Mák Ferenc
Magyarok Horvátországban*
Az 1910-es népszámlálási adatok szerint
Horvátországban 119874 magyar élt, a lakosság
5 százaléka, ebbôl Baranyában a 20313 fô
az összlakosság 40,0 százalékát jelentette.
Tragikusan megváltozott a magyarság aránya a trianoni
békeszerzôdést követôen. Az 1921-es népszámlálási
adatok bizonysága szerint a történelmi sorsforduló
majdnem egyharmadával csökkentette a magyar lakosság
számát. A 76346 magát magyarnak valló személy
az „új ország" lakosságának már
csak 2,3 százalékát jelentette, Baranya 16638 magyarja
is a történelmi vidék népességének
33,8 százalékát adta. Pedig a szomorú megfogyatkozásnak
ez csupán a kezdete volt, az utolsó - egyébként
hivatalosan soha nem publikált - 1991-es jugoszláviai összeíráskor
a horvátországi 22355 magyar már csak 0,5 százalékot
tett ki, Baranya pedig 8956 lelket, a lakosság 16,5 százalékát
vallhatta magáénak. (Nyigri, 1941; Kocsis, 1992; Sebôk,
1992; Horvát, 1995) Hasonló arányú megfogyatkozás
egyetlen elcsatolt terület magyar közösségének
soraiban sem tapasztalható, s ha a teljes felmorzsolódás
réme eddig legfeljebb a herderi jóslathoz hasonló,
sötét látomások formájában fenyegette
a megmaradásukért küzdôket, akkor ma elegendô
a háború dúlta Dráva-szög és Kelet-Szlavónia
magyarságára figyelni, hogy a végpusztulás
közelsége a maga teljes valóságában mutatkozzon
meg. A horvátországi magyar közösséget ötödik
éve a történelem talán legvéresebb háborúja
pusztítja. (Botlik, 1995; Székely, 1994)
A Dráva-szög és Kelet-Szlavónia magyarsága
az 1991 májusában tartott népszavazás alkalmával
az önálló és független Horvátország
mellett döntött, s ez elegendô volt ahhoz, hogy a június
26-án függetlenségét kikiáltó horvát
állam egyik, a szerbek által legfenyegetettebb térségévé
váljon. Az 1991. augusztusában bekövetkezett agresszió
(a kórógyiaknak 25-én rövid idô alatt kellett
elhagyniuk falujukat) a lakosság tízezreit üldözte
el szülôföldjérôl. (Kell, 1994)
A Botond törzs nemzetségeinek kései ivadékai
a XXI. század küszöbén szétszóródtak
a nagyvilágban. Szülôföldjükön, a Dráva-szögben
és Kelet-Szlavóniában mérhetetlen kiszolgáltatottságban
már alig 5000 magyar várja a felszabadulást. (Gyurok,
1994) A vidéken, ahol egykor a pannón napsütésben
elôször fogott gyökeret az Itáliából
kisugárzó reneszánsz - innen indulva új otthona,
Mátyás budavári palotája felé -, s ahol
a táj szülöttje, Sztárai Mihály prédikációkba
foglalt új tanításaival szállást teremtett
a reformáció frissítô szellemiségének,
ma már alig maradt hagyományait vállalni tudó,
történelmi múltjára és nemzeti örökségére
büszke utód. (Más kérdés, hogy akik viszont
reménykednek a megmaradásban, éppen e hagyományokból
merítenek erôt - bizonyság erre Baranyai Schneider
Júlia szép és gazdag életmûve is.) Úgy
tûnik, hogy „a magyar lakosság sorvadása, életének
lassú beszáradása", amely a török hódoltság
idején kezdôdött, de csak a XX. század elején
öltött tragikus méreteket, napjainkra végképp
beteljesedet. (Baranyai, 1977; Lábadi, 1993; 1994., Haas 1845)
A pusztulás utolsó nagy felvonása tehát
1920. június 4-én, a trianoni békeszerzôdés
aláírásakor vette kezdetét s félô,
hogy 1991. augusztus 25-én - Kórógy és környéke
elpusztításával - a beteljesedéséhez
érkezett. „Szellemem egyre dicsôbb s általa híres
e föld!" - írta a XV. században a táj nagy
szülöttje, Csezmiczei János, ama fényes emlékû
Pannóniai. Ma már alig van, aki erre emlékezne. (Kocsis,
1992; Nyigri. 1941.)
Mégis, azt kell mondani, 1991-ig, a szerb agresszió pillanatáig
a horvátországi tömbmagyarságnak a Dráva-szögben
és Eszék környékén rendezett társadalmi,
politikai, oktatási-mûvelôdési és egyházi
élete volt, jól mûködtek intézményei
is. (Vukobratoviæ, 1981) Lábadi Károly, a Dráva-szög
lelkes kutatója, Baranyai Júlia munkásságának
folytatója egyik tanulmányában megállapítja:
„Az 1991-ben kitört háború az elsôk között
éppen ezt a létfontosságú intézményi
rendszert zúzta szét a megszállt területen. Megszûntek
vagy elsorvadtak, esetleg lecsökkent tevékenységi körük
azoknak az említett intézményeknek, amelyek döntô
szerepet játszhatnának a magyarság szellemi életének
fennmaradásában és fejlôdésében:
lehetetlenné vált a HMSZ tevékenysége, a tájékoztatás
akadozik, az oktatási rendszer széthullott, az egyházak
csak nehezen fejthetik ki tevékenységüket." De
mindezzel együtt megszûnt mindennemû gazdasági
tevékenység is. Ennek következtében számvetéskor
minden, az elmúlt több mint fél évtizedre vonatkozó
adat - biztos források hiányában - többnyire
csak becslésen alapszik, ezért inkább csak helyzetjelentés-értéke
van. (Lábadi, l994)
POLITIKAI ÉLET
A lélek, a szellem, az értékek fogyatkozása
tehát általános érvényû, a közösségi
létezés lehatároltsága az idôk során
egyre könyörtelenebbé vált. A horvátországi
Baranya ma a pusztuló magyarság beteljesülô tragédiájának
színtere.
Bár a trianoni békeszerzôdést 1920. június
4-én írták alá, 1918. december 1-én
már kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén
Királyságot. Az új „szövetségi" állam
Alkotmányozó Nemzetgyûlése 1920. december 12-én
ülésezett, ezt követôen az ország elsô
kormányát a Szerb Radikális Párt vezetôje,
Stojan Protity alakította meg 1918. december 20-án. Az újonnan
létrejött országot elsô pillanattól kezdve
a horvát-szerb szembenállás okozta politikai instabilitás
jellemezte, amely elhúzódott egészen 1941 áprilisáig,
a Jugoszláv Királyság összeomlásáig.
1918-ban a Magyarországtól elcsatolt terület - Bácska,
Bánát és Baranya - Vajdaság néven belgrádi
központi irányítású, egységes közigazgatási
területnek számított, míg Szerémség
Szlavóniával egységesen Horvátországhoz
tartozott. Így a ma horvátországi magyarságként
emlegetett etnikai közösség két - nem egyforma
nagyságú, de szigorúan elkülönített
- területre oszlott. A Jugoszláviához csatolt Baranya
a Duna és a Dráva folyók alkotta szegletben az egykori
Baranya vármegye három járásának töredékébôl,
a baranyavári, a mohácsi és a siklósi járásból
kialakított terület volt, amely 34 községet foglalt
magában. Ezek közül 14-ben a magyarok többséget
alkottak, e községekben lakott a magyarság 72,2 százaléka.
Gyakorlatilag ezt a közigazgatási állapotot erôsítették
meg az 1929. január 6-án bevezetett királyi diktatúra
intézkedései is, melyek október 3-án az SZHSZ
Királyságot Jugoszláv Királyságra keresztelték
át, s a helyi önkormányzatokat feloszlatva kilenc bánságra
osztották fel az országot. Bácska-Bánát-Baranya
területe ekkor - az etnikai arányok szerb szempontú
„javítása" céljából - Észak-Szerbia
jelentôs területeivel bôvült ki. Így született
meg a Duna-bánság. Szerémség és Szlavónia
magyarlakta területe a horvátországi Száva-bánsághoz
tartozott. (Szilágyi I., 1994)
A Vajdaság - s Baranya - magyarsága csak lassan ocsúdott
fel a történelmi változások okozta kábulatból,
s többszöri kísérlet után - nemegyszer a
szerb államvédelmi rendôrség és a szélsôséges
politikai erôk terrorjának is kiszolgáltatva - 1922.
szeptember 17-én Zentán alakította meg politikai érdekképviseleti
szervezetét, az Országos Magyar Pártot. Az alakuló
közgyûlésen megválasztott elnökségben
a baranyai magyarságot a zombori területi szervezet megbízottjai,
Falcione Árpád, a Magyar Párt társelnöke
és Dr. Deák Leó, a Magyar Párt titkára
képviselte. Az 1924 decembere és 1925 januárja során
összeállított kerületi választólistákon
a zombori körzetben a batinai járás jelöltje Varga
János csúzai kisgazda volt. A választási sikertelenség
azonban lehetetlenné tette az aktív érdekképviseletet.
Ennek újbóli lehetôsége csak az 1927. január
23-i tartománygyûlési választásokat követôen
merült fel, amikor az Országos Magyar Párt a Szerb Radikális
Párttal koalícióban tizenkét képviselôi
helyet szerzett meg. (További négy magyar képviselô
más pártok színeiben jutott mandátumhoz.) Az
akkor kialakított két - belgrádi, illetve zombori
- tartományi gyûlés azonban magyar szempontból
érdemi munkát nem végezhetett. Az 1927. szeptember
12-én megtartott nemzetgyûlési választások
során a belgrádi szkupstinába két szenátor
- Dr. Váradi Imre becskereki és Dr. Strelitzky Dénes
szabadkai képviselô - került. A fokozódó
- és a királyi diktatúra bevezetését
közvetlenül elôidézô - szerb-horvát
ellentét úgyszólván teljesen ellehetetlenítette
a parlamenti munkát. Az 1929. január 6-án kiadott
királyi rendelet azonnali hatállyal feloszlatta a szkupstinát.
A vidovdáni alkotmány semmissé nyilvánításával
egyidôben valamennyi jugoszláv párt - így az
Országos Magyar Párt is - megszûnt. Egyesek késôbb
- eredeti programjuk lényeges jegyeit megôrizve - újjászervezôdtek,
a magyarság számára azonban már lehetetlenné
vált a talpra állás. (Csuka, 1995)
A második világháború fegyveres küzdelmeinek
befejezése elôtt, 1943. november 29-én és 30-án
Jajce boszniai városban megtartott AVNOJ-értekezleten (Antifašistièko
veæe narodnog oslobodjenja Jugoslavije - Jugoszláv Népfelszabadító
Antifasiszta Tanács) fektették le az új Jugoszlávia
alkotmányos alapjait. A föderatív formában szervezôdô
- akkor még csak öt - köztársaság alkotta
egységes államon belül a magyarok által lakott
területek is új közigazgatási egységbe szervezôdtek:
a Horvát Köztársaság határa a Duna vonaláig
terjedt, magába foglalva a baranyai háromszöget is,
míg - elsôsorban stratégiai szempontokat szem elôtt
tartva - a Szerbiához tartozó Vajdaság megkapta a
Szlavóniából leválasztott Szerémséget.
A magyarság etnikai aránya ezzel újból jelentôsen
megváltozott.
A testvériség-egység magasztos ideológiájának
szellemében (mely a politikában csupán hangzatos jelszóként
élt) a titói Jugoszlávia valamennyi szövetségi,
köztársasági és tartományi alkotmánya
szavatolta a nemzetiségek jogait, bár azokat köztársaságonként
igen eltérôen értelmezték. Amíg a Vajdaságban
az 1948-ban megalakult s rövid életû Jugoszláviai
Magyar Kultúrszövetség felszámolását
követôen nem volt lehetôség a nemzeti kisebbségek
társadalmi és politikai érdekképviseleti szervezeteinek
létrehozására, addig Horvátországban
már 1949. november 29-én megalakult a Horvátországi
Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség,
mely 1967. június 4-én a ma is mûködô Horvátországi
Magyarok Szövetsége nevet vette fel. A szövetség
elsôsorban az oktatás, a mûvelôdés és
a tájékoztatás intézményes megszervezése
terén játszott vezetô szerepet. (Grubar, 1986-1987;
Vukobratoviæ 1981; Csörgits, 1989-1992.)
1990-ben a Jugoszláviában is tapasztalható politikai
oldódás légkörének köszönhetôen
a HMSZ akkori elnöke, Csörgits József kezdeményezte
a Horvátországi Magyar Néppárt megalakítását,
ugyanis az általános közösségi érdekképviseletet
vállaló szövetség a politikai érdekképviseletet
nem tölthette be. 1990. március 5-én, a vörösmarti
mûvelôdési otthon olvasótermében 117 baranyai
és szlavóniai küldött jelenlétében
megalakult a HMNP, mely néhány nappal késôbb,
március 23-án alakuló közgyûlését
is megtartotta. (Csörgits, 1989-1992)
Már a háborús viszonyok közepette, 1993. április
6-án Zágrábban alakult meg a Horvátországi
Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK), amelyet törvényesen
május 17-én jegyeztek be. Elnöke Pasza Árpád,
alelnökei pedig Jakab Sándor és Horváth László.
A HMDK Faragó Ferenc személyében képviseltette
magát a horvát száborban. Az 1995. szeptember 29-én
megtartott, elôrehozott választásokat követôen
helyébe Jakab Sándor képviselô került.
A HMDK az elmúlt néhány év során
határozott arculatú politikai szervezetté nôtt,
s ma már mintegy 2000 egyéni tagot tudhat a soraiban. Tizenkét
regionális tagszervezete révén lehetôvé
vált, hogy a Horvátországban élô tömb-
és szórványmagyarság érdekeit egyaránt
képviselje.
A HMSZ - amely közel négy évtizeden át igen
hatékonyan képviselte a magyar közösség
oktatási és mûvelôdési érdekeit
- jelentôsen veszített korábbi szerepébôl,
s ma már csak az eszék-baranyai regionális szinten
fejt ki jobbára mûvelôdés-szervezô tevékenységet.
Taglétszámát nem lehet kimutatni, mivel maguk a kultúregyesületek
alkotják.
FELEKEZETI VISZONYOK ÉS VALLÁSGYAKORLÁS
Baranya és „Szlavónország" a XVI. századtól
a reformáció hazájának számított,
olyan jeles prédikátorok fejtették ki tevékenységüket
ezen a vidéken, mint az Újlakon bibliát fordító
Tamás és Bálint, majd késôbb Veresmarti
Mihály hitszónok vagy Kákonyi Péter, hercegszôllôsi
jeles énekszerzô. Laskó büszkén vallhatja
magáénak Sztárai Mihály neves református
prédikátort, Laskai Csókás Pétert, a
tíznyelvû Calepinis-szótár magyar részének
szerkesztôjét, valamint Laskai Jánost, az Ezûpus-mesék
fordítóját. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc
bukását követô tizenkét éves számûzetésbôl
hazatérve, Laskón lelt menedékre Ács Gedeon,
Kossuth papja, neves naplóíró-krónikása
is. Nem meglepô tehát, hogy a Dráva-szög és
Szlavónia a reformáció otthonaként szerepel
a magyar történelemben, felekezeti életében is
mindvégig a reformáció jelenléte volt a meghatározó.
(Lábadi, 1985; Baranyai, 1977)
Az 1910-ben magyar többségû községek
vallási megoszlása
1880-1941
|
1880 |
1910 |
1941 |
Bellye |
rk.+ref. |
rk. (60,8) |
rk. (71,1) |
Csúza |
ref. (78,9) |
ref. (62,2) |
rk. (58,2) |
Hercegszôllôs |
rk.+ref.+gk |
rk.+ref.+gk. |
rk. (56,9) |
Karancs |
ref.+rk. |
rk. (58,8) |
rk. (64,7) |
Kiskôszeg |
rk. (98,6) |
rk. (98,0) |
rk. (97,3) |
Kopács |
ref. (89,8) |
ref. (72,9) |
ref. (63,6) |
Kô |
ref. (82,9) |
ref. (70,7) |
ref.+gk.+rk. |
Laskó |
ref. (84,8) |
ref. (54,9) |
rk. (51,0) |
Nagybodolya |
rk. (97,7) |
rk. (95,7) |
rk. (98,8) |
Sepse |
ref. (67,3) |
ref. (51,4) |
rk. (55,8) |
Újbezdán |
rk. (98,1) |
rk. (96,5) |
rk. (98,8) |
Várdaróc |
ref. (84,1) |
ref. (66,7) |
ref. (55,7) |
Vörösmart |
rk. (54,7) |
rk. (68,8) |
rk. (78,0) |
Megjegyzés: rk.=római katolikus, ref. = református,
gk. = görögkeleti (Lábadi, 1996)
A bácskai és baranyai egységes református
egyházközösség 1918 elôtt a Dunamelléki
Református Egyházkerülethez tartozott. Az 1941-ben készült
kimutatás szerint a református felekezetû hívôk
száma a következôképpen alakult:
Egyházközség |
lélekszám |
lelkészek |
Baranya megyében |
Bellye |
262 |
1 |
Csúza |
572 |
1 |
Hercegszôllôs |
376 |
1 |
Karancs |
408 |
1 |
Kô |
167 |
- |
Kopács |
689 |
1 |
Laskó |
855 |
1 |
Sepse |
430 |
- |
Várdaróc |
581 |
1 |
Vörösmart |
458 |
- |
Szerém megye |
Kórógy |
870 |
1 |
Maradék |
369 |
1 |
Nikince |
181 |
- |
Verôcemegye |
Haraszti |
495 |
1 |
Szentlászló |
795 |
1 |
Rétfalu |
1106 |
1 |
Pozsega megye |
Brekinyszka |
463 |
1 |
Daruvár |
963 |
1 |
Belovár-Kôrös megye |
Nagypiszanica |
637 |
1 |
Zágráb |
171 |
- |
Összesen |
Baranyában |
4812 |
7 |
Horvátország egyéb területein
|
6050 |
8 |
(Ágoston, 1941; Nyigri, 1941; Kósa, 1994)
1945-tôl a szocialista Jugoszlávián belül a
Baranya-szlavóniai Református Egyházkerület a
feketicsi református püspökséghez került,
külön baranyai esperességgel. A kommunizmus több
mint négy évtizedes története során a
hívek száma egyre fogyatkozott. 1969-ben a Dráva-szögben
3022, Szlavóniában 3102, 1991 elôtt a Dráva-szögben
2463, 1993-ban pedig ugyanott már csak 1513 református hívôt
tartottak számon.
Az 1991-es szerb megszállást követôen Baranyában
és Kelet-Szlavóniában a hitélet gyakorlása
is majdnem teljesen megbénult. A bevonuló szabadcsapatok
elsôként a templomokat, a parókiákat és
egyházi intézményeket rombolták le. Az 1994.
október 11-i zsinati jelentés szerint a Baranyai-szlavóniai
Református Egyházkerületben tizenegy településen
(Vörösmarton, Csúzán, Hercegszôllôsön,
Sepsén, Kôn, Monostoron, Karancson, Laskón, Várdarócon,
Kopácson és Bellyén) összesen 1455 református
hívô maradt. Az új, szerb közigazgatási
beosztás szerint újabban ide tartozik még a kelet-szlavóniai
Szentlászló, Kórógy és Tordinci község
is. Az egyházkerületben Hájek János esperes,
valamint Csáti Szabó Lajos és Csáti Szabó
Aranka lelkipásztorok végzik a lelkészi teendôket.
(Református Évkönyv 1995)
A baranyai templomokban a következô pusztítást
végezte a háború: 1992. augusztus 20-án teljesen
leégett a bellyei, 1993. január 12-én kiégett
a laskói templom. A lángok martalékává
vált a régi orgona is. Kôben és Sepsén
teljesen kifosztották a templomokat, Harasztiban szétlôtték
a templomtornyot és a tetôt.
A szerémségi és a szlavóniai katolikusok
1920 után a Gyakovón székelô bosznia-szerémségi
püspökséghez tartoztak. Az 1940-ben készült
jelentés szerint mérhetetlen volt a fogyatkozás. Katolikus
magyar istentiszteletet ekkor már csak négy faluban, Eszék-Felsôvárosban,
Berákon, Ürögön és Ójankovácon
tartottak. Ehhez az egyházmegyéhez csatolták Baranyát
is, ahol Kiskôszegen, Baranyakisfaludon, Darázson, Bellyén,
Dárdán, Hercegszôllôsön és Vörösmarton
tartottak magyar nyelvû hitszónoklatot. Az egyházmegye
jelentôs lelkészhiánnyal küszködött.
Statisztikai kimutatások nem születtek, lévén
hogy a magyar és a horvát anyanyelvû katolikus hívôk
közössége egybemosódott. Axamovic nacionalizmustól
túlfûtött püspöksége alatt az adminisztráció
is a legtöbb esetben horvát nyelven folyt.
Az egyházközösségek mai megoszlása:
26 katolikus
16 református
7 pravoszláv (ortodox)
9 egyéb
Igehirdetés a katolikus templomokban 1993-ban csak hat településen
folyt magyarul, a többi 18-ban horvát nyelven, kettôben
pedig két nyelven. Ezzel szemben a háború elôtt,
1991-ben a katolikus hívôk száma a következôképpen
alakult: Almás 320, Újbezdán 350, Bellye 600, Laskó
300, Kopács 30, Hercegszôllôs 900, Karancs 300, Sepse
150, Kô 100, Vörösmart 1.200, Csúza 300, Pélmonostor
600, Nagybodolya 350, Darázs 200, Ójankovác 800, Csákovác
430, Apáti 150, Marinca 250, Kórógy 150. 1993-ban,
a háború harmadik évében a megszállt
Baranya területén 164 egyházi temetés volt. „Ennek
a számnak megközelítôleg egyharmada református
és evangélikus, kétharmada pedig katolikus és
elvétve pravoszláv" - olvasható Hájek
János esperes zsinati jelentésében. (Lábadi,
1996; Református Évkönyv 1995)
OKTATÁS
1904 márciusában gróf Széchenyi Béla
elnök és gróf Klebersberg Kunó miniszterelnökségi
segédtitkár, ügyvezetô igazgató - késôbb
kultuszminiszter - vezetésével megalakult a Julián
Egyesület, mely a szórványban élô magyarság
védelmét, oktatási, mûvelôdési
és felekezeti életének felkarolását
és megerôsítését tûzte ki céljául.
Horvát-Szlavóniában, az elsô felméréseket
követôen, az 1905-1906-os tanévben már 8 új
falusi és 5 pusztai iskola kezdte meg mûködését.
Az 1907-1908-as iskolaévben már 23-ra, 1913-1914-re pedig
65-re emelkedett a julián iskolák száma. Az egyesület
a felnôttoktatást ugyancsak a falvakban, a középfokú
oktatást pedig Magyarországon szervezte meg. Az Osztrák-Magyar
Monarchia megszûnésével az oktatásnak ezt a
módját a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság
területén is rövid idô alatt felszámolták,
a tanítókat pedig kiutasították az országból.
1918-1919-es tanévben még 790 állami és 1047,
többnyire felekezeti magyar tanító közül 1929-1930-ban
már alig 250 dolgozott. A megmaradt pedagógusok munkáját
adminisztratív intézkedésekkel - nyelvvizsgákkal,
államelméleti szakvizsgákkal, hûségnyilatkozati
kötelezettségekkel - folyamatosan megnehezítették.
A magyar kisebbségi tanulók anyanyelven történô
tanulását ugyanakkor a Pribièeviæ-féle
névelemzéssel ellehetetlenítették, melynek
következtében a szláv eredetûnek vélt vezetéknévvel
rendelkezôk csak szerb osztályba iratkozhattak. (Merki, 1979;
Faragó, 1986-1987; Lábadi, 1993)
1945-ben Horvátországban a horvát nyelvû
iskolákkal egy idôben megindult az oktatás a magyar
tannyelvû négy és hat osztályos általános
iskolákban is. A tovább tanulni vágyó fiatalok
azonban már vajdasági oktatási intézményekbe
kényszerültek. 1949-tôl Horvátországban
egyetlen hétosztályos iskola, egy algimnázium mûködött
Vörösmarton. 1952-ben engedélyezték ugyan a felsô
gimnázium elsô osztályának a megnyitását
is, de a tanulói létszámhiány miatt a második
osztály már nem indulhatott meg. (Merki, 1980)
A hatvanas években Jugoszlávia-szerte - a meghirdetett
„ésszerûsítés" keretében - központosították
az általános iskolákat, ennek következtében
a kis létszámú horvátországi magyar
iskolák igen hátrányos helyzetbe kerültek. A
tagozatok és a tanulók létszáma fokozatosan
csökkent, a vegyes lakosságú falvakban a magyar nyelvû
oktatás meg is szûnt (Hercegszôllôs, Kô,
Rétfalu, Bellye, Haraszti, Nagypiszanica). A helyzet a hatvanas
évek végéig folyamatosan romlott. 1969-ben a Horvát
Köztársaság Oktatási és Mûvelôdési
Titkársága szakbizottságot nevezett ki, melynek a
helyzetfelmérésen túl feladata volt a még megmaradt
és mûködô iskolák újbóli felfejlesztése
is. Még ugyanabban az évben Pélmonostoron került
sor a magyar és a kétnyelvû középiskolai
oktatás bevezetésére, ugyanakkor egymást követôen
több általános iskolában is újból
megszervezték az anyanyelvi képzést. (Faragó,
1986-1987; Tóth, 1979)
Az oktatási intézmények száma
|
1967-68 |
1977-78 |
1989-90 |
óvodák |
4 |
6 |
10 |
nyolcosztályos iskolák |
5 |
7 |
7 |
hatosztályos iskolák |
1 |
- |
- |
négyosztályos iskolák |
7 |
7 |
4 |
anyanyelvápoló iskolák |
2 |
25 |
19 |
középiskolák |
- |
1 |
1 |
összesen |
19 |
46 |
41 |
A tanulók száma
|
1967-68 |
1977-78 |
1989-90 |
óvodások |
142 |
156 |
234 |
általános iskolások |
1106 |
859 |
661 |
középiskolások |
- |
158 |
149 |
anyanyelvápoló iskolások |
42 |
1167 |
1008 |
összesen |
1290 |
2352 |
2052 |
A horvátországi magyar pedagógusok jelentôs
része a Vajdaságban - Újvidéken vagy Szabadkán
- szerezte meg a diplomát. (1935-ben létrejött ugyan
Belgrádban a Tanítóképzô Intézet,
amelyen azonban csak egy évfolyam végzett 1941-ben.) A nyolcvanas
évek elején, rövid ideig az Eszéki Egyetem Pedagógiai
Karán is folyt magyar pedagógusképzés, ennek
megszûntével azonban maradt továbbra is a két
vajdasági központ, illetve egyre többen jelentkeztek a
magyarországi egyetemekre és fôiskolákra is.
Közép- és fôiskolát
végzett pedagógusok száma
az 1979-1980-as tanévben
Iskola |
tanárok száma
|
egyetemi
hallgató |
|
középiskola |
fôiskola |
összesen |
|
Batina |
5 |
9 |
14 |
- |
Hercegszôllôs |
4 |
8 |
12 |
5 |
Vörösmart |
7 |
12 |
19 |
3 |
Laskó |
13 |
10 |
23 |
1 |
Dályhegy |
4 |
- |
4 |
4 |
Szentlászló |
2 |
- |
2 |
1 |
Kórógy |
5 |
3 |
8 |
- |
Összesen |
40 |
42 |
82 |
14 |
Az 1991. évi szerb agressziót követôen a horvátországi
magyar anyanyelvû oktatás úgyszólván
teljesen megszûnt. A megszállt területen a krajinai hatalom
a szerbiai tanterv szerint, szerb nyelven, kötelezô cirill betûs
adminisztráció keretében folyik. Az otthonukból
elüldözöttek az1992-93-as iskolaévben Magyarországon
létrehozták az úgynevezett "menekültiskolákat".
A menekültiskolák tanulóinak száma
1-8. osztályig magyar nyelvû tagozatokon |
46 tanuló |
1-8. osztályig horvát nyelvû tagozatokon
|
100 tanuló |
Magyarország különbözô általános
iskoláiban
a magyar gyerekek száma
|
120 tanuló |
Horvátország kilenc településén, illetve
városában 25 iskolában 729 tanuló részesül
anyanyelvápolásban, közülük csak mintegy 300
magyar anyanyelvû. (Horváth, 1995)
KULTURÁLIS INTÉZMÉNYEK,
BELSÔ NYILVÁNOSSÁG ÉS CIVIL TÁRSADALMI
SZERVEZÔDÉSEK
A Horvátország területén élô
magyarság életében jelentôs esemény volt
az 1949. november 29-én Eszéken létrehozott Horvát
Köztársasági Magyar Kultúr- és Közoktatási
Szövetség, amelynek 174 küldöttje lelkesen - politikai
nyilatkozat formájában - üdvözölte az elsôsorban
oktatási és mûvelôdési érdekképviseleti
szerepet vállaló szövetség megalakulását.
Fontos pillanata volt ez a titói kirakatpolitikának, hiszen
az 1948-ban lezajlott szovjet-jugoszláv informbürós
konfliktust követôen Jugoszlávia a lehetô „legdemokratikusabb"
arcát igyekezett mutatni a világ felé, beleértve
a kisebbségi jogok szavatolását is. Ezért ellenszolgáltatásként
cserébe feltétlen lojalitást követelt az ország
„testvéri népeitôl és nemzetiségeitôl".
1967. június 4-én a szövetség a Horvátországi
Magyarok Szövetsége nevet vette fel. A titkári teendôket
Vörös László, Pápa József, Pappé
János és Tausz Imre végezte. A HMSZ feladatának
tekintette a hivatásos és mûkedvelô színházak
és társulatok vendégszereplésének megszervezését,
de kiállítások. irodalmi találkozók
megrendezését is. (Csörgits, 1989-1992)
1945. november 1-én jelent meg a Zágrábi Magyar
Újság címû hetilap, mely azonban igen rövid
életûnek bizonyult. Mindössze öt száma jelent
meg, fôszerkesztôjét Walter Emilt "reakciós"
és „Népfront-ellenes" vádakkal letartóztatták
és húsz év kényszermunkára ítélték.
(Tomán, 1991)
A Horvátországi Magyar Kultúr- és Közoktatási
Szövetség megalakulását a Magyar Néplap
címû újság megjelentetésével ünnepelte.
A havonta két alkalommal, négy oldalon, 5000 példányban
megjelenô lapot Kartalija Mária szerkesztette. Az Üdvözöljük
a Horvát népköztársasági magyarokat
címmel közzétett vezércikk hangsúlyozta:
„A Magyar Néplap állandóan foglalkozni kíván
a magyar kisebbségeket érintô ügyekkel, úgy
kulturális, mint gazdasági kérdéseink megvitatásával
és e téren kivívott eredményeinket kívánjuk
visszatükrözni." A lap azonban igen rövid életûnek
bizonyult, utolsó, 24. száma 1950. december 30-án
jelent meg. (Lábadi, 1980)
Helyébe a Magyar Képes Újság lépett,
melynek elsô száma 1952. március 15-én jelent
meg Zágrábban Kiss Flórián (Malusev Cvetko)
fôszerkesztésében. Az ugyancsak kéthetente megjelenô
újság átlagosan 4500-5000 példányban
jutott el az olvasókhoz. A lap szerkesztôsége és
kiadója idôvel átkerült Eszékre, a nyolcvanas
években Tausz Imre fôszerkesztésével átalakult
hetilappá. Ôt Csörgits József követte a lap
élén. 1991-tôl, a háború kitörésének
pillanatától bizonytalanná vált a lap megjelenése,
s ellehetetlenült a szerkesztôi munka is. A Magyar Képes
Újság többnyire csak utánközlésekre
szorítkozott, ennélfogva nem töltötte be a vele
szemben támasztott tájékoztatási követelményeket.
1996 áprilisától Új Magyar Képes Újság
címen jelenik meg Kalapis Rókus fôszerkesztô
irányításával. (Malusev, 1986-1987)
A színvonalasabb, tudományos igényû tájékoztatás
szükségességét szem elôtt tartva, a HMDK
1994 januárjától rendszeresen megjelenteti a Horvátországi
Magyarság címû folyóiratát. A Lábadi
Károly szerkesztette lap - az irodalom mellett - történelmi,
helytörténeti, szociográfiai és népismereti
tanulmányok közlésével serkenti a horvátországi
magyar tudományos kutatásokat. Dráva-szögi
Rovátkák címmel 1993-tól rendszeresen megjelenik
a HMDK évkönyve is, ugyancsak Lábadi Károly szerkesztésében.
Az Eszéki Rádió megalakulásának elsô
napján, 1945. április 15-én már szolgáltatott
magyar híreket. Folyamatos magyar mûsor, igaz, csak késôbb
indult meg, akkor is változó rendszerességgel, Borenich
Hugó szerkesztôi irányításával.
1954-tôl már napi 15 perces hírmûsort sugároztak
magyar nyelven. (Kovács 1980; Magyar Szó, 1990)
Zágrábban még 1932. június 19-én
64 alapító tag jelenlétében megalakult a Zágrábi
Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesülete, amely a
horvát fôvárosban tanuló, túlnyomórészt
vajdasági magyar egyetemisták anyagi gondjain és szociális
helyzetén kívánt javítani. 1940-ig a rendes
tagok száma 100-130 között mozgott, míg a pártolók
száma az 1933. évi 210-rôl 940-re nôtt. Az egyesület
1932-1940 között végzett munkájáról
Számot adunk címmel könyvet jelentettek meg.
A háborút követôen, 1946. január 20-án
Zágrábi Magyar Kultúr Kör néven az egyesület
újra megalakult, 1954. április 4-én pedig az Ady Endre
Magyar Kultúrkör - Zágráb nevet vette fel. Az
egyesület fénykorát a hetvenes években élte,
akkor tagjai létszáma elérte a 100-120-at. (Tóth,
1983; Csuka, 1995)
A horvátországi magyarság másik legjelentôsebb
kultúregyesülete, a Magyar Népkör 1946. március
15-én alakult meg Eszék-Rétfalun. A mintegy 100 tagot
számláló egyesület - Sajerman István,
Unger Jakab és Húber Jenô vezetésével
- ugyancsak a mûkedvelôi munka terén nyújtott
támogatást az érdeklôdôknek, emellett
ünnepi mûsorok megrendezésére s nyelvtanfolyamok
megszervezésére is vállalkoztak. A Magyar Népkörnek
nagy szerepe volt az 1951. június 3-a és 17-e között
megrendezett Horvátországi Magyarok Szemléje elnevezésû,
igen sokszínû seregszemle megszervezésében.
(Tausz, 1989-1992)
1979. május 18-án - Baranyai Schneider Júlia hosszú
idôn át dédelgetett álmának beteljesüléseként
- Vörösmarton megnyílt a Tájmúzeum, amely
a falu három nagy szülöttjének, Veresmarti Mihálynak,
Veresmarti Illésnek és Veresmarti Ipolynak állított
emléket.
GAZDASÁGI HELYZET
Az 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz
csatolt terület magyar lakosságát legsúlyosabban
az úgynevezett jugoszláv „földreform" sújtotta.
Kétszeresen is kisemmizte ez a magyar földtulajdonosokat. Elôször
mert elvette birtokaikat és az új ország elmaradott
területeirôl betelepülô dobrovoljacoknak adta, akik
- mivel nem tudtak bánni a földdel - mégiscsak a magyar
napszámosokkal mûveltették meg, vagy kiadták
bérbe korábbi tulajdonosaiknak. Másodszor a korábban
földnélküli magyarokat is sújtotta a földreform,
hiszen elveszítették a munkalehetôséget, legtöbbjük
számára ezek után a kivándorlás, vagy
a nagyobb ipari körzetekbe történô áttelepülés
maradt az egyetlen megoldás. Egyre-másra alakultak a telepes
falvak, miközben a magyar lakosság elveszítette megélhetési
forrásait. „A szerb telepesek szép házakat kaptak
és kitûnô anyagi viszonyok közé kerültek.
Ennek ellenére jelentôs részük néhány
esztendô alatt elszegényedett. Földjeiket elhanyagolták.
A földbôl kiszorított magyarság pedig, munkás
verejtékkel gyûjtve a pénzt, sokszor forgalmi áron
visszavásárolta a dobrovoljac földeket" - áll
egy 1940-ben készült összefoglalóban. (Nyigri,
1941; Csuka, 1995)
A korabeli kimutatások nem minden esetben különítik
el Bácska, Bánát és Baranya demográfiai,
kataszteri és egyéb adatait, ezért sokszor nehéz
világos képet kapni a valós helyzetrôl. Súlyosbítja
a helyzetet az is, hogy a délvidéki svábokhoz hasonlóan
nem készült magyar kisebbségi kataszter, mely magában
foglalta volna a kisebbségi közösség legfontosabb
társadalmi, gazdasági és szociális helyzetére
vonatkozó adatokat és mutatókat. Ezért az esetek
túlnyomó többségében csak leíró
források állnak a rendelkezésünkre.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt
bácskai rész 1492129 katasztrális holdat, a baranyai
201703 katasztrális holdat jelentett. A magyarság rovására
végrehajtott "agrárreform" során az eltulajdonított
192000 katasztrális hold földbôl 53165 katasztrális
holdat telepes falvak létesítésére használták
fel. A kormány Bácskában 55, Baranyában 7,
összesen 62 dobrovoljac települést létesített.
Baranyában 2476 katasztrális holdon építették
fel a telepesfalvakat a Szerbiából, Líkából,
Boszniából és Montenegróból betelepülô
mintegy 250 család számára. (Szlavóniában
további négy telepesfalu jött létre.) Az 1931-es
szerb népszámlálási adatok kimutatása
szerint a Duna-bánságban 107264 földmûvescsaládnak
nem volt saját földje, ami azt jelenti, hogy Vajdaság
lakosságának 38,3 százaléka földnélküli
szegény, életét mezôgazdasági alkalmi
munkából tengetô napszámos vagy béres
volt. Bácskában az 57631 földnélküli családnak
majdnem a fele, 23863 magyar volt (a többi: 13701 szerb, 626 bunyevác,
3144 szlovák és 10475 német család). Kedvezôtlenebb
években elôfordult, hogy a mezôgazdasági napszámosok
mindössze 75-76 napot dolgozhattak átlagosan napi 22-27 dinárért.
Az elszegényedés, a korábbi földterületek
elvesztése következtében a húszas években
mérhetetlenül megnôtt a kivándorlás Észak-
és Dél-Amerikába, Kanadába, Ausztráliába
és a nyugat-európai országokba. A kivándorlás
1927-ben érte el a csúcsát, ekkor 21976 ember hagyta
el az országot. (Jugoszláviából 1926-1936 között
113341 fô távozott, és csak 53219 tért vissza.
A magyar kitelepülôkre vonatkozó adatok nem állnak
a rendelkezésünkre.) „Mivel a magyar népcsoport tagjai
voltak viszonylag a legrosszabb helyzetben, kétségtelen,
hogy megfelelt a valóságnak az a magánforrásokra
támaszkodó állítás: Jugoszlávia
kivándorlói között az ország lakosságában
elfoglalt számarányukat messze maghaladó módon
voltak a magyarok" - olvasható a már idézett
tanulmányban. (Nyigri, 1941)
Az országban maradók egy része is szülôföldjétôl
távol, az ipari központokban - Belgrádban, Zágrábban,
Szarajevóban és más nagyvárosokban - nézett
megélhetés után. Az esetek többségében
idény- vagy alkalmi munkára szegôdtek, így történhetett
meg, hogy a harmincas években Belgrádban 25-30000 magyart
tartottak számon. 1931-ben a jugoszláv városokban
1939735 lakos élt, ebbôl 148408 magyar, a kisebbségek
közül a legszámottevôbb részarányt
képviselve. A Dráva-bánságban ekkor mindössze
124 magyart tartottak nyilván, a Száva-bánságban
ezzel szemben 10045-öt. Zágrábban 2210, Eszéken
2839, Károlyvárosban 121, Susákon 50, Varasdon 124
magyar lakott.
A mezôgazdasági és ipari termelékenységre
és ezen belül a magyarság termelte javak mértékére
vonatkozóan nincsenek megbízható adatok. Születtek
viszont szociográfiai felmérések az idénymunkát
vállalókról, így közismert, hogy a temerini
kubikusok mindvégig jelen voltak Belgrád és Pancsova
új városrészeinek felépítésénél,
de eljutottak dél-szerbiai területekre is.
A második világháború eseményei,
a titói Jugoszlávia konszolidálódása,
valamint a szocializmus diktálta új gazdasági rendszer
alapjaiban forgatta fel a vajdasági, baranyai és szlavóniai
magyarság életét is. A szocialista tervgazdálkodás
- fôleg a kezdeti szakaszában - a meghirdetett kollektivitás
keretében újra kiforgatta megmaradt vagyonából
a magyarokat. Kisajátították a kisüzemeket, a
2-3, esetleg 10-12 fôt alkalmazó magánvállalatokat,
valamint a földbirtokot. A helyzet csak késôbb, a Szovjetunióval
történt 1948-as szakítást követôen,
az ötvenes évek közepétôl kezdve javult némiképp.
„A Dráva-szög jellegzetesen mezôgazdaságból,
szôlészetbôl, kertészetbôl, halászatból,
erdészetbôl élô aprófalvas település"
- írja Lábadi Károly Istenek hajlékai a
Dráva-szögben címû könyvében.
Az ötvenes évek közepén sebtében leállított
szövetkezetesítést követôen Jugoszláviában
aránylag szabadon mûködhettek a magángazdaságok,
a kisüzemek és a háziipar. A 10 hektárnyi „földmaximum"
- amit egy háztartás birtokolhatott - lehetôvé
tett bizonyos gazdálkodási önállóságot,
fôleg ha figyelembe vesszük, hogy a földbérletekre
nem vonatkozott semmiféle korlátozás. Ezen túlmenôen
lehetôség nyílt a mezôgazdasági termékek
háztáji feldolgozására is. Bortermô vidékeken
- s e tekintetben a Dráva-szög és Szlavónia egyaránt
élen járt - a bor házi palackozása és
forgalmazása mindenkor a legjövedelmezôbb vállalkozásnak
számított. (Lábadi, 1994)
A dráva-szögi magyarság életében évszázadok
óta jelentôs szerepet játszott a bellyei uradalom (késôbb,
1945-tôl mezôgazdasági szövetkezet). A török
kor után, a terület felszabadulását követôen,
a hódoltsági területen létrejött uradalom
elsô tulajdonosa Savoyai Jenô volt, aki a birtokot - és
a vele együtt járó 27 falut - hadi érdemeiért
kapta, illetve „azon 25000 Rajnai forintért, mellyel neki a kamara
tartozik". Savoyai Jenô 1736-ban bekövetkezett halála
után az uradalom mindenestôl visszakerült a kamara tulajdonába,
ezt követôen pedig a Habsburgok birtokolták. Ekkor kezdôdött
meg az idôközben 28-ra bôvült falvak újbóli
betelepítése, s ez lényegesen megváltoztatta
a lakosság etnikai összetételét. A korábban
úgyszólván homogén magyar terület soknemzetiségû
régióvá vált: 8 község horvát,
4 német, 2 szerb többségûként, 7 község
vegyes lakosságúként szerepelt a nyilvántartásokban,
és mindössze 7 falu maradt meg magyarnak. „Ezek az utóbbiak
a Duna és a Dráva árterén a török
kort és harcokat átvészelt lakosság zárt
tömböt alkotó települései voltak." (Kiss
Mária Magdolna, 1996)
A bellyei uradalom a térség XX. századi történelmében
nagy szerepet játszott, mindenkor megélhetési lehetôséget
biztosított a lakosságnak, sok száz, sok ezer zsellér
és napszámos család számára az egyetlen
pénzszerzési lehetôséget jelentette. A századforduló
táján 109010 katasztrális hold és 740 négyszögöl
nagyságú területen folyt a gazdálkodás.
1945-tôl, a kollektivizálás során kialakított
Bellyei Mezôgazdasági Kombinát igazi mintagazdaságként
mûködött, egyike volt az ország legnagyobb gabonatermelô
és élelmiszer-feldolgozó ipari létesítményeinek.
„1984-ben a mezôgazdasági-ipari kombinát 38404 hektár
földön gazdálkodott, azaz a Duna és a Dráva
összeszögelésében elterülô összes
földterület 62 százaléka felett rendelkezett."
(Lábadi, 1996) S bár a dráva-szögi magyarság
számára munkalehetôséget biztosított,
ugyanakkor messzi vidékekrôl is felszippantotta a munkaerôt,
ami az etnikai arányok további romlását eredményezte.
A korszerû, magas színvonalat biztosító mezôgazdasági
és ipari kombinát jelentette az urbanizálódás
lehetôségét a térségben, vele egy idôben
létezett, virágzott a sok évszázados múltra
és gazdag hagyományokra visszatekintô drávai,
dunai és kopácsi halászat. A halászó
életforma, s a vele együtt járó vízgazdálkodás
(az árterület kihasználása, a nád és
a gyékénytermelés), az erdészet és a
kendertermelés az archaikus társadalmi viszonyok kései
továbbélését is biztosította, olyannyira,
hogy sikerült megôrizni a hagyományos népélet
legôsibb elemeit is. (Lábadi, 1984; 1994)
A TÖBBSÉGI HATALOM VISZONYA
A KISEBBSÉGI KÉRDÉSHEZ
A titói Jugoszlávián belül - a Mura vidéki
magyarság mellett - a horvátországi magyarok éltek
a körülményekhez képest „szabadabban", létrehozhatták
mûvelôdési érdekképviseleti szervezetüket,
a Horvátországi Magyarok Szövetségét,
mely érdekérvényesítési szerepet is
vállalhatott. (A horvát vezetés ugyanis kevésbé
tartott a "vertikális szervezôdés" veszélyétôl,
bár az ôshonos dráva-szögi és szlavóniai
magyarság szinte semmilyen kapcsolatot nem tartott a tengermelléki-fennsíki
szórványmagyarsággal.) Érthetô volt tehát
az 1991 májusában megtartott népszavazás nyomán
megszületett döntés: a magyar közösség
a fûggetlen Horvátország részévé
vált. (Grubar, 1986-1987) Pár hónappal késôbb
ez szolgált ürügyként a szerb reguláris
hadsereg és a szabadcsapatok támadásához, a
lakosság elüldözéséhez.
Az 1990-es új horvát alkotmány kimondja: a Horvát
Köztársaság a Horvátország területén
élô népek állama, s mint ilyen biztosítja
az ország területén élô kisebbségek
legszélesebb állampolgári jogait is, ugyanakkor nem
sorolja fel és nem nevezi meg ezen kisebbségeket. Látni
kell azonban, hogy a horvát-szerb háború, a Szerb
Krajinai Köztársaság egyoldalú kikiáltása
és annak majdnem négy évig tartó háborús
gócpontként történô létezése
politikai szempontból is lehetetlenné tette a kisebbségi
kérdésnek az alkotmányban biztosított demokratikus
megoldását. Nehéz lett volna kisebbségi jogokról
beszélni akkor, amikor a közel 24000 fôs magyar közösség
kétharmada szülôföldje elhagyására
kényszerült.
1991. december 4-én a Horvát Köztársaság
Szábora elfogadta Az emberi jogokról és szabadságjogokról
és az etnikai és nemzeti közösségek vagy
kisebbségek jogairól szóló Alkotmányos
Törvényt, amely - anélkül, hogy felsorolná
az érintett kisebbségi közösségeket - általánosan
a következôket fogalmazza meg:
3. szakasz
A Horvát Köztársaság védi az etnikai
és nemzeti közösségek (kisebbségek) egyenjogúságát
és serkenti ezek sokoldalú fejlôdését.
4. szakasz
A Horvát Köztársaság elôsegíti
az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek
kapcsolatának fejlôdését az anyaország
népével, a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlôdésének
elôbbrevitele érdekében. Az etnikai és nemzeti
közösségeknek vagy kisebbségeknek joguk van az
önálló szervezkedésre és társulásra,
összhangban az Alkotmánnyal és ezzel a törvénnyel.
A Törvény harmadik fejezete részeletesen szól
az etnikai és nemzeti közösségek önkormányzati
és kulturális jogairól, biztosítva számukra
- a Horvát Köztársaság Alkotmányának
15. szakaszával egybehangzóan - a kulturális önkormányzat
létrehozásához való jogot, valamint az anyanyelv
és a nemzeti szimbólumok szabad használatát
is. Emellett figyelmet érdemel a:
14. szakasz
Az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek
tagjainak oktatását és nevelését a Horvát
Köztársaságban az óvodákban és
iskolákban anyanyelvükön és írásmódjukon
végzik, külön tanmenet szerint, amely történelmüket,
kultúrájukat és tudományos életüket
is megfelelô mértékben tartalmazza.
Az Alkotmányos Törvény teljes érvényû
alkalmazása a horvátországi magyar közösség
számára csak a Dráva-szög és Kelet-Szlavónia
végleges felszabadítását, és Horvátországhoz
történô teljes érvényû reintegrálását
követôen válik lehetségessé.
Ezt igyekszik elôsegíteni az a tizennégy pontos
egyezmény, amelyet a horvát és a szerb fél
- valamint a nemzetközi erôk képviselôi - 1995
novemberében Erdôdön írtak alá, s amely
egyebek között kimondja: mindenkinek joga van visszatérni
a térségben lévô állandó lakhelyére,
és joga van korábbi tulajdona visszaszerzésére.
Az egyezménybe foglaltak megvalósítására
öttagú - ideiglenes kormányként mûködô
- biottság felügyel, melynek Kel József személyében
magyar tagja is van.
Az elüldözöttek száma a következôképpen
alakult:
Település
|
1991 |
elüldözött |
|
összesen |
magyar |
|
Baranya |
Batina |
1449 |
688 |
436 |
Pélmonostor |
10146 |
865 |
740 |
Bellye |
3571 |
422 |
370 |
Dárda |
6751 |
626 |
510 |
Darázs |
840 |
212 |
158 |
Karancs |
1466 |
289 |
200 |
Hercegszôllôs |
2127 |
382 |
230 |
Kopács |
805 |
610 |
400 |
Sepse |
460 |
416 |
100 |
Laskó |
1036 |
834 |
240 |
Újbezdán |
376 |
329 |
150 |
Nagybodolya |
282 |
178 |
83 |
Csúza |
792 |
664 |
150 |
Várdaróc |
782 |
536 |
330 |
Vörösmart |
1235 |
888 |
250 |
Kelet-Szlavónia
|
Dályhegy |
5515 |
314 |
285 |
Erdôd |
1459 |
162 |
148 |
Haraszti |
393 |
175 |
nem megszállt terület |
Szentlászló |
1298 |
580 |
580 |
Eszék |
104761 |
1344 |
nem megszállt terület |
Kórógy |
748 |
603 |
603 |
Marinci |
969 |
247 |
229 |
Ójankovác |
2063 |
358 |
315 |
Vinkovci |
35347 |
260 |
nem megszállt terület |
Csákovci |
749 |
256 |
210 |
Újlak |
6775 |
105 |
56 |
Opatovac |
550 |
116 |
87 |
Vukovár |
44639 |
694 |
694 |
A megszállt területrôl összesen 8424 magyart
üldöztek el. Horvátország területén
4530-an leltek ideiglenes menedékre, Magyarországon pedig
2548 menekültet tartanak nyilván.
A magyar nemzeti kisebbség szerepe
a magyarországi kormányzatok
szomszédságpolitikájában
A Horvát Köztársaság 1991. december 15-én
csatlakozott a Magyar-Ukrán Kisebbségvédelmi Nyilatkozathoz,
ezzel egy idôben született meg a horvátországi
kisebbségvédelmi törvény is. (Mindez elôfeltétele
volt a független horvát állam elismerésének.)
1992. december 16-án aláírták a Magyar-Horvát
Alapszerzôdést, melynek 17. pontja kimondja: „A Horvát
Köztársaságban élô magyar nemzetiségnek
és a Magyar Köztársaságban élô horvát
nemzetiségnek joga van ahhoz, hogy egyénileg vagy közösségük
más tagjaival szabadon kifejezésre juttassák, megôrizzék
és továbbfejlesszék etnikai, kulturális, nyelvi
és vallási identitásukat anélkül, hogy
ôket bárki akaratuk ellenére asszimilációra
kényszerítené. Joguk van ahhoz, hogy anyanyelvüket
a magánéletben és a nyilvánosság elôtt
szabadon használják [...]. Joguk van ahhoz, hogy emberi jogaikat
és alapvetô szabadságjogaikat teljes mértékben
és hatékonyan, mindenfajta diszkriminációtól
mentesen és a törvény elôtt teljes egyenlôségben
gyakorolják."
1995. április 5-én Eszéken aláírták
a Magyar-Horvát Kisebbségvédelmi Egyezményt,
ezt követôen ugyanazon év októberében megalakult
a Magyar-Horvát Kisebbségi Vegyes Bizottság. A Kisebbségvédelmi
Egyezmény 1. pontja leszögezi: „A Szerzôdô Felek
biztosítják a kisebbségek számára a
kultúra, a nyelv, a vallás és a magyar, illetve a
horvát identitás megôrzését. Ennek érdekében
a kétoldalú gazdasági együttmûködés,
a regionális fejlesztés, a kisebbségi képviselet,
az oktatás, a kultúra, a tömegtájékoztatás,
a kiadó- és tudományos-kutatási tevékenység,
a jogalkotás, valamint a közmûvelôdés egyéb
területein olyan megfelelô intézkedéseket és
mechanizmusokat hoznak létre és valósítanak
meg, amelyek elôsegítik a kisebbségek sokoldalú
fejlôdését." A Kisebbségi Vegyes Bizottság
évente egyszer ülésezik, feladata figyelemmel kísérni
a magyar illetve a horvát kisebbség sorsának alakulását.
Megrendítô látvány a dráva-szögi
és a szlavóniai magyarság pusztulása. Mindaz,
amit Penavin Olga A nagycsaládszervezet Szlavóniában
(Kórógyon), címû könyvében - valamint
a háromkötetes szlavóniai tájszótárában
- leírt, a hagyományaihoz, ôsei földjéhez,
örökségéhez ragaszkodó, hajdani szokásait
és íratlan törvényeit ôrzô közösség
- sok évszázados küzdelmekben megedzôdve - egészen
tegnapig ápolt, mindennapjaiba beépítve továbbhagyományozott,
az utolsó háború pusztításai folytán,
mára úgyszólván megszûnt. Félô,
hogy a dráva-szögi és szlavóniai tisztaszobák
és parasztudvarok romjai ugyanúgy történelmi
emlékek lesznek,. mint ahogyan a múltat idézik a református
tempolomok romjai is. Lehet, hogy már csak annyi idô van,
amennyire a lélek erejébôl futja.
Irodalom
A kulturális autonómia Horvátországban.
Interjú Bela Tonkoviætyal, a VHDSZ elnökével.
Horvátországi Magyarság 1994. augusztus, 8. szám.
Alkotmányos Törvény az emberi jogokról
és szabadságjogokról és az etnikai és
nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól
a Horvát Köztársaságban. Zágráb,
1991. december 4. (Kézirat)
Arday Lajos: A horvátországi magyarok története.
= Fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl.
Szerkesztette: Arday Lajos. Közép-Európai Intézet
- Teleki László Alapítvány, Budapest 1994.
Arday Lajos: Az északnyugat-horvátországi szórványokról.
= Fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl.
Ágoston Sándor: A délvidéki református
keresztények öröme, hálája és szomorúsága.
= A visszatért Délvidék. Szerkesztette: Csuka
Zoltán. Halász Irodalmi és Könyvkiadóvállalat,
Budapest 1941.
A tizennégy pontos egyezmény. Magyar Szó,
Újvidék, 1995. november 14.
Az úrbéres viszonyok Magyarországon Mária
Terézia korában. I. kötet: Dunántúl.
Szerkesztette Felhô Ibolya. Akadémia Kiadó, Budapest
1970.
Baranyai Júlia: Vízbe veszô nyomokon = Fejezetek
a Dráva-szög történetébôl. Forum,
Újvidék, 1977.
Bognár András: A baranyai lakosság etnikai összetételének
változása. = Fejezetek a horvátországi magyarok
történetébôl.
Botlik József: Végveszélyben a Dráva-szögi
magyarság. Erdélyi Magyarság, Budapest (1992),
12. szám.
Csörgits József: Negyvenéves a Horvátországi
Magyarok Szövetsége. HMSZ Évkönyv 11-14. Eszék
1989-1992.
Csörgits József: Biztonságot, egyenjogúságot,
életet! - A Horvátországi Magyar Néppárt.
HMSZ Évkönyv 11-14. Eszék, 1989-1992.
Csuka János: A délvidéki magyarság története
1918-1941. Püski, Budapest 1995.
Egy kis darab éter - Az Eszéki Rádió
magyar nyelvû mûsoráról. Magyar Szó.
Újvidék, 1990. február 22.
Éger György: Régió, etnikum, vallás
- Demográfiai és településtörténeti
tanulmányok. Anonymus. Budapest 1993.
Faragó Ferenc: Magyar nyelvû oktatás a Horvát
Szocialista Köztársaság területén. HMSZ
Évkönyv 8-9. Eszék 1986-1987.
Grubar, Adam: A nemzetiségi szövetségek szerepe
az alkotmányos egyenjogúság megvalósításában
és az anyanemzetekkel való kulturális kapcsolatokban.
HMSZ Évkönyv 8-9. Eszék 1986-1987.
Gyurok János: Jugoszláviai menekültek Magyarországon.
Régió 1994. 4. szám.50-65.
Haas Mihály: Baranya földrajzi, statisticai és
történeti tekintetben. Pécsett 1845.
Herceg János: Magyarok Szlavóniában. Világszövetség
1993. február 2.
Horváth László: Érvek és adatok
a horvátországi magyarok képviseléséhez.
Horvátországi Magyarság 1995. október, 10.
szám.
Kiss Mária Magdolna: A bellyei uradalom jobbágyainak
élete a Mária Terézia-féle országos
úrbérrendezés elôtt. Rovátkák
1995. - Zágráb 1996.
Kisebbségvédelmi Egyezmény. Horvátországi
Magyarság 1995. április, 4. szám.
Kocsis Károly - Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a
határainkon túl - A Kárpát-medencében.
Tankönyvkiadó, Budapest 1992.
Kocsis Károly: A határmenti fekvés hatása
a magyarországi és a horvátországi Baranya
kisebbségi településeire. Régió 1992.
1. szám, 153-174.
Kórógy. Összeállította Kell
József. HMDK, Zágráb 1994.
Kósa László: A szlavóniai magyar reformátusok
egyházi és társadalmi állapota 1885-ben. =
fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl.
Kovács Irén: Az Eszéki Rádió jubileumára.
HMSZ Évkönyv 2. Eszék 1980.
Lábadi Károly: Kopácsi vízi élet.
Forum, Újvidék 1987.
Lábadi Károly: Kopács, a víz melletti
falu. Budapest 1994.
Lábadi Károly: Dráva-szögi ábécé
- Néprajzi és folklór tájlexikon (kézirat),
1996.
Lábadi Károly: Istenek hajlékai a Dráva-szögben.
Budapest 1994.
Lábadi Károly: Oskolák a régi Dráva-szögben.
Pannónia Könyvek, Pécs 1993.
Lábadi Károly: A Magyar Néplap. HMSZ Évkönyv
2. Eszék 1980.
Lábadi Károly: Magyarlakta települések
Horvátországban. = Fejezetek a horvátországi
magyarok történetébôl.
Lábadi Károly: Laskaiak. Laskó 1983.
Madar Ilona: A szlavóniai magyar református falvakról.
Horvátországi Magyarság 1995. július, 7. szám.
P. Madar Ilona: Adatok a Szlavóniában élô
magyar reformátusok templomi szokásaihoz, különös
tekintettel az ülésrendre, Horvátországi
Magyarság 1994. szeptember, 9. szám.
Makkai Béla: Református magyar iskola és szeretetház
- Vukovár (1904-1919). = Fejezetek a horvátországi
magyarok történetébôl.
Makkai Béla - Makkai Várkonyi Ildikó: A "Szlavóniai
magyar újság" és a horvátországi
magyarság (1909-1918). = Fejezetek a horvátországi
magyarság történetébôl.
Makkai Béla: A magyar kormányzat „Bosniai actio"-ja
(1909-1919). Századok, 1996. 2. szám, 341-381.
Merki Ferenc: A Horvát Szocialista Köztársaság
magyar nemzetiségi iskolahálózatának fejlôdése
1968-1984. HMSZ Évkönyv 6. Eszék 1984.
Merki Ferenc: Magyar tannyelvû oktatási intézmények
a Horvát Szocialista Köztársaságban. HMSZ
Évkönyv 2. Eszék 1980.
Molnár István: A visszatért baranyai háromszög.
= A visszatért Délvidék. Szerkesztette: Csuka
Zoltán. Halász Irodalmi és Könyvkiadóvállalat,
Budapest 1941.
Nyigri Imre: A visszatért Délvidék nemzetiségi
képe. Statisztikai tanulmány. = A visszatért Délvidék.
Penavin Olga: A nagycsaládszervezet Szlavóniában
(Kórógyon). Forum Könyvkiadó - A Magyar Nyelv,
Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete,
Újvidék 1981.
Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár
I-III. Forum, Újvidék. - I. kötet é.n. (1965),
II. kötet 1975, III. kötet 1978.
Dr. Ranogajec - Komor Mária: Megalakult a Horvátországi
Magyar Tudományos és Mûvészeti Társaság.
Horvátországi Magyarság 1996. február, 2. szám.
Református évkönyv 1995. Újvidék.
Sebôk László: A horvátországi magyarok
a statisztikák tükrében. Régió 1992.
3. szám, 118-134.
Sebôk László: A katolikus egyházszervezet
változásai Trianon óta. Régió 1991.
3. szám, 65-88.
Sokcsevits D. - Szilágyi I. - Szilágyi K.: Déli
szomszédaink. Bereményi Könyvkiadó, Budapest
1994.
Székely András Bertalan: Szétszóratásban
- Horvátországi magyar sors a 90-es években. Horvátországi
Magyarság 1994. augusztus-november, 8-11. szám (négy
folytatásban).
Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról
Horvát-Szlavónországba és Amerikába
1860-1914. Kaposvár 1995.
Svetozar, Malušev: A Magyar Képes Újság 35.
évfordulójára. HMSZ Évkönyv 8-9. Eszék
1986-1987.
Tausz Imre: A HMSZ történetébôl. HMSZ
Évkönyv 1. Eszék 1979.
Tausz Imre: A Népkör. A magyar mûvelôdés
szolgálatában Eszék-Rétfalu. HMSZ Évkönyv
11-14. Eszék 1989-1992.
Dr. Tóth Lajos: Oktatásunk évszázadai.
HMSZ Évkönyv 1. Eszék 1979.
Dr. Tóth Lajos: Kopácsi tanítóskodásom
emlékei. Horvátországi Magyarság 1995.
március-június, 3-6. szám (négy folytatásban).
Tomán László: Volt egyszer egy Zágrábi
Magyar Újság. Magyar Szó, Újvidék,1991.
február 28. - március 18. (tizenkilenc folytatás).
Tóth Tibor: A zágrábi Ady Endre Magyar Kultúrkör
ötvenedik születésnapjára. HMSZ Évkönyv
5. Eszék 1983.
Ustav Republike Hrvatske. Informator, Zagreb 1990.
Várady Ferencz: Baranya múltja és jelenje, térképpel,
arczképekkel és képekkel. I-II. kötet. Pécsett
1896.
Vukobratoviæ, Bozo: Néhány kérdés
a Horvát Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek
alkotmányjogi és politikai helyzetére vonatkozólag.
HMSZ Évkönyv 3. Eszék 1981.
*Ez a tanulmány A magyar nemzeti kisebbségek
Kelet-Közép-Európában c. kötethez készült.
|