Molnár Gusztáv
Az erdélyi kérdés
A beati possidentes ... igen távol állanak annak felismerésétôl, hogy túlfeszítették a húrt a gyôzelem pillanatában, és hogy más népek jogosult életérdekeinek a rovására visszaéltek a kedvezô pillanattal. De van-e a nemzetek életében egyáltalán más momentum, amelyben ily felismerés lelkükben megszületik, mint az a pillanat, amikor már késô? (Bethlen István 1933. nov. 30-i londoni elôadása)
Ha kellôképpen értékelni tudtuk volna az idôt és a helyzetet annak az egy évnek a folyamán..., olyan elsôrendû fontosságú alaptörvényekkel vértezhettük volna fel magunkat, amelyek még a dualizmus bûnébe esett monarchiában sem hagytak volna cserben bennünket. (George Barit az 1863-64-es erdélyi diétáról)
1.
Az 1996. novemberi romániai választások második fordulója elôtt két figyelemre méltó térképet tett közzé a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja (PDSR) által az elsô fordulóban elszenvedett vereséget kétségbeesetten elkerülni igyekvô Iliescu választási stábja.1 Az elsô Samuel Huntington híres, The Clash of Civilisations (Civilizációk konfliktusa) címû mûvébôl való, és a nyugati civilizáció keleti (kelet-európai) határait ábrázolja (1. ábra), a másik pedig a huntingtoni határvonal romániai szakaszát pontosan követô elsôfordulós elnökválasztási eredményeket. A Huntington által a nyugati civilizációhoz sorolt Erdélyben – Hunyad és Máramaros megye kivételével – az elsô fordulóban, mint ismeretes, mindenütt az ellenzéki elnökjelöltek kerültek ki gyôztesen, szemben az ortodox Kelet-Európához sorolt Regáttal, ahol viszont majdnem mindenütt Iliescu diadalmaskodott.
Erdélyt, a választási felhívás szerint, nyilvánvalóan ki akarják szakítani "Románia testébôl", és ennek az erdélyi autonómia, az ország föderalizálása formájában megvalósuló bûnténynek nem más, mint maga Emil Constantinescu, az ellenzék elnökjelöltje az eszköze.
Iosif Boda, Iliescu akkori kampányfônöke nemrég azt nyilatkozta, hogy ô végig ellenezte "azoknak a térképeknek a bevetését, mivel nincs tudományos alapjuk"2. Ha a választási felhívás szövegére gondol, akkor tökéletesen igaza van, a szóban forgó térképek azonban nagyon is pontosan tükrözték a valóságot. A második forduló eredményei azt mutatták, hogy Iliescu Ó-Romániában (8,5 millió érvényes szavazat) megszerezte ugyan a többséget (52,4%), de a jóval csekélyebb választóerôt (4,5 millió érvényes szavazat) képviselô Erdély oly nagy arányban szavazott a Demokrata Konvenció jelöltjére, hogy ez a többlet ellensúlyozni tudta Constantinescu regáti vereségét. (2. ábra)
De lássuk, mit is mond a szingapúri Wang Gungwu által korunk Machiavellijének nevezett amerikai tudós3 oly sokat emlegetett, de csak kevesek által olvasott könyvében.
"A hidegháború idején – kezdi fejtegetését Huntington – Európa mint egész nem létezett. A kommunizmus bukásával azonban többé nem lehetett megkerülni a kérdést: mit jelent Európa? Európa északi, nyugati és déli határait hatalmas víztömeg jelöli ki, ami déli irányban éles kulturális különbséggel párosul. De hol húzódik Európa keleti határa? Kit lehet európainak és ezzel az Európai Unió, a NATO és más ezekhez hasonló szervezetek potenciális tagjainak tekinteni?
A legegyértelmûbb és -átfogóbb választ a nyugati kereszténységhez tartozó népek, valamint a muzulmán és ortodox népek között húzódó, évszázadok óta fennálló nagy történelmi választóvonal szolgáltatja. Ez a választóvonal a Római Birodalom 4. századi felosztásával és a Német-Római Szent Birodalom 10. századi megalakulásával vált láthatóvá. Mai »helye« körülbelül 500 év óta változatlan. Észak-déli irányban a Finnország és Oroszország, valamint a balti államok és Oroszország közötti határral esik egybe, majd Nyugat-Belaruszon, Ukrajnán húzódik keresztül, elválasztva egymástól a görög katolikus nyugati részt az ortodox keleti résztôl, Romániában a katolikus magyarok [Huntington itt nyilván az egyszerûség kedvéért használja a "katolikus" jelzôt – M.G.] által lakott Erdély és az ország többi része között húzódik, majd a volt Jugoszláviában a Szlovéniát és Horvátországot a többi köztársaságtól elválasztó határ mentén halad tovább. A Balkánon ez a választóvonal természetesen az Osztrák-Magyar Birodalom és a Török Birodalom közötti történelmi határvonallal esik egybe.4 Ez Európa kulturális határa és a hidegháború utáni világban ez egyben Európa és a Nyugat politikai és gazdasági határa is.
A civilizációs paradigma így világos és megcáfolhatatlan választ ad a nyugat-európaiakat foglalkoztató kérdésre: »Hol ér véget Európa?« Európa ott ér véget, ahol a nyugati kereszténység véget ér, és ahol az iszlám és az ortodoxia kezdôdik. Ez az a válasz, amit a nyugat-európaiak hallani akarnak, amit túlnyomó többségük sotto voce támogat, és amit számos értelmiségi és politikai vezetô nyíltan is hirdet. Újból észre kell vennünk, mint arra Michael Howard rámutatott, a szovjet érában homályban maradt különbséget Közép-Európa vagy Mitteleuropa és a tulajdonképpeni Kelet-Európa között. Közép-Európához »azok az országok tartoznak, amelyek valamikor a nyugati keresztény világhoz tartoztak; a Habsburg Birodalom egykori országai, Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia, Lengyelországgal és Németország keleti határterületeivel együtt. A 'Kelet-Európa' kifejezést csak azokra térségekre kell alkalmazni, amelyek történelme az ortodox egyház égisze alatt alakult: vagyis a Fekete-tenger melléki Bulgáriára és Romániára, valamint a Szovjetunió európai részeire.« Nyugat-Európának az kell hogy legyen az elsôdleges feladata, hangsúlyozta Howard, hogy »reintegrálja a közép-európai népeket abba a kulturális és gazdasági közösségbe, amelyhez ténylegesen tartoznak, hogy visszaállítsa a London, Párizs, Róma, München és Lipcse, Varsó, Prága és Budapest közötti kapcsolatokat«.
Pierre Béhar is »egy új törésvonal«, »egy alapvetôen kulturális vízválasztó« megjelenésérôl beszél, amely elválasztja egymástól a katolicizmus és protestantizmus által jellemzett, valamint a keleti keresztény és iszlám hagyományok által jellemzett Európát. Egy vezetô finn szakértô hasonlóképpen, a Kelet és Nyugat közötti régi törésvonallal hozta összefüggésbe a vasfüggöny helyébe lépô új európai választóvonalat, amely az »egykor az Osztrák-Magyar Birodalomhoz tartozó országok, valamint Lengyelország és a balti államok helyét Nyugat-Európán belül, a többi kelet-európai és balkáni országét azon kívül jelöli ki«. Egy jeles angol személyiség is egyetért azzal, hogy »itt a keleti és a nyugati egyházak, tágabb értelemben, a kereszténységet közvetlenül Rómától vagy kelta és német közvetítéssel elfogadó népek és a kelet-, valamint délkelet-európai, a kereszténységet Konstantinápolytól (Bizánctól) elfogadó népek közötti különbségrôl van szó«.
A közép-európaiak szintén kihangsúlyozzák e választóvonal jelentôségét. A kommunista örökségtôl való eltávolodásban és a demokrácia és piacgazdaság meghonosításában elért haladás tekintetében jelentôs különbség van »a katolikus és protestáns, valamint az ortodox országok között«. A litvánoknak, érvelt Litvánia elnöke, évszázadokkal ezelôtt kellett választaniuk »két civilizáció« között, és »ôk a latin világ mellett döntöttek, a római katolicizmust és a törvény uralmán alapuló államberendezkedést fogadták el«. A lengyelek hasonlóképpen azt mondják, hogy ôk, attól kezdve, hogy a 10. században a latin kereszténységet fogadták el Bizánccal szemben, a Nyugathoz tartoznak. A kelet-európai ortodox országok képviselôi ezzel szemben vegyes érzelmekkel szemlélik e kulturális törésvonal újbóli kihangsúlyozását. A bolgárok és a románok belátják, mekkora elônyökkel jár, ha egy ország a Nyugathoz tartozik és annak intézményeibe integrálódhat, de saját ortodox hagyományaikkal és ami a bolgárokat illeti, orosz és bizánci történelmi kötôdéseikkel is azonosulnak.
Európának a nyugati kereszténységgel való azonosítása világos kritériumokkal szolgál az új tagok nyugati szervezetekbe történô felvételéhez. Az Európai Unió a legfontosabb politikai entitás Európában, amely 1994-ben befejezte a kulturálisan nyugati Ausztria, Finnország és Svédország felvételét. 1994 tavaszán az Unió úgy döntött, hogy átmenetileg a balti államokat kivéve a volt szovjet köztársaságok tagsági kérelmeivel nem foglalkozik. Ugyanakkor ún. társulási szerzôdéseket kötött négy közép-európai állammal (Lengyelországgal, Magyarországgal, a Cseh Köztársasággal és Szlovákiával) és két kelet-európai állammal (Romániával és Bulgáriával). Valószínûleg egyikük sem lesz az EU teljes jogú tagja a 21. század elôtt, de a közép-európaiak mindenképpen hamarabb érik el ezt a státust, mint a kelet-európaiak, ha ez utóbbiak egyáltalán az EU tagjaivá válnak valaha. 1995-ben a balti államok és Szlovénia tagsága biztatónak tûnik, miközben a muzulmán Törökország és az ortodox Ciprus felvétele még mindig függôben van. Az Európai Unió bôvítése során egyértelmûen elônyben részesítik a kulturális értelemben nyugati államokat, amelyek gazdasági értelemben is egyre fejlettebbnek mutatkoznak. Ha ezt a kritériumot alkalmazzák, a visegrádi országok (Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Magyarország), a balti köztársaságok, Szlovénia és Horvátország válhatna az EU-tagjává. Így az Unió határai a nyugati civilizáció történelmi határaival esnének egybe.
A civilizációk logikája hasonló kimenetelt diktál a NATO-bôvítés esetében is."5
Huntington legutóbbi könyvét sokan tekintik "erkölcsileg vitathatónak és politikailag veszedelmesnek"6. H.-R. Patapievici, a kitûnô román esszéíró, akinek "Huntington központi tézise nem szimpatikus", egészen odáig megy, hogy az amerikai tudóst az ellenfél teljes megsemmisítésére törekvô vallásháborúk apologétájának nevezi.7 Ilyesmirôl természetesen szó sincs, Huntington csupán annyit állít, hogy a több ezer éves múltra visszatekintô civilizációk közötti lényegbevágó különbségek konfliktusokhoz és esetenként akár háborúhoz is vezethetnek. A kérdés pontosan azért vált éppen most aktuálissá, mert a nyugati civilizáció – szemben más civilizációkkal – immár túljutott "a zûrzavar és az egymással hadat viselô államok korszakán ..., és elindult az egyetemes állam felé". Ha tehát a Nyugat most, saját határai mentén, fegyveres konfliktusba is keveredik, az egyrészt csak valamilyen nem nyugati jellegû, "barbár" fenyegetésbôl eredhet, másrészt – legyen a szóban forgó konfliktus bármilyen jelentéktelen – magát a most kialakulófélben lévô, "föderációk, konföderációk és nemzetközi struktúrák együttese"-ként felfogható nyugati civilizációállamot8, az új demokratikus "birodalom" egészét érinti, azaz készteti önreflexióra.
Patapievici e kérdésben elfoglalt álláspontjának problematikussága azonban csupán következménye a szerzô sajátos egyetemesség-felfogásának. "A kapitalizmus, a fizika, a matematika, a jogállam – írja – egyformán egyetemes struktúrák, és mint ilyeneket bárki hasznosíthatja ôket, függetlenül attól, hogy katolikus, ortodox, hindu, sintoista, animista vagy az iszlám követôje." A román szerzô természetesen tudatában van a "keresztény fehér ember civilizációja" és az "európai" lelkiismeretükre hallgató polgárait lelkiismeret-furdalás nélkül likvidáló Kína közötti különbségeknek, de feltehetôen úgy véli, hogy egy civilizáció elfogadása csupán politikai akarat kérdése.9 Csak világosan és határozottan kell cselekedni, és akkor nem lehet gond a nyugati civilizáció normáinak érvényesítésével. Ez a modernizálódás és az elnyugatiasodás összetévesztésének tipikus esete. Egy ország elitje eldöntheti, hogy modernizálódni akar, és döntésének akár már néhány évtizeden belül meglátszanak az eredményei, de a civilizációváltás csak a befogadó civilizációval több évszázadon keresztül folyamatosan fenntartott szerves kapcsolat esetén lehetséges, és akkor sem elôre megjósolható eredménnyel.
Huntington Oroszországgal és Törökországgal példázza a teljes civilizációváltásra irányuló törekvés csôdjét. Nagy Péter és Kemal Atatürk "»meghasonlott« országokat hoztak létre, amelyek elbizonytalanodtak, voltaképpen mi is kulturális identitásuk". Jóval gyakoribb – és szerencsésebb – az az eset, amikor a nem nyugati társadalmak vezetôi modernizálásra törekednek, ugyanakkor elutasítják a nyugatosodást. "Céljukat – írja Huntington – a ti-jong (kínai tudomány az alapelveket, nyugati tudomány a gyakorlati felhasználást illetôen) és a voken, joszei kifejezés (japán szellemiség, nyugati technológia) összegzi." A szaúdiak szintén modernizálódni akarnak, de – mivel úgy vélik, hogy "a máshonnan importált megfoghatatlan társadalmi és politikai intézmények végzetesek lehetnek" számukra – nem feltétlenül akarnak elnyugatosodni.
A nyugati mentalitást, a nyugati politikai és jogi kultúrát a modernizálódás világkorszakában azért nem lehet – már – elsajátítani, mert a nyugati civilizáció megkülönböztetô vonásai egytôl egyig a modernizációt megelôzô évszázadokban alakultak ki. Melyek ezek a vonások? A klasszikus örökség, a nyugati kereszténység (a katolicizmus, majd a protestantizmus), az egyházi és világi hatalom szétválasztása, a törvény uralma (jogállam), a társadalmi pluralizmus és civil társadalom, a képviseleti testületek hagyománya és végül, de nem utolsó sorban a 17. századra uralkodó szemléletté váló individualizmus. Huntington nem kívánja azt sugallni, "mintha ezek a jellemzô tulajdonságok mindig és mindenütt jelen lettek volna a nyugati társadalomban". Azt sem állítja, hogy egyetlen ilyen jellemzô vonás sem jelent meg más civilizációkban. "Egyenként vizsgálva ezeket a tényezôket, szinte egy sem jellemzi kizárólag a Nyugatot. Ámde e tényezôk kombinációja páratlan, és ez a Nyugat megkülönböztetô sajátossága."
Legalább ennyire fontos (ha nem még ennél is fontosabb) azonban az idôtényezô. "Nyugaton – írja Huntington – több mint egy évezreden át létezett civil társadalom, s ez megkülönböztette más civilizációktól. A társuláson alapuló pluralizmust osztálypluralizmus egészítette ki. [...] A feudális arisztokrácia ereje fôképp abban rejlett, hogy megakadályozza az abszolutizmust abban, hogy meggyökerezzen a legtöbb európai országban. Ez az európai pluralizmus élesen elüt a civil társadalom szegénységétôl, az arisztokrácia gyengeségétôl és a központosított bürokráciáktól Oroszországban, Kínában, az ottomán országokban és más, nem nyugati társadalmakban.
A társadalmi pluralizmus nyomán már régtôl fogva kialakultak a rendek, a parlamentek és egyéb intézmények, amelyek az arisztokrácia, a papság, a kereskedôk és más csoportok érdekeit képviselték. Ezek a testületek a képviselet olyan formáiról gondoskodtak, amelyek idôvel a modern demokrácia intézményeivé fejlôdtek."10
2.
Huntington az ún. grand geopolitics mûvelôje. A civilizációs paradigma kidolgozásával és a Nyugat egyetemesség-ábrándjának határozott cáfolatával neki sikerült talán a legpontosabban körvonalaznia a nemzetközi világrend jövô századi erôvonalait. Nem nagyon törôdik azonban a részletekkel, a finomabb árnyalatokkal, azokkal az egyes országokon vagy akár még kisebb területi vagy közigazgatási egységeken belüli határvonalakkal, amelyekkel az ún. mikrogeopolitika – vagy az e kérdések vizsgálatában élen járó francia geopolitikai iskola11 megfogalmazásában: a géopolitique interne – foglalkozik.
Tanulmányunkban pontosan azoknak az "apró" eltéréseknek a lehetséges következményeire kívánunk rámutatni, amelyek a Huntington által végigkövetett civilizációs határvonal és a nyugati intézmények most körvonalazódó határai között mutatkoznak.
Az Észak-atlanti Szövetség madridi csúcstalálkozóján, majd nem sokkal azt követôen az Európai Bizottság brüsszeli központjában is a nyugati szervezetek szelektív bôvítése mellett döntöttek. Ezen sokan meglepôdtek, de voltaképpen csak az történt, amit a vezetô nyugati hatalmak – az Egyesült Államok, Németország és Nagy-Britannia12 – kezdettôl fogva akartak. A szelektív NATO-bôvítés elsôsorban annak köszönhetô, hogy a Clinton-kormányzat – a "piacdemokrácia" világméretû kiterjesztését szorgalmazó neowilsoniánus kitérô után13 – 1995-96 folyamán, legalábbis a lényeget illetôen visszatért az 1989-90-ben a geopolitikai "realizmus" jegyében kialakított eredeti amerikai stratégiához. Miközben a "politikailag korrekt" szóhasználat még mindig megköveteli, hogy az új választóvonalakról, "melyek nincsenek", szó ne essék, Madeleine Albright 1997 májusában legalább olyan drasztikusan utasította vissza a NATO belsô koherenciáját veszélyeztetô szélesebb körû bôvítésre vonatkozó francia javaslatot, mint a Bush-kormányzat képviselôi annak idején Mitterand európai konföderációs terveit.
Az új összeurópai intézmény ötletét Jacques Attali javasolta Mitterand-nak. Ez – az ötletgazda visszaemlékezései szerint – "minden európai országra kiterjedt volna, még azokra is, amelyek csak fokozatosan akarták maguk mögött hagyni a kommunizmust és a diktatúrát. Minden országra, a Szovjetuniót is beleértve." Ez az az idôszak, amikor Gorbacsov szociáldemokráciáról beszél, "de a Varsói Paktum egységét is szerette volna megôrizni". Mivel Keleten – sajnálatos módon – "minden sokkal hamarabb" következett be, mint ahogy azt a párizsi és moszkvai "szociáldemokraták" elképzelték, a francia stratégáknak az összeurópai partnerség nagyszabású vállalkozása helyett meg kellett elégedniük egy csupán gazdasági jellegû, de – elképzeléseik szerint – nem kevésbé széles kiterjedésû intézmény, az Európai Befektetési Bank létrehozásával. Attali – a bank elsô elnöke – ingerülten állapítja meg, hogy az amerikaiak hallani sem akartak arról, hogy Lengyelországon és Magyarországon kívül – 1990 januárjában vagyunk! – más országokat is támogatásban részesítsenek. "Romániáról és még kevésbé a Szovjetunióról szó sem lehet."14
Ma már az is elmondható, hogy a Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia közös nyugati integrálását elôsegíteni hivatott Visegrádi Együttmûködés létrehívása – bár konkrét kezdeményezôje Antall József magyar miniszterelnök volt – nem volt idegen az amerikai külpolitika hidegháború utáni stratégiai céljaitól. Az elsô tanácskozás magyar házigazdája tolmácsolta vendégeinek az akkori román miniszterelnök (Petre Roman) csatlakozási szándékát, de Havel elnök a román kérelmet elhárította. Amikor a három visegrádi ország vezetôi ebben egyetértettek, végül is nem tettek mást, mint hogy tudomásul vették – magyar és lengyel részrôl történelmi okok miatt nem minden lelki megrázkódtatás nélkül – a Nyugat új határait.
Hogy az Európai Unió a NATO-nál valamivel tovább terjeszkedhet, szintén kezdettôl fogva nyilvánvaló volt. A brüsszeli Európa-Bizottság (Commission européenne) által elfogadott Agenda 2000 címû munkaterv szerint végül is nemcsak az eredetileg javasolt három visegrádi országgal kezdik meg – 1998-ban – a csatlakozási tárgyalásokat, hanem Észtországgal és Szlovéniával is. Ez némi reményre jogosít a tekintetben, hogy az Európai Unió a 21. század elsô évtizedében tagjai sorába fogadhatja valamennyi kulturálisan a Nyugathoz és történelmileg Közép-Európához tartozó államot.
Közép-Európa integrálását nagymértékben megkönnyíti az a tény, hogy Németország mint közép-európai kulcsállam a II. világháború után mind gazdasági, mind politikai, mind pedig katonai tekintetben a Nyugat szerves részévé vált, majd a kommunizmus összeomlását követôen, némi nehézségek árán ugyan, de magába olvasztotta az egykori Poroszország magját alkotó keletnémet tartományokat. Közép-Európa nem válhatott önálló geopolitikai nagytérséggé, illetve – mint arra Halford J. Mackinder, a század legnagyobb hatású geopolitikusa rámutatott – csak a szibériai hátországot (Heartland) birtokló Oroszországgal egyesülve válhatott volna azzá. A Közép- és Kelet-Európa közötti civilizációs inkompatibilitás miatt azonban ez az – angolokat és franciákat borzongással eltöltô – fúzió nem ölthette az önkéntes együttmûködés formáját, az egyik fél (elôbb a vilmosi és hitleri Németország, majd a sztálini Oroszország) totális hegemóniája alapján pedig eleve nem jöhetett létre.15
"Ha Közép-Európa újból megjelenik – mondta a párizsi Jelenkortörténeti Intézet (Institut d'histoire du temps présent) 1987-es Közép-Európa vitáján Violett Rey francia geográfus –, akkor ezt csak a centralitás jegyében teheti, és nem csupán azért, mert »épp középen« helyezkedik el. Márpedig a centralitás sokféle felhalmozódási folyamatot feltételez (emberanyagban, tôkében, felszerelésekben), megfelelô terjeszkedési és kisugárzási képességgel. Közép-Európa több alkalommal is betöltött már ilyen szerepet (gondoljunk Bohémiára, a lengyel-litván királyságra, az Osztrák-Magyar Birodalomra), inkább politikai, kulturális és ideológiai, mint gazdasági jellegzetességeket mutatva. (Ez természetesen nem zárja ki egy bizonyos gazdasági szint meglétét. Ha az európai vasúthálózat klasszikusnak számító 1914-es térképét szemügyre vesszük, megállapíthatjuk, hogy az keleten hûen követi a Monarchia határát, miközben maga az osztrák-magyar vasút nem más, mint a nyugati rendszer peremhálózata.) A centralitást világosan jelzô mûszaki újítások térképre vetítése egyértelmûen a nyugati-germán világ fölényét, és a Trieszttôl az Elba torkolatáig húzódó vonaltól keletre elterülô térség viszonylagos elmaradottságát mutatja."16
Ma – tíz év után – azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Közép-Európa majdhogynem elvesztette a francia szerzô által kiemelt politikai, kulturális és ideológiai jellegzetességeit, anélkül hogy gazdasági értelemben a "saját" centralitás irányába egy tapodtat is haladt volna elôre. (Magyarország külkereskedelmének csupán 8%-át bonyolítja le a CEFTA-országokkal.) Ez a fô oka annak, hogy – Pierre Béhar francia geopolitikus tézisével ellentétben – Ausztria-Magyarország nem lehet "jövôbemutató eszme". Béhar szerint az egy központú, integrált Európával szemben az államszövetségi (konföderális) Európát kell megteremteni, amely természetesen regionális föderációk konföderációját is jelentheti.17 A feltételezett német hegemóniával szemben ellensúlyt keresô, hol összeurópai, hol regionális föderációkat erôltetô franciáknak maga Habsburg Ottó adja meg – fentebb már idézett cikkében – a csattanós választ: "Az egyetlen üdvözítô dolog ezeket az államokat egyenként, fejlettségi fokuk alapján felvenni az Európai Unióba, anélkül hogy kényszerítenék ôket arra, hogy különleges módon kapcsolódjanak más államokhoz. Európa elég kapcsot jelent, de egy idôben mindenkinek meghagyja a maga sajátosságát."
Néhány évvel ezelôtt még fel lehetett tételezni, hogy az Európai Unión belül majd valóban értelme lesz egyfajta visegrádi együttmûködésnek18, de ma már ez sem túlságosan valószínû. A csatlakozás elôtt álló államok, akárcsak az Európai Unió jelenlegi tagállamai eltérô, sokszor egymással homlokegyenest ellenkezô módon viszonyulnak a föderalizmus-nemzetállamiság dilemmájához. Magyarország – Szlovéniával és talán majd a Tudjman utáni Horvátországgal együtt – délkeleti föderális perifériaként a föderális német-osztrák-észak-olasz-benelux maghoz kapcsolódik, a nyugati (katalán-baszk-ír-skót) és északi (finn-balti) föderális perifériákkal együtt, míg Csehország és Lengyelország feltehetôen a defenzív nemzetállamiság francia-angol magjának keleti perifériáját alkotja majd, a dél-olasz–dél-spanyol periféria mellett. (3. ábra)
Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy "Közép-Európa nincs"19. Nincs és nem is lehet mint saját centralitással rendelkezô önálló politikai entitás. De azonnal "megjelenik" – mint világos politikai üzenetet is hordozó "kulturális mítosz" – ha rések támadnak a civilizációs értékeivel összeegyeztethetetlen hatalom addig sziklaszilárdnak tûnô építményében. Sorin Antohinak igaza van, amikor azt mondja, hogy a "szellemi Mitteleuropa" programjának megfogalmazása a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban voltaképpen egy, a századfordulós Bécs, a halódás alkonyi fényeiben ragyogó "rendkívüli Kakania" (Patapievici) emlékét megidézô "regionális illúzió historiozófiai újramelegítése".20 De kétségtelen tény, hogy az eszményítés végeredményben geopolitikai célokat is szolgált, ha nem is feltétlenül a Mitteleuropa-gondolat megfogalmazóinak eredeti szándékai szerintieket. Milan Kundera Közép-Európája egyfajta orosz-német ketrecben tartott "Occident kidnappé" (elrabolt Nyugat-Európa). Konrád György pedig olyan kétszázmilliós Közép-Európáról álmodott, amelyhez a hatalmi tébolyból kigyógyult Németország is természetes módon hozzátartozik, s amely, ha nem adja fel ezer év óta megôrzött szuverenitását, sajátos kulturális és társadalmi értékeit mozgósítva képes lehet arra, hogy a megosztott Európa "katonai realitásainak karmaiból kiszabadítsa magát".21 E helyett, mint ismeretes, az történt, hogy a felemás és következetlen közép-európai diktatúra idején "újjászületett" Mitteleuropa boldogan adja fel semmit nem érô szuverenitását, hogy minél elôbb bekerülhessen a Németországot már korábban "beolvasztó" Nyugat gazdasági, politikai és katonai rendszerébe.
A kérdés most az, hogy vajon mi lesz azokkal a felemás kelet-európai demokrácia körülményei között újjászületô Mitteleuropa-fragmentumokkal, amelyek kívül maradnak a Nyugat új, keleti határain. Mi történik azokkal a kulturálisan a Nyugathoz, történelmileg pedig Közép-Európához tartozó peremterületekkel, amelyek a jobb- és baloldali totalitarizmusok erôszakos centralizációjanak hosszú évtizedei után – a demokrácia érvényesülésével egyenes arányban – egyre látványosabban különülnek el saját országaik kelet-európai régióitól?
3.
Belarusz esetében a kérdést eldönteni látszik a túlnyomó orosz orientáció és az önálló nemzettudat hiánya. Ukrajnában pillanatnyilag nyugalom van, mert a saját államiságban megtestesülô identitástudat megfelelô egyensúlyt teremt a nemzetet legfôbb értéknek tekintô nyugati részek hagyományos nacionalizmusa és az inkább az államhoz kötôdô központi és keleti területek etatizmusa között. Ukrajna lassan, de biztosan a Nyugat felé halad, de nem égeti fel orosz kapcsolatait. A Vajdaság ugyan tipikusan közép-európai tartomány, de történelmi és demográfiai súlya csekély Szerbia és még inkább a Montenegrót is magában foglaló Jugoszlávia egészéhez viszonyítva. Miközben a titói Jugoszlávia idején kialakult egyfajta tartományi öntudattal bíró helyi bürokrácia, a vajdasági szerbek többségének nincs regionális öntudata. Itt – Erdéllyel és a Bánát romániai részével ellentétben – a mentalitás, a viselkedésminták és a politikai kultúra tekintetében az újabb és újabb hullámban érkezô szerb tömegek asszimilálták a korábban bevándorolt szerbeket.
Erdélyben ennek épp a fordítottja történt. Miután Budapest után Bukarest is alkalmatlannak ítélte Erdélyt arra, hogy önmagát igazgassa, a frissen megszerzett provinciát el is árasztotta regáti "hivatalnokokkal és apostolokkal". Ezt a dicsô hagyományt "fejlesztették tovább" a kommunista idôkben – Alexandru Vlad erdélyi román prózaíró kifejezését használva – "a balkanizálás komisszárjai". Az agresszív erdélyiségnek azok az újsütetû bajnokai, akiket az Erdély múltbeli szerepét és eljövendô esélyeit illetôen talán túlságosan is pesszimista marosvásárhelyi Al. Cistelecan sajnálatos módon visszhang és folytatás nélkül maradt esszéjében22 "elsôgenerációs erdélyiek"-nek nevez, nem az erdélyi románokat, hanem a centralizáló állam kizárólagos hatalmát jelképezô intézmények (mindenekelôtt az erôszakszervezetek) anakronisztikus szellemiségét képviselik. Ez azonban nem vagy alig érintette azokat a regáti románokat, akik nem "missziót" teljesítve, hanem a jobb megélhetés reményében kerültek 1919 után Erdélybe. Mivel ôk természetszerûleg a két legfejlettebb térséget, az erôteljes szász hatásnak kitett Dél-Erdélyt, valamint a magyarországi polgárosodás fô áramával a 18-19. század folyamán szerves egységet alkotó nyugati határszélt célozták meg, egy-két generáció elég volt ahhoz, hogy kulturális értelemben az ottani lakosság többségét alkotó erdélyi románokhoz hasonuljanak.
Az erdélyi románok erôteljes, a regátiakénál egyértelmûen nyugatiasabb jellegû kulturális identitása, valamint a viszonylag nagyszámú és jól szervezett magyar közösség léte és a posztkommunista nacionalizmussal szembeni következetes ellenzéki magatartása oda vezetett, hogy a már említett Belarusszal, Ukrajnával és Szerbiával szemben Romániában a mai – vagyis tág értelemben vett – Erdély mint közép-európai fragmentum az ország egészének jövôjét meghatározó szerepet játszhat. Szeretném leszögezni, hogy amikor az erdélyiek (románok, magyarok és természetesen a maradék németek) sajátos kulturális identitásáról beszélek, mindenekelôtt a munka- és az ezzel szorosan összefüggô politikai kultúrára gondolok. Vagyis azokra a sajátos jegyekre, amelyek a tömegdemokrácia körülményei között relevánsak és nem annyira az elitek, mint inkább a "többség" szintjén mutatkoznak meg.
H.-R. Patapievici-nek bizonyára igaza van, amikor azt mondja, hogy nem hiszi, hogy a magyar alkotóképesség erôteljesebb volna Erdélyben vagy a Vajdaságban, mint Magyarországon, és nyugodtan állíthatta volna ugyanezt az erdélyi és a bukaresti románok viszonylatában is. Ugyanakkor nem kételkedik benne, hogy az erdélyi románok "megbízhatóbbak", mint a regátiak, ami az osztrák "birodalom üdvös befolyásának köszönhetô".23 Erdély politikai alkotóképessége azért lehet Románia szempontjából életbevágó jelentôségû, mert épp akkor mutatkozott meg, amikor a többségi demokrácia közönyös logikája a nyugatos elkötelezettségû regáti elitizmust már-már holtvágányra terelte.
Az Erdély és Románia többi része közötti lényegbevágó különbség már a legelsô, 1990. májusi választásokon láthatóvá vált. A Ion Iliescura leadott szavazatok 29, a Ion Ratiura leadott szavazatok 40 és az akkor autentikus ellenzéki jelöltnek vélt Radu Câmpeanura leadott szavazatok 66%-a származott a szavazati joggal rendelkezô lakosság 34%-át kitevô Erdélybôl.24 Ezt a nyilvánvaló tényt persze nem mindenki akarja tudomásul venni. Lucian Boia a román történelmi mítoszokról szóló kiváló könyvében megemlíti, hogy Pavel Cîmpeanu az 1990-92 közötti választásokat elemezve teljesen mellôzi a megyei és tartományi bontású adatokat. "Márpedig – írja a bukaresti egyetem történelmi reprezentációkkal foglalkozó központjának vezetôje – éppen az az elképesztô az egészben, hogy – különösen az 1992. októberi elnökválasztások után – két, egymástól világosan elkülönülô övezetet látunk a Romániát valamikor az Osztrák-Magyar Monarchiától elválasztó határ mentén kirajzolódni."25
Székely Istvánnak az 1990. és 1992-es parlamenti, valamint az 1992-es önkormányzati választások megyei eredményeinek kiértékelésével foglalkozó tanulmányából kiderül, hogy míg 1990-ben – a képviselôházi választások esetén – az ellenzék még csak abban a négy megyében ért el 40%-nál jobb eredményt, ahol a magyar lakosság aránya a legmagasabb, 1992-ben Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár megye mellé Bihar, Arad és Temes megye is felzárkózott (mégpedig 50%-nál magasabb eredménnyel).26
Végül az 1996-os választásokon az egyértelmûen román többségû ún. belsô-erdélyi megyékben is megtörtént az áttörés. Ezzel világossá vált, hogy itt egy, a magyar tényezôn jelentôségében messze túlmutató strukturális adottságról és egy fokozatosan erôsödô politikai tendenciáról van szó, amelynek még nem értünk a végére. 1990-ben az erdélyi "különösség" még nagyrészt a lakosság kb. 20%-át kitevô magyarság tömbszerû – tehát akár konjunkturálisnak is minôsíthetô – választási opciójának volt köszönhetô, és még Erdélyen belül sem tudott többségi irányzattá válni. 1992-ben ez a regionális többség már megvolt, de még nem vált országos tényezôvé. Végül 1996-ra jutottunk el oda, hogy Erdély gyakorlatilag eldöntötte az országos választási eredményeket. Ezzel nem kívánom alábecsülni a korábbi ellenzék által a régi Románia területén elért eredményeket, de talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ott (Constanta és Prahova megyét, valamint Bukarestet kivéve) nem annyira pozitív – világos és fôként tartós – opcióról, mint inkább a korábbi rezsimbôl való kiábrándulásról volt szó.
A román szellemi elit képviselôi különbözôképpen viszonyulnak az erdélyi jelenséghez. Boia és Patapievici már idézett megállapításai arra vallanak, hogy ôk ezt az Osztrák-Magyar Monarchia sajátos hagyományaiból eredeztetik. Az 1996-os választások eredményeit kommentáló erdélyi Emil Hurezeanu is az eltérô történelmi hagyományokkal magyarázza a két régió közötti szembetûnô eltéréseket. "A felvilágosodás, a reformáció, a tolerancia és a verseny közép-európai értékeihez – írja –, amelyek fôként az erdélyi románok sajátjai, Romániában a társadalmi és politikai kultúra olyan formái csatlakoznak, amelyek a szemlélôdés és passzivitás, vagyis más, kevésbé aktív szociális kódok befolyása alatt állnak, és az ortodox-keleti értékvilág sajátjai." Ez – teszi hozzá nagyon helyesen Hurezeanu – "nem értékítélet, hanem ténymegállapítás."27
Bár Erdély mássága tulajdonképpen mindenki számára nyilvánvaló, az ebbôl adódó lehetséges regionális szerepre eddig egyedül Gabriel Andreescu hívta fel a figyelmet. Ha az erdélyi magyarok – hangzik a bukaresti Helsinki Bizottság elnökének idejekorán jött figyelmeztetése – az önrendelkezés és a különbözô nemzeti autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román-magyar határ mentén elhelyezkedô területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyeznék a hangsúlyt, "mozgásba lendíthetnék Erdély egészének polgári öntudatát". Gabriel Andreescu szerint óriási fényûzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetében "a régi Mitteleuropa civilizatorikus erejét még mindig ôrzô csodálatos tartomány" elônyeit.28 Odáig azonban ô sem megy el, hogy a fentiekbôl adódó intézményi, sôt alkotmányjogi konzekvenciákat is levonja.
Az európai egységesülés filozófiájával foglalkozó Andrei Marga úgy véli, hogy az 1989-es fordulat az egész közép-kelet-európai térséget valósággal kiragadta az etnikai partikularizmusok szorításából, és alapjaiban kérdôjelezte meg a hagyományos etnicista történetfilozófiát, amely szerint "az egyetemességhez az etnikai sajátosság kimûvelésén keresztül vezet az út". Minthogy azonban az etnikai önazonosság "heves átélése" a térség megkerülhetetlen adottsága, a konfliktusok elkerülése végett az azonosulás mechanizmusának megváltoztatására van szükség.29 Ezzel a következtetéssel én teljes mértékben egyetértek, csak az nem világos számomra, hogy ha már a változást nélkülözhetetlennek tartjuk, akkor miért elégednénk meg az etnikai azonosulás hagyományos kliséinek egy másfajta, rokonszenvesebb, de ugyancsak etnikai azonosulással való felváltásával, amely Marga szerint a "példamutató teljesítmények" követésén alapulna?
A bevett liberális recept szerint az etnikai elkülönülés és kizárólagosság által elôidézett politikai természetû konfliktusokat a nemzet magasabb rendû politikai közösségében lehet és kell feloldani. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy nemcsak az etnikai elkülönülés, hanem a nemzeti egynemûsítés is konfliktusokhoz vezethet, következésképp a konfliktusokat ténylegesen feloldó politikai cselekvés alapjává az etnicitás és a nemzetiség helyett a territorialitást, a területi – lokális – identitást kell tennünk. A nemzetet tulajdonképpen úgy is felfoghatjuk, mint egyfajta álcát, amely az állam "saját" területe fölött gyakorolt kizárólagos hatalmát demokratikus formába öltözteti és a nemzeti érzület "ellenállhatatlan" ereje folytán – az adott körön belül – általánosan elfogadottá teszi. De ez a spontán legitimáció alapjában véve éppoly sérülékeny és ingatag, mint az abszolút uralkodóké volt, és éppúgy nem tarthat örökké, mint ahogy a dinasztikus legitimáció sem tartott.
Az állam "saját" területe fölötti korlátlan uralma, vagy ha úgy tetszik, szuverenitása legalább annyira visszataszító (és veszedelmes) dolog ma, mint a polgári társadalom fölötti korlátlan hatalmához ragaszkodó zsarnoki állam törekvése volt a 17. században. A tyrannust ugyanis – írta Apáczai Csere János, a gyulafehérvári, majd kolozsvári református kollégium puritán nézeteket valló tanára alig négy évvel Stuart Károly lefejezése után –, "aki tudva és szántszándékból a polgári társaságnak minden, avagy több igazát elfordítja... vagy szépszerével, vagy haddal szabad elveszteni".30 Az elkerülhetetlen konfliktus abból adódott, hogy miközben az alattvalóból polgár, a királyi hatalomnak kiszolgáltatott rendi parlamentbôl pedig az immár politikai társadalomként mûködô "polgári társaság" saját intézménye lett, némely királyok ragaszkodtak az állami teljhatalom közjogi fikciójához. Az állam joga és a társadalom joga nem alapulhat egymásnak ellentmondó elveken, illetve ha ilyen kollíziós helyzet áll elô, akkor az elkerülhetetlenül nyílt vagy latens polgárháborúhoz vezet. Vagy az állam integrálja a társadalmat, vagy a társadalom az államot.
Nos, a Nyugat mint a társadalom által integrált állam politikai civilizációja, egész modern kori politikai fejlôdésének végakkordjaként, az önkormányzatiság természetes szükséglete és ellenállhatatlan ereje folytán a 20. század végére egy újfajta kollíziós helyzettel szembesült, amelyet az állami felségterület és a lokális területek, a központi nemzetgyûlés és a helyi parlamenteket igénylô tartományok vagy régiók konfliktusa jellemez. Ez az új kollízió a posztmodern (nemzetállamok utáni) kor par excellence polgárháborús állapota.
A probléma elméleti és gyakorlati megoldását – a 17. században is és most is – az angolok találták meg. A dicsôséges forradalom idején a közjogi kompetenciáknak a király és a parlament közötti megosztásával, ma pedig a devolúció bevezetésével, ami a központi és a helyi parlamentek közötti ésszerû hatalommegosztást valósítja meg. A devolúció azt jelenti, hogy a "nemzet lelke" által átszellemiesített, egyetlen és kizárólagos államterület uralmát felváltja a területek pluralizmusa. A lokális területek (történelmi tartományok vagy újabb keletû régiók) a devolúció révén az állami közigazgatás tárgyaiból az állam szubjektumaivá, bizonyos értelemben maguk is állammá válnak, ahogy a polgárok is "szuverének" lettek a 17. századi Nyugat-Európában.31
A területek pluralizmusa nyilván nem jelenti azt hogy a nemzetállamnak valamely más nemzet államával kellene megosztania a "saját felségterülete" fölött korábban háborítatlanul gyakorolt egyeduralmát. De az adott nemzetállamon belül sem jelentheti a korábbi egységes területi szuverenitás valamiféle feldarabolását, új, szubnacionális területi kizárólagosságok megjelenését. Még a Skót Nemzeti Párt is, amely pedig Skócia teljes függetlenségének kivívását tekinti céljának és egészen a legutóbbi idôkig a devolúciót is élesen ellenezte, változatlanul az angol királynôt (és utódait) tekinti államfôjének, az Európai Uniónak pedig nemcsak hogy változatlanul tagja kíván maradni, de erôsíteni, nem pedig gyengíteni akarja az uniós intézményeket.32 Neil MacCormick, az SNP vezetô teoretikusa sem valamiféle "atavisztikus nacionalizmus" álláspontjáról, hanem az EU-n belüli "kisállamiságra"33 támaszkodva és az ún. jogvédô liberalizmus (rights-based liberalism) híveként bontja le a szuverenitás és a nemzetállami abszolutizmus hagyományos elméleti konstrukcióit.34
Margaret Thacher, akinek Alice Brown, az edinburghi egyetem politológiaprofesszora szerint nagy szerepe volt a skót identitás megerôsödésében,35 a skótok és az Egyesült Királyság viszonyáról a következôket mondta: "A skótoknak mint történelmi nemzetnek kétségbevonhatatlan joguk van a nemzeti önrendelkezéshez. Mindeddig oly módon gyakorolták ezt a jogukat, hogy csatlakoztak az Egyesült Királysághoz és annak kötelékei között maradtak. Ha a függetlenség mellett döntenének, egyetlen angol párt vagy politikus sem állhatna az útjukba, bármennyire is fájlalnánk távozásukat. Azt azonban a skótok (akárcsak természetesen az angolok) semmiképpen sem tehetik meg, hogy ôk szabják meg, a többiekre való tekintet nélkül az Egyesült Királyságban való maradásuk feltételeit. Ha az ország többi része nem akarja a devolúciót, akkor a skót nemzet megpróbálkozhat azzal, hogy meggyôzzön bennünket annak elônyeirôl. De nem tarthat igényt a devolúció jogára az Egyesült Királyságon belül."36
A Labour a devolúciós népszavazás megrendezésével pontosan azt tette lehetôvé a skótok számára, amit az "önmagát kvintesszenciális angol"-nak nevezô volt brit miniszterelnök semmiképpen sem akart megengedni: hogy ti. külön népszavazást tartsanak, ami valóban az önkormányzatiság, pontosabban a politikai autonómiához való jog egyfajta megelôlegezését jelentette az összlakosságnak csupán 10%-át kitevô skótok számára. Az eredmény ismeretes: a szavazásra jogosultak több mint 60%-ának részvételével megtartott referendumon a megkérdezettek 75%-a voksolt az önálló parlament, 63,5%-a pedig az önálló parlament külön adókivetési joga mellett (ami azt jelenti, hogy az önállóság pénzügyi konzekvenciáit is vállalják).37
A munkáspárti kormány alkotmányjogi reformja azonban – mintegy megfordítva a thacheri logikát – jóval tovább megy ennél: a skóciai és a walesi parlament bevezetése után az angliai régiók számára egy külön, kétlépcsôs megoldást javasol: elôször a meglévô választott helyhatóságok képviselôi közül delegálnak megbízottakat a létrehozandó regionális gyûlésekbe, majd – a helyi körülményeknek és igényeknek megfelelôen – áttérnek a közvetlenül választott képviselôtestületek bevezetésére.38
A rendkívüli jelentôségû brit alkotmányjogi reform elôrevetíti azt az új, a jövô század elsô évtizedeiben kialakuló háromszintû európai államjogi konstrukciót, amelynek elemei: a lokális állam, a formális keretként változatlanul megmaradó nemzetállam és az Unió gazdasági életét szabályozó, valamint külsô és belsô békéjét garantáló föderatív szuperállam. Ez lényegében azt jelenti, hogy a 3. ábrán látható föderatív mag és az ahhoz minden irányból kapcsolódó föderatív perifériák, nem pedig a nemzetállami rendszer fenntartását erôltetô államok és politikai erôk fogják meghatározni az új Európa felépítését. Az Európa-ellenes angol konzervatívok, a jobb- és baloldali gaulle-izmustól szabadulni nem tudó franciák, a föderalizmus bevezetését halogató olaszok és nem utolsó sorban a 19. századi nemzet- és szuverenitás-felfogás zászlaja alatt menetelô egyes közép-európai politikusok természetesen mindennel megpróbálkoznak, hogy megállítsák ezt a folyamatot. A nemzetállami rendszer azonban, mint Glatz Ferenc találóan megállapítja: "jelen formájában tarthatatlan a modern integrációban. Át kell adnia jogosítványokat a biztonságpolitika, a gazdaság területén a nemzetközi integratív egységeknek, és le kell mondania jogosítványokról a kisebb igazgatási egységek javára."39
Az igazi nehézséget azonban nem az okozza, hogy a fentiekkel sokan még az egyesült Európában sincsenek tisztában, hanem az, hogy e történelmi horderejû modellváltásnak csak a huntingtoni civilizációs határvonaltól nyugatra elterülô Európában van esélye a megvalósulásra.
4.
Tanulmányunk végére érve újból fel kell tennünk a kérdést: mi történik azokkal a közép-európai fragmentumokkal, amelyek hagyományaiknál, gazdasági és kulturális fejlettségüknél fogva képesek volnának a modellváltásra, de azok az országok, amelyekhez tartoznak egyáltalán nem biztos, hogy képesek lesznek erre. Erdélynek például, mint történelme során hosszú idôn keresztül saját politikai, jogi és egyházi intézményekkel rendelkezô "kisállam"-nak40, majd az erdélyi románok által a 19. század folyamán mindvégig külön politikai entitásként felfogott tartománynak elvileg nagyon jó esélyei lehetnének arra, hogy a Skóciáéhoz hasonló közjogi státust vívjon ki magának.41
A probléma azonban nem Erdéllyel, hanem Romániával van. Minthogy az erdélyi kérdés a történelmi magyar állam összeomlása óta nem magyar, hanem román kérdés, a román állam belsô koherenciájának vagy drámaibb megfogalmazásban: fennmaradásának kérdése, minden azon múlik, mi történik a közeljövôben Romániában vagy talán inkább Romániával.
Kissé kiélezve a dolgokat a következôket mondhatjuk errôl: Románia vagy képes lesz Erdélyhez felelmelkedni, vagy – Erdélyt is magával rántva – belesodródik a sikertelen vagy inkább sikerületlen fél- és másfél-államok (failed states) Montenegrótól Szibériáig húzódó válságövezetébe.
Ha sikeresnek azt az államot tekintjük, amely a történelem posztnacionális korszakában is mûködôképes tud maradni mint a gazdaság és politika lokális és nemzetekfölötti, immár fô színterei közötti "váltóház", sikertelen, pontosabban sikerületlen az az állam, amely nem tud a lokális és szupranacionális szinten jelentkezô dinamikus mozgásokhoz kapcsolódni. Egy sor egyéb aspektust most mellôzve, államjogi értelemben ez azt jelenti, hogy a sikertelen állam nem akar vagy nem mer nagyobb mozgásteret adni alacsonyabb igazgatási egységeinek, mert – több-kevesebb joggal – azt hiszi, hogy ez csak az elsô lépés volna e területek elszakadása felé. Mivel a sikertelen állam belsô integrációja problematikus (csak az az állam engedheti meg magának, hogy bizonyos igazgatási egységei a devolúció révén akár politikai autonómiát is nyerjenek, amely biztos abban, hogy ezzel nem veszíti el identitását és összetartó erejét), e miatt nem csatlakozhat semmilyen nemzetekfölötti integrációhoz42, ami viszont egyfajta védernyôt jelenthetne számára saját intézményei elkerülhetetlen leépülése idején. Ez sajnos tökéletes csapdahelyzet.
Miközben a sikertelen államok a belsô és a külsô integráció labirintusaiban tévelyegnek, nem lehet nem észrevenni, hogy a Nyugat expanziós lendülete kifulladóban van. A már beindult folyamatok azt még lehetôvé teszik, hogy néhány közép-európai államot a Nyugat hatalmas belsô kihívások elé nézô intézményrendszerébe integráljanak. De a bôvítés újabb és újabb köreirôl és hullámairól ábrándozni teljességgel felesleges. Figyelemre méltó ebbôl a szempontból Huntington legújabb tanulmánya (ha már vele kezdtük, végezzük is vele), amelyben ugyanaz a szerzô, aki az utóbbi években a visegrádiakkal kibôvülô NATO-t a Nyugat belsô koherenciája szempontjából tekintette létfontosságúnak, most az Egyesült Államok belsô koherenciáját veszélyeztetô jelenségekre figyelmeztet, és a megoldást a nemzeti érdek szolgálatába állított amerikai külpolitika sürgôs kialakításában látja.43
Már a NATO szelektív bôvítésére is csak azért kerülhetett sor, mert az egyszerre erôsíti Amerika európai pozícióit és a Clinton-kormányzat internacionalista elhivatottság-tudatát. Ilyen szerencsés egybeesésre azonban 1999 után nem számíthatnak a csatlakozásra várakozók.
A sikertelen államok két övezete, a posztjugoszláv és a posztszovjet térség közé beékelôdött Romániának nincs sok ideje a cselekvésre. De mit tehet, ha a Nyugat az elkövetkezô évtizedben még biztosan nem fogadja be, és mégsem akar belenyugodni végzetébe? Választhatja az eredeti programját csak töredékesen megvalósító Maniu-kormányt az agresszív recentralizáció és Erdély-ellenesség jegyében felváltó Iorga-kormány 1931-es útját, annak minden katasztrofális következményével. Vagy radikális lépésre kell elszánnia magát, ami nem lehet más, mint az ország föderatív alapokon történô átszervezése, vagy legalábbis a devolúció lehetôségének Erdély és az azt igénylô esetleges további országrészek számára való felajánlása.44 Vagy-vagy.
Egy új, a "nemzeti" ellenzék által máris hangosan követelt recentralizációval fel lehet rúgni minden kompromisszumot, ami nemcsak Románia 150 éve tartó modernizációs folyamatának végsô sikerét kérdôjelezi meg, de az eltérô tradíciójú országrészek integrációját is kockára teszi. A föderalizmus vagy a valamivel könnyebben és fôként fokozatosan megvalósítható devolucionista megoldás bevezetésével viszont Románia politikai modernizációjának és belsô integrációjának egymással szorosan összefüggô folyamatai egyszerre jutnának nyugvópontra. A nemrég – egyelôre minden kompetencia nélkül – létrehozott régiók (4. ábra) jó kiindulópontul szolgálhatnak a késôbbi lépésekhez.
A két háború között a várakozásaikban csalódott erdélyi románok nem tudtak kiegyezni sem a helyzetüket akkor még ideiglenesnek érzô erdélyi magyarokkal, sem a "házuk ajtaját" elôttük "óriási áldozatok árán megnyitó" és a jövevényeket ennek megfelelôen is kezelô Bukaresttel.45
Ma, 1918 óta elôször, megteremtôdtek a feltételei a tényleges kompromisszumnak. A Románia modernizációját a nyugati civilizációba való teljes és végleges beépülésig elvinni akaró elitnek "nép"-re, a demokráciában elengedhetetlen többségre van szüksége, hogy túlélje a Patapievici által pontosan leírt identitáskatasztrófát.46 Erdélynek pedig egy államra, amelyen belül fenntarthatja és továbbfejlesztheti saját kulturális és politikai identitását.
=================
1. ábra. A nyugati civilizáció kelet-európai határa (Huntington 1993; 1996)
2. ábra. Az 1996. november 17-i romániai elnökválasztási eredmények Erdélyben és ÓRomániában
3. ábra. Európa 2010-ben
4. ábra. A romániai régiók
—————————————
1 Adevãrul, Evenimentul Zilei, Curierul National 1996. nov. 13.
2 Béres Katalin: Beszélgetés Boda József képviselõvel. Brassói Lapok 1997. jún. 13-19.
3 Vö Wang Gungwu: A Machiavelli for Our Times. The National Interest 46. Winter 1996/97. 69-73.
4 Nem véletlen, hogy ma épp a Habsburg család feje hangsúlyozza, hogy Szlovénia és Horvátország mellett Bosznia is a Nyugathoz tartozik. Bár azt elismeri, hogy "Bosznia szerbek uralta részében egyfajta vegyes alakulat jött létre, mert sok szerb települt oda Szerbiából". (Habsburg Ottó: A Balkán határai. Magyar Hírlap, 1997. aug. 30.)
5 Samuel P. Huntington: The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order. Simon & Schuster, New York, 1966. 159-161. – Huntington idézeteinek forrásai, sorrendben: Michael Howard: Lessons of the Cold War. Survival 36. Winter 1994. 102-103; Pierre Béhar: Central Europe: The New Lines of Fracture. Géopolitique 39 (Angol kiad., 1992. aug.).42.; Max Jakobson: Collective Security in Europe Today. Washinton Quarterly 18 (Spring 1995). 69.; Max Beloff: Fault Lines and Steeples: The Divided Loyalties of Europe. The National Interest 23 (Spring 1991). 78. – Pierre Béhar tanulmánya magyarul is megjelent a Magyar Szemle 1992/11-es számában. A közép-európai szerzõktõl idézettek forrásai: Andreas Oplatka: Vienna and the Mirror of History. Géopolitique 35 (Angol kiad., Autumn 1991). 25.; Vytautas Landsbergis: The Choice. Géopolitique 35 (Angol kiad., Autumn 1991). 3.; The New York Times, 1995. ápr. 23. 5E.
6 Vö. Pierre Hassner: Morally Objectionable, Politically Dangerous. The National Interest 46. Winter 1996/97. 63-69.
7 H.-R. Patapievici: Politice. Humanitas, Bucuresti 1997. II. kiadás, 237-238.
8 A civilizáció-állam, a civilizáció mint politikai közösség fogalmáról lásd Molnár G.: Külpolitika és stabilitás. = Közép-Európa az integráció küszöbén. A Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézet 1996. évi konferenciája, Budapest, 1977. 36.
9 H.-R. Patapievici: I.m. 239, 342.
10 Samuel P. Huntington: A Nyugat nem egyetemes. 2000 1997/6. 18-19. A szerzõ új könyvének egyik fejezetét alkotó tanulmány (The West Unique, Not Universal, Foreign Affairs 1966. nov-dec.) fordítása.
11 Vö. Yves Lacoste: Préambule. = Dictionnaire de Géopolitique. Paris 1993. 1-34.; Yves Lacoste: Périls géopolitiques en France. Hérodote No. 80. 1996. 3-23.; Béatrice Giblin-Delvallet: La cohésion nationale et le mouvement social de décembre 1995: une question de géopolitique interne. Hérodote No. 80. 1996. 174-190.; Yves Lacoste: Le passé des territoires. Hérodote No. 74/75. 1994. 3-6.; Joseph Rovan: Identité et territoire dans l'histoire de la France et de l'Allemagne. Hérodote No. 72/73. 22-29.; Béatrice Giblin-Delvallet: Les territoires de la nation à l'heure de la décentralisation et de l'Europe. Hérodote No. 62. 1991. 22-43.
12 A német és a brit álláspontról lásd: Who will join the club? The Economist 1997. jún. 7.; Germany Supports U.S. Over Alliance Expansion. International Herald Tribune 1997. jún. 14-15.
13 A piacdemokrácia kiterjesztésének jelszavát ("enlargement of market-democracy") Anthony Lake, Clinton volt nemzetbiztonsági tanácsadója hirdette meg a John Hopkins Egyetemen megtartott elõadásában. (A. Lake: The Logic of a U.S. Strategy of Enlargement. International Herald Tribune 1993. szept. 24.)
14 Jacques Attali: Europe(s). Paris, 1994. 32, 36, 52-54.
15 Mackinder koncepciójáról, valamint a Nyugat mint geopolitikai nagytérség kialakulásának folyamatáról lásd Molnár G.: A NATO-bõvítés geopolitikája. Beszélõ 1997/3. 35-47. Angolul: The Geopolitics of NATO-enlargement. The Hungarian Quarterly Summer 1997. 3-16.
16 Violette Rey: Europe centrale, Europe de l'Est. Un point de vue de géographe. La Nouvelle Alternative 1987. dec. 41.
17 Pierre Béhar: L'Autriche-Hongrie idée d'avenir. Permanences géopolitiques de l'Europe centrale et balkanique. Paris 1991. 172-173.
18 Vö. Molnár G.: Közép-európai konföderáció. Limes 1992. január. 6-9.
19 Vö. Közép-Európa nincs. Beszélgetés Norman Davies brit történésszel. Közép-Európa. A Magyar Hírlap, a Gazeta Wyborcza, a Lidove Noviny és a Sme közös havi melléklete, 1994. máj. 28.
20 Sorin Antohi: Românii în 1995: geografie simbolicã si identitate socialã. = Iordan Chimet: Momentul adevãrului. Editura Dacia, Cluj 1996. 263-264. – Kunderát Antohi nyomán idézem; Patapievici Kakaniával kapcsolatos megjegyzéseit lásd: Politice, 298-299.
21 Vö. György Konrád: Reve-t-on encore d'une Europe centrale? La Nouvelle Alternative 1987. dec. 7-8.
22 Al. Cistelecan: Provincia ratatã. Eseu despre Transilvania. Gazeta de Mures 1993. május-június.
23 H.-R. Patapievici: I.m. 120; 299.
24 Vö. Alexandru I. Bejan: Prezentarea si analiza comparativã a rezultatelor alegerilor de la 20 mai 1990. = Renaãterea unei democratii: alegerile din România de la 20 mai 1990. IRSOP, 1991. 115.
25 Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997. 164. Boia megemlíti, hogy a két nagy övezeten belüli eltérések is figyelemre méltóak. Az erdélyi övezetre vonatkozóan – megyei bontásban – már készültek is ilyen elemzések (l. Székely Istvánnak a következõ jegyzetben idézett tanulmányát). De még ennél is tovább – egészen a községi és falusi szintig – megy Marius Lazãr kolozsvári szociológus, bár az ilyen, egyébként rendkívül tanulságos mikroszintû elemzéseknek határt szab az adatok szûkössége vagy egyenesen hozzáférhetetlensége. – Lucian Boia az elmúlt években a Bukaresti Egyetem kiadásában két rendkívül fontos tanulmánygyûjteményt is közreadott: Mituri istorice românesti (1995), valamint: Miturile comunismului românesc (1997).
26 Vö. Székely István: Választottunk... Magyar Kisebbség 1996.1-2. sz. 15-70. 6. és 9. ábra.
27 Emil Hurezeanu: Cine a cîstigat alegerile? 22 1996/49. dec. 4-10.
28 Gabriel Andreescu: Privirile, îndreptate spre Republica Moldova ori spre Ungaria? = Nationalisti, antinationalisti... O polemics în publicistica româneascã. Iasi 1996.23. Az Erdély lokomotív-szerepérõl Andreescu által mondottakat lásd: Mesaj transmis cu ocazia primirii premiului "Pentru minoritãti". Budapesta, 18 decembrie 1995. 22 1996. jan. 4-9.
29 Andrei Marga: Filosofia unificãrii europene. Ed. a II-a revãzutã si adãugitã. Cluj 1997. 338.
30 Apáczai Csere János: Magyar Encyklopaedia. Kriterion, Bukarest 1977. 418. – A mû eredeti kiadása 1653-ban jelent meg a hollandiai Utrechtben. – Figyelemre méltó, hogy Apáczai – a radikális kálvinizmus talaján kifejlõdõ korabeli angol és holland politikai filozófiai irányzatokkal összhangban – a civil társadalmat, vagy ahogy õ nevezte: a "polgári társaság"-ot politikai társadalomnak tekintette, vagyis olyan politikai corpusnak, amelyhez a szûkebb értelemben vett civil társadalmon kívül szervesen hozzátartozik az annak igazságaival összhangban álló hatalom is. A társadalmi legitimációval nem rendelkezõ hatalom által megtûrt civil társadalom a toleranciára hajló abszolutizmusra jellemzõ. Ilyen reduktív értelemben beszéltek civil társadalomról a közép-európai késõ kommunista rendszerekben is a hetvenes-nyolcvanas években. A civil társadalom reduktív értelmezésének kritikáját és a politikai társadalom fogalmának bõvebb kifejtését lásd a szerzõ Ó Anglia, Anglia... Esszé az angol forradalomról (Kriterion, Bukarest 1984.) címû kötetének Alternatíva c. fejezetében (91-130). – Ennek megfelelõen ma a közigazdasági decentralizáció a megtûrt – lokális – civil társadalom, a devolúció pedig a lokális politikai társadalom mozgástereként értelmezhetõ.
31 A devolúció regionális és világpolitikai jelentõségérõl lásd: A devolúció forradalma. Molnár Gusztáv válaszol Ágoston Hugó kérdéseire. A Hét 1995. márc. 17.
32 Vö. Independence in Europe. The Scottish National Party's General Election Manifesto. Edinburgh 1977. 5, 47-48.
33 A kisállamiságról, különös tekintettel a közép-európai történelmi vonatkozásokra, lásd: Kosáry Domokos: Az európai kis államok típusai. = A történelem veszedelmei. Írások Európáról és Magyarországról. Budapest, 1987. 451-483.
34 Neil MacCormick: What Place for Nationalism in the Modern World? The Hume Papers on Public Policy, Spring 1994. 79, 94-95. Lásd még uõ: Sovereignty: Myth and Reality. Scottish Affairs, Spring 1995. 1-13. – A budapesti Korridor Politikai Kutatások Központja által rendezett szuverenitás-vita anyagát lásd: A szuverenitás káprázata. Budapest 1966.
35 "L'identité écossaise s'est affirmée durant les années Thatcher". La Croix, 1997. szept. 12.
36 Margaret Thatcher: The Downing Street Years. New York 1995. 624.
37 A munkáspárti kormány 1997 nyarán nyilvánosságra hozott terjedelmes Fehér Könyvének bevezetõ fejezete az alábbiakban foglalja össze a skót parlament jogkörét, valamint a Skócia és az Egyesült Királyság közötti új közjogi viszonyt:
The Scottish Parliament will have law-making powers over a wide range of matters which affect Scotland. There will be a Scottish Executive headed by the First Minister which will operate in a way similar to the UK Government and will be held to account by the Scottish Parliament. The Scottish Parliament and Executive will be responsible for:
– Health including the National Health Service in Scotland and public and mental health;
– Education and training including pre-5, primary, secondary, further and higher education; and training policy and programmes;
– Local government, social work and housing including local government structure and finance; social work; the voluntary sector; housing policy; area regeneration; building control; and the statutory planning framework;
– Economic development and transport including responsibility for the economic development of Scotland; financial and other assistance and support for Scottish business and industry; promotion of trade and exports; inward investment; tourism; functions in relation to the energy sector; the administration of the European Structural Funds; and a range of road, rail, air, sea, transport and inland waterways matters;
– The law and home affairs including civil and criminal law and the criminal justice and prosecution system including police and prisons; legal aid; the release of life-sencence prisoners and alleged miscarriages of justice; electoral matters; and civil defence and emergency planning;
– The environment including environmental protection policy and matters relating to air, land and water pollution; the natural heritage; inland water supplie and coastal protection;
– Agriculture, fisheries and forestry;
– Sport and the arts including the Scottish Sports Council, the Scottish Arts Council and the national institutions;
– Research and statistics in relation to devolved matters.
The legislation setting up the Scottish Parliament will specify those powers which are reserved to the UK Parliament. These matters include the constitution of the United Kingdom; UK foreign policy including relations with Europe; UK defence and national security; the stability of the UK's fiscal, economic and monetary system; common markets for UK goods and services; employment legislation; social security; and most aspects of transport safety and regulation.
Scotland will remain an integral part of the United Kingdom, and The Queen will continue to be Head of State of the United Kingdom. The UK Parliament is and will remain sovereign. Scotland's MPs will continue to play a full and constructive part at Westminster. The number of Scottish seats will be reviewed.
The Secretary of State for Scotland will work with the new Scottish Parliament and represent Scottish interests within the UK Government. The Scottish Executive and the UK government will work closely together at both Ministerial and official level.
There will be arrangentents for resolving disagreements about whether legislation is within the powers of the Scottish Parliament.
Relations with the EU will remain the responsibility of the UK Government, but the Scottish Executive will be involved as closely as possible in UK decision-making on Europe.
Ministers of the Scottish Executive will participate in relevant meetings of the Council of Ministers and in appropriate cases would speak for the United Kingdom. The Scottish Parliament will be able to scrutinise EU legislative proposals. There will he a Scottish reprentative office in Brussels to further Scotland's interests.
38 Vö.Colin Mellors, University of Bradford, UK: Prospects for Regionalism: an English Perspective. Paper presented to the seminar "Regionalism, Integration and Sovereignty", Kõszeg, Hungary, 22 March 1997.
39 Glatz Ferenc: A hatalmi államtól a szolgáltató államig. Népszabadság 1997. aug. 19.
40 Erdély autonóm közjogi státusa 1526-tól 1867-ig, tehát több mint 340 évig tartott. Ez idõ alatt a pontosan körülhatárolt törvényhozói hatáskörrel rendelkezõ országgyûlés 407 alkalommal ült össze. Az önálló erdélyi fejedelemség idején hozott törvényeket az 1653-ban megjelent Approbatae... és az 1669-ben megjelent Compilatae... címû kötetekben foglalták össze. Figyelemre méltó, hogy ugyanebben az idõben Moldvában és különösen Havasalföldön csak elvétve és mindig az uralkodó kezdeményezésére ültek össze az õ fõembereibõl álló, rendi gyûlésnek csak erõs megszorítással nevezhetõ gyülekezetek. Nem volt világos hatáskörük, képviseleti struktúrájuk és ügyrendjük, a döntéseket közfelkiáltással hozták, szerepük többnyire a fejedelem kiválasztására és különbözõ akcióik jóváhagyására korlátozódott. Mivel az igazságszolgáltatás "Isten törvényén" alapult, nem hoztak törvényeket. (Vö.Valentin Al. Georgescu: Dreptul bizantin aplicat ca lege a lui Dumnezeu sau lege dumnezeiascã. = Bizantul si institutiile românesti pînã la mijlocul secolului al XVIII-lea. Bucuresti, 1980. 248-253.) A fejedelem az egyedüli és legfõbb bíró, "az ún. bírák csupán az õ közegei és instrumentumai". (Valentin Al. Georgescu – Emanuela Popescu-Mihut: L'organisation d'État de la Valachie. 1765-1782. Bucuresti, 1989. 63.) Itt nem lehetett szó meghatározott idõközönként összeülõ rendi gyûlésekrõl, amelyek bármilyen formában is korlátozhatták volna a fejedelmi hatalmat vagy valamilyen ellenõrzést gyakorolhattak volna fölötte. (Vö.Istoria dreptului românesc. Vol. I. Bucuresti, 1980. 264-270.) Lásd még: Valentin Al. Georgescu: Bizantul si institutiile românesti... 47-51, 151-153.
41 Az erdélyi románok mai szemmel nézve rendkívül korszerû devolúciós stratégiájának jellemzéseként álljon itt ezúttal csupán George Barit néhány sora az 1863-64-es nagyszebeni diétáról. Az országgyûlés megnyitó ülésén felolvasott császári leirat – írja Barit – "a monarchia egyetlen népe számára sem bírt volna oly nagy jelentõséggel és egyetlen más nép egész jövõje szempontjából sem járt volna oly nagy haszonnal, mint a román nép számára. Az ország autonómiája helyreállítva, nemzeti egyéniségünk elismerve, nyelvünk az õt megilletõ rangra emelve, az unió, pontosabban az eggyéolvadás Magyarországgal semmisnek nyilvánítva, és mindenekfölött néhány millió az ország jövedelmébõl önálló költségvetésként meghagyva [kiemelés tõlem – M.G.], amelybõl az ország mindhárom népe a közigazgatás és az igazságszolgáltatás költségeinek fedezése mellett annyi mûvelõdési intézményt létesíthessen, amennyi csak szükségesnek és hasznosnak mutatkozik, anélkül, hogy más országtól és más diétától megalázkodva kéregetni kényszerüljön. Ha például a román nemzet az elmúlt 24 évben [Barit sorai 1887-ben íródtak – M.G.] csak évi félmilliót kapott volna az ország jövedelmébõl iskolák, bentlakások, tudományos társaságok és más egyebek létesítésére, hol tartanánk mi most? Menjünk csak el Horvátországba, és nézzük meg a saját szemünkkel, mennyire jutottak a horvátok az õ külön költségvetési részükkel, amelyet a Magyarországtól kikényszerített szerzõdés értelmében minden évben megszavaznak a számukra!"
Barit nem csinált elvi kérdést abból, hogy az autonómiát a császártól vagy a budapesti parlamenttõl kapja-e meg az erdélyi románság. Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Bécs lemond Magyarországnak a birodalomba való beolvasztásáról és visszatér a magyar korona sajátos közjogi státusának az elismeréséhez, Barit cikket írt a Gazeta Transilvaniei 1865. július 31-i számába, amelyben az erdélyi autonómia Magyarországon belüli fenntartása mellett foglalt állást. Mottója a következõ volt: "Jogfolytonosság, kiegyezés, unió". "Ha magyar testvéreinkben – írta ugyanebben az évben Alexandru Sulutiu erdélyi görög katolikus érsek Baritnak – megvolna az a mértéktartás és politikai bölcsesség, ami 1848-ban nem volt meg, a most összehívandó magyarországi diétán, elvetvén a szupremáció és a hegemónia eszméjét, egy új törvényben törvényesnek és érvényesnek ismernék el és fogadnák el mindazt, amit nemzetünk az erdélyi diéta által hozott és a császár által szentesített törvényekben megkapott." (George Barit: Pãrti alese din Istoria Transilvaniei. Pe douã sute de ani în urmã. Ed. a II-a. Vol. III. Muzeul de Artã, Brasov 1995. 266, 376.)
Sajnos a magyar politikai elitbõl – 1848-ban is és a híres mellény újragombolásakor is – hiányzott a románok által joggal elvárt mértéktartás és politikai bölcsesség. Ezen ma már felesleges keseregni, de azt feltétlenül szóvá kell tenni, hogy a nagyszebeni diéta még mindig mostohagyermeke a magyar historiográfiának. (Az egyetlen kivétel Mester Miklós Az autonóm Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863-64. évi nagyszebeni országgyûlésen címû, 1936-ban megjelent könyve, amelyrõl azonban az elmúlt évek reprint-mámorában valahogy minden kiadó megfeledkezett.) Könnyû azt mondani, hogy a diéta a birodalmi egynemûsítés eszközéül is szolgált, és a magyarok a 48-as jogfolytonosság, de ha úgy teszik a Pragmatica sanctióig visszamenõ rendi jogfolytonosság nevében – úgymond – joggal bojkottálták annak üléseit. Éppen azért idéztem Barit és Sulutiu szavait, hogy rámutassak: csak azért, mert a birodalmi manipuláció is szerepet játszott benne, nem lehet úgy tenni, mintha a szebeni diétán semmi sem történt volna. Az igazi jogfolytonosság és az igazi kiegyezés az lett volna, ha az alkotmányosságot úgy állítják helyre, hogy az a románság számára se járjon jog-áldozattal.
42 Az egyes nemzeteknek a belsõ integráció minõségétõl függõ (külsõ) integráció-képességérõl lásd: Bíró Gáspár, Hamberger Judit, Molnár Gusztáv, Szilágyi Imre, Tóth István: Autonómia és integráció. Szerk. Molnár Gusztáv. Magyar Szemle Könyvek, Budapest 1993. 7-17.
43 Vö.Samuel P. Huntington: The Erosion of American National Interests. Foreign Affairs 1997. szept-okt. 28-49.
44 Mielõtt George Pruteanu úr rendõrért kiáltana, szeretném eszébe juttatni, mit is írt a Petru Dumitriuval készített kitûnõ interjúkönyve "Románia föderalizálását javasolom" címû fejezete elé, az író mentségeképpen. Petru Dumitriu Bad Godesbergben és Metzben kidolgozott koncepciója "nem valami jól veszi ki magát a mai Románia politikai atmoszférájában. De azért hallgassuk meg nyugodtan az író érvelését. Jóindulatához nem férhet kétség." Én nem vagyok román, nem élek Németországban, és az anyám sem volt magyar arisztokrata. Ezért álláspontom miatt nem számítok sok jóindulatra. De Tocqueville Dumitriu által a románok figyelmébe ajánlott sorait elolvasva, pontosabban újraolvasva, megértettem, miért lehet kifinomultabb a veszélyérzete annak, aki kívülrõl szemlél valamely helyzetet. Íme: "Franciaországban egyetlen intézményt nem lehet sehogyan sem megsemmisíteni: a központosítást. Hogyan is szûnhetne meg? A kormányok imádják, az ellenzék odavan érte. Bár idõnként váratlan és kegyetlen csapások sújtják õket miatta, eszükbe sem jut, hogy semmibe vegyék. Az élvezet, amit a központosítás okoz nekik, hogy mindenbe beleüthetik az orrukat és mindenrõl rendelkezhetnek [nota bene Pruteanu úr!], minden veszélyérzetet kiöl belõlük." (George Pruteanu: Pactul cu diavolul. Sase zile cu Petru Dumitriu. Editura Albatros, Bucuresti 1995. 146-151.)
45 Az 1919-ben még csak alezredes Ion Antonescu a Vaida-kormány egyik miniszteréhez intézett beadványában a következõket írta: "Tudom, miniszter úr, még gyermekkoromban tanított meg rá egy elemi szabály, hogy ha valakit befogadnak egy házba, nem azzal kezdi, hogy az tele van piszokkal és használhatatlan holmival, hanem legfeljebb – amennyiben van benne jóindulat és lelkiismeret és némi hozzáértéssel is bír – megfogja egyik kezével a seprût, a másikkal a kalapácsot. Mi kisromániabeli tolvaj és semmirekellõ románok házunk ajtaját, mint bizonyára elég jól tudja, óriási áldozatok árán nyitottuk meg önök elõtt. Következésképpen, véleményem szerint, a mi házunk küszöbét átlépve önöknek csupán az a dolguk, hogy helyrehozzák, ami rossz, és hogy kitakarítsák a piszkot. Kritizálni azonban, felfogásom szerint nincs joguk." A nagyváradi Unu c. lap 1990/6-os számában közölt beadványt idézõ Al. Cistelecan szerint "az erdélyieknek körülbelül ez lett a sorsa: mások szemetét söpörgették szorgosan, de mukkanni sem volt joguk, és fõleg nem gyõzték. Sohasem sikerült megtörniük az Antonescu-mentalitást, amelyet a katona nyíltan és fennhéjázóan képviselt, a liberális malomalatti politizálás és bürokrácia pedig oly kifinomultan és hatékonyan gyakorolt. Az erdélyiek státusa örökké sajátosan kétértelmû maradt: valami meghatározatlan a vendég és a szolga között. [...] A »vendég a saját házában«-szindróma még ma is kísért egyes olyan pártokban, amelyek annak a félelemnek a kihasználásából élnek, hogy az Egyesülés nem volt végleges, és õket magukat is »át lehet engedni«, mint valami középkori szolgákat. Mindez arra utal, hogy a Romániát megalapító gondolkodásmódban és szellemiségben egy olyan törésvonal keletkezett, amelyet az azóta eltelt évtizedek sem tudtak betemetni. Ezt az eredendõ törésvonalat sohasem próbálták meg egy olyan bölcs politikával áthidalni, amely harmonikus összekovácsolódást eredményezhetett volna. Sem a régi demokráciában, sem a kommunisták alatt, s annál kevésbé manapság." (Al. Cistelecan: Az elvetélt tartomány. Gelu Pãteanu fordítása.)
46 Vö.H.-R. Patapievici: Anatomia unei catastrofe, valamint Despre noroc si nenoroc în istorie. = Politice. 78-98.
|
