Macbethtôl Sean Conneryig
A skót nacionalizmus politikatörténeti vázlata

Hamis az a közhelyszerû szembeállítás, miszerint míg Európa keleti felében a vérgôzös etnikai nacionalizmus zászlaja alatt emberfarkasok gyilkolják egymást, addig a felvilágosult Nyugat már túl van a nacionalizmus ordas korszakán és ehelyett egy posztnacionalista korban él. Az valóban igaz, hogy a volt Jugoszlávia és Szovjetunió egyes területein nacionalistává vedlett volt kommunisták folytattak véres etnikai tisztogatási kampányokat tíz és tízezernyi ember életét kioltva, de arra a tendenciára is fel kell figyelni, hogy Nyugat-Európa több, ún. "állam nélküli nemzete" (skótok, walesiek, baszkok és katalánok) próbálja újrafogalmazni nemzeti önazonosulását az európai integráció kontextusában. A tanulmány a skót nacionalizmus és nemzeti mozgalom bemutatásán keresztül megpróbálja felmérni: vajon Nyugat-Európa békés és demokratikus nemzeti mozgalmai mennyiben tekinthetôk példának régiónk közép-kelet-európai etnikai problémáinak megoldására.

Természetesen, a véres etnikai konfliktusok mellett, Kelet-Közép-Európában is vannak olyan esetek, például a magyar kisebbségek az anyaországgal szomszédos utódállamokban, ahol a nemzettudat pozitív vállalása nem jár együtt erôszakos cselekményekkel. Sôt a szlovákiai és romániai kormányzati szerepvállalásukkal - aminek eredményességének megítélésében éles viták léteznek¹ - az ottani magyar kisebbségek nyíltan vállalták fel demokratikus elkötelezettségüket és együttmûködési készségüket a többség irányában. Még szembetûnôbb a vajdasági magyarság érett politizálása a koszovói válság idején, amikor is a Jugoszláviát polgárháborúba sodró Miloš evic -rezsim tudatos politikával gerjesztette az etnikai feszültséget a tartományban. Korhecz Tamás² szavaival: "Habár szinte az összes vajdasági magyar politikai szervezet valamiféle önkormányzati megoldásban gondolkozik a ťmagyar kérdésŤ megoldására, ezek a szervezetek sohasem kérdôjelezték meg Jugoszlávia területi integritását vagy javasoltak olyan megoldásokat, amelyek esetleg sértenék a vajdasági szerb lakosság jogait."

E tanulmány fô célja az, hogy áttekintést nyújtson a skót nacionalizmus történelmi fejlôdésérôl és mai helyzetérôl, ezért e néhány bevezetô gondolat után rátérnék tanulmányom fô témájára. Mivel doktori dolgozatom³ tárgya a skót nacionalizmus és az erdélyi magyar nacionalizmus összehasonlítása, ezen tanulmány keretein belül röviden utalok az esettanulmány néhány érdekes megállapítására is.

Az ír-kelta kereszténység 5-6. századbeli megérkezéséig, a mai Skócia területét vad és harcias természetû kelta törzsek lakták. Több századnyi kora középkori zûrzavar és háborúskodás után, Szent Ninian (?) alapított elôször keresztény templomot Galloway megyében az 5. század végén. 563 után, amikor Szent Kolumba, a skót-kelta kereszténység megalapítója az Ír-tengert áthajózva megjelent Skócia mai területén, olyan Európa-szerte ismert kolostorok és katedrálisok épültek, mint Columba, Kentigern, Iona és Moluag. A kelta-kereszténység e központjai gyorsan a korabeli mûveltség, mûvészet és oktatás központjaivá váltak. A kelta-kereszténység és az ôsi törzsi kelta kultúra ötvözésébôl létrejött magaskultúra fejlettségének szimbólumai voltak e korból származó szobrok és dombormûvek. A kor talán legismertebb emléke a St. Andrews-i síremlék, amely Dávidot ábrázolja, amint egy oroszlán állkapcsát tárja szét keze segítségével. A régészek szerint ez az emlék a pikt király, Konstantin (789-820) udvarából származik, kinek udvarában a királyi mecenatúra alatt virágoztak az egyházi mûvészetek. Az írott kelta-katolikus kultúra leghíresebb megmaradt emléke a miniatúrákkal gyönyörûen díszített Kelták Könyve címû kódex. A kódexet valószínûleg az ionai kolostorban kezdték el írni, majd késôbb a viking támadások elôl menekülô szerzetesek Kell apátságában folytatták a munkát. A kelta-katolikus mûvészet e gyönyörû bizonyítékain keresztül láthatjuk milyen fontos szerepet játszott az egyház a korabeli társadalom életében. A Szent Kolumba által alapított egyház hatósugara kiterjedt a mai Észak-Írország területére is, ahogy ezt a (London-) Derryben talált emlékek is bizonyítják. A kor kelta-keresztény kultúrája azonban nemcsak az ôsi kelta hagyományok ôre volt, hanem mint azt a Kelták Könyve is bizonyítja, bizánci és kopt hatásokat átvéve magának a kor univerzális keresztény kultúrájának egyik legfontosabb központja is volt.

Négy feudális államalakulat létezett a korai középkor hajnalán (8. század) a mai Skócia területén: nyugaton Dalriadát az etnikailag ír származású "skótok" népesítették be, északon a piktek állama, délnyugaton a walesi nyelvhez közelálló nyelvet beszélô törzsek, míg délkeleten a northumbriai angol dialektusban beszélô törzsek állama virágzott. A kora középkor viszonyainak megfelelôen, ezek az államok állandóan harcban álltak egymással, és a 8. század végétôl egy új félelmetes ellenség, a vikingek jelentek meg Skócia partjainál. Például 794-ben az egyik leghíresebb kelta-keresztény kolostor, Iona vált hamuvá a vikingek rablóhadjárata nyomán.

A feudális anarchiából kialakuló, a történelem során elôször egész Skócia területét magába foglaló államot Kenneth McAlpin hozta létre a 9. század közepén (843?). McAlpin nemcsak politikailag egyesítette kora Skóciáját, hanem megpróbált olyan szimbólumokat is létrehozni, amelyekkel Skócia hosszú távú függetlenségét is biztosíthatta. Egyrészt meghagyta, sôt meg is erôsítette a pikt-kelta egyház szimbolikus jelentôségét, amely St. Andrews központtal McAlpin államának támasza volt, másrészt, hogy jelezze Skócia politikai egységét, Szent Kolumba maradványait az általa alapított Dunkeld városába hozatta. Emellett McAlpin alatt vált a scone-i kô vagy másképpen a "bölcsek köve" Skócia politikai függetlenségének jelképévé.

A politikailag egységes Skócia reménye McAlpin halála (859) után gyorsan elillant és az örökösödési harc feudális anarchiába torkollott. A következô uralkodó, aki képes volt egyesíteni Skóciát, a szintén McAlpin klánbéli I. Duncan volt a 11. század elején. A Duncan halála (1034) után kiteljesedô trónharc történetét William Shakespeare tette örök emlékûvé Macbeth címû drámájában.

Mind Anglia Hódító Wilmos által vezetett normann inváziója (1066), mind III. Malcom skót király házassága a szász Margit hercegnôvel egy új történelmi korszakot jelzett. Margit királynô, aki a kontinentális Európa több vezetô udvarában - köztük a magyar királyi udvarban is - nevelkedett, nagy lendülettel látott a skót egyház és állam kontinentális mintákra történô megreformálásához. Ez közvetetten a kelta-keresztény hagyományok háttérbe szorulását eredményezte. Emellett, Hódító Vilmos angol király néhány évvel sikeres partraszállása után átlépte az angol-skót határt és katonai gyôzelmével arra kényszeríttette a skót királyt, hogy esküdjön hûbéresküt. Ezzel a szimbolikus tettel az angol-normann - fôként európai - állam és egyházszervezési modellek dominánssá váltak Skóciában, fôleg a Skót-alföldön. Az új normann típusú feudalizmus gyökeret vert Skóciában, amit az is jelez, hogy I. Dávid uralkodása alatt új típusú normann érméket vertek. Ugyanebben az idôszakban az európai szerzetes rendek is megjelentek Skóciában, az 1270-es évekre a római katolikus egyház, mint a feudális rend egyik pillére, intézményesült Skóciában. A 14. század elejére azonban egy más funkciót is ellátott a skót egyház, az Anglia elleni állandósuló háborúkban a skót függetlenség és nemzet jelképévé vált. Nem véletlen, hogy a híressé vált 1320-as arbroath-i nyilatkozatot, amelyet a pápához intéztek Skócia nemzeti függetlenségének megvédése érdekében, maga a helyi fôapát fogalmazta meg. Ahogyan Michael Lynch⁴ fogalmaz: "A korabeli skót identitásban összeforrott a király, az egyház és a nemzet."

Az érett feudalizmus törvényszerûsége volt: ha nem hódítasz, meghódítanak. Ennek megfelelôen a skót feudális állam Anglia elleni szinte folyamatos háborúiban sokszor betört az észak-angliai Cumberland, Northumberland és Westmorland megyék területére. Eközben Anglia a már említett hûbéri szerzôdés alapján hûbérbirtokának tekintette Skóciát. A skót-angol konfliktus különösen krónikussá vált III. Jakab skót király halála után (1286). Az skót nemzeti folklór olyan jól ismert kifejezéseinek létrejötte, mint a "függetlenségi háború", az "ôsi ellenség" (Anglia) és az ôsi szövetséges (Franciaország) erre a korszakra datálódik. I. Edward angol uralkodó a 13. század végén leigázta és Anglia katonai gyarmatának a rangjára fokozta le Skóciát. Szimbolikus az is, hogy a korábban említett "scone-i kô" vagy másképpen "bölcsek köve", ami Skócia nemzeti függetlenségének jelképe, Edward király utasítására az angol királyság politikai központjába, a westminsteri apátságba került.

Az angol hegemónia ellen népfelkelés indult William Wallace kisnemes és Robert Bruce fôúr vezetésével, ami a Bannockburnnél (1314) megvívott csatában csúcsosodott ki, ahol a skót seregek tönkreverték II. Edward angol király seregeit. A csata hôsei - amely ütközet Skócia függetlenségét biztosította, mintegy 300 évig - a skót irodalom eposzi hôseivé váltak az évszázadok folyamán.⁵ A William Wallace és Robert Bruce által vezetett nemzeti felkelés történetét Mel Gibson 1997-ben készült 7 Oscar-díjas Rettenthetetlen címû filmje dolgozta fel.

E rövid történeti utazás után érkeztünk a korábban már mottóként idézett arbroath-i kiáltványhoz (1320), ami sok társadalomtudós szerint a nemzeti érzés jelenlétének egyik legkorábbi írott bizonyítéka Európában. Néhány elemzés szerint a tömegek részvétele a "skót függetlenségi háború" megvívásakor jóval nagyobb volt, mint azt korábban hitték. Másképpen fogalmazva, a háborúban résztvevô nem nemesi rendû tömegeknél megfigyelhetô egy alulról, a társadalom mélyébôl jövô nemzeti azonosulás. Keith Webb⁶ elemzése szerint: "William Wallace serege fôleg egyszerû emberekbôl, a föld és vidék népébôl állt, mivel sok nemes - félvén az angol túlerôtôl - nem vett részt a harcokban. Ez valószínûleg azért történt, mert Skóciában a feudalizmus sem földrajzi, sem mélytársadalmi hatásaiban nem volt olyan erôs, és igenis léteztek nemzeti alapú ellentétek észak-déli alapon a Brit-szigeteken. A nemzeti érzés jelenléte az arbroath-i nyilatkozatban is világosan kifejezôdik, amikor Skócia nemzeti függetlensége megfogalmazódik."

William Storrar⁷ az arbroath-i nyilatkozatot, és még általánosabban a középkori Skócia nemzettudatát teológiai szempontból elemzi. Storrar állítása, miszerint a bibliai példák sokban befolyásolták a kor nemzettudatát, igen hasznosnak tûnik: "Az arbroath-i nyilatkozatban a skótok magukat Izráel népével hozták párhuzamba: a Makkabeusok uralma alatt, a Római Birodalom felemelkedése elôtt Izráel rövid ideig független volt más nemzetek uralma alól. Az angol invázió és megszállás nyomora alatt, a skót nemzeti érzés ťteológiájaŤ szerint, Jézus Krisztus a gyôzedelmes uralkodó a népeket érdemeik alapján fogja felszabadítani az idegen iga alól."

Összességében elfogadhatjuk azon szerzôk állításait, mely szerint már Európa egyes területein a 14. század elején megjelent a nemzettudat egy középkori vállfaja. Skócia tekintetében világosnak tûnik, hogy beszélhetünk ilyen középkori nemzettudatról, a "függetlenségi háború" és az arbroath-i nyilatkozat után Skócia évszázadokra megtudott szabadulni déli "nagy testvérének" közvetlen gazdasági és politikai befolyásától.

A 15. század a független skót királyság aranykorának tekinthetô, ebben a korszakban alapították az elsô skót egyetemeket, a legelsôt, a párizsi egyetem tantervét átvevôt, St. Andrews-ben 1412-ben, késôbb 1451-ben és 1494-ben alakult meg a glasgow-i, illetve aberdeeni egyetem. A skót jog kodifikálása - a római jog alapú skót jog lényegében különbözik az esetjogi alapú angol jogtól - és a mai napig híres modern skót orvosi tudományok kezdetei fémjelezték a skót érett feudalizmus virágzását. A hazai tudományos élet virágzása mellett, sok skót peregrinus vett részt az európai elitegyetemek munkájában. Ezek a tudósok visszatértük után részt vettek a skót egyetemek munkájában. Nem vitás, hogy a kor Skóciája virágzó tudományos és gazdasági kapcsolatban állt a kontinenssel.

A tudományos pezsgés mellett a jól mûködô rendi parlament - a nemesek, egyházi emberek és városi polgárok állítottak képviselôt a parlamentbe -, a katonai sikerek - a Hebridák és Orkney-szigetek elfoglalása - és a virágzó ipari és kereskedelmi viszonyok tették a 15. századot a skót középkor aranykorává. II., III., IV. és V. Jakab udvara a reneszánsz könnyedség és szépség központja volt. A királyi mecenatúra alatt virágoztak a mûvészetek, a bôséges királyi és egyházi megrendelések Európa-szerte ismert mûvészeket vonzott Skóciába - a híres flamand festô, Hugo van der Goes az 1470-es években élt Skóciában, amikor is a St. Andrews-i Trinity College oltárdíszét készítette el. A királyi udvar nemcsak festôket, hanem költôket, történetírókat és tudósokat is vendégül látott - mint pl. a híres költô Gavin Douglas, a drámaíró Sir. David Lyndsay és a történész Belleneden.

Skócia "ôsi szövetsége" Franciaországgal igen fontos volt a kor Skóciájában: a francia kulturális, politikai, katonai és gazdasági segítség nagyban hozzájárult az ország Angliával szembeni relatív függetlenségéhez. Az állandósuló francia-angol viszályok idején Skócia északról támadta Angliát. A floddeni angol-skót csata (1514) után, ahol az angolok átütô sikert arattak, világossá vált: az egyre jobban erôsödô Tudor Anglia hosszú távon igen erôsen befolyásolhatja Skócia sorsát.

Túlzás nélkül állítható: a 16. századi skót történelem legfontosabb eseménye a reformáció volt. 1540-ben Skócia Franciaországgal szoros szövetségben álló katolikus királyság volt, míg 1567-ben protestáns királyság egy kiskorú király vezetése alatt, kit a társadalom szinte minden rétegét magába foglaló protestáns liga kényszerített a trónra. Eközben az új királynak, VI. Jakabnak az édesanyja Stuart Mária a katolicizmus egyik leghíresebb védelmezôje volt az egész kontinensen.

Ez a társadalom szinte minden szegmensét elérô radikális reformáció sok tényezôvel magyarázható. Természetszerûleg az Angliában és a kontinens más protestáns központjaiban, Rotterdamban és Genfben tanuló skót prédikátorok igen nagy mértékben katalizáltak a reformáció eszméinek terjedését. Talán a legbefolyásosabb prédikátor John Knox volt. Knox, aki vallási nézetei miatt sokáig a kontinensen élt számûzetésben és ott sok angol prédikátor tanait tanulmányozva a reformáció legradikálisabb irányzatát képviselte, az 1550-es évek elején tért vissza Skóciába. Knox és radikális reformátortársainak tanításai gazdag táptalajra találtak Skóciában, különösen az anglicizáltabb Skót-alföldön. A Protestáns Liga rohamosan növekvô hatása megállíthatatlan volt: Stuart Máriának és francia tanácsadóinak 1560-ban el kellett hagyniuk Skóciát. Visszatérése után 1561 és 1567 között a skót belpolitika fô törésvonala a vallási konfliktus volt és az erôegyensúly fokozatosan Knox irányában tolódott el. Stuart Mária végleg 1568-ban hagyta el Skóciát, Angliába menekült, ahol 1587-ben kémkedés vádja miatt végül is lefejezték. Kiskorú fiát, VI. Jakab néven, 1568-ban Skócia királyává koronázták, ezzel Skócia presbiteriánus királysággá vált.

A legfôbb prédikátor, John Knox politikai nézetei megérnek egy rövid elemzést. Különösen érdekesek a skót nemzet sorsának jövôjét elemzô nézetei annak függvényében, amit korábban állítottunk a katolikus vallás és a középkori skót nacionalizmus összefüggéseirôl. A már korábban idézett William Storrar⁸ szerint, a nemzeti öntudat Luthertôl eltérôen igen kis mértékben jelenik meg Knox írásaiban: "A keresztény nemzet víziója Knoxnál nem kapcsolódik a nemzet politikai történetéhez és annak dicsôséges múltjához. A prédikáció példázatai szigorúan a bibliai példákhoz, azaz Izráel népének a harcaihoz nyúlik vissza, teljesen elfeledve a dicsôséges skót múltat és fôleg a függetlenségi háborúk korát. Összességében Knox tanítása elsôsorban csak teológiai volt, semmiféle nemzeti tartalommal."

Az amerikai történész, Arthur H. Williamson⁹ még tovább megy Knox prédikációinak elemzésében, szerinte Knox, angol prédikátor társainak hatására, Skócia és Anglia egyesülését kívánta egy protestáns korona alatt. Ezek az angol hitvitázok azt gondolták, hogy Angliának bibliai küldetése, hogy mint "szent királyság" harcoljon az "Antikrisztus", a "pápista" Franciaország és a pogány ottomán birodalom ellen. Knox ezek alapján azt is gondolhatta, hogy Skóciának részt kell vennie ebben az isteni küldetéssel bíró protestáns királyságban.

A másik fontos tényezô, amely elôsegítette a reformáció terjedését, az arisztokrácia földéhsége volt. Sokan azt gondolták, hogy a katolikus egyház földjeinek elkobzásakor jókora birtokokra tehetnek szert. Amint tudjuk, a feudális korban a földesúr vallása meghatározta a földjén élô parasztok vallását. Amint ezt az augsburgi vallásbékénél (1555) meg is fogalmazták: "Akié a föld, azé a vallás." Ennek megfelelôen a presbiteriánus bárok nagy száma szintén erôteljesen közrejátszott a reformáció elterjedésében. Michael Lynch¹⁰ elemzése szerint, a reformáció csak egyik pillére volt a korban játszódó "hárompillérû" forradalomnak. Lynch azt állítja, hogy a protestantizmus terjedése nem értelmezhetô anélkül, hogy megvizsgálnánk a nyomtatással és humanizmussal létezô kapcsolatrendszerét. A tudásformák kiterjedése és hirtelen átalakulása, amely végsô soron létrehozta a kulturális környezetet a reformáció kiterjedéséhez, nem mehetett volna végbe a könyvnyomtatás elterjedése nélkül. Másrészt, a kontinensrôl visszatérô prédikátorokat jelentôsen befolyásolta a rotterdami Erasmus által megfogalmazott humanizmus eszmerendszere. Mind a humanizmus, mind a reformáció egy emberközpontú világnézetet terjesztett, ezeket a gondolatokat közvetítette az emberek tömegei felé a nyomtatott szöveg. Természetesen, a vallási tárgyú nyomtatványok mellett megjelentek a szórakoztató olvasmányok is, a kor Skóciájában az ilyen jellegû legjelentôsebb mûvek voltak a nemzet hôsi múltját ünneplô mûvek: Barbour The Brus és Blind Harry Wallace címû eposza. Robert Buchanan Históriája és Gavin Douglas és Henryson versei is a kor ünnepelt nyomtatott szövegei voltak.

Talán a történelem szelleme Knox oldalán volt, hiszen amikor I. Erzsébet angol királynô utód nélkül halt meg 1603-ban, VI. Jakab skót királyt I. Jakab néven angol királlyá koronázták. A skót uralkodó elhagyta Skóciát és Londonba költözött, de a független Skócia fô intézményei, a parlament, az egyház érintetlenül maradtak.

A perszonáluniónak voltak pozitív és negatív oldalai is: egyrészt megszûnt az állandó skót-angol katonai konfliktus, másrészt viszont a Skóciában begyûjtött adó egy jó része Londonba vándorolt. Sok skót báró és gróf követte uralkodóját Londonba; ezzel Skócia anglicizálása új fejezetbe lépett. Skócia a nagy déli királyság egy távoli, periferiális régiójává vált, amely érdekeit alárendelte az angol érdekeknek. Jellemzô módon a skót királyként Londonba távozott VI.-I. Jakab 1603 után mindössze egyszer látogatta meg szülôföldjét.

Jakab fiának, I. Károlynak uralkodása alatt kiélezôdött a konfliktus a király és a parlament között mind Angliában, mind Skóciában. Skóciában a konfliktus forrása a vallás volt: a skót presbiteriánusok elutasították az egyház hierachiáját és hittek választott vezetôik és egyházi parlamentjük (a Kirk) sérthetetlenségében. I. Károly saját kezében akarta a politikai hatalmat központosítani, a parlament és a presbiteriánus egyház rovására. 1638-ban a skót egyház nyilatkozatot fogadott el, amely követelte a presbiteriánus hit és skót parlament szabadságának fenntartását. A Nemzeti Szerzôdés nyílt lázadás volt a király ellen. A Nemzeti Szerzôdés ideológiájában keveredik a presbiterianizmus szabadságeszménye a nemzeti büszkeséggel. A Nemzeti Szerzôdést követô háborúban igen eredményesen harcolt az "Úr serege", hiszen Észak-Anglia jelentôs részét elfoglalták, sôt Newcastle stratégiailag kulcsfontosságú városa is skót kézre került. A király kénytelen volt beismerni a vereségét és elfogadni a protestáns skótok követeléseit. 1642-ben, amikor kitört a háború a király és az angol parlament között, Skócia - remélvén, hogy presbiteriánus vallásuk elterjed a Brit-szigetek egészén - nyíltan a parlament oldalán avatkozott be az angol polgárháborúba (A Dicsôséges Liga és Szerzôdés, 1643). William Storrar¹¹ a következôképpen elemzi a kor skót vallásos és nemzeti buzgalmát: "Skócia az 1630-as években olyan országként lépett fel, amely különleges kapcsolatban állt a mindenhatóval. A Nemzeti Szerzôdés, amit a Greyfriars-templomban, Edinburghben írtak alá 1638-ban, legalább olyan fontos dokumentum a nemzetfelfogás szempontjából, mint az arbroath-i nyilatkozat, amely a skót nemzet katolikus vízióját fogalmazta meg, hiszen a skót nemzet presbiteriánus felfogását vázolta fel."

A polgárháború változó hadiszerencsét hozott. 1646-ban I. Károlyt, a skót származású Stuart uralkodót a skót parlament seregei Newarknál elfogták. Hét hónapnyi hezitálás után a skót parlament pártja úgy döntött, hogy kiadja a királyt az angol parlamentnek, ami végül is Károly 1649-es lefejezéséhez vezetett. Ezután II. Károly trónra lépésével megváltoztak az erôviszonyok, hiszen a skót parlament nem értett egyet London radikalizálódásával és kiállt Stuart uralkodója mellett; ez természetszerûleg konfliktushoz vezetett. Az ezt követô harcok az angol parlamenti seregek sikerével végzôdtek. Az 1650-es évek elején Cromwell elfoglalta Skóciát és katonai diktatúrát vezetett be Edinburghban. Alapjában véve a 13. század végétôl, amikor is I. Edward angol király elfoglalta Skóciát, ebben az idôszakban beszélhetünk elôször egy egységesen kormányzott Skóciáról és Angliáról. Ez elôrevetítette az Egyesülési Törvény (1707) politikai realitását, amely - ahogy azt a késôbbiekben látni fogjuk - eltörli a skót parlamentet és jelentôsen korlátozza a persbiteriánus egyház önállóságát.

A Cromwell halála utáni restauráció korában, az 1660-as években, a püspökök visszatértek Skóciába, ezáltal óvatos rekatolizáció indult meg. Ennek eredményeképpen a vallási feszültségek szinte állandóan háborús konfliktussal fenyegettek. A katolikusságát nyíltan vállaló VII.-II. Jakab uralkodása idején a protestáns párt fellázadt az ellenreformáció ellen Argyll hercege vezetésével. A felkelés elbukott ugyan, de a dicsôséges forradalom következtében a katolikus Jakabnak el kellett menekülnie és a protestáns utódlás biztosított volt Orániai Vilmos trónralépésével. A skót parlament nyíltan támogatta az új protestáns uralkodót, aki viszont ennek fejében visszaállította a skót parlament és egyház jogait. Ez azt jelentette, hogy Skócia visszanyerte relatív politikai függetlenségét 1689-ben és újra beindult a komoly törvények tárgyalása Edinburghban.

Az új rezsim korántsem volt vallásosan toleráns a fôleg a Felföldön élô katolikusok iránt. Komoly atrocitások történtek a katolikusokkal szemben, a legvéresebb epizód a glencoi völgyben zajlott 1692-ben: a Macdonald kán 38 tagját lemészárolták, mivel 6 nappal a megadott határidô után fogadtak csak hûséget az új protestáns uralkodónak. A vallási türelmetlenség és terror eredményeképpen megszületett a jakobita ellenállás csírája a katolikus Felföldön. A jakobiták azt remélték, hogy a Stuartok visszatérésével megôrizhetik ôsi kelta-keresztény eredetû vallásukat és klán-rendszeren alapuló hagyományos mezôgazdasági társadalmukat a terjeszkedô alföldi presbiterianizmussal és kapitalizmussal szemben.

Skócia a 18. század elején egy minden tekintetben megosztott ország volt. Nemcsak vallásosan, hanem gazdasági értelemben is, hiszen míg a Felföld heroikusan próbálta megvédeni a klán-rendszerû földtulajdonon alapuló mezôgazdaságát, addig az Alföld jelentôsebb városai, Glasgow, Edinburgh és Dundee a kiemelkedôben lévô modern kapitalista gazdaság központjaivá váltak. Glasgow igen fontos kereskedelmi kikötô és bankközpont volt: a gyarmatokról érkezô dohány és cukor cserélt itt gazdát és a textil- és gyapjúipar is virágzott.

Ahogyan már arra korábban is utaltunk, a skót parlament és egyház 1689 után visszanyerte relatív függetlenségét. Ennek megfelelôen, a skót intézmények elkezdték Londontól eltérô speciális nemzeti érdekeiket szolgáló politikák kidolgozását. Talán a legfontosabb ilyen projekt, hogy kiszakadjanak a szûkös skót piac korlátaiból, a skót gyarmati birodalom és kereskedelmi társaság kiépítése volt az 1690-es években. A Darien gyarmati kaland, amelynek célja egy gyarmati bázis létrehozása a mai Panama területén, jól példázza ezeket az erôfeszítéseket. A Darien-expedíciót William Patterson, aki késôbb megalapította a Bank of Englandot, vezette. A kezdeti sikerek után a darieni kolónia megbukott, fôleg a gyarmatosító hatalmak ellenérzései és a kedvezôtlen természeti körülmények miatt. Az I. Vilmos által - aki a perszonálunió miatt skót uralkodó is volt! - vezetett angol korona mindent megtett, hogy megakadályozza a skót gyarmati program sikerét, egyrészt blokkolta bármilyen, a kontinensrôl érkezô anyagi segítség megérkezését, amely finanszírozta volna az expedíciót, másrészt nem akadályozta meg a spanyol katonai akciót, amely a spanyolok abbóli félelmébôl fakadt, hogy a skótok esetleg mint gyarmati vetélytársak jelennek meg Latin-Amerikában. A "darieni kaland", amely felemésztette az ország szabad tôkéjének nagy részét, nemcsak a gazdagabb polgárokat, hanem a skót társadalom szinte minden rétegét sújtotta, hiszen egyrészt sok kisrészvényes is finanszírozta az expedíciót, másrészt pedig az azt követô gazdasági recesszió minden polgárt érintett. A gazdasági nehézségek idején, amit közvetetten az ellenséges angol politika is okozott, felerôsödtek a nemzeti érzelmek. A nagy kérdés az az volt, hogy vajon Skócia megmarad-e egy szegény északi periferiális államnak, vagy valamiféle értelmes kompromisszumot sikerül kötni a déli "nagy szomszéddal". Az esetleges egyesülésrôl a tárgyalások 1702-ben kezdôdtek meg a két parlament között, de igazából nem jártak sok eredménnyel. Sôt 1703-ban és 1704-ben olyan törvényeket hoztak Edinburghban, amelyek egyesülésellenesek voltak és független skót külpolitikát sejtettek. A westmisteri angol parlament is hozott ebben az idôben - fôleg gazdasági jellegû - skótellenes törvényeket. Ennek ellenére, hosszú tárgyalások után 1707-ben mind a két parlament ratifikálta az Egyesülési Törvényt (Act of Union). Jól jelzi a skót társadalom megosztottságát az Egyesülési Törvény ügyében az, hogy amíg a parlament ratifikálta a jogszabályt, Edinburgh utcáin angolellenes utcai tüntetések folytak. Ennek fényében a szerzôdés társadalmi elfogadottsága és legitimációja legalábbis kérdéses volt.

Az Egyesülési Törvény garantálta három igen fontos skót intézmény - pénzverés/saját pénz joga, a különbözô hagyományú, római jogi alapú, skót jogrend és a skót presbiteriánus egyház - továbbélését. Azonban az önálló skót parlamentet megszüntették, ehelyett a skót képviselôk számára 45 helyet a westminsteri alsóházban és 16 helyet a Lordok Házában biztosítottak. Az Egyesülési Törvény egyik kevésbé ismert, habár politikailag igen fontos passzusa kimondja: azok a skót arisztokraták, akik nagy összegeket vesztettek a Darieni-expedíció kapcsán, a már közös brit kincstárból bôséges kárpótlásban részesülnek. Sok történész szerint az angol állam tulajdonképpen ezekkel az összegekkel korrumpálta a skót politikai elit bizonyos képviselôit, hogy támogassák az Uniót.

Mindent egybevetve, talán a legfontosabb következménye az Egyesülési Törvénynek az volt, hogy Anglia és Skócia megszûnt szuverén államként létezni 1707 után, és a létrejött új szuverén államalakulatot Nagy-Britanniának hívták. Az így létrejött alkotmányos rend, noha az 1997-es devolúciós törvény hatásai következtében jelentôs változásokkal, a mai napig dominálja a skót-angol viszonyrendszert.

Ezt, mármint Skócia államiságának megszûnését, azért fontos hangsúlyozni, mivel, ahogy azt már korábban jeleztünk, a skót nacionalizmus korábbi kulcsfontosságú dokumentumai - az arbroathi nyilatkozat (1320) és a Nemzeti Szerzôdés (1638) - mind az önálló államiság kontextusában fogalmazták meg a skót nemzet kontúrjait. Ebben az új szituációban, államiság hiányában, a skótoknak újra kellett fogalmazniuk nemzeti identitásukat az új állam, Nagy-Britannia keretei között. Ez a kihívás, ahogy a következôkben is látni fogjuk, sok skót számára megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

Az Egyesülési Törvény megítélésében természetszerûleg igen ellentmondóak a vélemények. Ezt illusztrálandó, három ismert szerzô, David McCrone¹², Paul H. Scott¹³ és William Storrar¹⁴ értékelését idézem röviden: "Kétségtelen tény az, hogy Skócia független ťcivil társadalomkéntŤ és ťnemzetkéntŤ élte túl az Uniót, sôt a különbözôség érzése inkább nôtt, mint csökkent az angolokkal szemben. " (David McCrone)

"Itt az ideje, hogy kimondjuk: az Egyesülési Törvény nem egy bölcs államférfiúi tett vagy egy haladó szellemû kereskedelmi egyezség volt, hanem egy jól kitervelt és kegyetlen diktátum, amit egy nagy ország erôltetett rá egy kis országra, amikor az különösen védtelen volt." (Paul H. Scott)

"1707-ben mind az egyház, mind a nemzet azt gondolta, hogy az Egyesülési Szerzôdés biztosítja a protestáns kormányzást és egyházi szabadságot, és ebben a keretben a Kirk (a skót nemzeti egyház - a szerk.) képes biztosítani a nemzet autonómiáját és megvédeni érdekeit." (William Storrar)

A pozitív vélemények az Unió gazdasági elônyeit hangsúlyozzák - szabad kereskedelem Angliával, bejutás a hatalmas gyarmati piacokra, a darieni bukás kárpótlása - és kiemelik: Skócia megtudta tartani civil társadalmának legfontosabb intézményeit és szembesült a fejlettebb déli szomszéd progresszív társadalmi és politikai rendszerével. Míg a kritikai vélemények szerint, a kevésbé versenyképes skót ipar számára káros volt a szabad verseny és az ipari forradalom, a kapitalizáció a független Skóciában csak bekövetkezett volna. Így a sikeres kapitalista fejlôdést nem lehet kizárólag az egyesülés eredményének tekinteni. Hely hiányában, nem tudjuk mélyebben elemezni az Egyesülési Törvény kihatásait, azt azonban meg kell jegyezni, hogy Skócia gazdasági, társadalmi és politikai fejlôdése új pályára került és a mai problémák sokban visszavezethetôek 1707-re.

Ahogy azt több elemzô is megállapítja, az Egyesülési Szerzôdés mint alapvetô alkotmányos dokumentum nem élvezte a skót lakosság nagy részének támogatását, inkább tekinthetô a két ország földbirtokos arisztokráciája kiegyezésének. Ennek megfelelôen, az aláírást megelôzô és az azt követô évtizedben szinte állandósultak az alulról jövô, Uniót támadó mozgalmak. Ian O’ Bayne¹⁵ szavaival élve: "Lockhart¹⁶ gróf a példaképe volt az Unió-ellenes mozgalomnak Skóciában. Rendelkezésünkre álló dokumentáció bizonyítja, hogy a vidéki Skócia szinte minden szegletébôl érkeztek az antiunionista petíciók a skót parlamentbe az egyesülési vita során, emellett Glasgow-ban és Edinburghban szinte állandósultak az utcai megmozdulások, és az sem volt ritka, hogy az utcán szimbolikusan elégették a dumfries-i szerzôdést (a dumfries-i szerzôdést a 12. században kötötték; e szerint Skócia királya hûbéresküt tett Anglia királyának - a szerk.)."

Nemcsak az 1715-ös és 1745-ös jakobita felkelések, amelyek részben vallásos és dinasztikus okokra vezethetôk vissza, hanem a szinte állandósuló gazdasági nézeteltérések a só- és italadó körül legalábbis kérdôjelessé tették az Unió jövôjét. A jakobita felkelések történészi értékelései, hasonlóan az Egyesülési Szerzôdés elemzéseihez, igen ellentmondásosak, ezek még ma is heves érzelmeket váltanak ki a skót politizáló elit egyes csoportjaiban. Itt, a tanulmány kereteinek végessége miatt, nagyjából elfogadhatjuk Tom Nairn¹⁷ értékelését, miszerint a jakobita felkelések se nemzetiek nem voltak a mai értelemben, sem angol-skót katonai konfliktusok, inkább a felföldiek elkeseredett kísérletei, hogy megmentsék a hagyományos klán-rendszerû társadalmukat a modernizáció szökôárja ellen. A Stuartok csak kihasználták az elkeseredés e nagy hullámzásait saját dinasztikus céljaikra. Persze, ez a megállapítás sem mentheti fel az angol-skót alföldi hadseregeket azon szörnyû atrocitások elkövetése alól, amelyeket a cullondeni csata (1745) és azt azt követô "tisztogatások" (clearances) idején követtek el. A klánokat lefegyverezték, hagyományos szimbólumaikat, pl. a kockás szoknyát és a dudát betiltották, és talán a legnagyobb csapás a hagyományos földtulajdonlás eltörlése volt. Lassan, de biztosan a kapitalista mezôgazdaság megvetette lábát a skót Felföldön és az egykori klántagok bérlôkké váltak. A klán-rendszeren alapuló bírósági és közigazgatási rendszert is felváltotta a modern közigazgatás és bíróságok világa.

Az alföldi presbiteriánusok, azon szilárd meggyôzôdésüktôl hajtva, hogy a felföldiek kelta kultúrája és katolikus vallása a fejlôdést akadályozza, mindent megtettek, hogy elérhetôvé tegyék a "haladás gyümölcseit" a barbár Felföld lakosainak. Ez gyakorlatban a hittérítôk és angol nyelvû tanárok megjelenését jelentette a Felföldön, amely végsô soron felgyorsította a hagyományos gael kultúra hanyatlását.

Mindezt figyelembe véve elmondhatjuk, hogy a katonai erôszak, a politikai és kulturális kampány a felföldi életmód, kultúra és nyelv ellen a terület radikális elnéptelenedéséhez vezetett. A "tisztogatások" idôszakában több száz ezer felföldi választotta az emigrálást, ekkor alakult ki a mai Kanada, Ausztrália és Új-Zéland igen jelentôs skót diaszpórája. Ezek az igen erôs "újvilági" diaszpórák fontos szerepet játszottak a skót nacionalizmus 1960-as évekbeli újjáéledésében. A kelta-felföldi kultúra elvesztése csak jóval késôbb, az 1820-as években, Sir Walter Scott munkássága eredményeképpen vált a skót nemzeti lélek részévé. Scott a távoli és nem is olyan távoli dicsôséges múltat tette közösen megélhetô nemzeti történelemmé, ily módon a felföldiek mint a skót történelem nagyjai dicsôültek meg.

A heroikus múlt és a vadregényes skót vidék felmagasztalásának mûfaja a kailyard volt a 19. század utolsó harmadában. A mûfaj John Watson, S. R. Crockett és J. M. Barrie idejében, 1880 és 1914 között virágzott. Mint annyiszor a skót múlt eseményeinek a megítélésekor, igen eltérôek a vélemények a kailyard megítélésekor is. Néhányan, mint D. McCrone¹⁸ elítéli mint kulturális "degenerációt", mások, mint William Donaldson¹⁹ felhívják arra a figyelmet, hogy a rossz minôségû kailyard irodalmat fôleg az újvilági skót diaszpórák fogyasztották, akiknek egy igen leegyszerûsített, de megfelelôen romanticizált Skócia képre volt szükségük és Skóciában magában igen kevesen olvasták ezeket a kiadványokat. Ezzel ellentétben, Skóciában igen fejlett sajtó létezett ebben a periódusban, több mint 200 hetilapot tartottak számon, és ezek igen fontos közéleti szerepet töltöttek be.

Erre az idôszakra már kialakult a brit identitás szupremáciája és igazából nem volt fontos az Alföld és a Felföld különbözô hagyománya. Az elmosódott, de romanticizált múlt egyesítette a nemzetet a brit jövô felé. Az a tény, hogy a brit királyi család skót szoknyában jelent meg az 1822-es edinburghi látogatása egyik közszereplésén, jelezte: a skótok britté váltak. Sir Valter Scott ünnepelt regénye, a Waverley (1807) az 1745-ös jakobita felkeléseket követô zûrzavaros idôket mutatja be. Ezzel a történettel, a szerelem, háború, heroizmus és történelmi gyûlölet sodró egyvelegébôl alakult ki a Scott által létrehozott romantikus történelmi regény mûfaja. A regény vége a valóság tükreként leírja a jakobita háborúk tragédiáját: a hívô jakobita fôhôs egy boldog házasságba menekülhet, ha feladja politikai nézeteit, de ennek fejében végig kell néznie legjobb barátja kivégzését, akit hithûsége miatt taszítanak a halálba. Szimbolikus értelemben valahogy Skócia is így válik Nagy-Britannia részévé. Ahogy ezt Graeme Morton²⁰ éles szavai is illusztrálják: "Skócia írástudói megfosztották országukat saját történelmétôl. Anglia inkább a modernitást jelentette számukra, mintsem az elnyomó centrumot. Így vált az angol történelem a brit Whig identitás alapjává, amelyet a skót írástudók csak maguk képére formáltak."

A polgárháborúk, a tömeges elvándorlás és az Unió jövôjét illetô kétségek elhalása után, Skócia egy új kor hajnalára ért a 18. század közepe felé. Az 1750 és 1850 között eltelt évszázadban teljesen átalakult a skót politikai, gazdasági és kulturális térkép. Skócia az ipari forradalom ütôerén helyezkedett el, a dohány- és textilkereskedelem, a szénbányászat, az acél- és hajóépítô ipar, a szövôipar mind fantasztikus sebességgel fejlôdtek. A hirtelen indusztrializáció eredményeképpen felemelkedô skót ipar munkaerôigényét a helyi piac nem tudta kielégíteni. Ebben az idôszakban tömegesen megjelenô katolikus ír munkaerô gazdasági szükségszerûség volt.

Nem csak az iparosodás, hanem a társadalom- és természettudományok területén is világszinten kiemelkedô volt a skótok szerepvállalása. A skót felvilágosodás szerzôi, Adam Smith, Adam Ferguson és David Hume szinte teljesen átalakították a társadalomtudományok helyzetét. Habár a közvetlen hatásuk életükben nem volt jelentôs, köszönhetôen éles nézeteiknek a vallás tekintetében, amelyek nem feleltek meg koruk világnézetének. Smith piacelmélete a mai napig is egyik legfontosabb alapja a liberális gazdaságtannak, míg Hume ontológiai szkepticizmusa a reneszánszát éli napjainkban.

Horkay-Höcher Ferenc²¹ érdekes elemzést közöl a skót református egyház és felvilágosodás kapcsolatrendszerérôl, amely szerinte inkább volt komplementer, mint antagonisztikus. Míg a francia felvilágosodás vegytisztán vallásellenes volt, ahogy ez látható pl. Voltaire Candide címû mûvében, addig a skót felvilágosodás alaptételeit sokszor teológiai vagy teológiai jellegû mûvekben fejtették ki. Míg a francia kontextusban a katolikus egyház az "ancien regime" bástyájának számított, addig a skót presbiteriánus egyház a fejlôdés és polgárosodás patrónusa volt. Talán a felvilágosodás filozófiája és a protestáns teológia közötti elmosódó határokat legjobban Francis Hutchenson munkássága illusztrálja. Hutchenson teológusként tanult, késôbb rövid ideig gyakorolta hivatását, majd 1729-ben a glasgow-i egyetem morálfilozófiai professzorának nevezik ki. Mûveinek nagy része a morálfilozófia és teológia határvidékén mozog, tanítványainak nagy része késôbb a brit államiság és kapitalista fejlôdés szószólójává vált a 18. század második felében.

Ebben az idôszakban alapozódtak meg a ma már méltán híres skót mûszaki tudományok is. A két legfontosabb találmány, James Watt gôzgépe és John Macadam modern burkolatú országútja, jelentôségük túlmutat Skócia határain. Valójában kulcsszerepet játszottak a kapitalizmus globális térnyerésében.

A skót nacionalizmus szempontjából ez az idôszak a nagy változások kora volt, az Angliával kötött házasság gazdasági elônyei nyilvánvalóak voltak, nem volt szükség semmiféle nacionalista hangulatkeltésre. A skótok mint igazi racionalisták és haszonelvû protestánsok, költség-haszon számítások alapján az elônyösebb brit identitást választották. A skót részvétel a gyarmati adminisztrációban és hadseregben jóval nagyobb volt részarányosan, mint az angol, emellett a hasonló protestáns hit is sokban segítette az egység és közösség érzésének kialakulását angolok és skótok között. Míg a kontinensen romantikus értelmiségiek a nemzetépítés programját hirdették, addig a skót értelmiségiek univerzalista és nemzetek feletti problémákkal foglalkoztak. Tom Nairn²² a következôképpen írja le ezeket a folyamatokat: "Összességében a ťskótŤ felvilágosodás egyáltalán nem volt nemzeti, azaz skót, inkább az Unió késôn érô gyümölcseibôl táplálkozott. Egy jóval nagyobb léptékû színpadon egy kiterjedtebb és mûveltebb közönségnek szánták. Meglepôen mentes volt a nacionalizmustól - így az utca emberétôl -, feltevései elvontak és univerzalisak voltak, így végsô soron a szellemi Olümposz szféráiban mozgott."

A már korábban tárgyalt regionális különbségek az Alföld és Felföld között még mélyebbé váltak ebben a periódusban. A fent említett gazdasági, politikai és társadalmi modernizációs folyamatok fôleg az Alföldön koncentrálódtak, még pontosabban Közép-Skóciában. A monokulturális felföldi mezôgazdaság különösen érzékeny volt a természeti csapásokra és a kedvezôtlen domborzati és éghajlati viszonyokra. Néhány évben a felföldi lakosság puszta fizikai túlélése is veszélybe került. A burgonya, amely a felföldi étkezési kultúra alapját képezte, különösen érzékeny volt a kedvezôtlen idôjárásra. Ha a burgonyatermés elpusztult, kitört az éhínség a Felföldön, mint Argyllban 1833-ban vagy a Felföld nyugati részén 1836-37-ben.²³ 1842 után, amikor Albert herceg elsô vadászútján járt a Felföldön, a valaha sûrûn lakott Felföld egy kopárságában és elhagyottságában gyönyörû vadászterület volt, kitûnô terep egy királyi nyaraló (Balmoral) építésére.

Az 1750 és 1850 között eltelt 100 évben a skót nemzet sorsa a többnemzetiségû brit államhoz kapcsolódott. Ez a helyzet egyrészt különbözött a kontinens nyugati részének nemzeteitôl, amelyek többé-kevésbé homogén nemzetállamaikhoz kapcsolódva fogalmazták meg állampolgárságon alapuló nemzettudatukat, másrészt Közép-Kelet-Európa nemzeteitôl is, amelyek államiság hiányában kulturális, nyelvi és etnikai alapon fogalmazták meg nemzeteik kontúrjait. A skót kísérlet, amit Graeme Morton²⁴ "unionista nacionalizmusnak" hív, teljesen különbözött például az ír nemzetépítô projekttôl, amelynek etnikai, kulturális és nyelvi komponense sokban emlékeztet a közép-kelet-európai nemzetek modelljére. A skót nacionalizmus különlegessége abban állt, hogy Európa egyik legidôsebb nemzetét, amely függetlenségéért harcolt évszázadokon át, nem érintette meg a tömegnacionalizmus és nemzeti önrendelkezés eszméje, ehelyett a brit birodalom álltal nyújtott jólétet választották. A skót különbözôség szimbólumai, ahogyan ezt korábban láttuk, a brit birodalom jelképeivé váltak. A brit birodalom gazdasági és katonai sikerei, a közös protestáns vallás és a skót nemzeti intézmények - egyház, jogi rendszer és oktatás - relatív függetlensége voltak azok a faktorok, amelyek az "unionista nacionalizmus" megerôsödéséhez vezettek.

Az 1750 és 1850 közti periódus, amikor a modern, ipari Skócia gazdasági és társadalmi rendszere kialakult, fontos volt több szempontból is. Az egyik ilyen szempont az volt, hogy ekkor alakult ki a tömeges munkásosztály Skóciában, s így a skót társadalom szerkezete alapvetôen megváltozott. A rohamosan növekedô urbanizációs ráta, a tömeges ír-katolikus migráció és az ipari forradalom mélyenszántó változásai jelezték azt a koordinátarendszert amiben kialakult a skót munkásosztály. Glasgow volt az a város, ahol az ipari munkásság legjobban koncentrálódott, de Edinburgh, Aberdeen és Paisley is olyan települések voltak, ahol jelentôs számú munkás élt. Ennek megfelelôen, azaz a munkásság korai tömeges megjelenése miatt, Skócia azon központok egyike volt, ahol legkorábban megjelent a szervezett munkásmozgalom. Már 1792-ben megjelentek az elsô, a jakobinus Franciaország hatása alatt álló szervezett csoportok. A legfontosabb korabeli csoportosulást Az Emberiség Skót Barátai néven jegyezték. A mozgalom fô célja a választójog kiterjesztése volt. Követôik száma alacsony volt, és fôleg kispolgári és kézmûves rétegekbôl került ki.

A 19. század elsô évtizedeiben jelentkezô chartista mozgalom sokkal nagyobb társadalmi befolyással rendelkezett, 1839-es petíciójukat, amely általános választójogot követelt, több mint 1 200 000 (!) ember írta alá. A nacionalizmus szempontjából azonban a skót chartista mozgalom egyáltalán nem használta fel a dicsôséges skót történelem adta mozgósító erôt. Sôt, politikai kiáltványaikban a politikai szabadság példájaként az angol történelembôl származó Magna Charta (1217) dokumentumot hozták fel az arbroath-i nyilatkozat (1320) helyett.

T. C. Smout²⁵ a következôképpen értékeli a skót chartista mozgalmat: "Elég furcsa az a tény, különösen ha figyelembe vesszük hogy a Népek Tavaszának szelei fújtak a kontinensen az 1840-es években, hogy a nacionalizmus sohasem volt integráns része a skót chartista mozgalomnak."

A 19. század közepén, amikor egyrészt a chartista mozgalom népszerûsége letûnôben volt, másrészt az 1832-es Skót Reformügyi Törvény jelentôsen kiszélesítette a választójogot, a skót szervezett munkásmozgalom, amely sohasem volt radikális, hanem inkább reformista, haladva fontoló és alkotmányos, a Liberális Párt alkotmányos reformerei felé fordult, akik akkoriban nagy többségben voltak a westminsteri parlamentben. A második és harmadik Skót Reformügyi Törvény, amit 1868-ban, illetve 1884-ben hoztak, nagymértékben bôvítették a választójogot és Európában egyedülálló szociális rendelkezéseket tartalmaztak. A skót munkásmozgalom és Liberális Párt közötti stratégiai kapcsolatot, amely esélyt adott az igazi elôrelépésre a szociális kérdésekben, T. C. Smout "proletár liberalizmusnak" nevezi. A harmadik reformtörvény hozta létre a Skóciát felügyelô miniszter posztját is. Ez a lépés jelentôsen bôvítette a lobbizási lehetôségeket a speciális skót érdekek ügyében a westminsteri kormánynál és parlamentnél.

Megemlítendô az a tény, hogy a "proletár liberalizmus" mozgalma szimpatizált a kontinens nemzeti mozgalmaival. Például, John Mcadam, a korábbi chartista, tömegrendezvényeket szervezett ezen mozgalmak támogatására. McAdam közeli barátja volt többek között Garibaldinak, Mazzininak és Kossuthnak. Azt gondolta, hogy a nacionalizmus hasznos eszköz lehet a munkásmozgalom kezében a kapitalisták elleni harcban és a szocializmus és nacionalizmus ideológiája jól megfér egymás mellett ezekben a harcokban. Ennek megfelelôen McAdam megpróbált létrehozni egy Wallace-emlékmûvet Stirlingben, elérte azt, hogy Garibaldi, Mazzini, Kossuth és Louis Blanc is támogassa tervét. 1859-ben, amikor Kossuth, a levert magyar nemzeti mozgalom vezetôje, Glasgow-ban járt, tíz és tízezernyi skót munkás ünnepelte ôt. 1863-ban, amikor Garibaldi tervezett skóciai útja elmaradt, több mint 200 000 (!) csalódott munkás igényelte vissza jegyeik árát.

Az 1870-es és 1880-as években, amikor is a Gladstone vezette Liberális Párt Önrendelkezést mindenkinek! kampánya csúcspontjára ért, Skóciában is igen népszerû volt ez a program. Azonban az ír kérdés bonyolódása miatt lekerült a napirendrôl a skót önrendelkezés kérdése. Az ír nemzeti mozgalom radikalizálódása megijesztette az unionista nacionalista skót középosztályt, melynek érdekeit kiszolgálta a brit államiság. Más szóval, a brit birodalom által nyújtott gazdasági és politikai kedvezmények elvesztésétôl tartottak. Ezek az éles ellentétek a Liberális Párt szakadásához vezettek: Joseph Chamberlain 1886-ban létrehozta a szakadár Liberális Unionista Pártot. Késôbb, 1912-ben ez a pártalakulat beleolvadt a Konzervatív Pártba, az új párt neve Unionista Párt lett. A Liberális Párt egyeduralma már 1886-ban elkezdett olvadni, míg 1880-ban a skóciai szavazatok több mint 70,1 százalékát nyerték el, addig 1886-ban már csak 53,6 százalékot kaptak. Nagyjából azt mondhatjuk, hogy 1886-ra véget ért a proletár liberalizmus korszaka Skóciában.

A kor nacionalista aktivistái között sok volt a presbiteriánus pap akik központi szerepet játszottak a Liberális Párt Önrendelkezést mindenkinek! kampányában. A Nemzeti Szövetség a Skót Jogok Érvényesítéséért nevû mozgalom alapító tagjai között sok egyházi ember volt, pl. James Begg, emellett a legnagyobb pártok is képviseltették magukat, James Grant a Liberális Pártot, míg Duncan McLaren a Konzervatív Pártot. A mozgalmat 1853-ban alapították, azonban céljaik és eszközeik igazából nem haladták meg a Liberális Párt Önrendelkezést mindenkinek! kampányát. A másik lobbycsoport, amely a skót önrendelkezés kérdését tûzte a zászlajára a Liberális Párt mozgalmán belül, a Skót Önrendelkezési Egylet volt. A harmadik reformtörvény rendelkezései nagyjából ki is elégítették e mozgalom igényeit. Összességében a skót önrendelkezési csoportok, amelyek fôleg a Liberális Párt kampányán belül tevékenykedtek, elértek, néhány eredményt, pl. a skót képviselôk számát Westminsterben 58-ról 72-re emelték vagy újra létrehozták a Skóciáért felelôs miniszter posztját, amit 1745-ben a jakobita felkelés leverése után töröltek el. Ennek ellenére, az ír kérdés problematikájához képest másodrangúvá vált Skócia ügye és a Liberális Párt visszaesése is megkezdôdött 1886-ban.

A Liberális Pártot, amely a szavazatok többségével rendelkezett szinte az egész 19. század folyamán, komolyan megrázta egyrészt a pártszakadás, másrészt a jelentkezô új baloldali politikai formációk (Skót Munkáspárt, Független Munkáspárt) megerôsödése. Ezek az új pártok a munkásszavazatok jó részét megszerezték a Liberális Párt elôl. Ezek között a körülmények között nem meglepô az a tény sem, hogy a skót önrendelkezés ügyét 15-ször tárgyalta a westminsteri parlament, sôt 4-szer még törvényjavaslatot is beterjesztettek 1889 és 1914 között, de igazából reális politikai esély nem volt ezeknek a kezdeményezéseknek a keresztülvitelére. A Liberális Párt visszaesése, amely sokáig a skót önrendelkezés bajnokaként tündökölt, negatív kihatással volt a skót nacionalizmus ügyére is.

Ugyanakkor a skót szervezett munkásmozgalom, amely sok tekintetben a proletár liberalizmus hagyományainak folytatójaként lépett fel, részben átvette az önrendelkezés ügyének képviseletét is. Keir Hardie, aki 1888-ban megalapította a Skót Munkáspártot, sokáig a Skót Önrendelkezési Egylet alelnöke volt. A skót munkásmozgalom nem volt egységes a 19. század második felében, sok kis csoportosulás eltérô ideológiai háttérrel vett benne részt. Ezt a mozgalmat a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük egységes ideológiával fellépô modern forradalmi tömegpártnak. A Felföldön 1855-ben hozták létre a Földmûvesek Pártját. Ez a nagyjából agrárszocialista csoportosulás a nagy fölbirtokosok uralmának megtörését és földosztást szeretett volna elérni. Mivel a már korábban említett harmadik reformtörvény kielégítette a párt igényeit, ezért 1892-ben csatlakoztak a Liberális Párthoz. A párt aktivistái közül többen feltûntek más skót baloldali mozgalmakban is. A bányász háttérbôl jövô Keith Hardie a Skót Munkáspárt megalapítása után, 1893-ban a - R. G. Cunninghame, Gavin B. Clark, John Ferguson és Robert Smillie részvételével - létrehozta a Független Munkáspártot, amely késôbb, 1895-ben Bradfordban a Skót Munkáspárttal egyesülve, Brit Munkáspárttá alakult. A skót baloldal sokszínûségére jellemzô a négy alapító tag ideológiai háttere; amint azt már említettük, Keir Hardie bányászcsaládból származott, Gavin B. Clark a Földmûvesek Pártjából, John Ferguson az Ír Nemzeti Ligából és Robert Smillie pedig a lanakshire-i bányász szakszervezetbôl érkezett. Talán a legkülönösebb alapító tag R. G. Cunninghame Graham volt. Ez a liberális beállítottságú gróf és az Észak-nyugat-Lanakshire körzet parlamenti képviselôje Londonban vált szocialista érzelmûvé. Sokkal késôbb, hosszú szünet után 1928-ban tért vissza a skót politikába, a Skót Nemzeti Párt alapító tagjaként. Az I. világháború vége utáni választásokon tört át elôször a Brit Munkáspárt Skóciában a szavazatok 22,9%-ának elnyerésével. Az igazi áttörés 6 évvel késôbb következett be, amikor Ramsay Macdonald, egy skót és a Független Munkáspárt alapító tagja, alakíthatott kisebbségi kormányt. Külön figyelemre méltó az a tény, hogy a Brit Munkáspártban a kezdetektôl fogva igen erôs volt a skót befolyás. Ha a ma Munkáspártjára gondolunk, továbbra is igaz ez az állítás, hiszen a volt védelmi miniszter Robertsonnak, a külügyminiszter Cooknak, a pénzügyminiszter Brownnak, sôt maga Blair miniszterelnöknek is vannak igen erôteljes skót kapcsolódásai. Ennek eredményeképpen a Brit Munkáspárt viszonya Skócia önrendelkezésével kapcsolatban a mai napig is igen összetett.

Összegezve, a Liberális Pártnak, mint a skót önrendelkezés szószólójának, lassú visszaesése lehetôvé tette a skót munkásmozgalom számára, hogy átvegye az önrendelkezési mozgalomban a központi szerepet. A brit munkásmozgalom igen erôteljes skót komponense is erre predesztinálta a mozgalmat. A kezdeti évek ideológiai eklekticizmusa után kikristályosodott a brit munkásmozgalom ideológiája és az önrendelkezési problémáról megfeledkezve, egyre inkább a szociális kérdések felé fordult a Brit Munkáspárt. 1906 és 1922 között, igen megerôsödött a szocialista mozgalom. Skócia, figyelembe véve régi szocialista hagyományait, ennek a megerôsödésnek a motorja volt. Glasgow, a Clyde-parti "vörös metropolis" volt a legnagyobb mértékben a Munkáspártra szavazó brit város. 1906-ban a szavazók mintegy 42%-a szavazott a Munkáspártra. Emellett Glasgow a szocialista mozgalom oktatási és kulturális központja is volt. A Munkás Oktatási Szövetség esti iskoláiban több ezer munkás mûvelôdött. John MacLean volt talán a legismertebb elôadó, az ô elôadásai eredményeképpen sok fiatal skót lett késôbb a Brit Munkáspárt aktivistája. A Tom Johnston által szerkesztett Elôre független marxista magazin a Független Munkáspárt szócsövének számított. Ezen tendenciák ellenére, a skót munkásosztály igen messze állt az ideológiájában a tisztán marxista tömegtôl, amely bízott a szocialista forradalom közvetlen kitörésében. Ezt a szituációt jól jellemezte az I. világháború kitörésének fogadtatása a munkásság körében. Habár a skót szocialista vezetôk, Keir Hardie, Ramsay Macdonald, Tom Johnston és John Maclean megbélyegezték a háborút mint "kapitalista háborút", a II. Internacionálé 1913-as bázeli határozatát követve, a skót munkások tízezrei álltak be önkéntesként a frontra induló brit seregekbe.

Ahogyan a háború elhúzódott és borzalmaival szembesült, mind a hadseregnek mind a hátország társadalmának a kezdeti megrendíthetetlen optimizmusa elpárolgott. Ezt jelezte, hogy a társadalom vagy apátiával, vagy esetenként hangos háborúellenes tiltakozásokkal fogadta a frontról érkezô újabb és újabb veszteségek hírét. Skóciában 1915 és 1919 között szinte állandósultak a háborúellenes utcai megmozdulások, noha ezek nem veszélyeztették a fennálló politikai rendet. A legradikálisabb megmozdulás Glasgowban 1919 januárjában történt. A George téri lázadás ereje láttán több szocialista vezetô reménykedett a forradalom teljes gyôzelmében. Ugyanakkor a valóságban a skót szervezett munkásság még az általános sztrájk kihirdetését sem érte el. T. C. Smout²⁶ a következôképpen értékeli a glasgow-i lázadást: "Az a kezdettôl világos volt, hogy Glasgow nem Pétervár, sem Berlin, és nem is lehetett az. Az egyetlen olyan vezetô, aki ideológiailag képes lett volna vezetni egy forradalmat, az John Maclean volt, azonban egyrészt nem állt semmilyen erôs párt mögötte, amely vezethette volna a forradalmat, másrészt a háború alatt hosszú idôt töltött börtönben bujtogatásért."

Anélkül, hogy túlértékelnénk a munkásmozgalom elôretörését Skóciában, megállapíthatjuk, hogy a szocializmus eszméje igencsak megerôsödött ebben az idôszakban. Ezt bizonyítják az 1922-es általános választás eredményei is.

A nacionalizmus szempontjából a munkásmozgalom hagyományos önrendelkezési ideológiája mellett az ír munkástömegek kooptálásával az ír nacionalizmus különbözô irányzatai is megjelentek a skót baloldalon. Az ír munkások azért is léptek be a Brit Munkáspártba, mert az támogatta a katolikus iskolák állami támogatásához jutásának elvét. Szimbolikus az, hogy a glasgow-i születésû ír John Connolly volt az 1916-os dublini Húsvéti Felkelés egyik vezetôje. Connolly terve egy olyan szocialista Ír Köztársaság megalapítása volt, amely független lett volna Nagy-Britanniától. Valami hasonlót tervezett Skóciában John Maclean is. Még ha ezek a tervek nem is valósultak meg, a skót munkásmozgalom mint a skót és ír érdekek védôjeként jelent meg a brit politikában.

Ahogyan azt már korábban is jeleztük, a szervezett baloldal jó néhány csoportja a Független Munkáspárttól a Skót Szakszervezetek Szövetségéig támogatta a skót önrendelkezés gondolatát. Például Roland Muirhead, egy szocialista érzelmû üzletember, akinek jó kapcsolatai voltak a Liberális Párttal és a Független Munkáspárttal is, 1918-ban megkísérelte újjáéleszteni a Skót Önrendelkezési Egyletet, amely, ahogyan már arra utaltunk, a 19. században nagy népszerûségnek örvendett és szinte minden nagy pártban voltak támogatói. Az Egylet megerôsödését jelzi, hogy 1922-ben a 29 skót munkáspárti képviselôbôl 26 támogatta a skót önrendelkezési kampányt. Ennek ellenére, 1924-ben, amikor a Brit Munkáspárt elôször vált kormánypárttá, leszavazták az önrendelkezési elôterjesztést. Ettôl kezdve a Munkáspárt fôleg a munkásosztály szociális helyzetének javítására koncentrált és megpróbált gazdaságpolitikai kiutat keresni a kapitalizmus ciklikus recessziójából, ami 1929 és 1933 között csúcsosodott ki. Értelemszerûen ebben az idôszakban az önrendelkezés elve másodrangú szerepbe kényszerült. A skót nacionalizmus szempontjából a közösen megvívott háború emléke és a jóléti állam kiépítésének programja a gazdasági válság idején kifogta a szelet a nacionalizmus vitorlájából. A skótok nem tagadták meg skót identitásukat, de a többszintû identitásuk tekintetében a brit identitás felerôsödött.

Néhány baloldali értelmiségi - Roland Muirhead, Hugh MacDiarmid, R.B. Cunnughame Graham, John MacCormick -, akik látták a második Skót Önrendelkezési Egylet kudarcát, úgy döntöttek, megpróbálják újjáéleszteni az önrendelkezési mozgalmat. Ebbôl a célból hozták létre a Skócia Nemzeti Pártja nevû politikai alakulatot 1928-ban. Ez a párt igazából nem tekinthetô modern politikai pártnak, hiszen ideológiailag meglehetôsen heterogén volt és nem is intézményesült a megfelelô mértékben. Tagsága is fôleg értelmiségiekbôl állt és a legtöbb tag más pártnak (Liberális Pártnak és a Független Munkáspártnak) is tagja volt. Éppen ezért nem meglepô, hogy a párt a választásokon szinte semmilyen kézzel fogható eredményt nem ért el. Talán a legnagyobb sikere az volt, hogy 1931-ben Sir Compton MacKenzie-t, a párt jelöltjét, a glasgow-i egyetem rektorává választották.

A skót nacionalizmus egy másik orgánumát, a Skótok Nemzeti Ligáját 1921-ben alapította Ruaraidh Erskine. E csoportosulás ideológiáját a szocializmus és a kelta múltért érzett kulturális nosztalgia furcsa keveréke fémjelezte. A mozgalom tömegbázisa fôleg a Felföldrôl jött, ahol a Felföldi Termôföld Egylet és a Földmûvelôk Pártja tagságának jó része is szimpatizált a Ligával. Kelta romantikája miatt sokan azt hitték, hogy a Liga támogatja az ír nacionalizmust, így sok önrendelkezés-párti skót nem nézte jó szemmel ezt a mozgalmat. Az 1926-ban alapított Skót Függetlenség hetilap nemcsak a Skótok Nemzeti Ligájának, hanem a szélesebb értelemben vett önrendelkezési mozgalomnak is hamarosan a szócsövévé vált. 1939-tôl az egyesült Skót Nemzeti Párt hetilapjává vált.

A harmadik önrendelkezést támogató párt a Skót Párt volt. Vezetôi fôrendiek vagy magas rangú köztisztviselôk voltak, pl. Prof. Andrew Gibb, Sir Alexander McEwan és Montrose hercege. A párt ideológiája jobboldali volt, sok ponton kapcsolódva a Konzervatív Párt ideológiájához, más szóval, ebben az esetben az önrendelkezési elv furcsa módon keveredett a Toryk unionizmusával. Szerintük a devolúció elôsegítette volna az Egyesül Királyság megerôsödését. Azonban, minden ideológiai különbözôség ellenére, ezek a pártok John MacCormick vezetésével 1934-ben egyesültek. Az újonnan létrejött Skót Nemzeti Pártot (SNP) MacCormick ügyes politikai manôverei és pragmatizmusa tartotta egyben, hiszen az ideológiai konfliktusok igen erôsek és gyakoriak voltak.

A párt devolucionista szárnyának egyik része, amely fôleg a politikai spektrum jobboldaláról érkezett, óvatos elôrelépést javasolt a devolúció kérdésében. A devolúciói hangosabb és radikálisabb szószólói fôleg baloldalról, munkáspárti és liberális háttérbôl érkeztek. Ôk szilárdan hittek abban, hogy az Egyesült Királyságnak igenis szüksége van egy föderális alkotmányra.

A párt függetlenségi részének egyik fele azt akarta elérni, hogy Skócia, Kanadához és Ausztráliához hasonlóan, a brit birodalmon belül domíniumi státust érjen el, míg a radikálisabb függetlenségiek egy teljesen szuverén Nagy-Britanniától független Skóciában gondolkoztak.

Az idôszak politikai status quoját figyelembe véve, az SNP igazából nem bírt tömegbefolyással. A komoly politikai erô hiányában a kezdeti években a párt ideológiája fokról fokra tisztult és az 1930-as évek végére mind a bal-, mind a jobboldali radikálisok elhagyták a pártot. De a devolucionista-függetlenségi megoszlás mindvégig fennmaradt. Arról sem volt megegyezés, hogy a párt stratégiailag kövesse-e a valamikori Skót Önrendelkezési Egylet pártokon átnyúló stratégiáját, azaz fogjon-e össze az SNP politikai céljainak elérésére más pártokkal vagy sem. A MacCormick által vezetett mérsékelt szárny kereste más pártok stratégia szövetségét: 1937-ben és 1938-ban is tárgyaltak a Liberális Párttal az összefogás mikéntjérôl. Az összpárti Nemzeti Konvenciót 1939-re tervezték, de az idôközben kitört világháború a kezdeményezéseket meghiúsította.

A II. világháború kitörése gyökeresen átalakította azt a brit belpolitikai kontextust, ahol az SNP-nek politizálnia kellett. A párt különbözô szárnyai között éles vita tört ki, hogy vajon támogassák-e vagy sem a brit állam háborús erôfeszítéseit. Egyesek azt hangsúlyozták, hogy ez a háború nem Skócia háborúja, tehát a brit kormánynak nincs joga skótokat besorozni a hadseregbe, mások szerint igenis mindenáron segíteni kell a brit kormányt, hogy legyôzze a német Antikrisztust. Néhányan (pl. R. E. Muirhead, Douglas Young és Muriel Gibson) lelkiismereti okok miatt visszautasították a sorozáson való részvételt. Ezért a brit katonai rendôrség a háborús erôfeszítések akadályoztatása címen letartoztatta ôket. A párt John MacCormick vezette mérsékelt szárnya 1942-ben elhagyta a Skót Nemzeti Pártot.

Richard Finlay²⁷ szerint MacCormick távozása végsô soron jót tett a pártnak, amely Robert McIntyre és Arthur Donaldson vezetése alatt érte el elsô választási sikereit az 1943-as, 1944-es és 1945-ös idôközi választásokon. Finlay azt állítja, hogy MacCormick távozásával nagymértékben tisztult a párt ideológiája és ez vezetett a részleges sikerekhez. Története során elôször kezdett el politikai pártként mûködni az SNP. A MacCormick szárny a pártszakadás után elôbb a Skót Uniót, késôbb a Skót Szövetségi Társulást hozta létre. MacCormick korábbi nézetei alapján nem meglepô, hogy ezek a csoportok pártok feletti kampányban gondolkodtak. Nem kétséges, hogy MacCormick szerepe központi volt az SNP megalakulásában és megerôsödésében, noha sokszor ellentmondásos hatással volt a párt további fejlôdésére. Keith Webb²⁸ a következôképpen értékeli MacCormick munkásságát az SNP-ben: "Politikai értelemben pragmatista volt. Ha lett volna ideje a nagy politikai mozgásai között, hogy definiálja a politikát, akkor a lehetetlen mûvészetének hívta volna. Nem idegenkedett a nagy politikai kijelentésektôl és eleme volt a nyilvánosság is, ami sokszor nem vált pártja elônyére."

Habár a háború utáni években nôtt az SNP támogatottsága, amit Robert McIntyre gyôzelme jelzett a motherwelli idôközi választásokon 1945-ben, összességében a párt támogatottsága messze elmaradt a más nagy brit pártokétól. A háborúban azonban a skótok és angolok közös sorsa felett érzett szolidaritás, vagy más szóval a brit identitás vonzereje inkább csak erôsödött a gyôztes háború után.

Az 1945-ös év szimbolikus volt mind Skócia, mind Nagy-Britannia számára. Nagy-Britannia egyike volt a gyôztes hatalmaknak. A háborús gyôzelem ellenére, a Munkáspárt Clement Attlee vezetésével elsöprô gyôzelmet aratott 1945-ben Winston Churchill felett. A Liberális Párt teljes visszaesése is befejezôdött ebben az évben. A meglepô motherwelli idôközi választási siker ellenére radikálisan csökkent az SNP-re leadott szavazatok száma. A munkáspárti gyôzelem egy új korszakot nyitott a brit politikában, a két brit közgazdász, Keynes és Beveridges által elképzelt jóléti állam felemelkedésének korszakát.

A jóléti állam építôinek fô doktrínája az volt, hogy az államnak - egy centralizált államnak - korlátoznia kellene a piac nem igazságos mûködését. Másképpen, az államnak olyan jóléti védelmi hálót kell létrehoznia, ami megtudja védeni a kapitalista munkaerôpiac veszteseit. A magas szintû oktatási, egészségügyi és közlekedési szolgáltatásokat szintén a jóléti államnak kellett finanszíroznia. A jóléti állam egyik fô dogmája a teljes foglalkoztatottság fenntartása volt. Az államnak nagy állami beruházások elindításával kellett a munkanélküliség ellen küzdeni és a gazdaságot élénkíteni. A jóléti állam tekintetében a vegyes - állami és magán - tulajdonlás volt a jellemzô, a kulcsiparágak, mint a nehézipar, energiaipar és közlekedés állami kézben maradt.

Nagy-Britanniában a jóléti állam gazdasági célkitûzéseinek eléréséhez szükséges centralizáció már az 1920-1930-as években megkezdôdött. A Nemzeti Egészségügyi Szolgálat megalapítása - amit különben Beveridge javasolt - volt az elsô ilyen központi lépés. Az oktatás minden szinten történô kiterjesztése az 1945 utáni periódus másik kulcsfontosságú politikája volt. E politika eredményeképpen Nagy-Britannia háború utáni oktatási térképe teljesen megváltozott. Az Attlee-kabinet még tovább mélyítette a már meglevô trendeket a jóléti állam kiépítésében. A kulcsiparágak államosítása és a jóléti szolgáltatások kiterjesztése a lakosság nagy tömegeinek támogatását élvezte. Különösen így volt a hagyományosan baloldali elhivatottságú Skóciában. A jóléti állam körüli nagyfokú társadalmi konszenzus olyan erôs volt, hogy az 1950-1960-as évek Konzervatív Pártja is ezt az ideológiát követte. Jellemzô módon a Toryk 1955-ben a szavazatok több mint 50 százalékát szerezték meg Skóciában.

A legfontosabb feltétel a jóléti állam létrejöttéhez a gazdasági és politikai hatalom koncentrációja volt. Természetesen indirekt módon ez azt jelentette, hogy ez nem volt kedvezô koordinátarendszer a területi decentralizáció és devolúció létrehozására sem. Ez természetesen vonatkozott a skót devolúció ügyére is. A következô évtizedekben nem került napirendre a skót devolúció kérdése. Ez még akkor is igaz, ha a John MacCormick által vezetett Skót Szövetségi Társulás vezetôjeként több mint 2 000 000 (!) aláírást tudott összegyûjteni önrendelkezési petíciójához 1949-ben. Azonban sem az Attlee-, sem a Churchill-kormány nem foglalkozott érdemben a skót devolúció ügyével.

A skót lakosság optimizmusát és hitét a jóléti állam sikerességében jól mutatja Jim Sillars²⁹ emlékirata. Sillars az 1970-es években az egyik legtehetségesebb és legdinamikusabb munkáspárti képviselô volt. Látva a Munkáspárt ellentmondásos viselkedését az 1979-es skót önrendelkezési referendum körüli kampányban, Sillars elhagyta a Munkáspártot. Elôször a Független Munkáspártba lépett be, majd érzékelve annak gyengeségét, 1984-ben átiratkozott az SNP-be. Sillars a következôképpen emlékszik vissza apja viselkedésére, amikor az megtudta, hogy a Munkáspárt nyerte a választásokat: "Állandó kérdezôsködésemre, hogy mi történt, apám azt felelte: a Jó (a Munkáspárt) legyôzte a Gonoszt (Konzervatív Párt). A Munkáspárt szót apám olyan áhítattal ejtette ki, hogy meg voltam gyôzôdve, hogy ôk igazán törôdnek majd a munkásnéppel."

Habár 1945 és 1960 között mind a Skót Nemzeti Párt, mind a Skót Szövetségi Társulás létezett, igazából az ellenségeskedések miatt nem volt remény a skót nemzeti mozgalom egyesítésére. Sôt, habár a már említett MacCormick-féle petíció több mint kétmillió aláírót vonzott, az SNP szavazóbázisa az 1945-ben elért 1,2%-ról 1951-re 0,3%-ra csökkent. Azt lehet mondani, hogy ebben a periódusban a Skót Szövetségi Társulás volt a legnépszerûbb önrendelkezésért küzdô politikai csoportosulás, amely képes volt tömegeket mozgósítani az ügy érdekében. Maga John MacCormick mint népszerû személyiség is sokat tett az önrendelkezés ügyének népszerûsítéséért. Jogász lévén, bíróságra citálta magát II. Erzsébet királynôt, mondván: Skóciának elôtte sohasem volt Erzsébet nevû királynôje, I. Erzsébet névvel csak angol királynôt ismertek. Nyilvánvalóan az egységes brit állam szuverenitását kérdôjelezte meg ezzel a perrel. Ha megnyerte volna a precedens értékû pert, ez átvitt értelemben a brit államiságot kérdôjelezte volna meg. A pert ugyan elvesztette, de sok skót szemében MacCormick volt a morális gyôztes. Azt is meg kell jegyezni, hogy a per végkimenetele nem volt jogilag magától értetôdô. Amint azt az elsôfokú bíró, Lord Cooper³⁰ is kijelentette: "A parlament oszthatatlan szuverenitása kimondottan angol jogelv, amelyhez hasonlót nem találunk a skót jogban."

A másik esemény, ami felkavarta a skót közvéleményt, az a scone-i kô Westminsterbôl való elrablása volt. Ahogy azt már korábban is említettük, ez a kô a skót függetlenség szimbólumát jelentette, és azt még I. Edward angol király rabolta el Skóciából 1286-ban, a függetlenségi háborúk folyamán. 1950 karácsony éjjelén, 4 skót egyetemista, Ian Hamilton vezetésével - aki ma megbecsült ügyész és az SNP Európa Parlamenti képviselôjelöltje - ellopta a követ a westminsteri apátságból és Glasgow-ban rejtette el azt. A Scotland Yard mintegy 4 hónapi nyomozás után találta meg a tetteseket, de nem vonták ôket felelôsségre, hiszen nem akartak "mártírokat" kreálni a skót önrendelkezési mozgalom számára.

Összességében az 1945 és 1960 közötti periódusban a brit jóléti állam kielégítette a skót középosztályok elvárásait és igazából a brit államiság legitimációja nem volt kérdéses. A Skót Szövetségi Társulás sikerei 1960-ra elhalványultak és az SNP egyfajta politikai hibernáció állapotába került.

A politikai hibernáció hosszú évtizedei után eljött a politikai áttörés a Skót Nemzeti Párt számára: az 1974-es általános választásokon a szavazatok 30,4%-át szerezték meg Skóciában. A nagy kérdés: hogyan érhetett el az SNP ilyen nagy választási eredményt ilyen rövid idôvel azután, hogy úgyszólván a skót nacionalizmus ügye szinte lekerült a brit politika színpadáról?

Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, meg kell vizsgálni a skót és brit identitás közti állandóan változó kapcsolatrendszert. Ennek a témakörnek a megértéséhez igen hasznos a Linda Colley³¹ által felvázolt modell, ami az erôs brit identitás létrejöttének gyökereit vizsgálja Skóciában. Colley szerint a brit identitás megerôsödését több tényezôvel is magyarázhatjuk. Elôször is a közös nyelv és vallás élménye mindenképpen hozzájárult az angolok és skótok összetartozás-tudatának kialakulásához. A 18. század háborúi, amelyek a közös "pápista" ellenség, Franciaország ellen folytak, csak tovább erôsítették ezeket a hatásokat. Ahogy azt már korábban is állítottuk, a brit birodalom gazdasági elônyeit teljes mértékben kihasználták a skót középosztályok, sôt a skót részvétel a birodalom adminisztrációjában és hadseregében arányosan jóval nagyobb volt, mint az angol részvétel. Más szóval, Skócia - érdekeinek megfelelôen - az angolok partnere volt a brit birodalom keretei között. A 20. század elsô két harmadában a két közösen megvívott világháború és a jóléti állam kiépítése volt a brit identitás alapja.

Mi változott meg az 1960-as és 1970-es években? Elsôsorban a skót gazdaságot igen keményen sújtották a világgazdaság paradigmatikus változásai (fordizmusból posztfordizmusba). A skót gazdaságot ideáltipikus értelemben hívhatjuk ipari gazdaságnak, ahol a nehézipari (bányászat, kohászat és hajógyártás) és vegyipari ágazatok dominálnak. Ezek az ágazatok szenvedték el a legnagyobb veszteségeket az energiaárak robbanása után az 1970-as években. A rohamosan növekvô munkanélküliségi ráta és gyárbezárások jellemezték Skócia gazdaságát ebben a periódusban. Az északi-tengeri földgáz- és olajmezôk felfedezése a világgazdasági recesszió és energiaválság csúcsán jól jöhetett volna a skót gazdaságnak. Azonban az olaj- és földgázbevételek a központi költségvetést gazdagították, a brit állami büdzsé centralizálása miatt nem sok extraforrás érkezett a skót gazdaságba. A gazdasági válság a jóléti állam különbözô programjait is kikezdte. Például a területi gazdasági fejletlenségek kiküszöbölését szolgáló regionális politikai alapok - amelyekbôl Skócia is jelentôs összegeket kapott - összeomlása is negatív volt Skócia számára. Az utolsó ilyen jellegû kezdeményezés a Skót Fejlesztési Ügynökség létrehozása volt 1975-ben. Ezt a kezdeményezést azonban az 1979-ben hatalomra kerülô konzervatív Thatcher-kabinet, melynek állami beavatkozás-ellenes gazdasági ideológiája közismert, megszüntette.

Talán az egyik legfontosabb tényezô az SNP 1974-es választási sikerében az a kampány volt, amely az északi-tengeri olaj- és földgázbevételek igazságosabb elosztására irányult. A párt azt állította, hogy önálló nemzeti gazdasági és politikai döntéshozó kompetenciák hiányában Skócia nem tudja kihasználni az északi-tengeri szénhidrogénkincs elônyeit. Végsô soron a jóléti állam visszaesése aláaknázta a brit identitás gazdasági bázisát. A II. világháború utáni dekolonizációs folyamat is, amely a brit birodalom összeomlásához vezetett, nagymértékben erodálta a brit identitás alapjait. Colley modelljét követve, ki kell azt is jelenteni, hogy a szekularizáció korában a brit identitás közös valláson (protestáns) alapuló bázisa is gyengült.

Colley argumentuma szerint az Uniót követô évtizedekben a közös ellenség, a "pápista" Franciaország ellen vívott háborúk is hozzájárultak az erôs brit identitás kialakulásához. Az 1970-es évektôl fogva már nincs ilyen közös ellenség angolok és skótok számára. Az angol közvélemény - sokszor szinte patológiába hajló - Európa-ellenessége teljesen ismeretlen Skóciában. Sôt a Skót Nemzeti Párt Függetlenség Európában programja, amely kimondottan integrációpárti, elnyerte sok skót szavazó támogatását. Napjaink monetáris integráció körüli brit vitáiban szinte az SNP az egyetlen párt, amely teljes szívvel támogatja az europrojektet.

Ha elfogadjuk Colley modelljének kereteit, láthatjuk, hogy szinte minden szegmensében csökkent a brit identitás bázisa. Így nem meglepô az sem, hogy a skót identitás - amely hosszú ideig másodrendû volt a brit identitással szemben - újra felerôsödött. A különbözô felmérések és közvélemény-kutatások szerint amelyeket 1986 és 1992 között végeztek el, azoknak aránya, akik fontosabbnak tartják skót identitásukat brit identitásuknál, 59 és 69 százalék között ingadozik.³²

A gazdasági és politikai folyamatok elemzése mellett, érdemes figyelmet szentelni a kulturális folyamatoknak is. Az 1970-es évek a skót kulturális újjászületés jegyében zajlottak. Az 1970-es évek kezdete óta Skóciában ismét divatossá vált a mûvészetekben specifikusan skót témákkal foglalkozni. Általánosan fogalmazva, a skót mûvészek innovációs képessége és kreativitása és sajátos nemzeti megközelítéseik alapozták meg ezt a kulturális reneszánszot. A már hagyományosan magas színvonalú edinburghi fesztivál mellett, Glasgow-t választották 1990-ben Európa kulturális fôvárosává. De az olyan városok, mint Dundee és Aberdeen is hamarosan a kulturális turizmus kedvelt városaivá váltak. Skócia kultúrájában a modern találkozott az ôsivel. A skót nemzeti kulturális intézmények - a Skót Nemzeti Opera, a Skót Nemzeti Balett és a Skót Kamarazenekar - hírneve és jelenbeli virágzása erôsíti a nemzeti kultúra reneszánszának élményét.

Az ôsi kelta mûvészetek és zene visszatérése a skót kultúra egyik egyedülálló jelensége. A kelta népzenét játszó vagy feldolgozó zenészek (the Run Rig és Mike Oldfield) vagy a gael nyelvû költészet és irodalom újjászületése (Sorin Maclean és Crichton Smith) mind a fent említett kulturális újjászületés szerves részeinek tekinthetôk.

Különösen érdekes a fiatalok szerepe a kulturális pezsgésben. A legtöbb felmérés és közvélemény-kutatás szerint, a 18 és 34 év közötti korcsoport az, amely legaktívabban támogatja a skót önrendelkezés eszméjét és skót identitását a brit felé helyezi.³³ Ennek megfelelôen egyáltalán nem meglepô, hogy az olyan nyíltan politikai üzenettel bíró - sokszor Thatcher-ellenes - dalokat éneklô bandák, mint a Hipsway, Simple Minds, Big Country, Wet, Proclaimers, Deacon Blue és a Texas igen népszerûek e fiatalság körében. A skót zenei ipar önállósodott, a skót zenekarok skót közönségnek játszanak - persze a Simple Minds és Mike Oldfield világsikere is a hagyományos skót témákból táplálkozó zene eredményeit fémjelzi. Az SNP és még általánosabban a skót nacionalizmus felerôsödésének rövid elemzését követôen, szólnék néhány szót a skót politika 1974 utáni tendenciáiról.

Ahogyan azt már a tanulmányban korábban is kimutattuk, sohasem létezett Skócia modern történelmében egy egységes önkormányzatiságért küzdô mozgalom. A modern skót nacionalizmus politikai története frakciókról, pártszakadásokról és személyi és politikai konfliktusokról szól. Talán a legfontosabb törésvonal mindig is a "devolucionisták" és a "függetlenségiek" - akik a skót önkormányzatiság elérését más módszerrel és jogi keretek között képzelték - között létezett.

1979 több szempontból is fordulópont volt a skót politikában. Az SNP növekvô és a Munkáspárt csökkenô támogatottsága arra ösztökélte a hatalmon lévô munkáspárti kabinetet, hogy devolúciós törvénytervezetet fogalmazzon meg. A kormány devolúciós tervezetét 1979 márciusában bocsátották népszavazásra Skóciában. A népszavazáson szûken, de gyôztek a devolúció hívei - Igen: 1 230 937; Nem: 1 153 502. Ez az eredmény azonban nem haladta meg az ún. 40%-os küszöböt, mely szerint az összes választásra jogosult állampolgár több mint 40%-ának kellett támogatni a devolúciós indítványt. Ezt a küszöböt a Munkáspárt Tom Dalyell által vezetett devolúcióellenes szárnya erôltette bele a törvényjavaslatba az ellenzéki unionista Konzervatív Párt hallgatólagos belegyezésével. A már említett Jim Sillars³⁴, aki a referendum kampány idején munkáspárti képviselô volt, így emlékezett vissza a referendum "kudarcára": "A Toryk örömmámora, amikor megtudták a referendum eredményét, határtalan volt, úgy gondolták, hogy ez végsô soron a Labour-kormány bukásához is vezethet. Amikor Tom Dalyell a "Nem" kampány munkáspárti vezére belépett a terembe, a konzervatív képviselôk álló ovációban részesítették."

A referendumot követô hónapokban kiderült: a referendum kudarca történelmi következményekkel járt. A parlamenti matematika alapján az SNP volt a mérleg nyelve a munkáspárti kormány ellen beterjesztett konzervatív bizalmatlansági indítvány megszavazásakor. A devolúciós referendum körüli nézeteltérések eredményeként, amikor is az SNP - azt gondolván, hogy a devolúció egy lépés a függetlenség felé vezetô úton - teljes mellszélességgel kiállt az indítvány mellett, míg a Labour több képviselôje is, például Tom Dalyell és Robin Cook (!) a referendum ellen kampányolt, az SNP támogatta azt a javaslatot, ami a kormány megbukásához vezetett. Az is megemlítendô, hogy néhány walesi és skóciai Labour-képviselô annyira ellenezte a devolúciót, hogy saját kormánya ellen szavazott. Jim Sillars³⁵ szavaival: "Az igazi kérdés az - még ha figyelembe vesszük is az SNP gyenge taktikai szereplését a szavazáskor -, hogy tényleg voltak-e olyan munkáspárti képviselôk, akik saját kormányukat is megbuktatták a skót parlament ellen érzett ösztönszerû gyûlöletük miatt?"

A Callaghan-kormány bukása után kiírt választásokon a Thatcher vezette Toryk elsöprô gyôzelmet arattak. Az SNP így abban a furcsa helyzetben volt, hogy részt vett egy félig-meddig devolúció párti kormány megbuktatásában és hatalomra segített egy olyan kormányt, amely a skót önrendelkezést zsigeri alapon utasította el. Az 1979-es májusi választásokon Skóciában visszaesett mind az SNP (- 13%), mind a Brit Munkáspárt (- 5%), míg a konzervatívok 7%-kal erôsödtek.

Thatcher megválasztásával az "új jobboldal" állami beavatkozás- és szakszervezet-ellenes piacpárti gazdasági ideológiája is elôtérbe került. Ez az ideológia már a kezdetektôl fogva ellentétben állt a hagyományos baloldali elveket nagyban támogató skót közvéleménnyel. Thatcher programja, ami az állami szerepvállalás mértékének drasztikus csökkentését is felvállalta, a Munkáspárt és a szakszervezetek által dominált helyi és egészségügyi önkormányzatok ellen indított keresztesháborút. Sok skót szemében ezek az intézmények a skót jóléti állam alappillérei voltak és az ezek elleni támadás alapvetô érdekeik ellen irányultak. Emellett sem a hagyományos konzervatív elvekben, sem a Thatcher által felvázolt centralizált anglo-brit állam alapelveiben nem volt hely semmiféle devolúcióra vagy decentralizációra. A Thatcher-féle paradigma szerint, Skócia nem volt több, mint egy piacellenes, túlköltekezô és paternalista észak-brit tartomány. A "poll tax" körüli viharok jól érzékeltetik ezt a véleményt.

A "poll tax", egy új típusú helyi adó skóciai bevezetésére - egy évvel Anglia és Wales elôtt - 1989-ben került sor. Másképpen, Skócia volt ezen adófajta kísérleti laboratóriuma. A "poll tax" elôtt az állampolgároknak a helyi adót a háztartásuk után kellett fizetniük. Az új rendszerben a házuk érteke és az ott lakó felnôttek száma után áldoztak. Az új adónem nemcsak figyelmen kívül hagyta a tulajdonosok anyagi helyzetét, hanem az adófizetési regiszter megsértette az alapvetô információvédelmi törvényeket és indirekt módon negatívan befolyásolta az állampolgárok szavazási hajlandóságát. Skóciában jól megszervezett - minden ellenzéki párt támogatását bíró - állampolgársági mozgalom indult az adó fizetése ellen. Néhány - a skót kulturális reneszánsz tárgyalásakor említett - rockzenekar, mint pl. a Simple Minds is, részt vett ebben a minden várakozást felülmúló sikerû kampányban. Több mint egymillió állampolgár - köztük sok olyan jómódú polgár, aki ezzel az adóval jobban járt volna - utasította el az adó befizetését. Az adó behajtásának lehetetlensége és a növekvô társadalmi elégedetlenség eredményeképpen Margaret Thatcher lemondásra kényszerült 1990-ben. Összességében Thatcher kormányzásának 11 éve igen fontos volt a skót önrendelkezés és nacionalizmus szempontjából. Egyrészt a skót gazdasági érdekek és politikai devolúció ellen fellépô konzervatív kabinet gátolta a skót érdekek érvényesítésének lehetôségeit, másrészt azonban az élesen skótellenes kabinet ellen fellépô közfelháborodás erôsítette az önrendelkezési és nacionalista mozgalom tömegbázisát.

Az 1980-as évek a nacionalista, illetve önrendelkezési mozgalom megosztottságának évtizede volt. Nem volt igazából olyan politikai platform, amelyen a devolúciót támogató nagy pártok, mint a Liberális Párt és a Munkáspárt, illetve a Skócia teljes függetlenségét zászlajára tûzô Skót Nemzeti Párt megoszthatott volna. Ezt a megosztottságot jól szimbolizálja az SNP-n belüli szocialista meggyôzôdésû "79-es csoport" ellentmondásos helyzete. Ezt a platformot 1982-ben végleg kizárták a pártból.

Az 1979-es referendum "kudarcából" levonva a következtetéseket és látván a skót társadalom thatcherizmus-ellenes hangulatát, az SNP új doktrínát dolgozott ki az önrendelkezés programjának megvalósítására, a Függetlenség Európában doktrínáját. Az új megközelítés alapja az volt, hogy a párt döntéshozói felismerték, hogy a hagyományos 19. századi szuverenitás eszméje több kihívásnak is ki van téve. Elôször is az integrálódó Európa intézményrendszere felülrôl, míg az újraerôsödô régiók alulról kérdôjelezik meg az abszolút szuverenitás eszményét. 1988 óta az SNP egy hangsúlyosan integrációs párti politikát folytat - az EU-t mintegy stratégiai partnerként kezelve. Ez a politika élesen szemben állt a konzervatív kormányok "euroszkeptikus" megközelítésével, és így indirekt módon ismét Skócia Angliától való különbözôségét hangsúlyozza. Ez a tendencia napjainkban is folytatódik, amikor az SNP Alex Salmond - volt befektetési bankár - elnöksége alatt nyíltan támogatja a monetáris integrációt, miközben az aktuális brit kormány jóval óvatosabb e kérdésben. Robert McCreadie³⁶ sorai jól érzékelik az SNP Függetlenség Európában programjának kihívásait: "A Skócia EU-n belüli függetlenségét felvázoló SNP-program nagy kihívást jelent azon pártoknak (a Liberális Párt és a Munkáspárt), amelyek Nagy-Britanniát federális vagy devolvált állammá szerették volna alakítani. Mert ha az esetleges federális állam központi kompetenciáit (külügy, védelem, makrogazdaság) az európai szinten kezelik, mi értelme az ilyen állam létrehozásának."

A devolucionista mozgalom, amelyben magánemberként ott lévô liberális és munkáspárti képviselôk mellett a skóciai civil társadalom több intézménye - pl. Skócia presbiteriánus egyháza és a Skót Szakszervezetek Szövetsége - részt vett, 1986-ban létrehozta a Skót Alkotmányi Társaságot. Ez a társaság a skót devolúció törvénybe foglalását tûzte ki céljául. Azonban a Munkáspárt azonnal fellépett a Társaság ellen, mondván, hogy a párt gyôzelme esetén a skót parlament létrehozása az egyik legfontosabb prioritás, és így nincs szükség az ilyen kezdeményezésekre. Sajnos, a Munkáspárt gyôzelme mind 1987-ben, mind 1992-ben elmaradt. Ahogy azt késôbb a tanulmányban is látni fogjuk, a Munkáspárt 1997-es fölcsuszamlásszerû választási gyôzelme és ugyanazon évi devolúciós referendumsikere alapjaiban változtatta meg a skót politikum kontúrjait.

De visszatérve a Skót Alkotmányos Társasághoz, már 1998. júliusára elkészült a Sir Robert Grive és Jim Ross nevével fémjelzett alkotmányos terv, ami a brit alkotmány teljes megreformálását tûzte ki céljául. Ez a Kiáltvány Skócia Jogaiért címû dokumentum nyíltan bírálta és meg akarta változtatni azt a jogi keretet, ami az Egyesülési Törvény (1707) elvei alapján állt fenn. A legfontosabb tézisei talán Skócia önrendelkezési jogának megfogalmazása és a westminsteri parlament abszolút és korlátozhatatlan szuverenitásának megkérdôjelezése voltak.

Az 1989 januárjában megtartott minden nagy ellenzéki pártot - köztük a Munkáspártot és a Skót Nemzeti Pártot is - magába foglaló találkozón úgy tûnt, hogy a történelmi bizalmatlanság az önrendelkezési mozgalom szárnya között elcsitulhat. De ez a "boldog" házasság nem tartott sokáig... Az SNP követelése, miszerint egy esetleges önrendelkezési referendumon három - status quo, devolúció és függetlenség - opció szerepeljen, nem nyerte el a többi résztvevô, fôleg a Munkáspárt tetszését. Ennek következtében az SNP kilépett a Társaságból. 1989 márciusában, amikor a Kiáltványt elôször hozták nyilvánosságra az edinburghi városházán, az SNP képviselôje már nem volt jelen.

A Konzervatív Párt 1992-es váratlan gyôzelme azonban újból keresztülhúzta a várt alkotmányos reformok keresztülvitelét, a skót parlament megnyitása ismét elhalasztódott. A Skót Alkotmányos Társaság, amelynek népszerûsége 1989 és 1990 fordulóján a csúcson volt, 1992 után gyengülni látszott. Ebben a periódusban, fôleg az igen népszerû skót munkáspárti vezér, John Smith halála után, úgy tûnt, hogy a Munkáspárt nem teljes szívvel támogatja a skót parlament gondolatát. Ez a hezitáló politikai magatartás, amely 1992 és 1996 között volt jellemzô, gyökeresen megváltozott 1997-re, amikor az új Blair-kabinet szinte elsô törvénye volt a skót és walesi önrendelkezési referendum kiírása.

A Munkáspárt egyik régóta fennálló és szinte magától értetôdô programpontja az alkotmányreform volt. A párt dokumentumai szerint a skót parlament létrehozása a bármikori munkáspárti kormány elsô évében leszerelte volna a szeparatista tendenciákat és megreformálta volna az "anakronisztikus" brit alkotmányt. Nemcsak a skót John Smith, hanem semelyik munkáspárti vezér nem hanyagolhatta el ezt az elvet az 1979-es események után. A dokumentumok szerint a skót devolúciós törvénykezést nem elôzhette volna meg semmilyen referendum, hiszen már 1979-ben is támogatta a többség a devolúciót és a felmérések szerint ez a tendencia csak tovább erôsödött.

Tony Blair még munkáspárti vezérként is támogatta ezt a megközelítést, azonban 1996 júniusában egy váratlan politikai döntés eredményeképpen megváltozott a Labour véleménye. Blairhoz közeli források szerint az akkor ellenzéki vezetô az általános választások megnyerése esetén a devolúciós törvénykezés elôtt beiktatott volna egy véleménykérô referendumot. De a másik fordulat, amely igen meglepô volt, hogy a referendum második kérdése az önálló skót parlament adókivetési jogára kérdezett volna rá. A kérdés arra irányult, hogy a skót parlament megváltoztathatná-e az általános brit adókulcsokat 3 százalékkal pozitív, illetve negatív irányban. Blair 1996. június 28-i beszéde megerôsítette a sajtóban megjelent spekulációkat, amikor bejelentette a devolúció kérdésében az új munkáspárti taktikát. Akkor sok devolúció-párti szemében úgy tûnt, hogy a referendum lelassíthatja és esetleg meg is akaszthatja a devolúciós törvényhozást, vagy esetleg létrejöhetne egy skót parlament igazi jogok - adókivetési jogok - nélkül. Ennek megfelelôen nagy volt a felzúdulás a skót munkáspárti devolucionisták között. Például John McAllion, a Munkáspárt alkotmányi ügyekben felelôs vezetôje, lemondott posztjáról Blair beszéde után. McAllion a következôképpen kommentálta Blair döntését:³⁷ "A Munkáspárt devolúciós stratégiája hosszú éveken át alakult ki a Skót Alkotmányos Társaság egyetértésével. Az ott minden szempontból megalapozott stratégia mindig nagyon vigyázott arra, hogy pártok feletti nemzeti konszenzust képviseljen. Ezt a nemzeti konszenzust rombolta szét a legújabb döntés."

Nemcsak McAllion lemondása és több vezetô parlamenti képviselô kritikája, hanem az a tény is, hogy a Skót Munkáspárt vezetôsége csak igen szoros szavazás után fogadta el ezt a döntést, tizenhatan szavaztak mellette, tizenketten ellene és hárman tartózkodtak, mutatja a devolucionisták akkori csalódottságát.

Azonban az idôleges visszalépések után a Munkáspárt visszatért devolúciós stratégiájához és az 1997-es esztendô történései gyökeresen megváltoztatták az önrendelkezési vita koordinátarendszerét. Elôször is 1997 májusában a Munkáspárt lavinaszerû gyôzelmet aratott egész Nagy-Britanniában, ez a gyôzelem Skóciában még átütôbb volt, hiszen nem választottak meg egyetlen (!) konzervatív képviselôt sem. Az új Blair-kabinet, ígéretéhez híven, elsô döntéseként elrendelte a skóciai és walesi devolúciós referendum kiírását 1997 szeptemberére.

Valószínûleg köszönhetôen annak a ténynek is, hogy a Skót Nemzeti Párt is csatlakozott a referendumon az "igen" szavazat mellett kampányolókhoz, mondván azt, hogy a devolúció tulajdonképpen egy állomás a függetlenség elérése felé, az 1997-es referendum végeredménye a legoptimistább devolúció-párti reményeket is felülmúlta: a szavazók 74,3%-a támogatta a skót parlament létrehozásának ügyét, míg a parlament adókivetésének jogát 63,5%. Ezzel a skót parlament létrehozása elôl minden politikai akadály elhárult, sôt a referendum kiemelkedô és megrendíthetetlen legitimitást nyújtott a projektnek. Szimbolikus volt az, hogy a munkáspárti kormány Skóciáért felelôs minisztere, Donald Dewar - ma Skócia elsô minisztere - és Sean Connery, világhírû színész és a Skót Nemzeti Párt fô támogatója együtt kampányolt a közös cél elérésért. A devolúció ôsellenségének számító Unionista Konzervatív Párt is, látva a referendum teljes sikerét, elfogadta a szavazók döntését és elkezdte a felkészülést a skót parlamenti választásokra.

Természetesen az a tény, hogy a skót parlament létrehozása elérhetô közelségbe került, megpezsdítette a skót politikai közvéleményt. A várhatóan radikálisan megváltozó politikai keretrendszer elôtérbe tolta azokat a témákat, ahol Skócia igazi egyedi érdekei kerültek rivaldafénybe. Ebben a megváltozott környezetben szinte magától értetôdôen megnövekedett a figyelem annak a pártnak irányában (a Skót Nemzeti Párt), amely úgy tûnt, hogy legtöbbet foglalkozik ezekkel a specifikus skót érdekekkel. Az 1998 áprilisában a Glasgow Heraldban közölt adatok szerint az SNP és a Munkáspárt a skót parlamentre leadandó szavazatók tekintetében fej-fej mellett, 40%-on állt. A teljes függetlenséget támogatók száma is jelentôsen növekedett: a Mail on Sunday napilapban 1998. március 29-én közzétett adatok szerint a függetlenséget a megkérdezettek 47%-a, míg a devolúciót 40%-a választotta.

Az 1998. áprilisi adatok szerint még kiegyensúlyozottak voltak az erôviszonyok a Munkáspárt és a Skót Nemzeti Párt között, de az 1999 májusában megtartott skót általános választások eredményei már jóval kedvezôbbek voltak a Munkáspárt számára. Habár a skót választási törvény részlegesen bevezette a pártlistás szavazati módot - a hagyományos brit többségi elvû és egyéni körzeteken alapuló rendszert kiegészítendô és ellensúlyozandó - s ily módon a Munkáspárt nem szerezte meg az abszolút többséget, így is a Munkáspárt eredményei a választások elôtt egy évvel készített közvélemény-kutatásokhoz képest igen jónak mondhatóak. A Munkáspárt az egyéni körzetekben az elérhetô 73 képviselôi helybôl 53-at szerzett, míg a kompenzációs pártlistáról további 3-at, tehát 56 képviselôi hellyel a skót parlament legnagyobb pártjává vált. Az SNP egyéni körzetekben 7, míg a kompenzációs listáról 28 parlamenti helyhez jutott, így a hivatalos ellenzékként összesen 35 MSP (Member of Scottish Parliament) képviseli a pártot. A Konzervatív Párt 18 helyet szerzett a kompenzációs listáról, s mivel egyéni körzetben, hasonlóan az 1997-es általános brit választásokhoz, nem szerzett parlamenti helyet, összesen 18 képviselô alkotja a konzervatív frakciót. A nagy pártok mellett érdekes jelenség olyan kis pártok, mint a zöldek, vagy a Skót Szocialista Párt bejutása a skót parlamentbe, ez kizárólag a kompenzációs listáknak köszönhetô. Az új választási rendszer másik nagy nyertese a Konzervatív Párt volt, hiszen ebben a szisztémában 18 képviselôvel erôs frakciót alakíthattak a skót parlamentben, míg a hagyományos többségi rendszerben egyetlen Tory sem jutott volna a parlamentbe. A kompenzációs lista igazi vesztese a Munkáspárt volt, hiszen a többségi rendszerben biztos többséget és egyedüli kormányalakítási jogot szereztek volna.

Mivel a Munkáspártnak nem volt meg a kormányalakításhoz szükséges 65 képviselôi helye, így a brit politikában ritka, koalíciós megoldás született a Liberális Párt és a Munkáspárt részvételével, az új skót elsô miniszter a Munkáspárt régi devolucionistája, Donald Dewar lett, míg helyettese a skót liberálisok vezére, Jim Wallace. A történelmi jelentôségû új kormány és parlament 1999 júliusában kezdte meg tevékenységét.

A koalíciós kormány és a parlament júliusi megalakulása óta eltelt néhány hónap igazából nem elég hosszú idô arra, hogy értékeljük az új skót politikai berendezkedés mûködésének tanulságait. Az viszont megállapítható, hogy a skót devolúció európai szinten is modellértékû, és annak sikere, illetve kudarca kontinensünk politikájára is hatással lehet.

Mielôtt rátérnénk a fenti kérdés megtárgyalására, röviden megemlítenék néhány történetszociológia analógiát Erdély és Skócia között. Az írás terjedelmi korlátai miatt nem ejtettem szót ezekrôl a hasonlóságokról, most azonban hosszú távú kutatásomból néhány ilyen analógiát említenék:

1. Mind Erdély (az erdélyi magyarság - akkor Magyarország részeként), mind Skócia (a skótok) Európa "régi nemzetei"³⁸ közé tartoznak, azaz már 1000 körül független államisággal bírtak.

2. Ezt az államiságot vesztették el ezek a népcsoportok különbözô történelmi okok miatt - még ha ezek igen különbözôek is: Skócia az 1707-es Egyesülési Törvénnyel, míg Erdély az 1920-as trianoni békeszerzôdéssel vesztette el szuverenitását.

3. A mai nemzettudatban mindkét esetben igen jelentôs szerepet játszik a volt államiság emlékezete. Mind Skóciában, mind Erdélyben az önrendelkezés visszanyerésérôl beszélnek az SNP, illetve az RMDSZ képviselôi.

4. Mindkét esetben az önrendelkezés elérésében igen erôs szerepet játszik a nemzet "határon túli" része. Természetesen az erdélyi magyar kontextusban a határon túli anyaország szerepe jóval fontosabb mint a skót esetben a különben igen erôs kanadai, amerikai és ausztráliai skót diaszpóra.

5. Van néhány igen érdekes párhuzam a nemzettudat fejlôdésében is. Skócia nemzettudatában a Felföld, illetve a felföldi hagyományok mint a "nemzet legjobb részének értékelése" igen hasonló ahhoz, ahogy az erdélyi magyar tudatban megjelenik a Székelyföld, illetve székelység. Különben a Skót-felföld és Székelyföld összehasonlításakor igen sok hasonló jelenségre bukkanunk - igen korai etnikai tudat, szabadharcos társadalom, klán, illetve törzsi társadalmi felépítés, faluközösségen alapuló földmûvelés és bíráskodás.

6. Igen érdekes, hogy a protestantizmus milyen fontos szerepet játszott történelmileg a nemzetfejlôdésben - Nemzeti Szerzôdés (1637) Skóciában és Bethlen Gábor protestáns állama Erdélyben (1610-1625). Sôt az önrendelkezési mozgalomban ma is igen fontos a református egyház szerepe (Tôkés László református püspök az RMDSZ tiszteletbeli elnöke) és a Skót Presbiteránus egyház aktív szerepe az önrendelkezési mozgalomban.

Természetesen ezek mellett a nyilvánvaló analógiák mellet számos más párhuzam létezik, de ezeket hely hiányában most nem vázolnánk fel. A mai politikai helyzet összehasonlítására Molnár Gusztáv³⁹ vállalkozott nem is olyan régen a Magyar Kisebbség hasábjain: "A skóciai devolúciós modell - Erdélybôl szemlélve a dolgokat - olyan, mint egy Max Weber-i ideáltípus. Pedig politikai valóság. A kérdés az, hogy Erdélyben is az lehet-e, kialakulhat-e Erdélyben is az a "politikai erdélyiség", amely szilárd bázisává válhat az Erdély Románián belüli politikai autonómiáját megvalósítani akaró mozgalomnak?"

A kérdés magáért beszél, erre szeretnék röviden reagálni. Elôször is kezdeném a többség és kisebbség viszonyával. Nagy-Britannia lakosságának kb. 8-9%-át alkotja a skót lakosság, míg az erdélyi magyarság Románia lakosságának mintegy 7-8% át teszi ki, tehát összehasonlíthatóak az adatok. Az a tény, hogy regionális szinten a magyarság Erdély lakosságának csak mintegy 25%-át teszi ki, míg Skóciában a skótok aránya 90% fölött van, tovább bonyolítja ezt a kérdést. Látni kell azt is, hogy míg a brit konszenzusban a többség - ez esetben az angolok, illetve az angol-brit politikai elit - eleget tett a skótok kérésének, a devolúció keretében létrehozták a jogi feltételrendszert, hogy megalakulhasson több mint 290 év után a skót parlament és kormány, ezzel ellentétben Románia viszonylatában a domináló politikai elit igazából nem adja jelét annak, hogy igazi megoldást nyújtson az erdélyi magyarság problémáira, illetve az általános gazdasági, valamint politikai decentralizáció kérdésére.

Molnár Gusztáv analógiája a skótság és a "politikai erdélyiség" között téves, hiszen a skótság egy igen erôs nemzettudattal bíró csoportot takar, míg a másik fogalomnál ilyennek jele sincsen, hiszen Erdélyben magyarok, románok és németek élnek. Az valóban igaz, hogy a Pro Transylvania Alapítvány és Sabin Gherman nevével fémjelzett embrió állapotú erdélyi regionalista mozgalom pozitív is lehet az ott élô magyarság számára, hiszen az állami közigazgatási és gazdasági decentralizáció felemlegetésével vitát nyitottak Románia állami berendezkedésével kapcsolatban, ami végsô soron - talán - rádöbbentheti az oszthatatlan szuverenitás és nemzetállamiság fetisizmusában élô román politikai elitet az európai normák felismeréséhez.

Az erdélyi magyarságnak és hivatalos szervezetének, az RMDSZ-nek, amellett hogy támogatnia kell minden olyan indítványt, amely segíti Románia európai integrálódását és modernizációját, emlékeznie kell saját, a magyar kisebbség speciális jogi helyzetének javítását célzó programjára is. Tehát vigyázni kell arra, hogy az erdélyi regionalizmus programja mellett az erdélyi magyarság programja ne szoruljon háttérbe. E t0

ekintben e két különbözô program inkább komplementer, mintsem egymást kizáró.

Emellett sok más hasznosítható tapasztalat érkezhet Skóciából. Talán a legfontosabb a skót önrendelkezési mozgalom, de még inkább a Skót Nemzeti Párt európai integrációt nyíltan és következetesen támogató programja. A már említett Függetlenség Európában programmal és a monetáris integráció támogatásával a párt Skócia sorsát Európa sorsához kötötte. A párt részvétele az Európai Parlament, illetve a Régiók Bizottsága munkájában jól mutatja az SNP integrációs elkötelezettségét. Az SNP elfogadta az osztott szuverenitás Brüsszel által szorgalmazott doktrínáját és az EU Régiók Európája programját saját önrendelkezési programjának végrehajtásánál stratégiai partnernek használja fel. Habár a skót devolúciós törvény alapján a külpolitika, illetve integrációs politika a westminsteri brit parlament számára fenntartott kizárólagos jog, a speciális skót érdekek támogatására létrehozott Scotland Európa brüsszeli lobbyközpont minden párt támogatását élvezi.

Az RMDSZ viszonylatában a kormányra kerülés mellett, az érdekvédelmi szövetségnek igenis fel kellett volna lobbytevékenységét tartania Brüsszelben, Strasbourgban, illetve Genfben az illetékes nemzetközi szervezetek központjaiban. Tehát nem volt szükségszerû, hogy a kormányrészvétel mellett megszûnjön az önálló külpolitika. Sôt ebben a helyzetben inkább erôsíteni kellett volna ezt a tendenciát, pl. erôsebb kapcsolatok kiépítésével más európai (baszk, katalán, skót, walesi) etnoregionális pártokkal. A Koszovó utáni nemzetközi helyzet talán legnagyobb tanulsága az, hogy a kisebbségi jogok kérdése ma már nem tekinthetô többé az adott állam belügyének, sôt a kisebbségi jog lassan a nemzetközi jog kodifikált és szankcionálható részévé válik. Továbbá az a tény, hogy a NATO-tag - és jövendôbeli EU tag - Magyarország geopolitikai fontossága megnövekedett térségünkben, tovább árnyalja a szituációt. Ebben a helyzetben sokban új alapokra helyezôdik az erdélyi magyarság politikai helyzete is. Ennek az új helyzetnek elemzésére és a megfelelô megoldások megtalálására jött létre 1999 februárjában a magyar kormány és parlamenti pártok, illetve a határon túli magyar szervezetek részvételével az Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT). A MÁÉRT fô feladata az lenne, hogy az Orbán-kormány által felvázolt nemzetpolitikát összhangba hozza a magyar euro-atlanti integrációs politikával. Más szóval, hogy az anyaország integrációs sikereit tovább tudja közvetíteni a határon túli nemzetrészek felé. Így az integráció mintegy eszköze és nem akadálya lenne a magyar-magyar integrációnak.

---------------------------------------