A szerzô az utóbbi évben heves viták kereszttüzébe került gondolatot, az ökumenikus egyházi tulajdonú, magyar állami felajánlásból felépítendô magyar magánegyetem tervét próbálja írásában a maga érvrendszerével és meglátásával körbejárni, azzal a határozott szándékkal, hogy annak gondolatát minden kételytôl mentesítse, s azt mint az erdélyi magyar felsôfokú képzés üdvözítô megoldását vetítse elénk.

Véleményem szerint a cikk jóhiszemû gondolatmenete a témafelvetésben néhány alapvetô tényezô felett elsiklott, a romániai felsôoktatás helyzetét ugyan valós tények tükrében, de hézagosan, és nem alakulásának folyamatában szemléli. Azokból, következtetésképpen az erdélyi értelmiség-utánpótlást illetôen olyan többé-kevésbé reális számbeli hiányra mutat rá, melyeket - meglátásom szerint -, a vázolt stratégiával épülô magánegyetem nem képes orvosolni.

A témafelvetésben hiányolom, hogy csak a tanulási kedv növekvô mértékére hivatkozik (Bevezetô, 6. bekezdés), de a társadalom várható munkaerôpiacát nem elemzi, sem azt, mekkora a mai és holnapi romániai társadalom anyagi eltartó ereje a munkaerôpiacot meghaladó szakemberképzéssel, vagy a pályamódosításra kényszerülô munkanélküli értelmiség elhúzódó oktatási idejével, illetve az így megnövekedô anyagi ráfordítás terhelésével szemben. De nem tárgyalja a kérdésnek azt az aspektusát sem, hogy a legszegényebb kelet-európai társadalmak legszegényebb kisebbsége tagjainak mekkora a fizetôképessége egy nyilván jelentôs oktatási költségeket igénylô magánegyetemen, egyáltalában az erdélyi magyar társadalomnak van-e anyagi eltartó ereje egy dupla adóztatást jelentô, kompetitív "teljes egyetem"-hez (vö.: Tények és feladatok fejezet 3. pont, utolsó bekezdés).

A mai romániai felsôoktatási hálózat magyar hallgatói körének feltérképezésekor (Bevezetô, 5. bekezdés) nem érthetek egyet azzal, hogy az írás szerzôje ugyanabba a halmazba sorolja az államilag akkreditált rangos intézményeken tanuló fiatalokat, a Partiumi Keresztény Egyetemen jó szándékkal, de nehezen összehasonlítható feltételek (és esetleg eredmények) mellett, akkreditáció hiányában folyó oktatásban részesülôkkel. Ugyanakkor említést sem tesz a - minôségében és honi akkreditációban esetenként megkérdôjelezhetô - magyarországi egyetemek és fôiskolák kihelyezett karain nappali, látogatás nélküli vagy távoktatásban részesülô fiatalokról. Az értelmiségutánpótlás-képzésben az erdélyi magyarság számára valójában elenyészô hatású, sôt a szürkeállomány-vesztést jelentôsen tápláló magyarországi ösztöndíjas vagy önerôbôl történô felsôfokú nappali képzés adatainak taglalását, s annak (morális) társadalmi hatását sem szabadna figyelmen kívül hagyni.

A következôkben Tonk Sándor vitaindítója is két alternatívát körvonalaz:

Az elsô alternatívát sommásan elintézi azzal, hogy "az állami önálló magyar egyetem létrehozása a politikum szférájába tartozik". Azzal egyetértek, hogy egy intézmény beindítása a jelenlegi törvények értelmében politikai döntés függvénye, de az intézményteremtés nem merül ki ebben. Vannak lehetôségek, sôt elvégzendô feladatok egy ilyen döntést elôkészítendô, mely - többek közt - a szakma látványosságoktól mentes, hétköznapi megfeszítô munkáját feltételezi, mely munkát például a Babes-Bolyai Tudományegyetemen belül évek óta a magyar vonal vezetôi és oktatói gárdája kitartóan végzi, amelyrôl a tanulmány készítôje (bár maga is e munka részese) mintha nem akarna tudomást venni. Ez derül ki abból is, ahogy a Tények és feladatok címû fejezet 1. pontjában a "román állam által mûködtetett egyetemeken folyó magyar nyelvû oktatást" értelmezi: a magyar vonal jelenlegi állapotát véglegesnek tünteti fel, nem ismerteti a tényt, hogy annak vezetôsége milyen erôfeszítéseket tesz azért, hogy azt önállósítsa, miként azt sem ismerteti, hogy egy paritásos szenátusi bizottság jelenleg ezt konkrét tárgyalások keretében vitatja. Meg sem említi azt, hogy a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben beindult, sôt zöld utat nyert hasonló, az oktatói helyeket és a hallgatói keretet elkülönítô magyar vonal megteremtése. Az is elkerüli figyelmét, hogy a kolozsvári Mûszaki Egyetemen is mozdult valami, elfogadták - igaz, egyelôre fakultatív jelleggel - a magyar oktatás bevezetésének a lehetôségét. Nincs tudomása arról, hogy a jelenlegi tanügyi törvény értelmében megengedett magyar oktatási vonal beindításának ügye a kolozsvári Mezôgazdasági Egyetemen is a legmagasabb politikai döntés elé került. Igaz, a mi érvhátterünk is csonka volna, ha nem említenôk a kolozsvári Zeneakadémián, minisztériumi támogatás mellett is meghiúsult kísérletet a magyar oktatás bevezetésére. A kilátástalanul negatív tapasztalatok - a többi esetben észlelt általában lassú elôrehaladás ellenére is - mégiscsak a mérleg könnyebbnek minôsülô serpenyôjében vannak. Állítom ezt akkor, amikor távolról sem tartom kielégítônek az eddigi eredményeket.

Természetesen különbség van egy magyar nyelvû oktatási vonal és egy magyar szellemiségû önálló intézmény közt, de kérdéses, hogy idôben melyik a gyorsabban kivitelezhetô: egy ugyanolyan léptékû, anyagilag hasonlóan biztosított hátterû magánegyetem finalizálása (tervezéssel, kivitelezéssel és akkreditációval egyetemben), vagy egy akkreditációval, anyagi háttérrel és megfelelô reputációval rendelkezô vonal, majd tagozat önállósítása? A jelenlegi román törvények tényleg olyan kategorikusan tiltják azt, vagy a mai törvényes kereteket, illetve a román törvényhozást és politikai hatalmat egy globalizálódó Európa elvárásai mellett is annyira megmásíthatatlannak kell tekintenünk, avagy pont az európai integráció állna egy ilyen folyamat útjába? Ezeknek a lehetôségeknek a mérlegelését a szerzô fel sem veti, hanem sietôsen vezeti olvasóját a maga meggyôzôdésének elfogadása felé: minél hamarabb bele kell vágnunk egy teljes szerkezetû magánegyetem építésébe.

Tévedésbe esik az, aki "az erdélyi magyar közvéleményt" azzal vádolja, hogy a '90-es változások után elfogadta a magánegyetem gondolatát, a magyar állam nagylelkû felajánlása után pedig elutasítja azt. Még nagyobb hiba lenne ezzel a váddal a Bolyai Társaságot illetni, elnökének fennebb megfogalmazott, eddigi gondolatmenete alapján. Egy kiegyensúlyozott felsôoktatási hálózatban meggyôzôdésem, hogy a magánegyetem(ek)nek is jól meghatározott konkurenciális és komplementer szerepe van. De magánegyetem - fôleg a kelet-európai társadalmak anyagi romlásának szintjén - nem helyettesítheti az állami felsôoktatás szerepkörét, egy kettôs adóztatás terhe alatt nem tudja felvállalni azokat a feladatokat, amelyek a teljes körû felsôoktatás feladatai (sem számarányaiban, sem differenciáltságában) - egy közel kétmilliós kisebbség esetében. Veszedelmes a magánegyetemi kezdeményezést, mint megoldást, az erdélyi magyar értelmiség-utánpótlás kérdésében az állami egyetemmel szembeállítani, amit a cikk szerzôje az egész írás szellemével megtesz.

Súlyos tényismeret-hiány azt állítani, hogy a '90-es évek változásai "után készült elsô tervek, melyek az önálló magyar Bolyai Egyetem helyreállítását körvonalazták, mint lehetséges változatot kezelték az anyaországi, a külföldi magyarság támogatásával létesítendô magánegyetem alapítását". (Tények és feladatok fejezet, 3. bekezdés). Az igazság abban a nem elhanyagolható "apróságban" különbözik a fent idézett állítástól, hogy a tervezet készítôi annak ismételt hangsúlyozása mellett, hogy az adófizetô erdélyi magyarságot egy állami támogatású önálló felsôoktatási hálózat illeti meg, melynek központja és védôernyôje a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem kell hogy legyen, felvetették azt a lehetôséget, hogy ezt az egyetemet a politikai határoktól független egész magyar nemzet adakozásából építsék fel, majd azt képletes összegért a román államnak bérbe adják, melynek ellenében azonban az évenkénti fenntartási költségek a román államkasszából fedezendôk. (Ezt az elôzékeny megoldást a román állam által 1919-ben kisajátított egykori Ferenc József Tudományegyetem infrastruktúráját féltôk ellenzésének kivédésére, az egyetemalapítás valóban jelentôsen költségvetést terhelô kiadásai miatti feltételezett elodázás megelôzésére, de akár az államkasszának erre a befektetésre belátható idôn belüli képtelenségére hivatkozók elhallgattatására, mint egy járható alternatívát vetették fel a tervezet készítôi.)

Sajnálatos, hogy Tonk Sándor cikkében elôbb próbál arra feleletet adni, Mit értünk önálló magyar egyetemen?, mint arra a kérdésre: Mit értünk egyetemen és egyetemi hálózaton? Talán, ha a két kérdést megfordította volna, nem mulasztotta volna el tisztázni, hogy a felsôfokú oktatás egészében nem csak az egyetem(ek) feladata. Hogy maga az egyetem elsôsorban kutatáshoz kötôdô szellemi elitképzô intézmény (kellene hogy legyen). Hogy csak az utolsó két század bôvülô tömegképzési igényei kényszerítettek plusz feladatokat az egyetemre, de az eredeti céljának továbbra is meg kell felelnie. Hogy a felsôfokú oktatás formáiba az egyetemeken kívül beletartoznak a kifejezetten szakemberképzésre szervezett fôiskolák és kollégiumok (még akkor is, ha nevezéktanában a jelen romániai törvénykezés egyetem és fôiskola közt nem tesz különbséget - ami csak a törvényen sokat rágódó és alakítgató parlamentereink szakértelmének fokmérôje). Nem hiszem, hogy figyelmen kívül hagyandó pontosítások ezek, amikor például egyetemtelepítés ügyében kell dönteni. Ilyen pontosítások mellett nem maradt volna ki egy döntô érv a romániai magyar egyetemtelepítés Kolozsvár-központúsága mellôl, jelesen az: hogy ez az egyetlen erdélyi város, ahol megfelelô kutatóintézményi háttér mûködik (nagyszámú magyar alkalmazottal) majd minden tudományterületen.

Itt kell elmondanom, hogy többször érte a Bolyai Társaságot és személyemet is az a vád, hogy makacsul, és indokolatlanul csak Kolozsváron képzelünk el egyetemet (értik alatta a teljes fôiskolai hálózatot is), amikor arra - például - a Székelyföldnek is szüksége van. Amellett, hogy ennek a vádnak az egyik alapja, hogy hangoztatói nem érzékelik a különbséget az egyetem s a felsôoktatás más formái közt, illetve nincsenek tisztában egy egyetem infrastrukturális háttérigényérôl, a Kolozsvár-központúságot összetévesztik Kolozsvár kizárólagosságával. Jelenleg Erdélyben megalapozott egyetemet indítani (vagy mûködtetni) valóban csak ebben a városban lehet, ezzel egy véleményen vagyok Tonk Sándorral. De senki nem állítja (nem állíthatja) azt, hogy megalapozatlanok azok az igények, hogy akár kihelyezett karok, akár fôiskolai intézmények vagy kollégiumok szintjén mind a Székelyföldön, mind a Partiumban, de akár más szórvány magyar területen égetôen fontos felsôfokú oktatási egységeket telepíteni. De ki látott faágakat fatörzs nélkül? S vajon nem a törzsbôl nônek ki az ágak? Ám a fát nem mindegy hova ültetik. Nem tud életerôs ág hamarabb nôni, mint a törzs. Befôttesüvegben hajtatott ágon nem lesz termés.

Egyetértek Tonk Sándorral abban, hogy az önálló magyar egyetem az, "amelynek nem csak az oktatási nyelve magyar, hanem olyan oktatáspolitikai célkitûzések szolgálatában áll, amelyek a romániai magyar társadalom érdekeit, jövôjét szolgálják". Itt azonban szükségesnek tartom pontosítani azt, hogy az önálló magyar egyetem minôségileg jobb kell hogy legyen, mint román nyelven oktató konkurensei, azért, hogy motiválja a legjobb fiataljainkat is, illetve az ôket irányító szülôket, hogy a kisebbségi sorssal együtt járó lemorzsolódási veszélyt a minimálisra csökkentse. Az egyetemépítôkre különlegesen nagy felelôsséget ró ez a kihívás. Nem lehet "csak" felépíteni, s aztán "majd megy valahogy". Ezeket tisztázva szükséges felfigyelnünk egy valóban átgondolt felsorolás azon tagjára, mely így hangzik: "az egyetem tanári karának kiválasztása". Valóban mibôl akarunk válogatni? Hisz a meglévô, már mûködô struktúrák tanári fedezete is szûkös. Egy akkreditálható egyetemi tanár képzése (a legjobb esetben is) több mint egy évtizedet igényel. Avagy a már két-három oktatási intézet közt ingázó tanáraink közül válogatnánk? Lehet, hogy középiskolában ez mûködô modell, viszont egyetemi oktatásban igencsak az értelmiségi elitképzés rovására menô megoldás - legyen az nemzetközi hírû magyarországi elôadó (aki mellesleg nem számítható be az egyetem akkreditációs feltételrendszerének fedezésébe). Ki lesz a vesztes és ki a nyertes az esetleges átigazolásokkor?

Valóban "az önálló magyar egyetem önálló egyetemi intézményként kapcsolódhat be az országos és nemzetközi oktatási programokba, vehet részt pályázatokon ..." - hozzáteendô: miután akkreditálták. S itt oson be az erdélyi magánegyetem egyik sarkalatos kérdése, jelesül a pénz kérdése. A tervezôk ugyan már papírra tették, hogy majd számolnak a nemzetközi programokban megpályázható segélyekre s együttmûködésekre is, csakhogy azokban csak akkreditált intézményeket vesznek figyelembe. Tudjuk, a romániai akkreditációs törvény (jogos) szigorát. Azt is, hogy sok jóindulatra erdélyi magyar magán felsôoktatási intézmény csak a látszatok szintjén számolhat. Minimum nyolc év az akkreditációs idôszak (miután már van mûködési engedély), de lám, a Sulyok István Fôiskola 10 év alatt sem tudta megszerezni. Ki hiszi el azt, hogy évi 2 milliárd forintból, (de akár a duplájából is) tíz év alatt felépíthetô egy "többpillérû", "teljes" magánegyetem olyan ingó és ingatlan alapja, mely az akkreditálási feltételeknek eleget tesz? A legalább kétszer akkora összegû különbséget ki és mibôl fizeti ki? De egyáltalában van-e garancia arra, hogy az egyszeri támogatás folyamatos lesz? Nem ébreszt-e ellenszenvet és kételyt a magyarországi állampolgárban a szándék tisztaságában a nyugati világ elôtt, hogy egy állam adófizetôinek a pénzébôl egy idegen államban magántulajdonú létesítmény épül - ekkora összegekbôl? Ami a nyugati világ viszonyulását illeti, errôl már volt alkalmam ottani (magyar származású) szakmabeliek lesújtó véleményét meghallgatni nyilvános fórumon. S ha felépült, azt a csekély évi 30 milliárd forint körüli fenntartási költséget (plusz a versenyképesség kihívásának anyagi vetületeit) ki fogja fedezni? Még egy akkreditált egyetem nemzetközi pályázatain is legfeljebb a jól indokolt fejlesztés (és nem a fenntartás) 50%-a nyerhetô el. Magántôke - bárhonnan származzon is - fogja-e érdek nélkül szolgálni ekkora összeggel a magánegyetemet?

Engedtessék meg, ha már a kételyeknél tartunk, mielôtt a címben jelzett cikkel a vitát folytatnám, illesszek ide még egyet. Ez az akkreditáláson túli elfogadottság, reputáció, vagy, ha úgy tetszik, a közösségi bizalom tekintetében támadt kételyem. Egy egyetem beérésének minimálisan szükséges idejével összefüggô kételyem. A múlt században alapított kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem nem (a legfinomabban fogalmazva) egy fenntartásoktól terhelt légkörben született, de a legmesszebbmenô állami és közösségi támogatásban részesült. Mégis, mire megteremtette infrastruktúráját, mire tanári karával kivívta (jól megérdemelt) össztársadalmi reputációját, a nemzetközi elismerést, mire feltétlen vonzerôre tett szert, több mint egy negyed századnak kellett eltelnie. A Bolyai Egyetem és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet ennek a hírnevét, vonzerejét örökölte, s örököli virtuálisan (és joggal) mind a mai napig. De egy új magánegyetemnek azt meg kell szerezni. Addig fönnáll a veszély, hogy a szülô, gyermekének jövôt biztosítani akarván, akár már a középiskolában a román oktatás felé irányítja csemetéjét, hogy a nagyobb garanciát nyújtó román állami egyetemek egyikére bejuthasson, s azt gond nélkül elvégezhesse - akkreditált diploma biztonságában.

Nem kétséges: egy magánegyetemre mindig lesznek kellô számban jelentkezôk. Bizonyítja ezt a mai román magánegyetemek példája is. Mindig akad fizetni képes és hajlandó, az állami támogatású felsôoktatásba be nem jutó, de akár kényelmi szempontokat is elsôdlegesnek tartó hallgatójelölt. De ez nem a szelekciót, hanem a kontraszelekciót táplálja. De még ez sem zárja ki ösztöndíjjal támogatott valódi tehetségek bevonását, ami azonban nem igazolja azt, hogy mint kisebbségi egyetem valóban hivatásának csúcsán, maradéktalanul, valódi feladatát végzi az egyetem.

A vitatott cikk szó szerint kimondja, nem tagadja "az állami multikulturális egyetemeken belüli magyar tannyelvû oktatás jelentôségét és szerepét a romániai magyar értelmiségi (elsôsorban a tanár-) képzés területén...". De félek, ezt mégis alábecsüli, ha mással nem, azzal, hogy a magánegyetem gondolatát, annak szükségességét ez elé helyezi, azzal, hogy érdemben nem foglalkozik az állami támogatású egyetem reális alternatíváival és azokkal a (mellérendelt intézeteket teremtô) lehetôségekkel, amelyek révén a magyarországi jó szándékú támogatás hatékony (vagy a magánegyetemnél sokkal hatékonyabb) lehetne az erdélyi magyar értelmiség-utánpótlás képzésében.

"A Sapientia Alapítvány soron következô feladata az Erdélyi Magyar Magánegyetem megteremtése kell hogy legyen" - szögezi le a szerzô, tudatva velünk, hogy nem ez az egyetlen feladata, de a többit, hogy miben áll, még csak nem is sejteti. Azt viszont a megfogalmazással egyértelmûsíti, mi a legfontosabb. A Sapientia Alapítvány szempontjából lehet, hogy ez a fontossági sorrend. Személy szerint úgy gondolom, az erdélyi magyarság szempontjából egy megbízható, vonzó, hatékony és kompetitív felsôoktatási hálózatra van szükség, melynek részese kell hogy legyen a magánoktatás, mely mint olyan, a világon mindenütt: bevallottan profitorientált, s ezt nem tagadhatja még a legkiválóbb minôségû hasonló intézmény sem, hacsak nem akar báránybôrû farkas szerepében tetszelegni. Ilyen minôségében is, igenis szükségét látom egy színvonalas magánegyetemnek Erdélyben, de óvakodom elvárni egy ilyen intézménytôl, hogy horpadt zsebû kisebbségi társadalmunk értelmiségépítése legfôbb tényezôjének szerepét vállalja fel. Szeretném, ha a magyar kormánytámogatás is olyan mértékben szolgálná nemes célját a felsôoktatás különbözô formáinak támogatásában, amilyen mértékben azok ma, és a belátható idôn belül, az erdélyi magyar társadalmat és annak túlélését az értelmiségképzés eszközeivel támogatni képesek.

Végül maradjunk a magánegyetem alapításának néhány gondja körül. Nyilvánvalóan a felterjesztett vitaindító cikk teremtette keretek körében. A cikk szerzôje hangoztatja, hogy ez a magánegyetem teljes kell hogy legyen. Ez, az általam hangoztatott fenntartások mellett is lehet reális igény (más kérdés az anyagi fedezet biztosítottsága). Ez esetben csodálkozom, hogy egy olyan országban, ahol a lakosság foglalkoztatottsága 40%-ban a mezôgazdasághoz kötött, a teljességbôl a mezôgazdasági és az állatorvosi képzés ennyire kifelejtôdött. Következetlen a tervezet abban is, hogy miután az anyanyelvi orvosképzés helyzetét a bevezetôben annyira elmarasztalja, a kisebbségi vonatkozásban oly lényeges szerepet játszó anyanyelvi betegápolás gondja a grandiózus teljességbôl végzetesen kimarad. Elfogadható a regionális sokpillérûség is (ugyan elgondolkozhatunk azon, hogy nem kihelyezett karok rendszerérôl beszél, hanem sokpillérûségrôl - mert a két fogalom nem azonos), de ez nagyságrendekben megnöveli az infrastruktúra kiépítésének költségeit, ugyan a költségek fedezésérôl egyébként se sokat beszél, mintha az a felajánlott támogatásból - vagy amit hozzáremél (?)- vidáman telne.

Ugyan szerény véleményem szerint egy olyan pályázati kiírás, melynek egyik alapelve, "hogy minden pályázat jogos igényt fejez ki és az Alapítvány Kuratóriumának feladata az, hogy a pályázót segítse abban, hogy a pályázat hiányosságait a kivitelezhetôség érdekében pótolni tudják" (l. rövid távú feladatok, 4. pont), nem lesz képes korrigálni a szerzô által korábban inkriminált hiányosságát a romániai magyar tannyelvû egyetemi oktatásnak, mely szerint azt "sok tekintetben [...] ötletszerûség, tervszerûtlenség [jellemzi]" (vö.: Tények és feladatok, 3. pont, 5. bekezdés).

Bár hosszasan ecseteli, hogy "az egyetemalapítás olyan vállalkozás, amelyhez idôre, [...] stb. van szükség", a rövid távú feladatok 5. pontjában úgy fogalmaz, "Elsôsorban azokat a pályázatokat kell támogatni, [... amelyek ...] már az elkövetkezô tanévben kivitelezhetôek." Nincs ez ellentmondásban? (Az általunk kihagyott részben van még egy utalás "az elvárásokat" illetôen, de homályos, hogy melyek azok, és hogy az azonnal indíthatósággal kapcsolatosak-e.

Az Alapítvány célkitûzésének megvalósítása nem csak Tonk Sándor szerint, hanem szerintem is "igencsak bonyolultnak tetszô feladat", fôleg így, pályázati úton. Hisz olyan elvárásoknak akar megfelelni, mint a magyar fiatalok felsôoktatásban való részesítésének olyan mennyiségi növelése, mely a romániai egyetemisták közel 4%-os részarányáról a magyar kisebbség számának megfelelô 7% feletti részarányára való emelését jelenti (tehát majdnem a megduplázását), területi és - vélhetôen - minden szakmai kezdeményezés jogosságának úgy adván igazat, hogy a minôség is teljes mértékben biztosított legyen abból az illuzórikusan kevés alapból, mely a Kuratóriumnak kiosztásra rendelkezésére áll. Véleményem szerint, ha az Alapítvány valóban ilyen nagyméretû vállalkozásba kezd, azt csak egy jól átgondolt, évekig mérlegelt egységes terv alapján, sokkal nagyobb anyagi megalapozottsággal, lehetôleg rövid kivitelezési idôvel oldhatná meg hatékonyan. Ez a terep nem a kísérletezéseké, a pályázgatásoké. Még mindig nem késô átgondolni, és józanabb irányba téríteni a jószándékú támogatás kereteit.