A nemzeti önrendelkezés elve a nagy francia forradalom óta foglalkoztatja a világot. Lehetséges, hogy a modern politikai diskurzusban nem találunk még egy olyan kifejezést, melyet több indulattal és szenvedéllyel használnának. A közelmúlt történelme több olyan háborút ismer, melyet az önrendelkezés ellentétes értelmezése váltott ki. Woodrow Wilson elképzelése szerint az önrendelkezés elvének megvalósítása egy jobb, háborúmentes és a "demokrácia számára biztonságos" világhoz vezetne. Államtitkára, Robert Lansing kételkedett ebben. Gyanította, hogy az önrendelkezés fogalma "dinamittal telített" (Pomerance 1982: 74), és még több vérontást okozhat, mivel "soha be nem teljesedô reményeket kelthet" (Cobban 1970: 62).

Ez a cikk a nemzeti önrendelkezés elvének intellektuális gyökereivel, a nemzeti önrendelkezés nacionalista és liberális-demokrata értelmezése közötti alapvetô különbséggel, az "ön" konfliktusos meghatározásaival, az önrendelkezés különféle céljaival, valamint a "rendelkezés" mechanizmusaival és idôzítésével foglalkozik.¹ Elemzi a nemzeti önrendelkezés és a szecesszióhoz való jog közötti kapcsolatot, valamint az államok optimális méretének kérdéseit, a kis államok életképességének kérdését, a dominóelméletet, valamint a nemzeti önrendelkezés elve és más nemzetközi normák és elvek közötti ellentmondást. Az utolsó témakör a kettôs mérce, mely a francia forradalom óta kíséri az önrendelkezés elvét.

A nemzeti önrendelkezés elve - mint morális kérdés - Európa politikájának nagy részét uralta a 19. század utolsó felében. Woodrow Wilson azért szólítja háborúba az Egyesült Államokat, hogy biztonságos világot teremtsen a demokrácia és a nemzeti önrendelkezés számára, míg a nemzetiségek elvét a szocialista világrend új világelveként való meghirdetésével fejezte be Lenin a háborút. Késôbb a nemzeti önrendelkezés elve egyetemessé és legálissá vált. Míg az elsô világháború utáni korban az emberek csak a nemzeti önrendelkezés elvérôl beszéltek, a második világháború utáni nemzetközi egyezmények elfogadták a nemzeti önrendelkezéshez való jogot. Napjainkban sok nemzetközi jogász egyetért abban, hogy a nemzeti önrendelkezés már nem tekinthetô kizárólag morális igénynek és politikai elvnek, hanem több esetben nemzetközi jog által elismert törvényes jog. Valóban, 1945 után a nemzeti önrendelkezés minden, a nemzetközi közösségre vonatkozó fontos dokumentumban megjelenik. Az Egyesült Nemzetek Chartája az egyenlô jogok, illetve a népek önrendelkezésének elvérôl beszél, míg az Emberi Jogok Nemzetközi Egyezménye kimondja, hogy "minden népnek és nemzetnek joga van az önrendelkezéshez" (Emerson 1964: 27). Az önrendelkezés elvében található kétértelmûséget legjobban az a tény igazolja, hogy több nemzetközi konfliktus szembenálló felei gyakran erre az elvre hivatkozva indokolják saját pozíciójukat. Megtehetik, mivel nem létezik egyetértés abban, hogy mit jelent a "nemzeti", az "ön" és a "rendelkezés". Így az elv majdnem egyetemesen elfogadott, viszont az értelmezések messzemenôen eltérôk.

Az elv analitikus vizsgálata és alkotóelemeire bontása elôtt le kell szögeznünk azt, hogy nem csak egy, minden helyzetben alkalmazható nemzeti önrendelkezési elv létezik, hanem több. Különbséget kell tennünk "külsô önrendelkezés" ("minden nép joga a szuverén megválasztásához") és "belsô önrendelkezés" ("minden nép azon joga, hogy saját kormányzási formáját maga válassza meg") között (Pomerance 1982: I., lásd még Kiss 1986). A külsô önrendelkezés jelentheti még egy névlegesen független országnak a tényleges függetlenséghez való jogát, míg a belsô nemzeti önrendelkezés vonatkozhat kisebbségi rezsimekre, regionális autonómia-tervezetekre vagy egy meghatározott országon belüli föderalizmusra is. Ez azt jelenti, hogy kétfajta külsô önrendelkezésrôl beszélhetünk: egy állam valódi függetlenségérôl (pl. a volt NDK) és egy nép nemzetközileg elismert függetlenségérôl (pl. a baszkoké). Kiegészítésként elmondható, hogy háromfajta belsô önrendelkezés létezik: demokrácia egy homogén államban (pl. Hollandia), autonómia vagy föderalizmus egy különálló nép számára egy demokratikus állam keretén belül (pl. Quebec tartomány lakói vagy az eszkimók Kanadában), vagy autonómia/föderalizmus egy különálló csoport számára egy nem demokratikus rendszerben (pl. a kurdok Irakban, vagy Hongkong az 1997-es éveket követô kommunista Kínában) (Lapidot 1992: 37-39. Werther 1992: XV-XXXVI). A nemzeti önrendelkezésre való tekintettel az államok és nemzetek (illetve népek, nemzetiségek, etnikai csoportok vagy bármilyen más megkülönböztethetô lakosság) közötti különbségtételnek alapvetô fontosságot kell tulajdonítanunk. Míg etnokulturális értelemben a világon több ezer nemzet él - valamennyien potenciális jelöltek a külsô szuverenitásra vagy belsô autonómiára -, kevesebb mint 200 önálló állam van, és körülbelül 15-rôl mondható el, hogy az állam és a nemzet határai egybeesnek.

Néha a külsô és a belsô önrendelkezés teljesen összeszövôdik, és nem lehet ôket elválasztani. Pl. Puerto Ricónak az 1960-as évek óta adott választási lehetôsége maga után vonta mind a külsô (függetlenség vagy függôség), mind a belsô önrendelkezést (államiság vagy társult státus). A Hawaiinak adott esély ugyancsak a két önrendelkezési fajta keveréke volt, mert a felajánlott alternatíva az Egyesült Államokba (külsô szuverén), mint államba (belsô autonómia) történô bekebelezés volt. A szocialisták belsô gazdasági önrendelkezésrôl - a munkásosztály emancipációja a kapitalista termelôeszköz-tulajdonosok kizsákmányolása alól -, míg a nacionalisták külsô gazdasági önrendelkezésrôl beszélhetnek. A külsô gazdasági önrendelkezés fogalmának példája a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezménye, amely kimondja, hogy "a népek önrendelkezési joga magában foglalja a természeti kincseik és erôforrásaik feletti állandó felségjogot" (Lung-Chu Chen 1976: 216). A belsô és külsô gazdasági önrendelkezés fogalmainak sokkal távolabbra mutató vonatkozásai vannak, mint a "politikai önrendelkezésnek", amelyik csak külsô szuverenitás vagy belsô alkotmányos keret megteremtésére törekszik, anélkül hogy súlyt fektetne a társadalmi és gazdasági átalakulásokra. A politikai önrendelkezéstôl ugyancsak eltér a "kulturális önrendelkezés", vagyis az a jog, amely az anyanyelven való tanítást és tanulást, egy autonóm kultúra kifejlesztését, valamint egy domináns hatalom asszimilációs törekvéseinek való ellenállást teszi lehetôvé (Faust 1980: 6). A 20. században a harmadik világban ugyancsak döntô eltérés van egy gyarmat ázsiai vagy afrikai népeinek az európai gyarmati uralom alól való felszabadulása, vagyis a "gyarmati (illetve az ellene fellépô) önrendelkezés" és a szeparatista önrendelkezés között, mely utóbbi egy nép azon törekvését képviseli, hogy kitörjön a posztkolonialista állapotból, és elérje egy afroázsiai nép felszabadítását egy másik afroázsiai nép uralma alól.

Ezeket a megkülönböztetéseket leegyszerûsíthetjük azáltal, hogy egy dichotómiát teremtünk a "nagy önrendelkezés" (grand self-determination) és a "kis önrendelkezés" (small self-determination) között. Az elôbbi célja a nemzetközileg ténylegesen elismert szuverenitás, az utóbbi az állam belsô felépítését és politikáját érinti. A nagy önrendelkezés inkább külsô, politikai vagy szeparatista, míg a kis önrendelkezés inkább belsô, gazdasági és kulturális. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a valóság ennél sokkal komplexebb, és mind a belsô politikai önrendelkezést, mind a külsô gazdasági önrendelkezést tartalmazza.

A politikusok és tudósok között nincs egyetértés abban, hogy a nemzeti önrendelkezés nemzeti kormányt (francia kormányt Franciaországban), demokratikus önrendelkezést (egy választott kormányt Franciaországban), vagy a kettô kombinációját (egy választott francia kormányt Franciaországban) jelenti. Egy nemzeti kormánynak nem kell feltétlenül demokratikusnak lennie (Franciaország Pétain marsall idejében), míg egy demokratikus kormánynak nem kell nemzetinek lennie (Bretagne a demokratikus Franciaország része, de nem egy nemzeti breton kormány vezeti).

A demokratikus iskola a nemzeti önrendelkezést, mint a kormányzottak beleegyezésével felállított kormányt, és nem mint nemzeti kormányt határozza meg. Ezen iskola képviselôi szerint a nemzetet a terület, és nem bármilyen etnokulturális kritérium határoz meg. A nemzeti önrendelkezést lényegében úgy fogták fel, mint egy elv, mely megengedte "egy adott terület népének, hogy döntsön saját kormányáról" (Johnson és Singh 1980: 354). A nemzeti önrendelkezés egyenlô volt a demokratikus önkormányzással. Hans Kohn érvelése szerint a nemzeti önrendelkezés amerikai fogalma inkább a demokratikus rendszer megvalósításának igényén, mint tisztán nemzeti törekvéseken alapul. Fô összetevôi - "az ember elidegeníthetetlen jogai", "a kormányzottak jóváhagyása", "semmiféle adózás képviselet nélkül" - inkább demokratikusak, mintsem nemzetiek voltak (Kohn 1967: 12). 1776-ban nem létezett különálló amerikai nemzet, melynek a nemzeti államiságért kellett volna harcolnia. Az amerikaiak a nép önrendelkezési jogát kérve a demokratikus jogokért harcoltak. Csak azután váltak nemzetté, miután megvalósították az önrendelkezést.

Elie Kedourie is önmagában demokratikusnak tekinti a nemzeti önrendelkezés angolszász meghatározását. Kedourie úgy gondolja, hogy Európában az elsô világháború utáni versailles-i rendszer az önrendelkezés Woodrow Wilson- és Lloyd George-féle demokratikus változata, valamint az inkább "nemzeti"-t, mint az "önrendelkezés"-t hangsúlyozó kelet-európai változata közötti "nézeteltérésen" alapult (Kedourie 1960: 132). Az angolszászok számára a diktatórikus kormány a nép számára idegen kormány, attól függetlenül, hogy az uralkodók valódi idegenek vagy a hatalom helyi bitorlói. Ebbôl az okból biztosított Wilson 14 pontja az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek a "legjobb alkalmat az autonóm fejlôdésre", és nem a hajdani birodalom népei által automatikusan létrehozott nemzetállamokról beszélt (Umozurike 1972: 18-19). Egy újabb cikkében Amitai Etzioni úgy érvel, hogy a gyarmatosított országok függetlenítésének korszakában a "felszabadító háborúk mögötti hajtóerô a demokratizálás és a felelôs kormány utáni vágy volt" (Etzioni 1992/3: 23).

A nemzeti iskola az önrendelkezést mint a függetlenség elérését a nemzeti önrendelkezés céljaként határozza meg. A nemzeti önrendelkezést teljesítettnek tekintik, feltéve, hogy a nemzet polgárait a "rokonok és barátok" kormányozzák. Tulajdonképpen a világ legtöbb állama független, viszont demokratikus értelemben nem szabad. Sok nacionalista a nemzeti önrendelkezés elvét demokratikus gyökereinél metszi el. Hajlandók elfogadni "kevesebb autonómiát több lobogóval" (Ronen 1979: 23). Hans Kohn elismerte, hogy ezek a nacionalisták a szabadságért harcoltak, de az "istenített szabadság nem annyira egyéni szabadság, hanem az idegen kormánytól való mentesség volt" (Kohnt idézi Ronen, 1979: 27). Nacionalista szempontból a nemzeti önrendelkezés kompatibilis a diktatúrával egészen addig, amíg nemzeti. A nemzeti önrendelkezésért harcoló lengyel és magyar nacionalisták az elsô világháború elôtt nem láttak semmi rosszat a nemzeti diktatúra megteremtésében a függetlenség kivívása után. A német nacionalisták számára a szabadság a nemzeti szuverenitásból és nem a nyugati demokráciából állt. Amikor 1938-ban a szudétanémetek a nemzeti önrendelkezés nevében elsöprô többséggel a Birodalomhoz való visszatérést támogatták, tulajdonképpen a demokratikus Csehszlovákia elhagyását választották azért, hogy Hitler náci Németországához csatlakozzanak. Számukra a nemzeti önrendelkezés inkább jelentette azt, hogy németek kormányozzák ôket, mintsem azt, hogy egy demokratikus államban éljenek. A volt Szovjetunió egyes "nemzeti önrendelkezési híveit" azzal vádolja Etzoni, hogy egy soknemzetiségû állam keretein belül feláldozta a több demokráciára való esélyt az "etnikai önrendelkezés" kedvéért (1979: 23-24). Coulmas azt is mondja, hogy jóllehet a nemzeti önrendelkezést a múltban a szabadsággal és a demokráciával társították, jelenleg egy etnikai eszközzé vált a soknemzetiségû államok feldarabolására (1993: 89).

A demokrácia modelljeként meghatározott nemzeti önrendelkezéstôl a nem demokratikus nemzetállamtól elvárt rendelkezésként értelmezett nemzeti önrendelkezés felé való eltolódás a jövôben is folytatódhat. Egy olyan javaslattal kezdôdhet, mely szerint a népnek joga van arra, hogy eldöntse, melyik államban fog élni, még akkor is, ha az az állam diktatórikus (pl. az 1935-ös népszavazás, mely eldöntötte, hogy a Saar-vidéki németek csatlakozzanak a náci Németországhoz), és elérhet egy olyan pontra, ahol a nemzeti elit "határoz" arról, hogy egy bizonyos nép melyik nemzetállamhoz tartozik, anélkül, hogy egyáltalán megkérdeznék a szóban forgó népet (pl. a náci Németország 1940-es azon kinyilatkoztatása, hogy Elzász-Lotaringia lakossága német és "Nagy-Németország" szerves része). Ez kiegészíti a királyok és katonaságok által meghatározott önkényes államrendszer teljes körét a nemzeti önrendelkezésen és a nép akaratán alapuló államrendszeren keresztül az önmagukat kikiáltó nemzeti elitek önkényes "nemzeti determinizmusáig".

Azt illetôen, hogy mi képezi a nemzeti önrendelkezést, a zûrzavar gyökerei a demokrácia és a nacionalizmus közötti múltbeli társításban találhatók, mivel mindkettônek közös célja volt a népi szuverenitás és politikai részvétel. Késôbb, a demokrácia és a szocializmus konzervatív ellenzôi felfedezték a nem-demokratikus nacionalizmus potenciális erejét, hogy "populista" felhívásokkal aláaknázzák a demokraták és szocialisták tömeges támogatottságát. Például 1848-ban a liberálisok és a szocialisták másokkal egy oldalon harcoltak a német egyesítésért Németországban. A legádázabb ellenségük Poroszország elnyomó királysága volt. Késôbb, az 1860-as és 1870-es években Bismarck magáévá tette a német egyesítést, illetve "vérrel és vassal" meg is valósította azt. Ez lehetôvé tette a konzervatív és monarchista erôknek, hogy megszûntessék a szocialista fenyegetést több mint egy fél évszázadra. Így, a két eszme, hogy mi is alkotja a nemzeti önrendelkezést, elôször a 19. század közepén ágazott el a demokratikus és antidemokratikus nacionalizmus közötti szakadás következtében.

A nemzeti önrendelkezés két definíciója mellett, melyek vagy a demokratikus önkormányzatot, vagy a nemzeti függetlenséget hangsúlyozzák, a nemzeti önrendelkezés egy harmadik módon is meghatározható, éspedig a demokrácia, az idegen uralom elvetésének és a nemzeti függetlenség aspektusainak az összevegyítésével. E. H. Carr például úgy látja, hogy a demokratikus és a nemzeti szempontok összefonódnak: "Ha elismerik minden ember azon jogát, hogy véleményét kikérjék annak a politikai egységnek az ügyeivel kapcsolatosan, amelyikhez tartozik, feltehetô, hogy az illetô egység formájával és kiterjedésével kapcsolatosan is azonos véleménynyilvánítási joggal rendelkezik" (1942: 39). A nemzeti önrendelkezés harcosai a közelmúltban nagyon gyakran mind a nemzeti függetlenségért, mind a demokráciáért harcoltak. Az 1941-es Atlanti Charta szintén összekapcsolta a nemzeti önrendelkezés két szemléletét azáltal, hogy biztosította a népek azon jogát, hogy dönthessenek arról, milyen jellegû szuverenitás alatt kívánnak élni, és hangsúlyozta jogukat a demokratikus kormányformához. Plamenatz továbbmegy érvelésében, állítva, hogy az idegen - mint nem legitim - uralomnak a gyökerei abban a korszakban találhatók, amikor a "demokrácia és az egyéni szabadság mindennapos eszmékké váltak" (1960: 1). Feltehetô a kérdés, vajon a demokrácia önmagában miért nem tûnik elégségesnek a szabadságot akarók számára. Miért törekednek arra, hogy mind a nemzeti, mind a demokratikus önrendelkezést megvalósítsák? A válasz az, hogy egy stabil és mûködô demokráciában a kisebbségben fenn kell tartani a jövôbeli többséggé válás érzetét. A többnemzetiségû és erôsen polarizált demokráciában a kisebbségi nemzet úgy érzi, nincs esélye arra, hogy valaha is az egész országot kormányozza, vagy részt vegyen a kormányban. Így érezték az írek a 19. századi Nagy-Britanniában, és ebbôl kifolyólag harcoltak a szecesszióért, annak ellenére, hogy mint egyének minden demokratikus joggal rendelkeztek az Egyesült Királyságban. A demokratikus állam nem jelentheti a valódi szabadságot egy olyan kisebbségi nemzet számára, amelyik egy domináns nemzettel határozottan azonosítható nemzetállamban él, ahol a domináns nemzet kihasználhatja számbeli túlsúlyát, és semmibe veheti a kisebbség törekvéseit. Ezért tekintette John Stuart Mill a nemzeti önrendelkezést a politikai szabadság elôfeltételének. Támogatta a nemzetállamot a demokrácia megvalósítása érdekében, ugyanakkor támogatta a demokráciát azért, hogy megvalósítsa a nemzetállamot (1958: 229-237).

A nemzeti önrendelkezés a "nemzeti ön" kérdését feltételezi, de hogyan határozható meg a nemzeti ön? Az Egyesült Nemzetek Chartája kijelenti, hogy "minden népnek joga van a nemzeti önrendelkezéshez", de ki dönti el, hogy mi egy nép és mire vonatkozik a "minden" nép? Mondhatni, hogy egy nemzetnek vagy egy népnek egy "megkülönböztethetô ön"-nek kell lennie, de ki fogja meghatározni, hogy mi az, ami megkülönböztethetô? 1776-ban megkülönböztethetô volt-e az amerikai nép a brittôl? Megkülönböztethetôk-e a németek az osztrákoktól? A válasz nem könnyû, de egyetérthetünk abban, hogy annak az "önnek a meghatározása", amely a "mit" és a "hogyan" meghatározására jogosult, központi kérdés marad (Jennings 1975: 42). A nemzeti önrendelkezés fogalmával kapcsolatban felmerülô problémák jelentôs része azoknak a széles körû, egymásnak ellentmondó nézeteknek köszönhetôk, amelyek a valódi nemzeti ön alkotóelemeinek meghatározására törekedtek. E kérdés egymásnak ellentmondó értelmezései sok keserves küzdelemhez és véres háborúhoz vezettek.

Az angolok, akik ellenezték az ír függetlenséget, csak egy angol nemzeti önt ismertek el, míg az ír nacionalisták magukat különálló nemzetnek tekintették. Lincoln az egyetlen amerikai nemzet egységében hitt, míg a déliek önmagukat déli nemzetként határozták meg. A korzikai nacionalisták egy korzikai nemzetben hisznek, míg a francia nacionalisták a korzikaiakat a francia nemzet szerves részének tekintik. A nagy-britanniai (Ulster, Skócia), spanyolországi (Baszkföld, Katalónia), franciaországi (Korzika), a volt szovjetunióbeli, jugoszláviai és csehszlovákiai, kanadai (Quebec), indiai (Kasmír), iraki (Kurdisztán), ciprusi, szudáni, etiópiai (Eritrea, Ogaden, Oromia) és kínai (Tibet) konfliktusoknak mind közük van a nemzeti ön különbözô meghatározásához.

Egy nemzeti ön megjelenése, legalábbis a kezdeti szakaszaiban, egy szembenálló csoporttól való elkülönülési folyamat következménye. Az amerikai nemzet kialakulása a britekkel való szembehelyezkedéshez kapcsolódott. A pakisztáni nemzet fogalma értelmetlen a hinduk által uralt indiai nemzettel szembeni megkülönböztetés nélkül, a kurd identitást pedig csak az arab-iraki, török vagy iráni nemzettel szembehelyezve lehet meghatározni. A nemzet meghatározása szorosan kapcsolódik az "idegen uralom elleni harchoz" (Smith 1975: 42). Annak eldöntésével, hogy ki az idegen, a nacionalisták azt is eldöntik, hogy mi a nemzeti ön.

A nemzeti önt Ázsia és Afrika nagy részében legtöbbször úgy határozzák meg, mint a gyarmat határain belüli volt gyarmatot. Az afroázsiai politikai berendezkedések elsöprô többsége alátámasztja a gyarmati történelem fontosságát és meghatározó jellegét a nemzetek építésében. A gyarmatellenes nacionalizmus a legtöbb esetben a gyarmatoknak, mint területi egységeknek a függetlenségéért folytatott harcát jelentette, volt gyarmati határaikon belül. India, Pakisztán, Burma, Sri Lanka, Nigéria, Zaire, Szudán, Zambia, Kenya, Angola, Mali, Nigéria és Elefántcsontpart a szecesszióért harcoltak, szentesítve a posztkolonialista állam területi integritását saját gyarmati határaikon belül.

Az afroázsiai vezetôk egyetértenének abban, hogy sok független állam még nem rendelkezik etnokulturális értelemben vett nemzeti önnel, viszont ragaszkodnak ahhoz, hogy a jelenlegi államok a valódi nemzeti lét megvalósításának eszközei. Az ahhoz való ragaszkodást, hogy a volt gyarmat határain belüli afroázsiai állam a megfelelô egység a nemzeti önrendelkezés számára, a posztkolonialista nacionalizmus szemantikája tükrözi. Az európai gyarmatosítók az ázsiai és afrikai etnokulturális csoportokkal kapcsolatosan a "törzs" fogalmat használták, melynek a törzsek "primitívségére" utaló rasszista jelentése van. Tulajdonképpen nincs objektív magyarázat arra, hogy a néhány százezer baszkot nemzetnek nevezzék, és a 10 milliós ibokat, akik jól meghatározott területtel, nyelvvel és kultúrával rendelkeznek, törzsnek. Az az elképzelés, miszerint az európaiak "nemzeteket" és az afroázsiaiak "törzseket" alkotnak, egyszerûen annak a gyarmati rasszizmusnak a kifejezése volt, amelyik a gyarmati uralom morális alapja lett. A felvilágosult közvélemény el tudta fogadni a törzsek feletti gyarmati uralmat, és mégis kitartott a nemzetek önrendelkezésének wilsoni elve mellett. Szembeszökô, hogy - a szó gyarmati-rasszista konnotációja ellenére - sok afroázsiai vezetô továbbra is törzsekrôl beszél. Az ok egyszerûen az lehet, hogy pszichológiailag és intellektuálisan könnyebb megtagadni a nemzeti önrendelkezést a törzsektôl, mintsem a nemzetektôl, amelyeknek meg kellene adni a nemzeti önrendelkezéshez való jogot.

Az etnokulturális csoport az a megkülönböztethetô ön, melynek érdekében a nemzeti önrendelkezést igénylik. Az etnokulturális csoportot nehéz meghatározni. Sok személy számára az etnicitás erôs érzéseket vált ki, és uralja kollektív identitásukat és szolidaritásukat. Rothschild számára "az etnikai csoport némiképp hasonló Robert Frost otthon-definíciójához - az a hely, ahová megérkezvén be kell hogy fogadjanak téged" (1981: 6). Az ôsi görögök teljesen tisztában voltak a polis és az ethnos közötti különbséggel. Az etnokulturális ön alapulhat nyelvi, vallási, faji különbségeken, vagy a nehezebben meghatározható kultúra, hagyomány és életmód fogalmain. A 19. és a 20. századi nemzetállam, amelyben az állam és a nemzet egybeesik, egyetemes eszményképpé vált. A nemzetállam megteremtésére két alapvetô módszer létezik: az egyik a különbözô etnokulturális önök összekovácsolása egy létezô államon belül (ahogy történelmileg Nyugat-Európában történt) az "integráló nacionalizmus" révén, a másik a függetlenség elérése egy már létezô etnokulturális ön számára (ahogy 1820 és 1920 között, majd az 1990-es években a Balkánon és Kelet-Európában történt) a "szeparatista nacionalizmus" révén. Ilyenformán nem minden etnokulturális csoport fejleszti ki a nacionalizmusnak azt a formáját, amely arra tart igényt, hogy olyan nemzetként határozzák meg, amelynek joga van az önrendelkezéshez. Némely etnikai csoport fokozatosan asszimilálódik és integrálódik egy adott államba. Ezzel ellentétben mások nem, és mindaddig, amíg az etnokulturális önök léteznek, lehetôségük van arra, hogy az integráló nacionalizmusról szeparatista nacionalizmusra térjenek át.

Nagyon gyakran az etnokulturális csoport nacionalizmusa (nemzeti alapú nacionalizmus) könnyebben tud egy már létezô, alapul szolgáló tömegérzést mozgósítani, mint egy etnokulturális tartalomtól mentes állam alapú nacionalizmus (nemzet nélküli nacionalizmus) (Smith 1971). Jelenleg - miként a 19. században és a harmadik világban, valamint Európában - az "etnikai nacionalizmus egy radikális alternatív legitimitást és ésszerû okfejtést indítványoz a politikai világrend számára az uralkodó állami keretek ellenében" (Smith 1981: XII). Az állami nemzeti önrendelkezés és az etnikai nemzeti önrendelkezés közötti feszültség követi a 19. századi európai államközi (Ausztria-Magyarország, cári Oroszország, az oszmán birodalom és Nagy-Britannia) és a nemzetek (olaszok, csehek, szerbek, lengyelek, görögök, írek) közötti konfliktusok sémáját.

A 19. és 20. század Európájában a többségi elv nincs eléggé jól megalapozva ahhoz, hogy megbirkózzon egy olyan állam problémáival, mely olyan elégedetlen etnokulturális csoportokat foglal magába, amelyek önrendelkezési jogot követelnek. Arend Lijphart figyelte meg azt, hogy a "többségi elv jól mûködik, amikor a vélemények monomodálisak és relatív kevéssé elterjedtek... amikor nagymértékû egyetértés létezik, valamint a többség és a kisebbség nem állnak ellentétes oldalon" (1977: 28). Ahol állandó etnokulturális többség és kisebbség létezik, és a többségnek nincs indítéka, hogy enyhítse a kisebbség sérelmeit, a kisebbség kiábrándul abból az elvbôl, mely a hatalom és a befolyás gyakorlásából állandóan kizárja. Nordlinger azt mondja, hogy a többségi elv alkalmazása egy plurális társadalomban inkább hozzájárulhat a konfliktus elmélyítéséhez, mintsem elôsegítse a megoldását (1972: 12). Ha hiányzik a minimális nemzeti konszenzus is, ahogy a cári és a Szovjet-Oroszországban, Jugoszláviában, az Osztrák-Magyar Monarchiában és az 1921 elôtti Nagy-Britanniában történt, a többségi demokrácia elôfeltételei sem léteznek.

Az etnokulturális önrendelkezés egyik változata a "közösségi önrendelkezés", melyet úgy definiálnak, mint a közösségi csoport arra irányuló törekvését, hogy meghatározza egy térség szuverenitását, amely más közösségi csoportokat is tartalmaz, anélkül hogy felszívná/beolvasztaná azokat a nemzeti ön-önbe. Míg például Spanyolországban az uralkodó többség a baszkokat és katalánokat a spanyol nemzet részeként ismerte el, ugyanaz nem volt érvényes Csehszlovákiára, Ciprusra, vagy a balti államokra. A két világháború közti Csehszlovákia nem tekintette a szudétanémeteket a csehszlovák nép részének, viszont ennek ellenére sem adták meg nekik - mint különálló nemzetiségnek - a jogot a nemzeti önrendelkezésre. 1960 elôtt Cipruson a ciprusi görög nacionalisták tagadták, hogy a görög és török egy ciprusi nép lenne, de ugyanakkor támogatták a henosist², mely révén az egész sziget Görögország részévé vált volna. Litvániában, Lettországban és Észtországban az orosz etnikumú "betelepülôk"-et nem ismerték el önrendelkezésre jogosult etnokulturális önnek. A legtöbb litván, lett és észt az orosz lakosokat betelepülôknek tekintette, akiket azért költöztettek oda, hogy a szovjet állam "megszilárdítsa a hódítást" (Brilmayer 1991: 200).

Egy másik ön, amelyik számára önrendelkezést, függetlenséget és egyesítést követelnek, a "történelmi nemzeti ön" - legyen az valódi vagy mitikus. A legtöbb 19. századi európai nacionalista a harca célját képezô nemzet fogalma alatt egy hagyományos-történelmi közösségeket értett. Ez kétségkívül igaz a tradicionális nacionalistákra, akik a nemzetet a múlt, jelen, valamint a jövô generációkat összekötô történelmi személyiségként értelmezték - egy olyan csoportként, amelynek tagjai egy "közös temetôn" osztoznak (Hayes idézi Barrest 1948: 192). A konzervatív nacionalisták számára a nemzetet intézmények és szokások jellemezték, amelyeket a felhalmozott történelmi bölcsesség és az elôdök tapasztalata jellemzett (pl. Treitschke 1968). A liberális nacionalisták ugyancsak történelmi közösségként határozták meg a nemzetet, olyan közösségként, amelyik "nagyszerû dolgokat hajtott végre", és "közös emlékei, áldozatai, dicsôségei, csapásai és bánatai" vannak. A nacionalisták nagyon jól megértették, hogy "nem lehet az emberekbe belenevelni a rokonság és a testvériség érzetét anélkül, hogy egy olyan helyhez kapcsolnák, amelyet sajátjuknak éreznek, egy hazához, amely sajátjuk a történelem jogán" (Smith 1976: 3). A nemzeti ön történelmi meghatározása nem csak különbözô árnyalatú és meggyôzôdésû nacionalistára volt jellemzô, hanem olyan nem nacionalisták is osztották, mint Hegel, Acton és Marx (Shafer, 1955: 25-26; Bloom 1967: 73-75; Acton 1965). Egy történelmi ön nevében történô nemzeti önrendelkezés igénye a 19. században erôteljes tartozéka volt a német és az olasz nacionalizmusnak, majd az elsô világháború után a lengyel, cseh, magyar és horvát nacionalizmusnak is. Mindezekben az esetekben egy történelmi államnak a történelmi határain belül történô visszaállítására vonatkozó igény az etnokulturális határain kívül történô megnöveléséhez vezetett volna.

Néha a nemzeti önt legalább részben a földrajz határozza meg. Sok nacionalizmusban a terület játszik kulcsszerepet. A természetes határokba - mint például tengerek, folyók és hegyek - vetett hit elôsegíti a nemzeti identitás kikristályosodását. Jó példa erre Írország: az a tény, hogy Írország sziget, elôsegítette az erôs nemzeti identitás kikristályosodását. Esetenként a földrajzi távolság új nemzetek kialakulásához vezetett, felgyorsítva a differenciálódást a kultúra, életstílus, ideológia és gazdasági érdekek terén. Az amerikai és az ausztrál nemzet kialakulása két szembeszökô példa erre. Latin-Amerikában a földrajzi távolság és a lakossági központok közötti akadályok különbözô népek kialakulását bátorították egy nyelvi és kulturális szempontból aránylag homogén térségben (Neuberger 1976). Az az érzés, hogy földrajzi enklávék "természetesen" az ôket körülvevô nemzethez és államhoz tartoznak, egy másik példa arra, hogy milyen hatással van a földrajz a nemzeti ön érzékelésére. Így az indiaiak számára Goa az indiai nemzeti ön szerves részét képezte, és lakóinak specifikus akaratát irrelevánsnak tekintették. Így gondolkodnak a spanyolok Gibraltárral, a kínaiak Macaóval és Hongkonggal kapcsolatosan.

Nagyon gyakran a nacionalisták a nemzeti önt valami állandó és oszthatatlan dolognak tekintették. Heinrich von Treitschke német nacionalista elutasított bármiféle önrendelkezést Elzász-Lotaringia számára: az egyetlen dolog, aminek fontosságot tulajdonítottak, a német népnek, mint "egész"-nek az önrendelkezéshez való "felsôbb joga" volt (Kohn 1965: 6).

A nemzet oszthatatlanságának fogalma, mely általánosan megtalálható sok nacionalistánál - legyen az amerikai, francia jakobinus, arab, indiai vagy etiópiai -, meglepô ellentétben áll a történelmi-empirikus valósággal. A nemzeteknek mint oszthatatlanoknak az észlelése azon a téveszmén alapszik, hogy a nemzeti lét állandó. A valóságban a nemzetek megjelennek és eltûnnek, a nemzeti identitás kibôvülhet, zsugorodhat vagy eltûnhet. Meglehet, az oszthatatlan nemzet szentsége abban a titkolt ismeretben gyökerezik, mely szerint minden nemzet megosztott.

Egy másik kérdés - ki az ön - a "bennszülöttek"-re és az idegen "betelepülôk"-re vonatkozik. 1918-ban a franciák azért utasították el a népszavazást Elzász-Lotaringiában, mert 1871 és 1918 között a francia ôshonosok tömegesen kivándoroltak, és a német telepesek beáramlottak. A törökök a görög ciprusiakat betelepülôknek tekintették egy olyan szigeten, amelyet ôk a török Anatólia nyúlványának tekintettek. Nemrég, a harmadik világ országainak többsége az ENSZ-ben visszautasította Gibraltár és Falkland-sziget lakóinak önrendelkezési jogát, mivel külföldi betelepülôknek tekintették ôket az ôsi spanyol és argentin területeken. Érdekes, hogy ugyanezeket az elveket nem alkalmazták a fidzsi indiánokra vagy a kínaiakra Szingapúrban. Ôk is idegen területre telepedtek, de mivel nem európai gyarmati országokból jöttek, az önrendelkezéshez való jogukat (Szingapúr helyzetében), valamint azt, hogy az önrendelkezésbôl részesüljenek (Fidzsi esetében) legitimnek ismerték el.

Melyik letelepedônek nincsenek, illetve melyiknek vannak legitim jogai arra, hogy befogadják az önbe? Ennek eldöntésében fontos az a kérdés, hogy van-e egy "kritikus dátum". Mikortól nem számít egy nemzeti önrendelkezésre nem jogosult letelepedô idegennek, és mikortól válik az ön részét alkotó, teljes nemzeti önrendelkezési jogkörrel rendelkezô ôslakossá? Az idôkritérium fontos, de a kritikus dátum kérdésében nincs egyetértés. A gibraltáriakat, akik 250 éve lakják a kolóniát, az ENSZ letelepedôknek tekinti, míg a nem is olyan régi idôkben letelepedett fidzsi indiánokat a fidzsi ön részeként fogadják el.

Néha az emberek összetévesztik az önrendelkezést és a függetlenséget. Az 1960-as ENSZ-határozat a kolonializmusról a függetlenséget, a szabad társulást és az integrációt, mint a nemzeti önrendelkezés lehetséges és jogos céljait említette, de annak következtében, hogy az 1960-as és 1970-es években Portugália visszaélt ezekkel az opciókkal (amikor úgy érvelt, hogy afrikai gyarmatai - mint Portugália idegen tartományai - az integrációt választották), az ENSZ a nemzeti önrendelkezést és függetlenséget szinonimának tekintette. Annak ellenére, hogy a második világháború óta a nemzeti önrendelkezés leggyakrabban függetlenséget eredményezett, néha eltérô modelleket és képleteket szült.

Egy gyarmat önrendelkezése különbözô formát ölthet, így lehet például függetlenség, más területtel való egyesülés, egy független államhoz való csatolás, a társulás bizonyos formája vagy az anyaországba való teljes integráció, valamint a gyarmati státus megôrzése. Számos példa létezik: egy szabad népszavazáson (legutóbb 1993 novemberében) Puerto Rico az Egyesült Államokkal való társulást szavazta meg, így lakói számára biztosította az amerikai állampolgárságot, demokratikus jogokat, választott kormányzót és törvényhozást, valamint azt az opciót, hogy bármikor a függetlenségért szavazhat. Alaszka és Hawaii az Egyesült Államokon belüli tagállamiság mellett döntött. Grönland és a Faroe-szigetek a dán korona alatti autonómiát választották. A Falkland-szigetek és Gibraltár megszavazták, hogy brit gyarmatok maradjanak, Surinam, a Cook-szigetek és az Északi-Mariana-szigetek gyarmati területeinek lakossága elvetette a függetlenséget. 1958-ig Francia-Afrika vezetôi majdnem egyhangúlag ellenezték a függetlenséget, és egy francia-afrikai szövetségi vagy államszövetségi kolóniát támogattak, mint az önrendelkezési jog megfelelô célját. Ôk libértét, fraternitét és fôleg égalitét akartak az afrikaiaknak, mint francia állampolgároknak egy politikai közösségen belül. Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy "a nép által szabadon meghatározott bármely politikai státus az önrendelkezési jog érvényesítésének módozatait alkotja" (Kiss 1986: 168). Az önrendelkezés egy másik problémája a "választék választása": milyen alternatívákat kínálnak az embereknek a népszavazáson? Ciprus például 1960-ban megvalósította az önrendelkezést, de csak függetlenséget választhatott, enosist (Görögországgal való egyesülést) nem. Az 1969-es nyugat-iriani "konzultáció" során a pápuák a között választhattak, hogy egyesülnek-e vagy sem Indonéziával. A függetlenségi opciót soha nem ajánlották fel nekik. 1960-ban Brit-Kamerun elvben a függetlenségre is szavazhatott volna, semmint a Nigériával vagy Kamerunnal való egyesülést, de az ENSZ által felügyelt népszavazás csak két opciót kínált fel: egyesülést Francia-Kamerunnal vagy integrációt Nigériával. Hasonló a helyzet Brit-Togóval is. Az 1956-os népszavazás ezen a gyámság alatti területen csak két alternatívát ajánlott: egyesülés Ghanával vagy a brit uralom folytonossága. Kizártak két másik reális opciót: a volt Francia-Togóval való egyesülést vagy a függetlenséget (Sureda 1973: 51). Az 1993-as eritreai népszavazás a függetlenség kérdésérôl szólt. A függetlenségre és a status quóra (Etiópia tartománya lévén) nem engedtek meg olyan alternatív opciókat, mint a szövetségi vagy az államszövetségi berendezkedés. A gyarmatokon belüli legtöbb történelmi és etnokulturális ön számára nem nyújtottak semmiféle reális alternatívát. Az elejétôl fogva korlátozták a választást aközött, hogy önként beleegyeznek a függetlenségbe a gyarmati határokon belül, akaratuk ellenére belenyugodnak az ilyen határokba, vagy pedig fegyvert fognak a rájuk kényszerített posztkoloniális állam ellen. Soha nem volt olyan opciójuk, hogy szabadon választással döntsenek az elszakadásról, vagy egy szomszédos államhoz való csatlakozásról.

Egy másik kérdés arra az eljárásra vonatkozik, ahogyan a lakosság kívánságait megállapítják. A népszavazás a nemzeti önrendelkezés megvalósításának eszköze lehet egy egyértelmûen elhatárolt területen. Nagyon gyakran alkalmazták Európában, különösen a nagy francia forradalom után (Avignon, Comtat Venaissin, Savoy, Nizza, Belgium és Rajna-völgye), 1848 és 1870 között Olaszország egyesítésekor, az elsô világháború után (pl. Schleswig, Felsô-Szilézia, Saar-vidék) és legutóbb Eritreában.

Mit kellene megkérdezni egy népszavazáson? Kinek kellene ellenôrizni a népszavazást? ENSZ megfigyelôk legyenek-e, vagy a népszavazás felügyeletét a kormányzó hatalomra kellene bízni? A népszavazás alatt a katonaság és a megszálló hatalom kormányzata is tartózkodjon ott? Vagy vissza kellene ôket vonni, és semleges erôkkel helyettesíteni?

Az önrendelkezés elérésének egy másik módozata a képviseleti intézményeken vagy magát képviseletinek tartó intézményeken keresztül történik. A terület Törvényhozói Tanácsának hivatalos kérése alapján sok gyarmatnak biztosítottak függetlenséget. Ez történt Nigéria, Ghana, Sierra Leone és Szudán esetében. Néha nem független kormányok döntöttek úgy, hogy nemzeti önrendelkezést és függetlenséget kérjenek. Így járt el 1960-ban a legtöbb frankofón kormány Afrikában. Elszakadásról szóló határozatot Kelet-Nigéria regionális kormánya és Katanga tartományi kormánya hozott. Hasonlóképpen érvényes ez a szovjet köztársaságok kormányaira is az 1990-es évek elején. A kormány eltökéltsége bizonyos esetekben vitatható volt az elszakadó térségben (pl. Katanga), de más esetekben a lakosság majdnem teljes támogatását élvezte (például Biafrában).

Magukat a felszabadítási mozgalmakat gyakran, mint a nemzeti ön legitim képviselôjét ismerik el. Sohasem azért választják meg ôket, hogy - a szó formális értelmében - így cselekedjenek, de hatékony politikai és katonai kampányt folytatva "a nép" képviselôjének bizonyulnak. Ez érvényes Namíbiában a SWAPO, a nyugati parton és Ghazában a PFSZ, valamint Dél-Afrikában az ANC esetében, miként korábban beigazolódott Algériában az FLN, Mozambikban a FRELIMO és Eritreában az EPLF esetében is. Egyes megfigyelôk vitatják a néhány felsorolt gerillamozgalom reprezentativitását. Bár nincs értelme a reprezentativitás megkérdôjelezésének, fontos kihangsúlyozni, hogy elismerésük a fegyveres harcok révén, és nem választásokon vagy népszavazásokon megszerezett támogatottságon alapszik.

Az önrendelkezés megvalósításának másik módszere a kivizsgáló bizottságok küldése. A nagyhatalmak (1948-ban) és az ENSZ (1950-ben) kivizsgáló bizottságokat küldött Eritreába. 1961-ben az ENSZ hasonlóan cselekedett Ruanda-Urundi esetében is. Ilyen konzultációkat folytattak Nyugat-Iriánban és Bahreinben, Sabahban és Sarawakban. 1962-ben a britek kivizsgáló bizottságokat küldtek Kenyába, majd 1972-ben Rhodesiába, hogy ezen területek lakosságával konzultáljanak. Ezek a bizottságok nyilvános meghallgatásokon, delegációkkal való találkozókon és írott petíciók révén megállapították a lakosság kívánságát.

Az önrendelkezés elérésére számos más módszer létezik. Egyike ezeknek a petíciók általi önrendelkezés, miként az 1920-ban Eupen-Malmédy esetében történt. A másik az az önrendelkezés, melyet olyan uralkodó révén érnek el, aki feltételezhetôen a nép kívánságát tükrözi. 1947-ben Indiában így döntötték el a hercegi államok, hogy Indiához vagy Pakisztánhoz csatlakozzanak-e. Kasmírban és Heyderabadban ez a módszer véres konfliktusokhoz vezetett.

A legtöbb esetben a nemzeti önrendelkezésért folytatott harc hordozója vagy a lakosság, vagy a lakosság egy része, vagy a nemzeti ön önmagában. De néha a harmadik fél döntô módon beleszólhat. Hasonló eset az, amikor a nemzeti függetlenséget egy harmadik fél katonai hódításán keresztül érik el (például az indiai intervenció Bangladesben 1971-ben). 1949-ben az ENSZ-nek döntô szava volt Líbiának, mint "egésznek" a függetlenné válásában. Sok irredentizmus esetében a nemzeti önrendelkezés legfôbb bajnoka legalább annyira a szomszédos ország, mint a meghatározott terület lakossága. Példa erre Szomália és Ogaden, Pakisztán és Kasmír, Törökország és Észak-Ciprus, Togo és Ghana Victoria térsége.

Különbséget tehetünk az "alulról jövô", választások, népszavazások vagy tömegbázisú gerillamozgalmak révén megvalósuló önrendelkezés, valamint a "felülrôl jövô", uralkodók, oligarchiák, nem-reprezentatív parlamentek és elitista mozgalmak által elért önrendelkezés között. El lehet kezdeni felülrôl egy gerilla háborút nagyon kis csapattal is, majd alulról jövô tömeges támogatással befejezni azt. Hány embernek kell támogatnia az önrendelkezést ahhoz, hogy a népi akarat valós képviselôjének tekintsék ôket? Nem létezik kész képlet vagy válasz. Nemzeti önrendelkezési igények gyakran elháríthatók azzal az érvvel, hogy az önrendelkezést javaslók egy nem reprezentatív kisebbséget alkotnak. Minden nemzeti önrendelkezést ellenzô kormány ilyen érveket hozott fel.

A húszadik században sok nemzet nyerte el függetlenségét szeparatista önrendelkezés révén (például Lengyelország, Norvégia, Írország, Izland, Csehszlovákia és Szlovákia, Szlovénia és Horvátország, a volt szovjet köztársaságok, Panama, Pakisztán, Eritrea és Banglades), míg több más szakadár mozgalmat levertek az államhatalmak (például a dél-szudáni, kurd, szik, tatár és tibeti).

Mindig vita tárgyát képezte az, hogy az önrendelkezési elv tartalmazza-e a szecesszióhoz való jogot. A 20. század elején érdekes vita folyt errôl a szocialista mozgalomban. Lenin 1917 elôtti írásai erôteljesen támogatták a szecesszióhoz való jogot (1951: 112), míg Karl Renner, Otto Bauer és Rosa Luxemburg a létezô államon belüli nemzeti "belsô önrendelkezés" mellett érveltek (Bauer 1924: 291). Lenin számára az önrendelkezésnek nem létezett a "politikai önrendelkezésen, politikai függetlenségen, a nemzetállam megalakulásán" kívül más értelme (Connor 1984: 40). Ebben rejlik az SZSZKSZ alkotmányos sajátosságának ideológiai gyökere, melynek 1924-es, 1936-os és 1977-es alkotmányai tartalmazták az unió minden köztársaságának azon jogát, hogy "szabadon elszakadjanak az SZSZKSZ-tól". Ami a múltban talpnyalásnak tûnhetett, megkönnyítette a köztársaságok számára, hogy az 1990-es évek elején valóra váltsák a szecesszióhoz való jogot.

Jefferson és Lincoln a legteljesebb demokráciát pártfogolták, de ellenezték a szecesszión keresztüli önrendelkezést. Sok elemzô azzal érvel, hogy még Woodrow Wilson is ellenezte a szeparatista önrendelkezést, és a wilsoni elvek csak a soknemzetiségû államokat szándékoztak demokratizálni, illetve az érintett lakosság hozzájárulása nélkül történô területi változtatásokat akarták megelôzni. Thornberry azt mondja, hogy az amerikai álláspont mindmáig az, hogy egy szuverén és független államról, melynek területén belül minden egyes nép számára ténylegesen mûködô képviseleti kormány van, azt elôfeltételezi, hogy eleget tesz az egyenlô jogok és önrendelkezés elvének" (1989: 876). A kommunista Kína ellenezte kisebbségeinek szecessziós jogát azáltal, hogy nyersen kijelentette, az önrendelkezés joga a "nemzeti többségeké és nem a kisebbségeké" (1989: 880). Az állami nacionalisták azzal érveltek az etnikai szeparatizmus ellen, hogy a nemzeti ön, amit ôk a nemzetállamként határoztak meg, oszthatatlan organizmus. Az 1945-ös San Franciscó-i konferenciáról kiadott dokumentumok feltárják, hogy annak az ENSZ Chartának a megfogalmazói, amelyik kijelenti "minden nép jogát az önrendelkezésre", nem támogatták a szecesszión keresztüli önrendelkezést. Úgy értelmezték, az önrendelkezéshez való jog "csak annyiban" illeszkedett a Charta céljaihoz, hogy értelmileg tartalmazta a népek önkormányzati jogát, de nem a szecesszió jogát" (Emerson 1969: 300). Az 1960-as Nyilatkozat a gyarmati országok függetlenségének biztosításáról kimondta, hogy "minden népnek joga van az önrendelkezéshez", de az ENSZ Chartával összeegyeztethetetlennek tekintette, hogy "bármilyen olyan kísérletrôl tárgyaljon, mely egy ország nemzeti egységének és területi sértetlenségének részleges vagy teljes felbomlását" jelenti. Az 1970-es ENSZ Nyilatkozat az országok közötti baráti viszonyokról és együttmûködésrôl kijelenti, hogy "minden állam területi egysége oszthatatlan és politikai függetlensége megkérdôjelezhetetlen", valamint azt, hogy semmilyen tevékenység sem irányulhat "a szuverén és független államok területi integritásának és politikai egységének teljes vagy részleges felosztására és meggyengítésére" (Murphy 1980: 45-46).

Az állami önrendelkezés hívei és a status quo támogatói ellenzik a szecesszióhoz való jogot magába foglaló "maximalista önrendelkezést", úgy értelmezve azt, mint a nemzetközi rend és stabilitás aláaknázóját azáltal, hogy törvényesíti a revizionizmust a nemzetközi politikában. Néha azért is visszautasítják a szecessziót, mert egy viszonylag homogén államban "csapdába ejtett kisebbségek" kialakulásához vezethet, és "nehéz helyzetbe juthatnak többségek", amikor gazdag területek azért szakadnak le, hogy ne osszák meg gazdagságukat a kevésbé szerencsés területekkel (Buchheit 1978: 30). A nemzeti önrendelkezésen keresztül megvalósuló szeparatizmus elleni másik érv az, hogy "nem létezik igazából objektív kritérium a nemzet identitásának vagy határainak meghatározására, de még a nemzeti akarat félreérthetetlen megállapítására sem". Ebbôl az okból kifolyólag "lehetetlen egyetemes érvényességgel különbséget tenni azok között a szeparatista vagy irredenta mozgalmak között, amelyeknek a rendszer elleni lázadása igazolt, és azok között, amelyeké nem" (Mayall 1983: 89).

Nem kérdéses, hogy az államok jogainak doktrínája a nemzetközi jogrend központi elvévé vált, de hasonlóképpen igaz marad, hogy a "nacionalisták ugyanolyan gyakran voltak az államok szétrombolói, mint amilyen gyakran az államok építésével társították ôket" (Friedrich 1963: 565). A szecesszióhoz való jog támogatói azzal érvelnek, hogy a nemzeti önrendelkezési jog a szecesszióhoz való jog nélkül olyan, mint a demokrácia választások nélkül. Ôk úgy gondolják, hogy az önrendelkezési jog alapjául szolgáló demokratikus értékek tartalmazzák egy nép azon jogát, hogy - amennyiben akarja - kiválhasson egy államból, kiváltképpen, ha diszkriminációnak és elnyomásnak volt kitéve abban az államban, amelybôl ki akar válni. Arend Lijphart azzal érvelne, hogy azokban a plurális társadalmakban, ahol az asszimilációnak ellenállnak, és az elit együttmûködése a történelmi ellenségességek folytán lehetetlen (konszocializmus), a felosztás vagy az elkülönülés marad az egyetlen járható alternatíva (1977: 44-45). A szecesszióhoz való jogot az elnyomó rendszerrel szembeni önvédelem változatának tekintik, és így meggyôzôen tud mozgósítani olyan tradicionális demokratikus elveket, mint a társadalmi szerzôdés, a kormányzottak beleegyezése és a lázadáshoz való jog. Ezt az álláspontot képviseli Connor Cruise O'Brien, aki támadta a "szuverén legitizmust, amelyik a határokat inkább kezeli szent és sérthetetlen módon, mint a stigmatizált népek életét" (1971). A szecesszióhoz való jog támogatói közül sokan elfogadják, hogy nem minden csoport számára biztosítható a szecesszióhoz való jog, viszont ez nem indok arra, hogy minden olyan csoporttól megtagadják ezt, amelyik szeparatista önrendelkezésre törekszik. Buchanan szavaival élve "nem kell mindent megengedni csak azért, mert egyvalamit megengednek" (1991: 102). Tagadhatatlan, hogy Csehszlovákia, Lengyelország, Finnország, Magyarország, a balti országok és Írország szeparatista önrendelkezése következtében az elsô világháború utáni Európában sok kisebbség maradt az újonnan létrehozott nemzetállamokban, viszont azzal érvelnének, hogy különbség van aközött, hogy 60 vagy 20 millió ember tekinti magát elnyomott kisebbségnek. Hasonlóan érvényes ez az önrendelkezésen keresztül megvalósított újabb keletû függetlenségre olyan államokban, mint Ukrajna, Moldávia, Kazahsztán és Eritrea. A szecesszióhoz való jog támogatói általában olyan esetekre fogják korlátozni ezt a jogot, ahol "kényszerítô okok" vannak a szecesszióra. Mindazonáltal teljesen elutasítják a nemzetek oszthatatlanságának, valamint az állam integritásának abszolút értékként való kezelését. Létezhetnek olyan kényszerítô érvek is a szecesszióra, mint például egy nemzet puszta fennmaradásának vagy kulturális autonómiájának fenyegetése, vagy ha a lakosság gazdaságilag kirekesztettnek és folyamatosan jogfosztottnak érezné magát. Michael Walzer tovább megy, és minden olyan különálló közösségnek szecesszióhoz való jogot biztosítana, amelyiknek a szeparációs harca fölényes népi támogatást élvez (Walzer 1977: 93). Létezik néhány olyan elemzô is, akik a szecesszióhoz való jog által eredményezett anarchiáról és az instabilitásról szóló diskurzust az állam hatalmi érdekei cinikus racionalizálásának tekinti (Forbes 1970: 677).

Nem világos, hogy az önrendelkezés és a szecesszióhoz való jog ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentik, vagy különbözô elvek. Sokan megpróbálják összeegyeztetni a nemzeti önrendelkezéshez való jogot a szecesszióhoz való jog kitartó, de nem mindig következetes elutasításával. Ez az "intézményes megközelítés" erôsen állami-konzervatív és szecesszióellenes.

A nemzeti önrendelkezést gyakran pozitív elvként fogják fel, míg a szeparatizmus arról nevezetes, hogy negatív és bomlasztó. Ebbôl az okból kifolyólag az, ami pozitív nemzeti önrendelkezést jelent az egyik fél számára, gyakran negatív szeparatizmus a másiknak. Az algériai háború során például az Algerie français támogatói az algériai nacionalistákat szeparatistáknak nevezték, míg az FLN gerillák önmagukat szabadságharcosoknak tekintették. Önmagukat nem tartották szeparatistáknak, mivel Algériát nem tekintették Franciaország szerves részének.

Az önrendelkezés támogatásának és a szecesszió ellenzésének egyik útja a kettô közötti logikai kapcsolat tagadása. Mások addig mennek el, hogy a szecesszióban a nemzeti önrendelkezés torzulását, vagy éppenséggel a tagadását látják, mivel lerombolja "a nemzeti valóságot". Az intellektuális inkoherencia leplezésére az önrendelkezés ellenzôi a többség nevében vetették fel a szecesszió igényét, és ezért visszautasítják ezt az igényt, mint a tulajdonképpeni önrendelkezés torzulását.

Emerson azt írta, hogy "az önrendelkezés kardja éles, amikor a gyarmatot elszakítja anyaországától. Ennek ellenére a másik fele tompa és hozzáférhetetlen akkor, amikor a volt gyarmatokon belül élô kisebbségek saját függetlenségüket vagy a határon túli sokkal rokonszenvesebb testvéreikkel való egyesülést keresik" (1969: 300). Az önrendelkezés révén megvalósuló szecessziót ellenzô vezetôk anélkül teszik ezt, hogy a nemzeti önrendelkezés elvét elleneznék. Azzal érvelnek, hogy valaki hûséges lehet a szabadsághoz, demokráciához és önrendelkezéshez anélkül, hogy kénytelen lenne a szecesszióhoz való jogot elismerni. Mint mindig, egyesek ôszintén gondolják, mások viszont cinikusok az önrendelkezés és a szecesszió ellenzésének összeegyeztethetôségi lehetôségével kapcsolatosan, de az önrendelkezés túlságosan legitim érték ahhoz, hogy nyíltan megkérdôjelezzék.

Egyes vezetôk arra a következtetésre jutottak, hogy a nemzeti önrendelkezéshez való jog nagyon könnyen jelentheti, vagy magába foglalhatja a szecesszióhoz való jogot. A szecesszió mellett szóló egyik legfôbb érv azon a nézeten alapszik, hogy egy népnek, amelyik nem egyezett bele abba, hogy egy bizonyos állam magába foglalja, erkölcsi joga van ahhoz, hogy önmaga és önmagáért döntsön arról, hogy a rákényszerített határokon belül akar-e maradni. Egy további ésszerû érvet szolgáltathat a szecesszióra az, ha egy bizonyos csoporttól megtagadják a kormányzásban való részvételt. Albert Hirschman felveti a "tiltakozás" és a "kivonulás" közötti választási lehetôséget az államon belüli csoportok számára. A tiltakozás lehetôségétôl megfosztott csoportok nagyon könnyen ragaszkodhatnak a "kivonuláshoz" való joghoz (1978). Például a dél-szudániak ragaszkodnak ahhoz, hogy az önrendelkezéshez és a szecesszióhoz való joguk erkölcsileg igazolható és jogos, mert "sohasem kérték fel ôket szabad népszavazáson, hogy az északiakkal egyesüljenek" (Malwal 1984: 100). A dél-szudáni Dunstan Wai fenntartja, hogy a dél-szudáni afrikaiak sorsát, vagyis a független Szudánhoz való tartozásukat az egyiptomiak, az észak-szudáni arabok és az angolok pecsételték meg (1978: 305). Ez "más-által-rendelkezés" és nem önrendelkezés.

A szeparatizmust mindenhol úgy indokolták, mint az elnyomásra adott legitim válasz. Ez volt a helyzet Írországban, Lengyelországban, az amerikai gyarmatokon, a gyarmati Afrikában, Kurdisztánban és Bangladesben. Logikusan érvelhetünk amellett, hogy egy csoport sem "törekedhet azon politikai viszályok elôidézésére, amelyek egy állam egységét megbontják", hacsak nem nyomják el valamilyen módon (Bevan 1984: 23).

A nemzeti önrendelkezés körüli vita egyik fontos kérdése a nemzetállam minimális vagy optimális mérete. Platón óta a politikai filozófusok megkülönböztethetôk aszerint, hogy a kisebb vagy a nagyobb államokat preferálják. Mazzini és Marx úgy gondolták, hogy csak a nagy nemzeteknek legyen joguk az önrendelkezésre. Mazzini számára csak egy nagy nemzetnek lehet határozott küldetése, míg Marx számára csak egy tekintélyes piacra és gyors tôkefelhalmozásra támaszkodó nagy nemzet biztosíthatja a gazdasági haladást. Mások ellenkezô nézeteket vallottak. Kant és Rousseau például tagadták, hogy a szabadság és az egyenlôség megvalósítható lenne egy nagy államban. Azzal érveltek, hogy csak egy kis közösségben lehet demokratikus döntést hozni, és a volonté généralet megállapítani. A nagy, illetve a kis államok hívei közötti alapvetô nézeteltérést a nemzeti önrendelkezés értelmezésének és gyakorlati megvalósításának szemlélete tükrözi. A nagy államok támogatói vonakodnának, hogy kis egységeket legitimáljanak, és az önrendelkezés nevében nagy államokat daraboljanak fel. Az önrendelkezés általi szecesszióhoz való jog ellenzôi azzal érvelnek, hogy abban az esetben, ha minden nép - bármennyire kicsi is legyen az - elnyerné a független államiságot, ezrével jönnének létre az életképtelen államok. Alapjában véve a kis méretû államok létezésének ellenzôi azzal érvelnek, hogy a miniállamok nem rendelkeznek az önvédelemhez szükséges katonai erôvel, nincs elég politikai befolyásuk ahhoz, hogy függetlenségüket értelemmel telítsék, illetve a fejlôdés és jólét megvalósításához nem rendelkeznek elegendô gazdasági erôvel. Így érvel Borisz Jelcin az orosz föderációbeli nemzeti kisebbségek (például a tatárok, csecsenek, ingusok) szecessziója ellen, mondván, hogy "az emberek nem élhetnek csupán szuverenitásból" (Coulmas 1993: 85). Szerinte a nagyszámú miniállam örökös instabilitást, függôséget és szegénységet eredményez. Jelenleg tucatjával léteznek miniállamok (például Barbados, Bermuda, Brunei, Kuvait, San Marino, Andorra, Liechtenstein, Monaco, Málta és Luxemburg) és elburjánzásuk sokakat nyugtalanít a nagy államokat támogatók közül (Blair 1967). Vég nélküli osztódás veszélyérôl beszélnek, és a "ragályos" szeparatizmus kísérti ôket. Antony Smith megerôsíti, hogy "más sikeres etnikai nacionalizmusok is ezt igazolják" (1981: 151). A pakisztáni ENSZ kiküldött, aki az 1971-es bangladesi vitában figyelmeztetett, hogy "nem csak Pakisztánban lesz egy Banglades, hanem mindenhol lesz egy Banglades", ezt a ragályos nézôpontot képviseli (Buchheit 1978: 106). A szecesszió ellenzôi egyetértôen idézik Edward House ezredest - Woodrow Wilson tanácsadóját az elsô világháború utáni béketárgyalások alatt -, aki emlékeztetett arra, hogy egyetlen törzsi entitás sem túl kicsi arra, hogy önrendelkezési ambíciói legyenek" (uo.: 65). Woodrow Wilson önmaga is elismerte, hogy "amikor kimondtam ezeket a szavakat [hogy minden nemzetnek joga van az önrendelkezéshez], annak tudta nélkül tettem ezt, hogy léteznek olyan nemzetiségek, melyek nap mint nap hozzánk fordulnak" (Cobban 1970: 65). Alapjában véve a szecesszió azon ellenzôi, akik életképes államokat akarnak, azt mondják, hogy amikor "a dolgok szétesnek", és a "centrum nem tudja kézben tartani", "merô anarchia szabadul a világra" (Young W. B. Yeatst idézi 1976: 4650).

Ugyanakkor létezik egy eltérô nézet is, amelyik rámutat arra, hogy a kis homogén államok sikeresek voltak a történelem során. "A kicsi szép" irányzat több elidegenedést, bürokratizálást és elnyomást észlel a nagy államokban, és több potenciált a valódi önkormányzatra, részvételre és spontaneitásra a kisebb államokban. Méret és demokrácia címû tanulmányukban Dahl és Tufte arra a következtetésre jutnak, hogy nincs összefüggés a méret, gazdasági életképesség és politikai fennmaradás között (Dahl és Tufte 1973). Annak igazolására, hogy az életképesség érve valóban megkérdôjelezhetô, visszatérhetünk Alfred Cobban A nemzetállam és a nemzeti önrendelkezés címû, 1994-ben kiadott klasszikus mûvéhez. Cobban Izland és Málta példáján bemutatta a nemzeti önrendelkezés abszurditását a nem életképes entitások esetében. Ma már mindkettô legitim, a nemzetközi közösség tagja, tucatnyi hasonló méretû állammal egyetemben. Forbes egy szélsôségesebb nézôpontot képvisel, mely szerint még az olyan miniállamok sem zavarnak senkit, mint Monaco, San Marino és Andorra. Ô az "életképes" államok kívánalmát irracionálisnak és valótlannak nevezi, mely a nagyhatalmak hatalmi érdekén és afeletti vonakodásán alapul, hogy kisebbségeinek a szecesszióhoz való jogot biztosítsák (1970: 670-679). Kétségtelen az, hogy a nacionalisták az "életképesség" jelszavához folyamodva gyakran racionálisnak mutatták be az expanzionizmust és a kis nemzetek "lenyelését". A 19. században egyes német nacionalisták, mint például Fichte, List és Treitschke úgy gondolták, egy egyesült Németország csak akkor lehetne életképes, ha a szomszédos országok jókora területeit is magában foglalná. Hitler Németországa az expanzionizmust, mint a Lebensraum (élettér) felkutatását racionalizálta, és hasonlóképpen cselekedett Tojo Japánja is.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete ambivalens volt az állam méreteit illetôen. Egyfelôl az ENSZ elvileg elutasította a szecessziót, és üdvözölte az uniókat, másfelôl viszont elutasította, hogy az önrendelkezést egy adott terület minimális méretétôl és minimális lakosságától tegye függôvé. Következésképpen, az ENSZ elvileg megkülönböztetett bánásmódban részesíti a néhány ezer lakossal rendelkezô Pitcairn-, Tokelau- és Nieu-szigetek önrendelkezését, de megtagadja ezt a milliókat számláló kurdoknak, vagy dél-szudániaknak.

Az életképesség érve egy másik módon szintén a szecesszió ellenzôit szolgálja. Ôk azzal érvelhetnek, hogy a rész leválásával az egész életképtelen.

A szecesszionisták rendszerint tagadják szülôföldjük és népük életképtelenségét. Ugyanakkor tagadják a "balkanizáció" fogalmába foglalt dominóelméletet is. Azzal érvelnek, hogy a dominóelméletet az imperialisták alkalmazták (Churchill ugyanezt az érvelést használta, hogy megvédje ellenszegülését India függetlenségét tekintve). A szecessziós önrendelkezés támogatói a dominóelmélet egyik lényeges összetevôjét cáfolják meg azáltal, hogy idézik Norvégia (1905), Írország (1921) és Izland (1944) sikeres elszakadásának példáját. Ezek közül az esetek közül a szecesszió egyetlenegyszer sem teremtett precedenst további szecessziók számára; nem képeztek láncreakciót az eldôlô dominók.

Azonban még a minimalisták is elfogadják egy kötelezô minimális méretû terület és lakosság szükségességét. Nekik is szembe kell szállniuk azzal a kérdéssel, hogy mennyire kicsi a kicsi, illetve mennyire kicsi a túl kicsi? Ellenkezô esetben az ember eljuthat a két egyén érdekében történô önrendelkezés abszurd esetéhez. A minimális életképesség megkövetelése teljesen logikus; a gond az, hogy képtelenség konszenzusra jutni a minimális életképesség tekintetében. Kamanu, egy afrikai elemzô, aki nem az elszakadás ellenzôje, egyetért azzal, hogy "az egyéni szabadsághoz hasonlóan a kollektív szabadságnak is megvannak a korlátjai. Az önrendelkezéshez való jog nem jelentheti minden önmagát megkülönböztetô etnokulturális csoport jogát az elszakadáshoz" (1974: 360). Ez azt jelenti, hogy a nemzeti önrendelkezés elvének még a legméltányosabb értelmezése is kihagy egyes kis népeket. Az ENSZ Charta nemzeti önrendelkezést ígér minden nép számára, de sohasem lesz minden népnek önrendelkezési joga.

Egy másik, a nemzeti önrendelkezéstôl elválaszthatatlan kérdés arra irányul, hogy az önrendelkezés az elhatározása után "egyszeri aktus" vagy egy plebiscite de tous les jours³ (Pomerance 1982: 75; Renan 1882: 58). Reverzibilis vagy irreverzibilis egy népnek az a döntése, hogy ehhez vagy ahhoz a nemzethez vagy nemzetállamhoz tartozzon? A reverzibilitás jogának elismerése a nemzetközi államrendben vég nélküli határkiigazítási sorozatot, állandó változásokat idézhet elô, és meghiúsíthatja egy stabil világrend megszilárdulását. A visszafordíthatósághoz való jog következtében rögtön megfogalmazódik a kérdés: milyen gyakran lesz egy terület lakosságának lehetôsége arra, hogy elhatározását megváltoztassa: egyszer egy században, minden évtizedben, minden évben, minden nap? Ha a rend és stabilitás kedvéért megtagadják a visszafordíthatóságot, akkor az önrendelkezés megvalósulása egy generáció számára könnyen az önrendelkezés megtagadását jelentheti az eljövendô generációk számára. Ha egy nép döntése megmásíthatatlan, a feltételek megváltozása után nem válik-e rabbá a nép saját legitim, önmaga által meghatározott határain belül, minden kivezetô út nélkül? Kedourie képtelen megállni, hogy ne tegye fel a kérdést: a nemzeti önrendelkezéshez való jog a visszafordíthatóság joga nélkül, a jövô generációk szemszögébôl, nem ugyanannyira önkényes-e, mint a hódítások és a titkos diplomácia (1960: 62-91). Alapjában véve nem könnyû érvekkel alátámasztani, hogy egy olyan korban, amikor "a válás megengedett, a munkaviszonyok felbonthatók és a kormányok leválthatók", az embereknek nincs joguk ahhoz, hogy idônként újragondolják, milyen szuverenitás alatt akarnak élni (Bevan 1984: 25).

Általában a status quo hatalmak ragaszkodnak az önrendelkezés megmásíthatatlanságához, miközben a reverzibilitás hívei a reverzibilitást kérik. 1792-1793 között Franciaország - miután népszavazást tartottak - csatolta Nizza, Savoya, Avignon és Vennaissin területeit. Mihelyt Franciaország részévé váltak, halállal büntetendônek tartották azt az igényt, hogy a határozat érvénytelenítését kérjék egy új népszavazással. Az amerikai polgárháborúban Észak ellenezte Dél különválását, mivel megmásíthatatlannak tekintette az államok azon elhatározását, hogy államszövetséget alkossanak. 1871-ben a német nacionalisták megtagadták az önrendelkezés jogát Elzász-Lotaringia lakosságától, mivel csak azt vették figyelembe, hogy a múltban a lakosság egy megmásíthatatlan döntést hozott a terület német birodalomhoz való csatolásáról. Vitatható, hogy a történelmi elhatározás a valóságnak megfelelô vagy fiktív, viszont az világos, hogy 1871-ben a német nacionalisták számára a nép kívánsága nem volt releváns.

Egy másik problematikus kérdés a nemzeti önrendelkezés elve és a nemzetközi politika alapvetô normái és értékei közötti kapcsolatra irányul. Még a népek önrendelkezési jogának a legmegingathatatlanabb hívei sem állítják, hogy az önrendelkezési jog minden esetben feltétlenül felsôbbrendû más jogoknál és elveknél.

Mind az ENSZ, mind az AESZ⁴ Charta tartalmazza a nemzeti önrendelkezési elv és az államok területi egységének megôrzési és megvédési joga közötti inherens ellentmondást. Az ENSZ Charta kijelenti "a népek önrendelkezési jogát", és kinyilatkoztatja szembenállását "minden olyan kísérlettel, amelyik az állam nemzeti egységének vagy területi épségének részleges vagy teljes feldarabolására törekszik" (Buchheit 1978: 86). Az államoknak a területi épséghez és a nemzeteknek (vagy népeknek) az önrendelkezéshez való joga közötti konfliktus gyökerei a 18. század végére, a modern nacionalizmus kezdetéig nyúlnak vissza. Kétszáz évvel a francia forradalom után az államok és a népek közötti alapvetô ellentmondás a nemzetközi közösség sarkalatos problémája marad függetlenül attól, hogy az arab világról, Oroszországról, Indiáról, Kínáról, Spanyolországról, a volt Jugoszláviáról, Kanadáról, vagy Nagy-Britanniáról beszélünk.

Néha az állam puszta létére - és nem csupán területi épségére -, mint a nemzeti önrendelkezésnél magasabb értékre hivatkoznak. A 19. század közepén a magyar nacionalista vezetô, Kossuth azt mondta a Magyarországon élô románok önrendelkezéséért szót emelô román küldöttségnek, hogy követeléseik elfogadhatatlanok: "Akkor Magyarország ne legyen egy állam? Minden ott lakó nemzet igényeljen egy különálló államot saját magának? Ilyen elvekkel vagy Magyarország fog feldarabolódni, vagy a kard dönt" (McCartney 1934: 117). Mennyire hasonlóan hangzik, amikor afrikai vezetôk kijelentik, hogy a szeparatizmus halálos veszélyt jelent nem csak az integritásra nézve, hanem az államok túlélésére is.

Egy másik nemzetközi elv, amelyik összeütközésbe kerülhet a népek nemzeti önrendelkezésével, a más államok belügyeibe való be nem avatkozás elve. A be nem avatkozás normája egyértelmûen ellentétben áll a szecessziós önrendelkezés külsô támogatásával. A nemzeti önrendelkezés és az elszakadáshoz való jog hívei azzal érvelnek, hogy minden nép külsô beavatkozás nélkül kell hogy elérje a felszabadulást. Ennek ellenére egyetlen nép sem vihet véghez szecessziót egy bizonyos mértékû külsô támogatás nélkül, kezdve a teljes katonai beavatkozástól (mint India bangladesi inváziójának esete) a nemzetközi diplomáciai elismerésig (mint Szíria esete, amelyik kivált az egyiptomiak által vezetett Egyesült Arab Köztársaságból és a nagyhatalmak azonnal elismerték). Külsô beavatkozás nélkül a Habsburg és a török birodalom népei nem nyerték volna el szabadságukat, a náci uralom elnyomott népei nem szabadultak volna fel, és a dekolonizálási folyamat sohasem sikerült volna. A külsô segítség megtagadása az önrendelkezésért harcoló szeparatistáktól támogatja a központi kormányt a szecessziós mozgalmak elnyomásában. Ez a fajta be nem avatkozás ily módon szöges ellentétben áll az önrendelkezés elvével, legalábbis a szecessziós önrendelkezésért harcoló népek szemében.

Az államok belügyeibe való be nem avatkozás elve morális szempontból mindig kétséges volt. A be nem avatkozás egyaránt tartós elnyomást jelenthetett volna Hitler Németországában, Pol Pot Kambodzsájában, Amin Ugandájában vagy apartheidot Dél-Afrikában. A 19. században Palmerston és Gladstone Angliájában teljesen jogosnak tekintették a Balkán népeinek támogatását, akik fegyverre keltek a török elnyomás ellen. Lehetséges, hogy a be nem avatkozás nem csak a nemzeti önrendelkezéssel áll konfliktusban, hanem a népek zsarnoki sorsra való hagyását is jelenti. Walzer morálisan eléggé érzékeny ahhoz, hogy "leigázás és mészárlás" esetén indokoltnak tartsa a beavatkozást (1977: 90). A függetlenségért harcoló szeparatisták gyakran jogosan állíthatják, hogy leigázták ôket, vagy tömeggyilkosságot követtek el ellenük.

Néha a nemzeti önrendelkezés elvét félretolják, mert ellentétben áll egy bizonyos állam biztonságával vagy a nemzetközi béke és stabilitás követelményeivel. Az elsô világháború után a dél-tiroliaknak, a szudétanémeteknek vagy Elzász-Lotaringia lakosságának nem biztosították az önrendelkezést, mert a kérdéses területeket Olaszország, Csehszlovákia és Franciaország biztonsága számára létfontosságúnak tekintették. A második világháború után a szovjetek elleneztek bármilyen elgondolást, mely a balti államok számára önrendelkezést biztosított volna, mert ragaszkodtak a balti államok stratégiai fontosságához az SZSZKSZ védelme szempontjából. A nemzetek önrendelkezési joga nagyon gyakran szöges ellentétben áll az államok nemzetközileg elismert önvédelmi jogával. Ausztriának megtagadták a jogot, hogy egyesüljön Németországgal, mert egy "Nagy-Németország" létrejöttét a nemzetközi béke és biztonság elleni fenyegetésként fogták fel. A Törökország és Görögország közötti regionális béke kedvéért Ciprusnak megtagadták a jogot, hogy 1960-ban a Görögországgal való egyesülést válassza. Az 1930-as években a közép-európai események azt a tényt szemléltetik, hogy a nemzeti önrendelkezést valóban ki lehet használni a nemzetközi béke és biztonság aláaknázására. A nemzeti önrendelkezés nevében Hitler csapatait Rajna-vidék, Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország területeire rendelték. Lloyd George kereken megmondta: "Nem kellene olyan messzire elmennünk az önrendelkezés elvével, hogy igazságtalanul megerôsítsünk bármely államot, amelyik könnyen veszélyforrást jelenthet az európai békére" (Umozurike 1972: 16).

Afrikában bárki nagyon könnyen érvelhet azzal, hogy a szecesszióellenes dominóelmélet azon a feltételezésen alapul, miszerint Afrika további "balkanizálását" el kell kerülni a kontinentális stabilitás, béke és biztonság kedvéért. Míg Herder, John Stuart Mill, Mazzini és Woodrow Wilson hittek a nemzeti önrendelkezés által biztosított békében, az Afrikai Egység Szervezetének (AESZ) dominóelméletét inkább mint békét vagy önrendelkezést lehet meghatározni. Amikor az etnokulturális önrendelkezést úgy fogja fel, mint ami ellentétben áll a békés és tartós világrenddel, az AESZ az ENSZ-t követi. Mint szervezet, mindkettô a szecessziót ellenzi.

Más, a nemzeti önrendelkezés jogával ellenkezô elv az erôszak elkerülésére és a nemzetközi egyezmények betartására vonatkozik (pacta sunt sevanda). Szinte minden szeparatizmus esetében az önrendelkezésért harcoló emberek csak abban az esetben számíthatnak sikerre, ha a katonaság, a rendôrség, a bíróság és a központi kormány közigazgatási gépezete elleni erôszakhoz folyamodnak. Bizonyára helyes Kedourie azon érvelése, mely szerint minden politikai térképnek az etnokulturális önök nemzeti önrendelkezési elvének megfelelôen történô megváltoztatására tett kísérlet "embertelen és vérengzéssel jár" (1960). Néha az a vágy, hogy egy terület lakosságát homogenizálják, és hogy pro forma összhangba hozzák az önrendelkezés elvével, népek kitelepítéséhez vezethet a vegyes lakosságú területekrôl ("etnikai tisztogatás"), megváltoztatva így a népek határait, az országok határai helyett. Igaza volt Robert Lansingnek abban, hogy a nemzeti önrendelkezés elve "elég kétségbeesést, szenvedést és anarchiát" okozott. Továbbra is kérdéses, hogy ezen elv nélkül nem lett volna még több erôszak és elnyomás. A szeparatisták a törvényesen elismert status quo ellen lázadók; revizionisták abban az értelemben, hogy meg akarják változtatni a törvényes rendet, értve ezalatt a törvényeket, az alkotmányokat és a nemzetközi egyezményeket. Revizionizmusuk szembeszáll a nemzetközi jog pacta sunt servanda elvével. Például a független Szomália egyik elsô törvénye 1960-ban hatályon kívül helyezett minden olyan nemzetközi egyezményt, amely nemzetközi jogi legitimitást adott azoknak a határoknak, amelyek megosztották a szomáliai népet.

Mindenekfelett a nemzeti önrendelkezés elve gyakran együtt jár ugyanannak a jognak egy konkurens öntôl való megtagadásával. A nemzeti önrendelkezésre való igény a leggyakrabban más önök nemzeti önrendelkezésre való igényével kerül összeütközésbe, semmint minôségileg eltérô igényekkel.

Végül ott van a kettôs mérce kérdése. A kettôs mérce használata különbözô kritériumok alkalmazását jelenti olyan esetekben, melyek annyira hasonlók, hogy egyenlô elbánást érdemelnek. Lloyd George egyszer kétségbeesve jegyezte meg, hogy "kis nemzetek, amelyek alig léptek a szabadság mezsgyéjére, máris kezdik elnyomni kisebbségeiket" (Uzmozurike 1972: 16). Emerson is meglehetôsen kiábrándult a nemzeti önrendelkezés elvének használatától, és az ezzel való visszaéléssel kapcsolatban jegyzi meg: "Az én önrendelkezési jogom azokkal szemben, akik engem elnyomnak nyilvánvalóan elvitathatatlan, de a ti igényetek, hogy egy ilyen jogot gyakoroljatok velem szemben, teljesen elfogadhatatlan" (Pomerance 1982: 61). Kétségtelen, hogy a nemzeti önrendelkezéshez való jog valóban egy kaméleonszerû jog.

A forradalmi Franciaország önrendelkezéshez való jogot biztosított azoknak, akik csatlakozni kívántak a patriehoz, és megtagadta azoktól, akik el akartak szakadni.

Napóleon a nemzeti önrendelkezés nevében hódította meg Európát, de könyörtelenül elnyomta azokat, akik fegyvert ragadtak a francia megszállás ellen, akár Poroszországban, akár Haitin. Barere azt hirdette: "a szabadság és az egyenlôség a mi jogunk, az egység és a feloszthatatlanság a mi irányelvünk" (Hayes 1948: 53). Valahányszor kapóra jött, a szabadságot megadták; ellenkezô esetben a feloszthatatlanságot hirdették.

Mazzini etnokulturális önrendelkezést kért Olaszország és egész Európa számára, de annak érdekében, hogy a nyelvi határokon felülemelkedjen, és a német ajkú Dél-Tirolt Olaszországnak igényelje, a római történelemre hivatkozott és kijelentette, hogy a tájegység olaszul beszél. Amikor egy szlovák küldöttség - Szlovákia autonómiájának érdekében - kapcsolatba lépett Kossuth Lajossal, ô röviden azt felelte, hogy Szlovákia nem található meg a térképén (McCartney 1934: 117). Azok a német liberális nacionalisták, akik 1848-ban Paulskircheben kikiáltották a német egységet és demokráciát, elutasították a dánok, lengyelek, csehek és szlovének szecesszióhoz való jogát.

Marx támogatta az írek önrendelkezését azért, hogy gyengítse a brit uralkodó osztályt, valamint a lengyelekét, hogy gyengítse a cári Oroszországot. Ellenezte a nemzeti önrendelkezést a szerbek, horvátok, szlovákok, csehek és más kicsi "reakciós" szláv nép számára, mivel a délszlávok politikai függetlensége megerôsítette volna Oroszországot, a forradalom elsôrendû ellenségét (Bloom 1967: 40-45). Lenin kikiáltotta a népek önrendelkezéshez és szecesszióhoz való jogát, de lehetôvé tette ennek a jognak a tagadását is, mivel a "proletariátus... a munkások osztályharcának szemszögébôl mérlegel minden nemzeti követelést, minden nemzeti elkülönülést" (1951: 265). Egy másik alkalommal Lenin kifejtette, hogy "a nemzeti önrendelkezés fenntartás nélküli támogatása nem kötelez el minket amellett, hogy minden nemzeti önrendelkezésre vonatkozó igényt támogassunk" (1935: 322). A Szovjetunió politikájában ez az ideológiai rugalmasság legitimitást biztosított az opportunizmusra. Elvben a szovjetek elismerték a szecesszió jogát, de 1917 után fegyveres erôvel vetettek véget Örményország, Grúzia, Ukrajna, Buhara, Azerbajdzsán és a balti országok függetlenségének. Sztálin támogatta minden ukrán és belorusz egységét, de mindig csak területeknek a Szovjetunióhoz való csatolásával, sohasem a Szovjetunióból való kiválás megengedésével. A szovjetek ugyancsak erôs támogatói voltak a gyarmatosítás-ellenes önrendelkezésnek egészen addig, amíg ez távol volt országuktól. Ragaszkodtak Nauru 5000 lakosának valódi nemzeti önrendelkezéséhez, viszont az 50 millió ukrán csupán látszólagos függetlenségéhez járultak hozzá. A szovjet politikában csak 1991-ben, a kommunizmus bukása után került sor drámai változásra.

A kínai és vietnami kommunisták sem voltak jobbak. Mao Ce-tung 30 évig ígérte a tibetieknek, mongoloknak, ujguroknak és csuángoknak az önrendelkezéshez és a szecesszióhoz való jogot. Amikor 1949-ben magához ragadta a hatalmat, a kisebbségi övezeteket Kína "elidegeníthetetlen részei"-nek kiáltotta ki (Connor 1984: 75, 88, 233-259). A harcos Viet Minh is hasonló ígéreteket tett a muongoknak, meoknak és khmereknek, viszont a független Vietnam alkotmánya szerint "egy és oszthatatlan", sôt 1975-ben még a kisebbségek regionális autonómiáját is eltörölték (uo. 109-110, 116).

Az amerikai függetlenségi nyilatkozat az önrendelkezési jogon és a brit birodalom érdekszférájából való szecesszión alapszik. Késôbb az Egyesült Államok az "egység" és az "oszthatatlanság" nevében harcolt a déli szakadárok szecessziója ellen. A polgárháború után az Egyesült Államok a szecesszió ellenzôje lett (például Biafra, Dél-Szudán és Banglades esetében), viszont amikor regionális és globális érdekei úgy kívánták - mint például 1903-ban Panamában, 1950-ben Tibetben és az 1960-as években az iraki Kurdisztánban -, az Egyesült Államok támogatta a szeparatizmust.

1917-ben Woodrow Wilson a leigázott népek nemzeti önrendelkezésének bajnoka lett, és kihirdette azt az elvet, amely egy igazságos világrend sarokkövévé vált. Asquith és Lloyd George brit miniszterelnökök azt hirdették, hogy Nagy-Britannia a "kisebb nemzetiségek jogaiért" harcol (McCartney 1934: 192), ugyanakkor titkos egyezményeket írtak alá Oroszországgal és Olaszországgal, amelyekben elkötelezték magukat arra, hogy osztrák, görög, albán, horvát és török területeket és lakosságot olasz, illetve orosz uralom alá helyeznek át. Írországban, Egyiptomban és Indiában bebörtönözték és kivégezték azokat az embereket, akik a nemzeti önrendelkezésért harcoltak. Az elsô világháború utáni békeegyezményben az önrendelkezés elvét csak ott alkalmazták, ahol gyengítette az ellenséges államokat (Németország, Ausztria, Magyarország, Törökország), viszont figyelmen kívül hagyták ott, ahol nem lett volna kedvezô a szövetséges hatalmaknak (például Dél-Tirol, Szudéták, Danzig és Elzász-Lotaringia esetében). Ahol a szövetséges hatalmak elvesztettek volna egy népszavazást, ott nem volt népszavazás. Kelet-Európában a cseheknek, szerbeknek és lengyeleknek sikerült megállapodniuk - mint független és uralkodó nemzetek - a nemrég megalakult független államokban, de megtagadták az önrendelkezés jogát a horvátoktól, szlovénektôl, szlovákoktól és ukránoktól.

A második világháború alatt az Atlanti Chartában Churchill és Roosevelt felhívást bocsátott ki az önrendelkezésre, de Churchill visszautasította ennek alkalmazását Indiában és a brit birodalom gyarmatain. Az indiai szubkontinensen India megtagadta az önrendelkezést Kasmírban, de harcolt Banglades önrendelkezéséért, miközben Pakisztán ragaszkodott Kasmír önrendelkezéséhez, és megtagadta ezt Bangladesben. Indonézia, amelyik az 1960-as években Nyugat-Irian bekebelezéséért harcolt, és azt hirdette, hogy a nemzeti önrendelkezés csak gyarmati határokkal alkalmazható, 1975-ben túllépett ezeken a határokon, és fegyveres erôvel bekebelezte az egykori portugál Timort.

A nemzeti önrendelkezés elve sok és ellentétes értelmezésre ad lehetôséget. Jelenthet demokratikus önkormányzatot, nemzeti függetlenséget vagy a belsô és a külsô szabadság kombinációját. A demokratikus meghatározásról a nemzeti meghatározásra való áttérés megtörtént Európában is az elsô és a második világháború után, valamint Ázsiában és Afrikában is a dekolonizáció után.

A "nemzeti ön" különbözô dolgokat jelenthet különbözô emberek számára. Jelentheti a törvényes-területi entitást, mint egy állam vagy gyarmat, melynek nincs "nemzeti" sajátossága, vagy jelenthet egy etnokulturális nemzetet, egy történelmi államot, egy "természetes" földrajzi egységet vagy közösségi csoportot, amelyik heterogén területet igényel egy homogén csoport számára. Egy népnek ôshonosként vagy betelepülôként való megítélése gyakran döntô a nemzeti önbe való belefoglalás vagy kirekesztés végett. A nemzeti önrendelkezést általában megtagadják azoktól, akiket idegen betolakodónak tekintenek.

Az önrendelkezés leggyakoribb célja a függetlenség, bár léteztek kivételek is a szabály alól. A nemzeti önrendelkezés megvalósításának több módozata van, mint amennyi lehetséges célja. Ide tartoznak a népszavazások, a félfüggetlen, valamint a regionális és tradicionális kormányok döntései, általános és parlamenti szavazások, kivizsgáló bizottságok jelentései, gerillamozgalmak fegyveres küzdelmei, illetve az emigráció révén megvalósuló nomád önrendelkezés. Az önrendelkezés formái két általános kategóriába tartóznak: felülrôl, az elitektôl és oligarchiáktól létrejövô önrendelkezés, illetve a választásokon és tömegmozgalmakon keresztül, alulról létrejövô önrendelkezés.

A 19. századdal kezdôdôen vita folyt arról, hogy a nemzeti önrendelkezéshez való jog tartalmazza-e vagy sem az elszakadáshoz való jogot. A hivatalos kormány általában tagadja, hogy az önrendelkezés és a szecesszió között bármiféle kapcsolat létezne. Néha az önrendelkezést inkább helyi önkormányzatnak tekinti, mint függetlenségnek. A szecesszió elutasításának - anélkül hogy a nemzeti önrendelkezés legitimitását elutasítanák - másik módozata az érintett népek elnemzetietlenítése és a szeparatisták képviseletiségének megtagadása. A maguk részérôl a szeparatisták természetesen szinonimáknak látják az önrendelkezési jogot és a szecesszióhoz való jogot.

Egy másik klasszikus vitapontot az államok optimális méretére irányuló, és az önrendelkezés céljából feltett kérdés jelenti. Az életképesség, balkanizáció és dominóelmélet kulcsfogalmakkal kapcsolatos eltérô felfogások jól megvilágítják azt a vitát, amely a nagy államokat elônyben részesítôk és azok között zajlik, akik a világot kis közösségekbôl állónak óhajtják.

A nemzeti önrendelkezés elve is gyakran ütközött más nemzetközi normával és értékkel. A nemzeti önrendelkezés legfontosabb normatív versenytársainak az államok területi épsége, az államok önvédelemhez való joga, a konfliktus békés rendezése, független államok belügyébe való be nem avatkozás, valamint nemzetközi béke és biztonság bizonyultak.

Az utolsó rész a nemzeti önrendelkezés alkalmazásának kettôs mércéjével foglalkozott. A kettôs mérce jellemezte úgy a "baloldali", mint a "jobboldali" európai, valamint a harmadik világbeli kormányok és szecesszionista mozgalmak politikáját és álláspontját. Mindegyik rugalmas volt a nemzeti önrendelkezés elvének értelmezésében oly módon, hogy az a személyes, a csoport- vagy az államérdekeknek megfeleljen. Ebben az értelemben a forradalmi Franciaország, a cári Oroszország, Woodrow Wilson Amerikája, a kommunista Kína, Nehru Indiája és a gyarmatosítás utáni Afrika mind egyformák.

Az önrendelkezés elvének elemzése egy olyan elméleti kerettel látott el minket, mely sok interetnikus konfliktust, határvitát, szecessziós és irredenta háborút tisztáz. Természetesen nem helyettesíti a konfliktusok alapos empirikus tanulmányozását, de úgy gondoljuk, egy további fontos perspektívát nyújt. Ennek a tanulmánynak alkalmassá kellene tennie minket arra, hogy feladjuk a szûk regionális megközelítéseket, és az etnikai és nemzeti problémákat egyetemes és összehasonlító perspektívában érzékeljük. Alapjában véve a nemzeti önrendelkezés kérdése többé-kevésbé változatlan keleten és nyugaton, északon és délen. Ugyanez igaz az önrendelkezés fogalmának alapvetô inherens dilemmáival kapcsolatosan is. Mi az ön? Mit határoznak meg? Hogyan valósítják meg az önrendelkezést? Hogyan kapcsolódik az önrendelkezési jog és a szecesszióhoz való jog? Mekkora az életképes állam optimális mérete? Reverzibilis-e az önrendelkezés? Konfliktusban áll-e más nemzetközi elvvel? A kettôs mércét illetôen eltekinthetünk a kérdôjelektôl. Létezik, és nagyon jól megvan mindenfele ebben a távolról sem tökéletes világban.

1. A szecesszióra való jog elleni érvek összegezését lásd A. Buchanan (1991: 87-125).