Identities are not only invented, they are also inherited;
and they are invented out of what is inherited.

Leon Wieseltier: When a Sage Dies, All are His Kin. In: The New Republic 27 (December 1, 1997.), p. 30, col. 2.

Leon Wieseltier Against Identity (1996) című művének három bizonyított erénye van: rövid, elegáns és meggyôzô, anélkül, hogy a vitapartnerei ellen hangolna. Kezdjük a rövidségével. Tudor Vianu 1956-ban egy, az irodalmi művek optimális terjedelmére vonatkozó kérdésre kurtán azt válaszolta, hogy minden műnek rövidnek kell lennie (l. Opere. 12. 1985. 452.). Ahogy öregszem, mind inkább hajlok arra, hogy igazat adjak neki. Azok, akik hajlanak a vérbô írásmódra, a terjengôsségre, a szerelmi aktust észrevétlenül valami hűvös önkielégítéssé alakítják át, és akiknek nem sikerül jól írniuk, azok merényletet követnek el az olvasók lelki integritása ellen. A mértéktelenek és kellemetlenek ellen azonban nem tehetünk semmit. Wieseltier viszont megóv attól az udvariatlanságtól, amelynek e két torz típus kitehet bennünket.

És most tekintsük a tartalmat. Elôször is: habár a könyv címe valami maradéktalan szembehelyezkedésre utal (a művelt olvasó máris kihallja belôle egy híresen hamis könyv, Paul Feyerabend 1975-ös Against Method jának összetéveszthetetlen és agresszív hangját), Leon Wieseltier ellenkezése ritka példája annak, hogy miképpen kapcsolható össze a "félreállítottak" méltóságával szembeni gond az igazsággal. Wieseltier udvarias támadó, akinek kritikája, ha tartalmában nem tud, akkor legalább mélyen emberi tiszteletével ad igazat. Ennek ellentéte az eszmék elutasításának szokványos módja, azaz pocskondiázásuk vagy kretén voltuk bizonygatása, mellyel a természetük szerint tudatlanok élnek. (Ha pedig emberrôl van szó, akkor az egyetlen kritika, mely elégtétellel tölti el a tudatlanokat, az az illetô személy fizikai megsemmisítése - vagyis az, amit eufemisztikusan személyes támadásnak neveznek.)

Wieseltier könyvében ellenfélként azt az identitásfogalmat jelöli meg, amelyet az Egyesült Államokban dolgoztak ki több olyan kulturális irányzat metszéspontjaként, mint a multikulturalizmus, a radikális relativizmus és a posztmodernizmus, vagyis az a doktrína, amely bármilyen típusú kisebbség politikai követeléseihez megtalálja az érveket, mégpedig az identitástudat túllicitálásával. Tekintsük át ebben a helyzetben, mit mondhat nekünk a Wieseltier által kifejtett identitáselmélet. Elôször, mi is az identitás? Az identitás, Wieseltier szerint, posztmodern válasz az individualitás klasszikus kérdésére (8. §). Bármely kultúra, mint tudjuk, az individualitást egy sor olyan kulcsszóval írja le, amelyeknek az illetô kultúrán belül egyszerre van "analitikus és szónoklattani" értékük. Ilyenek: nous, lélek, az én, ego, személy stb. A kései modernitásnak sikerült az identitást az emberi individualitás egységes - "elnagyolt" és "kínos" (2. §) - leírásaként érvényesítenie. Wieseltier ez ellen az egyszerűsítés ellen emel szót. Lényegében, mondja, az identitás nem más, mint egy hasonlóságot megállapító ítélet (4. §). Minthogy az identitásalapú ítéletalkotás tipikus művelete az alárendelés, a besorolás, gyökerénél a lehetséges attribútumok ellenôrizhetô attribútumokra való redukálásának rögeszméjét találjuk, amely a hasonlósági relációt használja eszközül. Valóban, mivel két individualitás nem lehet azonos összes (mondjuk) n jegye tekintetében (hanem csupán egy m számú jellemzô alapján, ahol m<n), máris kézenfekvô a következtetés: n-m jellemzôt (attribútumot) meg kell szüntetni. De hogyan? Több módja is van ennek (az egyik: az identitást biztosító jegyek iránti lojalitás, lásd 9. §). A legmeglepôbb a teljesség iránti vágy, s annak folyománya, a Wieseltier által oly lenézôen taglalt autentikusság, amelyben "az eredetnek hódolás" meglehetôsen "reakciós" ideálját fedezi fel (az 56. és 58. §-ban amellett érvel - meglehetôs terjengôsséggel -, hogy az igazságot és az objektív értéket kell szembeállítanunk az autentikussággal, mégpedig azon elv szerint, hogy amikor kizárólag az autentikusságot tekintjük meghatározónak, az objektív érték eltűnik). Az identitás nem csupán az eredetnosztalgiával való társítás révén bűvöl el, hanem azzal is, hogy egységes voltunk eszméjét javasolja, egy olyan egészet, mely a lényegnek felel meg. A harmóniát az azonosra való leegyszerűsítésben fedezi fel: ez számára az egész (31. §). A teljesség iránti vágy, mely etikai indíttatásúnak tűnik, valójában esztétikai alapú, mivel gyanús közelségben van a halálvággyal (32. §). Röviden, az identitás olyan megkonstruált egész, amely az egyediség ígéreteinek összességébôl áll (38. §).

Mindezzel szemben Wieseltier azt hozza fel, hogy az individualitás természetes állapota a sokféleség (7. §). Az egyén nem egyetlen identitással rendelkezik, hanem többel, s ezek egyidejű működése hozza létre azt, amit Wieseltier "multikulturális egyénnek" nevez, szemben azokkal a multikulturalistákkal, akik az összemérhetetlen azonosságok mellérendelô összegzéséért harcolnak. A multikulturális egyénbôl nyilvánvalóan "hiányzik a morális harmónia" - s ez ejti kétségbe a tradicionalistákat -, ugyanakkor ô az, akiben a gyűlölet és bűn "feltehetôleg felsül" (41. §). Ezzel szemben, aki lénye egésze iránt sóvárog azzal a fixációval, amelyet önazonosság-szenvedélye ír elô, az (tudatosan vagy nem tudatosan) azt a politikát támogatja, amellyel a totalitás végül is megpróbálja kiterjeszteni hatalmát az egészre: "A 80-as és 90-es évek identitáspolitikája elôtt létezett a 30-as és 40-es évek identitáspolitikája" (68. §). Az identitáspolitika, figyelmeztet Wieseltier, nem habozik bűntetteket elkövetni azért, hogy igazát bizonyítsa. Így a logikai érv elsô része szigorú morális válaszba ütközik. Mi, akik nem felejtettük el a 30-as és 40-es évek borzalmait, tudjuk, hova vezetnek az identitás szenvedélyébôl sarjadzó politikai lelkesedések. (A különbség az, hogy akkor a többségek hódoltak identitásuknak, miközben ma a különféle kisebbségek teszik ugyanezt, a hasonlóság pedig az, hogy tegnap is, ma is az identitás szenvedélyéhez az államhatalom nyújt politikai eszközöket.)

Az érv második része a társadalom és a törzs közötti ellentétet játssza ki a tradíció és a külsôség eszméje révén. Az identitás nyilvános (13. §). Ezért, mondja Wieseltier, az identitáshoz való ragaszkodás a "langyos" komfort, az otthonos bensôségesség érzésével jutalmaz (3. §), de ez hamis és meghamisító érzelem: az identitás nem belülrôl jön, hanem kívülrôl (22. §). Sôt, erôs az identitás, amikor elfogadásának indokai külsôk, és gyenge, amikor ezek az indokok belsôk (44. §). Ugyanakkor az identitás a vele szemben tanúsított ellenségesség függvényében is megváltoztathatja értékét: a fenyegetett identitás legitimitása nagyobb, mint azé, amely mindenféle védettséget élvez (14. §), és amelynek egyetlen rögeszméje van: hogy miképp ünnepelje önmagát (15. §) - mivelhogy tudja, az öndicsérethez szükséges együttérzést csak akkor keltheti fel, ha állandóan a kívülrôl jövô veszélyeztetettségre hivatkozik.

Az az identitás, amely tegnap tagadás révén igazolta önmagát, ma a hiábavaló lét aporiáitól szenved. E dialektika minden kétséget kizáróan a külvilággal való viszonyra utal.

Másrészt, mivel "az identitás az ellenszenv doktrínája" (6. §), az identitás törzseket hoz létre társadalmak helyett (ez lehet az 5. aforizma értelme). A világ csak akkor ellentétes egy törzzsel, ha felfogjuk, a különbségek felmérése identitásokat igényel, az identitás megértése pedig feltételezi a különbözôség tudatát (47. §). A köztünk levô különbségek a köztünk levô hasonlóságok változatai (49. §). Azaz, kettônek kell lenned, hogy egy lehess. Másrészt, amennyiben a törzs az identitás genus proximuma, annyiban a demokrácia is ellentétes az identitással. És ezt az állítást nem többségi szavazás alapozza meg - mint gondolnánk - , hanem annak tudata, hogy "én" és a "másik" - az, aki közvetlenül mellettem van - a világ természetes adottságai vagyunk (7. §). De mivel a köztünk levô különbségek a köztünk levô azonosságok változatai, az emberben rejlô egység alapja nem az identitás, ahogy a multikulturalisták mondják, hanem az emberi természet egyfajta univerzalizmusa, amely abból fakad, hogy mindannyian egyediek vagyunk. És éppen ez az egyediség az, ami megemészthetetlen az identitás filozófiája számára (vö. 23. §). Wieseltier érvének e második része nem a különbségek szegregáló hatására hivatkozva utasítja el az identitást, hanem olyasvalami nevében, amely mind a kettôt meghaladja. E valami, az ô felfogásában, az emberi lény egyedisége, amely egyetemes adottság, nem rendelhetô semmilyen közösségi racionalitás alá.

De szükségszerű-e az emberi lény egyedisége? Wieseltier úgy gondolja, hogy nem. Az egyediséget olyan tényszerűségek adják, amelyek - szerinte - egyszerre véletlenszerűek és megjelenítôi valamilyen kontingenciának (23. §). Az identitás filozófiája éppen ezt az alapvetô tényt próbálja meg felszámolni (amelyet Wieseltier néha nihilista módon fogalmaz meg: "a minden csak a semmi burkolt változata" - lásd 18. §). Meglátása szerint az emberi lény egyedisége sokkal inkább a szabadságnak, spontaneitásnak vagy a véletlennek tulajdonítható, semmint a vak szükségszerűségnek. Ha a determinizmus szükségszerűsége igaz lenne, akkor az eredet nem csupán jogokkal, hanem felelôsséggel is felruházna. Viszont ennek épp az ellenkezôje igaz. Ha az identitás szükségszerűsége igaz lenne, akkor a biológia erôsebb lenne a léleknél. De, mondja fellengôsen Wieseltier, "a szellemit nem a biologikum alapozza meg" (64. §). Holott, amennyiben az identitás filozófiája szerint könnyebben változtatunk vallási hitet, mint nagyszülôket (61. §), akkor csupán az a helyzet, amelyben nehezebb lenne hitet váltani, mint nagyszülôket, vezetne igazából az identitás szükségszerűségének meghaladásához. Csak ez a helyzet biztosítana a szellemnek minden kételytôl mentesen elsôbbséget a biologikummal szemben. Úgy gondolom, Wieseltier nagyon is eredeti módon vezeti le ezt az elsôbbséget az emberi lény fakticitásaiból. "A (vallási, szexuális, etnikai) átörökítés csupán véletlenszerű" (21. §). Tehát csak akkor rendelhetô a biologikum alá a szellemi, ha a lényegi - véletlenszerű. És ellenkezôleg, ha a lényeg nem lenne véletlen, akkor az apák megvilágosodásai is átörökítôdnének - hasonlatosan a bűnökhöz - a fiakra (64. §), ami abszurdum: a tradíciót nem átörökítik, hanem átadják. Ezzel Wieseltier eljut a hagyomány alapkérdéséhez, amellyel le is zárja érvelését az identitás szükségszerűségének filozófiájával szemben.

Mivel az identitás szerkezetét a tapasztalat hovatartozással való helyettesítése adja (valamint az eredet fantazmagóriái), az identitás annál erôsebb, minél távolabbi idôkbe nyúlik vissza (10. §). Az identitás e távolság okán - és mert örökségként lehet hivatkozni rá - azonosnak tűnik a hagyománnyal. De nem az: Wieseltier kategorikusan elutasítja ezt az azonosítást. Érve látszólag nem túl erôs, de számomra alapvetônek tűnik (mert - figyelem! - olyasvalakitôl származik, aki ismeri a tradíció súlyát és értékét: csodálatos Kaddisha [Alfred. A Knopf, 1988.] - mely ima és sirató az elhunyt apáért -, minden kétséget kizáróan bizonyítja ezt): az identitás abban tér el a hagyománytól, hogy az a recepció, amely a hagyományt átalakítja, teljes mértékben különbözik attól a narcisztikus kultusztól, amellyel az identitás érvényt szerez magának. Azaz, az identitás az azonos révén terjed, a tradíciót viszont sohasem úgy adják át, ahogy kapják (62. §). A tradíció folytonosságot teremt, míg az identitás filozófiája konvulziók révén marad fenn (lásd 40. §, amely szerint e filozófiának a multikulturalizmus kölcsönzi azt az új arcát, amelyet az "identitás konvulziói" kifejezés jellemez). Egész pontosan, Wieseltier azt a nem tényszerű érvet fejti ki, amely szerint a hagyomány, ha az identitás uralma alá kerül, hamar megszűnik. A hagyományra való hivatkozással lezárul Wieseltier általános érve az identitás ellen.

Azzal fejezem be, hogy ebben a kis zabolátlan műben Isten a nosztalgia, az imádat és a titokzatosság mélyrôl fakadó érzetének megjelenési formája, az a forma, amelyet a tradíció s az általa hordozott önazonosság Leon Wieseltier posztmodernül modern lelkületében életre keltett. Így nézünk ki körülbelül mi mindannyian a kései modernitás eme óráján: gyengék és komolyak, mélyek és felületesek vagyunk, rabjai az élvezeteknek és állhatatlanok kötelességünk teljesítésében; izzadtak, rémültek, élesnyelvűek és játékosak, a szenvedéstôl rettegôk és beletörôdôen várakozók, szkeptikusak és boldogok, a test lekötelezettjei vagyunk, leigázottan, akár orrunk az illatoknak. E revelációra való kései várakozást, mely egyre csak késik s bennünket is késleltet, Istennek nevezzük.

Horia-Roman Patapievici

(Fordította: Bakk Miklós)

------------------------------------

^* Leon Wieseltier Against Identity című műve román fordításának recenziója (Împotriva identitatii. Fordította és bevezetôvel ellátta Mircea Mihaies, Polirom, Iasi 1997).