A román történetírás az 1848-as magyar forradalommal sokat foglalkozott és foglalkozik. Ennek egyszerû a magyarázata: az 1848-as román események szorosan kötôdtek a magyar forradalomhoz, Erdélyben pedig a magyar és román mozgalom a bonyolultságig összefonódott. Következésképpen fokozottan érvényes Erdélyre az a szabály, hogy a történetkutatásnak a másik félre is mindig oda kell figyelnie. Ha ezt elmulasztja, az egyoldalúság csapdáját aligha kerülheti el. Természetesen vonatkozik ez mind a magyar, mind a román és szász történetírásra. Ezúttal legyen szabad a román történetírásnak a magyar forradalommal és a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos nézeteire, vélekedéseire kitérnem. A dolog természeténél fogva áttekintésem csak vázlatos lehet. Azt is sietek elôre bocsátani, hogy csak a legjellemzôbb felfogásokat vettem tekintetbe.

Az 1848-as forradalmak óta eltelt másfél század folyamán a román történetírásban a magyar forradalommal kapcsolatban három fontosabb irányzatot vagy vonalat sikerült többé-kevésbé elkülöníteni.

1. Az elsô, máig a legerôsebb, a fôáram a román történeti tudat meghatározója, az erdélyi román forradalom egyik vezetôjének, Simion Barnutiunak az álláspontjából, elméletébôl és ideológiájából indult ki, s az utóbbi évtizedben, valamint a forradalom 150. évfordulóján megjelent kötetek és közlemények többsége szintén Barnutiu szellemében fogant. Ez az irányzat a megszületésekor és azóta mindig a magyar forradalmat a románságra veszélyesnek, ellenségesnek tartja. Ezt az álláspontot azóta sem adta fel. Ehhez a vonalhoz tartozott a két világháború közt mûködô Silviu Dragomir egyetemi tanár, a nemrég elhunyt Stefan Pascu és - valószínû sokak meglepetésére - ide kell sorolnunk David Prodan akadémikust is, aki pár éve halt meg.

2. A másodiknak nevezhetô vonal is 1848-ból eresztette gyökereit, de szellemi elôdjének inkább vallja az erdélyi románok mozgalmának egy másik vezetôjét, George Baritiuot, aki nyitottabb volt s több megértést mutatott a magyar forradalom programja iránt, mint a már említett kortársa, Barnutiu. Ezt a történetírói vonalat talán mérsékelt liberális irányzatnak mondhatjuk, s a jelenlegi román történetírásnak olyan képviselôit sorolhatjuk hozzá, mint Camil Muresanu kolozsvári, s Dan Berindei bukaresti egyetemi tanárok, elôbbi a Román Akadémia levelezô, utóbbi rendes tagja. Megemlítendô még Nicolae Bocsan kolozsvári professzor neve is.

Mint általában, tiszta típusról esetünkben sem beszélhetünk: a két elsô vonal nem tekinti magát ellentétesnek, nem riválisok, egymást nem kritizálják, sôt sokszor össze is ér a két vonal, például Erdély és Magyarország uniója megítélése kérdésében. A marxista irányzat jobban elkülönült, de vannak olyan kérdések, amelyekben szívesebben vállalta Baritiuot mint Balcescut. Egyébként a marxista történetírás már röviddel kezdetei után elméleti zavarba került, mert a román kommunista párt jobbratolódásával egy idôben maga is a nacionalizmus platformjára helyezkedett. Jelenleg román marxista történetírásról nem beszélhetünk, mert ilyen nincs.

Lássuk valamivel részletesebben az elôbb felvázolt irányzatokat.

Az 1848-as román mozgalom elméleti és ideológiai alapjait Simion Barnutiu, az 1848. májusi balázsfalvi román nagygyûlésen fejtette ki. Ebben nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a magyar forradalom programja a románok számára veszélyes fenyegetést jelent, különösen Erdély és Magyarország tervezett egyesülése miatt. Ezért az unió megvalósítását - siet hozzátenni - meg kell akadályozni: "Erdély a románok valóságos tulajdona", amelyet nem adhatnak el a magyaroknak. Barnutiu jogász volt, a tulajdon kifejezést nagyon is tudatosan használta és addig ment el, hogy még a jobbágyfelszabadítást nem tartotta kívánatosnak, mert "a román nemzet földjét" nem szabad egyéneknek szétosztani. A beszéd magyarellenességét különösen kiemelte az - az egyébként teljesen hamis tétele -, hogy a Kárpát-medencében a magyarság bejövetelétôl származik minden rossz.

Az ôt követôk közül a két világháború között, valamint a második világháború utáni elsô években Silviu Dragomir egyetemi tanár emelkedett ki, aki négy vaskos forráskötetet jelentetett meg az erdélyi eseményekrôl,¹ az Avram Iancuról írt monográfiája pedig máig a legjobb a számos életrajz közül. Bár alapos forráskutatásokat végzett, koncepciója mégis ugyanaz, amelyet Barnutiu beszédei kijelöltek. Dragomir szerint a románok számára 1848-ban egyetlen lehetséges magatartás a magyarok elleni fegyveres harc volt.² Következésképpen, a magyarokkal való együttmûködés keresésének a lehetôségét károsnak tartotta. Dragomir hatása tartósnak bizonyult a román történetírásban, amelynek perspektíváit tulajdonképpen a magyar-román kérdésben lezárta.³

A Barnutiu-Dragomir által képviselt koncepciót továbbvitte, sôt a lehetô legerôsebben kiélezte David Prodannak, a neves Horea-kutatónak az a pamfletje, amellyel a magyar történetírást célozta meg. David Prodan képtelenségnek nevezte a magyar történetírásnak azt az állítását, hogy a magyar nemesség forradalmár, a román jobbágyság reakciós volt, mert szerinte elhibázott már a premissza is, tudniillik az, hogy a magyarok a forradalmat, Ausztria viszont az ellenforradalmat testesítette meg.⁴ Természetesen ezt ilyen szimplista formában a magyar történetírás sohasem állította, de az elmúlt évtizedek vulgármarxistái valóban könnyen osztogatták az olyan kategorizáló axiómákat, mint forradalom, ill. ellenforradalom. Az értô magyar olvasó számára felesleges lenne itt neveket felsorolni a magyar marxista történetírás képviselôi közül.

David Prodan a nemzetiségi kérdés tárgyalásos megközelítésének nem csak ellentmondott, de el is ítélte az ilyen próbálkozásokat, s még a román fegyveres felkelés vezetôjét, Iancut sem kímélte ilyen vonatkozásban. Szerinte Avram Iancu akkor fogadott - Balcescu közbenjárására - fegyvernyugvást a magyarokkal szemben, amikor pedig "ütnie kellett volna".⁵ Nyilvánvaló, hogy Prodan a magyar szabadságharcnak arra az idôszakára célzott, amikor a magyar haderô a cári s császári hadseregek ellen az utolsó csatáit vívta.

A liberálisnak nevezett történetkutatói vonal nem mindenben osztja a szélsôséges elôdök vagy kortársak véleményét, s a román-magyar viszony alakulását illetôen elfogadja a tárgyalások szükségességét, bár hangsúlyozza, hogy a megegyezés késôn jött, semhogy a kedvezôtlen helyzeten alapvetô változást tudott volna elôidézni.⁶ Camil Muresanu szerint "a magyar vezetés túlbecsülte saját erejét, s emiatt csökkent a realitás érzéke, ami például arra ösztönözhette volna, hogy még idôben komoly és higgadt párbeszédet kezdjen a nemzetiségekkel, beleértve a románokat is, és azok sérelmeit részrehajlás nélkül vizsgálva, közösen találjanak kompromisszumos megoldást (ami mindig található) Erdély politikai státusának súlyos problémáira. Amikor e gesztust a magyar kormány végül megtette, már késô volt". Ezzel kapcsolatban azonban felvethetô az a kérdés, hogy vajon mindig megvolt-e a tárgyalási készség a román vezetés részérôl egy olyan platform alapján, amelyet a magyar közvélemény, elsôsorban a köznemesi vezetô réteg is hajlandó lett volna elfogadni?

A marxista Victor Cherestesiu az 1960-as években elismeréssel írt Balcescuról, aki a közvetítésével a tragikus román-magyar konfliktusnak szeretett volna véget vetni, de megjegyzi, hogy mindez késôn történt meg, s ezért a "végzetes késésért" a magyar kormány volt a felelôs.⁷ Cherestesiu azonban - a román kutatók nagy többségétôl eltérôen - következetesen különbséget tett a történeti Erdélyben élô, illetve a magyarországi románoknak a magyar forradalommal kapcsolatos állásfoglalásában és nem feledte el hangsúlyozni, hogy a magyarországi románok "nagyrészt együtt haladtak a magyar forradalommal".⁸

Hogyan látta és láttatja a román történetírás az erdélyi románok csatlakozását a Habsburg-hatalomhoz?

Azok a román történészek, akik Barnutiu nyomdokain indultak el s az ô ideológiája mellett kitartottak, a Béccsel való összefogást az egyetlen lehetséges szövetségnek tartották és tartják. David Prodan szerint ez semmiképpen sem alakulhatott másként, mint ahogy alakult: a Nagy-Románia felé vezetô út, amelyen a románok haladni kívántak, ellentétes volt a magyaroknak azzal a céljával, hogy az unió által létrehozzák Nagy-Magyarországot. Egyébként is a magyar forradalom vezetôit nem pillanatnyi "tévedés" akadályozta meg abban, hogy a nemzetiségi kérdést még idejében megoldják, hanem a szándék hiánya, amit az is bizonyít, hogy a legutolsó pillanatban is csak "kevés és jelentéktelen" engedményeket tettek a nemzetiségeknek.⁹ Prodan bizonyosan a nemzetiségi törvényre céloz, amely pedig - és errôl megfeledkezik - az anyanyelvhasználat és az oktatás anyanyelvûsége terén nyújtott szabadságjogokkal megelôzte Európa valamennyi országát.

A forradalom 150. évfordulójára és valamivel azelôtt megjelent munkák többsége az elôbb felvázolt tételeket ismétli. Liviu Maior - aki nem titkolta, hogy Barnutiut követi - annyiban tér el elôdeitôl, hogy szerinte a románok nem a "Habsburg-Ausztriához", hanem a "liberális Ausztriához" csatlakoztak.¹⁰ A szerzô azt javasolja a román történészeknek, hogy szabaduljanak végre meg a magyar történetírás hatásától s bírálják felül azon nézeteiket, amelyek az említett hatás származékai, amilyen például a "kamarilla" szerepének túlhangsúlyozása a román-magyar konfliktusban. Továbbá azt is javasolja, hogy el kell határolódni Marx és Engels Ausztria-ellenes, magyarbarát tételeitôl is.¹¹ Maior azonban - véleményünk szerint - összemossa az eseményeket, ugyanis az erdélyi románok vezetôi nem a liberális Ausztriával, hanem az abszolutista Habsburg-hatalom legodaadóbb erdélyi képviselôjével, Puchner tábornokkal szövetkeztek, s bizonytalan ígéretekben bízva, a román fegyveres felkelést szerzôdésileg is alárendelték az erdélyi császári haderô fôparancsnokságának.¹² Ami persze nem jelenti azt, hogy a román vezetôréteg ne törekedett volna saját nemzeti célkitûzéseinek érvényesítésére az említett szövetségen belül.¹³

Camil Muresanu nem tartja hibátlan taktikának a románok csatlakozását Bécshez: "mindent a bécsi kártyára téve, a román vezetôk a diplomáciai rugalmasság hiányáról tettek bizonyságot".¹⁴

Erdély és Magyarország unióját minden román történetírói irányzat elutasította, károsnak tartotta, és ez az álláspont napjainkban mit sem változott. Simion Barnutiu az 1848. május 14-i balázsfalvi beszédében harcra hívta fel a románokat az unió ellen. Ebben a szellemben jelent meg a 150. évfordulón több könyv és számos tanulmány, megemlékezô írás. Liviu Maior külön fejezetben foglalkozik a magyarok és az "unió" (mindig idézôjelben használja a szerzô) kérdésével. Nem fogadja el Wesselényinek azon állítását, hogy az unióra azért volt szükség, mert általa az elmaradottabb Erdélyre is kiterjeszthetôkké váltak a Magyarországon elfogadott törvények, ami a modernizáció felgyorsulását eredményezhette. Maior szerint a magyar vezetô réteg legfôbb törekvése a magyarosítás volt, s ennek eszközéül szánta az uniót.¹⁵ Idézi Barnutiut: "az unió a magyarok számára életet, a románok számára halált jelent, a magyarok számára határtalan szabadságot biztosít, a románoknak örök szolgaságot hoz".¹⁶ Az utóbbi években Gelu Neamtu kolozsvári kutató olyan véleményt fogalmazott meg, hogy a román forradalom nem volt más, mint az unió elleni küzdelem, s mivel azt sikerült megakadályozni, a román forradalom gyôztesen került ki a konfliktusból.¹⁷

Camil Muresanu jóval árnyaltabban mutatja be az unió kérdését: "az erdélyi magyar nemzet vezetô politikai magja a liberális nemesség volt. Ez a mag késznek mutatkozott arra, hogy elfogadja és legalább részben megvalósítsa a pesti forradalmárok programjában foglalt demokratikus követeléseket, köztük még azokat is, amelyek a parasztság életkörülményeinek javítását és az alapvetô szabadságjogok megteremtését tûzték ki célul. Ám a nemesség e rétege mindenekelôtt az Erdéllyel létrehozandó unió követeléséhez csatlakozott - vagyis a forradalom programjának nemzeti hangsúlyaihoz".¹⁸ S mert az uniót a kolozsvári diéta a románok megkérdezése nélkül szavazta meg, a románok magyarságképe egyre inkább "a régi elnyomóikkal mosódott össze, egy még a réginél is sötétebb új öltözékben". Érdekes a következtetés is: "amint a magyar hadsereg bevonult Erdélybe azzal a céllal, hogy a tartományt gyakorlatilag bekebelezze, a románok (...) megtagadták, hogy a magyar állam hatóságainak magukat alávessék". Így hát Erdélyben "egy mindkét fél részérôl az erôszaktól, sôt kegyetlenkedésektôl sem mentesen folytatott polgárháború tört ki".¹⁹ Az utóbbi tétellel kapcsolatban nem maradhat szó nélkül az a megjegyzésem, hogy a polgárháború nem 1849-ben tört ki, amikor "a magyar hadsereg bevonult Erdélybe", hanem 1848 ôszén, amikor pedig Erdélyben csak gyenge magyar katonai erôk voltak. Tegyük még a fentiekhez hozzá, hogy a polgárháborút nem a belsô erôk egymásnak feszülése robbantotta ki elsôsorban, hanem Ausztriának a magyar forradalommal kapcsolatban megváltozott politikája: Erdélyben is a felkelést Bécs parancsára kezdte meg a magyar kormány ellen a naszódi román határôrezred.²⁰

A román nemzetnek - David Prodan szerint - 1848-ban pontos elképzelései voltak saját nemzeti jövôjérôl: a cél a románok egysége volt egy nagy Románia keretében.²¹ Dan Berindei viszont reálisnak 1848-ban csak Moldva és Havasalföld egyesülésének programját tünteti fel, de hangsúlyozza a román nemzet egységtörekvéseit, sôt azt is, hogy az erdélyi román parasztok az 1848. májusi balázsfalvi gyûlésen hangoztatták: egyesülni akarnak "az országgal", amely alatt Havasalföld és Moldva értendô²². A szerzô szerint maga a román forradalom is egységes volt, amit ideológiája fejezett ki a legjobban. A marxista történetírást képviselô Victor Cherestesiu viszont a következôket írta: "a népek közötti jogegyenlôség elve azt követelte, hogy a döntô többségben románok lakta országok egyetlen független nemzeti államban egyesüljenek", de erre 1848-ban a körülmények folytán nem kerülhetett sor. Ezért "Balcescu megengedhetônek tartotta, hogy Magyarország ideiglenesen és átmenetileg, taktikai szükségszerûségbôl megtartsa Erdélyt, hangsúlyozva azonban, hogy Magyarországnak demokratikusnak kell lennie és tiszteletben kell tartania a románok nemzeti jogait".²³ Liviu Maior újabban azt a tervet tartja reálisnak, amely egy román állam létrehozását a Habsburg Monarchia keretében képzelte megvalósíthatónak, az erdélyi, bánsági, magyarországi, valamint a bukovinai románok egyesítése által.²⁴ A román történetírás tehát jogosnak és legitimnek tartotta és tartja a különbözô román egységtörekvéseket, viszont a magyar uniós törekvésekrôl a marxista Cherestesiu kivételével elítélô véleményt nyilvánít.

Szóvá kell tennünk a román történetírás viszonyulását a magyar forradalom társadalmi jellegû vívmányaihoz, különös tekintettel a jobbágyfelszabadításra, amely számos magyar történész véleménye szerint a magyar forradalom legmaradandóbb eredménye volt.

Simion Barnutiu a balázsfalvi beszédében tulajdonképpen megkérdôjelezte, hogy a magyar forradalom beváltja a sokat hangoztatott ígéretét, s Erdélyben is felszabadítja a jobbágyokat. Spekulatív módon azt fejtegette, hogy a magyar urak nemhogy nem adnak földtulajdont a román jobbágynak, de valójában a jobbágyfelszabadítással örökre el akarják venni a románok tulajdonát, mert amikor kijelentik, hogy tulajdont adnak, bejelentik azt is, hogy az eddigi nemzetek megszûnnek, kivéve a magyar nemzetet, tehát a magyaroké lesz minden. Ennek ellenére a balázsfalvi nemzeti gyûlés programjába iktatta a jobbágyfelszabadítás követelését, és az is közismert, hogy az utolsó erdélyi rendi országgyûlés június 6-án meghozta az erdélyi jobbágyokat felszabadító úrbéri törvényt, és azt az uralkodói megerôsítés után 1848. június 18-án életbe is léptették. A román történészek nagy többsége azonban ezt nem volt hajlandó elismerni, vagy minimalizálja annak jelentôségét. Silviu Dragomir egyszerûen elhallgatta, David Prodan szerint a jobbágyfelszabadítást "valójában 1854-ben törvényesítette"²⁵ az osztrák hatalom. Újabb könyvében Liviu Maior azt írja, hogy a törvény a parasztságnak csak a felét szabadította fel,²⁶ ami - hangsúlyozom - tévedés, mert felszabadultak az úrbéres jobbágyok és zsellérek, tehát a parasztságnak mintegy háromnegyed része, csak a zsellérek helyzete maradt ideiglenesen rendezetlenül, de a személyi szabadságot ôk is megszerezhették. Az általunk második vonalnak nevezett mérsékelt liberális történetírás magatartását azért is furcsának tartjuk, mivel George Baritiu, akire gyakran hivatkoznak, az 1890-ben kiadott könyvében a leghatározottabban kijelentette, hogy az erdélyi jobbágyság 1848. június 18-án mindörökre megszûnt. Dan Berindei az 1997-ben kiadott könyvében homályos célzást tett valamiféle úrbéri törvényre, de sietett hozzátenni, hogy a parasztkérdés gyakorlati megoldása csak 1848 decemberében haladt elôre, mégpedig a nagyszebeni román gyûlés határozata nyomán.²⁷ (?) Nem csoda tehát, hogy a romániai tankönyvek többsége szerint Erdélyben még mindig az 1854-es császári pátens vetett véget a jobbágyságnak, ami persze a tények meghamisításával egyenlô.

Utoljára hagytuk a románok veszteségeinek feszegetését, a román történetírásban és publicisztikában.

Ez a kérdés az utóbbi években sokat foglalkoztatta a romániai közvéleményt, fôként annak következtében, hogy a magyarellenes propaganda lépten-nyomon terjeszti a 40 ezer polgári áldozatról szóló megalapozatlan tételt. Néhány év óta Kolozsvárt a volt Biasini Szállóra kifüggesztett román és angol nyelvû felirat hirdeti, hogy "a magyar nemesek" 1848-1849-ben 40 ezer románt végeztek ki. Ezt igyekszik bizonyítani a Kolozsvári Történeti Intézet kutatója, Gelu Neamtu, aki egy 1996-ban kiadott könyvében egyenesen genocidummal vádolja a magyar forradalmat, s erôteljesen hangsúlyozza, hogy a magyarok az erdélyi románok kiirtására törekedtek. Legyen szabad kitérnünk arra a kérdésre, hogy honnan is ered ez a bûvös 40 ezres szám, ami mítosszá vált egyes román értelmiségi körökben. Nos, ezt a számot elôször 1849 decemberében írta le egy román kanonok abból a célból, hogy az akkor Bécsben tartózkodó román küldöttség számára érvet szolgáltasson egy minél nagyobb kárpótlási összeg megnyeréséhez. Természetesen 1849 végén még senki sem tudhatott reális számokat mondani az 1848-49-es erdélyi polgárháború áldozatairól. Ezt a hiányt az adat szerzôje úgy hidalta át, hogy 2400 erdélyi román falut alapul véve kijelentette: minden faluban a magyarok elpusztítottak 10-20 románt, ezt a teljesen tudománytalan módszert átvette Gelu Neamtu is. A hivatalos felmérések azonban, amelyeket az osztrák hatóságok rendeletére hajtottak végre 1850-ben, a román áldozatok számát 4366 fôben állapították meg, ami nem foglalja magában a harcközben elesettek számát. George Baritiu 1890-ben 6000 román polgári lakos haláláról számolt be,²⁸ s ezt fogadta el újabban Liviu Maior is.²⁹ Legyen szabad megemlítenünk a fentiekkel kapcsolatban, hogy korabeli források szerint az erdélyi magyar lakosság vesztesége a polgárháború következtében mintegy 7500-8500 fôt tett ki.³⁰

Összegezésül: az 1848-as forradalom 150. évfordulója sem hozott lényeges változást a román történetfelfogásban a román forradalom és nemzetiségi kérdés megítélését illetôen. A Barnutiu által 1848-ban kialakított ideológia az évfordulós kiadványok többségében is meghatározó maradt. De a mérsékelt liberális vonal képviselôi is hallatták véleményüket, ami némi reményt ad arra, hogy a jövôben párbeszédek s viták, esetleg közös kutatási program által a magyar és a román történetírás közelebb kerül egymáshoz 1848 sokat vitatott kérdéseiben.