Írásomban Birtalan Ákos és Toró T. Tibor a belsô választások kapcsán írt vitaindító tanulmányában¹ felvetett kérdésekre kívánok reflektálni. Azt próbálom végiggondolni, hogy a belsô választások eredeti célkitûzései milyen mértékben valósíthatóak meg a belsô választásokat szabályozó 1996-os határozat,² valamint az RMDSZ érvényben levô alapszabályzata³ által rögzített hatalmi struktúra keretei között.

A belsô választások logikája

A belsô választások gondolata az 1992-es év folyamán fogalmazódott meg, az RMDSZ-ben meglévô szemléleti-ideológiai csoportosulások szervezeti kikristályosodásával párhozamosan, az ún. "brassói modell"⁴ részeként. A modell tulajdonképpen egy olyan szervezeti keret, amely az elképzelések szerint alkalmas egyes közjogi jogosítványok államtól való átvételére és önkormányzati logika szerinti mûködtetésére. A belsô választások, amelyek az - önkormányzatként tételezett - RMDSZ döntéshozó testületét hivatottak feltölteni, ennek értelmében három igen fontos funkciót töltenek be:

• leképezik az intézményesült politikai opciók ajánlata alapján az erdélyi magyar társadalom sokszínûségét;
• megteremtik a belsô választások intézményét, amely periodicitásával kinyitja a kilencvenes évek elején mozgalomként értelmezett RMDSZ kifulladásával egyre zártabb politikai mezôt;
• biztosítják a közjogi funkciók átvételéhez szükséges magas szintû legitimitást.

Az évekig húzódó "kataszter-vita",⁵ valamint a Szövetségen belüli hatalmi szempontok dominánssá válása idôben kitolta a belsô választások szabályozását, amely végül 1996-ban került elfogadásra egy olyan formában, amely véleményem szerint nem teszi lehetôvé a választások eredeti célkitûzései megvalósítását.

Összeegyeztethetô-e a belsô választások logikája
az RMDSZ jelenlegi struktúrájával?

Az alapvetô problémát abban látom, hogy a brassói modell csak szemléletváltást és a szövetség mûködtetésének változását eredményezte, az RMDSZ alapvetô hatalmi struktúráját változatlanul hagyta. Létrehozott ugyan szövetségi intézményeket, azonban ezeknek a szövetség alapját képezô autonóm területi szervezetek irányába nem adott hatalmi jogosítványokat. A szövetség struktúráját legjobban egy, a gazdasági életbôl vett analógiával lehet leírni: 22 önálló vállalkozás, amely egy laza holdingba tömörül. Ezt a struktúrát megváltoztatni nagyon nehéz, hiszen a szövetség mindenkori döntéshozó testületeiben kétharmados-háromnegyedes többségben vannak azok, akik érdekeltek valamely területi szervezet hatáskörének csorbítatlan megôrzésében. A brassói modell elméleti kerete a platformoknak - képviseleti funkciók megjelenítése mellett - egyféle "biztonsági szelep" szerepet is szánt, amelyen keresztül levezethetôek a szövetség szervezeti egységét veszélyeztetô ideológiai ellentétek. Paradox módon az RMDSZ egységének zálogává a területi szervezetek autonómiája vált: a mindenkori szövetségi intézmények nem tudják érdemben befolyásolni valamely területi szervezet belsô politikai erôvonalait. A vázolt hatalmi konstelláció idôvel egy olyan logikát indukál, amely nagyon nehezen egyeztethetô össze a belsô választások intézményével.

Elméleti megközelítésben egy szervezet struktúrája hatalmi viszonyokat rögzít, azok pedig attitûdöket, magatartásformákat váltanak ki. Valamely tisztségviselô annak a testületnek tartozik felelôsséggel, amely megválasztotta ôt; politikáját-cselekedeteit azon testület elvárásaihoz igazítja, amelytôl következô mandátumát reméli. Ebben nincs különbség a pozícióorientált és a programorientált politikus között, hiszen ez utóbbi is elképzeléseit csak hatalmi helyzetbôl tudja megvalósítani. A politika kérlelhetetlen logikáját a kisebbségi lét árnyalhatja, de alapvetôen nem változtatja meg.

A brassói struktúra a platformok számára nem biztosított hatalmi jogosítványokat. Nem tartom véletlennek, hogy bár a kolozsvári kongresszus után megfigyelhetô a platformok háttérbe szorításának szándéka⁶, teljes ellehetetlenülésük az 1996-os parlamenti választások közeledtével következett be. Ezt elsôsorban annak tulajdonítom, hogy a parlamenti és önkormányzati választásokon induló platform-tagok szembesültek azzal a ténnyel, hogy a következô mandátumuk azoktól a területi szervezetek testületeitôl függ, amelyek mindvégig gyanakvóan tekintettek valamely partikuláris érdeket felvállaló csoportosulásra.

A belsô választásokat szabályozó határozat elfogadása során szinte kizárólag hatalmi szempontok érvényesültek, a különbözô alternatívák vizsgálata az egyes csoportok szavazatszerzô esélyeinek szempontjából történt. Ez a politika mozgatórugóját képezô hatalmi törekvések nézôpontjából természetesnek mondható, azonban az így elfogadott választási rendszer nem alkalmas az eredeti célkitûzések megvalósítására, alkalmatlan arra, hogy egy nagyobb ívû társadalomszervezési koncepció kiindulópontja legyen.

A választások - véleményem szerint - csak korlátozott mértékben fogják leképezni a társadalom politikai tagolódását. A választási határozat elkülöníti ugyan a platformok számára a Szövetségi Képviselôk Tanácsa mandátumainak körülbelül egyharmadát, azonban a fennmaradó részt a területi - és valószínûleg az ifjúsági⁷ - szervezetek egyéni jelöltjeinek megmérettetése alapján töltik be, holott intézményesült szervezeti háttér nélkül elég nehéz a jelöltek között politikai opciók alapján különbséget tenni. Valószínû, hogy e jelöltek megválasztásánál fontos, de túlnyomóan nem politikai szempontok fognak szerepet játszani (ilyen esetekben elsôsorban az ismertség és a szimpátia döntô), a meghatározó közszereplôk politikai színezettôl függetlenül mandátumot fognak szerezni, amit az általuk képviselt politikai vonalvezetés helyességének visszaigazolásaként fognak értelmezni.

A platformok számára a választási határozat nem teszi lehetôvé országos lista állítását, és megtiltja, hogy a különbözô területi listák között személyi átfedések legyenek. Ez azért is aggályos, mert a platformok nem területi szervezetenként, hanem országosan szervezôdnek, és általában kisszámú, de országosan ismert személyiségekkel rendelkeznek. Többségük elitpártként szervezôdô programpártként határozza meg önmagát, elképzeléseikhez támogatókat, választások esetében programajánlataikra szavazókat keresnek, nem a szervezetbe integrált tagjaik számát kívánják növelni. Egy adott programajánlatra szavazó választó léte pedig alapjában véve független attól, hogy az ajánlattevô platformnak van-e helyi szervezete az adott választókerületben.

A különbözô politikai entitások a belsô választások során csak abban az esetben tudnák megjeleníteni a társadalom politikai tagolódását és a különbözô politikai alternatívák egymáshoz viszonyított súlyát, amennyiben világosan megfogalmazzák önmagukat, és intézményesülve szervezeti formát öltenek. Véleményem szerint egyértelmû helyzetet egy olyan belsô választás eredményezne, amely a szervezeten belül - többnyire informálisan - létezô három-négy politikai irányzat markáns személyiségei köré csoportosulva egy-egy listát indítana, és a választókerületeket nem területi szervezetenként, hanem országosan határoznánk meg. Egy ilyen - vagy ehhez hasonló - választási rendszer kialakítására jelenleg nem látok lehetôséget.⁸

Az 1996-ban elfogadott belsô választásokat szabályozó SZKT-határozat a verseny alanyainak a platformokat tekintette, amelyek a 20. század történelmileg meghatározó nagy szellemi-politikai irányzatainak mintájára szervezôdtek.⁹ Ez a szemlélet tulajdonképpen az 1992-es év során alakult ki, és egy olyan idôszakot jellemez, amelyben a platformok által megfogalmazott ajánlatok jelentették a politikai logika mentén történô, szervezeten belüli intézményesülés lehetôségét. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a platformok adósak maradtak koherens programjuk megfogalmazásával, pedig legitimitásuk egyik igen fontos indoka a különbözô alternatívák, az RMDSZ programként szolgáló vagy programként elfogadott szándéknyilatkozatában¹⁰ megfogalmazott célok valóra váltásának végiggondolása volt. Az ideológiák szempontjából a szervezet kiürült. Kérdés, hogy a platformokra alapozó szervezetépítés most, a 2000. évben milyen mértékben képez reális alternatívát.

Az RMDSZ-ben meglévô politikai törésvonalakról az elmúlt években nagyon sokat írtak. A ideológiai csoportok szerinti elkülönülés¹¹ mellett egyes értelmezések¹² a vélt vagy valós nemzeti érdekhez való viszonyt jelölik meg meghatározó csoportformáló tényezôként, mások¹³ a radikális-mérsékelt és/vagy elméleti-gyakorlatorientált kettôsséggel próbálnak rendezôelvet találni megosztottságunkra. Van olyan elemzô is¹⁴, aki az alapvetô törésvonalat az européer-centralista/provinciális-devolúciópárti meghatározásnak írja le. Az értelmezések különbsége fôleg az eltérô valóságpercepciók kivetítésének centrifugális jellegébôl fakad.

Véleményem szerint az RMDSZ kormányzati szerepvállalása ezeket a több-kevesebb realitással bíró értelmezéseket meghaladottá tette. A szövetség kormányzati pozícióból nagy vonalakban megvalósította a brassói - akkor a meghatározó csoportosulások által kivétel nélkül támogatott - programnak azt a részét, amelyben jelenleg is konszenzus van. Az oktatási törvény módosításával, az új önkormányzati törvény vélhetô elfogadásával¹⁵ sikerült a nyelvhasználattal kapcsolatos igények jelentôs részét biztosítani, még akkor is, ha ezek több helyen korrekcióra szorulnak.¹⁶ Elôrelépés történt az államosított javak utáni kárpótlás kérdésében is, leszámítva az egyházi és közösségi javakat, ahol a helyzet továbbra sem biztató.

Az ôszi parlamenti választásokkal a szövetség történetének egy igen fontos szakasza zárul le. Az RMDSZ programja etnikai dimenziót is hordozó részének megvalósultak azon kitételei, amelyekben a szövetségen belül jelenleg konszenzus van. Ezek a nyelvi jogok körébe tartoznak, és igen fontos jellemzôjük, hogy kivívásukban mind a romániai kisebbségek, mind a nemzetközi élet szereplôi részérôl feltétel nélküli támogatásra számíthattunk. Felmerül a továbblépés kérdése. Két stratégia körvonalazódik, amely szerintem élesen meg fogja osztani a Szövetséget, és amely domináns lesz a többi politikai törésvonal vonatkozásában.

A körvonalazódó stratégiák tulajdonképpen eltérô jövôképek megvalósításának módozatait jelölik. A koherens, vonzó jövôkép kialakítását kulcsfontosságúnak tartom. A schengeni határok mögé integrálódó, demográfiai apály következtében a határon túli magyarokat nagy számban befogadó,¹⁷ prosperáló Magyarország egy olyan ajánlatot jelent, amelyet a társadalmi elit csak egy összemérhetôen vonzó, középtávon realitással bíró jövôképpel tud ellensúlyozni. Ennek kidolgozását és a fontosabb elemei körül a konszenzus kialakítását mihamarabb meg kell kezdeni.

A politikai elit irányából az elmúlt tíz év tapasztalata alapján két alapvetô stratégia fogalmazható meg. Az egyik alternatíva szerint a legfontosabb kérdés a szerzett jogok - esetleges ellenzéki pozícióból történô - konszolidálása és gyakorlatba ültetése. A kisebbségi kérdést ki kell vonni a napi politika témái közül, újabb közjogi követeléseket az etnikai törésvonal mentén nem kell megfogalmazni. Az elképzelést erôsíti, hogy a nyelvi jogokon túlmutató követeléseket sem a tagság, sem a szóba jöhetô romániai partnerek, sem pedig a nemzetközi élet szereplôi nem támogatnak. A másik alternatíva kiindulópontja az a vélelem, hogy a kisebbségi identitás megôrzése és újratermelése nem valósítható meg csupán a nyelvi jogok birtokában, ehhez döntési kompetenciák - önkormányzatok, ha úgy tetszik, közösségi autonómiák - szükségesek. Ennek megvalósítása igen aktív társadalmi szerepvállalást feltételez, és az elsô eredmények csak vélhetôen hosszú, tíz-tizenöt éves, feszültségekkel terhes periódust követôen jelentkeznek. Elméleti síkon nem hagyható figyelmen kívül a regionalizmus által kínált alternatíva sem, azonban úgy gondolom, hogy ennek alapfeltétele egy radikális, a jelenlegi alkotmány kereteit messze túllépô közigazgatási reform.

Természetesen a vázolt alternatívák hipotetikus jellegûek, és megfogalmazásuk sarkított. Valószínû, hogy a gyakorlatban ezek valamiféle kombinációja fog kialakulni. Alapvetô kérdésnek nem azt tartom, hogy a politikai elit megfogalmaz-e a nyelvi jogokon túlmutató közjogi igényeket, hanem azt, hogy az elkövetkezô idôszakban hajlandó-e ezek megvalósítására annyi energiát fordítani, mint amennyit fordított az elmúlt tíz évben a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdések szabályozására.

Mint említettem, a politikai logika szerint valamely tisztségviselô politikai vonalvezetését azon testület elvárásai vezérlik, amelytôl következô mandátumát reméli. Ez jelenleg az RMDSZ-ben a szervezeti struktúra középsô szintjének, a területi szervezeteknek primátusát jelenti. Ez kihatással van a hivatásos politikai réteg rekrutációjára is: a struktúra az "intézô", az érdekkijáró funkciót betöltô személyeket preferálja. A struktúra természetes következményének tartom azt is, hogy a fokozatos professzionalizálódás következtében a szervezet felsô (szövetségi) és alsó (helyi szervezetek) szintje fokozatosan kiürül. A Szövetség felsô szintjén a kormányzati szerepvállalás következtében ez kevésbé látványos, hiszen a kormányzati tisztségviselôk szervezeti integrációja ezen a szinten történik, azonban megfigyelhetô az SZKT, a SZET és részben az Ügyvezetô Elnökség esetében is. A szövetség alapját képezô helyi szervezetek esetében a folyamat hamarabb kezdôdött, azzal a különbséggel, hogy az önkormányzati jelölések elôtt a szervezeti élet intenzitása néhány hónapra látványosan megnô.

A belsô választások intézményesülése, társulva az önkormányzati és parlamenti elôválasztásokkal, jótékony hatással lenne a szövetség szervezeti életének alsó szintjére. Ha egy középszinten, a területi szervezetek szintjén tisztséget vállaló személy nem egy korlátozott számú személynek kell bebizonyítsa alkalmasságát, érdekkijáró képességét, hanem mandátumáról a tagság egésze dönt, akkor elsôsorban ezen réteg elvárásainak igyekezne megfelelni. Az RMDSZ és a tagság viszonyának a kilencvenes évek elején, az RMDSZ mozgalmi periódusában megfigyelhetô intenzitása nem hozható vissza, azonban ez a kapcsolat a belsô választások intézményesülésével magas szinten stabilizálható.

A brassói modell értelmében a belsô választások során létrehozott testület olyan magas szintû legitimitással rendelkezne, amely alkalmassá tenné egyes közjogi hatáskörök államtól való átvételére. A választásokat szabályozó SZKT-határozat ennek szellemében készült el, ami azt eredményezte, hogy igen bonyolult, állami intézmények részvétele nélkül nehezen megvalósítható procedúrát ír elô. A belsô választások idôpontjának kitûzésével egyidejûleg az SZKT hozzákezdett a választási határozat eljárásjogi részének egyszerûsítéséhez. Joggal, hiszen a szövetség jelenleg nem rendelkezik egy olyan kiterjedt, faluszintig meglévô helyi szervezetekbôl álló hálózattal, amelyre ráépíthetné a belsô választások szavazókörzeteit, és egy olyan erôs központi szervezôi kapacitással, amelyre alapozva a választásokat sikeresen le tudná vezényelni.

A belsô választások megtartásának szükségességét az SZKT legitimitásának hiányából véleményem szerint nem lehet levezetni. Az SZKT legitim testület, még akkor is, ha legitimitásának foka nem éri el a belsô választások által biztosítható szintet. A belsô választások 1996-os határozat szerinti megtartása abban az esetben válik megkerülhetetlenné, ha a politikai elit úgy dönt, hogy a következô évtized legfontosabb célkitûzésének a közösségi autonómiák kivívását tekinti...

---------------------------------------

¹ Birtalan Ákos: Belsô választásokról és másokról, "eretnek" megközelítésben; Toró T. Tibor: Szövetségi belsô választások: egyszerû tisztújítás vagy az "erdélyi magyar parlamentarizmus" rehabilitációjának kísérlete. In: Magyar Kisebbség, 1999/4. sz. 147-164.

² Határozat az RMDSZ Szövetségi Képviselôk Tanácsa megválasztásáról. RMDSZ Közlöny, 1996/21. sz.

³ A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Alapszabályzata. RMDSZ Közlöny, 1999/34. sz. 25-37.

⁴ Elsô megfogalmazását lásd: Határozat szervezetünk önkormányzati modelljének alapelveirôl. RMDSZ Közlöny, 1993/1. sz. 2.

⁵ A kataszter összeállításának szükségessége, a magukat magyar nemzetiségûnek valló, állandó lakhellyel rendelkezô romániai állampolgárok összeírásának gondolata az 1991-es népszámlálás eredményének megkérdôjelezése kapcsán merült fel elôször. A belsô választások során a választói névjegyzék szerepét töltötte volna be. Egyféle névjegyzék igénye felmerült a határon túli magyarok magyarországi jogállásának szabályozása kapcsán is.

⁶ Az 1995-ös kolozsvári kongresszust követôen a szövetség fontosabb döntéseit a területi szervezetek elnökeibôl álló Területi Elnökök Konzultatív Tanácsa készíti elô, amelynek tanácskozásaira a platformok vezetôi csak kivételes esetben kapnak meghívást.

⁷ Az SZKT 2000. február 19-én, Marosvásárhelyen megtartott ülésén elfogadott módosítás, amelynek végszavazása e tanulmány leadása idôpontjáig még nem történt meg.

⁸ Az országos választókerület gondolata elfogadhatatlan a területi szervezetek képviselôinek döntô többsége számára, akik egyrészt az "ejtôernyôsöktôl" félnek, másrészt pedig attól, hogy az országos lista összeállításánál a saját területükrôl származó jelölteket nem tudják mandátumot eredményezô helyhez juttatni.

⁹ Az RMDSZ keretében jelenleg az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, a Romániai Magyar Kisgazda Platform, a Reform Tömörülés, a Szabadelvû Kör és a Szociáldemokrata Platform tevékenykedik.

¹⁰ Az RMDSZ programja elsôsorban célkitûzéseket rögzít, keveset mond ezek megvalósításának módozatáról. A kilencvenes évek elején felmerült annak lehetôsége, hogy az RMDSZ csupán egy keretprogramot fogadjon el, a konkrét alternatívákat pedig a platformok gondolják végig. Az elsô olyan szövetségi programszintû dokumentum, amely konkrét tennivalókat rögzít, az az 1997-es marosvásárhelyi kongresszuson elfogadott RMDSZ kormánykoalíciós cselekvési prioritási program, azonban ez sem tesz eleget az elvárható felépítésnek (kritikus helyzetértékelés, az elérendô célok kitûzése, az erôforrások felmérése, a konkrét teendôk).