Tonk Sándor vitaindítója - Romániai magyar magánegyetem - számomra három olyan lényeges mozzanatot tartalmaz, amelyek hozzászólásra késztetnek. E problémák az én esetemben az egyetemi élet aktív résztvevôjének a nézôpontjából merülnek fel, aki az utóbbi években nem csak folyamatosan kivette részét az egyetemépítés belsô munkájából, hanem az idevágó gondolatait és elemzéseit számos esetben a nyilvánosság elôtt is megfogalmazta és közzétette.

1. Tonk Sándor szövege a romániai magyar politikusok sikertelen egyetempolitikáját mentegetô, a kudarcokat magyarázni akaró gondolatokkal indít. Azzal a meglepô megállapítással szembesít, hogy "nem kell meglepôdni" politikusaink szélmalomharcán, tervszerûtlen, egybehangolatlan kezdeményezésein, amelyekkel az önálló egyetem hiányát igyekeznek pótolni. Ugyanis a román társadalom és közvélemény - még ha egy számottevô része el is fogadja a magyar nyelvû oktatás gondolatát - változatlanul ellenzi, elutasítja az önálló magyar egyetem ügyét.

Ez a megállapítás egészében félrevezetô, mivel a politika lényegének és értelmének mond ellent. Ha a román társadalom és közvélemény semmiféle ellenállást nem tanúsítana az önálló magyar egyetemi oktatás megszervezésével kapcsolatban, akkor politikusaink ténykedésére sem volna szükség, mert a felmerülô feladatokat, tennivalókat a szakemberek is el tudnák végezni. Politikai lépésekre éppen azért van szükség, mert e problémák megoldása a hatalmi szférában akadályokba ütközik. Itt viszont a felek mindenkori hozzáállása, akarati beállítódása, tárgyaló- és problémamegoldó készsége a politikai kommunikáció terében az egymást folytonosan és kölcsönösen alakító aktivitás eredményeként csapódik le. Abban tehát, hogy a román társadalom és közvélemény negatív hozzáállása a magyar egyetemi oktatás ügyéhez tíz év alatt alig változott, a romániai magyar politizálásnak is szerepe van; a kudarcok, sikertelenségek okait elsôsorban e politizálás jellemzôiben kell keresni. Éppen ezért, ha értelmiségiként tíz év után is azzal próbálkozunk, hogy a másik fél magatartására való hivatkozással mentsük fel ezt a politizálást vállalt felelôsségei és a romániai magyar társadalom és a közvélemény elôtti tisztességes elszámolás kötelezettsége alól, ahelyett, hogy az önmagával való kritikai szembesülésre igyekeznénk rábírni, azt hiszem, hogy nyugodtan felkészülhetünk lelkileg az elôttünk álló újabb tíz év kudarcaira is.

Szerintem igenis meg kell lepôdni azon, hogy az elmúlt tíz év magyar egyetempolitikájából éppen az összehangoltság, a tervszerû, világosan átgondolt és kidolgozott, taktikai lépésekre kellôképpen lebontott és kivitelezett stratégia hiányzott. Ehelyett, és jórészt ennek következtében, a magyar egyetemi oktatás ügye politikai játszmák tárgyává, tétjévé vált. Határozott politikai lépések megtétele helyett az egyetemügy újabb és újabb hullámokban való átpolitizálására került sor, nem csak a román, hanem a kisebbségi magyar politikában is. Itt csak néhány fontosabb mozzanatra utalok, amelyek ennek az egyetempolitikának az elégtelenségeit, a politikai professzionalizmusnak e téren megmutatkozó hiányát bizonyítják: kialakításába nem vonták be kellôképpen a szakembereket, illetve nem azokat vonták be, akik a tényleges szakmai szempontokat képviselik; nem figyeltek oda kellôképpen az oktatási folyamatokat s ezen belül az egyetempolitikát elemzô-értelmezô józan hangvételû, átgondolt, dokumentált tanulmányok megállapításaira; a nyilvánosság fórumain többnyire olyanok váltak, s válnak ma is az egyetemügy szószólóivá, akik nem ismerik ténylegesen az egyetemszervezés és egyetemi oktatás valós problémáit; az egyetemi életben zajló belsô építkezési folyamatokra sem a politikum, sem a média nem figyelt kellôképpen oda, s szinte semmit sem tettek annak érdekében, hogy ezek ismerete pozitív tudatalakító tényezôként bekerüljön a köztudatba. Manapság egyre nehezebb kitérni az elôl a nyitott és nyugtalanító kérdés elôl, hogy vajon az eltelt évtized folyamán a romániai magyar társadalomban csakugyan nem voltak meg egy jóval átgondoltabb, összehangoltabb egyetempolitika feltételei? Vajon nem lett volna mód arra, hogy sokkal hatékonyabban érvényesüljenek a politikai hozzáállás professzionális és morális komponensei?

2. Egy ilyen egyetempolitika hiányának köszönhetôen történhet az, hogy sajnos még ma sem - tíz év után sem - látunk eléggé világosan az egyetemkérdésben. Ennek egyik jele éppen abban a kezdet-szindrómában mutatkozik meg, amely az újabb és újabb egyetemalapítási elgondolásokat jellemzi. Az ilyenszerû elgondolások egyszerûsített gondolati sémáját így lehetne felvázolni: a) a megszületô koncepciónak egy olyan érvrendszer felvonultatásával való megindokolása, amely az összes addigi kezdeményezésekkel, valamint a ténylegesen megvalósult vagy megvalósulásban levô folyamatokkal szembeni bizalmatlanságból táplálkozik, s ezáltal igyekszik ezeket az ügy egésze szempontjából minél jelentéktelenebbeknek, és lehetôleg nem hiteleseknek, azaz az ügy kivitelezése tekintetében nem mérvadóknak feltüntetni, leginkább oly módon, hogy bizonyos múltbeli sikertelenségekre, kudarcokra hivatkozva mintegy biztosra veszi a jövôbeli sikertelenségeiket is; b) mindezek ellentételezéseként önmagát az ügy egyedüli hiteles képviseleteként mutatja be, amely révén most már ténylegesen megteremtôdhetnek a feltételek a megvalósításhoz; c) ily módon önmagát egy olyan kezdetnek tekinti és hirdeti, amelyen egy teljes körû egyetemi oktatási rendszer jövôbeli kiépítésének az igénye-reménye alapulhat. Voltaképpen az ilyenszerû törekvésekben nem az önmagában vett kezdet motívuma kifogásolható, hanem az, hogy az ebbôl kiinduló koncepció mennyire képes vagy nem képes józanul belátni saját lehetôségfeltételeit és az ezekbôl adódó határait.

A jelen vitaindító alapkoncepciójában is e kezdet-szindróma érvényesül. E koncepció valóságmagját az erdélyi önálló magyar alapítványi egyetem vagy magánegyetem létrehozása elôtt megnyíló, reálisnak mutatkozó lehetôség képezi. Ennek megvalósulása egy igen pozitív és hatékony lépést jelenthet az erdélyi magyar nyelvû egyetemi oktatás kifejlesztési folyamatában, két vonatkozásban is: egyrészt azért, mert mint magánegyetemi kezdeményezés egy új elemmel gazdagítja az eddigiekben beindított szervezési formákat, mégpedig olyan irányban, amely e téren új lehetôségek feltárását és kipróbálását, új tapasztalatok megszerzését ígéri; másrészt azért, mert egy ilyen kezdeményezés nem válhat riválisává vagy kiszorítójává a jelenleg meglévô és mûködô struktúráknak, amelyeket amúgy is számos hiányosság, elégtelenség jellemez. Ezeket a komplementaritás jegyében pótolhatja, kiegészítheti, mind a képzési skála, mind az egyetemet végzettek számarányának feljavítása, mind pedig bizonyos háttérintézmények megteremtése tekintetében. Az erdélyi magyar oktatási struktúrában az ilyenszerû magánegyetemi kezdeményezéseknek potenciálisan feltétlenül megvan a maguk szükségessége és helye, s mindaddig, amíg e koncepcionális keretek között maradnak, semmiféle elvi kifogás nem merülhet fel velük kapcsolatban.

3. A kritikai reflexió ott és akkor válik szükségessé, amikor egy ilyen koncepció kilép a maga tényleges tudati hatókörébôl, és megkísérli kiterjeszteni magát arra az egész tudati mezôre, amelyen az erdélyi magyar egyetemi oktatás kifejlesztésére irányuló szellemi munkálkodás folyik. Ilyen benyomás keltôdik az olvasóban akkor is, amikor a vitaindító szövegében egyszer csak a következô homályos, az elôtte és utána álló megfogalmazásokat meglehetôsen kétértelmûvé tevô kijelentéssel találkozik: "Távlati célként áll elôttünk az önálló magyar egyetem." E kijelentés mind az alanyt (kik elôtt?), mind az önálló magyar egyetem fogalmát egy megfoghatatlan általánosság szintjére emeli, amely már korántsem olyan egyértelmû, hogy hogyan is kell érteni ezeket. Itt már észrevétlenül egymásba csúszik a létrehozandó magánegyetemnek a teljes universitas kiépítésére irányuló, egyébként jogos és kivitelezhetôségében a majdani rendelkezésre álló feltételektôl függô távlati célkitûzése, valamint az önálló erdélyi magyar egyetem megteremtésének a romániai magyarság tudatában tíz év óta folyamatosan ébren tartott/ébren élô gondolata. Bár a további fogalmazás lényeges pontokon visszatér a magánegyetem, illetve magánegyetemi hálózat kiépítésének konkrét gondolatához, ezzel a mozzanattal az olvasóban mégis felkeltôdik, s a következô passzusok során, mintegy a sorok között, csak még inkább megerôsítôdik az a háttérillúzió, hogy az itt körvonalazódó magánegyetem-koncepció egy olyan intézmény és hálózat kiépítésén munkálkodik, amelyben távlatilag mégiscsak az erdélyi önálló magyar egyetem megvalósulását látja.

E téren a további megfogalmazásokban éppen az "önálló magyar egyetem" kifejezés körül keltôdik leginkább zavar. Egyrészt a szöveg egy igen pontos megfogalmazását nyújtja az egyetemi önállóság azon gondolatának (Mit értünk önálló magyar egyetemen?), amelyet az önálló magyar egyetem koncepciója mindig is megcélzott, s amelynek az egyedüli tényleges megvalósíthatósága - éppen a dolog természete folytán - csakis egy önálló állami magyar egyetem formájában képzelhetô el és válhat valaha kivitelezhetôvé. Másrészt az is nyilvánvaló - s ez a szöveg ilyenszerû megfogalmazásaiból explicite is kiderül: "A Sapientia Alapítvány fô célkitûzése az egyházi hátterû erdélyi magyar alapítványi magánegyetem létrehozása" -, hogy egy olyan magánegyetem, amelynek koncepciója a vitaindítóban körvonalazódik, ebben az értelemben - szintén a dolog természeténél fogva - nem lehet önálló. Egy magánegyetem, bármennyire is nyitott és demokratikus szellemiséget vállaljon fel, lényegében mindig is egy gazdasági vállalkozás marad, s kötelessége lesz megfelelni a fenntartók elvárásainak. Ennélfogva, és a szükségképpen velejáró tandíj-kötelezettség révén is, egy erdélyi magyar magánegyetem az erdélyi magyarságnak csak meghatározott rétegeihez szólhat, és soha nem lehet önálló a fô pénzforrásokat biztosítók igényeivel, valamint az egyházi háttér elvárásaival szemben.

Egy ténylegesen önálló erdélyi magyar egyetem nem jöhet létre és nem mûködhet másként, csak egy olyan, a romániai magyar kultúrába szervesen beépülô oktatási intézményként, amely ennek a kultúrának és az azt éltetô értelmiségnek az alkotása, s amely az erdélyi magyar közösséget alkotó adófizetô állampolgároktól származó erôforrásokra támaszkodik. A valós önállóság - amelyet nyilván politikailag is biztosítani kell - csakis ezeken a feltételeken alapulhat. A magyar kormánytól származó pénzforrások alapvetôen nem helyettesíthetik a romániai magyar közösség gazdasági erôforrásait, a magyar történelmi egyházak azon törekvése, hogy képletesen magukra vállaljanak hiányzó vagy nem teljesülô állami funkciókat, hosszú távon nem helyettesítheti az állam tényleges kötelezettségeit, egy magát "önállónak" hirdetô magánegyetem megvalósulása nem mentesítheti a politikusainkat attól a bármennyire is kényelmetlen és nehezen kivitelezhetô, de a többségi politikai akarat hajthatatlansága ellenére sem reménytelen és a politikai szerepvállalásaikhoz mindenképpen szervesen hozzátartozó feladat alól, hogy politikai eszközökkel is el kell érni a reális és hatékony önállóságot.

Tapasztalataink szerint az erdélyi magyar egyetemi oktatás kiépítése-kiépülése már jó néhány éve elkezdôdött. Ez egy olyan folyamat, amely több szakaszban, s egyszerre akár több úton haladva valósulhat meg. Menet közben újabb lehetôségek kínálkozhatnak, s a különbözô törekvések jól megférhetnek benne egymás mellett, akár kölcsönösen ki is egészíthetik egymást. Éppen ezért manapság senkinek sem áll módjában egy olyan végsô egészben gondolkodni, amelynek a tervszerû kivitelezéséhez kizárólagos reményeket fûzhet, s minden olyan törekvés, amely valaki(ke)t is az egyedüli hiteles egyetemalapító(k) szerepében akarna feltüntetni, nem lehet más, mint a mai tudatállapotok önkéntelen vagy szándékos manipulálása.

Véleményem szerint egyetlen módja van annak, hogy az erdélyi magyar egyetemkérdés kimozduljon a látszólagos holtpontról: ha e kérdés minden érintettje, mind politikai síkon, mind a szakmai-adminisztratív szférában a maga helyén és szerepkörében ténylegesen, átgondoltan és hatékonyan elvégzi a rá váró, olykor cseppet sem látványos, s a kudarcélményektôl sem mindig kímélô feladatokat.