Veress Károly

Az egyetemépítés dilemmái

Kötô József szövegében egy felsôoktatási stratégiakoncepció körvonalai rajzolódnak ki, amely az RMDSZ Oktatásügyi Fôosztályának élén álló vezérpolitikus nézôpontjából fogalmazódik meg és szükségképpen magába építi a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetének az eddigiekben kidolgozott és többnyire már közismertté vált téziseit. Az RMDSZ-politika fô irányvonalaihoz igazodva nem kísérletezik kihívó, eretnek gondolatok forgalmazásával, csupán kiemel, hangsúlyoz, kategorikusabb formára hoz olyan megfogalmazásokat, amelyek ez idáig is érvényesültek, de belesimulva a szövegkörnyezetükbe, jelentôségük nem emelôdött ki kellôképpen. Ugyanakkor tompítani, mérsékelni igyekszik bizonyos koncepciók szélsôségességét azáltal, hogy a megvalósítás szakaszosságára, folyamatszerûségére hívja fel a figyelmet. Annak is tudatában van, hogy az elméleti síkon és ideologikus tartalommal megfogalmazódó igényektôl és elvárásoktól a kivitelezés során lényeges eltérések lehetnek. Amit a szöveg szintjén egyszerûnek tûnik kimondani, annak gyakorlati megvalósítása hosszú idôt igényelhet és beláthatatlan nehézségekkel járhat. Kötô kiválóan ráérez arra, hogy egy stratégiai koncepció azokat is megóvhatja a kézenfekvô csalódásoktól és kiábrándulástól, akik még mindig hisznek a kimondott szó mágikus erejében, oly módon, hogy higgadtan számot vet a mai technicizálódott, bürokratizálódott kultúrában tátongó mérhetetlen szakadékkal a szó és a tett között.

A szöveg számos gondolatával maradéktalanul egyetértek. Szerencsés egyértelmûséggel fogalmazódik meg benne, hogy a felsôoktatás fejlesztése „stratégiai kérdés", mi több, „nem napi politikai ügy, hanem nemzetstratégiai kérdés". A szerzô nem pillanatnyi politikai-adminisztratív aktusként, hanem hosszútávú cselekvési folyamatként gondolja el és vázolja fel a megvalósítását. Ennek érdekében a „spekulatív stratégiai elaborátumok" helyett a „szakmaiság szigorú szabályai szerinti" cselekvést látja célszerûnek. Ugyanis ebben az esetben olyan törekvésrôl van szó, amelynek egyesítenie kell nemzeti közösségünk legjobb erôit, és kivitelezése csakis a politika és a szakma összefogása révén valósulhat meg. Hasonlóképpen egyetértek azzal a törekvéssel, amely egy romániai magyar felsôoktatási hálózat kialakítását tûzi ki célul úgy, hogy a felsôfokú képzés kiterjesztésének kulturális, demográfiai, regionális és munkapiaci szempontjaira egyaránt tekintettel van, s mindezek összehangolása révén mûködôképessé is véli tenni ezt a lépésekben kiépítendô, a szakképzés és a területi megoszlás tekintetében egyaránt széles spektrumú hálózatot. Mindezeket egybevetve, úgy tûnik, hogy Kötô Józsefnek sikerült egy józanabb színezetû stratégiai koncepciót kigondolnia, amelynek lényeges elemei kiiktatják a radikálisabb elképzelések túlfûtött romanticizmusát. Ez a koncepció nem kizárólag a Bolyai Egyetem azonnali visszaállításában látja a romániai magyar felsôfokú oktatás problémájának a végérvényes megoldását. Átmeneti szakaszként a mai Babes-Bolyai Egyetem tagozatosítása is belefér, a magyar nyelv státuszának helyreállításával az egyetemi oktatás, kutatás és adminisztráció területein, ami a magyar egyetemi oktatói gárda kiképzésére irányuló, komolyabb szakmai megfontolásokkal is összecseng. Természetesen mindez egy pillanatra sem csökkenti annak a politikai-adminisztratív lépésnek a fontosságát és a törvényes feltételek biztosítását követôen határozott megtételét, amely az önálló állami magyar egyetem visszaállítását, jogi státuszának teljes mértékû garantálását eredményezi. Ez a koncepció azáltal is igyekszik meghaladni a Bolyai Egyetem-centrikusságot, hogy célul tûzi ki a magyar tagozat visszaállítását mindazokban a felsôoktatási intézetekben, amelyekben ez évekkel, évtizedekkel ezelôtt megvolt, de fokozatosan elsorvasztódott, s amelyekrôl ez idáig lényegesen (és érthetetlenül) kevesebb szó esett, mint a Bolyairól. Még tovább lépve, nem csupán a hagyományos oktatási rendszer feltámasztását tûzi ki célul, hanem „a kor kihívásainak megfelelô felsôoktatási hálózat" telepítésére is gondol, amelynek megtervezése „szigorúan tudományos felmérésekre és döntésekre" kell hogy alapozódjék. Végül pedig feltétlenül méltánylandó érdemének tartom, hogy tudatosan törekszik a politikai és szakmai érvelés többnyire mondvacsinált, de a köztudatba meglehetôsen besulykolt szembenállásának a meghaladására és a kettô egyensúlyba hozására azáltal, hogy – legalábbis deklaratíve – magába építi a szakmai szempontokra történô hivatkozást is. Mindezek olyan elemek Kötô József koncepciójában, amelyek miatt azoknak is érdemes odafigyelni rá, akik a politikai gyakorlat szûkebb körén kívül esnek ugyan, de hivatásuknál fogva joggal úgy érezhetik, hogy ez a koncepció hozzájuk is/ nekik is szól.

Jómagam a gyakorló egyetemi oktató nézôpontjából szemlélem mindezeket a problémákat. Ebbôl a pespektívából, az egyetemi környezetben szerzett személyes és kollektív tapasztalatból másmilyennek látszanak a dolgok, másképpen tevôdnek fel a problémák, sokszor mintegy ellenfényben mutatkoznak meg azok a jelentéstartalmak, amelyek a Kötô-szöveg kontextusában egyértelmûnek és kézenfekvônek tûnnek. Ebbôl a nézôpontból egy olyanszerû szöveg, mint a Kötô Józsefé, egyfajta ideologikus beszédmód teljesítményének minôsül. Mint ilyennek, a célja nem annyira a valós helyzet feltárása, mint inkább egy bizonyos – szintén ideologikusan tételezett – helyzettel kapcsolatos érdekek, törekvések megszólaltatása. Mégis – ennek tudatában is – általában kettôs elvárással közelítünk egy stratégiakoncepciót hordozó szöveghez: 1. Mit tudunk meg belôle arról a valós helyzetrôl és körülményeirôl, amelybôl kiindulva és amely számára ez a koncepció készült? 2. A javasolt célkitûzések, irányelvek mennyire vannak összhangban az alapul szolgáló helyzetképpel?

Mindenekelôtt számba kell vennünk e szövegnek mint ideologikus képzôdménynek néhány általános jellemzôjét.

Elsô olvasásra szembetûnik, hogy a szövegben használt számos alapvetô fogalom, mint „mûveltség", „nemzetstratégia", „erdélyi felsôoktatási hálózat", „tudományos felmérés", „telepítési terv" stb. definiálatlanul marad. Ez az ideologikus beszédmód velejárója, amely még a kulcsfogalmak bevezetésekor is egyfajta közérthetôségre alapoz, arra az elôfeltevésre, hogy a befogadónak is hallgatólagosan ugyanazt kell értenie az illetô fogalmon, mint a szöveg szerzôjének. Jelen esetben ez az elôfeltevés indokoltnak tûnik, annál is inkább, mivel azon a még átfogóbb elôfeltevésen alapul, hogy a romániai magyar nemzeti közösség olyan létfontosságú közös ügyérôl van szó, amelyhez e közösség minden egyéne ugyanúgy viszonyul. Tehát e viszonyulást gondolati-nyelvi síkon kifejezô fogalomrendszer és szóhasználat is mindenki számára ugyanaz és egyértelmû kell hogy legyen. Ezáltal válik az ilyenszerû ideologikus beszédmód monologizáló beszéddé, az igazság közös keresésének dialogikus beszédhelyzeteitôl eltérô beszéléssé, az egyetlen, mindenki számára közös és megmásíthatatlan igzság kinyilatkoztatásának színterévé. Kötô József szövege is ebbe a monologikus, kinyilatkoztató mûfajba tartozik. Az írás pillanatában egy már készen álló igazság kimondójának, szószólójának érzi magát, egy igazságénak, amely mindannyiunkké (kellene hogy legyen), s éppen ezért indokoltnak és jogosnak, mi több, e beszédmód természetes velejárójának érzi a fejedelmi többest, a mindannyiunk nevében való beszélést. Mint ahogy – hasonlóképpen – szükségtelennek érzi a használt fogalmak definiálását, mivel számára ezen az alapon a megértés, az érthetôség problémái egyszerûen nem léteznek. Kötô számára ennek az igazságnak a kimondása, túl a közvetlen politikai értékén, erkölcsi tett. Innen a fejedelmi többes magabiztossága, mivel ezt az erkölcsi elkötelezettséget felvállalók, ebben az egyetemesnek vélt igazságban osztozók s így a kijelentéseivel mélyen egyetértôk, a vállalkozását maradéktalanul helyeslôk széles táborát véli maga mögött. Ugyancsak ebbôl adódik szövegének helyenkénti lírai hangvétele, stílusának emelkedettsége, a szerzô szubjektív vallomástételben megszólaló küldetéstudata. Mindez eltér ugyan egy politikai formáció számára megfogalmazandó stratégiakoncepció formális mûfaji követelményeitôl, de mifelénk, az eszme morális magasztosságának nézôpontjából tekintve, a személyesség szubjektív megnyilatkozásainak ilyenszerû elkeveredése a vezérpolitikusi szerepkör megkövetelte szakszerûséggel és ideológiai elkötelezettséggel nemhogy bocsánatos bûnnek, hanem egyenesen kívánatosnak számít.

A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogy mi az, ami a Kötô József beállítódásával és státuszával járó nézôpontból nem látszik, az enyémbôl viszont igen szembetûnônek bizonyul?

Elôszôr is le kell szögeznem, hogy az én nézôpontom nem a Kötô szövegében szereplô „szakember", (Kötô szóhasználatában a „szakma") nézôpontja, hanem a helyzet érintettjéé. Kötô használja, de nem definiálja a „szakma" fogalmát, s ezáltal ez a kifejezés is az ideologikus beszédmód elemeként mûködik, vagyis jelentéstartalmát nem annyira a szakmai realitás tényállása, mint inkább a kifejezés elôfordulásának nyelvi kontextusa határozza meg. A szövegbe az ideologikus építkezés szükségletébôl kerül be, nem pedig a szakma társadalmi valóságának tényleges kifejezôjeként. A stratégiaalkotó politikus ilyetén könnyed és magabiztos szóhasználata szerencsésen elfedi a valós tényállásra vonatkozó konkrét ismereteit. Olyanvalaki viszont, aki naponta a bôrén tapasztalja a szakmai tényállások realitását, ebben a nyelvi környezetben találkozva a kifejezéssel, értelmezési nehézségekbe fog ütközni, mivel e kijezésnek az ô számára érvényes jelentéstartalma igen messzire fog esni az ideologikus kontextusban felsejlô jelentéstartalomtól. Míg az érintett számára a hivatkozott szakma a mindennapok reáliája, addig az ideológiai szövegben nem több mint puszta név, amely az ideologikus beszédmód szükségleteinek megfelelôen különbözô kontextuális jelentésekre tehet szert.

Vizsgáljuk meg tehát, hogy az érintett nézôpontjából milyen értelemben tûnhet problematikusnak a Kötô által kimunkált ideologikus hangvételû stratégiakoncepció? Milyen elégtelenségek sejlenek fel egy ilyen ideologikus beszédnek az érintettekkel való találkozásából adódó értelmezésbeni nehézségekbôl?

Mindenekelôtt szembetûnô, hogy a gondolatmenet bevezetô indoklása szinte kizárólagosan történelmi analógiákra (még csak nem is igazán érvelésre) támaszkodik. A két világháború közötti események és koncepciók, de az azelôttiek is, olyan hivatkozási alapként jelennek meg a mai ideológiai építkezés számára, mintha maiak, jelenbeliek lennének. Mintha a jelenlegi állapotok és ama események közötti vélt hasonlóságok tényleges relevanciával bírnának a mostani helyzeten változtatni kívánó stratégiakoncepció számára. Egy eltárgyiasított, örök érvényû értékké „nemesített" és merevített történelem, amely néma tanulságként idézôdik egy üres tekintetû jelen figyelemkörébe, hogy kitöltse ott az eleven értékalkotás helyén tátongó ûrt. Tanulság, amely, megfellebezhetetlenül szól a mához, az egész történelem nevében: „Világosan kitetszik tehát, hogy a Trianon utáni egyetemes magyar történelem fô tanulsága, hogy legfôbb menedékünk a mûvelôdés." Tanulság, ami már szinte nem is a jelenben élô gondolkodó elmének a történelemmel kapcsolatban levont következtetéseibôl adódik, hanem a jelen szemei elé helyezett, mintegy önmagáért beszélô történelem szemlélésébôl, belátásából. Így néz farkasszemet egymással az önértékének fölényes tudatával felruházott múlt és az értéktelenségének zavarában szégyenlôsen pislogó jelen – beleértve a csak a szakmáját végzô szakember szûklátókörûségét (sôt „mûveletlenségét") is – amely nem képes felemelkedni a múltbeli példák magasztosságához. Néma tehetetlenségében meg sem kísérli partneri párbeszédben szólaltani meg a múltat, hogy annak értelme a jelenbeli élô, eleven cselekvés megértô közelségébe kerüljön és megtermékenyítôleg hasson rá. Ehelyett a kész tanulságként idézett múlt a jelenbe helyezett értelemkövületté válik, hidegen ragyogó értékké, amelyrôl egy-egy ideologikus építmény gondosan letörölgeti a port, hogy egy újabb pillanatra visszanyerje eredeti fényét. Holott a szakember és általában a valós jelenben cselekvô módon élô ember számára a konkrét létkörülményeit képezô jelen tapasztalata nézôpontjából a múltra vonatkoztatott mindenféle analógia vagy hasonlóság önmagában episztemológiailag irreleváns. Számára a tapasztalatai egyértelmûen azt igazolják, hogy az, amiben benne él, minden látszólagos hasonlóság ellenére sem azonos a múlttal. Márpedig abban akar ô, amiben benne él, a további cselekvései számára perspektívákat nyitni, stratégiákat kiépíteni, s ezért ebben a jelenben szeretné e stratégiákat megalapozottaknak látni. A múlt e tekintetben csak annyiban jöhet számításba számára, amennyiben nyílt, közvetlen párbeszédet folytathat vele, amennyiben közelebb férkôzhet az értelmezés közvetlenségében megnyíló értelméhez, s nem egy készen kapott, kinyilatkoztatott cselekvési kánonként állítják vele szembe. Ezért a jelen valóságos helyzeteiben élô, közvetlenül érintett (szak)ember értetlenül áll az ideológiai szöveg szózuhataga elôtt, amely intô bálványként állítja elébe azt a múltat, amely különben az ô mindennapos tapasztalataiban is élénken benne él és a legsajátabb értelemben magáénak érzi a vele folytatott folytonos belsô párbeszédben.

E stratégiakoncepció másik – az elôbbivel összefüggésben álló – az érintett számára azonnal szembeötlô jellemzôje az, hogy mennyire hiányzik belôle e stratégia beillesztése a romániai valóságba. Az oktatás megszervezésével kapcsolatos kérdéseket mindvégig a romániai magyarság nézôpontjából kezeli, de úgy, mintha közömbös lenne a realitás iránt, amelyben a romániai magyarság él. A történelmi analógiák gazdagságával szemben szegényesek a megvalósítás körülményeit is magában hordó jelenbeli valóságra való utalások. Ennek okai összefüggnek az ideologikus beszédmód természetével. A múlt megideologizált képe mindig kikristályosodottabb és kézenfekvôbben bevethetô, mint a jelenrôl alkotott ideologikus kép. Ez utóbbi a jelen mozgása révén sohasem lehet olyan teljes mint a múlt képe, és a konkrét tapasztalatok révén könnyebben tetten érhetôk a benne rejlô torzítások, a jelen tényleges ismeretének hiánya. Az ideológus számára a múlt mindig könnyebben kezelhetô, mint a jelen, amelynek a pontos, tényszerû ismerete sokkal nagyobb erôfeszítést és munkaráfordítást igényel, s mivel nem tanulságokat, hanem mások által is megtapasztalt tényeket tartalmaz, nehezebben is értelmezhetô. Nem csoda tehát, hogy politikusaink olykor nagy elôszeretettel fordulnak a múlthoz, ahelyett hogy a jelenben formálódó körülmények megismerésével bíbelôdnének. Ebben az esetben viszont az oktatás gyakorlatában élô (szak)ember egy ilyen stratégiakoncepció tartalmán elgondolkodva egyszerûen elkedvetlenedik, s olyasmi jut eszébe, hogy az egész szép, de nem más mint légüres térben mozgó képzelgés, amelynek a megvalósításával ugyanott állunk (meg) majd, mint az eddigi gyakorlati lépéseinkkel általában: elbukik, mihelyt a kíméletlen valóság irányából az elsô komolyabb akadály az útjába kerül, vagyis amikor „mások" is kezdenek felfigyelni rá és megteszik az ellenlépéseiket. Ez a stratégiakoncepció anélkül rajzolja fel egy önálló magyar felsôoktatási rendszer körvonalait, hogy a romániai oktatási rendszerrel való tényleges kapcsolatait is felvázolná. Holott a tényleges kivitelezésében a romániai oktatás egészének törvényes kereteitôl s az általuk meghatározott formáktól, a meglévô oktatási rendszer hagyományaitól, valamint a fennálló gazdasági és kulturális állapotoktól egyszerûen nem lehet eltekinteni. A tervbe vett romániai magyar nyelvû felsôoktatási hálózat is az általános jellegû törvényes szabályozások révén egy országos oktatási rendszerbe illeszkedik be. Ha a rendszer egésze nem mûködik jól – márpedig nem mûködik jól, hisz köztudottan az oktatás korszerûsítésében a kelet-európai államok között Románia csak Albániát elôzi meg –, akkor mi a garanciája annak, hogy egy önállónak megálmodott, de nem külön törvények alapján szervezôdô és egy régóta elévült országos oktatási gyakorlat hagyományaiban osztozó magyar nyelvû oktatás korszerûen fog mûködni? Márpedig ez a stratégiakoncepció egy szót sem tartalmaz arról, hogy a jelenlegi romániai oktatás milyen színvonalával lehet számolni, mennyiben valósulnak meg benne ténylegesen a korszerûségi feltételek, mennyiben képes vagy akar-e egyáltalán megfelelni a korszerûségi követelményeknek, európai kívánalmaknak. Akik ebben benne élnek, pontosan tudják, hogy mindez nem csupán néhány paragrafusnak a bevezetésén vagy átfogalmazásán múlik az oktatási törvényben, hanem itt jóval mélyebb és törvényes intézkedésekkel egyik pillanatról a másikra megváltoztathatatlan beidegzôdésekrôl, érdekszövetségekrôl, helyzeti tehetetlenségrôl, szemléleti-mentalitásbeli korlátokról s a legtöbb esetben nagyfokú érdektelenségrôl, a változtatásra irányuló akarat teljes mértékû hiányáról van szó éppen azok esetében, akiknek feladata lenne a törvényes rendelkezések életbeléptetése, az oktatási reform beindítása. Hogyan véli tehát kivitelezhetônek egy ilyen oktatásfejlesztési stratégia egy helyben topogó oktatási reform közepette a korszerû, európai igényû kisebbségi oktatási rendszer kiépítését? Hogyan látja ezt kivitelezhetônek egy olyan vezetôi-szervezôi mentalitás továbbtartó érvényesülése mellett, amelyre a koncepciónélküliség, szakszerûtlenség, a problémamegoldással járó felelôsségtôl való menekülés, a rossz minôség és a gyenge hatásfok jellemzô.

Ezzel kapcsolatban nemcsak a múlt, hanem olykor a jelen történései is megszívlelendô tanulsággal szolgálnak, de ebben a szövegben jelét sem találni annak, hogy ilyesmire is odafigyelne. Egy ilyen tanulságos esemény volt a BBTE magyar tanári karának erôfeszítés-sorozata az egyetemen belül a magyar tagozat létrehozására és e kezdeményezés csôdje. A patthelyzetet kitermelô intézkedés – a döntéshozatal átutalása az egyetem szenátusának hatáskörébe, az egyetemi autonómia érvényesítése címén – ugyanannak a demokráciánk az összetevô eleme, amelynek egy másik elemeként joggal elvárható a tanügyi törvény módosítása. De ez esetben nem a tanügyi törvény tartalmán múlott a dolog, hanem az egyetem vezetésében abszolút többségben levô román kollégák hozzáállásán, s ebbôl újfent kiderült, hogy az egyetemen belül nincs tényleges kollektív akarat a magyar tagozat egyenjogú félként, partnerként való elismerésére. És ez akkor sem lesz meg igazán, amikor a tanügyi törvény módosítása a jogi alapot is megteremti a magyar nyelvû felsôoktatás önállósításához. Kialakul tehát egy skizofrén helyzet: az egyetemi magyar tagozat törvényes alapját a hivatalos politika elismeri, de tényleges gyakorlatát a fennálló intézményi struktúra és a benne dolgozó szakemberek nem óhajtjak elfogadni, s az egész ügyintézési rendszert továbbra is úgy mûködtetik, mitha kvázi-nemlétezônek tekintenék. Így a „vagyunk is meg nem is vagyunk" dilemmájában ôrlôdik-vergôdik ez a látszattagozat ahelyett, hogy a saját hatékony önépítésével foglalkozhatna. Ugyanis önmaga megtervezéséhez joga van, de a terveivel kapcsolatos döntéseket már mások hozzák meg a feje felett, s a kivitelezés játékszabályaiban pedig egyszerûen nem szerepel tényezôként. Szívesen olvastam volna egy ilyen stratégiakoncepcióban, hogy hogyan látja kezelhetônek ezt a tudathasadásos állapotot. A szónoki választ tudom: önálló oktatási intézmények létrehozásával. Csak ennek kimondásától a megvalósításig ugyancsak hosszú út vezet, s a stratégiakoncepció éppen ennek az útnak a csomópontjait kellene hogy felvázolja szakavatott tanulmányok eredményeinek és az elôbbihez hasonló tanulságoknak a feldolgozásával.

Ez a stratégiakoncepció a kiépítendô magyar nyelvû felsôoktatásban feltételezett kezdeti oktatóhiányt többek közt magyarországi és más külföldi szakemberek meghívásával kívánja megoldani. A vendégtanárkodás az egyetemi életben bevett gyakorlat, aminek a lehetôségeit természetesen a magyar nyelvû oktatás is kihasználná, de egész szakterületek képzési formáit vendégtanárokra alapozni szervezési szempontból igen nehézkes, pénzûgyi szempontból pedig igen költséges lenne. Egy vendégoktató költségei manapság a sokszorosát teszik ki egy hazai oktató fizetésének, ami a hazai oktatókkal szemben méltánytalan, megalázó helyzetet teremt. Ezért nyilván nem a vendégoktató a hibás, hanem azoknak a hazai tanári fizetéseknek a színvonala, amelyek az egzisztenciaminimumot is alig szavatolják a tanárok és családjaik számára. Ugyanis a mai piacgazdasági körülmények között is sikeresen tovább él a romániai oktatásban az a szocialista hagyomány, amely egyrészt ideológiai szinten mindig magasztos eszményeket és ezzel járó hivatástudatot társított a tanári pálya gyakorlásához, másrészt viszont az alacsony szintû javadalmazással a felnôtt társadalom és a pályaválasztó fiatalok szemében egyaránt a teljes presztízsvesztés állapotába züllesztette ezt a foglalkozást. Vajon a jelen koncepció kigondolója hogyan látja megoldhatónak az oktatói pálya alacsony társadalmi presztízse és a neki tulajdonított nemzetmentô szerep közötti kiáltó ellentmondást? Hogyan lehet komolyan gondolni azt, hogy kisebbségi megmaradásunk egyedüli záloga a mûveltség, amikor az ennek megszerzését elôsegítô oktatói és szakemberstátusok a magyarság körében is, sôt a fiatalok körében is meglehetôsen lenézettek, mivel gyakorlásuk hovatovább az egzisztenciális nyomor állapotához vezet. A „kimûvelt fôk közösségét" csakis egy korszerûen képzett oktatói és szakembergárda valósíthatná meg, amelynek nincsenek egzisztenciális gondjai és így kimondottan a hivatásának tudja szentelni magát (amivel a folytonos és egyre komolyabb anyagi erôfeszítéseket igénylô folytonos továbbképzés is együtt jár.) Ez képezi egy ilyen stratégiakoncepció mûködésének a sarkalatos pontját. És éppen erre nem kínál semmilyen megoldási javaslatot ez a dokumentum.

A külföldi meghívottak problémája egy másik visszásságot is tartalmaz. Eltereli a figyelmet arról, hogy minden korlátozottság ellenére mégiscsak létezik egy hazai magyar aktív oktatói és szakembergárda is, amely ténylegesen gyakorolja hivatását. Ennek köszönhetôen, ha nem is a kívánt intézményi keretek között, létezik és mûködik egy magyar nyelvû felsôoktatás, amely átlagos színvonalában nem marad el a román nyelvû mögött. Számos stratégiaelképzelés ez idáig minimalizálta ennek jelentôségét, mivel oly módon fogalmazódott meg, mintha egy teljesen új felsôoktatási rendszer kiépítését elôlrôl kellene kezdeni. Úgy tûnik, hogy a jelen stratégiakoncepció ezt a szélsôséges hozzáállást korrigálni akarja azáltal, hogy a kiépítendô magyar tannyelvû felsôoktatási rendszer szerves részeként ismeri el a meglévô és mûködô magyar tagozatokat. De ez a koncepció sem kezeli a meglévô magyar nyelvû felsôoktatást az elsô számú és mondhatni egyetlen realitásként, amire kiinduláskor komolyan támaszkodni lehet és kell egy magyar nyelvû felsôoktatási hálózat kiépítésében. Holott a jelenlegi magyar nyelvû felsôoktatás, ha nem is önálló intézményekben s korlátolt és tisztázatlan jogi feltételek között, de mégiscsak mûködik, és a hatókörébe tartoznak mindazok a felsôoktatási tapasztalatokkal rendelkezô, gyakorló magyar szakemberek, akik e problémakör tartalmi, gyakorlati, technikai kérdéseihez a kívülállóknál vitathatatlanul jobban értenek. Jellemzô, amint a jelen koncepció is inkább történelmi példákból indul ki, mintsem azok tevékenységének az elemzésébôl, akik erôfeszítéseikkel manapság ezt az oktatási rendszert fenntartják és fejleszteni, tökéletesíteni igyekeznek. Kétségtelen, hogy ebben a történelmi analógia súlya is szerepet kap, amely a jelen semmisnek tekintésével igyekszik kihangsúlyozni az idézett múlt nagyszerûségét, ám itt ezen túlmenôen az is közrejátszik, hogy a mai gyakorló oktatók „példája" kevésbé ismert, és nem is igen kerülhet be a köztudatba, mivel az ideologikus jeletéstartalmak terjesztésére hangolt kisebbségi média nem sok figyelmet szentel az ilyesminek. Ezen túlmenôen viszont az mégiscsak elgondolkoztató, hogy minálunk még manapság is teljes komolysággal készülhet el egy stratégiakoncepció úgy, hogy szerzôje a valós és aktuális problémák ismerete és kötelezô módon való beépítése helyett oktatástörténeti ismeretekkel jeleskedik. Tényfeltáró és okfejtô helyzetelemzés helyett alapvetô gondolatmeneteket történelmi analógiákra épít. Vajon pótolhatja-e a történelem ismerete a mai egyetemi oktatók tevékenységének és gondjainak alapos ismeretét? Az országos oktatási hálózaton belül viszonylag kicsi a létszámuk, de a mai körülmények között már sikeresen gyarapítható. Ezek a szakemberek szakmai és didaktikai képzettség tekintetében semmivel sem maradnak el a román szakemberek mögött, de tudásuk, hozzáértésük, tenni akarásuk nem mindig érvényesülhet kellô hatékonysággal. Fôleg a romániai magyar közéletben és kultúrában nem érvényesül kellô súllyal és befolyással az intézményi feltételek korszerûtlensége miatt, a szocializmusból átörökített diktatórikus vezetési reflexek és mentalitások miatt, az eluralkodó dilettantizmus, felületesség és felelôtlenség miatt, az elharapozódó maffiózó szellem miatt, a nemzetmentô ideológia hangoskodásai miatt, a nyilvánosság teljes hiánya vagy pedig a továbbra is élénken mûködô cenzúrázó, öncenzúrázó hajlama és manipulatív gyakorlata miatt, az általános bizalmatlanság légköre miatt, valamint a dolog természete folytán, mivel az oktatók és kutatók látványos közszereplések helyett egyszerûen a mindennapi munkájukat végzik. Hadd hivatkozzam e tekintetben egy másik tanulságos esetre is, amelyre mint jelenségre szintén oda kellene figyelnie egy, a realitással komolyan számot vetô stratégiai koncepciónak. Az ez év elsô hónapjaiban lezajlott Bolyai Egyetem-vitáról van szó, amelynek hangnemébôl, a hozzászólások többségének minôségébôl, az alkalmazott érvelési módokból és az egésznek a vitaetikai színvonalából egyebek mellett eléggé jól kiérezhetô, sôt kiérthetô volt az, hogy a mai meglévô romániai magyar felsôoktatásnak és oktatói gárdának, az általa képviselt szakértelemnek mennyire van vagy (inkább) nincs véleményformáló presztízse a romániai magyar közéletben és kultúrában, s hogy ez a kultúra mennyire nyitott és odafigyelô egy olyan lényegi kérdés valós tartalmára, amely kapcsán – bármennyire is közérdeklôdésre tartson számot – egy érdemi vitában mégiscsak a szakembereké kellene hogy legyen az utolsó szó. S ez a helyzet mindaddig nem fog megváltozni, amíg a romániai magyar közéletben szervezôdô intézményi keretek nem arra nyújtanak alkalmat s a nyilvánosság érettségi foka lehetôvé nem teszi, hogy a nemzetmentés hivatásos szónokai helyett a szakemberek fejtsék ki elképzeléseiket, véleményüket, érveiket az ôket illetô és érintô problémákkal kapcsolatban.

Még egy utolsó észrevétel. Miközben az önnmagára irányuló összpontosításba belefeledkezve, az egyik helyen már „az erdélyi értékteremtô szellem hagyományos mûhelyei"-nek (kiemelés tôlem – V.K.) a visszaállításáról beszél, oda kívánkozik egy halk szavú kérdés: felépíthetô-e egy komoly stratégiakoncepció anélkül, hogy alaposan és megfontoltan ne taglalná a román felsôoktatáshoz való viszonyát, az együttmûködés kereteit és formáit? Ennek komolyan vétele nélkül viszont aligha lehet az itteni jelenlegi kulturális, szociális és mentalitásbeli körülmények között normálisan mûködô magyar nyelvû felsôoktatást kiépíteni. A problémának csak egyik vonatkozása: a magyar szakemberek egy része, éppen a szakemberhiány miatt, eddig is a román oktatók mellett és velük együttmûködve formálódott. Miért ne lehetne erre az együttmûködésre alapozni a továbbiakban is, mindaddig, amíg szükséges, a jóval költségesebb és bizonytalanabb vendégtanárprogramok helyett?

A vizsgált stratégiakoncepció a szakszerûség minden látszata ellenére bizonyos ideológiai sablonoktól, beidegzôdésektôl nem tud és nem is akar megszabadulni. Ez összefügg az ideologikus beszédmóddal, amely az ilyenszerû szövegek sajátja. De ez nem lehet akadálya annak, hogy megpróbálja korszerûsíteni magát. Ehelyett azonban továbbra is egy felvilágosodás korabeli eszmeiséggel átitatott terminológiát forgalmaz: felemelkedés, emancipáció, mûveltség, stb. Ezeket a tartalmakat szeretné a kisebbségi megmaradás szolgálatába állítani. Szûkebb értelemben igazolható is ez az összefüggés. Nyilvánvaló, hogy egy embercsoport történelmi fennmaradásában jelentôs szerepet játszik annak kultúrája. De manapság a közhelyszerû ismételgetés helyett konkrét tartalommal kell telíteni a luminista eszmét ahhoz, hogy hasson. A mûveltségnek, szakértelemnek a mai életben már konkrét jelentéstartalma, módozatai, hatékonysága, és nyilván nem utolsósorban költségei és erôforrásai vannak. Ezek felmérése nélkül a megteremtésére irányuló bármiféle elképzelés és kezdeményezés, bármennyire is nagyszabásúnak és szisztematikusnak hasson is, üres szólam vagy legfennebb hôsies, gesztusértékû vállalkozás marad, ami hosszú távon nem tartható fenn. A mai társadalomban a tudás intézményeinek fenntartása az egyik legköltségesebb vállalkozás, olyan ráfordítás, amelynek csak akkor van hatékonysága és értelme, ha az egyénen túlmenôen össztársadalmi szinten is megtérül a civilizációs eszközök használatában, a kommunikációs viszonyok átszervezôdésében, az alkotóenergiák felszabadításában. Nemcsak hozzásegít ahhoz, hogy a mai civilizációs körülmények között elérhetô emberi minôségi színvonalon zajló élet feltételei létrejöjjenek, hanem bizonyos értelemben függ is ezek meglététôl. Ezért egy ilyen stratégiai koncepciót nem lehet felépíteni anélkül, hogy elôzôleg számot ne vetnének az egész mai romániai realitással, azzal a kulturális és társadalmi közeggel, azokkal az anyagi és emberi erôforrásokkal, amelyek végsô fokon az oktatási rendszer egészével kapcsolatos stratégiákat megszabják. Ehhez viszont azzal kellene kezdeni végre, ahová a jelen koncepció gondolatmenete folyamán végül eljut: a pontos, szakszerû helyzetfelméréssel és -értékeléssel.

Ezek után döntse el ki-ki a maga belátása és lelkiismerete szerint, hogy a vizsgált stratégiakoncepció mennyire szakszerûen tesz eleget a gondolatmenetünk elején kérdések formájában megfogalmazott elvárásoknak. Ugyanis a „szakmaiság szabályait" önmagára nézve is kötelezônek véli: „...egyetemépítô munkánk akkor töltheti be stratégiai szerepét, ha a szakmaiság szabályait szigorúan betartva végezzük."