Nyilatkozat az etnokulturális és nemzeti kisebbségekre,
valamint ôshonos lakosságokra vonatkozó liberális demokrata elvekrôl

Tekintettel arra, hogy az emberi jogok egyetemességérôl, oszthatatlanságáról és kölcsönös függôségérôl való egyetemes konszenzus növekvôben van,

valamint tekintettel arra, hogy a hidegháború lezárulása, valamint a globalizációs tendenciák felújították az etnokulturális közösségek, nemzeti kisebbségek és ôshonos lakosságok egyedi identitása elismerésének és megôrzésének vágyát,

valamint tekintettel arra, hogy ezen kisebbségi jogok elismerése, megôrzése és érvényesítése a nemzetközileg elismert emberi jogoktól és az ezeket érvényre juttató liberális demokrata kormányzati szervektôl függ,

valamint tekintettel arra, hogy az alkotmányos, jogi és kormányzati rendszerüket a kisebbségi jogok tagadására és az etnikai dominanciára építô államok az emberi jogok megsértésének, a menekülthullámoknak, valamint a regionális és globális biztonság meggyengítésének forrásaivá váltak,

a következô Nyilatkozatot fogadtuk el. Az ebben foglalt javaslatok liberális álláspontból fogalmazódtak meg, valamennyi itt kinyilatkoztatott jog forrásául és kiindulópontjául az emberi méltóságot és az egyéni szabadságot véve. Felhívjuk a kisebbségi jogok minden elkötelezettjét, hogy kapcsolódjon be ezen alapelvek megvitatásába és mindenekfölött az élô valóságba való átültetésükbe.

A szabadság különbözôség. Kényszer nélkül az emberi társadalomban azonosság soha nem valósult meg és soha nem is fog megvalósulni.

Ez az egyszerû igazság sehol nem nyilvánvalóbb és relevánsabb, mint jelen világunk társadalmát alkotó országok és népek esetében. Egyikük sem homogén etnikai, vallási vagy kulturális tekintetben. Mindegyikük különféle kisebbségeket foglal magába, és a többség-
kisebbség viszony helyzete az a mérce, amellyel a szabadság foka ezekben az országokban mérhetô és mérendô.

Ennélfogva a kisebbségek jogai kiemelkedô fontosságú az emberi szabadság valamennyi elkötelezettjének. Egyetlen olyan társadalom vagy ország sem nevezhetô liberális demokráciának, amely nem ismeri el, nem alkalmazza és nem tarja tiszteletben a kisebbségek jogait.

Ezen jogok meghatározásában jelen nyilatkozat a harmadik évezred hajnalán kirajzolódó valóságból indul ki. A világ társadalmai önmagukat többnyire nemzetállamként elgondoló államokba szervezôdik, melyek a nemzetközi rendszer alapegységei és fô aktorai. Gyakorlatilag ezek a határaikon belüli többség-kisebbség viszonyokat irányító törvények és szabályozások, valamint a nemzetközi egyezmények forrásai, amelyek világszerte a kisebbségi jogok gyakorlatba ültetését célozták a múltban, és reményeink szerint a jövôben is.

A modern államokban általános tendencia, hogy egy "nemzeti" identitást, kultúrát stb., és ezáltal egységes "nemzeti" intézmények és megoldások szükségességét vállalják fel. Ez a tendencia igen gyakran a nemzetállam határain belüli multietnikus, multikulturális vagy vallási különbözôségek alábecsüléséhez vagy semmibe vevéséhez vezet. Ily módon a nemzetállamok gyakran "nemzetépítô" államok, melyek azonosságot feltételeznek ott, ahol az nem létezik, és túl gyakran az államgépezet és törvényhozás kényszerítô hatalmával visszaélve próbálják létrehozni ezt az azonosságot.

Ezzel ellentétben a liberális demokrácia az egyedi állampolgár jogaira és szabadságjogaira fekteti a hangsúlyt, melyeknek közösségi vonatkozásai onnan adódnak, hogy magukban foglalják a szabad társulás jogát. Az emberek többségének identitásában fontos szerepet játszik valamely közös kulturális, nyelvi vagy vallási örökségen alapuló közösséghez való tarozás, és amennyiben jószántukból és önkéntesen csatlakoznak e közösségekhez, egyetlen kormány vagy állam - és egyetlen többség, bármekkora is lenne az - sem tagadhatja meg ezen közösségek különbözôséghez való jogát, a nemzetközileg elfogadott emberi jogok korlátain belül.

Nyilvánvaló, hogy ezen jogok védelmének szükségessége egyenesen arányos az állam civil társadalomba való beavatkozásának méretékével. A kisebbségek akkor szenvedik el a legtöbb sérelmet, amikor az állam beavatkozik társadalmi és kulturális életükbe. A szubszidiaritás elve, miszerint a döntéseket a keresztülvihetôségüket még biztosító helyi szinten kell meghozni, és lehetôleg a civil társadalom szintjén, mindig megbízható irányelvet fog jelenteni a kisebbségek és a többség legitim érdekeinek védelmében egyaránt. A korlátozott és szigorúan szubszidiáris kormányzat klasszikus liberális elvét a kisebbségvédelem semmiképpen nem elhanyagolható elemének kell tekintenünk.

Míg az emberi jogok érvényre juttatása és a törvények alkalmazása önmagában sokat fog tenni a kisebbségek védelmében, tudatában kell lennünk annak is, hogy a modern államok beavatkozó, sûrû szabályozásokra épülô, és következésképpen az egynemûsítés felé hajló államok. Amíg ez a helyzet fennáll, fennáll a kisebbségi jogok védelmét biztosító sajátos intézkedések szükségessége is, beleértve a kisebbségi jogokat fokozatosan megvalósító pozitív intézkedéseket, mélyen meggyökeresedett egyenlôtlenségek esetén.

Valahányszor ilyen sajátos intézkedésekrôl van szó, világosnak kell lennie, hogy ezek funkciója mindig a szabad társadalmak alapvetô jellemzôivel jár együtt, azaz a törvények és emberi jogok uralmával. Ameddig ezek nem szilárdan és megbízhatóan megalapozottak, a kisebbségi jogok biztosítását célzó bármilyen intézkedés hiábavaló marad.

A világ számos kisebbsége számára a legsürgetôbb problémákat alapvetô emberi jogaik tagadása jelenti, beleértve többek között a népirtást, etnikai tisztogatást, gazdasági megkülönböztetést és vallási üldöztetést. Ezek az alapvetô jogok mára számos nemzetközi egyezmény, szerzôdés és törvény hatálya alá tartoznak, és mi ezek szigorúbb alkalmazását sürgetjük.

A klasszikus emberi jogok és a törvény uralmának követelménye mellett szükséges elôírásokat jelen nyilatkozat tárgyalja. Ezen elôírások meghatározásában két sor elôfeltevésbôl indulunk ki:

Az értékek tekintetében mindenek fölé az egyéni szabadságot helyezzük. A kisebbségi jogoknak mindig a kisebbség és többség tagjai egyéni szabadságának biztosításához kell hozzájárulniuk. Amennyiben ez inkább közösségi, mint egyéni jogokat és elôírásokat kíván meg, mindig tudatában kell lennünk, hogy a közösségi jogok, miközben a csoportok egyedi identitását hangsúlyozzák, végsô soron tagjaik jogait hivatottak szolgálni, ám semmiképpen azokat megsérteni. Így a kisebbségi csoportok jogai nem bocsáthatják a csoport rendelkezésére az egyéni jogokat, bármilyenek is lennének az illetô közösség hagyományai. A közösségi jogokat soha nem szabad a diszkrimináció rejtett formájaként használni.

Egy: etnokulturális kisebbségek. Ezek gyakran menekültek és bevándorlók, illetve ezek leszármazottai, akik nem pusztán ideiglenesen élnek egy szülôhazájuktól különbözô országban. Ide tartoznak a belsô migráció alanyai is. A kisebbségi problémákat tárgyaló mai diskurzusok többsége nem tárgyalja ezeket a csoportokat, azaz nem ismeri el ôket hagyományos értelemben vett kisebbségeknek. Ennek a nyilatkozatnak nem szándéka jogi vagy politikai definíciókról szóló vitákba keveredni, mindazonáltal le kívánjuk szögezni azt a tagadhatatlan tényt, hogy nagyméretû migrációk korában élünk, és hogy az ebbôl származó problémák megoldásra várnak. Habár a bevándorlók és menekültek nem formálhatnak igényt a "hagyományos" kisebbségek vagy ôshonos lakosságok jogaira, nekik is vannak jogaik, és jelen nyilatkozat céljainak egyike, hogy ezeket tisztázza. Ez a kategória magában foglalja a többségtôl bizonyos, úgymint faji vagy vallási tekintetben különbözô csoportokat is, melyeknek gyökerei gyakran múltbeli migrációkra nyúlnak vissza.

Kettô: nemzeti kisebbségek, azaz saját nyelvvel és/vagy kultúrával, illetve vallással rendelkezô közösségek, melyek lakhelyük történelmi lakosai. Ezek igen gyakran a nemzetközi határok újrarajzolásával válnak kisebbségekké, amikor lakhelyük egyik állam kötelékeibôl egy másikéba kerül át; avagy olyan etnikai csoportok, amelyek különbözô okokból nem alapítottak saját államot, ehelyett egy nagyobb, avagy több ország részét képezik. Természetesen ez a "klasszikus" kisebbségi helyzet, amelyekkel a kisebbségvédelem létezô nemzeti vagy nemzetközi eszközeinek többsége foglalkozik.

Három: ôshonos lakosságok. Ôk osztják a nemzeti kisebbségek valamennyi jellemzôjét, ám ezeken felül megkülönböztetô vonásuk, hogy a többség elôtt telepedtek le a szóban forgó területre, és hódítás és/vagy gyarmatosítás következtében váltak kisebbségekké. Országaik "elsô nemzeteiként", a rájuk telepedetteknél és általában ôket leigázóknál jóval régebbi jogokat formálva az illetô területre, ezeknek a csoportoknak sajátos jogok járnak e tények folytán.

Habár hasznosnak tartjuk, hogy nyilatkozatunkat ezen három alapvetô kategória köré szervezzük, tudatában vagyunk annak is, hogy a valóság jóval változatosabb és összetettebb, mintsem hogy azt mármilyen felosztás tükrözni tudná. Következésképpen a tulajdonképpeni kisebbségi helyzetek nem lesznek mindig pontosan beilleszthetôk ezekbe a kategóriákba, és minden helyzetet sajátos feltételeinek megfelelôen kell megítélni és megoldani. Minden különbözôségtôl függetlenül azonban léteznek jogok, kötelezettségek és szabályok, amelyek minden vagy több kisebbségi helyzetre vonatkoznak; elôször ezekkel foglalkozunk.

Ahol csak kisebbségek élnek, ezek különbözôségét a szabadsághoz való, veleszületett és elidegeníthetetlen joguk szerves részeként kell a többségnek tiszteletben tartania. Ez a kormányok számára olyan kötelezettséget ró, amely visszatartja az erôszakos asszimilációtól, illetve megvédené a kisebbségeket más fajta erôszakos aszimilációtól. Valamennyi intézkedés, melyet jelen nyilatkozat e jog védelmére javasol, az egy országon belül élô közösségek közötti békés együttélés elôsegítését hivatott szolgálni annak biztosítása által, hogy senkit sem lehessen privilegizálni vagy diszkriminálni egy bizonyos (többségi vagy kisebbségi) közösséghez való tartozása miatt.

Ez azt jelenti, hogy e nyilatkozatban foglalt valamennyi közösségi jog a diszkrimináció megakadályozását, és semmi esetre sem privilégiumok létesítését szolgálja. Még ha a pozitív diszkrimináció szükségesnek minôsül is (például a választási küszöb alóli kivétel vagy kisebbségi iskolák átlagon felüli támogatása), a cél soha nem lehet privilégiumok létesítése, hanem a lényegi egyenlôség biztosítása.

Hasonlóképpen, általában véve a kisebbségi jogok nem értemezhetôk oly módon, hogy azok felmentsék a kisebbségek tagjait a közönséges állampolgári felelôsségek alól.

Bizonyos esetekben egy kisebbséghez való tartozás kritériumai politikai vita tárgyát képezheti. Nem a kormányzat szerepe megállapítani, ki tartozik egy kisebbséghez. E kérdéseknek az egyén és a kisebbség mint közösség között kell eldôlniük, az egyén önmeghatározása alapján, amely nemzetközileg elismert emberjogi szabványok hatálya alá tartozik.

Habár buzdítanunk kell a nemzetközi közösséget arra, hogy a korábbiaknál erôteljesebben és szigorúbban szabja meg a kisebbségvédelem normáit, ezen normák átültetése a nemzeti jogrendszerekbe és gyakorlatokba ugyanakkora fontosságú, és ezt csak a többség és kisebbség közötti egyeztetés és együttmûködés útján lehet méltányosan megvalósítani.

A kisebbségi jogok egyik célja a pluralista társadalom támogatása, amelyben a különbözô csoportok tagjai kölcsönös tisztelettel és méltósággal viszonyulnak egymáshoz, és hajlandók egymástól és egymásról tanulni. Ez az interakció a sokrétû társadalmak belsô kapcsolatainak megerôsítéséhez vezethet, és erôsítheti az államhoz való lojalitást.

Ahogyan a megnevezés is jelzi, az "etnokulturális" címszó legkevesebb két különbözô (jóllehet potenciálisan egymást átfedô) kisebbségtípust fed:

A bevándorlók és menekültek általában annak tudatában maradnak befogadó országaikban, hogy vagy hazatérnek valamikor, vagy teljesen beilleszkednek a befogadó ország társadalmába és egyenjogú állampolgárokká válnak.

Valamennyi etnokulturális kisebbségnek járó legalapvetôbb jog az indiszkrimináció. Amennyiben ezen kisebbségek tagjai állampolgárai annak az országnak, amelyben élnek, teljesen és korlátozatlanul élvezniük kell az állampolgársággal járó valamennyi jogot, beleértve a politikában való résztvétel jogát is; amennyiben (még) nem állampolgárok, jogosultak legalább azon civil és szociális jogok általi védelemre és elônyökre, amelyek nem szorosan az állampolgársághoz kötöttek. Ezek különösképpen a következôket jelentik:

Az indiszkrimináció elve mindenekfölött az oktatásra vonatkozik. Valamennyi tanulmányi lehetôségnek mindenki számára egyformán elérhetônek kell lennie. Ami a többi kulturális tevékenységet illeti, mint például egy közösség sajátos hagyományainak vagy örökségének ápolását, nincs olyan általános vagy alapvetô jog, miszerint bárkit is támogatni kellene, anyagilag vagy másképpen. Ám ilyenkor is érvényes az egyenlô elbánás kívánalma: amennyiben a többség részesül ilyen támogatásban, az a kisebbségi csoportoknak is jár.

Általában a befogadó országoknak fel kell vállalniuk az etnokulturális kisebbségek beilleszkedésének elôsegítését, beleértve a kulturális alkalmazkodáshoz való segítségnyújtást (pl. nyelvoktatás), ám biztosítaniuk kell az állampolgárság elnyerésének a lehetôségét is méltányos állandó tartózkodási idô után. Valamennyi kormány számára ajánlott bizonyos hajlékonyság a kettôs állampolgárság kezelésében.

Az etnokulturális kisebbségekkel szemben a nemzeti, vallási vagy kulturális kisebbségek történelmileg megtelepedett közösségek; mi több, egy tôlük különbözô többséggel rendelkezô országba való beillesztésük általuk irányíthatatlan folyamatok következménye. Míg a bevándorlóktól méltán lehet elvárni az adaptációt, ez az elvárás teljességgel jogosulatlan olyan közösségek esetében, akik pusztán tovább élnek ott, ahol ôseik is éltek, és akik gyakran kulcsfontosságú szerepet játszottak egy pluralista társadalom építésében. A többségtôl való különbözôségüket biztosító vonásaik megôrzéséhez való jogukat semmilyen indokkal nem lehet megkérdôjelezni, következésképpen a többség bármilyen egynemûsítô kísérlete, illetve asszimilációs nyomása illegitim.

A nemzeti kisebbségek jogainak rendszere és gyakorlása nagymértékben függ településformáiktól: tömbben élô kisebbségek esetén, ahol a többségi lakosság képviselôi kevesen vannak vagy egyáltalán nincsenek, a területi autonómia a nyilvánvaló megoldás; ahol a kisebbségek a többség között szétszóródva élnek, és semmilyen jelentôsebb övezetben nem alkotnak többséget, jogaik intézményesítésének más formái lesznek szükségesek, amelyek magukban foglalhatják az autonómia nem területi, funkcionális formáit.

Adva lévén a településformáknak a kisebbségi jogok gyakorlásában játszott jelentôs szerepe, biztosítékokra van szükség e tényezô manipulálása ellen. Míg az országon belüli szabad lakhelyválasztás és letelepedés joga annyira fontos minden állampolgár számára, hogy csak az ôshonos lakosságok hagyományos lakhelyeinek védelmében korlátozható, e joggal való visszaélés a kisebbségek saját lakhelyükön elfoglalt pozícióinak megváltoztatását célzó lakosságcserék által elfogadhatatlan, akárcsak az adminisztratív határok hasonló céllal történô megváltoztatása.

A kisebbségek számára elfogadható egyezmények feltétlen minimumát két jogtípus képezi: a kulturális önrendelkezés és a központi/országos szintû döntéshozásban való teljes jogú részvétel joga. Ahol a körülmények ezt megengedik, azaz ahol a kisebbségek földrajzilag érintkezô övezetekben élnek, további hatalmakat kell átadni nekik, mint például saját közigazgatást, rendôrséget, társadalmi intézményeket stb.

Minden nemzeti kisebbségnek joga van szuverén módon kezelni identitásának leginkább meghatározó tényezôjét: saját kultúráját. Ez magába foglalja a nyelv, oktatás, kulturális hagyományok és vallás kérdéseit, utóbbi gyakran lévén az önazonosság kulcsfontosságú eleme.

Magában foglalja továbbá, feltéve ha a lakosság kellô országos vagy regionális aránya ezt biztosítja:

Az e jogok biztosításához szükséges számarányokat törvénybe kell foglalni. A meghatározásnak egyaránt kell abszolút számot, illetve százalékarányt megadnia, és bármelyik kritérium teljesülésének elegendônek kell lennie. A számarányok megállapításának vezérelve az asszimilációs nyomás elkerülése.

A kulturális önrendelkezés második lényegi területe az oktatásé. A nemzeti kisebbségek tagjainak joguk van saját kultúrájukon belüli oktatásához. Ez a következôket jelenti:

A kulturális önrendelkezés másik két lényeges területe a kulturális hagyományok és a vallás. E területeken az alapvetô kötelezettség az indiszkrimináció: a nemzeti kisebbségeknek teljes mértékben és korlátlanul élvezniük kell valamennyi állampolgársággal járó jogot. Általában ennek biztosítása a kormánytól csak a be nem avatkozást kívánja meg. Amennyiben azonban a többség kulturális és vallási intézményei és tevékenységei aktív támogatásban részesülnek, az indiszkrimináció csak a nyilvánvaló kiegészítô követelmény.

Országaik teljesjogú állampolgáraiként a nemzeti kisebbségekhez tartozóknak minden joguk megvan részt venni országuk politikai életében, mely végsô soron az ô életüket pont úgy befolyásolja, mint a többségiekét. Amennyiben erre igényt tartanak, természetesen joguk van kisebbségként részt venni, azaz olyan csoportként, melynek a többségéitôl különbözô közös érdekeik vannak, külön kisebbségi párt fenntartásával és megszavazásával például. A kisebbségi helyzetbôl fakadó olyan tényezôk, mint a kis számarányok vagy a települések hátrányos eloszlása, de a régiók vagy választókerületek határai vagy a hátrányos választási rendszerek is gyakran és különbözôképpen befolyásolják az egyenlô részvételre való esélyeiket. Ennélfogva az országos politika és törvényhozás kötelessége ezen akadályokat eltávolítani, avagy hatásaikat semlegesíteni.

E nyilatkozat korábbi fejezeteiben tárgyalt számos nemzeti kisebbség jogai, különösképpen a kulturálisak, implikál egy korlátozott autonómiát, amely nem feltétlenül területileg meghatározott, hanem az emberek egy bizonyos csoportjára vonatkozik, függetlenül azok lakóhelyétôl egy országon belül. Míg bizonyos autonómia-típusok nem függenek egy sajátos települési formától, amennyiben a kisebbségek mégis folyamatosan laknak egy területet, biztosítani kell számukra a területi önkormányzat lehetôségét. Bizonyos esetekben ez általános decentralizációval vagy regionális önkormányzatokkal meg is valósítható. Más esetekben sajátos területi autonómia-rendszerre lesz szükség.

Tévednek, akik azt hangoztatják, hogy a nemzeti kisebbségek autonómiája vagy "az apartheid új formája", vagy az elszakadás irányába tett elsô lépés, vagy mindkettô. Amíg a "nem etnikai" pártok egyenlô félként versenyezhetnek a kisebbségi övezetekben (aminek természetesnek kell lennie), és amíg a kisebbségeken belüli kisebbségek jogai biztosítottak, a kisebbségek által lakott területek autonómiája egyszerûen a szabad társuláson alapuló önmeghatározás gyakorlásának egy formája, amely teljes ellentéte az apartheidnak (utóbbi alapja a kötelezô társulás lévén).

Hasonlóképpen, ha a kisebbségeknek nagyobb szavuk van az ôket érintô kérdésekben, ez elôsegíti az illetô országba való beilleszkedésüket, és ezáltal ha nem is zárja ki az elszakadás lehetôségét, mindenképpen csökkenti valószínûségét. Az autonómia elve nincs ellentmondásban egy egységes ország építésével, amelynek életében minden tagja, kisebbségi vagy többségi egyaránt, egyenlô félként vesz részt. Nyilvánvaló, hogy senki nem tartozik lojalitással egy olyan országnak, amely megtagadja legalapvetôbb jogait, és az a közösség, melynek tagjaitól bizonyos országban megtagadják ezeket a jogokat, nem hibáztatható, ha más országban keresi ôket. Ennélfogva, miközben hisszük és reméljük, hogy a jelen nyilatkozatban foglalt jogok betartásával csökken az elszakadás veszélye, szükségesnek ítéljük, hogy a nemzetközi közösség világos szabályokat fogalmazzon meg e téren.

A világ általunk "ôshonos lakosságoknak" nevezett népeit történelmük egy bizonyos pontján hódítással, gyarmatosítással és elnyomással fosztották meg saját sorsuk fölötti uralmuktól. Léteznek országok, amelyekben az ôslakosok továbbra is számbeli többségben vannak, viszont olyanban, amely az elnyomott kisebbségek helyzetéhez hasolít. Ezekben az esetekben a teljesen kialakult demokrácia és a törvény uralma, valamint a kisebbségvédelem az elsôdleges követelmény. Azonban a leggyakoribb helyzet az, amikor az ôshonos lakosok kisebbségben élnek ôseik földjén, ezeknek a népeknek is joguk van teljes mértékben visszaszerezni a sorsuk fölötti uralmat, ameddig az (a) gyakorlatilag megvalósítható és (b) összeférhetô azon népek legitim jogaival, akikkel most országaikat megosztják, a jogegyenlôség feltételei között.

Ez elsôsorban a történelmi és kulturális identitásuk megtartásához, megôrzéséhez és kifejtéséhez való elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogukat jelenti. Általában ez az identitás elválaszthatatlanul kötôdik ôseik földjéhez. Az ôshonos lakosságok jogainak megállapításakor a döntô kérdés ez a föld, illetve az a jog, hogy maguk határozzák meg hozzá való viszonyukat. Ennélfogva a múltbeli igazságtalanságok jelen körülmények közötti jóvátételének alapvetô eleme e területek legalább egy részének visszaszolgáltatása és azokon kizárólagos jogok biztosítása.

Az ôshonos lakosságoknak biztosítani kell azt a jogot, hogy részt vehessenek saját jogi és alkotmányos státusuk megformálásában, valamint a konzultáció jogát az ôket érintô változásokról szóló tárgyalásokon. A szerzôdések gyakran különösképpen megfelelô módjai e jog biztosításának. Amennyiben az uralkodó többségek és az ôshonos lakosságok között a múltban ilyen szerzôdések születtek (vagy születni fognak), azokat a lehetô legnagyobb mértékben kell elismerni, betartani és alkalmazni.

Természetesen az ôshonos lakosságok jogai magukba foglalják az etnokulturális és nemzeti kisebbségek valamennyi itt tárgyalt jogát. Az ezeken felül igényelhetô jogaikat e fejezet tárgyalja. Míg az elôzô, általánosabb jogok egy adott országon belül élô ôshonos lakosság tagjait mindig megilletik, a következô, sajátosabb jogok elsôsorban a rezervátumokra vonatkoznak. Ezeket négy címszó alatt tárgyaljuk:

(1) Kulturális identitás és kulturális örökség

(2) Területi és ahhoz kapcsolódó jogok

(3) Önkormányzati intézmények

(4) Gazdaság, fejlôdés, környezet és egészségügy

A fentebb tárgyalt okok miatt különösen fontos, hogy az ôshonos lakosságoknak kellô terület álljon rendelkezésére, ahol önrendelkezésüket gyakorolhatják. Ez a következôket foglalja magában:

Az emberjogi normákon belül a kisebbségi jogok mind ez idáig nincsenek kellôképpen kodifikálva. Ezen jogok a hagyományos emberi jogokat egészítik ki, melyeknek célja, hogy a sajátos kisebbségi helyzetben élô emberek biztonságosan és teljes mértékben élvezhessék emberi jogaikat. A kisebbségi jogok kiegészítô védelme és megerôsítése hiányában az emberi jogok igen sok kisebbség számára pusztán papíron maradnak, sôt sokszor még annyi sem.

Ennek okáért a kisebbségi jogok nemzetközi jogi szabályozása és ebbôl következô alkalmazása ugyanannyira fontos, mint a hagyományos emberi jogoké. Következésképpen felhívunk minden kormányt, hogy belföldi törvénykezésében és jogerôs nemzetközi egyezményekben egyaránt fogadja el a jelen nyilatkozatban lefektetett alapelveket. Ahogy a hagyományos emberi jogok esetében sem, a nemzeti függetlenség semmi szín alatt nem fogadható el ezen alapelvek megtagadásának mentségeként, még a jogerôs nemzetközi eszközök hiányában sem.

Bármennyire is nélkülözhetetlenek a jogi normák, a kormányok és többségi lakosságok magatartása legalább annyira fontos. Felhívjuk ôket, hogy a kisebbségek létét ne problémaforrásként vagy abnormalitásként fogják fel, hanem mint a világunkat jellemzô sokszínûség teljesen természetes kifejezôdését.

A kormányoknak meg kell érteniük, hogy a kisebbségek lojalitását nem a lehetô legszorosabb ellenôrzéssel lehet elnyerni, hanem csupán azon esélyük biztosítása által, hogy a lehetô legnagyobb mértékben önmaguk döntsenek saját sorsukról. Az emberekben való bizalomnak, mely a liberális demokrácia lényege, nem szabad véget érnie az emberek közötti különbözôség elsô jelére. Ezt a különbözôséget gazdagságként és nem fenyegetésként felfogva fognak csupán a különbözô közösségekhez tartozó emberek békében és harmóniában élni egy országon belül.