Az a mód ahogyan a multikulturalizmus fogalma az elmúlt két-három esztendô során elhíresült a romániai nyilvánosságban, a vitákra okot adó követelésen - a kolozsvári székhelyû állami magyar egyetem ügyén - messze túlmutató relevanciákat hordoz: egyrészt a román és a magyar nemzettudat sajátos kényszerpályáira világit rá, másrészt azt a kölcsönös bizalmatlanságot példázza, amely az együttélés intézményes feltételeinek a kialakítását célzó próbálkozásokat árnyékolja be.

Elmélyült esettanulmányt érdemelne például a fogalom pályaíve a romániai magyar sajtóban 1996 ôszétôl errefele. Azoknak a fogalomtársításoknak és szövegkörnyezeteknek a számbavétele, amelyekben a terminus elôfordult ezekben az években ("multimaszlag", "ultikultúra", "délibábos multikultúra" stb.), akárcsak a hangsúlyok idôszakos változásainak a módszeres vizsgálata, mind a nemzettudat-kritika, mind a nemzetterápia lehetséges irányai iránt érdeklôdôk számára tanulságos lehetne.

De a nem publicisztikai, nagyobb lélegzetû és a fogalomtisztázás szándéka által is motivált igényesebb megközelítések is gyakran magukon hordják az elôítéletes gondolkodás jegyeit, és a túláltalánosítások hibájába esnek mindegyre. Ha egyik-másik megállapítás meg is állja a helyét a multikulturalizmus valamelyik változatára vonatkozóan, a következtetések általában a fölöttébb szerteágazó jelentéstartalom egyik vagy másik elemére vannak csak tekintettel, és nemlétezôkként kezelik a megközelítések alternatív szempontjait. Az osztályozások többnyire hiányosak és összemérhetetlenek, az egyezô vagy hasonló megnevezések pedig gyakran fednek eltérô tartalmakat és hivatkoznak más és más szerzôkre, olyanokra, akiket aligha lehetne elvközösséggel megvádolni. Minden bizonnyal ezzel is összefüggésbe hozható az a sajátosan ellentmondásos kép, amely a romániai nyilvánosságban a multikulturalizmus fogalmáról az elmúlt néhány év folyamán kirajzolódott: miközben egyesek a fogalom idôszerûtlensége mellett törnek lándzsát, mások éberségre szólítanak a fogalom elterjedésének lehetséges következményeit illetôen; míg egyesek a fogalom romániai irrelevanciáját hangoztatják, mások az abban rejlô politikai veszélyekre és lehetôségekre hívják fel a figyelmet; és ha akadnak olyanok, akik a kisebbségek emancipatórikus törekvéseinek a szellemi támpontjait vélik felfedezni a multikulturalizmus egyik vagy másik irányzatában, elôfordul olyan szerzô is, aki az etnokulturális identitások szegregációt eredményezô megmerevedésétôl és a perem- vagy hibrid-identitások még fokozottabb marginalizációjától tartanak a multikulturalizmus eszméinek a terjedése következtében.¹

A fogalom, mi tagadás, rászolgált romániai sorsára, hiszen a kilencvenes évek második felében már eredettörténetének természetes közegében is oda jutott, hogy "egyszerre jelent mindent és semmit", amint egy, a multikulturalizmus proliferálódó hagyományát az oktatáspolitika nézôpontjából értékelô és bíráló kötet szerzôi, Joe L. Kincheloe és Shirley R. Steinberg fogalmaznak. A hivatkozott szerzôk szerint a multikulturalizmust "annyi egymásnak ellentmondó ürügy és cél érdekében alkalmazták és használták ki az eddigiekben, hogy a huszadik század végén már senki sem engedheti meg magának, hogy úgy beszéljen a multikulturalizmusról, hogy nem pontosítja jó elôre mi az, amire a fogalom vonatkozik, és mi az, amire nem kell gondolni annak összefüggésében". ²

Ha óvakodunk is az általánosításoktól, annyi talán elmondható, hogy eszmetörténetileg a multikulturalizmus azokkal a demográfiai és népességszerkezeti változásokkal hozható összefüggésbe, amelyekkel a bevándorlókat nagy számban befogadó országok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland vagy akár az Egyesült Királyság szembesültek, fôként a huszadik század utolsó harmadával kezdôdôen. Ezek a folyamatok a kulturális különbségek fokozatos tudatosodását eredményezték, a mobilizálódó identitástudatok pedig egyre megkerülhetetlenebb kérdéseket szegeztek az állam intézményeinek, azok kulturális természetére, a különbözô kulturális identitásokhoz való viszonyára vonatkozóan. A tét az új kihívásokkal szembesített, a liberális demokrácia elvi alapjain álló jogállam számára nem volt kisebb, mint annak megválaszolása, hogy a korábban figyelmen kívül hagyott kulturális különbségek és a különbözô elváráshorizontok hogyan békíthetôk össze a demokrácia intézményrendszerével. És valóban, a multikulturalizmus legbefolyásosabb irányzatai mindmáig e körül a kérdés körül gyûrûznek, a bevándorlásra visszavezethetô társadalmi folyamatok kontextusában a kulturális terminusokban definiált egyén és a demokratikus jogállam viszonyának ellentmondásos, a politikai filozófia uralkodó hagyományának a fogalmaiban megválaszolhatatlan kérdéseire keresvén a választ. Ennyiben, de csak ennyiben indokolt tehát az az enyhe malícia, amely a következô megállapításból sugárzik: "a multikulturalizmus stratégia, mely »Amerikának« mint ideának és mint társadalmi ellenôrzésnek a megmentésére szolgált".³

A világban fellelhetô kulturális sokféleségnek létezik azonban egy másik változata is, amelyre a multikulturalizmus eleddig hivatkozott változatai rendszerint nincsenek tekintettel. A probléma dimenziói pedig nem elhanyagolhatóak: az UNESCO által létrehívott World Comission on Culture and Development Our Creative Diversity címû jelentése szerint olyan világban élünk, amelyben "a valamivel kevesebb, mint 200 államban 10 000 elkülönülô, párhuzamos társadalom él együtt". A probléma következményei pedig még kevésbé: abból, hogy a világ államainak döntô többsége multikulturális, az is következik, hogy ezek az államok egyszerre több nyelv, vallás és hagyományos életforma számára kell hogy kereteket biztosítsanak. "A multikulturális országok azonban nem csak a pluralitás gyümölcseit élvezhetik, hanem a kulturális konfliktusok kockázataival is kell hogy számoljanak" - olvasható a hivatkozott jelentésben.⁴

És valóban, 1945-tôl napjainkig 268 olyan etnopolitikai szempontból mobilizált kisebbséget és népcsoportot tartanak számon világszerte, amelyek közösségi jogaik érvényesítésért, hagyományos életformájuk védelméért valamilyen módon síkraszálltak. 1945 és 1990 között több, mint száz esetben került sor olyan fegyveres konfliktusra, amelyben az említett kisebbségi népek valamelyike volt az egyik küzdô fél. Ezek közül hatvan esetben volt az autonómia valamilyen formájának a kivívása a cél, és ezeknek az eseteknek a többségében a konfliktus évekig, olykor évtizedekig is elhúzódott. 1996-ban több, mint negyven etnopolitikai konfliktus zajlott szerte a világban, legalább egy a világ minden övezetében, és a becslések szerint a föld lakosságának legalább a 17,7 százalékát teszi ki az etnopolitikai szempontból mobilizált kisebbségi közösségekhez tartozó egyének lélekszáma.⁵

Tanulságos egy futó pillantást vetni azokra a módozatokra, változatokra is, ahogyan az etnopolitikai konfliktusok véget értek, illetve lezárultak a huszadik század második felében. 1944 és 1994 között az említett fegyveres összetûzések közül 27 zárult le többé-kevésbé véglegesnek tekinthetô módon. Ebbôl 12 esetben az egyik fél egyértelmû gyôzelmével értek véget az atrocitások (10 esetben a rebellis kisebbség szenvedett vereséget, 2 esetben a felkelôk gyôzedelmeskedtek), 8 esetben az autonómia valamilyen formájának az odaítélése vetett véget az ellenségeskedésnek, 5 esetben de facto vagy de jure partícióra került sor, 2 esetben pedig egy harmadik fél katonai beavatkozása és az azt követô megszállás csillapította le a kedélyeket.⁶

A hidegháború lezárultát követô változások - fôként az egykori szovjet érdekövezetek térségeiben természetesen - a politikai küzdôtér alanyaivá tették azoknak az etnopolitikai szempontból mobilizált közösségeknek egy számottevô részét is, amelyek korábban, jogharcuk során, nem jutottak el a nyílt konfliktusig. A többé vagy kevésbé formális, vagy leginkább csak deklarált demokrácia körülményei között lehetôség nyílt számukra ugyanis, hogy a szólás- és gyülekezeti szabadság jogával élve, a parlamentarizmus eszközeinek latbavetésével próbálják rendezni vitás kérdéseiket a többségi nemzetekkel. Ezekben a helyzetekben, sajátságos módon, nem az a fô kérdés, ami Habermast foglalkoztatja, hogy nevezetesen miként lehet elejét venni annak, hogy "a közösségi célok kikezdjék a törvény szövetét", hanem az, hogy hogyan lehet egyáltalán definiálni azt az alkotmányos rendet, amely semleges az etnokulturális terminusokban definiált közösségekre nézve, és amely a multikulturalitás adottságai között lehetetlenné vált értékekre vonatkozó konszenzus helyett a "a legitim törvényérvényesítés és a legitim hatalomgyakorlás módszereivel, eljárásaival kapcsolatos konszenzusra" helyezi a hangsúlyt. Hogy a vitás kérdések egyetlen, de a demokratikus átmenet körülményei között gyakran elôforduló vonatkozását említsük itt futólag csupán: a nézetek arra nézve szoktak rendszerint megoszlani az alkotmányos rend és a demokrácia intézményeinek tartalmi elemei fölött alkudozó többségi nemzetek és kisebbségi népek között, hogy melyik legyen annak a politikai kultúrának a nyelve, amely Habermas szerint az "alkotmányos patriotizmust" megtölti tartalommal, és amely a hatalomgyakorlásra vonatkozó "procedurális konszenzus révén érvényre juttatja a törvényesség elveinek az univerzalizmusát".⁷ Ilyen és hasonló nézeteltérések összefüggésében ugyanis sajátos ördögi kör szokta elôadni magát: azt, amit a kisebbségek követeléseik minimumaként gondolnak el, a többségi nemzetek rendszerint a szecesszió irányába megtett elsô lépésként értékelik, a többség által felkínált engedmények maximumát pedig a kisebbségek az asszimilációhoz vezetô úton megtett elsô lépésként fogják fel.

A közelmúlt eseményei a Balkánon, azon belül a daytoni béke egyre nyilvánvalóbb csôdje, a helyzet megnyugtató rendezésének a kilátástalansága a nemzetközi erôk megszállása alatt levô Koszovóban (a "multikulturális Koszovó" létrehozásának a tekintetében mindenekelôtt), de akár a békésebb vidékek elhúzódó vitái is például Macedóniában, Bulgáriában, Szlovákiában vagy Romániában azt látszanak alátámasztani, hogy az etnokulturális közösségek alkotmányos együttélésének az intézményes keretei képtelenek ellátni azt a szerepet, amelyet a nyugati szakértôk által sûrûn ajánlgatott modellek - az állampolgári nacionalizmus (az etnikai nacionalizmussal szemben), az alkotmányos patriotizmus vagy az állampolgárság kulturális különbségekre vonatkozó toleránsabb változatai (inclusive citizenship) - látnak el a fejlettebb demokráciákban. Az említett helyeken a nyugati típusú integráció intézményei üresjáratúak, és egyre fokozottabb mértékben érvényesül a szegregációra való hajlam, mint a vitás kérdések egyetlen hatékony kezelési módja.

Sem a fegyveres konfliktusig eljutott etnopolitikai mobilizáció, sem a parlamentarizmus eszközeivel élô kisebbségi jogharc esetében nem arról van szó tehát, amirôl a sokak által mérvadónak tekintett multikulturalizmus beszél, vagyis a kulturális terminusokban definiált egyén és a konszolidált demokráciákra jellemzô jogrend viszonyáról. A tét ezekben az esetekben az egymást kulturálisan megkülönböztetô csoportok jogi és hatalmi viszonyainak az igazságos rendezése egy demokratikus állam keretei között, ehhez pedig a multikulturalizmus legelterjedtebb változatai semmilyen kapaszkodókat nem nyújtanak. A multikulturalizmusnak az az akcepciója tehát, amely Romániába begyûrûzött, és meghatározó módon uralja a kérdéssel kapcsolatos nyilvános diskurzust, nemhogy nem segíti elô az etnokulturális együttélés intézményes feltételeivel kapcsolatosan kibontakozott vitát, hanem egyenesen hátráltatja azt.

A soron következôkben a multikulturalizmus egy olyan változatának a vázlatos bemutatására teszek kísérletet, amely a multikulturalizmus érvrendszerét az etnokulturális közösség szempontjából is végiggondolja. Az irányzat Will Kymlicka nevéhez fûzôdik, és - noha voltak elôzményei - gyakorlatilag azzal kezdte a pályafutását, hogy 1995-ben megjelent a Multicultural Citizenship címû kötet.⁸ Kymlickát, egészében véve, az a törekvés motiválja, hogy a klasszikus liberalizmus belsô ellentmondásait és következetlenségeit kiküszöbölve bebizonyítsa, hogy a helyesen fölfogott és következetesen végigvitt liberalizmus alkalmas arra, hogy megvesse az etnokulturális igazságosság alapjait, anélkül, hogy ez a klasszikus liberalizmus alapvetô értékeinek, az individuális szabadságnak és autonómiának a föladását eredményezné. Másképpen fogalmazva, Kymlicka az etnokulturális közösségek közötti egyenlôség és igazságosság liberális megalapozására tesz kísérletet (elméletét a kisebbségi jogok liberális elméleteként nevezi néven a szerzô), és innen nézve törekvése úgy is értékelhetô, mint a kommunitarizmus kihívására adott sajátos válasz, amely gyökeresen más, mint amelyet John Rawls választott, aki a Theory of Justice címû korszakalkotó mûve ellen intézett kommunitárius támadásokat követôen visszakozott, és bírálói, Michael Sandel, Aladair McIntyre, Charles Taylor és Michael Walzer érveinek engedve fokozatosan föladta az egyén autonómiájának a liberális eszményét.⁹

A továbbiakban Kymlicka elméletének két olyan vonatkozását ismertetem részletesebben, amelyeket relevánsaknak érzek a multikulturalizmus különbözô romániai értelmezéseinek, a viták fogyatékosságainak összefüggésében: az egyik a multikulturalitás fogalmának a Kymlicka által nyújtott értelmezése, a másik a liberális, demokratikus jogállam etnokulturális semlegessége mellett lándzsát törô tévhit módszeres cáfolata.

A világ etnokulturális adottságai (a több mint 10 000 nyelvéhez, kultúrájához, hagyományos életformájához ragaszkodó etnikum) és az ez idô szerint való etnopolitikai elrendezettsége (valamivel kevesebb, mint 200, a nemzetközi államközösség által elismert állam) között tátongó mély szakadék egyre fokozódó tudatosulása ellenére, a világ kulturális változatosságára vonatkozó diskurzus rendszerint összemossa az etnokulturális sokféleség különbözô típusait és elfedi azok megjelenési formáinak az eltérô eredetét, különbözô természetét. Az etnokulturális közösségek különbözô típusai más és más körülmények között tagozódtak be a történelem során az ez idô szerint létezô politikai közösségekbe és államkeretekbe, ami döntô mértékben meghatározza helyzetüket, problémáik természetét, és nem utolsósorban azt a viszonyt, amelyet a többségi nemzetekkel szeretnének kialakítani.

Kymlicka megállapítja: különösen két, alapvetô etnokulturális kategória összemosása jár sok bonyodalommal mind a politika-elméletben, mind a gyakorlati politikában. A multikulturalitás kérdéseirôl vitázók legtöbbször elmulasztják észrevenni, hogy egészen más természetû kérdésekrôl van szó akkor, ha az etnokulturális különbözôség - eredete alapján - arra vezethetô vissza, hogy egy korábban államalkotó vagy legalábbis önmagát igazgató, területileg koncentrált kultúra betagozódik valamilyen történelmi fordulat folytán egy új, nagyobb államkeretbe, és hogy más a felmerülô problémák jellege akkor, ha a kulturális pluralitás a más etnikumú egyének bevándorlásával hozható összefüggésbe.

A történelmi változások következtében új állami keretek közé betagozódott etnokulturális közösségek - Kymlicka nemzeti kisebbségeknek nevezi ezeket - többnyire elkülönülô, mintegy párhuzamos társadalmakat alkotnak a politikai nemzetek keretein belül, és az autonómia vagy az önkormányzat különféle változatainak a kivívásán fáradoznak, mert csak annak révén látják biztosíthatónak létük és kulturális sajátosságaik fennmaradását. Az egyénenként vagy családonként bevándorlók célja ezzel szemben az állampolgársággal járó jogok minél szélesebb körét élvezni, és minél elôbb egyenlô tagként integrálódni a befogadó társadalomba. A bevándorlók által létrehozott közösségek - amelyek megnevezésére Kymlicka az etnikai csoport terminust használja - természetesen maguk is ragaszkodnak kultúrájukhoz, és jogharcuk részét képezi rendszerint az identitásuk elismertetésének érdekében folytatott küzdelem, de ezt nem az önkormányzat vagy az autonómia párhuzamos intézményrendszere által szeretnék biztosítva látni, hanem a befogadó társadalom törvényes és intézményes kereteinek a feszegetésével, úgy, hogy azok befogadóbbakká és toleránsabbá váljanak az etnokulturális különbségekre nézve.

Azokat az államokat, amelyek nemzeti kisebbségeket foglalnak magukba, Will Kymlicka többnemzetiségû (multinational) államoknak nevezi, míg a nagyszámú bevándorlót befogadó országok számára a többetnikumú (polyethnic) megnevezést tarja fenn. E különbségtételbôl fontos következmény adódik: azokat az államokat, amelyek etnikai kisebbségeket foglalnak magukba, Kymlicka megítélése szerint nem lehet nemzetállamoknak tekinteni. A fenti definíció szerint ugyanis a nemzeti kisebbségek olyan közösségek, amelyek önkormányzati hagyományokkal és - ennélfogva - többé-kevésbé teljes intézményrendszerrel rendelkeznek, saját nyelvük és kultúrájuk van, továbbá olyan területeken élnek, amelyet hagyományosan szülôföldjüknek tekintenek és amelyen ôk alkotják a többséget. E szempontok alapján a legteljesebb mértékben kimerítik a nemzet fogalmának a legtöbb szakértô által használt ismérveit, következésképpen jelenlétük egy adott állam politikai keretei között, tekintet nélkül arra, hogy ez a jelenlét egy föderatív szerzôdés vagy más természetû határmódosulás következménye, sajátos megvilágításba helyezi a többség arra vonatkozó erôfeszítéseit, hogy az illetô államot nemzetállamként határozza meg.

A világban manapság mind a nyugati típusú, liberális demokráciák körében, mind az egykori szovjet tömb utódállamaiban, de a harmadik világ országaiban is bôven találhatni többnemzetiségû államokat, akkor is, ha ezt a legtöbb kormányzat vonakodik elismerni. A többnemzetiségû jelleget eredményezheti a többé vagy kevésbé önkéntes, kölcsönös elônyök érdekében létrehozott föderáció, amint az Belgium és Svájc esetében történt, vagy ôshonos lakosok területeinek az elfoglalása, amint arra Kanada, Finnország és Új-Zéland eseteit lehet példaként említeni.

A közhiedelem ellenére, az Egyesült Államok is többnemzetiségû ország - állítja Kymlicka. Nem csak a sokat szenvedett indiánok és az alaszkai eszkimók teszik azzá, hanem a Puerto Ricó-iak, Hawaii bennszülött népessége, a guami chamorrok, vagy a chicano népesség leszármazottai is, akiket Texas, Új-Mexikó és Kalifornia területeinek az elfoglalásával kebelezett be az Egyesült Államok, az 1846-1848-as mexikói háborút követôen. Guam és Puerto Rico mellett az indiánok is különleges státust mondhatnak magukénak, a Guam és Hawaii szigetek lakóinak messzire menô nyelvjogai vannak, Puerto Ricóban a spanyol az egyetlen hivatalos nyelv. Ezek a példák természetesen fölöttébb marginálisok, arányaiknál fogva az amerikai nemzeti identitás kialakításában nem juthatnak szerephez. Ez teszi mindenekelôtt lehetôvé, hogy a nemzeti kisebbségek puszta létét, önkormányzati jogaik adottságát az Egyesült Államok keretei között sok politikus és elméletíró elhallgatja, vagy megpróbálja egyenesen letagadni.

Az etnokulturális sokféleség másik forrása az emigráció. A három legnagyobb célország Ausztrália, Kanada és az Egyesült Államok, a világ legális bevándorlóinak több mint a fele e három ország valamelyikét választja. Az ötvenes évek végéig, a hatvanas évek elejéig a befogadó államok nyíltan asszimilációs politikát folytattak, olyan intézkedéseket foganatosítván, amelyek a bevándorlóknak az uralkodó kulturális normákhoz való igazodását és teljes beolvadását voltak hivatottak biztosítani. Az ún. "anglo-konformitás" követelményét a politikai stabilitásra hivatkozó érvek támasztották alá elsôsorban, de elô-elôfordultak olyan érvek is, amelyek a más kultúrák etnocentrikus megbélyegzésével és a befogadók kulturális felsôbbrendûségével indokolták az asszimilációt, illetve tûntették fel azt morálisan is megalapozottnak. Az anglo-konformitás követelménye azt eredményezte, hogy a befogadó államok visszautasították az olyan letelepedni vágyók kérelmeit, akik asszimilálhatatlannak tartott - rendszerint külsô jegyek alapján megkülönböztethetô - népcsoportokhoz tartoztak: Kanada és az Egyesült Államok korlátozta a kínai bevándorlók számát, Ausztrália pedig csak fehérbôrû immigránsokat fogadott.

A hetvenes évekkel kezdôdôen a három nagy immigrációs célország fokozatosan feladta az asszimilációs politikát, és a bevándorlók kulturális identitására, szokásaikra nézve toleránsabb gyakorlatot honosított meg. A bevándorlók számára lehetôvé vált, hogy megôrizzék és gyakorolják hagyományaikat, önkéntes egyesületeket hozzanak létre erre a célra, és rövidesen beigazolódott, hogy a markáns kulturális identitással és fejlett etnikai öntudattal rendelkezô immigránsok is képesek integrálódni a befogadó ország intézményrendszerébe, elsajátítani a hivatalos nyelvet, lojális és produktív állampolgárokká lenni.

Az erôszakos asszimilációs politika így fokozatosan teret vesztett, - s noha nem minden ellenállás nélkül - a bevándorlók ragaszkodása hagyományaikhoz egyre kevésbé minôsült "hazafiatlanságnak". A hivatalos nyelv elsajátítása mindazonáltal követelmény maradt. Ausztráliában és az Egyesült Államokban az ötvenedik életévüket még be nem töltött bevándorlók esetén ez a feltétele az állampolgárság megszerzésének, Kanadában pedig a két hivatalos nyelv - az angol és a francia - valamelyikét kell ehhez megtanulniuk. E kérdéssel kapcsolatban Kymlicka arra a sajátos paradoxonra hívja föl a figyelmet - Gerald Johnson véleményét idézve -, hogy az anglo-konformitásnak a nyelvi követelményekre leszûkített változatában a történelem iróniája érhetô tetten, amennyiben a "minden ember egyenlônek született" alkotmányos megállapítás köré szervezôdô liberális köztársaság a többnyelvû birodalmak történelmében nem ismert módon és kérlelhetetlenséggel írja elô állampolgárai számára a közös nyelv használatát.

A bevándorlók ragaszkodása kultúrájukhoz, az asszimilációs trendekkel való szembefordulásuk nem jelenti azonban egyúttal azt is, hogy az immigráns csoportok a párhuzamos társadalom és a kultúrájuk kibontakoztatásához elengedhetetlennek érzett intézményrendszer igényével állnának elô, amint az a nemzeti kisebbségek esetben szokott történni. Etnokulturális sajátosságaik megôrzéséhez a befogadó társadalom hivatalos intézményrendszerén belül ragaszkodnak, miközben érdekeik elsôdlegesen ahhoz fûzôdnek, hogy a társadalom fô áramának elismert és egyenlô jogokat élvezô polgárai legyenek. Nem élnek ôseik által hagyományosan birtokolt területeken, életformájuk, tradícióik nem kötôdnek valamely földterület erôforrásaihoz és nem jellemzi ôket az önkormányzás valamilyen történetileg kialakult és huzamosan gyakorolt intézményes formája.¹⁰ Csoportos alakzataikat elsôsorban az önkéntesség jellemzi, és az etnokulturális igazságosságért folytatott küzdelmük az integráció körülményeinek a befolyásolására szorítkozik: olyan értelemben próbálják tágítani a befogadó társadalom törvényes és intézményes kereteit, hogy azok minél toleránsabbak és befogadóbbak legyenek az etnokulturális sajátosságok tekintetében. Az immigrációs célországok társadalmai e folyamatok eredményeként szubkultúrák laza aggregátumának a képét fogják mutatni, véli Kymlicka, olyan szubkultúrákét, amelyek szervesen illeszkednek a társadalom norma- és intézményrendszerébe, és amelyek sajátos párhuzamosságokat mutatnak a kanadai angol és francia kultúrájú befogadó közegek esetén például, amelyekkel teljesen analóg viszonyrendszert építenek ki rendszerint az egyazon kultúrájú bevándorlók különbözô csoportjai. Ez indokolja a többetnikumú társadalmak megnevezésre vonatkozó terminológiai opciót.¹¹

A multikulturalitás fogalmának ez a - nemzeti kisebbségekre és bevándorló etnikumokra egyaránt vonatkozó - kétértelmûsége okolható mindenekelôtt azért, hogy a terminus gyakran ad lehetôséget egymásnak ellentmondó értelmezésekre, illetve akár különféle érdekeknek alárendelt manipulációkra is.

Kanadában, a hetvenes években például ez a kétértelmûség tette lehetôvé, hogy a kormányzat multikulturális politikája ellen egyidôben tiltakoztak a francia ajkú állampolgárok, akik attól tartottak, hogy a multikulturalizmus a québeciek társnemzeti ambícióinak a letörését és bevándorlókként való kezelésének a célját fogja szolgálni, és azok az aggodalmaskodók, akik újabb, önkormányzati igényekkel fellépô etnokulturális csoportok megjelenésétôl tartottak, az angol és a francia mellett, e kormányzati politika érvényesítésének következtében.

A fogalmat sajátos kétértelmûsége arra is alkalmassá tette, hogy az immigrációs célországok, amelyek nemzeti kisebbségeket is magukba foglalnak, rá hivatkozva bújjanak ki a kisebbségeknek biztosítandó jogok kötelezettsége alól. Az Egyesült Államok, egyes dél-amerikai országok, Ausztrália és Új-Zéland kitartóan azt az álláspontot képviselte a nemzetközi szervezetekben, hogy immigrációs országok lévén, nincsenek kisebbségeik. Minekutána az ENSZ 1966-ban ratifikálta a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányát, amely 27. paragrafusában a nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatos elôírásokat tartalmaz, több újvilágbeli ország sietett hangsúlyozni, hogy az elôírások csak azokra az államokra vonatkoznak, amelyek rendelkeznek nemzeti kisebbségekkel. Erre az érvre való hivatkozással Ausztrália, Új-Zéland, Észak- és Dél-Amerika bennszülött népeinek jogait fellebbezés nélkül lehetett hosszú idôkig semmibe venni. Kymlicka szarkasztikusan említi Brazília példáját, amely oly kitartóan bizonygatta, hogy nincsenek nemzeti kisebbségei, hogy ez az állítás rövidesen meg fog felelni a valóságnak.

A multikulturalitás és a multikulturalizmus fogalmaival való visszaélések egy másik gyakori forrása a kultúra terminus szemantikai tartalmára vonatkozó eltérô értelmezések, amelyek igen gyakran maguk is ideologikus töltetûek, vagy érdekösszetevôk által determináltak. Kymlicka felfogása szerint a kultúra egy nemzet, illetve nép lényegi attribútuma, amennyiben nemzeten, illetve népen egy olyan több generációt magába foglaló (intergenerational ) közösséget értünk, amely hagyományos módon egy adott területen él, azt nemzedékrôl nemzedékre hagyományozódóan szülôföldjének tekinti, és amelyet közös nyelv és történelem jellemez.

Léteznek ezzel szemben, és a - fôként amerikai - multikulturalizmus irodalmában gyakran fordulnak elô olyan értelmezések is, amelyek a kultúra fogalmát bizonyos sajátos jegyek alapján megkülönböztethetô csoportokhoz rendelik hozzá, életstílusbeli, szokásokkal összefüggô, vélekedésekben megnyilvánuló különbségek alapján, vagy éppen valamely önkéntes egyesület tagjaival való elvközösség jellemzésére. Az Egyesült Államokban például, egy "multikulturális" curriculum kidolgozását és meghonosítását célzó törekvés nem jelent mást, mint a marginalizált csoportok - homoszexuálisok, testi és szellemi fogyatékosok, nôk, munkásosztály, ateisták vagy kommunisták - hátrányos helyzetének a felszámolását vagy legalábbis enyhítését. Amennyiben hajlunk arra, hogy a kultúra terminust ebben az értelemben használjuk, abból az következik - figyelmeztet Kymlicka -, hogy a különbözô életstílus-enklávékat (lifestyle enclaves), a társadalmi mozgalmakat, de magukat az egyesületi élet alakzatait is kultúrákként kell kezelnünk, és ebben az értelemben a világ leghomogénebb állama, Izland is szükségszerûen multikulturálissá fog átminôsülni. Ha pedig a kultúra fogalmának az értelmezése szempontjából a másik végletet képviselô álláspontra helyezkedünk, amely szerint a nyugati demokráciákat - és végsô soron az egyre fokozottabb mértékben globalizálódó világot - ugyanaz a modern, urbánus és szekularizált, az indusztriális és posztindusztriális civilizáció által kitermelt kultúra jellemzi, akkor azzal a képtelen következtetéssel kell egyetértenünk, hogy a sem a világon a legtöbb hivatalosan elismert nemzeti kisebbséget magába foglaló államnak, Svájcnak, sem a legtöbb etnikumot tömörítô államnak, Ausztráliának nincs semmi köze a multikulturalitáshoz, hiszen valamennyi kisebbségre és etnikumra a modern kor egyazon életformája a jellemzô.

A multikulturalitás Kymlicka által definiált és használt fogalma nem terjed ki következésképpen azokra a szubkultúrákra, amelyeket többen is a jelenséghez tartozókként tárgyalnak: a sajátos életstílusok által jellemzett csoportokra, társadalmi mozgalmakra és a létüket az önkéntességre alapozó egyesületekre. A hátrányos helyzetû csoportok - nôk, homoszexuálisok, szellemi és testi fogyatékosok - természetesen sok tekintetben hasonló természetû gondokkal küszködnek, mint az etnikumok, hiszen ezen kategóriák egyike is, másika is azoknak a különbségeknek a folytán marginalizálódik és kerül hátrányos helyzetbe a társadalomban, amelyek egyrészt a domináns társadalom által "normálisnak", "megszokottnak" tekintett jellemzôk, másrészt az illetô csoportok rendhagyó partikularizmusai között fellelhetôk. A nôk, homoszexuálisok és fogyatékosok marginalizálódása azonban általánosabb jelenség, amellyel találkozhatni mind a homogén nemzeti államok, mind a nemzeti kisebbségek és etnikumok keretein belül. Az etnokulturális egyenlôség és igazságosság kérdését következésképpen a partikularizmusokra nézve toleránsabb és befogadóbb demokrácia általánosabb problematikájához tartozóként kell kezelni, az etnokulturális kisebbségek jogainak egy kellôképpen magalapozott, adekvát elmélete pedig nem lehet inkonzisztens a marginalizált társadalmi csoportok követeléseivel - állapítja meg Kymlicka.

1998 végén Kymlicka külön tanulmányt szentelt a multikulturalizmus Amerikában meghonosodott fogalmának, felhíván a figyelmet azokra a relevancia-problémákra, amellyel a fogalom amerikai akcepciójának a más térségekre való alkalmazása esetén kell számolnunk, különösen, ha figyelembe vesszük az Egyesült Államok befolyását a nemzetközi kapcsolatokra.¹² A fogalom értelmezésének és használatának reprezentatív képviselôjeként Kymlicka David Hollingert választotta, aki a kilencvenes évek közepén megjelentetett munkájában fölöttébb árnyalt argumentáció bevetésével érvelt az amerikai multikulturalizmus pozitív tapasztalatai mellett.¹³

Hollinger a multikulturális politikák két kategóriájának a megkülönböztetésébôl indul ki, amely szerint létezik egyfelôl egy "pluralista", másfelôl egy "kozmopolita" modellje a multikulturalizmusnak. Értelmezése szerint a pluralista modell az etnokulturális közösségeket idôtálló alakzatokként kezeli, a kollektív jogok alanyaiként. A kozmopolita modell ezzel szemben az egyéni jogok alapján áll, és azt hangsúlyozza, hogy a hibrididentitások és a különbözô közösségekkel való egyidejû szolidarizálások korában a közösségek határai mindegyre módosulásokat szenvedhetnek, és hogy ez sûrûn elô is szokott fordulni. A pluralista multikulturalizmussal ellentétben, amely tiszteletben tartja az etnokulturális közösségek múltból örökölt határait, és intézményesíti azok védelmét, a kozmopolita modell tehát az etnikumközi határok dinamikus és változó jellege mellett teszi le a garast. Szembeszegül a hagyományos csoportlojalitással, a szabad, önkéntes választáson alapuló valahovatartozást (membership) részesíti elônyben.

Ezen elôfeltevések nyomán Hollinger egyértelmûen a kozmopolita modell oldalán foglal állást. Meggyôzôdése szerint a modell fölöttébb eredményesnek bizonyult a távolabbi múltban az európai bevándorlók beilleszkedésének a viszonylatában, és nem kevésbé eredményes napjainkban a dél-amerikai, afrikai, ázsiai immigránsok integrációs statisztikáit tekintve. Elismeri ugyan, hogy a modell hatékonysága kívánnivalókat hagyott maga után, ami a feketéknek az amerikai nemzet "poszt-etnikus" ernyôje alá való befogadását illeti, de meggyôzôdésének ad hangot arra vonatkozóan, hogy ez a teljesítmény sem fog sokáig váratni magára.

Kymlicka élesen fogalmazó tanulmányában Hollinger érvelésének két következetlenségét emeli ki. Egyrészt arra mutat rá, hogy kozmopolita multikulturalizmus melletti állásfoglalás nemlétezôkként kezeli azokat az etnokulturális közösségeket, amelyeket az amerikai állam maga is idôtálló alakzatokként kezel, és megszervezi azok államilag szubvencionált, intézményes védelmét: a Guam, Hawaii, Puerto Ricó-i közösségeket vagy az "önálló nemzetként" elismert indián törzseket. A pluralista multikulturalizmus címére Hollinger által megfogalmazott implicit kritika egyúttal azt is sugallni látszik, hogy a különbözô népcsoportok - és általában a nemzeti kisebbségek - etnopolitikai mobilizációja összeférhetetlen a kozmopolita vagy posztetnikus multikulturalizmus valamennyi elképzelhetô formájával. Holott, érvel Kymlicka, azok a népcsoportok, amelyeket a nyugati demokráciák államalakulatai társnemzetekként ismertek el, mint a québeci franciák, a katalánok vagy a skótok, semmivel sem kevésbé plurális és "posztetnikus" nacionalizmussal jellemezhetôk, mint az amerikai nép. Csakhogy - és ez a kozmopolita multikulturalizmus elméletének második, Kymlicka által kimutatott következetlensége - Hollinger úgy gondolja, hogy a multikulturalizmus kozmopolita jellege kizárólag az állam szintjén érvényesülhet: sem az etnokulturális közösségek államokon belüli alakzatai, sem a világ globális összefüggésében nem lehet szerinte kozmopolita multikulturalizmusról beszélni. Noha a kozmopolitizmus elveinek következetes alkalmazása azt írná elô, hogy a többszörös és hibrid identitások kialakulását ne korlátozzák az államhatárok, Hollinger úgy gondolja, hogy a kozmopolita multikulturalizmus az amerikai nemzet markáns jellemzôje, és hogy az amerikai nemzeti identitással mint olyannal függ szorosan össze.

A multikulturalizmus amerikai akcepciójának a nemzetközi szín-
téren gyakorolt, egyértelmûen pozitívnak aligha minôsíthetô befolyását Kymlicka két példával szemlélteti: egyrészt a québeci helyzetre gyakorolt hatásával, másrészt azoknak a problémáknak a felemlítésével, amelyekkel a közép- és kelet-európai államok szembesülnek napjainkban, a demokrácia fele tartó átmenet során.

Québecre vonatkozóan azt emeli ki, hogy a multikulturalizmus amerikai akcepciójára és tapasztalataira való sûrû hivatkozások nagy hatással voltak a kanadai angol kultúrájú többségre, és számottevôen megnehezítették azoknak a hivatalos elismerési formáknak az általuk való elfogadását, amelyekért a québeci franciák síkra szálltak. Québec elszakadásával - véli Kymlicka - közel sem kellene akkora valószínûséggel számolni, ha a kérdéssel kapcsolatos nyilvános vitában említés történt volna azokról az intézményes megoldásokról is, amelyekkel az amerikai állam a guami vagy Puerto Ricó-i közösségek helyzetét próbálja rendezni.

Ha Québec esetében a kockázat nem túl nagy - a szecesszió bekövetkezte esetén sem kell mással számolni, mint két liberális demokrácia megjelentével legfennebb az észak-amerikai földrészen -, a közép- és kelet-európai országok esetében a tét a békés átmenet a demokráciába, amely zátonyra futhat, ha a többség és nemzeti kisebbségek viszonyát nem sikerül mindkét fél számára elfogadható és megnyugtató módon, intézményes formában rendezni. Az eddigi közép-kelet-európai fejlemények alapján nem nehéz észrevenni, hogy eleddig azok az országok voltak a legsikeresebbek a demokrácia konszolidálása tekintetében (noha hiba volna természetesen sikereiket kizárólag ezzel a tényezôvel összefüggésbe hozni), amelyek nem foglalnak magukba számottevô lélekszámú nemzeti kisebbségeket: Csehország, Szlovénia, Lengyelország és Magyarország. Amíg a demokratizálódás folyamata az említett országok viszonylatában visszafordíthatatlannak látszik, a többi, nemzeti kisebbségeket nagyobb részarányban tartalmazó országok esetében a demokratizálódás folyamatának belsô ellenségei eredményesen tudják kamatoztatni, saját érdekeiknek megfelelôen, a többség és kisebbségek közötti feszültségeket, nem csak a kisebbségi kérdés méltányos rendezését akadályoztatván ezáltal, de a demokratizálódás útjába is akadályokat gördítve. Nem ritka jelenség ma Közép- és Kelet-Európában, hívja fel a figyelmet Kymlicka, hogy a nemzeti kisebbségek követeléseivel szembehelyezkedôk éppen az amerikai modellre hivatkozva indokolják álláspontjukat. Ez a hivatkozási alap elesélyteleníti a térség liberális értelmiségét és politikusait - akiknek az egyéni jogok érvényesítésére szorítkozó diskurzusa képtelen hozzájárulni a hathatós megoldások körvonalazásához -, és kezére játszik a többségi nemzetek nacionalistáinak, akik magabiztosan utasítják el a kisebbségek arra vonatkozó követeléseit, hogy identitásuk hivatalos és intézményes elismerésben részesüljön, a posztetnikus, multikulturális amerikai társadalmat hozván föl meggyôzô ellenpéldaként. A közép-kelet-európai térség többségi nemzeteinek nacionalizmusa következésképpen az amerikai kozmopolita multikulturalizmusra hivatkozva próbál szembeszállni a nemzeti kisebbségek nacionalizmusával, és - a liberális erôkkel sajátos, Kymlicka által "szentségtelen"-nek aposztrofált szövetségre lépve - az etnokulturális különbségekre tekintettel nem lévô politikai nemzet ("civic" nation) létrehozásának a szükségessége mellett érvel. Az eredmény: bizalmatlanság, félelem és mobilizáció a kisebbségek körében, ami - ördögi körként - a többség autoriter reflexeit és hajlamait provokálja.

Hiba volna mindebbôl arra következtetni, zárja le okfejtését Kymlicka, hogy szándékában állna azt sugallni: az Egyesült Államok Közép- és Kelet-Európában a többségi nemzetek nacionalizmusának a kisebbségellenességét támogatná szándékosan, illetve hogy az amerikai multikulturalizmusnak a nemzeti kisebbségek jogaira kellene összpontosítania elsôsorban. Az amerikai társadalom számára a legnagyobb kihívás ez idô szerint a fekete népesség helyzetének méltányos rendezése - a "posztetnicitás" Egyesült Államokbeli szakítópróbája tehát minden bizonnyal ezzel a kérdéssel fog összefüggeni. A multikulturalizmus amerikai akcepcióját illetôen Kymlicka kritikai megjegyzéseinek Közép-Kelet-Európára vonatkoztatott lényege következésképpen az, hogy a Koszovó autonómiája melletti kiállás¹⁴ például kisebb valószínûség-
gel lenne hipokrízisként megbélyegezhetô a szerb - és több dél-kelet-európai - politikus vagy vezetô értelmiségi által, amennyiben a hivatalos amerikai diskurzus szólna arról is, hogy a nemzeti kisebbségek intézményes elismerése és önkormányzati jogosítványokkal való felruházása maga is része az Egyesült Államokbeli multikulturális valóságnak.¹⁵

A kisebbségi jogok ellenzôi gyakran bélyegzik meg a nemzeti kisebbségek törekvéseit premodern, törzsi nacionalizmusként, szembeállítván azt a többségi nemzetek "állampolgári nacionalizmusával" (civic nationalism), amely nincs tekintettel az etnokulturális identitásokra, és úgy definiálja az államot, mint etnikailag és kulturálisan semleges alakzatot, amely állampolgárait egyenlô jogokkal ruházza fel és egyenlô kötelezettségeknek veti alá, függetlenül azok partikularitásaira. Az állampolgári nacionalizmus a társadalomfejlôdésnek egy elôrehaladottabb szakaszára jellemzô, és abban különbözik az "etnikai nacionalizmustól", hogy nem valamely kultúra vagy etnikai identitás intézményes fenntartásában és reprodukálásában jelöli meg a célját, hanem állampolgárok közösségének a megalapozásán szorgoskodik, a demokrácia és az egyenlôség mindenki által elfogadott elveinek megfelelôen. Ezeknek az érveknek a mentén a kisebbségi jogkövetelésekkel szemben fellépôk azt hangoztatják, hogy míg a többségi nemzetek a modernitás követelményeinek megfelelôen hagyják maguk mögött az etnikai nacionalizmus gyermekbetegségét, addig a nemzeti kisebbségek a 19. század szellemét idézik meg követeléseikkel.

A hasonló logikát követô érvek egyszerre két hibát is elkövetnek. Szem elôl tévesztik elôször is, hogy a modernitás, a jóslatokkal és a várakozásokkal ellentétben, nem ásta alá az etnokulturális identitásokat. A modernitás teoretikusai szerint az etnikai és nemzeti identitásoknak veszíteniük kellett volna jelentôségükbôl, vagy valamiféle nemzetek fölötti, kozmopolita identitásnak adván át a helyet, vagy a posztnacionalista, alkotmányos identitások korszakának a beköszöntével. Nem ez történt azonban: tanulmányok már-már követhetetlen sora szól arról világszerte, hogy a nacionalizmusok furcsa reneszánszának vagyunk tanui.¹⁶ A másik hiba a liberális jogállam etnokulturális semlegességének a komolyan vételében érhetô tetten: mint látni fogjuk, ennek a vélt tulajdonságnak semmi nem felel meg a valóságban, és a rá való hivatkozások az említett összefüggésekben a fogalmak rosszhiszemû használatának további példáit konkretizálják.

Mindkét hiba az állam és a kultúra viszonyának a félreismerésébôl fakad, vagy legalábbis annak a kellôképpen végig nem gondolt változataival hozható összefüggésbe.

A liberális demokráciák klasszikus dilemmája, hogy miként lehet az állampolgárok állam elôtti egyenlôségének és egyéni szabadságának egyidejû érvényesülését biztosítani, ha az állampolgárok vallásukra, kulturális hagyományaikra, anyanyelvükre, életformájukra nézve nem egyformák. A második világháborút követôen, amikor elkerülhetetlennek látszott, hogy a két háború közötti, kollektív jogokra alapozott kisebbségvédelmi rendszert egy más szemléletû megközelítés váltsa fel, a fôként liberális gondolkodók körében jelentôs népszerûségre tett szert az a nézet, hogy az egyének számára biztosított egyenlô bánásmód esetén szükségtelenné válhat az etnokulturális sajátosságok intézményes védelme. Az analógiát az állam és az egyház Európa-szerte sikerrel alkalmazott szétválasztása kínálta, amely nem csak a vallásháborúk véres történetének a végére tett pontot, hanem a vallásgyakorlatnak a magánszférába való átutalásával a vallásos kisebbségek - közvetett - védelmét is sikerrel intézményesítette: az egyének számára biztosított a szabad vallásválasztás és -gyakorlás joga, a háborítatlan egyesületi élet és a diszkrimináció elleni védelem.

Abban a szellemi helyzetben, amely a második világháborút követôen a világot jellemezte, magától értetôdônek tûnt, hogy a kisebbségi kérdést is a vallási tolerancia példájának megfelelôen kell rendezni. Az etnokulturális identitás - akárcsak a vallás - az emberek magánéletének fontos vonatkozása, de e tekintetben - érveltek a szemléletváltás hívei - nem várható el az államtól több, mint hogy törvényes feltételeket biztosítson ahhoz, hogy az egyének szabadon választhassák meg identitásukat, ápolhassák azzal kapcsolatos hagyományaikat - mindaddig, amíg ez nem kerül ellentmondásba a többi állampolgár jogaival -, és hogy ne lehessenek ezzel kapcsolatos opcióik következtében diszkrimináció áldozatai. Mindennek természetesen a magánszférára kell korlátozódnia, a nyilvánosságot pedig meg kell kímélni az etnokulturális identitások minden ismérvétôl vagy megnyilvánulásától. Ugyanúgy, ahogy a liberális jogállam nem nyilváníthat hivatalossá egyetlen felekezetet sem, és valamennyit egyenlô tisztelettel kell kezelnie, a kultúrák között sem lehet kitûntetni egyet sem valamilyen elôjogokat biztosító speciális vagy preferált státussal. Az állam és etnicitás ilyen értelmû szétválasztása lehetetlenné teszi tehát az etnokulturális közösségek hivatalos elismerését, valamint a javak, jogok és kötelezettségek elosztásakor az etnikai kritériumok figyelembevételét.

Ennek a nézetnek számos híve akadt a háború utáni liberálisok táborában. A vele kapcsolatos érvek - gyakran továbbgondolt, árnyalt vagy alkalmazott változataikban - napjainkig jelen vannak a politika-filozófiai szakirodalomban. Látványos pályát futott be például Glazer "jóindulatú mellôzés" (benign neglect) fogalma, amely azt szándékozta sugallni, hogy az állam nem érdekelt ugyan az etnokulturális identitások fenntartásában és reprodukálásában, de megértôen elnézi, ha állampolgárai ilyen célokat tûznek maguk elé. Mások, mint Michael Walzer, William Pfapp vagy Michael Ignatieff, az etnokulturális semlegesség ismérvére látták visszavezethetônek az "etnikai" versus "állampolgári nacionalizmus" egyre népszerûbbé váló megkülönböztetését. A legtovább talán Michael Walzer ment el következtetéseiben, aki szerint az állam és etnikum éles szétválasztása a liberális demokrácia egyik lényegi feltétele. Véleménye szerint az államnak az ország társadalmát alkotó valamennyi nemzeti vagy etnikai közösségtôl el kell határolódnia, vissza kell utasítania a partikularitások társadalmi reprodukciójában való részvételt, és meg kell ôriznie semlegességét "a nyelv, történelem, irodalom, hivatalos ünnepek" viszonylatában. Szerinte az etnokulturális szempontból semleges állam egyik legmeggyôzôbb példája éppen az Egyesült Államok, nem utolsósorban arra visszavezethetôen, hogy Amerikának nincs az alkotmány által elismert hivatalos nyelve.¹⁷

A vallásetnicitás analógiájával kapcsolatos, valamint az állam nemzeti semlegességére vonatkozó vélekedéseket - és azok között konkrétan Walzer álláspontját - Kymlicka éles kritikával illeti. Az Amerikával kapcsolatos, hivatalos államnyelvre vonatkozó misztifikáció ellen például négy érvet hoz fel. Emlékeztet mindenekelôtt a tényre, hogy az Egyesült Államok területén törvény írja elô az iskolákban az angol nyelv oktatását. Ugyancsak törvény rendelkezik arról, hogy az angol nyelv elsajátítása - ötven év alatti bevándorlók esetében - feltétele az állampolgárság megszerzésének. Kormányalkalmazottak és tisztviselôk számára kizárólagos követelmény továbbá az angol nyelv ismerete. És végül emlékeztet arra, hogy az Egyesült Államok délnyugati részén valamint Hawaii esetében csak azután jöhetett szóba a föderatív állami státus odaítélése, miután az angol kultúrájú bevándorlók lélekszáma meghaladta az ott élô, ôshonos kisebbségek népességét. Puerto Rico állami rangra való elôrelépését pedig éppen azért ellenzik oly sokan, mert ott aligha lesz egyhamar biztosítható az angolul beszélôk számbeli többsége. Az oktatás nyelvére és a kormánytisztviselôk alkalmazására vonatkozó, valamint az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos rendelkezéseket, akárcsak az adminisztratív egységek határainak a kijelölését - olyan körülmények között, amikor a nemzeti össztermék közel ötven százalékát az állami szektorban állítják elô - aligha lehet olyan kivételekként elkönyvelni, amelyek nem befolyásolják érdemben az állam "nemzeti semlegességét" - állapítja meg Kymlicka.

De általában véve is: a modernitás körülményei között egyetlen állam sem engedheti meg magának, hogy a területén beszélt nyelvek valamelyikét ne kezelje hivatalos nyelvként. A vallás és az etnicitás közötti analógia ezen a ponton is kimutathatóan tarthatatlan. Az állam megengedheti ugyanis magának, hogy a törvényszéki vallásos esküt világi esküre cserélje föl például - és egy többnemzetiségû vagy akár többetnikumú országban ez indokolt kezdeményezés is volna -, de az elképzelhetetlen, hogy a törvénykezés munkájából a nyelvet mint olyant kiküszöbölje.

Amint arra többen is - például Ernest Gellner és Benedict Anderson - rámutattak, a modernitás egyik fontos következménye az volt, hogy az egyes országok az egységes nyelv és az állam egész területére érvényes közösség-, illetve "mi"-tudat segítségével integrálták a társadalmat, és biztosították az állampolgárok egyenlô esélyû hozzáférését a társadalom intézményeihez. Ebbéli igyekezetüket nem feltétlenül kulturális imperializmus vagy etnocentrikus elôítéletek motiválták, hanem a modern korra jellemzô társadalomfejlôdés néhány fölöttébb gyakorlatias követelménye. A modern gazdaságnak megfelelôen képzett és kellô mobilitással rendelkezô munkaerôre volt mindenekelôtt szüksége. A közös nyelven történô, országos standardokat tiszteletben tartó közoktatási rendszer híján aligha képzelhetô el, hogy az ország polgárai egyenlô esélyekkel szálljanak versenybe a munka piacán. A modern jóléti államhoz elengedhetetlen továbbá, hogy az állampolgárok szolidárisak legyenek egymás közt, készek azon áldozatok meghozatalára, amelyeket a szociális szolgáltatások kölcsönösségre alapuló rendszere megkövetel tôlük. A közös mi- és azonosságtudat által összekapcsolt egyének nagyobb valószínûséggel készek ezekre az áldozatokra, a közös nyelv és a közösnek tudott történelem pedig nagyban hozzájárul a kollektív identitástudatok megalapozásához.¹⁸ Kymlikca a maga részérôl a "szocietális kultúra" (societal culture) fogalmát vezeti be az említett folyamat jellemzésére. Szerinte valamennyi, a liberális demokráciák osztályába sorolható állam átesett valamikor fejlôdésének egy olyan szakaszán, amikor a szocietális kultúra egész területére való kiterjesztése volt a legtöbb társadalmi energiát mozgósító cél. A szocietális kultúra következésképpen egy adott területre koncentrálódik, és legfôbb jellemzôje az, hogy a társadalom valamennyi intézményét magába foglalja, a magán- és a nyilvános szférából egyaránt, amelyeket ugyanaz a közösen használt nyelv tesz hozzáférhetôvé bárki számára, aki bírja az illetô nyelvet. A szocietális kultúra átfogja tehát a társas lét valamennyi területét, anélkül azonban, hogy a kultúra tradicionális értelmében vett kulturális vagy vallási szokásokat, életstílusokat, családi vagy kisközösségekre jellemzô partikuláris életforma-elemeket tartalmazná. Ennyiben tehát kevesebb - "vékonyabb", mondja Kymlicka - mint a kultúrafogalom etnográfiai akcepciója, de több is annál, amennyiben pluralisztikus: magába foglalván az adott társadalomban fellelhetô valamennyi, etnokulturális és vallási, életstílus- és meggyôzôdésbeli partikularizmusok által jellemzett réteget. Az így felfogott kultúrafogalom értelmében lehet azt állítani az angolul beszélô amerikai állampolgárokról, hogy egyazon kultúra által integráltak, amely azonban nem zárja ki a különféle vallási, értékrendszerbeli vagy életstílusára vonatkozó személyes opciókat.

Mi történik azonban akkor, ha egy ország - a Kymlicka által definiált értelemben - multikulturális? Az etnikumok jelenléte általában nem szokott akadályokat gördíteni a szocietális kultúra létrehozásának az útjába. Mint alább látni fogjuk, egy megfelelô módon definiált immigrációs politika a szocietális kultúra konszolidálásának fontos eszköze lehet. A nemzeti kisebbségek viszonya a szocietális kultúra projektumához ezzel szemben problematikusabb szokott lenni. Általában mindkét félen - mind a többségen, mind a kisebbségen -, valamint a történelmi elôzményeken is múlni szokott, hogy a kisebbség a szabadságjogok intézményesítését, vagy az etnokulturális elnyomás veszélyét fogja látni a szocietális kultúra létrehozására irányuló törekvésekben. Ennek megfelelôen a történelem egyaránt kínál példákat arra, hogy a szocietális kultúra kiszorított minden alternatív törekvést egy ország területérôl - Franciaország és Németország esetében például -, mint ahogyan olyan esetek is ismeretesek - Belgiumban, Svájcban, Kanadában vagy Spanyolországban -, ahol a nemzeti kisebbségek ellenálltak az egységes szocietális kultúrába való integrációt kierôszakolni próbáló, rájuk nehezedô nyomásnak, és létrehozták a maguk párhuzamos szocietális kultúráit, annak nyelvi és minden más, intézményes kellékével együtt.

A szocietális kultúra létrejötte egy állam területén tudatos és következetes kormányzati politikán múlik. Az elsô és legfontosabb döntés, amelyet egy kormányzatnak meg kell hoznia valamely szocietális kultúra konszolidálása érdekében a nyelvvel függ össze. Amikor egy kormányzat eldönti, hogy milyen nyelvet használ az állampolgárokkal való kommunikációjában, milyen nyelven folyik az oktatás az iskolákban, milyen nyelv segítségével értekeznek egymással az emberek az állami hivatalokban, a törvényszékeken, egészségügyi intézményekben, akkor egyúttal a szocietális kultúra jövôjére nézve is meghozta a legfontosabb határozatot. Ami egyben azt is jelenti, hogy az a nyelv, amelyet nem éltet valamely szocietális kultúra, a modern, indusztrializált társadalom körülményei között elôbb a fokozatos marginalizációra, majd az elhalásra van ítélve. Az ilyen nyelvet ritualizált formában képes éltetni hosszabb-rövidebb távon a - gyakran fanatizált - elit, vagy elszigetelt, a társadalom fôáramából kimaradt, hagyományos közösségek körében maradhat fenn, ugyancsak bizonytalan ideig. A kormányzatnak a hivatalosan elismert, nyilvánosan is használható nyelvekre vonatkozó döntése tehát - a többnemzetiségû államok esetében - egyúttal arra is vonatkozik, hogy mely szocietális kultúráknak van jövôje az illetô állam területén.

A szocietális kultúrák életképességét, fennmaradási esélyeit döntô módon befolyásolja továbbá a kormányzat immigrációs politikája. A bevándorlás jótékony hatással lehet a szocietális kultúrára, amennyiben az immigránsok számát a kormányzat ellenôrzése alatt tartja, és ha a bevándorlók elsajátítják a befogadók nyelvét, magukévá teszik azok történetét. A többnemzetiségû államok esetében azonban az immigrációnak káros következményei is lehetnek, fôként a nemzeti kisebbségekre nézve. A nagyszámú, kellô hatékonysággal asszimilált bevándorló a természetes népszaporulati folyamatokat zárójelbe téve változtathatja meg a kisebbség népesedési részarányát, ami az utóbbi politikai jelentôségének és befolyásának a csökkenését eredményezheti. Az is elô szokott fordulni, hogy a kormányzat bátorítja a bevándorlók olyan területeken való megtelepedését, amelyeket hagyományos módon nemzeti kisebbségek mondanak magukénak. Ezt történt például az Egyesült Államok délnyugati térségében, ahol az angol telepesek száma fokozatosan meghaladta az ôshonos chicanok és indián törzsek lélekszámát. Ha a térség ôshonos népei a vesztes mexikói háborút követôen jogosítványokkal rendelkeztek volna a bevándorlási politikát illetôen, ma Amerika délnyugati részén nagy valószínûséggel a kisebbség kultúrája által dominált, Québec- vagy Katalónia-szerû alakulattal kellene számolnunk - állapítja meg Kymlicka. Az Egyesült Államok föderatív kormányzata azonban másként határozott. Ellenôrzése alatt tartotta a bevándorlók számát, elôírta nekik milyen nyelvet kell használniuk vagy elsajátítaniuk, és - mint láttuk - akkor ítélte oda a térségnek a föderatív állam státusát, amikor az angol kultúrájú telepesek kényelmes többségben voltak.

A kormányzatoknak megannyi további eszköz áll a rendelkezésére a szocietális kultúra jövôjének a befolyásolásában. A hivatalos ünnepek megválasztásától az iskolai tanrendek összeállításán át a belsô, adminisztratív alegységek határainak a kijelöléséig (ami történhet úgy, hogy azáltal a nemzeti kisebbségek viszonylagos számbeli többségre, és ennek folytán hatalomra tegyenek szert az általuk lakott területeken, vagy ellenkezôleg, úgy, hogy ez a többség felszámolódjék), valamennyi intézkedés a szocietális kultúra - vagy kultúrák - fennmaradási esélyeire van befolyással. Az ilyen természetû döntések minden modern állam lényegéhez hozzátartoznak.

A szocietális kultúrák kiépítésének és konszolidálásának a folyamata, egy másik szemszögbôl nézve, voltaképpen nem egyéb, mint a nemzetépítés (nation-building) projektuma, annál az egyszerû oknál fogva, hogy a szocietális kultúra nyelve rendszerint az országot benépesítô etnokulturális többség nyelve szokott lenni. Amikor egy kormányzat eldönti, hogy melyik lesz az ország területén a hivatalos érintkezés nyelve, mit oktatnak az iskolákban, melyek lesznek a hivatalos ünnepek, mi a feltétele az állampolgárság megszerzésének, melyek az állam hivatalos szimbólumai, akkor ezeket a döntéseket nem csak az etnocentrikus elôítéletek reflexeiként értékelhetjük tehát, hanem arra irányuló törekvésként is, hogy a szabadság és egyenlôség intézményes feltételei minden állampolgár számára hozzáférhetô módon megteremtôdjenek. Ezek a döntések azonban elkerülhetetlenül egy bizonyos nemzeti identitást definiálnak - akkor is, ha nem folyamodnak feltûnô módon az etnonacionalizmus nyelvezetéhez -, és ilyen körülmények között az állam etnokulturális semlegességérôl, állam és etnicitás éles szétválaszthatóságáról beszélni képtelenség. A Michael Walzer által a nemzeti neutralizmus prototípusának tekintett Amerika esetében sem volt ez másként: az angol telepesek "formatív népességnek" (formatív population) tekintették magukat, abban az értelemben, hogy "az ô kezükben volt a politikai kezdeményezés, övék volt a nyelv, ôk határozták meg a munka és a települések formációját, a bevándorlóknak az ô mentális habitusaihoz kellet igazodniuk", idézi ezzel kapcsolatosan John Highamet Kymlicka.

A nemzetépítés folyamata tehát akarva-akaratlan elônyökhöz juttatja az állam többségi polgárait azokkal szemben, akik nem beszélik annak hivatalos nyelvét, illetve más kultúra által szocializáltak. Charles Taylor például a következôket írja ezzel kapcsolatban: "Amennyiben egy modern társadalom esetében lehet »hivatalos« nyelvrôl beszélni, a szó legteljesebb értelmében - vagyis olyan nyelvrôl és kultúráról, amelyet az állam szponzorizál és ír elô az állampolgárai számára, és amely a gazdaság és az államügyek nyelve is egyben -, akkor ez nyilvánvalóan hatalmas elônyére van azoknak az egyéneknek, akiknek az illetô nyelv és kultúra sajátjuk. A más nyelven beszélôknek egyértelmû hátrányokkal kell számolniuk. Számukra nem nagyon marad más lehetôség, mint hogy egy második nyelvet használjanak mindennapi tevékenységeik során, vagy asszimiláció útján próbálják eltûntetni a különbségeket a
hivatalos nyelvet anyanyelvként beszélôk és maguk között. Vagy, amennyiben nincs ínyükre ez a második, sanyarú kilátás, felléphetnek a határok átrajzolásának az érdekében, és olyan politikai, gazdasági vállalkozásokba kezdhetnek, amelyeknek az ô anyanyelvük lesz a hivatalos nyelve."¹⁹

Kymlicka szerint a fenti dilemmával szembesülô etnokulturális közösségek elôtt gyakorlatilag három lehetôség áll nyitva, amelyek közül az egyes közösségek - kisebbségek, etnikumok vagy más etnokulturális csoportosulások - természetüknek megfelelôen szoktak választani.

Az elsô lehetôség az állandó marginalizáció, amelyet a vallásos szekták teológiai meggyôzôdésüknek megfelelôen vállalnak önként. Az amerikai Amish vagy a kanadai Hutterita közösségek például egyszerûen semmiféle igényt nem támasztanak az egyetemi oktatásban vagy a törvénykezésben való részvételre, és teljesen kirekesztik magukat a nyilvánosságból, mert életformájuk, hitéletük szempontjából irrelevánsoknak tekintik azokat.

Az integrációt - és több generáció viszonylatában az asszimilációt - a bevándorlók közösségei által létrehozott etnikumok szokták rendszerint választani. Az empirikus adatok tanúsága szerint csak nagyon ritkán fordulnak elô annak esetei, hogy a bevándorlók tiltakoznak a befogadó ország hivatalos nyelvének az elsajátítására vonatkozó kötelezettség ellen, vagy hogy gyerekeiket visszatartanák az állam nyelvén történô oktatástól: nyilvánvaló ugyanis számukra, hogy a többség nyelvének az ismerete elengedhetetlen feltétele annak, hogy a társadalmi szolgáltatások és opportunitások minél nagyobb mértékben legyenek számukra is hozzáférhetôkké. A szülôföld elhagyására, családi és társadalmi kötöttségeik fölszámolására vonatkozó - az esetek többségében egyáltalán nem könnyen meghozott - döntést végsô soron ez a szándék motiválta. A bevándorlók esetében tehát a szocietális kultúrába való integrálódás nem szokott különösebben nehezen kezelhetô gondokat kitermelni. A befogadó államnak legfeljebb arra kell figyelmet fordítania - amennyiben nyomás nehezedik rá az etnokulturális igazságosság szempontjainak a figyelembevétele tekintetében -, hogy az integráció és asszimiláció türelmes és emberséges feltételeit teremtse meg: küszöbölje ki az etnocentrikus elôítéleteket a nyilvánosságból és az iskolai tanrendekbôl, legyen a lehetôség szerint inkluzív a hivatalos ünnepek kijelölésekor, és hogy próbálja elejét venni annak, hogy az állami szimbólumok etnokulturális érzékenységeket sértsenek.

A többségi nemzetek nemzetépítô projektumával kapcsolatos hátrányokra való reagálás harmadik változata a nemzeti kisebbségeket szokta jellemezni rendszerint, akik ezekre a kihívásokra a maguk nemzet-építô törekvéseivel válaszolnak - a történeti tapasztalat alapján - az esetek döntô többségében. Az ô esetükben nem csak arról van szó, hogy etnokulturális adottságaik folytán számolniuk kell a kommunikáció eszközeként más nyelvet használó közintézményekbôl, gazdaságból, akadémiai életbôl való kiszorulással, hanem azzal is, hogy a többség által létrehozott szocietális kultúra, nyelvi behatároltsága folytán, veszélyezteti a kisebbség hagyományos módon teljes, a szocietális kultúra több funkcióját is betöltô intézményrendszerét. A kisebbségek válasza ezekre a kihívásokra az szokott lenni, hogy szembeszegülnek az integrációs trendekkel, és saját nyelvük, kultúrájuk hivatalos elismertetésért szállnak síkra. Ebbéli igyekezetükben pedig olyan módszerekhez folyamodnak, amelyek semmiben sem különböznek a többség nemzetépítô törekvéseitôl. Ugyanúgy fontosnak tartják, hogy a közös nyelv tegye kisebbségi társadalmuk minden tagja számára hozzáférhetôvé sajátos kulturális tartalmaikat, közvetítse annak intézményes opportunitásait, megalapozza szolidaritásukat. Ugyanúgy fontosnak tarják a saját kultúrájuk értékeit megjelenítô közoktatást, érdekeik fûzôdnek a belsô határok kijelöléséhez, és elejét próbálják venni annak, hogy a bevándorlás - vagy erôszakos betelepítések - eredményeként megváltozzék az általuk lakott területek etnokulturális arculata. A kisebbségek nemzetépítô törekvései semmivel sem kevésbé modern törekvések tehát mint a többségi nemzetek megfelelô projektumai, hiszen tekintettel vannak mindarra, amire a modernitás körülményei között - mint láttuk - valamennyi etnokulturális közösségnek szüksége van a fennmaradáshoz. A kérdés az következésképpen, hogy ha a többségi nemzetek nemzetépítési törekvései legitimnek és a modernitás követelményeihez igazodóknak tekinthetôk, miért vitatható el ugyanez a nemzeti kisebbségek közösségeitôl - különösképpen ha azok akaratuk ellenére tagozódtak be a létezô állami keretekbe?

Kymlikca szerint azért, mivel a nemzetépítés liberális szempontból elfogadható, a többségi nemzetekre és a nemzeti kisebbségekre egyaránt érvényes standardjait illetôen mind ez idáig nem jutott konszenzusra a nemzetközi közvélemény, de nem utolsó sorban a liberális jogállam etnokulturális semlegességére vonatkozó, széles körben osztott és gyakran hivatkozott meggyôzôdés is okolható. Ez a semlegesség - mint láttuk - mítosz, hiszen nincs olyan állam, amely ne törekednék a szocietális kultúra létrehozására, és amely ne tartana arra igényt, hogy polgárai magukénak tekintsék és egymással politikai közösséget alkossanak. Az etnikai semlegességnek, vagyis az állam és etnicitás - a vallási tolerancia példájára történô - szétválasztásának a következetes végigvitele a gyakorlatban azt jelentené, hogy egyetlen etnikum sem kapna hivatalos elismerést, az állam pedig közjavakat szolgáltató vállalkozássá degradálódnék, amely fogyasztókat szolgál ki, anélkül, hogy polgárainak a lojalitására és áldozatkészségére számítana. Ilyen állam azonban nincs, és feltételezhetô, hogy a rá való hivatkozások ahhoz hasonló - etnokratikus - érdekekrôl árulkodnak, amelyek az elôzô fejezetben tárgyalt módon a nemzeti kisebbségek fogalmát az etnikumok általános kategóriájában próbálják föloldani, követeléseiket pedig a bevándorlók törekvéseinek a szintjére lefokozni. A nemzeti többségek számára elfogadható megoldások visszaszorítása az immigrációs politikák szintjére, az integráció fontosságának a hangoztatása - mint láttuk - elkerülhetetlenül asszimilációt eredményez. S noha a nemzeti többségek sok esetben ezt látnák a legszerencsésebb megoldásnak, a nemzeti kisebbségek számára éppen ez az a perspektíva, amely az etnopolitikai mobilizációt a legrövidebb távon képes kiváltani.

Hiba volna a fentiek alapján azt feltételezni, hogy a kisebbségek nemzetépítô törekvései szükségszerûen szecessziós mozgalmakhoz vezetnek. A különbözô autonómia-formák, a föderalizmus, a nyelvhasználati, oktatási és immigrációs kérdésekre vonatkozó jogosítványok - vagyis a kisebbségi társadalom saját szocietális kultúrához való jogának a hivatalos elismerése - a konkrét adottságok függvényében bizonyulhatnak alkalmasnak arra, hogy a kisebbség intézményes biztonságban érezze magát a többség által uralt etnopolitikai keretek között.

Kymlickát a multikulturalitással kapcsolatos, a fentiekben röviden összefoglalt megfontolások (és természetesen további szempontok, amelyek itt most nem kerülhettek bemutatásra) arra indították, hogy fölvesse a kisebbségi jogok liberális elméletének szükségességét. Meggyôzôdése szerint a klasszikus liberalizmus alapelvei nem csak arra alkalmasak, hogy az egyén autonómiája és szabadsága mellett törjenek lándzsát, hanem arra is használhatók, hogy fölvessék a világ ez idô szerint való elrendezettségével kapcsolatosan az etnokulturális igazságosság kérdését, és azon belül az etnokulturális terminusokban definiált csoportok közötti egyenlôség és a közösségi autonómia követelményét. Az, ahogyan ennek a kényes kérdésnek a szóba hozatalára Kymlickánál sor kerül, nemhogy nem jelent eltávolodást a klasszikus liberalizmus eszmeiségétôl, hanem ellenkezôleg: nyilvánvalóvá válik, hogy a kisebbségi lét sajátos körülményei között a közösségek közötti egyenlôség és a csoport-autonómia - annak megfelelôen, ahogyan ez magától értetôdônek számit az államalkotó etnokulturális közösségek esetében - elengedhetetlen feltétele annak, hogy a kisebbségekhez tartozó egyének esetében beszélni lehessen individuális autonómiáról, szabadságról vagy az egyének közötti egyenlôségrôl.²⁰ Kymlicka elméletének jelentôs érdeme továbbá, hogy nem valamiféle teljesíthetetlen követelményrendszert próbál kanonizálni a kisebbségi jogok liberális elmélete címszó alatt, hanem a liberális demokráciák létezô gyakorlatában fellehetô példákra utalva mutatja ki a liberalizmus belsô ellentmondásait és következetlenségeit, annak elmaradottságát a modern demokráciákra jellemzô és a világban több helyen is fellelhetô intézményrendszerekhez képest.

A közép-kelet-európai, és azon belül a romániai kisebbségi kérdés összefüggésében a multikulturalitással kapcsolatos, Kymlicka neve által fémjelzett diskurzusnak legalább két vonatkozásban lehet tehát jelentôsége. A javasolt nézôpontváltással és a rá jellemzô terminológiai leleményességgel hozzájárulhat egyrészt ahhoz, hogy kimozdítsa a holtpontról az összebékíthetetlen álláspontok között megfeneklett vitát, sajátos megvilágításba helyezvén mind a többség(ek) által képviselt egyik másik nézetet, mind a kisebbségi elvárások némely, minden következményében végig nem gondolt kitételét. De hozzájárulhat, másrészt, annak a széles körben elterjedt nézetnek a fölülbírálásához is, hogy a kulturális különbségekbôl fakadó problémák, többségek és kisebbségek vitás kérdéseinek az összefüggésében a liberalizmusnak nincs érdemi mondanivalója.

---------------------------------------

¹ Monica Spiridon azt írja például egy, a kultúra egyetemessége mellett lándzsát törô, lendületes esszében, hogy "Sajnos nem elsô ízben kerül arra sor, hogy egy fogalom akkor kezd látványos karriert befutni Romániában, amikor eredetének helyszínén pályafutása éppen befejeztéhez közeledik. Vagy amikor valamilyen reális szükségletre úgy fogalmazódik meg az inspirálatlan válasz, hogy a szükségesnek látszó szívátültetést például egy ... hiányzó tüdô átültetésével próbálják orvosolni." Splendoarea si mizeria unui concept: multiculturalismul. In: Altera, anul V. 12/1999. 34.

Egy elhíresült, polémiát kiváltó esszéhez fûzött post scriptumban Ovidiu Hurduzeu a következôket írja: "Tudatában lévén mindannak a kockázatnak, amellyel fehér, az amerikai egyetemi miliôhöz tartozó férfi mivoltomból fakadóan kell számolnom, felhívást intézek a román értelmiséghez arra vonatkozóan, hogy legyen KÖRÜLTEKINTÔ ÉS ÉBER (ÎNDEMN LA LUCIDITATE SI VIGILENTA). Mert ha engedni fog az illúzióknak és az opportunizmusnak - amelyeknek a veszélye ezúttal Nyugatról fenyeget -, elôfordulhat, hogy húsz esztendô múltán Valachia, Erdély és Moldova föderalizált, »autonóm« térségeiben fog élni; gyerekei és unokái pedig »multikulturális« iskolákban fognak »kárpáti« »történeteket« tanulni egy bizonyos sovén és falocentrikus Eminescuról" (Kiemelés az eredetiben - S. L.). Noua identitate a omului occidental. România Literara, nr. 37/1998. 13.

Balázs Sándor egy nagy lélegzetû, a fogalmak tisztázásának a szándékával fogalmazott igényes esszéjében arra figyelmeztet, hogy multikulturalizmus egyes nyugati országokban népszerû változata nem tekinthetô relevánsnak a romániai viszonyok közepette, hiszen "Nekünk a kisebbségi sorba kerülés után nem kellett megszerkesztenünk a nemzeti azonosságunk fenntartását, ápolását szolgáló civil szervezôdéseket, hiszen ezekkel régóta rendelkezünk. Legfeljebb kegyetlen harcot kellett vívnunk elismertetésünkért az új államalakulatban, amikor a mi kultúránk kivirágzását államilag biztosító támogatónkat a hatalomváltozás következtében elvesztettük. Nekünk nincs szükségünk egy folyamat betetôzésére azzal, hogy beemelik kultúránkat valamilyen »multi«-ba. Mi már odalent rég kiérleltük magunkban és saját állami mûvelôdéspolitikánkkal cizelláltuk szellemi önfenntartásunk biztosítékát, saját kultúránkat. Kanada, Ausztrália vagy más »bevándorlóország« nem lehet mintaképünk, hiszen Románia multikulturalitása mint adottság merôben különbözik az övékétôl." Multikulturalizmus és egyetem. In: Erdélyi Múzeum, LX. kötet, 1-2. füzet, 1998. 7-8.

Horvát István pedig a következôket írja egy helyen: "A multikulturalizmus Romániában mindenekelôtt ideologikus jelentôséggel bíró eszköz..., amelynek bevetése azt a célt szolgálta, hogy segítségével visszaszoríthatók legyenek az RMDSZ pretenciói a politikai nemzet fogalmának az újraértelmezésére vonatkozóan. Mind a fogalom szemantikai hálója, mind az a körülmény, hogy divatos dolog rá hivatkozni, alkalmassá tette a terminust arra, hogy ilyen módon instrumentalizálódjék. Mi több, a fogalom arra is alkalmasnak bizonyult, hogy a rá való hivatkozás révén lekerüljön a napirendrôl a politikai nemzetfogalom újraértelmezésének a kérdése, így ugyanis a kisebbségi nacionalizmust nem kell immár a többség érdekeire és értékeire hivatkozva visszaverni, hanem föl lehet azt tüntetni elítélhetô, minden legitimitást nélkülözô színekben, egy integrációs ideológia nevében. Ahelyett tehát, hogy az elismerés politikájának a szerepét játszaná el (itt a szerzô Charles Taylor the politics of recognition fogalmára utal - S. L.), a multikulturalizmus, a fogalom Romániában elterjedt értelme szerint, a kisebbségi nacionalizmus korlátozására alkalmazott eszköz; ahelyett, hogy az eligazodás ideológiai céljait szolgálná, ideológiai fegyverré minôsült át." Multiculturalismul în România: alternativa sau eschiva? In: Irina Culic, István Horváth, Cristian Stan (szerk.): Reflectii asupra diferentei. Editura Limes, Cluj 1999. 9-10.

A multikulturalizmus egyes, liberális irányzataiban fellelhetô, a nemzeti kisebbségek szempontjából jelentôséggel bíró emancipatórikus relevanciáiról Adrian Miroiu munkáiban olvashatunk, aki a kilencvenes évek közepétôl közöl, tiszteletre méltó következetességgel, noha nem minden kritikai él nélkül, ebben a kérdéskörben. Fontosabb munkái: Democratia într-o lume a diferentelor. In: Revista de cercetari sociale, vol. 4, 1995. 135-151.; Teorii ale dreptatii (szerk.), Editura Alternative, Bucuresti 1996, valamint Filosofia în haine de gala. Editura All Educational, Bucuresti 1998.

A multikulturalizmus etnokulturális szegregációt favorizáló következményeirôl és ezzel szemben a perem- vagy hibrididentitások affirmációs lehetôségeinek a szükségességérôl Feischmidt Margit írását lehet említeni: Multiculturalismul: o noua perspectiva stiintifica si politica despre cultura si identitate. In: Altera, anul V, 12/1999. 5-26.

² Joe L. Kincheloe - Shirley R. Steinberg: Changing Multiculturalism. Open University Press, Buckingham-Philadelphia 1997.

³ Peter Lamborn Wilson: A multikulturalizmus ellen. In: Élet és Irodalom, 1996. július 19.

⁴ Our Creative Diversity. Report of the World Commission on Culture and Development, UNESCO, 1996. 16., illetve 25.

⁵ A hivatkozott adatok a Minorities at Risk címen ismertté vált kutatás adatai közül valók. A kutatást Ted Robert Gurr kezdeményezte 1986-ban, 1988 óta a marylandi Egyetem Center for International Development and Conflict Managemnet intézetének a keretei között zajlik. Vö: Ted Robert Gurr: Minorities, Nationalists and Ethnopolitical Conflict. In: Chester A. Crocker - Fen Osler Hampson - Pamella Aall (szerk.): Managing Global Chaos. Sources and Responses to International Conflict. United States Institute of Peace Press, Washington, D.C. 1996. 53-79.

⁶ Chaim Kaufmann: Possible and Imposible Solutions to Ethnic Civil Wars. In: Michael E. Brown - Owen R. Coté, Jr. - Sean M. Lynn-Jones - Steven E. Miller (szerk.): Nationalism and Ethnic Conflict. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts 1996-1997. 235-265.

⁷ Jürgen Habermas: Struggles for recognition in the Democratic State. In: Habermas: The Inclusion of the Other. Studies in Political Theory. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts 1998. 203-239.

⁸ Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. A Liberal Theory of Minority Rights. Clarendon Press, Oxford 1995.

⁹ A liberalizmus-kommunitarizmus vita történetét elmélyült alapossággal ismerteti például Stephen Mulhall - Adam Swift: Liberals and Communitarians. Blackwell, Oxford - Cambridge 1992. A rá nehezedô kommunitárius nyomásnak engedve, Rawls arra hivatkozva kezdett eltávolodni az egyén autonómiájának az eszményétôl, hogy a valóságban a legtöbb ember nem érzi szükségét annak, hogy az életrôl alkotott felfogását szabadon alakítsa, arra vonatkozó meggyôzôdését idôrôl idôre felülbírálja. Az emberek döntô többségének megkérdôjelezhetetlen bizonyosságokra, az életben eligazító autoritásokra van szüksége inkább, ennélfogva a liberalizmus hagyományos fogalmaihoz való ragaszkodás "szektás" magatartásnak minôsül. Rawls mindazonáltal nem adja fel teljességgel az autonómia követelményét, hanem arra tesz kísérletet, hogy a politikai liberalizmus fogalmának a bevezetésével szûkebbre vonja annak érvényességi körét.

¹⁰ Kymlicka elismeri: nem lehet kizártnak tekinteni, hogy valamely bevándorló csoport, amely kellôképpen nagy számban telepszik meg egy kompakt, ôshonos népek által nem, vagy csak gyéren lakott területen, nemzeti kisebbséggé váljék azáltal, hogy önkormányzati jogokat vív ki a maga számára. Végsô soron nem történt más az új világbeli brit telepesek, vagy a Puerto Ricó-i spanyol, illetve a québeci francia bevándorlók esetében sem. A telepesek célja nem az elfoglalt területek kultúrájába való beilleszkedés volt, hanem saját kultúrájuk meghonosítása az új élettérben. Esetükben egy intézményileg teljes, önmagára nézve elégséges társadalom létrehozása volt a tét, nem az egyénenként - vagy családonként - való beilleszkedés.

Elméletileg elképzelhetô, hogy valamely befogadó ország olyan immigrációs politikát folytasson, amely a bevándorlók ilyenszerû viselkedését támogatná, illetve bátorítaná, de ez idáig nem ismeretesek ilyen példák.

Egyre gyakrabban találkozhatni ezzel szemben azzal a véleménnyel, miszerint az egyesült államokbeli spanyol nyelvû közösség egyre fogyó érdeklôdést mutat az angol nyelvû és kultúrájú társadalom fôáramába való integráció iránt, és hogy növekvô tendenciákat mutató számarányuk folytán az öntörvényûség irányába látszanak elmozdulni. Ezzel kapcsolatban Kymlicka arra mutat rá, hogy az egyesült államokbeli spanyol nyelvû közösség nem egynemû, és ezt a körülményt, az említett kérdés összefüggésében, hiba volna szem elôl téveszteni. Az Amerikában élô spanyol ajkú népesség egyaránt magába foglal nemzeti kisebbségeket - ilyenek a chicanók és a Puerto Ricó-iak -, valamint dél-amerikai bevándorlókat. Az utóbbiak kategóriája sem homogén: amíg az állampolgárság vagy a letelepedési engedély megszerzése szempontjából esélytelen spanyol bevándorlók - miként a magukat számûzöttnek tekintô kubai menekültek vagy az illegális mexikói bevándorlók - nem látják értelmét, sem perspektíváját a beilleszkedésnek, addig a letelepedési engedély megszerzésében esélyes spanyol nyelvû bevándorlók tekintetében az integráció - adott esetekben pedig egyenesen az asszimiláció - folyamata gyorsabb, mint száz évvel korábban. Az angol nyelv iránti érdektelenség ezzel szemben tény Puerto Ricóban, ahol a domináns kultúra spanyol nyelvû. Elôfordulhat, hogy idôvel az amerikai spanyol identitásnak olyan formája fog megjelenni, amely elmossa ezeket a belsô törésvonalakat, egyelôre azonban ez a megnevezés nem több, mint nemzeti kisebbségek, bevándorlók és számûzöttek közös fedôneve. Vö. Multicultural Citizenship. 16.

¹¹ Adott esetekben - amint ez a három nagy immigrációs célországra, Ausztráliára, Kanadára és Egyesült Államokra nézve is érvényes - ugyanazon ország egyidôben lehet többnemzetiségû és többetnikumú. Fontos továbbá megjegyezni, hogy az immigráció természetesen nem kizárólag az Újvilágra jellemzô jelenség. A második világháborút követôen Franciaország és Nagy-Britannia is viszonylag nagyszámú bevándorlót fogadott be egykori gyarmatairól; más országok, mint pl. Svédország, a világ minden tájáról érkezô menekülteknek biztosított otthont; míg Németország például az ideiglenes letelepedôkként számon tartott és végérvényesen maradni szándékozó - fôként török - vendégmunkások összefüggésében szembesül az immigráció jelenségével.

¹² American Multiculturalism in the International Arena. Dissent, Fall 1998. 73-79.

¹³ D. Hollinger: Postethnic America: Beyond Multiculturalism. Basic Books, New York 1995.

¹⁴ A tanulmány a NATO koszovói beavatkozása elôtt íródott.

¹⁵ Több kritikusa is fölfigyelt arra, hogy a Kymlicka-féle multikulturalitás-fogalmat megalapozó kategorizáció (az etnokulturális pluralitás forrásaira vonatkozóan) nem meríti ki az etnokulturális sokféleség minden lehetséges forrását. Egy újabb keletû tanulmányában, a kérdés körül idôközben kibontakozott polémia konklúzióit figyelembe véve, Kymlicka árnyaltabb képet rajzol az etnokulturális pluralitás forrásaira és változataira vonatkozóan. Vö.: Relatiile etnice si teoria politica occidentala. In: Altera, 10/1999. 95-148.

¹⁶ A modernitás és nacionalizmus viszonyáról lásd: Charles Taylor: Nationalism and Modernity. In: Robert McKim - Jeff McMahan (szerk.): The Morality of Nationalism. Oxford University Press, New York - Oxford 1997. 31-56.

¹⁷ M. Walzer: Comment. In: Amy Gutmann (szerk.): Multiculturalism and the "Politics of Recognition". Princeton University Press, Princeton 1992. 100-101.

¹⁸ Vö. Ernest Gellner: Nations and Nationalism. Blackwell, Oxford 1983 és Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. New Left Books, London 1983.

¹⁹ Charles Taylor: i.m. 34.

²⁰ A kisebbségi sorban élôk összefüggésében gyakran hallani például az esélyegyenlôség követelményére való hivatkozást. Ritkábban vagy szinte egyáltalán nem hangzik el ezekben a kontextusokban azonban, hogy a kultúrájához ragaszkodó, a nyilvánosságtól mindazonáltal önmagát elszigetelni nem kívánó kisebbségi egyénnek e célok érdekében éppen kétszer akkora erôfeszítést kell kifejtenie, mint amekkorára egy többségi esetében van szükség. S ha ez az egyenlôtlen tehereloszlás indokoltnak is tekinthetô a többség által uralt államrend szempontjából, el kell ismernünk, hogy kompenzáló intézkedések - és végsô soron a differenciált állampolgárság bizonyos formáinak az intézményesítése - híján "egyenlôségrôl" beszélni az összefüggésében már-már cinizmus.