, hogy a Magyar Tanárképzô
Fôiskola és az Ungvári Állami Egyetem magyar
szakos képzése jelenti a közeljövôben a kárpátaljai
magyar tannyelvû iskolát végzett tanulók felsôoktatási
lehetôségét Ukrajnában.
– Létrejött a kárpátaljai magyar oktatási
hálózat legjelentôsebb láncszeme egy olyan helyen,
ahol korábban nem volt felsôfokú oktatási intézmény,
amely meghatározhatja az összes többi színvonalát
és kialakíthatja azok arculatát, hozzásegíthet
a teljes kulturális autonómia kiteljesedéséhez.
4. Buktatók:
– Szakmai szempontból fennáll a betokosodás veszélye,
mert hosszú távon ezen a kis területen, adott szakokon,
szakpárokon ilyen mennyiségû tanerô képzése
túlzónak tûnik
– A képzés a statisztikai adatok tükrében
költségesnek tûnik, így költségkímélô,
valamint megnyugtató stabil finanszírozási lehetôségeket
kell keresni.
– Az önállósodás folyamatában a kárpátaljai
tanárok bevonása, a funkciók, tevékenységi
körök megosztása konfliktusveszélyt rejt magában
a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola és
a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola
között.
5. Megoldási lehetôségek:
– Bekapcsolódni a nemzetközi oktatási programokba.
– Költségkímélô megoldásként
minél több helyi tanerô bevonása lenne célszerû.
Mozgósítani a kárpátaljai anyagi lehetôségeket,
végesetben bevezetni a tandíjat.
– A betokosodás elkerülése érdekében
célszerû lenne egy szorosabb és koordinált együttmûködés
kialakítása a hasonló kárpátaljai és
más országokban mûködô határmenti
felsôoktatási intézmények között.
– Folyamatos, állandó és konstruktív egyeztetést
kialakítani a Bessenyei György Tanárképzô
Fôiskola és a Kárpátaljai Magyar Tanárképzô
Fôiskola között.
Irodalom
1. A Mûvelôdési és Közoktatási
Minisztérium Határon Túli Magyarok Fôosztályának
kimutatásai a Magyarországon tanuló diákokról
és kihelyezett tagozatokról.
2. A Kárpátaljai Területi Oktatási Fôosztály
kimutatásai a kárpátaljai iskolákról.
3. Az Ungvári Állami Egyetem 1993-as, 1994-es felvételi
eredményeinek statisztikai kimutatása.
4. A Kárpátaljai Magyar Fôiskoláért
Alapítvány jegyzôkönyvei.
5. Az ukrán-magyar nemzeti kisebbségek jogaival foglalkozó
vegyes bizottság jegyzôkönyvei.
6. Az Ungvári Állami Egyetem felvételi szabályzata.
7. A Kárpátaljai Magyar Tanárképzô
Fôiskola bejegyzését elôsegítô bizottság
jegyzôkönyvei.
8. A Kárpáti Igaz Szó c. napilap 1994-95. évi
számai.
9. A Kárpátaljai Szemle c. folyóirat 1994-95. évi
számai.
10. Balla Gyula: Kárpátaljai magyarság 1918-1988.
Jelentések a határon túli kisebbségek helyzetérôl
(Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia),
Medvetánc könyvek, Budapest, 1988.
11. Balla D. Károly: Kisebbségi magyar skizofrénia
(Adalékok a kárpátaljai magyarság identitástudatának
természetrajzához). Holnap 1990. 1. sz. 33-35.
12. Bottlik József – Dupka György: Ez hát a hon...
(Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság
életérôl.) 1918-1991. Mandátum-Universum,
1991.
13. Bottlik József: Magyarlakta települések ezredéve
Kárpátalján, Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest,1993.
14. Dupka György – Horváth Sándor – Móricz
Kálmán: Sorsközösség, Kárpáti
Kiadó, Ungvár, 1990.
15. Extra Hungariam, A Hatodik Síp antológiája
Budapest-Ungvár 1992.
16. Fedinec Csilla: Az iskolai oktatás története
Kárpátalján a XX. század 40-60-as éveiben.
(A magyar tannyelvû iskolák anyagai alapján). Kandidátusi
értekezés, Ungvári Állami Egyetem 1996.
17. Mészáros István: Középszintû
iskoláink kronológiája és topográfiája
996-1948. (Általánosan képzô középiskolák.)
Akadémia Kiadó, Budapest, 1988.
18. Orosz Ildikó: A magyar nyelvû oktatás esélyei
Kárpátalján (Dokumentumgyûjtemény).
Intermix, Ungvár-Budapest 1995.
19. S. Benedek András: Kárpátalja története
és kultúrtörténete, Bereményi Könyvkiadó.
20. S. Benedek András: A tettenérhetô történelem
(Kárpátaljai nemzetiség- és kultúrtörténeti
vázlat). Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993.
21. S. Benedek András: A megmaradás esélyei
(tanulmányok, esszék, kritikák). Hatodik Síp
Alapítvány, Mandátum Kiadó,1996.
22. Ukrajna törvénye a nemzeti kisebbségekrôl.
23. Ukrajna törvénye az oktatásról.
24. Ukrajna nyelvtörvénye.
25. Ukrajna Alkotmánya.
|