A 20. század történetének nevezett nagyszabású színjáték váratlan fordulataként tarthatjuk számon az ideológusai által öröknek vélt világbirodalom, a Szovjetunió összeomlását. A diktatúra béklyóinak lazulásával párhuzamosan erôsödtek az egykori nagyhatalmat alkotó tagköztársaságok dezintegrációs törekvései, amelyek végeredményben ahhoz vezettek, hogy rövid idôn belül tizenöt új, független állam jelent meg az eurázsiai térségben. Ezek egyike volt Ukrajna, amely a Szovjetunióból való kiválásakor már abban is erôsen elütött az egykori testvérállamok – Észtország, Lettország, Litvánia stb. – egynémelyikétôl, hogy lényegében a függetlenné válást megelôzô nemzeti felszabadító harc nélkül jött létre. Ez viszont egyértelmûen azt jelenti, hogy az ukránok életébôl hiányzik a hôskor: az együttes erôfeszítések, a vállvetve megvívott harcok, a közösen meghozott áldozatok idôszaka, amely általában a nemzetállamok történetének viszonylag hosszú szakaszát foglalja magában. Bár a 17– 20. század folyamán idônként fel-fellángolt Ukrajna területén a nemzeti felszabadító harc, ám ezek egyetlen esetben sem vezettek az ukrán földek függetlenné válásához. Szokatlan módon a 80-as évek második felében a birodalom romlása indukálta a nemzeti felszabadító mozgalmat. A függetlenség kikiáltása óta eltelt csaknem egy évtized ékesen bebizonyította, hogy az országban roppant nehezen zajlik a lelkesítô "teremtés mítosz" megalkotása. A "hôskor" hiánya egyet jelent a hôsök és a mártírok hiányával, akiknek a megléte szükségszerûen kapcsolódik az új nemzetállamok kialakulásához.

Történelmi okok miatt Ukrajnában köztudottan még ma is a nemzetiségi szempontból homogénebb nyugati régiók (fôleg Galícia, Volhínia) azok, ahol az ország többi részéhez képest gondosabban ôrzik a nemzeti hagyományokat, és a helyi lakosság nemzettudata markánsabban nyilvánul meg, mint másutt. (Ezért tisztán ukrán nemzettudatról inkább csak regionális szinten beszélhetünk, amennyiben viszont az összlakosság vonatkozásában használjuk ezt a fogalmat, akkor már bizonyos fenntartásokkal kell kezelnünk.) Ezeken a vidékeken kevésbé volt agresszív a denacionalizáló politika, mint a lengyel, illetve az orosz fennhatóság alá tartozó területeken. Ennek ismeretében a függetlenné válás után mind belföldön, mind pedig külföldön sokan arra számítottak, hogy az itt színre lépett vezetôk, valamint az irányításuk alatt álló szervezetek lesznek azok, akik, illetve amelyek - élve a történelem nyújtotta következô (a pesszimistábbak szerint utolsó) lehetôséggel - konszolidálni tudják az Ukrajnának nevezett ország területén élô embereket, és megnyerik ôket a független állam felépítése ügyének.

A Szovjetunióból való kiválást követôen egy ideig úgy tûnt, hogy azok az egykori, fôleg humán beállítottságú disszidensek (belsô emigrációba kényszerült személyek), akik éveket-évtizedeket töltöttek a Gulag-táborokban az ukrán nemzeti ügyért, és megszenvedtek a függetlenségért, esetleg igazi nemzeti hôsökké válhatnak. Ám rövid idô elteltével többségük – vagy önként, vagy külsô körülmények hatására – úgy döntött, hogy vállalja az együttmûködést a hatalmat magához ragadó, vagy pontosabban megtartó, nemzeti színezetet öltött kommunista establishmenttel, amelyet a Moszkvától való eltávolodásban nem a független ukrán nemzetállam megteremtésének eszméje, hanem a központi irányítástól való szabadulni akarás vágya vezérelt. Természetesen a hatalom birtokosainak az volt az érdeke, hogy megosszák az esetenként inkább agresszív, mint erôs, országos viszonylatban döntô befolyással nem rendelkezô ukrajnai nemzeti demokratikus mozgalmakat, illetve semlegesítsék, vagy a maguk oldalára állítsák ezeknek a vezetôit. Ez viszont azzal járt, hogy az utóbbiak a kapott privilégiumok birtokában a továbbiakban már nem formálhattak jogot a nemzeti hôs címre, az emberek szemében is elveszítették a hitelüket.

Az önálló ukrán államiság elkötelezett hívei kezdettôl fogva nagy súlyt helyeztek az európaiság hangsúlyozására. (Igaz, ez nem zavarta a mostani államfôt abban, hogy az 1994-es választási kampány idején az eurázsiai gazdasági és kulturális térség részeként határozza meg Ukrajnát.) Az Oroszországhoz képest civilizáltabb Európával való közös örökség elôtérbe helyezése és vállalása sok tekintetben jogos és érthetô, ugyanakkor nem fogadhatjuk el fenntartás nélkül azokat az állításokat, melyek szerint a szovjet rezsim minden tekintetben csak negatívan befolyásolta az ukránság, illetve az ukrán államiság fejlôdését. Az ukrán tudósok már a 19. században többé-kevésbé pontosan megrajzolták az ukránok által lakott földek határait, viszont e területeket sohasem sikerült önmaguk erejébôl egységes irányítás alatt megtartani, illetve egységes állammá szervezni. Mint ismeretes, az önálló ukrán állam megszületését évszázadokon keresztül hol a lengyelek, hol az osztrákok, hol pedig az oroszok akadályozták meg. Az ukrán etnikum számára az állam területének kialakulása szempontjából a legkedvezôbb fordulatot mégis a legkegyetlenebbnek, legdiktatórikusabbnak tartott rezsim létrejötte és összeomlása hozta meg.

A kommunista múltat kárhoztatók közül sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy Ukrajna jelentôs területi gyarapodását és mostani hatalmas területét (603 700 négyzetkilométer) az egykori gyûlöletes rendszernek köszönheti. Az 1917– 1920-as évek ukrán nacionalista mozgalmának gyengeségét ismerve még csak nem is feltételezhetjük, hogy az képes lett volna olyan hatékonyan megvonni, kiterjeszteni és megôrizni Ukrajna határait, mint a szovjet rezsim.

Amíg a fôleg nyugat-ukrajnai régiókban élô ukrán etnikum a több évszázados álom már szinte nem is remélt valóra válásaként élte meg a saját államiság létrejöttét, addig a keleti régiók lakossága fôleg a gazdasági helyzet pozitív változását várta a Szovjetunióból való kiválástól. Valójában az lett volna a logikus, ha a függetlenné válásnak ez az eltérô fogadtatása, másképpen való megélése komoly feszültségeket okoz a különbözô – az egyszerûség kedvéért itt csak keletinek, illetve nyugatinak nevezett – régiók között. A nagyobb konfliktusok, az országos méretû konfrontáció hiánya sokak szerint tulajdonképpen annak az ideológiai vákuumnak köszönhetô, amely az elmúlt évtizedek során alakult ki a köztársaságban. Ha a nacionalisták és a kommunisták napjainkban is oly makacsul ragaszkodnának nézeteikhez, amint tették ezt néhány évtizeddel ezelôtt, akkor Ukrajna az elmúlt években könnyen testvérgyilkos konfliktusok színtere lehetett volna. Ugyanakkor ezt a békés helyzetet felfoghatjuk a jelenlegi ukrán állam tragédiájaként is, mivel igazából sem a lakosság, sem a politikusok nem tudták, illetve még sok esetben ma sem tudják pontosan megfogalmazni, mit is szándékoznak elérni, milyen állam- vagy társadalomtípust szeretnének felépíteni (az ukrajnai helyzetet ékesszólóan jellemzi az az eset, amikor a késôbbiekben államelnökké választott, akkor még kormányfô Leonyid Kucsma arra kérte a honatyákat: mondják meg neki milyen társadalmat kell felépíteni és ô majd felépíti). Mindez lényegében véve annak a következménye, hogy az egykori világbirodalom bukása teljesen váratlanul és felkészületlenül érte még azokat a nemzeti érzületû vezetôket is, akik az ukrán szuverenitás kinyilvánítása után megpróbálták az egységes nemzeteszme zászlaja alatt felsorakoztatni és összefogni erôiket. Ugyanakkor rövid idôn belül kiderült, hogy különbözô okok (belsô torzsalkodás, megosztottság, a politikai harc tapasztalatának hiánya, vagy - amint már fentebb utaltunk rá - a hatalom birtokosaival való kiegyezés stb.) miatt ezek az erôk nemhogy a hatalmat nem tudják megszerezni, de még arra sem képesek, hogy annak közelébe kerüljenek (Vjacseszlav Csornovil, a nemzeti erôket képviselô népi mozgalom akkori vezetôje vajmi kevés eséllyel vette fel a harcot az elsô szabad ukrajnai elnökválasztáson a kommunista párt egykori fôideológusával, a politikai intrikákban jártas, ravasz Leonyid Kravcsukkal szemben, akit viszont a következô elnökválasztáson induló, orosz nyelven agitáló Leonyid Kucsma még úgy is le tudott gyôzni, hogy a fôleg a Moszkvából folytatott választási kampánya során az orosznak mint második államnyelvnek a bevezetését is megígérte).

Függetlenségének kikiáltása után Ukrajna a volt szovjet köztársaságokhoz hasonlóan szembe találta magát az államépítés dilemmájával. A probléma egyfelôl úgy fogalmazódott meg, hogy a balti államok, Grúzia és mások példáját követve nemzetállamot hoznak létre, ami végsô soron egyet jelentett volna egy etnokrata köztársaság megalakításával. Ezt az utat választva elôbb-utóbb Ukrajnának is szembesülnie kellett volna azokkal a nehezen kezelhetô problémákkal, amelyeknek tanúi voltunk és vagyunk az említett országok államalkotónak nyilvánított nemzetei és nemzetiségi kisebbségei között. Ukrajna számára az államépítés kezdeti stádiumában a rendkívül összetett nemzetiségi és kulturális helyzet miatt ez az út járhatatlannak bizonyult, mivel egy etnokrata állam azonnali létrehozására irányuló kísérlet - az orosz tényezô megléte miatt - valószínûleg ahhoz vezetett volna, hogy a fiatal ukrán állam kétfelé szakad az 1994-es elnökválasztás idején teljesen világosan megmutatkozott etnokulturális határvonal mentén.

Ukrajna tehát kénytelen volt az államiság megteremtésének a második útját választani. Ennek az a lényege, hogy a köztársaság valamennyi etnikai csoport államának nyilvánította magát. Ugyanakkor a különbözô nemzetek konszolidációjához a társadalom és a gazdaság magas fejlettségi fokára lett volna szükség, ami elôsegíthette volna a különbözô etnikai csoportok képviselôinek egy szerves egésszé való integrálódását. Ez különösen fontos dolog Ukrajna esetében, amikor is az adott állam egy olyan hatalmas országgal (adott esetben Oroszországgal) határos, amelyik néhány évvel ezelôtt a legnagyobb nemzetiségi kisebbség hazájának számított.

Ukrajnában a politikai rendszer átalakítását megnehezítette azoknak az átmeneti struktúráknak a hiánya, amelyek például jelen voltak egynémely posztszocialista államban (Csehszlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon). Mivel az átalakulás gyakorlatilag a társadalom ellenôrzése nélkül zajlott, fennállt a veszélye annak is, hogy a köztársaságban egy újabb parancsuralmi rendszer alakul ki.

Az államépítés és -irányítás gyakorlatában vajmi kevés tapasztalattal rendelkezô köztársaságban, ha nem is hosszasan elhúzódó, de annál parázsabb viták zajlottak az új politikai intézményrendszer kialakításáról. Miután az Ukrán Legfelsô Tanács elfogadta a helyi önkormányzatokról szóló törvényt, és az alsóbb szintû irányító szerveket gyakorlatilag kivonták a fölöttes szervek irányítása alól, megszûnt a hatalom vertikuma, és komoly problémák jelentkeztek az ország irányításában. Ekkor (1991 nyarán) született meg az elnöki intézmény meghonosításának a gondolata, és 1991. december 1-jén - a megfelelô törvényi háttér megteremtése után - Leonyid Kravcsuk személyében megválasztották Ukrajna elnökét, aki egy személyben volt államfô és a végrehajtó hatalom feje. Ám csak az elnök megválasztása után merült fel a kérdés: az irányítási tevékenységét milyen struktúrák révén fogja gyakorolni? A tanácsi szervekre nem támaszkodhatott, mivel azok nem neki voltak alárendelve. A Miniszteri Kabinetet sem irányíthatta, mivel már megválasztották a kormányfôt (ennek tisztségét akkor éppen Vitold Fokin töltötte be). Áthidaló megoldásként úgy döntöttek, hogy 1992-ben életre hívják az elnöki megbízottak azóta mérhetetlenül sok vitát kiváltott intézményét. Így jött létre a végrehajtó hatalom csupán az elnöknek alárendelt vertikuma. A hatalomvesztéstôl és az elnöki hatalom túlsúlyától félô tanácsi vezetôknek a parlamentben sikerült elfogadtatni a hatalomról szóló, új elvekre épülô törvényt, amely lényegében visszaállította a tanácsok hatalmát (egyébként a volt szovjet tagköztársaságok közül ez csak Ukrajnában történt meg). Ily módon gyakorlatilag egy sajátságos kettôs hatalom alakult ki az országban.

1994-ben Ukrajnában új államfôt és új tanácsi vezetôket választottak. Ezt követôen az ország politikai irányításában még a korábbinál is nagyobb lett a zûrzavar. A régiók, illetve azok vezetôi a kialakult káoszt saját pozícióik megerôsítésére próbálták meg felhasználni. A központi hatalmi szervekben az ortodox nómenklatúra és a reformirányzat képviselôi igyekeztek minél nagyobb politikai befolyásra szert tenni. Az esetek többségében latensen jelentkezô, és nemcsak a hatáskörök megosztásából eredô szembenállás idônként a végrehajtó és a törvényhozó szervek nyílt konfrontációjához vezetett. A parlamentben túlsúlyban lévô baloldal idôvel egyenesen az elnöki intézmény megszüntetését követelte. A konfliktus rendezését, ha nem is minden tekintetben megnyugtatóan, végül az érintett felek között 1995. június 8-án megkötött alkotmányos megállapodás, illetve az 1996. június 28-án elfogadott új ukrán alkotmány révén sikerült elérni. Az alkotmányos megállapodás révén egyebek között lehetôvé vált a végrehajtó hatalom egységes rendszerének a kialakítása, a központi és a helyi hatalmi szervek, a végrehajtó hatalom helyi szervei és a helyi önkormányzatok hatáskörének a szétválasztása.

A 90-es évek elején a szétesôfélben levô Szovjetunió tagköztársaságaihoz, köztük Oroszországhoz képest is, Ukrajnában némileg jobb volt a gazdasági helyzet, ami nem kis szerepet játszott az ukrán függetlenség ügyének az elôrehaladásában. 1991 decemberében érthetô módon az orosz lakosság többsége is Ukrajna függetlensége mellett szavazott. A választási eredményeket elemzô megfigyelôk helyesen mutattak rá, hogy a népszavazás kimenetelét leginkább a jobb megélhetési lehetôségbe vetett hit befolyásolta. Ebben nem kis szerepe volt annak a propagandának, amelyik azt sulykolta a választópolgárok fejébe, hogy a köztársaság kiválását követôen a GDP azonnal 2– 3-szorosa lesz a szovjet átlagnak. (1998-ban ez a mutató Ukrajnában a FÁK-on belüli átlagnak még a 60%-át sem érte el.)

Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy Oroszországon belül ebben az idôszakban a mély gazdasági és politikai válság jelei mutatkoztak, és a (fôleg az orosz nemzetiségû) szavazók zöme abban bízott, hogy a független Ukrajnában rend, fegyelem és jólét uralkodik majd. Viszont a gazdasági helyzet romlásával arányosan mind problematikusabbá vált az ukrán államiság megteremtése az eredeti elképzeléseknek megfelelôen. Az 1993 végén készült szociológiai felmérések szerint már a lakosság 50%-a nyilatkozott sajnálattal a Szovjetunió felbomlásáról. A köztársaság keleti régióiban ez az arány elérte a 60%-ot is. 1992 végén és 1993-ban az ukrajnai gazdasági helyzet szakadatlan romlása következtében egyre kevésbé találtak országos visszhangra azok a - túlnyomórészt a nyugat-ukrajnai régiókból kiinduló - követelések, amelyek az Oroszországtól való minél gyorsabb elszakadásra, az ukránosítás folyamatának a keleti és a déli régiókban való felgyorsítására, végül pedig mind a Független Államok Közösségén belül, mind pedig kétoldalú kapcsolatok alapján Oroszország és Ukrajna szoros gazdasági és katonai együttmûködése lehetôségének tagadására irányultak. A megváltozott helyzetre jellemzôen egyre hangosabban hallatták hangjukat a köztársaság ipari potenciálját, valamint a kulturálisan és nyelvileg Oroszországhoz kötôdô és vonzódó orosz lakosság nagyobbik részét összpontosító keleti végek, ami érthetô is, hiszen leginkább e régiók szenvedtek legtöbbet mindazoktól a nehézségektôl, amelyeket az Oroszországhoz fûzôdô gazdasági kapcsolatok fellazulása, illetve megromlása és az energiahiány okozott az ipari termelésben. Szinte kizárólag csak az ország keleti vidékein végigsöpörô sztrájkhullámnak köszönhetô, hogy az akkor még miniszterelnök Leonyid Kucsma aláírta a gazdasági szerzôdést Oroszországgal és Belorussziával, Kravcsuk pedig felvetette az Ukrajna és Oroszország közötti katonai és politikai együttmûködésnek, a Krímben pedig a kettôs állampolgárság bevezetésének a lehetôségét.

A jelenlegi határokon belül függetlenné vált Ukrajna elsô elnökének regnálására erôsen rányomta bélyegét a pártapparátus felsô vezetésében eltöltött idôszak. Már az 1994-es elnökválasztási kampányt megelôzôen is voltak arra utaló jelek, hogy a lakosságnak kezd elege lenni Kravcsuk verbális államépítésébôl. A gazdaság korábban nem tapasztalt válságba került, hiányzott a világosan megfogalmazott reformprogram. Keveset tettek a hatalmi ágak hatáskörének szétválasztásáért is, nem kezdôdött meg a föld és a nagy állami iparvállalatok privatizációja. A korábban jól bevált halogató taktikát nem lehetett a végtelenségig alkalmazni, az embereket már nem lelkesítette annyira a függetlenség és az önálló államiság eszméje, mint korábban. Az egymást váltó kormányok tehetetlensége, a különbözô kvázi fizetôeszközök gyors elértéktelenedése, az ország vezetôi részérôl tett könnyelmû és be nem váltott ígéretek több ízben is nagyarányú, de az esetek többségében összehangolatlan tiltakozó megmozdulásokhoz vezettek. Az államfônek nem sikerült egy, az össznemzeti érdekeket megtestesítô figurává kinônie magát. Kravcsuk, akit 1991-ben a nyugati régiók agresszív nacionalizmusát hirdetô Csornovillal szemben választottak államfôvé, csupán az ukrán nép egy részének érdekeit kifejezô személlyé vált. Államfôként sokat tett a fiatal köztársaság nemzetközi elismertetéséért, ugyanakkor képtelennek bizonyult a belsô problémák megoldására.

Az 1994-ben államelnökké megválasztott Leonyid Kucsmától gyakorlatilag mindenki eddigi álmainak a valóra válását várta. Ugyanakkor rövid idôn belül kiderült, hogy egy olyan országban, ahol teljesen szétzilálódott a gazdaság, a különbözô régiók gyakran össze nem egyeztethetô politikai elvárásokat támasztanak, csodákra ô sem képes. Legsikeresebb évének 1996-ot tekinthetjük. Ekkor fogadták el az új ukrán alkotmányt és vezették be a viszonylag stabil, új fizetôeszközt, a hrivnyát. Az államfônek a végrehajtó hatalomhoz való viszonyát leginkább a szembenállás és a gyakori kompromisszumkeresés jellemezte. A 90-es évek végén egyre több jel utalt arra, hogy az elnöki irányítás némileg a diktatúra felé tolódik el. Ez leginkább az 1999-es elnökválasztási kampány idején mutatkozott meg, amikor is Kucsma ellenlábasai gyakorlatilag szinte teljesen kiszorultak a túlnyomórészt állami tulajdonú tömegtájékoztatási eszközökbôl. A kialakult helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy az ukrán államfô ebben az évben a sajtó szabadságának egyik legfôbb ellenségeként felkerült a New York-i székhelyû Újságírókat Védelmezô Bizottság (CPJ) tízes csúcslistájára.

*

Egy ilyen nagy kiterjedésû, a jelenlegi határok között elsô ízben létezô, különbözô országok fennhatósága és befolyása alatt évszázadokat megélt, nemzetiségi szempontból erôsen heterogén állam esetében, ahol rendkívüli változatosság jellemzi a nemzeti, a kulturális, a politikai és egyéb hagyományokat, szinte elképzelhetetlenül bekövetkezik a regionalizálódás. Az elmúlt több mint egy évtized folyamán létrejött különbözô, egymással gyakran szembenálló, esetenként kizárólag egy-egy régióhoz kötôdô politikai erôk eltérô nézeteket vallanak az ország további fejlôdésérôl, az állami berendezkedésrôl, a gazdasági rendszerrôl, a külpolitikai és -gazdasági orientációról.

A függetlenné válást megelôzô évtizedek során Moszkvából Ukrajnát csupán vidéknek, a birodalom egyik nagy tartományának tekintették, és mivel minden téren az egyre erôsödô centralizációs törekvések érvényesültek, ezért ennek az idôszaknak a vonatkozásában igazából csak bizonyos megszorításokkal beszélhetünk a köztársaságon belüli regionalizálódásról. Nagyon leegyszerûsítve a dolgot azt mondhatnánk, hogy voltak a Központ érdekeinek megfelelôen, tehát felülrôl kialakított gazdasági régiók, és a hivatalosan el nem ismert, latensen létezô, történelmileg kialakult, lényegében véve az egymás gyûlöletére épülô nyugati (nacionalista), illetve az elôbbiek által ellenségnek tekintett egyéb országrészek. Természetesen a rezsim hivatalosan errôl nem volt hajlandó tudomást venni és úgy vélte, hogy a bölcs lenini nemzetiségi politika posztulátumainak alkalmazásával a létezô gondok idôvel majd maguktól megszûnnek.

A totalitárius rendszer felbomlása után szinte elemi erôvel törtek fel - sôt újabbakkal is kiegészültek - a korábbi problémák. Az utóbbiak közül igen fontos megemlítenünk a vallási felekezetek (görög katolikus – pravoszláv egyház, az utóbbin belül pedig a kijevi, illetve a moszkvai pátriárka fennhatóságát elismerô ortodoxok) közötti szembenállást, amely idônként már a középkori vallásháborúkat idézô formákat öltött. Nem kevésbé fontos a különbözô régióknak a nyelvhasználattal kapcsolatos elképzelések miatti ellentéte sem. Amíg korábban az orosz nyelv erôszakos bevezetését, az agresszív oroszosítást az ukránok szenvedték meg, addig most az ukrán nyelv államnyelvvé való elôléptetése okán a lakosság több mint 20%-át kitevô oroszok, illetve a népesség több mint 50%-át alkotó, orosz nyelvet használó személyek panaszolják fel a Moszkva által is erôsen sérelmezett erôteljes ukránosítási törekvéseket. Roman Sporljuk politológus, a Harward Egyetem professzora szerint az ukránok nyelvhasználat tekintetében lehetnének toleránsabbak is azokkal az oroszokkal szemben, akik 1991-ben velük együtt megszavazták az ország függetlenné válását. Egyben arra is figyelmeztet, hogy az erôszakos ukránosítás akár az ország kettészakadásához is vezethet.

Gazdasági orientáltság tekintetében ugyancsak erôsen megosztott a köztársaság. A keleti és a déli, erôsen eloroszosodott régiók részben érzelmi kapcsolódás miatt, részben pedig a régi gazdasági kötelékek okán inkább az Oroszországgal való együttmûködést részesítik elônyben. Ugyanakkor az ország nyugati területei azon fáradoznak, hogy a nagy északi szomszédtól független gazdasági és politikai kapcsolatokat alakítsanak ki.

Az új központ, Kijev, különbözô okok folytán nem igazán tudta és tudja ezeket a részben örökölt, részben pedig új keletû problémákat kezelni és sokszor csak passzívan szemléli az eseményeket. A szuverén köztársaság egyes területei, vagy valamilyen (politikai, gazdasági stb.) alapon egységes régiót alkotó részei nagyobb önállóságra, szabadabb mozgástérre számítottak, ám nagyon rövid idôn belül csalatkozniuk kellett. Jóllehet kezdetben még az ukrajnai mérsékeltebb nacionalista mozgalmak is elfogadták az ország föderatív berendezkedésének elvét, ám idôvel, amikor a régiók önállósodása kezdett konkrét formát ölteni (a Krím félsziget autonómiája, a szabad gazdasági övezetek kialakításának igénye a határ menti területeken, egyebek között Kárpátalján, a magyarság autonómiatörekvései), akkor felsejlett bennük az ország esetleges szétesésének rémképe, és a regionalizálódási törekvésekben mindenütt a szeparatizmust látták. A csupán csak az elôzô rendszer irányítási gyakorlatát ismerô kijevi vezetés egyfelôl nem rendelkezett a régiók irányításának tapasztalatával, másfelôl pedig ellenôrzése alatt akarta tartani az ország egész területét. Így aztán, jóllehet napjainkban már mintegy féltucatnyi intézet foglalkozik a regionális politika különbözô aspektusaival (a kérdéssel kapcsolatban még törvénytervezet is született), egyelôre kevés az esély a gondok megfelelô kezelésére.

A fentebb leírtak alapján leszögezhetjük, hogy a függetlenség több mint nyolc éve alatt sem sikerült igazán meghatározni az államépítéssel kapcsolatos célokat. Sôt, a közelmúlt eseményeinek ismeretében azt is elmondhatjuk, hogy zavar, válság következett be Ukrajnában. Ebben a történelmi tényezôk hatása mellett nem kevés szerepe van a hazafias erôk soraiban tapasztalható szervezetlenségnek, a hatalmi elit sokszor bizonytalankodó, átgondolatlan politikája miatt bekövetkezett súlyos gazdasági válságnak, a hatalmi ágak között évek óta dúló öncélú harcnak és annak, hogy a köztársaságban mind ez ideig nem akadt egy olyan vezetô egyéniség, aki a lakosság többsége számára elfogadható, a társadalmat konszolidáló, a régiók közötti feszültségek feloldása felé mutató, a jelenlegi, inkább virtuálisnak, mint reálisnak nevezhetô államépítési koncepciót tudott volna felmutatni.

Felmerül a kérdés, hogy az állam fejlôdése szempontjából ennyire mostoha körülmények között mit hozhat a távolabbi jövô. A kérdéssel foglalkozó kutatók többsége általában két olyan utat vázol fel, amelyek szoros összefüggésben állnak az ország gazdasági helyzetének alakulásával.

A második, optimistább elképzelés szerint rövid idôn belül gazdasági fellendülés következik be, ami megnöveli a lakosságnak az ukrán államba vetett bizalmát, részben feloldja a régiók között feszülô ellentéteket, megindítja a társadalmi konszolidáció folyamatát. Az ország anyagi helyzetének javulásával párhuzamosan több pénzt tudnak fordítani a nemzeti kultúra fejlesztésére.

Az ukrán külpolitika koncepcióját elsô ízben az 1990 júliusában elfogadott, az állam szuverenitását kimondó nyilatkozatban, illetve az 1991 augusztusában megszavazott függetlenségi okiratban rögzítették. A vonatkozó alapelveket az az 1993 júliusában közzétett okmány tartalmazza, amely megszabja az ország külpolitikájának legfontosabb irányvonalait. A dokumentum egyebek mellett kiemelt fontosságúnak tartja, hogy Kijev jó kapcsolatokat építsen ki és tartson fenn a FÁK-államokkal és szomszédaival. A civilizált államközi viszony kialakítása néhány esettôl eltekintve problémamentesen zajlott, ami azért is tekinthetô komoly eredménynek, mivel Ukrajna jelenlegi területe a Szovjetunió kötelékében nem csekély részben a szomszédos országok rovására gyarapodott. A szomszédok többsége, számolva a jelenlegi európai geopolitikai reáliákkal, feltétel nélkül elismerte mostani határain belül az új köztársaságot és ugyancsak a normális államközi kapcsolatok kialakítására helyezte a hangsúlyt. Ugyanakkor az elôzô megállapítás csak féligazság lenne, amennyiben elhallgatnánk, hogy az Ukrajnával határos egyes országok részérôl hol hivatalosan, hol pedig félhivatalosan megfogalmazódtak bizonyos területi követelések, szóba kerültek a vélt vagy valós, régi vagy közelmúltbeli sérelmek. Ehhez részben az évtizedekkel ezelôtt erôszakkal kijelölt nyugati határvonal, részben pedig a Szovjetunión belül pontosan meg nem vont közigazgatási határok vitatott elhelyezkedésû államhatárokká válása szolgáltatott, illetve szolgáltat okot.

Köztudott, hogy Oroszországban kezdettôl fogva rossz szemmel nézték Ukrajna önállósulási törekvéseit. Az államközi kapcsolatok elsô szakítópróbájára 1992 márciusának második felében került sor, amikor az Oroszországi Föderáció Legfelsô Tanácsa által a Krími Köztársasággal kapcsolatban elfogadott határozat és nyilatkozat gyakorlatilag kétségbe vonta Ukrajna területi egységét. Ezt követte a több mint egy évvel késôbbi dokumentum Szevasztopol státusáról, amely deklarálta a város Oroszországhoz való tartozását. A két ország között annyira elmérgesedett a helyzet, hogy Ukrajna kénytelen volt a nemzetközi közvéleményhez fordulni segítségért. Éveken keresztül jelentôs feszültséget okozott a fekete-tengeri flotta felosztása körüli vita, amelynek a végére hosszas huzavona után csak 1997-ben került pont. Az ukrán– orosz viszonyt továbbra is szerfölött megterheli a Krím félsziget körül kialakult helyzet. Oroszországban aggodalommal figyelik az orosz nyelv használatának visszaszorítására, Moszkva szerint az orosz lakosság elukránosítására irányuló kijevi törekvéseket. A politikai problémák mellett az államközi kapcsolatokat jelentôs mértékben megterhelik a két ország közötti gazdasági gondok, amelyek az egykori közös szovjet vagyon igazságos elosztásától a napjainkra az oroszországi energiahordozókért felhalmozott több milliárd dolláros ukrán adósságon keresztül rengeteg mindent magukban foglalnak.

Ukrajna egyik legkisebb, ám legkevésbé kiszámíthatatlan magatartású szomszédja Fehéroroszország. Bár a két ország politikai és gazdasági kapcsolatai viszonylag rendezetteknek mondhatók, ám a kolhozelnökbôl államfôvé avanzsált Lukasenko idônként kellemetlen meglepetésekkel szolgál Kijev számára. A szláv államszövetség megteremtésérôl álmodozó belorusz elnök többször is keményen bírálta Ukrajnát a Nyugathoz való közeledése miatt, és éles kirohanásokat intézett országának második legnagyobb kereskedelmi partnere ellen. Kijev a lehetôségekhez mérten igyekszik a gazdasági kapcsolatokra korlátozni a Minszkhez való viszonyát, ugyanakkor következetesen kiáll Fehéroroszország nemzetközi elszigeteltsége ellen.

Az ukrán– román kapcsolatokról gyakorlatilag az önálló ukrán állam létrejötte óta elmondhatjuk, hogy nem teljesen problémamentesek. Igaz, voltak hosszabb-rövidebb idôszakok, amikor úgy tûnt, hogy sikerül némileg megnyugtató módon rendezni a két ország közötti vitás kérdéseket.

Az Ukrajna és a Románia közötti nézeteltérés tárgyát, mint ismeretes, elsôsorban Észak-Bukovina és Dél-Besszarábia hovatartozása képezi. A két terület a század eleje óta különbözô szerzôdések alapján hol Romániához, hol pedig a Szovjetunióhoz, illetve Ukrajnához került. Bukaresti vélemények szerint az 1918-ban Romániához csatolt földek 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében igazságtalanul vált a Szovjetunió, illetve Ukrajna részévé. Kijevben ugyanakkor azt állítják, hogy a nevezett okmány abban a pillanatban érvényét veszítette, amikor Románia Németország szövetségeseként 1941. június 22-én bevonult a köztársaság területére. A mostani határokat rögzítô megállapodást Ukrajna 1947-ben önálló államként írta alá Párizsban, ezért a jelenlegi határvonalat Kijevben nem a Molotov-Ribbentrop szerzôdés folyományának, hanem a háború utáni békés rendezés következményének tekintik.

A két állam kapcsolatait megterhelô másik probléma a stratégiai fontosságúnak tartott, mintegy 2 négyzetkilométernyi fekete-tengeri Kígyó-sziget, amely részben a felségvizek határának kijelölése, részben a mélyben található energiahordozók miatt bír nagy jelentôséggel.

A nagypolitika szintjén jelentôs javulást hozott a két ország között aláírt alapszerzôdés, ugyanakkor mind ukrán, mind román részrôl továbbra is megoldatlannak tekintik az egymás országában élô nemzeti kisebbségek problémáját.

Oroszország mellett Lengyelországot tekinthetjük Ukrajna második legfontosabb szomszédjának. A két ország kapcsolatainak alakulásában fontos szerepet játszott az a tény, hogy Varsó elsôként ismerte el Ukrajnát független államnak. Ugyanakkor a szabadság ízétôl megrészegült ukrán politikusok egy része az önállóvá válást követô elsô években gyakran hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy éppen Ukrajna volt csaknem hat évszázadig Lengyelország uralma alatt, nem pedig fordítva, ami sok esetben nem éppen kedvezôen befolyásolta a kapcsolatok alakulását. Talán ennek is betudható, hogy egy ideig Lengyelországot Ukrajna szempontjából az Európába vezetô "hídnak" vagy eléggé önhitten Ukrajna "stratégiai érdekterületének" tekintették.

A két ország viszonyában jelentôs változást hozott Lengyelország NATO-csatlakozása. Amíg korábban Ukrajna, fôleg a lengyelek vonatkozásában, élénken tiltakozott az észak-atlanti tömb keleti kibôvítése ellen, addig ma, különös tekintettel az utóbbi idôben hûvössé vált lengyel-orosz és lengyel-fehérorosz viszonyra, a kétoldalú kapcsolatok kibôvítésére és megszilárdítására törekszik. Ugyanakkor Kijevben bizonyos aggodalommal tekintenek Lengyelország EU-tagsága elé, mivel attól tartanak, hogy ez komoly akadályokat gördít majd a kétoldalú, fôleg gazdasági jellegû kapcsolatok útjába.

Ukrajna és Magyarország viszonya nagypolitikai szinten a kezdetektôl fogva kedvezônek mondható. A demokratikus intézményrendszerek kiépítése, a gazdasági reformok és az európai integráció terén óriási lépéselônnyel rendelkezô magyar fél többször is megerôsítette és tevôlegesen is bizonyította együttmûködési és segítô szándékát. Budapest például Ukrajna Európába tartó szomszédainak többségétôl eltérôen jelezte, hogy a teljes EU-tagság elnyeréséig nem áll szándékában a vízumkényszer bevezetése. A független ukrán államot másodikként elismerô Magyarország sokat tett annak érdekében, hogy elômozdítsa keleti szomszédjának európai integrációját.

Ha viszont regionális szinten, nevezetesen a Kárpátalján élô mintegy 200 ezres magyar kisebbség problémáinak elôtérbe helyezésével vizsgáljuk a dolgot, akkor azt kell megállapítanunk, hogy, akárcsak ukrán-lengyel viszonylatban, igen sok a megoldatlan probléma. Az eminens európai mintaállamnak induló Ukrajnában a kilencvenes évek elején elfogadott kisebbségi törvénytôl az ott élô magyarok az évtizedekig sárba tiport jogaik, intézményrendszereik stb. visszaállítását remélték. Ám az elmúlt évek történései nem igazolták bizakodásukat. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a régióban élô magyarság helyzete a korábbiakhoz képest sok tekintetben rosszabb lett. Hosszasan lehetne sorolni a problémákat, amelyeket Kijev gazdasági nehézségekre hivatkozva nem tud vagy nem is akar megoldani. Ez az érvelés részben elfogadható, ugyanakkor vannak olyan dolgok, amelyek megoldása csupán politikai elhatározás kérdése (pl. az anyanyelven történô felvételizés lehetôségének véglegesítése, a vereckei emlékmû felállítása stb.). A magyarság intézményrendszerei közül nagyon sok csak részleges vagy teljes magyarországi támogatással tud mûködni. A kárpátaljai magyarság helyzetén sokat javíthatna a regionális együttmûködés felerôsítése, amire ma talán némileg jobb az esély, mint korábban. Amennyiben viszont Ukrajna akár regionális, akár országos szinten nem hajlandó az eddigieknél radikálisabb, pozitív irányba mutató átfogó reformokra, akkor ezzel nem csak a nemzeti kisebbségek helyzetét teheti teljesen kilátástalanná, hanem komoly akadályt gördít saját európai integrációs törekvései elé is.

Az Ukrajna és Moldavia közötti kapcsolatokat, amelyeket jelentôs mértékben befolyásolt Kijev és Bukarest viszonya, bizonyos esetekben nem mondhatjuk teljesen problémamenteseknek. Ezt bizonyítja például az a tény is, hogy a két volt szovjet tagköztársaság államfôje által még 1992-ben aláírt jószomszédsági, barátsági és együttmûködési szerzôdést az ukrán törvényhozás éveken keresztül nem volt hajlandó ratifikálni. A gondok ebben az esetben - és a késôbbiekben is - fôleg abból adódtak, hogy több évvel a két ország a függetlenségének a kikiáltása után sem jelölték ki közöttük a korábban csak jelképesen létezô, mintegy 1200 km hosszú államhatárt. A kérdés rendezésére hivatott elsô vegyes bizottságot jelentôs késéssel, 1995 júliusában állították fel. Az egyes országok gazdasága szempontjából rendkívül fontos, némi területcserével járó határmegvonást csak évekkel késôbb sikerült lezárni, a két ország államfôje pedig csupán az elmúlt év nyarán láthatta el kézjegyével a hosszas vajúdás után megszületett egyezményt. Bár ezzel jelentôs elôrelépés történt a kétoldalú kapcsolatok rendezésében, ám számtalan, fôleg gazdasági jellegû probléma (az egykori közös szovjet vasúti vagyon elosztása, az Ukrajnából szállított villamos energia ellentételezése stb.) továbbra is megoldásra vár. Kijev annak idején felajánlotta segítségét a Moldavia számára sok fejtörést okozó Dnyesztermelléki Köztársaság problémájának az áthidalásában, ám úgy tûnik, hogy Tiraszpolban továbbra is makacsul ragaszkodnak az önálló államként való elismerésükhöz.

Ukrajnában a politikai pártok kialakulása több szakaszban történt. Az elsô, a disszidens mozgalmat felölelô idôszakot több illegális csoportosulás létrejötte fémjelzi, amelyek közül legismertebb az Ukrán Helsinki Szövetség volt. A késôbbiekben ezek közül egyetlen egynek sem sikerült párttá kinônie magát, ám vezetôik és legaktívabb tagjaik meghatározó szerepet vállaltak a második idôszak kezdetét jelentô társadalmi-politikai mozgalmak zászlóbontásában. Ukrajnához hasonlóan az európai volt szocialista országokra és a Baltikumra egyaránt jellemzô a belsô disszidensek szerepvállalása az új politikai elit kialakításában, ugyanakkor Oroszországban és a FÁK-államok többségében ez a szerep szinte alig, vagy egyáltalán nem volt tapasztalható. Ukrajnában, Oroszországgal ellentétben azért alakulhatott így a helyzet, mivel voltak olyan, a politikai élet szempontjából a késôbbiekben is meghatározó szerepet játszó régiók (Nyugat-Ukrajna), ahol adott volt a fennálló rendszerrel nem rokonszenvezô szociális bázis. Ennek tudható be, hogy még a köztársaság más vidékeirôl származó disszidensek is csak itt csinálhattak politikai karriert.

A következô szakasz virágkora a gorbacsovi peresztrojka idejére esik. A fennálló rendszerrel szembeni mérsékelt ellenzék, amelynek tevékenysége fôleg a nemzeti kultúra sorsával kapcsolatos aggodalmak megfogalmazásában merült ki, a helyzet adta lehetôségekbôl kiindulva fokozatosan a parancsuralmi rendszer megreformálására, illetve annak megdöntésére kezdte helyezni a fôhangsúlyt. Ekkoriban alakultak meg az ország politikai életében kezdetben jelentôs szerepet játszó olyan politikai szervezetek, mint az Ukrán Népi Mozgalom (RUH), az Ukrán Köztársasági Párt, az Ukrán Nemzeti Párt stb. Az ukrajnai politikai pártok és társadalmi szervezetek történetében döntô fordulatot hozott az 1991 augusztusában lezajlott moszkvai puccs, valamint az Ukrajnai Kommunista Párt betiltása. Ugyanakkor a már említett disszidensek, a fôleg humán beállítottságú alkotó értelmiség, valamint az egykori pártnómenklatúra talajt vesztett képviselôi által létrehozott pártok a számottevô hatalom és kiváltságok hiányában gyors ütemben kezdték elveszíteni népszerûségüket. A puccsot követô bénultságából hamarosan felocsúdott régi kommunista elit hamar eltanulta a nemzeti retorikát, és megkezdte új pártjainak a létrehozását.

A napjainkban is tartó harmadik szakaszt a korábbiaktól eltérôen leginkább a konkrétabban megfogalmazott politikai prioritások jellemzik. Az ukrajnai társadalom politikai strukturalizálódására a kezdetektôl rányomta bélyegét a regionalizálódás: Nyugat-Ukrajnában hagyományosan a nemzeti, hazafias beállítottságú pártok és társadalmi szervezetek domináltak, ugyanakkor a köztársaság keleti részében létrejött erôk túlnyomó többsége ezektôl eltérô nézeteket vallott.

Az Ukrajnában jelenleg bejegyzett több tucatnyi, de túlnyomó többségükben csekély taglétszámú és számottevô politikai befolyással nem rendelkezô pártokat a klasszikus dichotomikus felosztás – bal- és jobboldal – szerint szokták csoportosítani. A politikai palettán elfoglalt helyüket a nemzetállam felépítéséhez (tágabb értelemben a nemzeteszméhez) való viszonyuk határozza meg.

A szélsôséges nacionalista (Ukrán Nacionalisták Kongresszusa, Ukrán Nacionalisták Ukrajnai Szervezete, Ukrán Nemzetgyûlés, Ukrán Konzervatív Köztársasági Párt stb.), illetve a nemzeti demokratikus elveket képviselô szervezetek (Ukrajnai Népi Mozgalom vagy ismertebb nevén a RUH, Ukrán Demokrata Párt, Ukrán Köztársasági Párt, Ukrán Kereszténydemokrata Párt, Ukrán Liberális Demokrata Párt) a független ukrán állam felépítését, a gazdasági reformok meggyorsításának jelszavát tûzték zászlajukra. A velük szemben álló baloldali pártok (elsôsorban az Ukrajnai Kommunista Pártot, a szocialista és a parasztpártot kell megemlítenünk) egyaránt elismerik az utasításos gazdaságirányítás megôrzésének fontosságát, a társadalmi tulajdon döntô szerepét. A szélsôséges kommunisták a Szovjetunió feltámasztását szeretnék elérni, a mérsékeltebb baloldal képviselôi annyival is beérnék, hogy a köztársaság az állami szuverenitás bizonyos jegyeinek megôrzése mellett fokozatosan integrálódna a Független Államok Közösségébe.

Politikai elemzôk szerint az ukrajnai pártok jövôje nagymértékben függ attól, hogy miként viszonyul majd hozzájuk, illetve a társadalom politikai strukturalizálódásához a lassan még az egykori köztársasági elsô titkároknál is nagyobb hatalommal bíró, és a végrehajtó hatalom ellensúlyának számító parlamentet is fokozatosan maga alá gyûrô új államfô. Elképzelhetô, hogy a politikai pártok az elmúlt évi elnökválasztási kampány idején élték meg virágkorukat és hamarosan bekövetkezhet a többpártrendszer degradációja: a pártok esetleg csak a már amúgy is a politikai és a társadalmi élet peremére szorult parlamentben lesznek jelen.

A Szovjetunióból való kiválását követô elsô években Ukrajna lázasan kereste új helyét az adott geopolitikai térségben. A váratlanul atomhatalommá vált köztársaság kezdetben nagyhatalmi babérokra is pályázott, ám hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy a történelem nem ezt a szerepet szánta neki. Egy ideig kacérkodott a semlegesség gondolatával is, ám a reáliák ráébresztették az ország vezetését arra, hogy igazából ez az út sem járható. Leonyid Kucsma a tisztségébe való beiktatása után egy bô évvel hátat fordított a választási programjában hangsúlyosan szereplô orosz politikai orientációnak, és a Nyugathoz való közeledés mellett kötelezte el magát. Az igazi pálfordulást Clinton 1995 májusában tett kijevi látogatása jelentette, amikor az ukrán vezetés teljesen egyértelmûvé tette a NATO-val való együttmûködési szándékát. Kucsma elnök az ez irányú teendôket úgy fogalmazta meg, hogy az országnak különleges, elmélyült partneri kapcsolatokat kell kialakítania az észak-atlanti tömbbel. Ebbéli szándékát többször is megerôsítette, legutóbb például az ez év elején Kijevben ülésezett Ukrajna– NATO Bizottság résztvevôihez intézett üzenetében. A további együttmûködést elmélyítendô a két fél képviselôi idén aláírták a fegyveres erôk jogállásáról szóló egyezményt (SOFA), megállapodtak a javorivi lôtér nemzetközi használatáról. Ukrajna csatlakozott a Nyitott égbolt egyezményhez, amely biztosítja a NATO-gépek szabad ellenôrzô berepülését az ország légterébe, beleértve a Krím félszigetet is. Jóllehet az elmúlt évek során Ukrajna valóban jelentôs sikereket könyvelhet el a nyugati katonai szervezettel való együttmûködés terén, ám az óhajtott csatlakozásra belátható idôn belül nem kerülhet sor. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az adott helyzetben mind a Nyugat, mind pedig Oroszország rendkívüli módon érdekelt abban, hogy minél szorosabb kapcsolatokat létesítsen Kijevvel. Ukrajna fontossága a NATO szempontjából különösen a fehérorosz-orosz államszövetség létrejötte után értékelôdött fel. Ennek fôleg az az oka, hogy bizonyos források szerint már felmerült a nukleáris fegyverek Belorussziába való visszatelepítésének a gondolata, Lukasenko elnök pedig a közelmúltban arra célzott, hogy esetleg akár már a közeljövôben közös katonai egységeket állomásoztatnának az ukrán határ közelében. Egyes ukrajnai szakértôk szerint a már elkezdôdött folyamatok, illetve a mind a NATO, mind az Oroszország részérôl várható lépések arra utalnak, hogy megkezdôdött a geopolitikai rivalizálás. Ennek pedig nagyon könnyen az lehet a következménye, hogy az eddig ügyesen lavírozó Ukrajna ismét ütközôállammá válhat.