- Beteg a fôúr - mondta a lakáj a felcsernek, aki összevonta szemöldökét, majd így szólt:

- Semmi baj. Eret vágunk rajta, attól jobban lesz. A sok zsíros étel miatt megsûrûsödött a vére.

Ám a fôúr ettôl még nem lett jobban, sôt, mintha egy kicsit nehezebben kapkodta volna a levegôt. A felcser egy darabig tanakodott, majd szemöldökét összevonva, torkát megköszörülve egy pohár vizet kért, és egy határozott mozdulattal nyúlt is a táskájában mindig ott lapuló tasak után:

Miután a személyzet segítségével felültették az urat, és valahogyan beleerôszakolták a pohár tartalmát, elégedetten hátradôlve a karosszékben rágyújtott egy pipára, és várta, hogy a szer meghozza a várva várt eredményt: a fôúr megkönyebbülését és természetesen hamari talpra állását is. Miközben rácsiholt, arra gondolt, hogy ismét jókor lett beteg az úr, mert már régóta ki szeretné cserélni az öreg kancát egy pejre, de a fekete himlô meg a kolera csak a papnak kedvezett. S miközben azt számigálta, hogy mennyi idô van még hátra az országos vásárig, felcsillanó szemekkel leste a fôúr szája sarkában megjelenô habot.

- Kezdôdik - mondta, majd utasította a szolgákat, hogy fordítsák az urat a hasára, hogy megkönnyítsék a dolgát. De amikor azok fölemelték az urat, hördült egyet, majd egy nagyot sóhajtott, a szeme felakadt, az álla leesett, s azzal vége is lett.

- Nincs mit - mondta szûkszavúan a felcser -, nem bírta a szíve. Már régóta gyanakodtam rá. Hát, most itt van, a gyanúm beigazolódott.

Aztán méltóságteljesen összecsomagolta a táskáját és elindult a lépcsôkön felfelé az emeletre, hogy a friss özvegynek részvétet kívánjon. Az ajtó elôtt megigazította a gallérját, majd kopogtatás után benyitott:

Azzal méltóságteljesen meghajolt, kezet csókolt a pityergô asszonynak, és már indult is. Sietve felugrott az udvarház elôtt álló szekerére, mérgesen csapott az öreg kanca farára, s amíg az komótosan elindult már tudta, hogy a lóvásárból egyelôre semmi sem lesz. Majd pipája után nyúlt, s miközben megtömte, már eszébe is jutott a vigasztaló gondolat:

Beteg a romániai magyar társadalom is. Na, hogy ne lenne, amikor beteg a román társadalom maga is. Szervei megkoptak, idegei felmondták a szolgálatot, csupán az étvágya maradt meg, de már az sem a régi. Az egész szervezet csak nyikorog. Pedig vágtak már rajta eret is, kapott hánytató port is bôséggel, az orvosok megígérték, hogy minden rendben lesz hamarosan. A szája ugyan még nem habzik, de állandóan van mellette valaki.

Beteg a romániai magyar társadalom. Betegségét egyesek szórványosodásnak nevezik, mások hagyományvesztésnek, némelyek nyelvi kopásnak, van, aki identitásvesztést emleget, van, aki identitásváltást. Olyan is van, aki atomizálódást, individualizációt emleget. Mindenki igazat mond, hiszen láthatóak a betegség jelei. Receptek is születnek, amelyek néha a megsûrûsödött vért próbálják hígítani, esetleg kiöklendeztetni mindazt, ami megfeküdte a "magyarság gyomrát".

A kiváltó okok feltárása azonban csak laboratóriumi körülmények között születik meg: hipotetikusan - lehet ez is, lehet amaz is. Csak épp a beteget nem kérdezzük meg, hogy mit evett, mi zavarja, mi fáj. Pedig a beteg virtuális személy. Valamikori közösség, esetleges csoport. Mostanra már csak személy, egyed talán, aki nem csak kollektív gondokban és jogokban gondolkodik. Lehet, hogy a múltból örökölt szó (kollektív) vulgarizálódása miatt nem is érti igazán, mirôl van szó, csak annyit ért, hogy ami mindenkié, az a senkié. Azt meg lehet csonkítani, lopni lehet belôle, néha ez az elnök, máskor más, de valódi tulajdonosa, gazdája, sáfára nincsen. Így a jog is, tudat is. Ha akarom az enyém, ha nem akarom, nem az enyém, attól függ, mi hasznom van belôle.

Minden egyén legfontosabb motivációja - tanítja a társadalomtudományok többsége - az, hogy minél kisebb erôbefektetés igénybevételével minél nagyobb (anyagi, szellemi stb.) haszonra tegyen szert. És ha abból, hogy én a magyarságom ápolásába fektetek be erôt, pénzt, éppenséggel nincs, vagy csak minimális a haszon, viszont annál nagyobb kár (diszkrimináció) ered, akkor nosza szórványosodjunk, veszítsük el identitásunkat, egyre kisebbségiesedjünk! Azaz, most per pillanat románosodjunk, mert most abból lehet hasznot húzni, igaz csak ritkán, és azt is keveset, hiszen maguknak a románoknak sem sikerül, de, ha nem csurran, cseppen. De legalább nem bozgoroznak, boangheneznek. S ha netán más országba menekülünk lelkiismeretünk üldözései elôl, akkor "másuljunk". Csak haszonnal.

A többi tanulmány szerzôje bizonyára arra fordít majd nagyobb hangsúlyt, hogy a szórványosodásról, mint jelenségról írjon. Lesznek, akik megpróbálnak okokat felsorolni, amelyek a jelenség terjedését segíthetik. Mások sürgetô megoldásokat javasolnak majd. Én azok táborát szeretném gyarapítani, akik az okok keresése mellett a páciensekkel való konzultáció gondolatát szorgalmazzák a fenti séma talán komolyabb formájában. Talán egy másik alkalommal, amikor nem egy lap hasábjain keresztül váltunk egymással gondolatot és cserélünk eszmét (közben egy kis identitást). Mert attól félek, hogy ez a lap majd könyvtárak polcának fontos kelléke lesz, esetleg forrásmunka újabb elméleti kutatások részére. Más népek kutatóira gondolok, akik majd okosabbak lévén, megpróbálnak a mások hibáiból tanulni - idejében. Olyan formában, hogy végre "leereszkedik" egymás mellé a szociológus, a pszichológus, a néprajzos, a teológus, a pedagógus, az orvos, a történész (jajj, nehogy valakit kifelejtsek és megsértsek!) stb. És úgy, hogy mindenki tenni is akar, nemcsak gondolkodni és másokat megtanítani szórványt, kisebbséget menteni. Elméletileg megalapozni, majd gyakorlatban kivitelezni. Mint Kós Károly (na ne tessék máris kiáltani, hogy a transzszilvanizmus híve vagyok), Koós Ferenc, Balázs Ferenc, Venczel József, Bognóczki Géza, Hermán János.

"Az aratnivaló sok, kevés a munkás" - mondja Jézus. Sok az erdélyi magyarság gondja, és kevés ember van, aki a gondok sûrûjébe úgy vágna bele, hogy ne csak a maga hasznát keresse. Kiveszôben van talán a "hasznos idióta" embertípus, aki olyan közösségi feladatok elvégzését vállalná el, hogy abból neki nemhogy haszna, hanem idô- és energiavesztesége (netántán anyagi is) lenne? Kevésségünk máris kimeríti a statisztikai kisebbség fogalmát.

Vagy netántán már kevés erônk, erôforrásunk van, amit megmozgathassunk saját céljaink elérésére? Hát akkor már a kisebbség szociológiai alapon való meghatározása is teljesen ránk illik.

Ha figyelembe vesszük Nagy Ödön egykori meghatározását, mely szerint "a szórvány olyan kisebb-nagyobb közösség, település, mely idegen fajú népek közt vagy a magyar nyelvterület romániai szigeteinek középpontjain kívül létesült, illetve a történelem folyamán elpusztult magyar területen maradt fenn... a szórványok tagjai nem a népközösség fókuszai iránt rendezôdnek el, mint valami mágneses erôvonalon, hanem azokon kívül élnek, és a nemzet építô munkájában semmi részt nem vesznek", akkor már szórvány is vagyunk, nem is akármilyen, hanem olyan, mint amelyik még az Anderson által definiált etnikai közösség fogalmát sem veheti fel, mert legtöbbször nélkülözzük a szolidaritást. Na persze ez azért jellegzetes magyar szokás. Nem a szomszéd kecskéjérôl szól, hanem egyenesen a szomszédról.

Nos, egy dolog bizonytalan. Én mint erdélyi magyar mikor vagyok etnikum, mikor szórvány, mikor kisebbség? Mikor mi? Mert én csak úgy egyszerûen "én" (bocsánat "mi"), magyar akarok lenni. De ha nekem folyton azt súlykolják, hogy én szórvány vagyok, hogy Mátyás óta minden csatát elvesztettem, hogy csak vértanúim vannak - hôseim nincsenek -, hogy rám hét román jut, akkor, vagy elhiszem és megijedek, vagy a János bácsi domborodó mellével fogom mondani, hogy "annyi kell es".

Szeretnék egy józan, alapos és értékes értékrendszert, amelyik van annyira jó, mint a másoké. Hogy ne folyton másokkal méregessem össze magam, hogy miben vagyok kevesebb és kisebb. De akkor mihez? Ja, hogy van ilyen nekünk is?! Valaki félretehette, nem mindig találom. Talán ezért kényszerülök a másokéra. A tanítóm - tanárom - unta a "hivatását", kevesellte a fizetését, ezért a kevés pénzért kevés munka elve alapján csak keveset tanított meg nekem belôle. A papom - aki egykor a társadalom elitjének számított - frusztráltnak érezte magát, amiért az egykori (nem is olyan régi ) társadalmi rendszer mellôzte és peremre sodorta ôt, s engem is magával sodort, hogy ne érezze olyan egyedül magát. A jogászaim nem az én jogaimra esküdtek fel, emiatt azt nem is védelmezhették. A történészem nem mert ellentmondani, amikor azt mondták, hogy én még most is a nyereg alól nyers húst eszem. Az orvosom városra költözött, mert falun nem voltak orvoshoz méltó életkörülményei, s mert rendelés után - ha ugyan jött a busz - sietett haza, nem volt ideje, hogy elmagyarázza: az abortusz nem azért rossz dolog, mert a törvény tiltja, hanem azért, mert annyival több magyar gyermek nem születik meg, sôt még magyar anyák is belehalhatnak a nem szakszerû, esetleg sebtében elvégzett beavatkozás szövôdményeibe, de legalábbis szörnyû teherként hordják lelkükben a nagy titkot: hogy anyák lehettek volna. Na, rövidebben, nem volt, akitôl lemásolhattam volna azokat a magatartásformákat, amelyek (helyes) önbecsülést biztosítottak volna nekem. Mert közben a kedvenc politikusom is, amíg az én kisebbségi jogaimért, értem harcolt, gyermekeit legalább Magyarországra menekítette.

Ezért kezdtem "beadni a derekamat". Néha ugyan még jókat beszélgetek a borbélyommal, aki jobb sorsot érdemelt volna (tûzoltó lehetett volna, vagy katona...), de meggátolta a hatalom.

"ÉN" csak akkor lehetek, amikor néha egy-egy "tiszta" esküvôn vagy keresztelôn összekoppanok a rokonsággal, falustársaimmal, gyermekkori pajtásaimmal, akik nem mentek "tovább iskolába", mert románul nem akartak-tudtak tanulni. A hajnali nótázásba még beállok velük, bevesznek, mert büszkék rám (de csak ôk tudják, miért), gyûjthetek egy-egy régi népdalt, amit majd nyári szabadságon a haveri körben tábortûz mellett szép ajakkerekítéssel énekelhetek, hogy aszongya, hogy: "Soárgarigóó..." (Sütô András). De otthon a rádióval, gyermekemmel együtt én is azt mormolom, hogy:"Ia cu tine si inima, inima mea." Nagyon élvezi a román fônököm is, amikor gyakran együtt vagyunk. Barter-kereskedelem: én adom a flekkent, sört, ô a munkahelyem biztonságát: csak nem rúg ki egy havert.

De közben irigységgel gondolok egy-egy "etnikumra", olykor "kisebbségre-szórványra". Például a(z amerikai) zsidókra. Akiktôl egyesek szerint a szétszórattatás fogalma ered. Tôlük vették át a görögök, de ôk már egy kissé kozmetikázott tartalommal. Ugyanis kezdetben a héber szó elûzöttséget, kitaszítottságot sugallt, valamint az azzal járó zaklatottságot, félelmet. (Vö. Móz 30,3-4; Neh 11,9; Zsolt 147,2; Jer 34,17; Dán 12,1) Ám a görög fordításnál (Septaguinta) az enyhébb jelentéstartalmú fogságot, számûzést használták a megfelelô héber szavak esetében. A bibliakutatók azt feltételezik, hogy a görög zsidók már kevésbé érezték olyan kegyetlennek az egykori elhurcoltatást (az asszír és babiloni fogság - Kr. e. 721, 597, 587), így a diaszpóra olyan kifejezéssé vált, amely egyszerûen arra utalt, hogy a zsidóság valahol a világon kisebbségben él a pogányok között. A késôbbi zsidóság körében tovább módosult a szó értelme, tartalmi értékelése: világtörténeti jelentôsséget tulajdonítottak neki, s szinte jótéteménynek tekintették. Mert mindenhová elkísérte ôket a "választott néphez való tartozás" élménye. Megkülönböztetés volt ez a velük együtt élô népek részérôl, de erôsebb volt bennük a "választott néphez" való tartozás tudata. Jáhvéért érdemes volt vállalni a stigmát, akár a gettót is. Ezért alakulhattak ki életképes izraelita telepek.

Saját belsô törvény kötelezte is ôket erre. A Jáhvétól kapott törvény a legfôbb értékrend. Annál nem lehetett erôsebb a más nép hatalmának törvénye, értéke. Ezt az értékrendet átadta-átadja nemzedékrôl nemzedékre. A gyermeknek kívülrôl kell fújni, mint a vízfolyás.

Az ôskeresztyének számára a szétszórattatás lehetôség volt Istentôl, hogy mások számára is elvihessék az evangéliumot. De volt mit vigyenek. Vinni mentek és nem venni, kérni. Megalázták magukat azért, hogy átadhassák a szeretet parancsát, de nem azért, hogy mások tolerálják ôket.

Ezer éve keresztyének-keresztények vagyunk. De ami annak idején dilemma volt Koppány és István között, az ma számunkra nem kérdés: ha lehet, akkor pogány, ha muszáj, akkor jó az ortodoxia is. Csak nehogy gondolkodni kelljen. A pap meg azért van, hogy imádkozzon helyettem-értem, 'sze azért fizetem.

A cigányság meg szabadnak született. Nem harcol, hanem megéli szabadságát. Megbélyegezhetik, lebüdösözhetik, társadalmi mobilitásának útjába állhatnak, de saját törvényeit el nem törölhetik. Amit a vajda mond, az a törvény. A többi csak fölöttük való törvénykezés. A törvényszéki ítélet nem hatálytalanítja a vajda ítéletét. Mert az az ÖVÉKÉ!

Szóval néha irigyelem ôket. És közben néha féltem magam. Hogy beolvadok. De úgy teljesen, semmit sem ôrizve meg kultúrámból. Talán csak a gulyást. Mert azt nagyon szeretem. De a mititei sem rossz, no meg a csorbadeburta.

Egy halvány reményem azért még van. Igaz, másodkézbôl hallott információ, hogy Kisebbségi Minisztérium, Mini-sztérium, Mi(ni)sztérium egy Kisebbségkutató (esetleg magyarságkutató is egyben) Hivatalt akar létrehozni. A választásokig tehát még várok. Addig nem olvadok. Utána lehet, hogy úgyis megoldódok.