magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VI. ÉVFOLYAM - 2000. 2. (20.) SZÁM - Romániai magyar magánegyetem
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Biró A. Zoltán

Romániai magyar magánegyetem,
székelyföldi szemszögbôl

Tonk Sándor professzor vitaindítója a tervezett romániai magyar magánegyetem létrehozásával kapcsolatos alapkérdéseket definiálja. A Sapientia Alapítvány létrehozása, a szakindítási és intézményfejlesztési pályázatok kiírása - akarva-akaratlanul - pragmatikussá teszi a magyar magánegyetem kérdésköre körüli, sok éve húzódó, indulatoktól sem mentes nyilvános párbeszédet. Amennyiben ma már az a kérdés, hogy a tervezett egyetem "milyen legyen", ez a helyzet értelemszerûen a részmegközelítéseket helyezi elôtérbe. Egy sor válaszcsomagot kell megfogalmazni, nem csupán a regionális érdekek, hanem a szakmai érdekek vagy a mûködtetési technikák vonatkozásában is. Az alábbi javaslatcsomag sem kíván több lenni, mint pragmatikus részmegközelítés. Érdekeket, mûködési elveket, kivitelezési eljárásokat egyaránt tartalmaz, abban a reményben, hogy a várhatóan más szemszögbôl is megfogalmazódó részmegközelítésekkel együtt szakmai egyeztetések alapanyaga lehet.

1.

Ez a magánegyetem alapítási folyamat nem jelenti a romániai magyarság ún. egyetemproblémájának a megoldását. Elôször is azért nem, mert a romániai magyarság egyetemproblémája egyetlen intézmény létrehozásával - legyen az bármennyire nagy, erôs stb. - nem oldható meg. S természetesen nem oldható meg ez a probléma egyetlen határozott, erôteljes intézményteremtési gesztussal sem. Ehhez a romániai magyarság túlságosan nagy létszámú, túlságosan rétegzett, s társadalmi dinamikájában túlságosan kiszámíthatatlan. A felsôfokú képzéssel kapcsolatos gondok megoldása csak több síkon, több intézményi szerkezetben, a változó feltételekhez újra és újra alkalmazkodva képzelhetô el. Ezt a problémát nem lehet letudni. Újabb és újabb intézmények, felsôfokú képzési formák tervezésével és beindításával mindaddig foglalkozni kell, amíg a magyar fiatalok egyetemre akarnak járni. A mai felsôfokú tanulási ambíciókat véve alapul ez vélhetôen még egy ideig így lesz.

2.

A fentiek alapján a Sapientia Alapítvány által tervezett intézmény is csak részmegoldás lehet. Ezen a téren azonban alapvetôen újat hozhat. Még pontosabban: gyakorlatilag csak akkor van értelme ezzel a részmegoldással foglalkozni, ha az elmúlt tíz év más részmegoldási kísérleteihez képest valami újat tud hozni. Ha olyan elemet tud behozni, amely már nem csupán kísérlet, hanem - egy részterületen - valóban megoldás is. Az új kezdeményezés elôtt álló kihívás nyilvánvaló. Gyakorlatilag minden eddigi magyar intézményfejlesztési és intézményteremtési kísérlet a rehabilitációt (a magyar nyelvû felsôfokú oktatás korábbi szerkezetének visszaállítását) vagy a "térfoglalást" tartotta fontosnak. A rehabilitációs törekvések a magyar nyelvû felsôfokú oktatás korábbi szerkezetének visszaállítását hangsúlyozta, a "térfoglalási" gyakorlat (amit keretteremtésnek is nevezhetünk) minél több képzési hely teremtését, minél több szak indítását, minél több magyar egyetemi hallgató felvételét tartotta központi kérdésnek. Ez az intézményteremtési magatartás a romániai magyarság közelmúltbeli története, illetve a mai helyzete alapján teljességgel érthetô és elfogadható.

A Sapientia kezdeményezése azonban teljesen új esélyt, az intézményteremtési magatartások körében egy újabb modellt jelenthet. Olyan intézmény létrehozási modellt, amely nem a számszerûsített paramétereket, nem a fizikai vagy szimbolikus "falakat" tekinti kiindulópontnak, hanem a holnapnak szóló képzési tartalmat és a képzés minôségét. Innen nézve a Sapientia kezdeményezése valóban részkezdeményezés, hiszen nem lehet a szó szoros értelmében véve a "tömeges képzés" helye, s aligha kell arról álmodozni, hogy belôle nô majd ki a romániai magyarság "egyetlen nagy egyeteme". Persze az intézmény erdélyi megálmodóinak, s különösen azoknak, akik helyi szinten részintézményeket kívánnak létrehozni, nem könnyû lemondani az impozáns méretekben és nagy számokban való gondolkodásról. Már csak azért sem, mert régiónkban közel fél évszázadon át nem a társadalmi hasznosság és a minôség, hanem sokkal inkább a nagy méret és a nagy szám adta a társadalmi feladatok teljesítéséhez a legitimitást. (Nem véletlen például, hogy a székelyföldi ún. távoktatás és kihelyezett tagozatos képzés legitimitásának megteremtésében is mind a mai napig a kibocsátott diplomák száma a fô adu.)

A képzés tartalmára és minôségére vonatkozó kérdések fontossága mellett egyetlen egy érvet szeretnék felhozni. Ha összehasonlítjuk a romániai román nyelvû képzési szerkezetet a magyar nyelvû képzési szerkezettel, akkor a magyar oldalon meghökkentô "anakronizmust" látunk. Miközben a román nyelvû képzésben több tucat olyan szak mûködik, amelynek tananyaga egyértelmûen a mai és a várható társadalmi/gazdasági átalakulás szereplôi számára kínál hasznosítható tudást, a magyar nyelvû képzésben a klasszikus "egypályás" szakok újraindítása és bôvítése a tét. A következmény igen egyszerûen megfogalmazható: a magyar fiatalok nem vesznek részt olyan képzésben, amely több területen is hasznosítható, pragmatikus, a nemzetközi mezônyben is "fölismerhetô" tudást kínál. A magyar fiatalok nem, vagy csak igen kis mértékben vesznek részt annak a kialakítandó romániai euroelitnek a képzésében, amely a következô évtizedek társadalmi, gazdasági folyamatait várhatóan levezényli. A magyar családokhoz nem jut el az ilyen képzést kínáló román nyelvû szakok ajánlata (a család szerepe az egyetemi pálya kiválasztásában még mindig jelentôs), a középiskolák alig foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, a magyar nyelvû képzés választható kínálata ilyen szakokat nem tartalmaz (kivéve a közgazdaságtudományi képzést, amelynek tartalma remélhetôen rövidesen átalakul). A mai román nyelvû állami szerkezetet utánzó magyar nyelvû képzési szerkezet ezt a feladatot rövid távon aligha tudja megoldani, hiszen a mûködô "egypályás", klasszikus szakok mûködtetése is sok gonddal jár.

Természetesen egy jól átgondolt, megtervezett magyar nyelvû magánegyetem nem csupán ezt a fentebb jelzett gondot oldhatná meg. De ha képes lesz arra, hogy a romániai magyar nyelvû felsôfokú képzés kényszerû "anakronizmusa" mellett esélyt adjon a pragmatikus, rugalmas, jól konvertálható tudástôke felhalmozására, akkor ezzel rendkívül fontos részfeladatot old meg.

3.

A képzési tartalom és a minôség kérdése egy olyan problémakört is elôtérbe hoz, amelynek említése minden esetben kedélyeket borzol és érzelmeket gerjeszt. Ennek lényege a következô: miközben a klasszikus "egypályás" szakok kiépítése és mûködtetése terén bizonyíthatóan van "hazai" potenciál, a pragmatikus, rugalmas, eurokonform szakok tervezése, kiépítése terén jelentôs know-how behozatalra szorulunk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az igencsak élénk társadalmi változások és a sûrûn emlegetett globalizációs trendek árnyékában pragmatikus és eurokonform tudástôkét ígérô intézménytervek nem is születtek, a romániai magyar társadalmi nyilvánosságban (ahol mindenki igyekszik gyorsan elmondani ötleteit és megvalósításait) ilyen képzési helyek igénye nem vált közbeszéd tárgyává. De ugyanezt mondhatom az általam ismert "belsô" intézményfejlesztési javaslatokról és koncepciókról, s nemkülönben a témával foglalkozó szakmai és politikai kerekasztalok vitáiról.

A Sapientia egyik nagy esélye az, hogy intézményes és - a hazai résztvevôk számára - "kötelezô" keretet adhat az intézménytervezési és intézményfejlesztési know-how behozatalához. Föltehetôen be kell látnunk azt, hogy nem csak a telekommunikációs rendszer vagy a bankszektor fejlesztésében szorulunk komolyabb tudástranszferre, hanem a felsôfokú képzés tervezése és szervezése terén is.

4.

Az elmondottak alapján nyilvánvalónak tûnik, hogy a magyar nyelvû magánegyetem létrehozása a szó szoros értelmében véve "külföldi beruházás". Nem csupán anyagi vonatkozásában, hanem legalább olyan mértékben a tudástôke kihelyezésében és mûködésbe hozásában is. Ez az értelmezés akarva-akaratlanul felveti a helyszín, a helyszínek kérdését. Jól hangzó érvek szólhatnak amellett, hogy a kisebb-nagyobb mértékben meglévô infrastruktúra, a helyi munkaerô legyen a "telephelyválasztás" fô szempontja. De legalább ennyi érv szól a "zöldmezôs" beruházás mellett is, amely az intézménytervezésre, a humán erôforrás- fejlesztésre sok szempontból optimálisabb keretet ad. Ha a tulajdonos tudja, hogy mit akar, akkor a választás rendszerint nem kérdés, hiszen a fejlesztési forgatókönyvhöz választják a helyszínt és nem fordítva.

A székelyföldi régió szempontjából a Sapientia kezdeményezése a legfontosabb 1989 utáni kihívás, s egyben az elsô igazán komoly társadalomfejlesztési esély. Nem kell különösebben bizonygatni azt, hogy a székelyföldi régiónak a városi és részben a megyei önkormányzatokon kívül nincsenek olyan erôs, mûködô intézményei, amelyek a tömbmagyar vidék talpon maradását következetesen és kiszámítható módon támogatnák. Az életszínvonal a romániai átlaghoz mérten kisebb mértékben, de fokozatosan romlik, a magyar népesség száma abszolút értékben és etnikai arányaiban csökken, a fiatal és középkorosztály kifele irányuló migrációja állandósult, az infrastrukturális fejlesztés az alapvetô civilizációs hiányok pótlására szorítkozik (víz- és villanyvezetés, csatornázás, gázvezetékek építése, az úthálózat "életben tartása"). Mindeközben országosan kiemelkedô a középfokú oktatásban való részvétel, és tartósan magasak a felsôfokú képzés iránti aspirációk, a kommunikációs elérhetôség gyorsan javul (mobiltelefon, Internet), a kezdeményezô és vállalkozói kedv tartósan magas, a regionális és etnikai identitás erôsödik.

A pozitív és negatív elemek mozaikszerû együttléte a periferikus helyzetû régiók általánosan ismert jellegzetessége. Kimutathatóan egymás mellett van a kitörési lehetôség (amelyhez már nincsenek külsô segítség nélkül mozgásba lendülô endogén kapacitások) és a további lefele pörgés veszélye (amelyet a globalizációs trendek akarva-akaratlanul támogatnak).

Ebben a kontextusban a magyar nyelvû magánegyetem (egy részének) megjelenése jóval többet jelent, mint évente néhány száz egyetemi diploma kiállítása, néhány tucat egyetemi oktató kinevelése. Ez a "jóval több" elsôsorban nyilván nem az intézményt létrehozók, a "befektetôk" szempontja, hanem sokkal inkább a régió érdeke. Azé a potenciális befektetési célponté, amelynek elvben minden érvet fel kellene sorakoztatnia, hogy felhívja magára a figyelmet.

5.

Azt már többen elmondták, önkormányzati határozatokba foglalták, hogy a tervezett magyar nyelvû magánegyetem a Székelyföldön igen jelentôs helyi erôforrásokat fog mozgósítani. Olyan anyagi, intézményi, szellemi erôforrásokat, amelyek más hasonló dimenziójú elképzelés híján, és jelentôs külsô kezdeményezés, anyagi és szellemi transzfer híján nem tudnak, nem tudhatnak mozgásba lendülni és koncentrálódni. Ez a bizonyos önerô, ha úgy tetszik: endogén kapacitás, amely a periferikus régiókban rendkívüli külsô stimulus hatására megjelenik és mozgásba lendülhet. Mindez azért van így, mert ez az intézményteremtési kezdeményezés az itt élôk optikájából "áttörést" jelenthet minden korábbi, többé-kevésbé sikeres, jóval kisebb léptékû és szerényebb intézményteremtési kísérlet, vagy álomszerû szép víziók alkalmi felröppentése után. Az ma már nyilvánvaló, hogy kihelyezett tagozatok és az ún. távoktatási képzési formák az intézményteremtés és a minôségi oktatás terén nem érték el azt a szintet, hogy a vidék - akár szimbolikus, akár funkcionális értelemben - saját "húzó" intézményeinek tekinthesse ôket. Az is nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedben az ezernyi helyi szimbolikus identitáserôsítô ünnep és alkalom, kisléptékû intézményteremtési kísérlet után sem teremtôdött meg az a regionális hatáskörû, sajátnak érzett helyi intézmény, amely az etnikai és regionális identitást nem csupán szimbolikus síkon erôsíti, hanem a mindennapi életvezetés pragmatikus dimenzióiban is.

A Sapientia által szervezendô magyar nyelvû magánegyetem székelyföldi "pillére" ebbôl a szemszögbôl a szó szoros értelmében véve a tömbmagyar vidék regionális léptékû kérdése. Elképzelhetô és érthetô, ha kívülrôl nézve ezek az érvek és ezek az érdekek nehezen elfogadhatók. Még nehezebb ezt a - végeredményben a helyi szereplôktôl és helyi vitáktól függetlenül létezô - regionális érdeket a létezô egyetemi központok intézményi és személyi érdekeivel egyeztetni. Az is nyilvánvaló, hogy a régió érdekeit a régió mai szereplôi csak igen áttételesen fogalmazzák meg, személyi és szûk körû lobby-érdekeik sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak. A vidék helyét és szerepét a magyarországi szakértôk sok esetben pontosabban látják, mint az intézményteremtési lázban felhevült, egymást is kijátszó helyi intézménytervezôk.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék