Az alábbi tájékoztatásnak az a célja, hogy figyelemébresztôen rámutasson az erdélyi magyarság jövôjének egyik leglényegesebb sarkpontjára, a tudományosság helyzetére s annak részletkérdéseire: a tudománymûvelés, a tudósnevelés és a magyar tanárképzés mulaszthatatlan megoldást követelô erdélyi sajátos feladataira.

Ezért vázolja e három terület jelenlegi helyzetét, a rá súlyosodó feladatokat, s végül a helyzetkép s a feladatsor alapján javaslatot tesz a legcélravezetôbb megoldásra.

Az elszakítás óta Erdélyben terjedelmében és belsô értékében egyaránt figyelemreméltó szellemi élet bontakozott ki. Az aránylag kedvezô helyzetben levô szépirodalom mellett bizonyos tudományos törekvések is merültek fel.¹ Erdélyben az 1919. január 1-tôl 1925. december 31-ig megjelent 1481 magyar könyvbôl 300 (20%) tudományos, illetve tudománynépszerûsítô jellegû.² Ez az adatsor magában véve is igazolja, hogy sok tudományos erôvel és nagy munkakészséggel rendelkezik az erdélyi magyarság szellemi élete. Csakhogy ez a tudományosság nélkülözi egyrészt az erkölcsi és anyagi hátteret, másrészt az erôk egybefogását és irányítását szolgáló tudományos szervet, a tudományos feladatok jól megfontolt számbavételét és az öntudatos célkitûzések rendszerét. Innen van egy egységes program keretein kívül elkallódó sok partikuláris törekvés, egybe nem ágazó sok szétszórt jelenség és célját nem látó sok egyéni kezdeményezés. Míg, ha ezek egy sajátos erdélyi feladatokat mérlegelô és kitûzô intézményben tömörülnének, a rendszeres munka kívánatos nagy eredményeit termelhetnék s a magyarság kárára szolgáló szélsôséges szellemi törekvéseket hatásosan ellensúlyozhatnák. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek még beláthatatlan idôkig tartó szándékos megbénítása miatt ma a tudományos feladatok rendszerezésének és irányításának minden gondja az Erdélyi Irodalmi Szemlére (Kolozsvár, IV. évf. Szerk. György Lajos³) nehezedik, mely a leszakított területek egyetlen tudományos irányú és kritikai jellegû folyóirata. Feladatát ugyan céltudatosan látja és követi, de negyedévenként megjelenô szûk kerete közt még a célkitûzéseit is csak fogyatékosan tudja megvalósítani, annál kevésbé képes arra, hogy egymagában a speciális erdélyi tudományos feladatokat megszervezze és irányítsa.

Európa-szerte folyik napjainkban a tudományos feladatok megoldását intézményesítô szervezkedés.⁴ Sajnálatosan, egyet kell értenünk azzal a megállapítással, hogy a kolozsvári egyetem a múltban Erdéllyel szemben sem teljesítette feladatát.⁵ Most kisebbségi életünkre nehezedik rá mulasztásainak pótlása. Az alábbiakból kitûnik, hogy ezek a feladatok (II. 1.) oly nagyarányúak és szerteágazók, s egyszersmind nemzeti értékeinket annyira érintôk, hogy mi is csak intézményes szervezettséggel (III. 1/a) tudjuk a kívánatos eredményeket biztosítani.

A tudományos élet e helyzetképe fôképpen abból a szemszögbôl mutatkozik szomorúnak, ha a jövônket vesszük fontolóra. Ma még minden téren kiváló képzettségû, nemzeti és valláserkölcsi alapon álló jószellemû magyar tudósok állnak rendelkezésünkre, de hátratekintve nem látjuk nyomunkba lépni a feladatainkat átérzô, átvevô és kellô készültséggel megvalósító jövô nemzedéket. Ennek oka a középiskolai és egyetemi oktatásunk. Mindkettônek kétségbeejtô fogyatékosságai vannak mind tudományos, mind pedig magyar nemzeti szempontból.

Az adatok egész tömege igazolja azt, hogy a kíméletlen románosítás a magas színvonalon álló magyar középiskolai oktatást a süllyedés és a bomlás állapotába kényszerítette. mellôzve e másutt összegyûjtött és részletesen felsorolt adatok⁶ felsorakoztatását, itt csupán a mi szempontunkból minden bajt feltáró magyar nyelv és irodalmi, történeti és földrajzi oktatás hiányosságaira utalunk.

A baj tulajdonképpen az elemi iskolában kezdôdik, ahol a román nyelv erôltetése miatt gyermekeink nem tanulnak meg folyékonyan olvasni és írni. A középiskola alsó tagozatán a magyar nyelvre ugyanannyi óra jut, mint a román nyelvre, itt tehát lényegesebb baj nincs. Legnagyobb sérelmünket és gondunkat az okozza, hogy a magyar nyelv nem tárgya a bakkalaureátusi vizsgálatnak, és ezért a tanultak összefoglaló átismétlése és felfrissítése elmarad. Sôt minél inkább közeledik a bakkalaureátusi vizsgálat, a magyar nyelv és irodalom annál inkább összeszorul s veszít jelentôségébôl, éppen akkor, amidôn a tanultakat egységes képpé kellene tömöríteni és megrögzíteni.

Még nagyobb és az eddigi tapasztalataink szerint pótolhatatlan a hiány a történelmi oktatásnál. Az értelmesebb tanárok megpróbálnak minél több történelmi anyagot bevinni az alsó osztályok magyar nyelvi oktatásának tervébe az olvasmányok alapján, és a vallástanárok az egyháztörténelem keretében, de mindez hiányos, töredékes, csak egy-egy kimagasló történelmi alak körül lehetséges. Szerves, tudatosan összefoglaló, rendszeres magyar történelmi oktatás nem folyik. És valóban megrendítô a magyar tanulók magyar történelmi ismereteinek hiánya! Egy Bocskai, Bethlen Gábor, Pázmány, Rákóczi György, Rákóczi Ferenc nevét és történelmi szereplését (hogy csak a legnagyobbakat és a legközelebb állókat említsük), ha egyáltalában van valami sejtelmük róluk, a legkétségbeejtôbb módon zavarják össze és cserélik fel.

Ugyanilyen reménytelen a helyzet a földrajz tekintetében. A mai erdélyi magyar tanuló nem ismeri sem a régi, sem a mai Magyarország térképét, határait s általában földrajzi nevezetességeit. Csak annyit tud, hogy van a Tiszán túl egy kicsi lapályos ország, egy nagy folyó, a Duna s egy Budapest nevû fôváros. Ami idô Európa földrajzának tanítása közben Magyarországra jut, az édeskevés, s ami a román történelem tárgyalása közben e tekintetben felmerül, az még kevesebb.

Tanulóink tehát rendkívül fogyatékos magyar nemzeti ismeretanyaggal kerülnek az egyetemre, ahol tanári, jogi, orvosi vagy gyógyszerészi pályákra készülnek elô. Azt sem szabad elfeledni, hogy vannak olyan magyar ifjaink is, akik állami líceumokban végzik el a középiskolai tanulmányaikat. El lehet képzelni, hogy ezeknek a magyar nyelvi, irodalmi, történelmi és földrajzi mûveltségük majdnem a semmivel egyenlô.

Hasonlóképpen szomorú az egyetemi oktatásunk módszere és szelleme, amelynél szintén csak egy néhány egészen szembeszökô és kézzelfogható jelenségre utalunk. A fentiekbôl következik, hogy a magyar szakos tanárjelöltek mennyiségileg és minôségileg sokkal kevesebb ismeretanyagot visznek magukkal az egyetemre, mint amennyire tudományosan építeni lehet. Az egyetemi tanulmány tartama - s ez a másik súlyos körülmény - nem négy év, hanem három év. A kisebb középiskolai elôkészület után tehát egy még szûkebbre szabott egyetemi tanulmány következik, úgy, hogy a magyar szakos tanárjelöltek nemhogy tudományos alapot nyernének, hanem a régi átlagos mértéknél is alacsonyabb felkészültséggel kerülnek középiskolai tanszékre. Mivel a kolozsvári egyetemen a magyar nyelvi és irodalmi tanszéket egy tanár tölti be, ez a hároméves ciklus alatt a legjobb akarattal sem képes hallgatóit a tudományos módszerbe bevezetni és fôleg nyelvészetileg kiképzetlenül kell ôket elbocsátania. Történelem és földrajz szakos tanárjelöltjeink a román egyetem céltudatos irányítása mellett Magyarország történelmébôl, földrajzából, s általában a magyar tudomány eredményeibôl még az egyetemen sem szereznek annyi ismeretet, amennyit a régi magyar középiskola a tanulóknak nyújtott. A más szakos tanárjelöltjeink a középiskolában magukra szedett rendkívül fogyatékos magyar irodalmi, történelmi és földrajzi mûveltséggel kerülnek majd felekezeti iskoláink katedráira. Kétségbeesés nélkül nem lehet a jövôbe tekinteni. Mi lesz a magyar szellemi oktatásunkkal ilyen készültségû és szellemû tanárok kezében, ha még a mai régi alapos képzettségû tanári testület sem tud annak nehézségein kielégítô módon átvergôdni?!

A magyar tudományt mindig a magyar tanárság képviselte és vitte elôbbre. A román egyetem nem csak jó magyar tanárt, de magyar tudóst sem nevel számunkra. Tanárjelöltjeink nem csak speciális tudományszakuk mûvelésére nem nyernek kellô felszereltséget, hanem természetesen arra nézve sem kapnak semmi irányítást, útbaigazítást és tudományos módszert, hogy mik Erdélyben a tudományos speciális magyar feladatai, s azokat hogyan kellene feldolgozni. Ez igazán nem is várható a román egyetemtôl! Ha ezen valamiképpen mi magunk nem segítünk, néhány esztendô múlva teljesen elhalkul Erdélyben a magyar tudomány szava és szellemileg is rendkívül alárendelt helyzetbe kerülünk.

Hasonlóképpen sivár a kép ha a magyar értelmiségi osztályunk jövôjére gondolunk. Erdély jövô magyar orvosai, jogászai, gyógyszerészei stb. a magyar nemzeti szellemû mûveltség és öntudat hiányosságával lépnek az életbe, ahol majd az erdélyi magyarság irányítása vár reájuk politikai, közgazdasági és kulturális téren. Tanulmányuk módszere és képzettségük szûk köre nem biztosítéka jövônknek. Egyetemi éveik alatt sem a középiskolai fogyatékos ismereteiknek pótlására nem kapnak módot, sem pedig szaktanulmányaik magyar vonatkozásainak (magyar alkotmány és jogtörténet, magyar orvostudomány irányai stb.) megismerésére nem nyernek alkalmat. A helyzet annyira szomorú, hogy ha a hézagokat be nem töltjük, idôvel oda jutunk, hogy a nem magyar szakos tanáraink és más értelmiségeink számára irodalmi, nyelvészeti, mûvelôdéstörténeti és - nem nagyítás! - magyar helyesírási tanfolyamokat kell rendeznünk.

A magyar felekezeti középiskolák jelenlegi tanársága sem áll a tudományos és pedagógiai felkészültség kielégítô színvonalán. A háborús évek, majd az elszakítás óta eltelt esztendôk lelki deprimáltsága és anyagi nyomorúsága rendkívül megviselték e nemzetnevelô társadalmi osztályt. Anyagi helyzete sivár és bizonytalan. Szolgálati helyzete ingadozó, s munkakedve az egymásnak ellentmondó rendeletek tömkelege miatt elernyedt. A középiskoláink vezetésében tapasztalható bizonytalanság, a "vak vezet világtalant" helyzet onnan van, mert nincs tanári közvélemény, s nincs tér és mód arra, hogy ez irányítólag megnyilvánuljon. A régi magyar Tanári Kör mintájára egy szövetségbe vagy egyesületbe tömörülés részint az állam részérôl hiúsult meg, mely a felekezeti tanároktól az állami tanárok egyesületébe való belépést kívánta, részint a fenntartó egyházak részérôl gördültek eléje akadályok, mivel félni lehetett, hogy ez alakulat mûködése az anyagi kérdések feszegetésében fog elsekélyesedni. További szomorú jelenség, hogy tanáraink pedagógiai kérdésekkel - a mindennap gépies munkáján kívül - elméletileg nem foglalkoznak, s e téren semmi gyakorlati irányítást nem nyernek. Pedig sehol sem olyan szükséges az elméleti és gyakorlati pedagógia mûvelése mint nálunk, a merôben pedagógiaellenes tanterv megjavítása és ellensúlyozása érdekében. De ha foglalkoznék is az erdélyi magyar tanár pedagógiával, hol publikálná erre vonatkozó gondolatait? Ilyen irányú folyóiratunk nincs, s napilapjaink természetesen az olvasóközönség s nem a tanárság szükségleteit tartják szem elôtt. Ilyen helyzetben az a panasz is magától értetôdô, hogy az erdélyi magyar tanárság nem tud a szaktudományával lépést tartani. Leszegényedett iskoláink tanári könyvtárai oly csekély jutalékkal rendelkeznek, amibôl még az erdélyi folyóiratok és könyvek beszerzésére sem telik. A nyolc év óta tartó hermetikus szellemi elzártságban különösen a perifériákon élô tanárnak semmi kitekintése nincs a magyar és külföldi tudományosság utolsó tíz esztendejének új eredményeire, törekvéseire és felszínen levô problémáira. Tanáraink legnagyobb része nem csak kapcsolatát, hanem még fogékonyságát is elveszítette a tudományos kérdések iránt, akikben ez még megmaradt, azokat viszont az eszközök hiányossága csüggeszti el. Ezek után magunk között bizony beismerhetjük, van némi igazság abban, mikor az állami ellenôrzô közegek a magyar felekezeti tanáraink képzettségét és iskoláink színvonalát kifogásolják.

E fejezetben még csak arra akarunk utalni, hogy középiskolai tanárainknak a nyelvismerete sem kielégítô. A magukra hagyatott és minden segítség nélkül tengôdô egyetemi ifjaink sem élveznek semmi céltudatos támogatást. Ma az erdélyi magyar középiskolai tanárnak az államnyelven kívül tudnia kell a német és a francia nyelvet, hogy színvonalon tarthassa magát, és a fenntartó egyházak ne legyenek kénytelenek nemzeti és erkölcsi szempontból egyaránt káros idegen elemeket engedni be a magyar iskolába a magyar ifjúság nevelésére. A régi tanáraink hiányosságain már nemigen segíthetünk, de a jövô nemzedék nevelésénél ez elodázhatatlan szempont kell hogy legyen.

Céljainkat eddig úgy véltük elérni, hogy ifjainkat a magyarországi egyetemekre biztattuk. Bebizonyosodott azonban, hogy a magyar egyetemek számunkra szukreszcenciát nem nevelnek, mert ifjaink hazatérése elé leküzdhetetlen nehézségek torlódnak, s még ha a külföldi (olasz, francia) egyetemeken is szerzik meg diplomájukat, hazatérésük után az itthoni "libera practica" nehézségeibe ütköznek. A tanárnevelés kérdését tehát nekünk itthon, Erdélyben kell intézményesen megoldanunk, a mi speciális helyzetünknek és szempontjainknak megfelelôen.

A magyar tudományosságnak megvannak a maga sajátosan erdélyi nemzeti feladatai, amelyeket csak Erdélyben lehet és kell megoldani. Nagy érdeke egyrészt a tudományosságnak, az általános magyar kultúrának és az erdélyi magyarságnak, hogy e feladatokat számba vegye, a rendszeres gyûjtô munkát megindítsa, s lépésrôl lépésre haladó célkitûzésekkel az eredményes munkát biztosítsa. Csak az így megszervezett munka adhat komoly tartalmat, színvonalat és öntudatot az erdélyi magyar szellemi életnek.

Az alábbiakban nagy vonásokban kijelöljük azokat a fôképpen nemzeti vonatkozású tudományágakat, amelyeknek céltudatos mûvelése a nemzeti becsület kérdése egyfelôl, másfelôl pedig a magunk jól megismerésének fontos érdeke. Az egyes tudományágakon belül jelezzük a legsürgôsebben megoldandó problémákat is.

A magyar irodalomtudomány ugyan egységes, földrajzilag el nem határolható tudományág, de mégis vannak olyan részletei, amelyek szorosan Erdélyhez kapcsolódnak. Szellemtörténeti szempontból szinte topográfiai pontossággal tisztázni kell, hogy mit adott Erdély a 16. század óta a magyar mûveltségnek. Részleteiben ki kellene tehát hámozni a pontosan tisztázott adatokat, és megírni Erdély szellemtörténetét, mint kultúrfölényünknek abszolút bizonyítékát. Ez a kérdés oly nagy terület, amely több esztendôre szóló munkaprogramot foglal magába. Megíratlan még a mai napig is az erdélyi magyar idôszaki sajtó története, valamint kulturális tényezôinknek (iskola, egyház) befolyása az erdélyi magyar szellemi életre. A szellemi termékekbôl kell mélyre nyúló vizsgálatok útján tisztázni azt a megfoghatatlan problematikus valamit, amit keresünk, s amit erdélyi magyar léleknek nevezünk. Levéltárainkban és könyvtárainkban még egy sereg ismeretlen irodalomtörténeti adat rejtôzik, amit nekünk kell napfényre hoznunk, s úgyszintén a mi birtokunkban levô szellemi kincseket (unikumok, levelek, naplók, kéziratok) nekünk kell a magyar irodalomtudomány számára publikálnunk. Másrészt az irodalomtudománynak az is a feladatai közé tartozik, hogy rajta tartsa kezét a mai erdélyi magyar szellemi élet ütôerén. A kisebbségi szellemi élet minden vonatkozó adatának (könyv, hírlap, sajtótermék, elôadások stb.) gyûjtése és leltározása, minden szellemi életmegnyilvánulás pontos feljegyzése és feldolgozása, egy erdélyi magyar bibliográfiai központ felállítása a gyûjtômunka keretéül - volnának a legközelebbi tennivalók annak érdekében, hogy kisebbségi életünk rendkívül lényeges adatait az elkallódástól megmentsük. Hiszen már is sajnálatosan érezzük nyolcesztendôs, alig helyrehozható mulasztásunkat ezen a téren! Végül ide tartozik az elvi alapokon álló kritika beidegzése szellemi életünkbe, amelynek feladata egyrészt a józan tájékoztatás és irányítás a mai irodalmi zûrzavarban, másrészt ami több oldalról veszedelmes környezetünkben, ôrködés a nemzeti szellemû hagyományainkra.

Erdély népnyelvi anyagának feldolgozása és nyelvszigeteinek felkutatása terén eddig is sokat tett a magyar nyelvtudomány. Mindamellett beható, rendszeres, a nyelv összes jelenségein átvezetett módszeres tanulmány kevés jelent meg. Számos nyelvszigetrôl van többé-kevésbé rendszeres és részletes ismeretünk, de még sok az üres folt, s a vázlatos ismertetések hézagai is kiegészítendôk. Néprajzi tanulmányaink és gyûjtéseink jó része a szorosan vett néprajz mellett a népnyelvi sajátságok ismertetésére, népköltési adatgyûjtésre is kiterjeszkedik. Általában a néprajzi ismeretek terén jobb helyzetben vagyunk, mint a nyelvjárások ismerete terén. Különösen Kalotaszeg és a Székelyföld behatóan fel van dolgozva. De ezen a téren is vannak szakadékok, üres foltok, pótlandó hiányok.

Elsô és legfontosabb feladat volna az eddig végzett részletkutatást extenzíve és intenzíve kiszélesíteni. Föl kell tehát kelteni az érdeklôdést a folklór iránt az ifjabb nemzedékben, az egyetemi, a teológiai és a tanítójelölt ifjúságban. Megfelelô szakkönyvtár segítségével szakszerû tájékoztatást és ösztönzést kellene nekik nyújtani. Az ilyen szellemben nevelkedett papság, tanárság és tanítóság végezhetné csak el e nagy nemzeti feladatot. Ki kellene mélyíteni továbbá a gyûjtést, hogy abban ne csak egyik-másik szempont érvényesüljön, hanem a néplélek mindenféle megnyilvánulása egyenlô alapossággal megfigyeltessék, nyelv, költészet, népmûvészet, hitvilág, világnézet és ethosz tekintetében egyaránt. Hogy mi is elmondhassuk a finnekkel és szászokkal, hogy nincs olyan apró közmondásunk, találós mesénk, néphagyományunk stb., amely könyvben feljegyezve, összegyûjtve ne volna. Különösen kellene követnünk a szászok példáját, akik kifogástalan tudományos munkát végeztek e téren s megmutatták, hogy kisebbségi helyzetben milyen fontos érdek a népi sajátságok megmentése.

A másik feladat a folklór terén a búvárlat kiterjesztése a még teljesen ismeretlen területekre. A tennivalók serege tárul itt elénk. Folklór szempontjából (nyelv, népmûvészet, mesék, mondák stb.) felkutatlanok még Erdély következô területei: Máramaros megye magyarlakta vidékei, Ugocsa majdnem egészen, Szatmár megye kevés kivétellel, a Szilágyság jó része, Kolozsvár és vidéke, a Mezôség, Aranyosszék, Szolnok-Doboka egész területe, Beszterce-Naszódban Magyarnemegye, Sófalva, Zsejk. Kolozs megyében Hídalmás, Felsô- és Alsószovát, Köbölkút, Vajdakamarás, Kolozs stb. Maros-Tordában Mezôbánd, Marosvécs, Disznajó, Görgényszentimre és vidéke, s úgyszólván az egész Marosszék. Torda-Aranyosban Mezôbodon, Marosdécse, Bogád, Szentlászló, Alsójára. Kisküküllôben Radnót, Kerelôszentpál, Dicsôszentmárton, Erzsébetváros stb., Nagyküküllôben Kóbor, Hévíz stb. Brassó megyében Barcaújfalu, Krizba stb. Továbbá Fogaras, Déva és vidéke, Rákosd, Pusztakalán. Alig ismerjük a csíki és a gyímesi nyelvjárást is.

Új és halaszthatatlan feladat volna búvárlat számára a moldvai és bukovinai csángóság számbavétele, alapos áttekintése nyelvi és néprajzi tekintetben, s általában az eddigi ottani szórványos és felületes kutatások kimélyítése és kiszélesítése.

Mivel a nép nyelvében, társadalmi és magánéleti szokásaiban, viseletében, világnézetében hitvilágában, népmûvészetében él, s mindezek fölött pedig abban hogy e sajátosságának eredeti, mástól megkülönböztetô voltának tudatában van, azért ezt a sajátosságot, eredetiséget minden eszközzel és intézkedéssel féltékenyen ôrizni és biztosítani kell. A végsô cél tehát, amely a gyûjtés és a feldolgozás munkáját követné: tudatossá tenni az erdélyi magyar néplélek sajátos magyar vonásait. A kisebbségi helyzet parancsolólag követeli, hogy e pusztulásnak kitett vonások gyûjtésével siessünk.

Tudományos feladata volna az erdélyi magyar nyelvészeti munkásságnak, a "hucul" és "gegeuc" kérdés. A bukovinai hucul néptöredék alighanem elszlávosodott maradvány a Kárpátoktól keletre hajdan oly erôs besenyô-kun népbôl. Viselete, nyelve, szokásai kellô tanulmányozás után talán a székely eredet kérdésére vethetnek új világot a székely ôseredet kiindulási pontjaként felvethetô török népiség révén. A gegeucokban is valami besenyô-kun töredéket látunk, amely ma már eltûnôben van a besszarábiai románság közt. Fô fészkük a Galac-Cetatea Alba vasútvonal mentén fekvô nagy és szép Ciadar-Lunga község könnyen hozzáférhetô, s több szempontból való áttanulmányozása hasznára lehet a székely és a moldvai csángómagyar eredet ismeretének. Külön képzett szakemberekkel kellene továbbá bejáratnunk és tanulmányoztatnunk az egyes vidékek román nyelvjárását. Ezekbôl sokszor lehet fontos településtörténeti, magyar vagy más nyelvi eredetû elemeket gyûjteni. Pl. Alsófehérben, Gyulafehérvár-"Balgrad" vidékén olyan érdekes hálálkodási formulákat, szavakat használ a falusi oláh nép, amelynek szláv vagy magyar eredete nyomban felismerhetô. Ezekrôl a román nyelvészet még egyáltalában nem nyilatkozott s lehet, hogy nem is fog soha. Érdekes feladat volna kimutatni a moldvai származású népies román írók mûveiben a csángómagyar eredetû elemeket. Szintén nekünk kellene felkutatnunk Hátszeg, Fogaras és Karánsebes vidékének oláh nyelvében gyanítható besenyô-kun elemeket.

A nyelvkeveredés és a -fertôzés veszedelme azt is megköveteli Erdélyben a magyar nyelvészettôl, hogy a nyelvi öntudatot emelje és tisztaságának féltékeny ôre legyen. Ezért népszerû kiadványokkal állandóan ébren kellene tartania a nyelvi érdeklôdést s nevelni a széles rétegekben nyelvünk öntudatos szeretetét.

Bátran elmondhatjuk, hogy mûvelôdés- és mûvészettörténet tekintetében Erdély teljesen feldolgozatlan terület. Pedig alig van még egy olyan magyar sziget, amelynek kultúrhistóriai szempontból hozzá hasonló gazdag emlékei volnának. A ránk szakadt helyzet most már elodázhatatlanná teszi azt a kötelességet, hogy mûveltségünk beszélô emlékeit a végsô pusztulástól megmentsük. Itt elsôsorban mentésrôl, tehát szorgos gyûjtômunkáról van szó. A feldolgozás egy késôbbi nyugodt idônek lenne a feladata. Éppen ez emlékek támogatásával lehet a világ közvéleménye elôtt reprezentálni azt a tételt, hogy Erdély sajátosan magyar kultúrterület, mely a múltban a nyugati kultúrának kiegyenlítô és végsô állomása volt. Bûnös könnyelmûség volna, ha e nemzeti szempontból mulaszthatatlan kötelességet azonnal nem teljesítenôk. Itt fôképpen a következô feladatok tárulnak elénk.

Településtörténeti kutatásokat kellene folytatni: hol telepedett meg a magyarság a határok pontos kijelölésével, hol marad meg, s hol jött helyébe más nép. A román kontinuitás elméletét tudományosan le kell rombolnunk. A megtelepedett magyarság alkotásai a középkorban: egyházi intézményeink és a teljesen összegyûjtetlen román stílusú, tehát a nyugati kultúrhatást bizonyító templomok felkutatása és leírása. Címeres emlékek gyûjtése és az erdélyi templomi freskók gondos összehordása. A szú és a tûz pusztításainak kitett mennyezetdíszítések összegyûjtése. Az 1540-1740 közti idôbôl kb. 40 ilyen emlék van Erdélyben, s ha ezeket sürgôsen össze nem gyûjtjük, 20-25 év alatt teljesen elpusztulnak. Gyûjteni kell az erdélyi szobrászat emlékeit (templomok címeres kapui, gyámkövei stb.). Összegyûjtendôk továbbá a háborútól erôsen megtépázott kisplasztika emlékei, az elpusztultaké még most pótolhatók az egyházak levéltáraiból. Egyike a legsürgôsebb feladatoknak a pusztulásnak veszedelmesen kitett fafaragványok és bútorok összegyûjtése (faragott oszlopok, kórusok, pulpitusok stb.). Nagy érdekünk a világi építészeti emlékeink összehordása: a kastélyok, udvarházak, kúriák. Ezeket egyrészt megeszi a földreform, másrészt a magyar birtokosság tervszerû tönkretétele által idegen kézbe kerül, s így pusztul el. Legalább tehát fényképekben, alap- és részletrajzokban meg kell mentenünk. A székely és magyar területeken levô és szemünk elôtt pusztuló régi típusú városi házak is összegyûjtendôk. Feladatunk továbbá a mesterség, háziipari eszközök és a díszítômûvészet emlékeinek gyûjtése. Semmi gondot nem fordítottunk a múltban az egészen sajátos magyar típusú és történeti emlékû hidak összegyûjtésére, a történeti emlékû sírok, sírkövek, sírfeliratok felkutatására és összeírására. Ide tartozik ezeken kívül, a hímzések, templomi edények, az ötvösség emlékeinek, továbbá a történeti helynévmondák, népmondák, határnépmondák gyûjtése.

Általában az új uralom minden téren pusztulással fenyegeti magyar hagyományainkat és történeti emlékeinket. Ezért jól megszervezett munkára van szükségünk, hogy a legbecsesebb emlékeinket minél rövidebb idô alatt a magyar kultúrhistória számára megmentsük.

A történelemtudomány mûvelésénél nincs elsôbbrangú és nemzetibb feladat ma Erélyben. Itt van az ideje annak, hogy az erdélyi történelem minden homályos részlete megvilágíttassék, a történelmi források kiadassanak, vagy legalább is kiadásra elôkészíttessenek, és a levéltárak történeti értékû anyaga összehordassék. Különösen fontos volna a román kézre jutott városi levéltárak feldolgozása, amelyek máris szomorúan kallódnak. A munkát céltudatosan úgy kellene irányítani, hogy annak eredménye végül Erdély történetének kimerítô és tudományos megírása legyen. Gondoskodni kellene ennek francia és német kiadásáról is. Ezt azonban Erdély kultúrhistóriájának alapos ismerete nélkül megírni nem lehet, tehát ebbôl a szempontból is fontos a c) pont feladatainak végrehajtása. Népszerû formában a nagyközönség számára is meg kell írni Erdély históriáját, s általában gondoskodni kell a szélesebb rétegekben a magyar öntudatot és nemzeti érzést nevelô szépen megírt történelmi munkák kiadásáról.

A tapasztalat azt bizonyítja, hogy Erdélyben a történelmi szellemet a monográfiák nagymértékben felkeltik. Az egyes egyházak története, a nagynevû alapító püspökök, politikusok stb. életrajzai mind megírásra várnak. És ilyenekben Erdély nagyon gazdag, megírásukhoz kellô anyag áll is rendelkezésre. Ide sorozandók az írók is. Ezek egyben vagy legalábbis nagy részben közéleti vezetô emberek, így életrajzuk kortörténelem is egyúttal. E körbe tartoznak az egyes fejedelmek monográfiái. Tanácsos volna minél nagyobb számmal íratni család- és várostörténeteket Erdély magyar múltjának feltûntetésére. Figyelemmel kell lenni arra, hogy Erdély újabbkori történelme (1700 óta) majdnem teljesen feldolgozatlan, pedig éppen ez a korszak sok tanulságot rejt Magyarország újabbkori történetéhez is. Tudományos szempontból különösen két fontos kérdésnek kellene foglalkoztatnia az erdélyi magyar történetkutatást: az egyik a székely kérdés megoldása, a másik a román kontinuitás elméletének megcáfolása. Arra kell továbbá törekednünk, hogy a román történelemben abszolút tudományosan járatos tudósokat neveljünk, akiknek segítségével a román történetírás meséit a külföld elôtt perhorreszkálhassuk. A nagy lendületet vett magyarországi történetírásnak is égetô szüksége volna ilyen erdélyi segítségre, mert e nélkül programját megvalósítani nem tudja.

A román iskolai tanterv a irodalom és történelem tanítása mellett igen nagy gondot fordít a földrajzra, amelyet nemzeti tárgyként taníttat. Eszköz ahhoz, hogy tanulása által a kisebbségek elveszítsék faji öntudatukat, s minél elôbb bekerüljenek a dákoromanizmus karjai közé.

Hogy milyen gondot fordítanak a földrajz oktatására, mutatja a kolozsvári egyetem földrajzi intézetének szervezete. A magyar uralom alatt a kolozsvári egyetemen elôbb egy pángermán volt katonamérnök (Terner), utána a nagyhírû Cholnoky professzor egy asszisztenssel látta el a katedrát. Jelenben két nyilvános rendes tanár, egy berendelt középiskolai tanár, két asszisztens, egy kartográfus és laboránsok dolgoznak. Ezekhez vehetjük még De Martonne francia egyetemi tanárnak évenként megismétlôdô kollégiumait is. Hogy ki ez a De Martonne, elég azzal jellemeznünk, hogy a béketárgyalások alatt a háttérben az ô felügyelete alatt készültek el azok a térképek, amelyek alapján a trianoni határt megállapították. Az egyik nyilvános r. tanár, Merutiu, a volt kolozsvári magyar egyetemen tanult, de román érzelmei és tettei miatt kénytelen volt a Regátba szökni. A berendelt iskolai tanár, Opreanu, feladata, hogy a székelység emberföldrajzát és települését tanulmányozza, természetesen azzal a kimondott céllal, hogy bebizonyítsa a székelyek román eredetét. Kutatásainak egy része román és francia nyelven napvilágot is látott.

Hasonló a helyzet a bukaresti egyetemen is. A Mehedinti, Burca-Murgoci egyetemi tanárok így jellemzik a magyarokat: "A magyarok turáni népfaj, de annyira keveredtek a románokkal, hogy ázsiai jellegû vonásaik nem ismerhetôk fel. A székelyek nyelvük után ítélve, a magyarokkal rokonok." (Mehedinti: Románia. 204-205.) A magyarok egymillió lelket számlálnak (se több, se kevesebb rólunk, ellenben a székelyekrôl, mint más népfajról emlékezik meg, akik a román népviseletet hordják, élénk, lelkesedô, gyáva és hamar csüggedô nép) (Burca-Murgoci: Románia. 126.). Ezeket tanulják magyar egyetemi hallgatóink Románia egyetemein. Még ugyan ez lenne a kisebb baj, de félô, hogy fiatalságunk, nem tudván kellô kritikával fogadni a hazugságokat, beviszi középiskoláinkba is, s ott mételyezi meg tanulóinkat.

Nekünk, erdélyi magyaroknak fel kell vennünk a harcot magyarságunk és faji öntudatunk megôrzése végett, s tudományosan is szembe kell szállnunk ezekkel az ámításokkal. Nincs sok idô a gondolkozásra, cselekednünk kell. Legsürgôsebb teendôink közé tartozik az egyetemi hallgatók részére olyan földrajzi elôadásokat tartani, ahol megismerheti faját és hazáját. Erôsen fel kell kelteni bennük azt a tudatot, hogy minden földet, ahol magyarok laknak, hazájuknak érezzenek és éreztessenek másokkal is. Példát vehetünk a románoktól, akik ma is Isztriát, Morvaországot, Görögországot és Oroszországot a Kaukázusig úgy tanítják, mint románlakta területeket. Arra nincsenek tekintettel, hogy pl. Isztriában, csak 2000 szénégetô román lakik. Másik fontos feladat volna az, hogy a földrajz szakos tanárjelöltjeink egyoldalú egyetemi oktatását mi ellensúlyozzuk, illetôleg pótoljuk, rendszeres elôadások és szemináriumi gyakorlatok tartásával, továbbá tervszerû földrajzi kirándulások rendezésével. Szaktudósokat kellene kiképeztetnünk a román földrajzi irodalom ellenôrzésére és cáfolására.

Végül Erdélyben a magyar földrajz tudományra a következô tudományos feladatok hárulnak: az Erdélyi kalauz megírása, a Hargita földrajzának kidolgozása, a székelység emberföldrajzi leírása, és a mai napig is megíratlan Erdély földrajzának elkészítése.

A természettudományok terén is nyílik számunkra egy-két nemzeti feladat. A földtan, állat- és növénytan foglalkozzék a magyarlakta vidékek leírásával. Itt elsôsorban a Hargita jöhet számításba, amely a 70-es évek óta tudományos kutatásnak nem volt alávetve. Szép téma volna a Székelyföld borvízlelôhelyeinek részletes felvétele és tudományos feldolgozása. Általában minden lehetô téren arra kell törekednünk, hogy a magyar tudománynak múltban megszerzett szupremációját Erdélyben fenntartsuk, azt az új nemzedékre is átruházzuk, s fôképpen a bennünket érdeklô kérdések megoldását, illetôleg ellenôrzését esetleges téves irányba terelését ne hagyjuk az ellenséges érzelmû tudományosságra.

Az archeológia nem hagyható figyelmen kívül a mi szempontunkból. Ennek a tudományágnak arra kell törekednie, hogy ásatásait településtörténeti szempontból folytassa, s így támogassa a történeti és nyelvészeti kutatást.

Az erdélyi magyar tudományosságnak az egyetemes magyar tudományossággal való szoros együttmûködésén kívül kapcsolatot kell teremtenie az erdélyi szász és román tudományos élettel. Figyelemmel kell kísérni a szász nyelvjárási tanulmányok eredményeit, amelyek gyakran érdekes adalékokat nyújtatnak az erdélyi magyar mûvelôdéstörténethez s a településtörténeten kívül még a magyar nyelvkincs etimológiájához is. A szász történelmi kutatásokat azért kell figyelni, hogy magyarellenes támadó megállapításaikat azonnal megcáfolhassuk, mert a német nyelv révén rendkívül sokat ártanak nekünk. A szász intézmények történetét és szellemét saját szervezkedésünk érdekében volna hasznos tanulmányoznunk.

A román tudományosság és szellemi élet figyelése és ellenôrzése speciálisan erdélyi feladat, mert a román nyelv helyhez kötött elterjedtsége miatt nem lehet várni, hogy az anyaország tudományos körei minden oldalról szemmel tarthassák. Nyelvészeti eredményeiket fôképpen azért kell állandóan figyelnünk, mert sok tudomásul veendô adataiknak mindig van politikai vagy polemikus korolláriuma, s így sok megcáfolandó anyagot nyújtanak. A román nyelvészetben ezért is, meg azért is kellene szakképzett magyar tudósokat neveltetnünk, mert a moldvai és bukovinai csángó véreink nyelvének eredményes tanulmányozása a román nyelv ismerete nélkül nem lehetséges. Azonkívül is a román nyelv sok érdekes ellenünk fordítható adatot tud a kezünkbe szolgáltatni. Történelmi szempontból sem kisebb a feladat. Gazdag történelmi kiadványaik és könyveik évenként egy egész sereg elkönyvelni vagy cáfolni valót ontanak a magyar történelem elé. De minden tudományágban (földrajz, mûvészet- és mûvelôdéstörténet, jogtörténet stb.) állandóan ellenünk törnek és fölényesen gúnyolódnak velünk. Gyámoltalanság ezeket szó nélkül hagyni, és hasonlóképpen eltûrni napilapjaiknak a román és a külföldi közvéleményt megtévesztô rágalmait (pl. a székelyek elmagyarosodott románok). Mindezeket ôk francia nyelven is megjelentetik s propaganda célra is felhasználják ellenünk. Tehát komolyan kell venni ezeket és ellensúlyozásukról gondoskodni kell.

Az elôbbi pontban felsorolt feladatok megoldása irányában kell rendszerezni a mai erdélyi magyar tudósok munkáját, ha tényleg azt akarjuk, hogy tudományosságunk ne veszítse el az élettel, fôképpen a kisebbségi helyzetünk érdekeivel való kapcsolatát. Másrészt ránk nehezedônek érezzük azt a kötelességet, hogy pótoljuk az egyetemi oktatásnak a hiányosságát a magyar nemzeti és a magyar tudósképzés szempontjából. Ezért foglalkoznunk kell a tehetséges és tudóshajlamú tanárjelöltjeinkkel, és kitapogatni, kinek melyik tudományszak iránt volna nagyobb hajlandósága. Azután be kell vezetni az illetô tudományszakba, tájékoztatni annak területén, végigkalauzolni irodalmán, kioktatni módszerérôl, s kijelölni a megoldandó problémákat. Az egyetemi évek alatt rendszeres irányítás mellett így nevelhetnénk magunknak céljukat öntudatosan látó irodalomtörténészeket, esztétikusokat, nyelvészeket, folkloristákat, történettudósokat, kultúrhistorikusokat, közgazdászokat, statisztikusokat, bibliográfusokat, politikusokat s általában szaktudósokat a kisebbségi élet minden területére. Nevelhetnénk olyan tudósokat, akiknek speciális feladatuk volna a magyar és román irodalom, nyelv, történelem, földrajz és mûvelôdési határok tisztázása, s akiknek segítségével ellensúlyozhatnánk az ellenséges érzelmû tudományosság ellenünk irányuló propagandáját. Az ilyen irányítás alatt levô s jól elôkészített fiatal erôkbôl kiválogathatnók azokat, akiknek továbbképzése az egyetemi évek lejárta után magyarországi vagy külföldi egyetemeken kívánatos volna. Ha csak minden iskolában két ilyen szakképzett, komoly tudományos tartalmú tanárt állíthatunk, rendkívül jótékonyan befolyásolhatjuk az illetô tanári testületek közszellemét, s emelhetjük magának az iskolának a színvonalát is, nem is szólva arról a magasabb érdekrôl, ahol az erdélyi magyarság szellemi presztízsébe kapcsolódik.

Tudjuk azonban, hogy minden tanárból nem lehet tudóst nevelni. Hiszen évenként alig 1-2% ilyen hajlandóságú erô választódik ki, egy-egy nagy tanuló tömegbôl. De az átlagos tehetség is kiképezhetô hasznavehetô és fáradhatatlan adatgyûjtôvé, amire a fenti feladatsorunk szempontjából szintén gondolnunk kell. Ez is azonban csak úgy valósítható meg, ha kellô irányítás mellett tanárjelöltjeink nevelésére befolyással lehetünk. A tanárképzésnek a végsô célja azonban az, hogy a tanárjelöltbôl jó tanár legyen. Mi nem érhetjük be egy idegen szellemû állami felkészítéssel. Nekünk a felekezeti iskoláink számára alapos képzettségû, a magyar kisebbségi kulturális és szellemi feladatokra öntudatosított, valláserkölcsi alapokon álló ideális nevelôkre van szükségünk. Mi azt akarjuk, hogy gyermekeinket a legjobb és a legmodernebb pedagógiai eljárással olyan szellemû tanárok neveljék fel, akiknek a magyar jövô lelkük aggodalmas gondja. Nekünk olyan tanárokra van szükségünk, akik a jövôben is elitjei lesznek a magyar társadalomnak, irányítói és vezetôi minden kulturális feladatunknak, s akik bármilyen összehasonlításban is megállják a helyüket. Csak így emelhetjük fel iskoláinkat mai elesettségükbôl, s csak így biztosíthatjuk Erdélyben a magyarság jövôjét. Mindezt azonban csak úgy tudjuk megvalósítani, ha megtaláljuk azokat a módokat, amelyek útján a magyar tanárképzés irányításába beavatkozhatunk (l. III. 1/b).

Minekünk azonban mindig az egész életünket felölelô programot kell kidolgoznunk. Gondolnunk kell tehát a jövô erdélyi magyar jogászaira, orvosaira s más magyar értelmiségi erôire. Ezekhez is hozzá kell férkôznünk, hogy mûveltségük szemmel látható hézagait betölthessük, s olyan irányban legyünk rájuk befolyással, hogy helyüket szilárdan álló s a magyarság politikai, gazdasági s kulturális érdekeiért kellô felkészültséggel és öntudatossággal harcoló vezetôivé váljanak népünknek.

Saját és gyermekeink érdekében gondolnunk kell a jelenleg mûködô tanárság szellemi színvonalának a megjavítására is. Fel kell ébresztenünk szunnyadó tudományos érdeklôdésüket. Lehetôséget kell találnunk arra, hogy a magyar tudományos társaságok és intézetek könyv- és folyóirat kiadványai az erdélyi magyar középiskolák tanári könyvtáraiba eljussanak. Módozatokat kell kigondolnunk arra is, hogy egyeseknek tudományos igényei bizonyos korlátok között kielégíttessenek. Az érdemeseket néhány hónapos magyarországi és külföldi tanulmányútra küldhetnôk, és a nagyobb tömegeket évenként csoportos kirándulásra vihetnôk látókörük szélesbítésére. Ez utóbbinak programját a következôképpen gondoltuk el. A 20 középiskolánk (beleértve Bánát és Szatmár vidékét is) minden tanári testületébôl évenként felváltva egy-egy tanárt vinnénk kirándulásra, illetôleg három heti tanulmányútra. Ehhez járulna két vezetô, egy mûvészettörténész és egy földrajztudós. Négy esztendôre a program a következô volna: 1. év: Kolozsvár, Budapest, Venezia, Firenze, Róma, Napoli, Budapest, Kolozsvár. - 2. év: Kolozsvár, Budapest, Venezia, Milano, Alpi-tavak (l. Maggiore), Luzern, Zürich, Innsbruck, Wien, Budapest, Kolozsvár. - 3. év: Kolozsvár, Budapest, Venezia, Genova, Riviera, Lyon, Paris, München, Wien, Budapest, Kolozsvár. - 4. év: Kolozsvár, Budapest, Wien, München, Köln, Amsterdam, Berlin, Leipzig, Budapest, Kolozsvár.

Évenként egyszer vakációban tanáraink számára kurzusokat is rendezhetnénk Kolozsvárt bizonyos, éppen legszükségesebb tárgykörök rendszeres és tudományos feldolgozásával, úgy amint a szászok Nagyszebenben és a románok Vâlenii de Muntéban ezt minden évben megteszik. Továbbá egy egységes szerves magyar kultúrprogram megalkotása, iskolai, tanári, nevelôi, közvélemény kialakítása érdekében egy pedagógiai folyóiratot kellene indítani. Csak hamarjában is rendkívül gazdag programot lehetne részére összeállítani. Íme nehány fontos pont: a magyarság kultúrprogramja általános elveinek és kereteinek kitûzése. Az iskolafenntartás anyagi, a vezetés, ellenôrzés, felügyelet szellemi kérdései. A tanárképzés, a tanári szukreszcencia biztosítása. A még mindig sok tárgyból hiányzó tankönyvek írásának megbeszélése és a meglevôk bírálata. A módszer kérdése, az iskolai élet belsô rendjének és mûködésének kérdései. Rendtartás. A tanulók létszámának a biztosítása. A propaganda elvei és módjai a nép között az iskola megkedveltetése érdekében stb. Ezt igazán meg kell tennünk, mert szinte szégyellnivaló, hogy a kicsi számú szászság élesebb figyelemmel kíséri és ismerteti a kormány iskolai törvényjavaslatait és elveit, mint mi, a sokkal nagyobb számú magyarság.

A fenti törekvéseket és feladatokat csak intézményesen lehet összegezni, végrehajtani és megoldani.

Ennek egyetlen módja volna Kolozsvárt egy olyan intézmény felállítása, amely két szervet egyesítene magában: a) tudományos intézetet és b) fôiskolai internátust.

A tudományos intézet szerve, letéteményese, kezdeményezôje és végrehajtója volna a II. pont alatt részletezett erdélyi magyar tudományos feladatoknak. Benne a szükségeshez képest kiválasztott tudósok és asszisztensek végeznék tervszerû beosztással a gyûjtô, rendszerezô és feldolgozó munkát. Magához kapcsolná Erdély valamennyi magyar tudósát, akiket beszervezne a tervszerû munkába. Megalakítaná maga mögé a Magyar Tudomány Erdélyi Barátainak Egyesületét, hogy ezáltal a társadalom érdeklôdését is bevonja a tudományos munkába.

A tudomány mûvelésén, feladatainak számbavételén és problémáinak megoldásán kívül legfôbb gondja volna az egyetemi hallgatók tudatosítása a sajátos erdélyi magyar tudományos feladatokra. E célból bevezetné ôket az egyes tudományok gyûjtô- és feldolgozó munkájának módszerébe. A programba vett tudományok mûvelésére szakkönyvtárat és adatgyûjteményeket rendez. Volnának ennek pl. ilyen gyûjteményei: folklór, történelem, kultúrhistória, a kisebbségi szellemi élet statisztikája stb. Különös gondot fordítana az erdélyi iskola ügyre. Ennek hét esztendei anyagát összehordaná, minden mozzanatát figyelemmel kísérné és pedagógiai folyóiratot adna ki a II. pontban megjelölt céllal és programmal.

Nyári fôiskolai kurzusokat rendezne tanárok és mûvelt érdeklôdôk számára tudományos kérdések körébôl, télen pedig szabad líceumi elôadásokat szervezne Kolozsvárt és Erdély nagyobb városaiban.

Közvetlen kapcsolatokat létesítene a magyarországi tudományos társulatokkal, intézetekkel, valamint a külföldi magyar intézetekkel. Támogatná ôket és az egyes szaktudósokat a szükséges erdélyi tudományos adatok beszerzésével, esetleg kooperálna egyes tudományos kérdések megoldásában. Rajta tartaná szemét az erdélyi román tudományosságon, eredményeit közvetítené Magyarország felé s a magyarság rovására történt megállapításainak ellensúlyozásáról gondoskodnék. Külföld felé az erdélyi magyar érdekek propagandáját vezetné.

Tudományos munkássága eredményeinek közlésére rendelkezésére állna egy folyóirat (Erdélyi Irodalmi Szemle), a kisebb tanulmányokra egy füzetes vállalat (Erdélyi Tudományos füzetek), adat- forrásközlésre és nagyobb összefoglaló munkákra egy könyvvállalat (Erdélyi Tudományos Könyvtár).

Ez az intézet befelé mûködne, s mint nyilvános szerv egyelôre szerepelni nem óhajtana, amíg meg nem találná a román államtól meg nem háborítható megfelelô formáját. E csendes mûködését a fôiskolai internátus kerete biztosítaná.

E futólagos vázlat talán nem meríti ki e tudományos intézet összes tennivalóit, de mindenesetre feltünteti megvalósítás esetén mérhetetlen nagy fontosságát.

A fôiskolai internátus elsôsorban a tanárjelöltek érdekeit szolgálná, de bizonyos feltételek mellett nyitva állana minden más szakos magyar egyetemi hallgató elôtt. Szervezetében és céljában a Budapesti Eötvös Kollégiumot venné mintául. Kb. 30-50 egyetemi hallgató részére lenne berendezve, akik részben ingyenes, részben kedvezményes, részben fizetéses helyekre a középiskolát végzett erdélyi magyar ifjak legtehetségesebbjeibôl lennének kiválasztva. Kezünkben csak úgy tudjuk tartani ôket, ha anyagilag lekötjük, s intenzív munkára csak úgy foghatjuk ôket, ha minden anyagi gondtól mentesítjük. Ezt az internátust modern berendezésûnek képzeljük, kétszemélyes tanulószobákkal, kifogástalan ellátással.

Az internátus élén álló igazgató, aki egyszersmind az intézetet is vezetné, szellemi, erkölcsi és anyagi gondviselôje lenne az ifjúságnak. Egy felügyelô bizottság segítségével gondoskodnék 3-4 tanári állás szervezésérôl, a szükségleteknek megfelelô óraadó tanárok alkalmazásáról és nyelvmesterek beállításáról. Összhangba hozná az internátusi munkát az egyetem és a tudományos intézet munkájával.

A hallgatók kötelezô órarendi beosztással rendszeres oktatásban és szemináriumi munkában részesülnének. Ez az oktatás egyrészt korrepetálás volna, tehát támogatása az egyetemi tanulmányaik sikeres elvégzésének, másrészt azonban gondoskodás történnék módszeres tudományos kiképzésükrôl a gyûjtô- és a feldolgozó munkában az elôbbi pontokban kijelölt szempontok szerint. Természetesen az igazgató a tanári szukreszcenciát is szükségletnek megfelelôen irányítaná, s arról is gondoskodnék, hogy minden tudományszakra szükséges erô képeztessék ki. Az igazgató a saját megfigyelése és a tanári testület véleményezése alapján évenként javaslatot tenne a tanulmányaikat végzett jelesebb hallgatók külföldi továbbképzésérôl. Ilyen módon ifjúságunkat itthon tudnók tartani, vérveszteséget jelentô kiözönlésüket meg tudnánk akadályozni, a támogatás nem veszne kárba, s fôképpen céljaink szerinti értelmiségi osztályt nevelhetnénk.

A korrepetáláson, tudósképzésen kívül különös gondot fordítana az intézet a nyelvtanulásra. Született idegen nyelvmesterek volnának alkalmazva. Azonkívül az intézet tagjai nyári vakációban elküldetnének olyan belföldi vagy külföldi környezetbe, ahol nyelvismereteiket tökéletesíthetnék. Másokat viszont a tudományos intézet érdekeit szolgáló gyûjtômunkára használná fel a vezetôség.

Az internátus vezetôségének a figyelme kiterjedne arra is, hogy az ifjúság a kisebbségi élet minden területén a kellô tájékozottságot megszerezze, egyházának szervezetével és érdekeivel készültsége összhangban álljon s a társadalmi mûvelt modort is elsajátítsa. Ebbe a nevelôi munkába igyekeznénk bevonni az intézeten kívül álló magyar egyetemi hallgatókat is, akiknek számára bizonyos idôközökben rendszeres elôadásokat tartanak. Általában megadott keretek között minden eszközt és módot megragadna, hogy kitûzött tudományos és nemzeti céljait elérje.

E két intézmény ilyen keretben szilárd bázisa volna a jövônek. Megvalósításához az erdélyi magyarság életérdekei fûzôdnek.

---------------------------------------

* Forrás: Teleki László Alapítvány Könyvtára. Ms. 2284.

Tájékoztató irodalom: Antal Árpád: György Lajos életmûve. EME, Kolozsvár 1992.

¹ Dr. György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete. In: Irodalomtörténeti füzetek. Budapest 1926. 12. sz.; illetve Budapesti Szemle. 1926. október-november.

² Dr. György Lajos: Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája.

³ 1919-1924. Kolozsvár-Budapest 1926. - György Lajos: Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája 1925. év. Kolozsvár 1927.

⁴ Dr. Magyary Zoltán: A magyar tudomány nemzetközi helyzete. In: Budapesti Szemle. 1926. február.

⁵ Dr. Nagy Miklós: Erdély jövôje. In: Budapesti Szemle. 1926. december.

⁶ Kornis Gyula: Az elszakított magyarság közoktatásügye. Budapest 1927.