Bakk Miklós

Modellviták - rejtett stratégiák

 

Többszörös megmérettetés elôtt áll az RMDSZ. A 2000. esztendô, az ezredforduló éve nem csak választási év, nem csupán a szervezet tízéves történetére való visszatekintés lehetôsége (mely eddig inkább csak az önünneplés külsôségeiben valósult meg), hanem a kötelezô számvetés pillanata is: annak a mérlegnek a megvonása, hogy mit jelent a kormánykoalícióban való részvétel most lezáruló szakasza a távlatok tekintetében. Úgy vélem, Birtalan Ákos és Toró T. Tibor vitaindító tanulmányai¹ jó tematizációs kiindulópontokat adhatnak e távlatok elemzéséhez, a kritikus, de mégis a perspektívák feltárására irányuló számvetéshez. De igazán hasznosnak azt tekinteném, ha a kérdés mögé tudnánk tekinteni, megpróbálván végiggondolni azt, mi is rejlik az egész "belsô választás"-problematika mögött.

Mi itt a kérdés?

 

Toró T. Tibor szerint a belsô választások kérdésében tulajdonképpen két alapvetô politikai stratégia - lényegében: jövôkép - konfliktusa jelenik meg. Azonban amit ô "önkormányzati struktúra versus pártstruktúra" kettôsségként ragad meg, a kérdést - véleményem szerint - némiképp leszűkíti. Még akkor is, ha e megközelítés arra mindenképpen alkalmas, hogy megvilágítsa, mekkora belsô demokráciadeficittel küszködik az RMDSZ.

A szűkítés részben ideológiai eredetű: összefügg azzal, hogy az RMDSZ "brassói modelljét" az elmúlt hét év során egyfajta "önmegvalósító modellnek" tekintették, azaz olyan "önkormányzati struktúrának", amely helyettesíti, illetve megelôlegezi azt a közjogi autonómiát, amelyet az RMDSZ programjába foglalt. Így a szervezet brassói modelljétôl való eltérések az önrendelkezés feladásaként voltak értelmezhetôk.

Az alábbiakban ettôl a paradigmától eltérôen próbálom értelmezni az RMDSZ eddigi pályáját: egyrészt olyan szervezetnek tekintem, amely megalakulását követôen nagyon hamar pártként kezdett el működni, másrészt az RMDSZ stratégiáit nem csak a program és különbözô irányzatok vitái alapján, hanem politikai elitjének érdekei felôl is megvizsgálom.

Mi az RMDSZ?

 

Az RMDSZ megalakulásakor hármas szerepet töltött be: 1. egy identitásbiztosító mozgalomét; 2. a hiányzó civil társadalomét és 3. a romániai magyarság nevében fellépô politikai képviseletét. Az identitásbiztosító mozgalom jellege fôleg működésének elsô évében volt jellemzô, mi több, e karaktervonása sokak számára alapvetônek tűnt, s így teret nyert az a tétel, hogy a párt-RMDSZ megkülönböztetendô a mozgalom-RMDSZ-tôl,² sôt törekedni kell azokra a szervezeti megoldásokra, amelyek számolnak e kettôsséggel. A hiányzó civil társadalom létrehozására tett RMDSZ-erôfeszítések eredményeképp viszont létrejött a civil társadalom RMDSZ-tôl függô része (ebben az elosztási rendszernek volt és van fontos szerepe), és ez stratégiai elképzelések kiinduló adottságává vált.

 

Az RMDSZ belsô szerkezetét azonban az általa megszerzett politikai pozíciók alakították: az RMDSZ-t ezért politikai pártnak kell tekintenünk. A kérdés csupán az: milyen párt ez?

 

Úgy vélem, a leghelyesebb az, ha modern néppártnak tekintjük az RMDSZ-t, mivel rendelkezik ennek a szakirodalomban meghatározott ismérveivel: ideológiai nyitottság, professzionális pártapparátus és a platformosodás lehetôségének fenntartása.³ Modern néppárti jellegére (catch-all parties, Allerweltparteien) utal az is, hogy az elmúlt években az RMDSZ számára másodlagossá vált a párttagság kérdése, az elôtérbe a médiák által megteremtett véleményközösség került.

Amennyiben az RMDSZ-t - tipológiai értelemben - néppártnak tekintjük (ami nem azonos az ideológiai értelemben vett néppárttal - jóllehet, az RMDSZ ideológiailag is ez utóbbi pártok európai családjához sorolja önmagát), akkor a belsô választások kérdését a pártdemokrácia belsô kérdéseként kell megvizsgálnunk. A kérdés ekkor az RMDSZ-en belüli elitcsoportok stratégiáival kerül összefüggésbe.

Legitimitáselvű stratégiák

 

A stratégiák nem csupán azokban a célokban jelennek meg, amelyek az RMDSZ programjában szerepelnek. Részben ugyanis rejtett stratégiákról van szó, amelynek "nyersanyaga" jelentôs mértékben nem racionális természetű: olyan hitek, normák és közvélekedések alakítják, amelyek nem nagyon jelennek meg a nyilvános beszédben. Az RMDSZ által tételezett céloknak nem csak az a funkciója, hogy egy közös jövôkép mozgósító erejével a romániai magyarságot egységes szavazóbázissá alakítsa (ideológiai funkció), hanem az is, hogy az eszközt biztosítson az elitnek, mellyel a létezô kollektív identitásra - a feszültségek keltésének és feloldásának finom játéka révén - rátelepedhet.

A programszerűen megfogalmazott célokban - vagyis amelyek az RMDSZ kongresszuson elfogadott dokumentumaiból is kiolvashatóak - lényegében két stratégia jelenik meg. Végsô konzekvenciájában mindkettô a román állam közjogi struktúrájának átalakítását vonja maga után.

 

Az autonómia stratégiája a legrégebbi, célként gyakorlatilag 1992 óta van jelen az RMDSZ dokumentumokban, az 1993-as Brassói Kongresszus pedig szervezeti konzekvenciákat is maga után vonó központi gondolattá fogalmazta át. A cél sajátossága az, hogy legitimitása van, realitása viszont nem sok. Ez sajátos, értékelvű törésvonalat eredményezett, egyfajta pragmatista/idealista megkettôzôdést a beszédmódok és attitűdök tekintetében. Ennek több ideológiai tematizációja van; legismertebb a "mérsékelt" versus "radikális" ellentét (alváltozatok: autonomista, kuruc-labanc stb.). Ideológiai funkcióját tekintve az autonómia stratégiája tulajdonképpen kettôs célt szolgált: a) kritikai eszköz volt, amelyet a gyakorlati politizálás exigenciáival szemben bármikor érvényesíteni lehetett; b) olyan episztemé (tematizációs kiindulópont) volt, amelyhez minden szervezeti reformkezdeményezés vissza tudott nyúlni. Világos tehát, hogy az autonómia stratégiája így "ellenzéki stratégiává" vált.

 

Megújítható-e e stratégia? Valószínűleg igen, s ennek két feltétele van: 1. szervezeti reform (a szervezeti status quo megváltozása); 2. az 1996-1997-ben félbehagyott autonómiakoncepciók újragondolása. Ez utóbbit az teszi szükségessé, hogy már felmérhetô, milyen irányba alakul a román közjogi rendszer, s az is látható, hogy elôbb-utóbb alkotmánymódosításra lesz szükség.

A regionális stratégiára csupán néhány tézis utal, amely az RMDSZ 1999-es Csíkszeredai Kongresszusán került a Szövetség programjába (az erdélyi regionális érdekrôl szóló fejezetbe). Ideológiailag nem kidolgozott, funkciója azonban már most világos: kilépés a partnerkeresés mostani kereteibôl, amelynek igazodási pontjait tulajdonképpen a román pártelitek az euroatlanti világhoz és demokratikus értékekhez való viszonya adta, és új szövetségesek keresése a regionális érdekek alapján. E stratégiát nyilván az a regionális dinamika fogja felértékelni, amely az Európai Unió keleti határán - Magyarország felvételét követôen - bontakozik ki majd, s amely "helyzetbe hozza" nem csak az RMDSZ "regionális elitjét" (azt, amelynek kialakulása már most nyomon követhetô az önkormányzati elit és a vidéki vállalkozói szféra összefonódásában), hanem a többi párt hasonló érdekeltségű erdélyi elitjeit is.

 

Az ideológiai törésvonal pedig, amely e stratégiával megjelenik, már inkább két pragmatizmus vitájának fog tűnni.

Mindkét stratégia valamiképpen túlmutat a román állam jelenlegi formáján: mind a nemzeti autonómia gondolata, mind pedig az (erdélyi) regionális autonómia eszméje azon az elôfeltevésen alapszik, hogy a romániai magyarság integrációja csak úgy valósulhat meg, ha a román állam szerkezeti elemeiben is tükrözi azt a történeti valóságot, hogy itt jelentôs, magát ôshonosnak tekintô magyar közösség él. Vagyis: a román államnak mind intézményei, mind pedig a polgárainak nyújtott szimbolikus javai tekintetében alkalmazkodnia kell ehhez a valósághoz. Pontosabban: mindkét stratégia legitimitáselvű.

A rejtett konszociációs modell

 

A harmadik stratégia - melyet konszociációs stratégiának nevezek - az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával került elôtérbe. A kormányzati szerepvállalással ugyanis közvetlenül megtapasztalhatóvá vált az a - nyugati demokráciákban már ismert - törvényszerűség, hogy "a parlamenti pártrendszerek a politikai és állami intézményrendszer szerves és integráns részeivé váltak"⁴, és ez tulajdonképpen egy bizonyos mértékű szakítást jelentett azzal a nagyon fontos öndefiníciós elemmel, amely szerint az RMDSZ a romániai magyarság "érdekvédelmi és közképviseleti" szervezete. A romániai magyar szavazók számára ez abban a feszültségben jelenik meg, amelyet a nem saját, "nem legitim" román állam és annak "legitim része", az RMDSZ között számukra létezik. Az RMDSZ-elit számára viszont egyfajta termékeny feszültségrôl van szó, amelynek feloldása folyamatos - mondhatni: napi - feladat.

 

Az a stratégia pedig, amelynek keretében az elit ezt feloldja, - úgy tűnik - azonos a politikatudományban ismert "oszloposodott társadalmak" létrehozására és konszolidálására irányuló törekvéssel.

 

Mirôl van szó? Mindenekelôtt a politikai elit és a csoport/társadalom viszonyának sajátos alakulásáról. Olyan folyamat ez, amely megfigyelhetô a politikai szubkultúrák tekintetében megosztott európai országokban, így például Hollandiában, Belgiumban vagy Ausztriában.⁵ Ezekben az országokban a politikai tagoltság gyökereinél egymástól világosan elhatárolódó kulturális csoportokat találunk, ugyanakkor megfigyelhetô, hogy a politikai szubkultúra (csoportidentitás) "puha" elemeit (attitűdök, ideológiák, világnézetek) az illetô csoport "kemény" (intézményi) szervezettséggel egészíti ki és tartja fenn. A politikai szubkultúrák (társadalmi) oszlopokba szervezôdnek, amely "... párt, szakszervezetek, sajtó, klub, ifjúsági, szabadidôs és egyéb szervezetek olyan hálózata, amely a párttag közösségi igényeirôl gondoskodik fiatalkorától öregségéig, integrálva ôt a pártba, kielégítve az elvtársiasság iránti igényét, és izolálva ôt a rivális szubkultúra tagjaitól".⁶ Tehát az oszlop az a szubkultúra, amely teljes egészében intézményesült és hierarchikusan összehangolt szervezeti struktúrája révén lehetôvé teszi, hogy tagjai az élet minden területén a hozzá tartozó intézményekben folytathassák tevékenységüket, s ehhez eléri azt is, hogy az állam elismerje mint önálló, társadalomalkotó entitást.⁷

 

Az oszloposodott társadalmakban kialakult politikai modell olyan kompromisszumok alapján működik, amely nem veszélyezteti a szubkultúra identitását. Vagyis: az oszlopok közötti konszenzust, a közjavak szubkultúrák közötti megosztásának rendjét az oszlopot képviselô elitek közötti kompromisszum alakítja ki.

 

Az RMDSZ a kormányzati szerepvállalással tulajdonképpen egy rejtett, nem tematizált konszociációs stratégiát követ. Ennek egyik elôfeltétele adott: a romániai magyarság nem csak etnikai közösség, hanem politikai értelemben is az. Azaz: az RMDSZ szavazótábora szubkulturális közösségként működik. A másik feltétel, amely a koalíciók és a kompromisszumuk hosszabb távon való működését biztosíthatná, viszont nem adott: a román társadalom egésze nem lépett rá az oszloposodás útjára, amely - többek között - fejlett civil társadalmat (is) feltételez. Ezért e stratégia elônyei jelenleg másodlagosnak tűnnek hátrányaihoz képest. Amelyek abból adódnak, hogy az oszloposodás által az elitek megszilárdítják hatalmukat követôik felett, s az általuk bevezetett konszociációs technikák fô eredménye az, hogy lényegében saját érdekükben intézményesítik a társadalmi problémákat. Ekként az RMDSZ-re is érvényes Panebianco tétele: "Minden olyan párt vagy mozgalom, amely monopolizál egy kollektív identitást, privilegizálja a vezetôit".⁸

Konfliktus a stratégiák között

 

Az RMDSZ jó néhány belsô vitája lényegében szemléleti problémára vezethetô vissza; s ezek mögött sokszor e stratégiák konfliktusa fedezhetô fel. Míg a konszociációs modell stabilitáselvű, a másik kettô a legitimitáson alapszik. Sokszor a nemzetközi környezetnek is függvénye, hogy melyik elv kerül az elôtérbe. A Balkán és Közép-Kelet-Európa közötti térségben ez elmúlt évek során a "nemzetközi rendezés" filozófiája kétségtelenül stabilitáselvű volt. A stabilitás és legitimitás persze nem ellentétei (vagy ellentettjei) egymásnak - a tartós stabilitás legitim elrendezôdést is eredményezhet. Viszont egyértelmű, hogy az integráció gyorsabb, művibb szakaszaiban a stabilitás szempontjai kerülnek az elôtérbe. De számolni kell azzal, hogy a szerves fejlôdés feltételeinek megteremtôdését követôen a legitimitás kérdései ismét fontosabbakká válnak.

----------------

¹ Belsô választásokról és másokról, "eretnek" megközelítésben, illetve Szövetségi belsô választások: egyszerű tisztújítás vagy az "erdélyi magyar parlamentizmus" rehabilitációjának kísérlete. Magyar Kisebbség 1999/4.

² Szilágyi N. Sándor: Mi lesz veled, RMDSZ? Korunk 1991/2.

³ Lásd: Kircheimer, O.: Die Wandel des westeuropäischen Parteisystems. Politische Vierteljahresschrift 1965/6.; Pokol Béla: Politikai reform és modernizáció. Magvetô, Budapest 1989.

⁴ Fricz Tamás: A magyarországi pártrendszer 1987-1995. Cserépfalvi Kiadó, é.n. 42.

⁵ Lásd: Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Osiris Kiadó, Budapest 1998.

⁶ Barnes, Samuel: Party Democracy: Politics in an Italian Socialist Federation Organization. Yale University Press 1967.

⁷ Lásd: Enyedi: i.m.

⁸ Lásd: Panebianco, Angelo: Political Parties: Organization and Power. Cambridge 1988.