Arday Lajos
Magyarok a szerb-jugoszláv
Vajdaságban
1944-1989*
A történelmi Magyarország területének
- Horvátország nélkül - 6,5%-a, (21 ezer km2:
a Muravidék, a baranyai háromszög, a Bácska és
a volt Temesi Bánság harmadrésze) 1,5 millió
lakossal - akiknek 1/3-a volt magyar - az 1918. december 1-jén kikiáltott
Szerb-Horvát-Szlovén királyság részévé
vált, s a szerb katonai megszállást a trianoni béke
szentesítette.
E déli területeket - a Szerémséget és
Szlavóniát is beleértve - a X. század végén
vették birtokukba a magyarok, és fél évezreden
át ez volt a magyar királyság legfejlettebb és
leggazdagabb része. A török elôrenyomulás
következményeként a XV. századtól megjelennek
a délszlávok (szerbek, bunyevácok, sokácok)
és a románok, akik 1525 és 1690 után ottomán,
majd osztrák császári kiváltságokkal
felruházva (szabad határôrök a Bécsbôl
igazgatott Határôrvidéken) egyre nagyobb számban
telepednek meg az elnéptelenedett, elvadult tájon, bár
a török adóösszeírások és osztrák
katonai felmérések egyaránt bizonyítják
a magyarok folyamatos jelenlétét. A XVIII.-XIX. századi
szervezett telepítéssel és belsô vándorlással
elsôsorban németek érkeztek, de jöttek a történelmi
Magyarország és a Flandriáig terjedô birodalom
minden részébôl. A szlovákok, románok
és ruszinok mellett fôként magyarok: kunsági,
viharsarki, dunamenti, nógrádi és székely földnélküliek,
szegedi paprika- és dohánytermesztôk, makói
hagymások. A jó természeti adottságok, a szorgalmas
népesség és a kiemelkedôen gyors fejlôdés
és beruházások eredményeként ez az etnikailag
legtarkább országrész vált a XX. század
elejére az Osztrák-Magyar Monarchia éléstárává,
fejlett ipara és bányászata mellett.
Jugoszlávia megalakulásakor - Szlovéniával
és Zágráb környékével - a Vajdaság
(Bánát, Bácska, Baranya) volt az új állam
legfejlettebb, leggazdagabb országrésze. Itt volt legmagasabb
a városlakók aránya, s legsûrûbb a vasúthálózat.
A Franciaországra és kisantanti szövetségeseire
támaszkodó királyi Jugoszlávia valójában
egy Belgrádból kormányzott Nagy-Szerbia volt, ahol
politikai gyakorlattá vált a nemzetek és a kisebbségek
egymás ellen való kijátszása és szembefordítása.
A többnyelvû és kultúrájú Vajdaságban
(Vojvodina), ahol 1/3-1/3 arányban éltek magyarok, délszlávok,
valamint németek és más nemzetiségek, a fô
veszélyt a magyarokban látták, és gazdasági-társadalmi-kulturális
erejének megtörésére törekedtek. Ezt szolgálta
- az egyébként szükséges - földreform, a
magyarok szervezeteinek-pártjainak feloszlatása, az iskolák
államosítása és szerb nyelvûvé
tétele s több más magyarellenes intézkedés.
S mindez egyet jelentett a Párizs környéki békék
kisebbségvédelmi rendelkezéseinek semmibevételével.
A feloldhatatlan belsô ellentétek miatt legyengült
és magára hagyott Jugoszlávia 1941 áprilisában
a német és olasz támadás következtében
széthullott. Az önálló horvát állam
megalakulása után magyar csapatok vonultak be a Délvidékre.
A második világháború elôtt és
alatt Magyarországhoz visszakerült területek közül
egyedül a Bácskában bontakozott ki jelentôs méretû
partizánharc 1941 júliusától a kommunisták
szervezésében, a Szovjetunió tehermentesítésére.
Ennek elfojtása szolgáltatott ürügyet a Titel környéki
(Zsablya, Csurog) és újvidéki "tisztogatásokra"
és megtorlásra 1942 januárjában, melyeknek
mintegy 3300 ember esett áldozatul, köztük 2500 szerb.
A háborús viszonyok (deportálások, kiutasítások,
betelepítések, internálások, behívások,
rekvirálások) is hozzájárultak az egyes nemzetiségek
közti viszony megromlásához, de a példátlan
méretû és kegyetlenségû szerb bosszúra
a hírhedtté vált "hideg napok" és
az "újvidéki razzia" adták az indíttatást.
Az 1944 ôszén (Horvátországban és
Szlovéniában 1945 tavaszán) lezajlott tragikus
eseményeket a legutóbbi évekig a hallgatás
és elhallgattatás árnya borította. A túlélôk
még barátaikkal, szomszédaikkal sem mertek ezekrôl
beszélni, az elkövetôk egy része pedig még
mindig a hatalmi szervekben tevékenykedett. Tény, hogy a
magyar és német csapatok visszavonulása után
a magára hagyott, fegyvertelen magyar és német lakosság
semmiféle ellenállást nem tanúsított
(nem úgy, mint a csetnikek és a kommunista partizánok
1941-ben). Akiknek félnivalójuk volt, azok elmenekültek;
a javarészt Magyarországról odahelyezett állami
alkalmazottak a kiürítés során távoztak.
A csaknem minden magyar- és németlakta helységben
elkövetett szörnyû kínzások, tömeges
kivégzések egyik vezetô motívuma a bosszú
volt, a másik a megfélemlítés, a harmadik,
s talán legfontosabb pedig a potenciális vezetôk tervszerû
likvidálása, cselekedeteiktôl függetlenül.
Ezt látszik igazolni, hogy sok helyre - így például
Bezdánba - kész halállistákkal érkeztek,
amelyeken szerepeltek a magyar uralom alatt bármilyen tisztséget
betöltôk (gazdaköri, ipartestületi, presbitériumi
elnökök, Hangya szövetkezeti vezetôk, népmûvelôk,
papok-értelmiségiek, sôt gimnazisták is), vagy
egyszerûen a helybeliek által elfogadott hangadók,
közvélemény-formálók. 1944. október
18-án kezdôdött meg a németek és magyarok
táborokba gyûjtése. Hivatalos kimutatás szerint
az 1948-ig mûködött 41 vajdasági munkatáborban
140 ezer német és több ezer magyar dolgozott; közülük
nagyon sokkal betegség és éhezés végzett.
Összegezve: a magyar etnikum vérvesztesége megközelíti
az 50 ezer fôt; (a frontokon elesettek, fogoly- és munkatáborokban
elpusztultak 25-30, a megtorlások áldozatai 17-20 ezer);
a magyar nyelvû zsidóságé a 16-20 ezret. 30-40
ezren - köztük az 1941-ben odatelepített bukovinai székelyek,
a hadifogságból visszatértek, 1948-1949-ben a Tito
helyett Sztálint választók - Magyarországra
menekültek. A jugoszláviai németek háborús
veszteségét 200-250 ezerre teszik.
Noha a felülrôl kialakított partizánmítoszban
helyet kapott a magyarság is a Petôfi-brigád révén,
még évekig "a fasiszta megszállókkal"
való együttmûködés vádja nehezedett
rá, és helyi kilengések, bosszúállások
keserítették életét. (1947-ben például
az újvidéki református egyházközség
kurátorát azzal a váddal hurcolták el, hogy
a Karadjordjevic-dinasztia híve.) 1948-49 után az "informbürósok"
elleni harc jegyében pusztult el sok száz magyar a börtönökben
és a Goli otokon. (Börtönsziget az Adrián - a jugoszláv
"gulág".
Az ártatlan áldozatok számát soha nem lehet
pontosan megállapítani. Írásbeli dokumentumok
alig maradtak fenn (ha voltak is erre vonatkozó feljegyzések,
titkos jelentések, azokat már jó ideje megsemmisítették,
vagy Belgrádba szállították); a halotti anyakönyvekbe
általában más halálokot vezettek be. A Magyarországra
eljutott korabeli jelentések eltúlzott adatokat tartalmaznak.
A valós adat megközelítésére a legjobb
módszer a Matuska Mártoné, a Magyar Szó munkatársáé:
végigjárta a magyarok lakta településeket, beszélt
a szemtanúkkal, leszármazottakkal, s az így kapott
számokat összegezte - a végeredmény 17 ezer körül
volt. Levéltári kutatások és visszaemlékezések
alapján hasonló adatokhoz jutott Mészáros Sándor
történészprofesszor. Ennek és más meggondolásoknak
az alapján túlzottnak tekinthetô a most forgalomban
lévô 40 ezres szám; a megtorlásoknak áldozatul
esettek száma nem haladhatja meg a 20 ezret, de ez is ötszöröse
az 1942 januárjában elpusztultakénak. A népszámlálási
adatok szerint
Újvidéken 1941 és 1953 között 9 ezerrel,
a zsabjai járásban 1910 és 1961 között több
mint 4 ezerrel,
a titeliben több mint ezerrel,
Bezdánban 1910-tôl 1981-ig 2200-zal csökkent a magyarok
száma.
Végül felvetôdik a felelôsség kérdése.
A történteket semmiképpen sem lehet a helyi lakosság,
a csetnikek (ha néhányat ilyen váddal ki is végeztek
közülük) vagy a kisebb rangú parancsnokok egyéni
túlkapásainak tulajdonítani. A JKP tartományi
bizottságának egyik vezetôje, N. Petrovic "idegen
elemek tíz- és százezrei"-rôl ír,
szörnyetegekrôl, árulókról és renegátokról,
"akikkel népünk örök idôkre életre-halálra
szembenáll [...] energikus intézkedésekre van szükség
ahhoz, hogy biztosítsuk [...] a Bánát, Bácska
és Baranya szláv és délszláv jellegét".
(Slobodna Vojvodina, 1944. okt. 28.) A magyarok, németek, horvátok,
szlovének, szerb csetnikek, bosnyák muzulmánok, bolgárok-macedónok
és albánok százezreinek haláláért
Titót és a partizánhadsereg vezérkarát,
azaz a sztálini szovjet gyakorlatot követô, sôt
azon esetenként túltevô kommunista pártvezetést
terheli a felelôsség, (Tito fôparancsnok 1944. október
17-én írta alá a "katonai közigazgatás",
valójában a rendkívüli, pontosabban a törvényen
kívüli állapot bevezetésérôl szóló
rendeletet Bácska-Bánát-Baranyában), végsô
fokon pedig a szövetséges hatalmakat, amelyek D. Mihailovicot
és a londoni emigráns kormányt cserbenhagyva, mindvégig
ezt a véres kezû diktatúrát támogatták.
Az új, titóista Jugoszlávia megszervezésének
pozitív és negatív hatásai egyaránt
érvényesültek a Vajdaságban, amely az
1943-as jajcei AVNOJ-határozatnak (amely többek között
döntött Jugoszlávia háború utáni
szövetségi átszervezésérôl) megfelelôen
autonóm tartományi státust kapott Szerbián
belül. Területi összetétele megváltozott:
a Horvátországhoz csatolt Dél-Baranya helyett a csaknem
tisztán szerblakta Szerémség lett harmadik egysége
(igaz, Zimonyt és környékét, valamint a Bánságnak
egy tekintélyes darabját a Temesig Nagy-Belgrádhoz
csatolták).
A bácskai-bánáti részen gyorsan és
anyagi pusztítás nélkül vonultak át a
hadi események. Az épen maradt üzemek közül
azonban sokat leszereltek és elvittek, hogy ez által is gyorsítsák
az elmaradott déli területek felzárkózását.
A gazdasági fejlôdést visszavetette a magas gazdasági
és munkakultúrával rendelkezô németség
kiirtása-elmenekülése.
1944 és 48 között 40 ezer déli telepes család
(likaiak, boszniai szerbek, crnagorácok) 200 ezer tagja között
385 ezer hektár földet osztottak szét a Vajdaságban
és Szlavóniában, a földbirtokosok, a németek,
a bankok és az egyházak (túlnyomóan a római
katolikus) birtokait. Ennek 1/10-ét kapta 18 ezer magyar földnélküli.
A korszak pozitívuma, hogy - a németeket leszámítva
- nem került sor nagyarányú kitelepítésekre,
lakosságcserére.
Ennek ellenére mintegy 40 ezren kerültek át Magyarországra,
fôként az 1941-44 között oda helyezettek, a magyar
hadseregben szolgáltak és családtagjaik. Az elmenekült
csángókat-székelyeket a részben kiürült
baranyai-tolnai sváb falvakban telepítették le.
A beáramlás délrôl folytatódott: még
1953 és 1971 között is több mint félmillióan
költöztek be a Vajdaságba, s ez a folyamat azóta
is tart, sôt 1991 után felerôsödött.
Ennek következtében a magyarság egyre reménytelenebb
kisebbségbe szorul: a tartományon belüli egykori 1/3-os
aránya 1981-re 1/5 alá süllyedt. 1961 óta
a jugoszláviai magyar kisebbség nemcsak a többségi
nemzet(ek)hez viszonyított arányában, hanem abszolút
számában is fogy. (Az 1948 és 1961 közötti
viszonylag jó eredmények egyik magyarázata az, hogy
az ott maradt németek többsége is magyarnak vallotta
magát; kihalásuk-kivándorlásuk viszont a csökkenô
tendenciát erôsítette.) Ennek okai:
- az alacsony születésszám, a negatív elôjelû
népszaporulat (az 1970-es évtizedben - 1,9 ezrelék;
szerbek: 6,6, albánok: 29);
- legrosszabb népesedési mutatók (öngyilkosság,
terhességmegszakítás, válás, elöregedés);
- a külföldi munkavállalás és kivándorlás
lehetôsége;
- az egyre gyorsuló asszimiláció, amelynek fô
megjelenési formája a vegyes házasság (a Vajdaságban
minden 3.!), az elköltözködés és a "jugoszláv"
nemzetiségi kategória választása.
1981-ben 385 ezren vallották magukat magyar nemzetiségûnek
a Vajdaságban. E számból le kell vonni a külföldön
élôket-dolgozókat (13700), akiknek 1/3-a - ezt mutatja
a tapasztalat - nem tér vissza. Mirnics Károly vizsgálatai
alapján ez a kiáramlás-kintmaradás nemcsak
elvitte az 1960-as években még meglévô minimális
természetes szaporulatot, de több tízezerre tehetô
a magyarság számára így elveszettek száma.
A semleges - és a hatalom által erôltetett - "jugoszláv"
kategória mögött viszont 20-30 ezer magyar rejtôzött,
fôként Szabadkán, Zomborban és környékén.
(Vegyes házasságban élôk, abból származók,
a hatalomtól függô helyzetben lévôk.)
Gazdasági viszonyok
Mezôgazdaság
1946-ban a Vajdaság megmûvelhetô területének
14,2%-a állami birtok: 33,7%-a a 34 holdas "maximumosoké";
10,7%-a a 10 hold körüli kisgazdáké, 22,7%-a a
4-8 holdasoké, míg a 4 holdnál kevesebbel rendelkezôk
osztoztak a földterület 18,7%-án. E háztartásokban
110 ezer ember élt, s egy fôre alig fél hold jutott.
Az erôszakos kollektivizálás és a kötelezô
beszolgáltatás a síkvidéki, jó terméseredményeket
felmutató Vajdaságot jobban sújtotta, mint az ország
hegyvidéki tájait. Másrészt az is igaz, hogy
az 1953 utáni szabadabb légkörben a farmergazdálkodásra
való áttérés feltételei is jobbak voltak,
bár az egy háztartásban élôk által
megmûvelhetô földterület felsô határa
10 hektár (17 hold) volt 1988-ig. A nagyüzemi mûvelésre
legalkalmasabb Vajdaság termôterületének 1/3-a
"társadalmi tulajdon"-ba került. A mezôgazdaságból
élôk száma és aránya állandóan
csökkent: három évtized (1951—1981) alatt majdnem 70-rôl
20% alá. (1971-ben a tartomány aktív népességének
még 44,2%-a dolgozott a mezôgazdaságban; ezzel az európai
ranglista végén helyezkedett el, Görögország,
Románia és Albánia elôtt.) Voltak idôszakok,
amikor a földmûves családból származó
fiatalok 90%-a elhagyta a mezôgazdaságot, s a (szerb többségû
és jellegû) városokban és külföldön
nézett munka után. Ennek ellenére az 1980-as évek
közepén a mezôgazdasági termelés és
az élelmiszeripar adta a társadalmi termék 40%-át.
1981-ben a megmûvelhetô földterület 60%-a volt magánkézben
(Jugoszláviában 80% fölött); az átlagos
birtoknagyság 3,2 hektár (kb. 5,5 hold); 10 hektár
fölötti mindössze 2% volt. Jellemzô volt a földterület
mind kisebb parcellákra való feldarabolódása:
a gazdaságok 2/3-ában átlagosan 1,3 hektárt
mûveltek. A magyarok 1/3-a egyéni gazdálkodó
volt; ehhez járult a kétlaki, ingázó "félparasztok"
széles rétege, s így érthetô az a megállapítás,
hogy a magyar aktív népesség fele az élelmiszer-termelésbôl
vagy az ezzel szoros kapcsolatban álló tevékenységekbôl
élt.
Nemzeti jövedelem, beruházás, infrastruktúra
1947-ben az egy fôre esô nemzeti jövedelemben a Vajdaság
Szlovénia mögött a második helyen állt;
az utóbbi évtizedekben a 3. helyre szorult, alig maradva
le Horvátország mögött, annak ellenére,
hogy a fejlett területek közül egyedül itt maradt huzamos
idôn át a jugoszláviai átlag alatt az egy fôre
esô beruházás értéke. A többi
országrésztôl jelentôsen elmaradva, 1948 és
1972 között a Vajdaság évi össztermék
növekedése 5,1-6,2%-os volt. Szabadka és környéke
- tágabb értelemben az egész magyar többségû
Észak-Bácska - 60 éven át, 1914-tôl az
1970-es évek közepéig visszamaradt a gazdasági
fejlôdésben. Annak üteme itt még a 70-es évek
elején is csupán 2,4%-os volt. Az 1980-as évek közepén
kezdôdött visszaesés máig tart.
Az ország területének 8,4, lakosságának
1953-ban 10, 1985-ben 8,8%-át kitevô autonóm tartomány
1953-ban (amikor szûkebb Szerbia 25, Horvátország és
Bosznia-Hercegovina 20-20%-kal részesedett) az összberuházások
3,6, az 1960-as évek második felétôl az 1970-es
évek végéig 9%-át kapta, növekvô
arányban; az 1981-84-es idôszakban elérte a 9,7%-ot.
A magyar többségû "községek"-ben
(kisebb járás; általában egy városi
jellegû település és vonzáskörzete;
számuk a Vajdaságban 50 körül; magyar többségû
7-9) a 70-80-as években az egy fôre esô beruházás
s azon belül az ipari beruházás terén lényegesen
jobb volt a helyzet, 115-200%-kal. Ugyanakkor az infrastrukturális
beruházások (közlekedés, távközlés,
lakásépítés, kereskedelem, közszolgáltatások)
a tartományi átlag felét sem érték el
az 1977-85-ös idôszakban; 1985-ben már csak 30% körül
voltak. A 80-as évek közepén megindult a mezôgazdasági
beruházások reálértékének csökkenése.
A korszak egészére elmondható az, hogy a magyar többségû
körzetekben az egy fôre esô nemzeti jövedelem 20%-kal
meghaladta az országos átlagot, de a beruházások
a jugoszláviai átlag 60%-a körül mozogtak, (1955-ben
csak 42% volt), így a megtermelt javak értékének
csupán felét kapták vissza. Az út- és
bolthálózat átlagos és kielégítô.
Korszerû utak tekintetében Ada, Topolya, Kanizsa és
Óbecse, a kereskedelmi forgalomban Zenta volt a legjobb helyzetben.
Beruházást és infrastrukturális fejlesztést
tekintve, térben és idôben kiugró különbségeket
találunk: a legtöbbet Óbecse, Topolya és Csóka
kapta, a legkevesebbet következetesen Kanizsa és Kishegyes;
Zenta és Ada a középen helyezkedtek el. Hasonlóan
alakultak az egy fôre esô nemzeti jövedelem értékei
is. Az ipari termelés növekedése az 1980-as évek
elsô felében lelassult, sôt helyenként csökkent
a termelés - ez a jelenség az 1980-90-es évek fordulóján
általánossá vált.
Az 1965-ös gazdasági reform bevezetését követôen
Jugoszláviában általános és elfogadott
jelenség volt a munkanélküliség. A Vajdaságban
ezek száma az 1970-es évek közepétôl mindig
meghaladta a 70 ezret, 5,5%-os arányuk pedig az országos
átlagot. A 80-as évek elején évente több
mint 3%-kal nôtt a munkanélküliek száma, s 1987-ben
megközelítette a 95 ezret; súlyosbítja a helyzetet,
hogy többségük iskolából frissen kikerült
és szakképzettséggel rendelkezô fiatal. A foglalkoztatottak
száma stagnált, az elmúlt években pedig csökkent.
A feleslegessé váló munkaerôt a mezôgazdaság
sem tudta felvenni. 1983-85 óta az "autonomista", majd
az új vezetés voluntarista, kalandor agrárpolitikája,
az infláció és az értékesítési
nehézségek miatt egyre súlyosbodó válsághelyzetben
van. A takarmány, a növényvédô szer, a
mûtrágya és az üzemanyag ára gyorsabban
növekedett, mint a növényi és állati termékeké;
egyre nehezebb hitelhez jutni, s a magas kamatok miatt fokozódott
az eladósodás. Az 1980-as évtizedben a mezôgazdasági
és az agráripari termékek részesedése
a tartomány exportjában közel a felére csökkent,
mivel nem versenyképesek a világpiacon s hiányoznak
a termelés biztonságos feltételei. Az egyetlen pozitív
változás: az 1988. nov. 25-i alkotmánymódosítás
a földmaximumot 30 hektárra emelte, s ezzel út nyílt
a fejlôdôképes, rentábilis farmergazdaságok
kialakulására. Politikai okokból viszont irreálisan
magasan tartották az átvételi árakat; ugyanakkor
az összeomlás szélén álló szerbiai
gazdaság szanálására, a koszovói rendkívüli
állapot pénzelésére a vajdasági jövedelem
egyre nagyobb hányadát vonták el; becslések
szerint ez már 1989 végére elérte a 25%-ot.
Mindezek együttes hatására a mezôgazdasági
jellegû és magyar többségû körzetek
(Magyar- és Törökkanizsa, Csóka, Kishegyes, Topolya)
lakossága az elmúlt két évtizedben 2-9%-kal
csökkent; a mezôgazdasági népesség fogyása
11-14%-os volt. (A 12 ezres Magyarkanizsán az 1970-es évek
közepén a munkanélküliek száma 600 körül
volt, s átlagban ezren dolgoztak külföldön). A hagyományos
paraszti életforma megszûnésével, a közelmúltig
még jórészt zárt, a legtöbb esetben nemzetiségileg
homogén falusi-mezôvárosi településszerkezet
felbomlásával a kisebbségi lét utolsó
bástyái is ledôlnek.
Társadalmi helyzet
A vajdasági magyarok rétegzettsége-iskolázottsága
rendkívül elmaradott, a hátrányos társadalmi
helyzetet újratermelô struktúrát mutat.
Körükben a legmagasabb a mezôgazdaságban - annak
is magánszektorában - és az iparban dolgozó
szakképzetlen munkások aránya a Vajdaságban,
de a másik két köztársasághoz tartozó
területeken is. 1968-ban a magyaroknál a fizikai munkás
- szellemi dolgozó arány 82:18, a jugoszláviai 70:30-cal
szemben. 1981-ben a Vajdaságban foglalkoztatott magyarok 56%-a betanított
és szakképzett munkás, fizikai dolgozó volt.
Ezeknek csaknem fele szakképzetlen volt - e téren csak az
albánok álltak mögöttük. Csak a legalacsonyabb
diplomás kategóriában, a szakmunkásokat tekintve
álltak a magyarok az országos átlag fölött,
minden másban mélyen alatta; így például
a középiskolát végzettek száma a jugoszláviai
átlag felét, az egyetemet és fôiskolát
végzettek annak harmadát is alig érte el. A magyar
volt az egyetlen nemzetiség, amelynél nem csupán a
10 ezer lakosra jutó egyetemisták száma maradt el
az országos átlagtól (58:86), de számuk csökkent
(1963: 2913; 1968: 2700). Ez a tendencia a következô évtizedben
megfordult, a fôiskolát végzettek belépésével.
Az 1980-as évek elsô felében ismét csökkent
az egyetemi-fôiskolai hallgatók létszáma: a
tartományban 14, a magyaroknál 12%-kal. Az 1984-85-ös
tanévben a Vajdaság 1000 lakosára 16, 1000 magyarra
nem egészen 9 egyetemista-fôiskolás jutott; nemzetközi
összehasonlításban mindkét szám rendkívül
alacsony, - az utóbbi egyenesen aggasztó. A magyarok részaránya
az országban diplomát szerzetteken belül mindig is alacsonyabb
volt 1-1,5%-kal, s az egyébként is alacsony vajdasági
átlag felét sem éri el. Még rosszabb a helyzet
a posztgraduális fokozatok terén. 1981-ben az egyetemet és
középiskolát végzettek nemzetiségen belüli
aránya a Vajdaságban:
magyarok: |
3,8% |
14,8% |
szerbek: |
6,7% |
21,5% |
"jugoszláv"-ok: |
7,7% |
27,7% |
Az 1960-70-es évek fordulóján, amikor a magyarok
tartományon belüli aránya még meghaladta a 20%-ot,
a községi közigazgatásban dolgozók 6,5-17%-a,
a tartományi hivatalokban alkalmazottak 8%-a, a gazdasági
vezetôk 10,3%-a volt magyar. (1963-ban a tartományi szerveknél
dolgozók 4,5, a községiekben alkalmazottak 12,6%-a volt
magyar). A Vajdaság társadalmi viszonyainak elmaradottságát
mutatta, hogy 1984-ben az 1000 lakosra jutó foglalkoztatottak száma
nem érte el a 300-at (Szlovéniában ez meghaladta a
600-at, Horvátországban az 500-at); ezen belül halmozottan
hátrányos helyzetre utal, hogy a társadalmi szektorban
foglalkoztatott magyarok aránya mindenütt alatta maradt népességen
belüli arányának, és 1976 óta állandóan
csökkenô tendenciát mutat.
Ágazati bontásban: |
1976 (%) |
1981 (%) |
ipar és bányászat |
21,7 |
19,4 |
építôipar |
24 |
22,4 |
szövetkezeti ipar |
22,9 |
21,5 |
közlekedés-távközlés |
15,7 |
13,9 |
kereskedelem |
18,2 |
15,7 |
vendéglátás-idegenforgalom |
18,6 |
15 |
pénzügyi-mûszaki tevékenység
|
15,4 |
13 |
oktatás-kultúra-tudomány |
19 |
17,5 |
egészségügy-szociális ellátás
|
17,8 |
16,5 |
társadalmi-politikai szervezetek |
14,4 |
12,1 |
A magyarok közül is sokan dolgoztak Újvidék
gép-, textil-, bôr-, gumi- és élelmiszeripari
üzemeiben, a zombori mezôgazdasági gépgyárban,
könnyûipari üzemekben ott, Kulán és Verbászon.
Szabadka vegyi-, élelmiszeripari, jármû- és
villamosgépgyártása, Nagybecskerek vasúti jármû-,
mezôgazdasági gép-, szônyeg- és cukorgyára
kínált munkalehetôséget. Pancsova üveg-,
elektrotechnikai-, textil- és vegyipara, kôolajfeldolgozója
részben a bánáti kôolaj- és földgázlelôhelyek
nyersanyagára települt. Az üzemekben dolgozók között
sok volt az ingázó, „kétlaki" A mezôgazdasági
népességnek az aktív népességen belüli
aránya az átlagosnál (24,7%) jóval magasabb
Csókán (44,5%), Magyarkanizsán (48,7%), de Óbecsén,
Topolyán és Zentán is meghaladja azt 30% körüli
értékkel. Az idôskorúak részesedése
a mezôgazdasági háztartásokban kiemelkedôen
magas Adán, Óbecsén, Topolyán és Magyarkanizsán
21%-kal (a tartományi átlag 14%). Óbecsén 1971-ben
a magyarok a lakosság 62, a foglalkoztatottak 47, a társadalmi
szektorban dolgozók 19%-át adták.
A szellemi-adminisztratív munkát végzôk és
az irányító-hatalmi pozícióban lévôk
között a magyarok mindig is mélyen lakossági számarányuk
alatt voltak képviselve. (1981-ben a végrehajtó szervek
tagjai és elnökei között 14, a vállalati igazgatótanácsok
tagjai között 9,6%, 1968 óta ez az arány állandóan
csökken.) Fokozottan érvényes ez a megállapítás
a párttagságra, a kommunista (majd szocialista) párt,
a fegyveres testületek, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás
vezetô posztjait illetôen, melyeket szinte kizárólagosan
szerbekkel töltöttek és töltenek be.
Míg a két háború közötti idôszakban
a JKP vajdasági tagjainak több mint 1/3-a magyar volt, tehát
a magyarok - Csehszlovákiához és Romániához
hasonlóan - számarányukon felül vettek részt
a forradalmi mozgalomban, a titói Jugoszláviában ez
soha nem haladta meg a 9-10%-ot. Az 1970-es évek közepén
Magyarkanizsán minden tizedik párttagot kizártak,
vagy kilépett. Az évtized végén Nagybecskereken,
a Bánság legnagyobb városában, melynek egyik
kerülete az egykor tisztán magyarok lakta Muzslya, a magyar
párttagok aránya 6,4% volt. Óbecsén ez 1,8%
volt; a 19 ezer, többségében magyar földmûvesbôl
mindössze 20 párttag akadt. Ez oka és következménye
is a szerbek uralta társadalomban betöltött alárendelt
helyzetüknek, kiszolgáltatottságuknak.
Térségünk minden országára érvényes
az, hogy mind a gazdasági fejletlenség és lemaradás,
mind pedig az iparosodás és városiasodás folyamata
elôsegíti az asszimilációt. Az egyik
azzal, hogy el- vagy kivándorlásra, legjobb esetben ingázásra
kényszerít, a másik pedig azáltal, hogy elmaradott
kisebbségek lakta körzetekbe ipart telepít, új
lakónegyedeket épít, elsôsorban a többségi
néphez tartozók számára. A felemelkedés,
az érvényesülés ára a többségi
néphez való asszimilálódás, a vele való,
sokszor „túllihegett" teljes azonosulás, (Rehák
László kifejezése) a korábbi nemzeti(ségi)
identitás feladásával. A többségi, vagy
ha úgy tetszik, az uralkodó nép által lakott
városokba, ipari központokba költözés, s a
munkássá válás, a középosztályba,
esetenként a vezetô elitbe való felemelkedés
azonban szinte minden esetben nyelv- és kultúraváltással
járt és jár együtt. Hangsúlyozottan érvényes
ez az értelmiségiekre, az adminisztratív és
az irányító-vezetô funkcióban lévôkre,
a mindenkori hatalom kiszolgáltatottjaira és kiszolgálóira.
Az asszimiláció legjellegzetesebb és legnagyobb
hatású megnyilvánulási formája a vegyes
házasság. A Vajdaságban ennek aránya 1956-ban
18, 1965-ben 26% volt, a 70-es évek végén pedig megközelítette
a 40%-ot. S mivel az asszimiláció mindig a többségi
nép felé irányul, vegyes házasság esetén
a család nyelve is a többségi nyelv lesz, még
két kisebbségi házastárs esetén is.
Egyházi élet
A Jugoszláviához került dél-magyarországi
területeken 1923-ban a Vatikán létrehozta a bácskai
(Szabadka) és a bánsági (Nagybecskerek) apostoli kormányzóságot,
amelyeket a pápa 1968-ban, illetve 1986-ban püspökségekké
nyilvánított és az újonnan megszervezett belgrádi
fôegyházmegye alá rendelt. Az 1980-as évek végén
a - névlegesen - római katolikusok száma a Bácskában
360 ezer (80%-uk magyar), 80 plébániával és
20 szórványgyülekezettel, a Bánságban
100 ezer (90%-ban magyar), többségük egymástól
nagy távolságban lévô szórványokban.
A Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház
1933-tól egy püspökséget alkot, a Bánságtól
Baranyán át a Mura-vidékig. A gyülekezetek (32
anyaegyház és 53 szórvány-közösség)
és egyháztagok 3/5-2/5 arányban oszlottak meg a Vajdaság
és Horvátország-Szlovénia között.
A hívek száma már a háborús események
elôtt 1/3-ával csökkent. (1971:27 ezer, 1988: 18 600)
Az egyházakra nehezedô nyomás esetenként
a szovjetunióbelit is meghaladta.
Már az 1944-45-ös megtorlások során százával
gyilkoltak le katolikus, protestáns, muzulmán, de pravoszláv
papokat és világi vezetôket is a fasisztákkal
való együttmûködés - legtöbbször
alaptalan - vádjával. Az általában egyház-
és vallásellenes, ateista kommunizmus a jugoszláv
gyakorlatban még kíméletlenebbül érvényesült,
a vallások nemzethez köthetôsége miatt: a katolikus
egyházat mint a horvát és a szlovén (s részben
mint a magyar), a muzulmánt mint a bosnyák és albán,
az ortodoxot mint a szerb és macedón nacionalizmus hordozóját
üldözték. A hitoktatást gyakorlatilag felszámolták,
a lelkészek templomon kívüli, társadalmi tevékenységét
s különösen az ifjúság körében
végzet munkát minden eszközzel akadályozták.
Magyar nyelvû lelkészképzés nincs. Bár
a Szabadkán 1965-ben újra megnyílt középfokú
katolikus tanintézetben, a Paulinumban tanulók 2/3-a magyar,
a tanítási nyelv horvát, a magyar nyelv oktatásával.
A szeminaristák Zágrábban, Djakovoban vagy nyugat-európai
egyetemeken végzik teológiai tanulmányaikat. A ma
szolgáló református lelkészek többsége
Kolozsváron, vagy német, svájci, holland egyetemeken
tanult, de az 1960-as évek végétôl a budapesti
és debreceni teológiákat is látogathatták.
Mind a katolikus, mind a protestáns lelkipásztorok többsége
idôs és megroppant egészségû, és
csak nagy önfeláldozással, állandó utazással
tudja ellátni 2-3-4, sôt ennél is több gyülekezete
hitéletének irányítását. (1989-ben
a 85 református gyülekezetnek 20 lelkésze és
2 világi munkatársa volt.) S csak a templomok falain belül,
mert az oktató és közmûvelôdési tevékenységbôl
ki voltak tiltva. A vallásos-egyházi témák,
tudósítások nem jelenhettek meg a tömegtájékoztatási
eszközökben és a sajtóban. Az egyházi havilapok
példányszáma alacsony (Hitélet 14000, Agape
3500, Református Élet 1600), megjelenésük akadozó,
külföldre - így Magyarországra - juttatásukat
gátolták.
Jugoszláviában (is) csak párttagok tölthettek
be vezetô állásokat, s a párttagsággal
összeegyeztethetetlen volt a vallásgyakorlás, de még
állásukból is elbocsátották azokat,
akik templomban esküdtek vagy egyházi tevékenységben,
rendezvényen vettek részt. A kisebbségekkel szemben
- legyen az magyar katolikus vagy szlovák evangélikus - mindezt
még szigorúbban érvényesítették
az általában délrôl jött, vallástalan
helyi vezetôk. A vallásukat gyakorlók nem szerezhettek
magasabb képesítést, és a társadalom
perifériájára szorultak.
Így az egyházaknak nem lehetett és ma sincs meg
az a nemzeti tudatfenntartó szerepe, mint Lengyelországban
vagy akár Romániában. A vajdasági magyarok
több mint 9/10-ét - legalábbis névleg - összefogó
katolikus egyházon belül külön problémát
jelentett, hogy 1918 óta a bunyevácok adták a lelkészek
zömét, s az egyházi vezetés - a legutóbbi
idôkig - horvátul és horvát szellemben prédikáló
papokat küldött a magyar egyházközségekbe
is. Így magyarságtudat-ôrzô szerepe lényegében
csak a kis létszámú és szétszórtan
élô református gyülekezeteknek volt. Kedvezô
változás következett be e téren a katolikus egyházban
a közelmúltban, mivel a pápa mind a bánáti
(Húzsvár László 1988), mind a bácskai
(Pénzes János 1989) püspöki székbe magyar
lelkészt nevezett ki. Református püspök Hodosy
Imre bácsfeketehegyi lelkész.
A kisebbségi egyházak sajátos problémája
- az általános elvilágiasodás mellett - a nemzeti
nyelv térvesztése, fokozatos háttérbe szorulása.
Az idôsebb generáció kihalása és az egyre
erôsödô asszimiláció (vegyes házasságok)
elkerülhetetlenné teszi az egyházi szolgálatok
kétnyelvûvé válását, s ez a folyamat
elvezethet a nyelvváltáshoz.
Oktatásügy
A magyar nyelvû általános iskolai (4, 6, majd 8
osztályos) oktatás már 1945-ben újraindult,
sok helyen hamarjában átképzettekkel (1944 végén
a Vajdaságban két magyar középiskolai tanár
maradt, s a 400 tanítóból 150.). Fokozatosan megnyíltak
a gimnáziumok, majd a tanítóképzôk (Szabadka
- az 1778-ban alapított intézményben 1945 és
1974 között csaknem 1700 magyar tanítót képeztek;
Újvidék, 1947-52; Eszék-tagozat). A szabadkai tanárképzô
fôiskolán 1968 és 1976 között 229 magyar
hallgató szerzett diplomát. A vajdasági egyetem 1954-ben
létesült Újvidéken, bölcsész- és
mezôgazdasági karral. Az elôbbin 1959-ben alakult meg
a nyelv- és irodalomtanárokat, közmûvelôdési
szakembereket, fordítókat-tolmácsokat képzô
magyar tanszék, ahol 1961 és 1989 között 378 hallgató
végzett. Munkáját nagyban segíti az 1969-ben
létrehozott és késôbb vele egyesített
Hungarológiai Intézet, amelyben irodalom- és nyelvtudományi,
valamint néprajzi kutatások folynak.
Az óvodai ellátottság a Vajdaságban
sokkal jobb volt, mint az ország más területein: az
1970-es évek elején a 3-7 éveseknek 25%-át
gondozták (a jugoszláviai 7%-kal szemben.) A 161 magyar foglalkozási
nyelvû óvodába 6168 kisgyerek járt.
Az elemi, illetve általános iskolák és
a tanulók száma az 1950-es évek elejétôl
állandóan csökken:
Magyar nyelven (is) oktató iskolák a Vajdaságban
tanév |
iskolák |
tanulók |
pedagógusok száma |
1953-54 |
286 |
49690 |
1455 |
1967-68 |
224 |
42642 |
2203 |
1977-78 |
172 |
33200 |
2200 |
1989-90 |
127 |
26794 |
1800 |
A Vajdaság magyar többségû területein
kielégítônek mondható a magyar nyelven oktató
általános iskolák hálózata - bár
ilyen tulajdonképpen csak 47 volt 1956-ban, és 26 1970-ben,
az iskolák alig 12%-a; azóta ezeket is felszámolták,
így önálló magyar iskola nincs a Vajdaságban
- a többi magyar tagozattal (osztályokkal) is rendelkezô
ún. területi iskola, s a magyarok által (is) lakott
települések 40%-án csak alsó tagozat mûködött.
A korábban önálló igazgatású magyar
iskolákat az 50-es évek közepétôl fokozatosan
összevonták a szerb-horvát tannyelvû iskolákkal,
s kialakították a területi iskolák rendszerét;
ez a folyamat - bár az oktatás színvonalát
emeli - nemzetiségi szempontból egyértelmûen
negatív hatású. Az elemi vagy általános
iskolák ugyanis sajátos nemzetiségi intézmények,
amelyeknek az oktató-nevelô munkán kívül
- különösen kisebb településeken - jóval
szélesebb körû mûvelôdési-kulturális
feladataik is vannak. Sok esetben az iskola az egyetlen nemzetiségi
szervezet, amellyel élete során kapcsolatba kerül a
kisebbségi állampolgár. Ezért pótolhatatlan
az a veszteség, amit egy magyar vagy vegyes lakosságú
falu magyar iskolájának vagy felsô tagozatának
megszüntetése okoz: a tanulók vagy a szerb-horvát
tagozaton tanulnak tovább, vagy - jobb esetben - vállalják
a legközelebbi magyar iskolába való bejárást,
ha ezt a vonat- és autóbusz-közlekedés lehetôvé
teszi. Mindenképpen szegényebb lesz viszont a település
magyar mûvelôdési élete a szakképzett
pedagógusok távozásával. A Vajdaságban
nemritkán olyan településeken is a magyar vagy szlovák
tannyelvû tagozatokat vagy osztályokat számolták
fel, ahol ezek a nemzetiségek laknak túlnyomó többségben.
A megmaradottak egy részében is szerb-horvátul tanítanak
egy vagy több tantárgyat.
A térségünk egészére jellemzô
körzetesítést Jugoszláviában a következô
érvekkel próbálták alátámasztani:
az integrált, területi iskolákban:
- a tanulók könnyebben tanulják meg a másik
(általában a többségi) nyelvet;
- erôsödik a testvériség-egység szelleme,
az internacionalizmus.
De a valós szándék az asszimiláció
felgyorsítása volt.
A gyakorlatban ez szerb-horvát és nemzetiségi tannyelvû
párhuzamos osztályokban folyó tanítást
jelentett. Kísérletképpen egyes osztályokban
minden tantárgyat két nyelven, másokban a tantárgyak
egy részét szerb-horvátul, másik részét
magyarul tartották. A "szabadkai gyakorlat" néven
elterjedt módszer szerint a középiskolák elsô
két osztályában anyanyelven oktattak, míg a
két felsô osztályban egyre több tárgyat
szerb-horvátul, a magyar szakkifejezések ismertetésével.
A szakköri tevékenység, az iskolai adminisztráció
és a tanári értekezletek, továbbképzô
elôadások is kétnyelvûekké váltak
a kisebbségi nyelvhasználat visszaszorulásával.
Egyre több szülô íratta be/át gyerekét
az ugyanazon iskolában mûködô szerb-horvát
nyelvû osztályba. Az országos szinten is szenvedélyesen
vitatott "egységes törzsanyag" bevezetése
a magyar (és általában a nem-szerb) identitást
megalapozó-erôsítô irodalmi, történelmi
és földrajzi ismeretek oktatásának térvesztésével
járt.
Általános jelenség, hogy a nemzetiségi iskolák
régi épületekben, korszerûtlen felszereléssel
és alacsonyabb szinten oktatnak, bár tankönyveik semmivel
sem rosszabbak. A továbbtanulásra és érvényesülésre
vonatkozó meggondolások mellett ez a körülmény
is a többségi nép iskoláiba tereli a nemzetiségi
tanulókat. Sok helyen - s mindenekelôtt azokon a településeken,
ahol a magyarság kisebbségben van - erôsödik az
a tendencia, hogy noha megvolna a lehetôség az anyanyelvi
iskoláztatásra, a magyar szülôk a pedagógusok
agitálása ellenére is szerb-horvát tagozatra
adják gyerekeiket, sôt követelik - ez elôfordult
a Szerémségben - a magyar nyelvû oktatás megszüntetését.
Az 1980-as évek végén a vajdasági magyar gyerekeknek
mintegy 25%-a nem anyanyelvén tanult; ez az arány Újvidéken,
a Közép- és Dél-Bánátban elérte
az 50, sôt egyes helyeken (Versec, Pancsova) a 65-70%-ot is. A nemzettudat
gyengülését mutatja, hogy 1987-ben a tartományban
a "jugoszláv" nemzetiségû tanulók
száma meghaladta a 23 ezret. Ezek számára, és
ott, ahol egyáltalán nem lehetett magyar nyelven tanulni
- Apatin (Bács) Palánka (Torontál) Szécsány
-, a 60-as évek közepétôl megszervezték
az anyanyelvápolást. A heti 2-3 órás, tanítási
idôn kívül tartott tanfolyamok célja az alapvetô
anyanyelvi-történelmi-irodalmi ismeretek elsajátítása.
Ez plusz terhet jelent tanulónak és pedagógusnak egyaránt
- ezért hatásfokuk alacsony, és az érintett
tanulóknak csupán 60-65%-át sikerült bevonni
ebbe az elementáris oktatási formába. A Vajdaságban
egyedül Szabadkán vezették be a kétnyelvû
oktatást. Az anyanyelven tanulás mellett a 18 ezer óvodás
és általános iskolás "környezeti
nyelv"-ként tanulta a magyart, illetve a szerb-horvátot.
Hasonló volt a helyzet a középiskolákban is.
A sikeres kezdeményezés nem talált követôkre
s azóta elhalt.
1970-ben a 188 vajdasági középiskola közül
4 magyar és 31 kettôs tannyelvû volt. A magyar középiskolásoknak
csak 54%-a folytatta tanulmányait anyanyelvén. A szerb-horvát
nyelven tanulók közel 2/3-a szakmunkásképzô
iskolába járt, mivel a magyar vidékeken, így
Észak-Bácskában sem volt elég magyar tannyelvû
szakoktatási intézmény. Lényegesen kevesebb
magyar tanul tovább, mint a többi nemzetiséghez tartozók.
A kudarcba fulladt középiskolai reform bevezetése elôtti
tanévben, 1974-75-ben gimnáziumban 2331, szakközépiskolában
1795, szakmunkásképzôkben 3198 magyar diák tanult
anyanyelvén. A "középfokú hivatásirányú
nevelés és oktatás"-ra való áttérés
után elvben 28 szakma volt elsajátítható magyar
nyelven (is), de mivel sok helyen nem érték el a nemzetiségi
tannyelvû osztályok indításához szükséges
minimális létszámot (15), csak szerb nyelven tanulhattak
a III-IV. osztályokban, az ún. oktatási központok-ban.
A magyarul (is) oktatók (26) területi elhelyezkedése
csak az Észak- és Kelet-Bácskában lakók
(vagy oda bejárók) számára tette lehetôvé
egy szakma elsajátítását és/vagy a továbbtanulást.
Az ide járók száma rohamosan csökkent (1978:
3739; 1985: 2662.) Így a többségi nyelven folyó
szakoktatás kiterjesztése néhány év
alatt a kisebbségi nyelvû középiskolai oktatás
elsorvadásához vezetett, mivel a népszerû és
jól bevált gimnáziumokat felszámolták.
A kisebbségi értelmiségképzést adminisztratív
eszközökkel korlátozták: így például
az 1980-81-es tanévben az ún. társadalmi tevékenységek
szakiskoláinak felvételi keretét ezerrel csökkentették;
népmûvelési szakirányra 203, fordítóira
170 fôvel kevesebbet vettek fel. A 80-as évek elején
32 magyarul is oktató "egységes középiskola"
mûködött a Vajdaságban, de azokba a magyar anyanyelvûeknek
csak 70%-a járt. A kudarc nyílt beismeréseként
1987-ben visszatértek az összevont négyosztályos
középiskolához, 1990-ben pedig visszaállították
a gimnáziumokat. Ezzel ismét könnyebbé vált
a nemzetiségi oktatáshoz megkívánt 15 fôs
küszöb elérése.
1945 és 1956 között 113, 1965-ig 237, majd az 1965
és 1990 közötti 25 évben újabb 1483 tankönyv
jelent meg magyar nyelven a Tartományi Tankönyvkiadó
Intézet gondozásában. 1967-tôl 1975-ig 14 saját
kiadású magyar nyelvû és 364-féle magyarországi
tankönyvet használhattak a vajdasági középiskolákban.
Ezek behozatalát azonban 1981-tôl - részben a koszovói
események miatt - tiltják.
Az anyaországi tankönyvek ellen - melyeket leginkább
segéd- és kézikönyvekként használtak
- korábban és ma is sok politikai és ideológiai
kifogást hoztak fel szerb részrôl, de szerepet játszhatott
az a ki nem mondott aggodalom is, hogy segítségükkel
az oktatás színvonala a magyar osztályokban magasabb
lehet, mint az államnyelvûekben.
Annak ellenére, hogy egy vajdasági törvény
az 1970-es évek elején kimondta: ahol 30 hallgató
kéri, ott meg kell szervezni a nemzetiségi nyelven történô
oktatást; felsôfokú tanulmányok a Vajdaságban
csak szerb nyelven folytathatók.
1953-ban Szerbia területén 511 magyar ajkú hallgató
iratkozott be egyetemekre és fôiskolákba, s néhány
tízre volt tehetô az ország többi egyetemeire,
elsôsorban a zágrábira járók száma.
1957-ben, amikor a magyarok részaránya a Vajdaságban
még 25% körül volt, az újvidéki egyetem
három karán a magyar hallgatók száma és
aránya a következô volt:
bölcsészettudományi kar |
64 |
9,5% |
mezôgazdasági kar |
22 |
9,9 % |
tanárképzô fôiskolai kar |
98 |
15,3 % |
Az 1960-as évek extenzív felsôoktatás-fejlesztésének
eredményeként ugrásszerûen nôtt fôként
a fôiskolákra járók száma. Magyarok is
többen iratkoztak be, de számuk és arányuk messze
elmaradt a többségi népekhez tartozókétól:
1966-67 |
egyetem |
1692 |
fôiskola |
1264 |
1970-71 |
összesen |
2529 |
más adatok szerint |
3 025 |
1975-75 |
3563 |
9,5% |
1986-87 |
2876 |
9,5 % |
1989-90 |
2678 |
9,4 % |
1970-ben a magyarok és a Crna Gora-iak lakossági részaránya
azonos volt: 2,7%. A felsôfokú tanintézetekben tanulók
között viszont arányuk 1,3, illetve 4,7 % volt.
1971-ben az újvidéki egyetem 767 oktatója közül
73, 10% volt a magyar. A bölcsészet- és természettudományi
kar tanár szakos hallgatói attól az évtôl
kezdve egyes tárgyakat (pedagógia, pszichológia, szociológia,
politikai gazdaságtan, történelem) magyar nyelven hallgathattak.
A jogi karon magyar nyelvi lektorátus létesült, és
egyes szaktárgyakat is magyarul adtak elô (Várady Tibor).
A szabadkai közgazdasági karon 1972-tôl Rehák
László (hosszú ideig dékán) végzett
úttörô munkát a magyar nyelvû oktatás
bevezetésében. Egy-egy évfolyamon 70-80 magyar tanult,
és az elsô két évfolyamon 8 tárgyat hallgathattak
anyanyelvükön.
A szabadkai mûszaki és építészeti
fôiskolákon 1975-tôl az elsô évfolyamon
magyarul is elôadtak minden tárgyat. Az 1977-78-as tanévben
Szabadkán két egyetemi karon és három fôiskolán,
Újvidéken öt karon és két fôiskolán
(köztük a Mûvészeti Akadémián) több
mint 800 hallgató folytatta tanulmányait egészben
vagy részben magyar nyelven. További 463 hallgatónak
12 lektorátus segített anyanyelve szakkifejezéseinek
elsajátításában. Természetes, hogy ezek
a lehetôségek növelték a továbbtanulási
kedvet a magyar fiatalok körében. Az 1960-as évek végétôl
a 80-as évek közepéig volt lehetôség magyarországi
felsôoktatási intézményekben való önköltséges
tanulásra, zömmel a szegedi és budapesti egyetemeken,
s így százak szerezhettek anyaországi diplomát.
Az 1971-72-es tanévben 400 jugoszláviai és csehszlovákiai
fiatal élt ezzel a lehetôséggel, az államközi
kulturális csereegyezményekben biztosított keretszámokon
felül. Az 1984-85-ös tanévben Jugoszláviában
48 magyarországi délszláv, nálunk 179 jugoszláviai
- túlnyomórészt szerbiai - magyar fiatal tanult. Ez
utóbbiakból 70-en saját költségükön,
annak ellenére, hogy ezt a továbbtanulási formát
a vajdasági szervek adminisztratív úton akadályozták.
Az ösztöndíjak és a diákotthoni helyek
elosztásánál a vajdaságiak és különösen
a kisebbségiek évtizedeken át hátrányos
helyzetben voltak a Crna Gora-iakkal és boszniaiakkal szemben. Így
az 1975-76-os tanévben a kollégiumi férôhelyek
4,2 %-át vehették igénybe magyarok, 1/3-át
Crna Gora-iak és "jugoszlávok" foglalták
el; 1980-ban a vajdasági nemzetiségi hallgatók 5,
a crnagoracok 40%-a jutott kollégiumi férôhelyhez.
Amikor ezt szóvá tették, az illetékesek a magyarok
és a szlovákok jobb életkörülményeire
hivatkoztak. A Vajdaság tehát saját, mindenekelôtt
a lakosság 1/4-ét kitevô nemzetiségi polgárai
kárára képzett ki egyetemein és fôiskoláin
egy idegen mentalitású és nagy létszámú
értelmiségi és vezetô réteget, amely
nem tért vissza az elmaradott déli területekre, hanem
ott szerezve állás magának, rontotta a vajdaságiak
- elsôsorban a nemzetiségi fiatalok - elhelyezkedési
esélyeit és - különösen 1988 után -
magához ragadta a vezetô posztokat.
Tájékoztatás és közmûvelôdés
A Magyar Szó 1944 decemberétôl jelenik meg. Az 1960-as
években joggal tartották a legjobb magyar nyelvû napilapnak.
Példányszáma hétköznap 30, vasárnap
70 ezer volt a 80-as évek elején. Akkor Jugoszláviában
- túlnyomóan a Vajdaságban - 45 magyar nyelvû
újság jelent meg 13.668.000, s 15 folyóirat 219 ezer
példányban. A legérdekesebb, legjobban szerkesztett
lapok közé tartozott a merészhangú cikkeket is
megjelentetô Képes Ifjúság és a szabadkai
7 Nap. A magyar nyelvû folyóiratok közül a nagy
múltú Híd, az Új és a vajdasági
magyarság helyzetérôl 1971-tôl legjobb tanulmányokat
közlô Létünk a legszínvonalasabb. Az Újvidéki
Rádió 1949 novemberétôl sugározza ötnyelvû
mûsorát, a 80-as években napi 19 órában.
Az Újvidéki Televízió 1971-ben alakult; a szintén
ötnyelvû TV-adás - saját szerkesztôségekkel
és mûsorral - 1975-ben indult. 1987-ben heti 10 órás
magyar adás, híradó mindennap, 40 fôs magyar
szerkesztôség. A nagyobb regionális központokban
(Szabadka, Becskerek, Pancsova, Sremska Mitrovica) helyi rádióadók
mûködnek, lapok és folyóiratok jelennek meg.
A magyar kisebbségi könyvkiadás egyik legrégibb
és legeredményesebben dolgozó kiadóvállalata
a Fórum. Évente 40-170 könyvet jelentetett meg, köztük
10-15 vajdasági magyar író alkotását.
Két állandó magyar nyelvû színiegyüttes
játszik, a szabadkai Népszínház és az
újvidéki színház magyar tagozata; az elôbbi
vidéki elôadásokat is tartott Jugoszlávia magyarok
lakta településein, amíg Ristic moderneskedô irányzata
el nem sorvasztotta a magyar nyelvû hivatásos színjátszást.
Ez utóbbi mellett mûködtek még gyermekszínházak,
idôszaki társulatok és 12 amatôr együttes.
Mindent egybevetve az elmúlt évtizedekben a vajdasági
kisebbségeknek olyan mûvelôdési és tájékoztatási
intézményrendszere alakult ki és mûködött
1989-91-ig, amely egyedülálló volt Kelet-Közép-Európában.
Mindvégig fájó hiányosság maradt, hogy
nem jöhetett létre önálló magyar múzeum,
könyvtár, levéltár és dokumentációs
bázis, amelyek otthont adhattak volna a magyar tudományosságnak.
A jugoszláv nemzetiségi politika,
az anyanemzettel való kapcsolattartás
A nemzeti önrendelkezés elvén alapuló és
- papíron - az elszakadást is lehetôvé tevô
szövetségi államszervezet kiépítése
mellett kidolgozták - és részlegesen meg is valósították
- a kisebbségi jogok biztosításának alapelveit:
a diszkrimináció és az erôszakos beolvasztás
elítélése, a gazdasági, politikai, mûvelôdési-nyelvi
egyenjogúságra törekvés, a kettôs kötôdés,
a nemzetiségek hídszerepének az elismerése,
a többség kisebbségek iránti felelôsségének
deklarálása. 1959 márciusában a pártvezetés
felülvizsgálta a nemzetiségi politikát, és
a következô határozatokat hozta: az országon belüli
nemzeti kisebbségekhez és a határokon túli
jugoszláv kisebbségekhez azonos módon viszonyul Jugoszlávia;
elismerik a nemzetiségek egyidejû tartozását
a származás szerinti nemzethez s az állampolgárság
szerinti országhoz; a vezetô tisztségek betöltésekor
a jövôben törekszenek a nemzetiségek mellôzésének
a kiküszöbölésére; nagyobb figyelmet fordítanak
a kétnyelvûség megvalósítására
egyes szervekben és intézményekben, például
a bíróságokon; végül a nemzetiségek
átfogó, vertikális mûvelôdési szervezôdését
szükségtelennek ítélték. Ez a - Szerbiában
és Macedóniában szigorú tiltásként
végrehajtott - határozat volt érvényben 1989
decemberéig.
1948 után, de valójában a 80-as évek végéig,
nem csupán a magyar nacionalizmus (amelyet messze a legveszedelmesebbnek
tartottak) ellen küzdöttek minden eszközzel, hanem az északról
fenyegetô szovjet támadás elhárítását
célzó állandó éberség, a gyanakvás
és a fenyegetettségérzés ébrentartásával
és idônkénti fokozásával (1968, 1980)
nehezítették a szocialista országok népeivel
való tömeges kapcsolattartást. A kisebbségek
megnyerésének politikájára a nemzetközi
helyzet is rákényszerítette a jugoszláv vezetést:
az 1948-49-es szakítás után a magyarok, bolgárok,
albánok, de a románok és szlovákok, csehek,
ruszinok anyaországai is az ellenséges szovjet tömbben
maradtak, így a túlélés egyik eszköze
volt a jugoszláv nemzeti egység erôsítése,
jugoszláv, macedón és vajdasági, koszovói
regionális tudatú nemzetiségi értelmiség
megnyerése, kinevelése. Megpróbáltak kialakítani
egy, a "budapesti"-vel szembefordítható, külön
jugoszláviai-vajdasági magyar nemzet(iség)tudatot.
(Bori Imre és köre). Mivel ez kudarcot vallott, más,
hatékonyabb eszközök következtek, hogy különösen
az értelmiséget távol tartsák az anyanemzettôl
és annak kultúrájától, szellemi-politikai
mozgásaitól: megfélemlítés, megfigyelés,
beszámolási kötelezettség, koncepciós
perek (Vicei 1976, 1988-89; a kanizsai orgonahangverseny-ügy, 1981:
magyar pedagógusokat hurcoltak meg, bocsátottak el, mert
részt vettek volt tanítványuk rendezvényén).
Ez a szemlélet érvényesült a nemzeti(ségi)
alapon szervezôdô, ún. vertikális szervezetekkel
kapcsolatban is. 1949 novemberétôl (beszédes dátum!)
eredményesen mûködhetett a Horvátországi
Magyarok (Kultúr)Szövetsége és az Olasz Unió;
1975-tôl a szlovéniai magyar (és olasz) nemzetiségi
oktatási és kulturális érdekközösség,
a képviselôház nemzetiségi bizottsága.
Ezzel szemben Macedóniában és Szerbiában -
így a Vajdaságban is - az a szûkkeblû szemlélet
uralkodott, amely - egy 1959-es párthatározatra hivatkozva
- mereven elzárkózott minden nemzetiségi alapon létrejövô
szervezet engedélyezésétôl. A hivatalos érvelés
szerint az bezárkózáshoz, "gettósodáshoz"
vezethet, s az önigazgató társadalomban minden polgár
egyformán érvényesítheti jogait, így
nemzetiségi jogait is. A Vajdasági Magyar Nyelvmûvelô
Egyesületet - pusztán azért, mert túl sok értelmiségit
tömörített - idôrôl idôre nacionalizmussal
vádolták, és gyors "tisztújításokkal"
valósággal lefejezték, nehogy csírája
lehessen egy átfogó magyar szervezetnek. A belügyi szervek
- amelyeknek a hatáskörébe tartozott a kisebbségek
"kézbentartása" - a félelemkeltés,
atomizálás állandósítására
rendszeresen beavatkoztak a kisebbségek társadalmi-kulturális
életébe: lehetetlenné tették a zentai magyar
amatôr színtársulat mûködését
(1975-76), a dél-bánáti magyar mûvelôdési
napok rendezvénysorozatot; a meghurcoltatásra az is elegendô
ok volt, ha egy rendezvényre, így az adai "Szarvas Gábor
Nyelvmûvelô Napok"-ra egynyelvû - magyar - meghívót
nyomtak.
Az átfogó támadásra Illyés Gyulának
a Frankfurter Rundschauban (Allgemeine Zeitungban), majd a Magyar Nemzet
1982. karácsonyi számában megjelent cikke adta az
ürügyet, amelyben a vajdasági magyar "csúcsértelmiséget"
is elmarasztalta az ottani magyarság romló helyzetéért.
Az "illetékesek" - köztük Major Nándor,
aki élet és halál ura volt a tartományban a
neosztalinista-"autonomista" 80-as években - elôször
Szeli Istvánnal akarták megíratni a számukra
megfelelô választ, s az ô elutasítása
után vállalta a megbízatást Bori Imre botrányos
cikkével ("Még Illyés Gyulától
sem").
1983 májusában - az önigazgatás elvének
durva megsértésével - leváltották
a társadalomkritikát is vállaló, "lengyel
szám"-ot és Illyés Egy mondat a zsarnokságról
c. versét megjelentetô Új Symposion szerkesztôségét
(Sziveri János, Csorba Béla). A vád: "…ellenzéki
ízû anarcho-liberalista, újbalos és nacionalista
gondolatok beszivárgása". A cél a vajdasági
magyar fiatal értelmiségi elit szétzúzása
volt. Ez a csoportosulás úgy volt európai és
jugoszláv szellemiségû, hogy megôrizte magyar
identitását, így szükségszerûen
került szembe a Major-Bori-féle vezetéssel, amely megfélemlítéssel
- lefizetéssel - szolgálatába tudta állítani
az Új Symposion 1960-as évekbeli, renitenskedô vezetôgárdáját
is. Akkorra ezek töltötték be a kulcspozíciókat
a monopolhelyzetben lévô Fórum kiadóháznál
és a Magyar Szónál. Fehér Kálmán
vezérigazgató, Erdélyi Károly fôszerkesztô,
Bányai János, Bosnyák István, Toma János,
Utasi Csaba a párt- és állami vezetés ukázát
végrehajtva több újságírót elítélô,
gyalázkodó cikkek megírására és
publikálására kényszerítettek, pártfegyelmiket
osztogattak, az ellenszegülôket (Márk Ferenc, Hornyik
Miklós, László) állásukból -
a Magyar Szótól és a Hungarológiai Intézetbôl
- eltávolították, hiába állt ki mellettük
a vajdasági irodalom nagy öregje, Herceg János.
Felemelte szavát a magyar Írószövetség
is, méltatva az Új Symposion bátorságát,
újszerûségét és hídszerepét
a jugoszláv népek kultúrájának magyar
nyelvû tolmácsolásában. Nyugati megfigyelôk
tisztán látták - és a Szabad Európa
Rádió ennek hangot is adott -, hogy itt nem elszigetelt,
hanem összehangolt akcióról volt szó, amely a
többi kisebbség, így a szlovákok és a
szerbiai liberális és nacionalista értelmiség
ellen is irányult: 1983 június-júliusában bezárták
egy írói munkaközösség kiadóját
Belgrádban, leváltották az egyik ottani irodalmi lap
egész szerkesztôbizottságát, "politikai
tévedései" miatt betiltották az újvidéki
szerb nemzeti színház egyik elôadását.
Az Új Symposiont a kinevezett, parancsokat végrehajtó,
dilettáns fôszerkesztô és szerkesztôbizottság
jelentéktelenné szürkítette, s csak öt év
múltán újult meg, Csorba Béla visszatértével.
A kisebbségek a magyar-jugoszláv államközi
kapcsolatokban
A nemzetiségi politikában kialakult elvi egyetértés
mellett az el nem kötelezett, szocialista Jugoszlávia - a semleges
Ausztriához és Finnországhoz hasonlóan - a
lassan önállósuló magyar külpolitika számára
egyfajta nagyobb mozgásteret biztosító "hátsó
kapu" szerepét is játszotta a világ, az el nem
kötelezettek felé, így a mindenkori magyar kormányok
- különösen a Kádár-Tito-korszakban - számos
gesztust tettek a fontosnak ítélt zavartalan és baráti
államközi viszony megteremtésért és fenntartásáért.
A szomszédos államok közül elsôként
Jugoszláviával jött létre diplomáciai
kapcsolat 1946 szeptemberében, majd több gazdasági és
kulturális egyezmény aláírása után
az elsô barátsági, együttmûködési
és kölcsönös segélynyújtási
egyezményt is déli szomszédunkkal kötöttük
meg 1947. december 8-án.
Az 1948-49-es szakítás és a nemzeti kommunista
Jugoszlávia kitaszítása, majd a fokozatos összebékélés
után az 1960-as évek elsô felében-közepén
látványos és tömegeket érintô javulás
következett be az államközi kapcsolatokban: 1963-ban kulturális-tudományos
együttmûködési, 1965-ben idegenforgalmi egyezményt
kötöttünk; 1964-ben a gazdasági, 1967-ben a mûszaki-tudományos
együttmûködési bizottság alakult meg; 1966-ban
eltöröltük a vízumkényszert. A határátkelôhelyek
számát 8-ról 13-ra emeltük, az utasforgalom 4
év alatt (1964-68) több mint tízszeresére nôtt;
ebben nagy szerepe volt az ún. kishatárforgalom bevezetésének
(1965).
Széles körû együttmûködés alakult
ki a határmenti megyék és városok, valamint
a szomszédos, fôleg magyarlakta területek párt-
és állami vezetôi, társadalmi szervezetei, kulturális
intézményei, vállalatai és termelôszövetkezetei
között.
A magyar kormányzat - amely szovjet nyomásra vett részt
az 1968-as csehszlovákiai agresszióban - igyekezett annak
a magyar-jugoszláv viszonyban negatív hatását
csökkenteni: 1969 januárjában határozat született
a jugoszláviai magyarsággal kialakult kulturális együttmûködés
megóvására. A háromévenként megújított
államközi kulturális munkatervekben rendszeresen szerepeltek
a nemzetiségi együttmûködésre vonatkozó
megállapodások. Az egyetértés jut kifejezésre
az 1976. októberi miniszterelnöki találkozóról
kiadott közös közleményben: "…a két ország
baráti kapcsolatainak elmélyítésében
fontos szerep jut a magyarországi horvát, szlovén,
szerb nemzetiségnek, valamint a Jugoszláviában élô
magyaroknak. A nemzetiségek a megértés tényezôi
Magyarország és Jugoszlávia kapcsolatában."
A határ menti együttmûködés évszázadokon
át gazdasági-igazgatási-kulturális egységet
alkotó területek (Bácska, Dráva- és Mura-mente)
között bontakozott ki a legélénkebben és
általában 60-30-10%-os arányban oszlott meg a Vajdaság,
Horvátország és Szlovénia között.
Szervezésében kiemelkedô szerepet játszottak
a testvérvárosi kapcsolatok. Az 1970-1980-as években
5 megyénknek és 21 településnek volt élô
kapcsolata a határ túloldalán fekvô, túlnyomórészt
magyarlakta körzetekkel, melyek közül a legfontosabbak a
Szeged-Szabadka, Baja-Zombor, Pécs-Eszék, Szombathely-Muraszombat
között voltak. Az együttmûködés komplex
módon valósult meg, ipari, mezôgazdasági és
kereskedelmi vállalatok, oktatási-kulturális intézmények,
állami és társadalmi szervezetek szerzôdésekben
rögzített kooperációjával, rendszeres
látogatásokkal, delegációk cseréjével.
A határ menti, decentralizált együttmûködés
keretében realizálódott a magyar-jugoszláv
árucsereforgalom közel 15%-a, évenként 100-150
milliós értékben.
Az ún. kishatárforgalom (személyi igazolvánnyal)
lehetôséget adott a nemzetiségek és anyanemzeteik
közötti mindennapos és tömeges kapcsolattartásra.
Az 1980-as években a korlátozások (kötelezô
valutabeváltás) ellenére a két ország
polgárai évente milliószámra látogattak
át a szomszédos területekre, városokba. A 20
km-es korlátot egyik államban sem vették szigorúan:
akadály nélkül lehetett Zágrábba, Pécsre,
sôt a Balatonra vagy a tengerhez utazni, s ehhez járult még
a távolabbi vidékekrôl útlevéllel utazók
többmilliós tábora.
"Teljesebbé teszi a kapcsolatokat az a puszta tény,
hogy a jugoszláv határ nyíltnak tekinthetô …
s ennélfogva a jugoszláviai magyarságnak a hétköznapjaihoz
tartozik, nemcsak a rokoni, baráti, szakmai és egyéb
kapcsolatok ápolása, hanem a magyarországi életkörülmények
és általában az ottani életmód ismerete.
Ugyanakkor … az anyanemzettel kialakított sokrétû kapcsolatok
révén elôsegítheti a magyar nemzet kulturális
javainak és általában élettörekvéseinek
szélesebb körû megismerését nálunk
…" - olvashattuk a Híd egyik 1970-es számában.
Az igazsághoz tartozik, hogy a magyar és a jugoszláv
tömegtájékoztatás félrevezetôen
kedvezô, rózsaszín képet alakított ki
a problémamentes kapcsolatokról és a jugoszláviai
magyarság helyzetérôl, amely a legjobbnak tûnt
a többi szomszédos országban élô kisebbségekéhez
viszonyítva. A valóban nagyobb szabadságot élvezô
szlovéniai - és részben horvátországi-baranyai
- magyarokról szóltak a lelkes tudósítások,
de soha az ottani magyarság 90%-át kifejezô szerbiai
magyarok (és albánok) elnyomásáról,
üldözésérôl. Jellemzô módon
csak szlovén és horvát tudományos intézetekkel
és kutatókkal sikerült közös kutatásokat
végezni - terepmunkával, közös kiadványokkal
- az 1980-as évek közepétôl a kisebbségek
életkörülményei vizsgálatára, míg
a Vajdaságban ettôl mereven elzárkóztak.
Manapság Szerbiában a titóizmust s különösen
az 1974-es alkotmányt teszik felelôssé a kialakult
válságos helyzetért, az ország széthullásáért.
Epilógus
Az 1974-es, utolsó titói alkotmányban valóban
teljesültek bizonyos nemzeti-regionális-kisebbségi igények.
Tény, hogy a tartományok de facto köztársasági
státushoz jutottak, s ezt a koszovói albán vezetés
ki is használta nemzeti céljai elérésére:
albán nyelvû oktatási és kulturális intézményrendszer
kialakítása, albán tudatú értelmiség
képzése, szoros kapcsolatok Albániával, megkezdôdött
a szerbek - immár második - tömeges kiköltözése.
Az igazi ok azonban az, hogy a Szovjetunióval és csatlósaival
történt szakítás ellenére Jugoszláviában
egy sztálinista diktatúra élt tovább az 1980-as
évek végéig, amely a bevezetett reformok (1950-52-55,
1961-63-65) ellenére minden alapvetô politikai és gazdasági
változást meghiúsított. Az 1971-72-es tisztogatások
után hatalomra került Canadanovici-Doronjski-Krunici-Major-féle
vajdasági vezetés kiállt ugyan a helyi, elsôsorban
gazdasági érdekek védelmében, de keménykezû
elnyomó politikát folytatott a demokratizálásért
küzdô értelmiségiek és a nemzetiségiek
(magyarok, sôt a horvátoknak tekintett bunyevácok)
ellen, megakadályozva nemzetiségi alapon létrehozandó
ún. vertikális szervezeteik megalakítását,
nehezítve anyanemzeteikkel fenntartott kapcsolataikat; megfélemlítésül
koncepciós pereket is kreáltak.
Az ilyen légkör természetesen kedvezett a helyi túlkapásoknak,
melyek következménye nem lehetett kétséges: a
helyi, a községi és a tartományi képviselôtestületekbe,
valamint a munkástanácsokba beválasztott magyar képviselôk
csupán részt vettek az üléseken, de nem álltak
ki a helyi közösség vagy a magyar nemzetiség alkotmányokban
biztosított jogai megvalósításáért.
Ezt az "autonomista"-neo-sztalinista vezetést söpörte
el 1988. október 6-án a "joghurt-forradalom": egy
Belgrádból szervezett "spontán" tömegtüntetés,
amelyhez a tömegeket az autóbuszokkal-vonatokkal odaszállított,
fôként déli telepesek és leszármazottaik,
felsôbb utasításra kivezényelt iskolások
és munkások adták, akik természetesen arra
a napra is megkapták fizetésüket. A kedélyes
tüntetôk között szendvicseket, üdítôt
és joghurtot osztogattak - innen a név. Az új tartományi
vezetés - a Crna Gora-i származású Boscovic
kormányfôvel az élen - Milosevic szerb elnök szocialistának
átkeresztelt, valójában központosító,
nagyszerb szándékokat régi kommunista módszerekkel
és hatalmi apparátussal megvalósító
politikájának hû végrehajtója volt. Az
azóta bekövetkezett események igazolták azt a
megállapítást, hogy a tartományok autonómiáját
felszámoló, 1988. novemberi alkotmánymódosítás
következtében "a Vajdaság többé nem
lesz olyan helyzetben, hogy döntsön társadalmi-gazdasági
fejlôdésérôl, jövedelmérôl,
kérdésessé válik a nemzetek és a nemzetiségek
egyenjogúsága, és a Vajdaság elveszíti
fejlesztési perspektíváit."
Az 1989 márciusában elfogadott új szerbiai alkotmány
egyértelmûen Szerbia alá helyezte a két tartományt,
különösen belbiztonsági, védelmi, külügyi
és gazdasági-tervezési területen. Késôbb
ez kiterjedt az oktatásra, kultúrára, tömegtájékoztatásra.
A Szerbiában is meginduló demokratizálódási
folyamat egyik jeleként a Szerb Kommunista Szövetség
1989. decemberi kongresszusán kimondták: nem alkalmaznak
többé erôszakot a másként gondolkodókkal
szemben. Ezt a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének
(VMDK) kezdeményezô bizottsága (Ágoston András,
Vékás János, Csorba Béla) úgy értékelte,
nem érvényesül a tiltás a nemzetiségi
alapon létrehozandó szervezetekkel szemben, és megkezdte
munkáját e politikai, kulturális és gazdasági
érdekvédelmi szervezet - nem párt! - megszervezésére.
1990. március 31-én Doroszlón megalakult a VMDK. Tiszteletbeli
elnökévé Herceg Jánost, elnökévé
Ágoston Andrást, alelnökeivé dr. Hódi
Sándort és Vékás Jánost választották.
Irodalom
Általános feldolgozások
Arday Lajos: A jugoszláviai magyar nemzetiség helyzete
(1981). = Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek
helyzetérôl. Medvetánc könyvek, Budapest 1988.
Botlik József - Csorba Béla - Dudás Károly:
Eltévedt mezsgyekövek - Adalékok a délvidéki
magyarság történetéhez 1918-1993. Hatodik
Síp Alapítvány, Bp. 1994.
Domonkos László: Magyarok a Délvidéken.
Zrínyi Kiadó, Bp. 1992.
Herceg János: Embersors. Fórum, Újvidék
1977.
Kocsis Károly: Magyarok a határainkon túl.
Tankönyvkiadó. Bp. 1991.
Kôvágó László: A jugoszláviai
magyarság helyzete a felszabadulástól napjainkig.
Bp. 1973 (kézirat).
Magyarok a vajdaságban. Magyar Szó tematikai különszám,
Újvidék 1990. március.
Mirnics Károly: A vajdaság sorsa a nemzetiségek
sorsa. Híd 1970/7-8.
Mirnics Károly: Kisebbségi sors. Fórum,
Újvidék 1993.
Vajdaság - tények és adatok. VSZAT Tájékoztatási
Titkárság, Újvidék 1979.
Demográfia
Arday Lajos: A jugoszláviai magyarság demográfiai
helyzete 1944-tôl napjainkig. Magyarságkutatás
1989.
Biacsi Sándor: Kis délvidéki demográfia.
Életjel könyvek 57. Szabadka 1994.
Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? Magyarország
embervesztesége a második világháborúban.
Püski, New York 1987.
Hódi Sándor: Táj és lélek.
Fórum Kiskönyvtár, Újvidék 1989.
Matuska Márton: A megtorlás napjai. Fórum,
Újvidék 1991.
Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva.
HSA, Budapest 1995.
Mirnics Károly: Egy asszimilálódó nemzeti
kisebbség jelene és jövôje: Magyarok Jugoszláviában.
VMDK Évkönyve, Újvidék 1990.
Mirnics Károly: Demográfiai jellegzetességek
a jugoszláviai magyar nemzetiség életében.
Híd 1970/1.
Gazdaság és társadalom
T. Bandin: A Vajdaság gazdasága és az egységes
piac. Létünk 1972/1.
Gábriel András: A jugoszláviai magyarlakta területek
gazdasági helyzete. Bp. 1980 (kézirat).
Patkovics Kálmán: A mostoha barázda. Fórum,
Újvidék 1977.
Druºtveni i ekonomski razvoj SAP Vojvodine 1980-84. Novi
Sad 1985.
Statisztiîki godiºnjak Jugoslavije Beográd sorozat.
Ua. SAP Vojvodine Novi Sad sorozat.
Ua. kalendar Zavod za statistiku Beográd.
Vojvodina u brojkama 1952-1986. Zavod za statistiku. Novi Sad 1987
Oktatás és mûvelôdés
Csorba Béla - Vékás János: A kulturtanti
visszaság -A Symposion-mozgalom krónikája 1954-1993.
Újvidék 1994.
Székely András Bertalan: Vallás és egyház
a jugoszláviai magyarság életében. Új
Symposion 1990/9-10.
Tóth Lajos: Magyar nyelvû oktatás a Vajdaságban
1944-tôl napjainkig. Életjel, Szabadka 1994.
Nemzetiségi politika, kapcsolatok az anyanemzettel
Arday Lajos: Magyarok a szomszédos államokban - Külpolitikánk
változása. = Sztálinizmus és desztalinizáció
Magyarországon. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem,
Bern 1990.
Mirnics Károly: Autonóm nemzetiségi fejlôdésünk
új lehetôségei. Híd 1969/1.
Mirnics Károly: A nemzetiségi kérdés
útjai és útvesztôi. Híd 1971/5.
Rehák László: A kisebbségek Jugoszláviában.
Novi Sad 1967.
Rehák László: A kisebbségtôl a
nemzetiségig. Újvidék 1978.
Rehák László: Nemzet, nemzetiség, kisebbség
Jugoszláviában. Gondolat, Bp. 1988.
Rehák László: Kívánt segítség
és hivatalos atyáskodás. Híd 1970/7-8.
P. Shoup: Communism and the Yugoslav National Question. New York
- London, 1968.
* Ez a tanulmány A magyar nemzeti
kisebbségek Kelet-Közép-Európában c.
kötethez készült.
|