A közgazdaságtudományban gazdasági növekedésen a nemzetgazdaság pozitív, aszcendens evolúcióját értjük, mely nem zárja ki a konjunkturális ingadozásokat és az idôszakos regresszív gazdasági folyamatokat sem.

Denise Flouzet a következô elsôdleges tényezôket veszi figyelembe:

1. gazdasági tényezôk: munka, tôke, termelékenység.

2. nem gazdasági tényezôk:

   1. társadalmi és jogi tényezôk: pl. egységes fizetôeszköz;

   2. politikai tényezôk: nemzetállam vagy föderáció, a demokratikus rendszer, politikai-gazdasági egyensúly vagy az egyensúly hiánya;

   3. kulturális tényezôk: értékrend, vallási-politikai tanok, világnézet;

   4. tudományos ismeretek;

   5. pszicho-szociális struktúrák: stabilitás, együttműködési hajlam az egyének, illetve csoportok közt.

Extenzív gazdasági növekedésrôl abban az esetben beszélünk, ha a GNP növekedését az elsôdleges termelési tényezôk kvantitatív gyarapodása idézi elô. Ez a fejlôdô országokra jellemzô, ahol a kereslet nincs megfelelôen kielégítve. Az extenzív növekedés a számbeli, mennyiségi felhalmozáson, illetve a hatalmas beruházási kísérleten alapszik. Következésképpen az elsôdleges termelési tényezôk és a gazdasági növekedés ezen típusának korlátai azonosak.

Intenzív gazdasági növekedésrôl akkor beszélünk, ha a gazdasági növekedést a termelési tényezôk minôségének javulása idézi elô. Ez a növekedés a fejlett országok sajátja.

A gazdasági növekedés lineárisan vagy exponenciálisan megy végbe.

Lineáris növekedés esetében a társadalmi termék azonos idôszakon belül állandóan azonos abszolút értékkel emelkedik, és ezért a növekedési ráta csökken.

Exponenciális növekedésrôl beszélünk, ha a társadalmi termék azonos idôszakon belül mindig ugyanolyan arányban növekszik, és a növekedési ráta állandó marad.

A gazdasági növekedés - egy adott szint elérése után - negatív hatásokkal járhat a társadalomban és a gazdaságban egyaránt. A lehetséges okok között a környezetnek a gazdasági növekedés miatti túlzott megterhelését, a gazdasági növekedés csökkenô határbevételét, illetve a gazdasági növekedés csökkenô határhozamát említhetjük meg.

A felmérések nem igazolják maradéktalanul ezt a felfogást. Elegendô ezt két érvvel alátámasztanunk:

1. A gazdag embereket általában boldogabbnak tartják, mint szegényebb honfitársaikat. Ezért széles társadalmi körök minden probléma ellenére további növekedést kívánnak.

2. A legtöbb ember szükségletei kielégítésének magasabb színvonalára törekszik, és nem hajlandó minden további nélkül lemondani a már elért életszínvonalról.

A GNP és a társadalmi termék mutatójának kiszámítása négy fô célt szolgál:

1. A nemzeti jövedelem viszonyítási alapot képez: összehasonlíthatjuk egyazon ország több évének vagy különbözô országok egyazon évének nemzeti jövedelmét.

2. A társadalmi termék egy ország gazdasági teljesítményének a mérôeszköze: minél nagyobb egy ország társadalmi terméke, annál többet lehet a fogyasztásra költeni, és annál magasabb a lakosság életszínvonala.

3. A gazdaságpolitikai célok számára gyakran nem a társadalmi termék globális összege, hanem ennek szerkezete (összetétele) fontos. A legfontosabb szerkezeti jellemzôk: a bérhányad (munkajövedelmek/nemzeti jövedelem), melynek emelkedése az alkalmazottak emelkedô jövedelmére utal, amennyiben ezek létszáma állandó marad; a beruházási hányad (összes beruházás/bruttó társadalmi termék), melynek nagysága egyenesen arányos a gazdaság növekedésével; a fogyasztási hányad (magánfogyasztás/bruttó társadalmi termék) és az exporthányad (export/bruttó társadalmi termék), mely egy ország külkereskedelmi kapcsolatainak fejlôdését jeleníti meg.

4. A gazdasági növekedés mérôszámával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a társadalmi termék rövid távon jó konjunktúraindikátor, az árutermelés és szolgáltatások éves ingadozásait tükrözi vissza (figyelembe kell viszont venni a pénz elértéktelenedését), ugyanakkor hosszú távon a gazdasági növekedésre mutat rá.

A gazdasági potenciál (GP) a gazdaság termék- és szolgáltatástermelô képességét mutatja meg. Egy ország gazdasági potenciáljának legfontosabb meghatározó tényezôit a foglalkoztatottak száma és a termelékenység képezik. Míg az elsô tényezô a népesség korszerkezetének (keresôképes népesség/össznépesség) és az össznépességnek a hányadaként meghatározható foglalkoztatottsági arány felállítása szempontjából releváns, a második tényezô, vagyis az egy foglalkoztatottra jutó termelés meghatározása a reáltôke-befektetés, a szellemi tôke befektetés, valamint a foglalkozási szerkezet viszonyrendszerében lehetséges.

Mivel a GNP értékét piaci áron adják meg, a termék- és szolgáltatásmennyiség növekedésének megítéléséhez a pénz elértéktelenedését is figyelembe kell venni. Ezt a fogyasztói árindexszel mérjük, mely magában foglalja mindazon termékek és szolgáltatások árának változását, amelyeknek az alkalmazotti (munkavállalói) háztartásokban jelentôségük van. Svájcban a következô kilenc szükségleti csoportot jelölték meg: élelmiszerek, italok és dohányáru, ruházat, lakbér, háztartási felszerelés és fenntartás, fűtés és világítás, tisztálkodás és egészségvédelem, képzés és szórakozás, közlekedés. Minél gyorsabban változnak a fogyasztói szokások és az áruk minôsége, annál gyakrabban kell újra meghatározni az indexbe beszámított áruk és szolgáltatások választékát. Ugyanez érvényes az indexbe beszámított egyes árukhoz, szolgáltatásokhoz hozzárendelt súlyokra is.

A fogyasztói árindex elhanyagolja azokat a beruházásokat és árukat, melyeket az állam vesz igénybe. Ezért számítják ki a bruttó nemzeti termék árindexét, amely a gazdaság minden ágazatában figyelembe veszi a pénz elértéktelenedését - a nemzeti jövedelem felhasználásával összefüggésben.

A magas növekedési ütem a nagy termelésnövekedés kifejezôje. Ezért mondják azt, hogy a magas növekedési ütemű gazdaságoknak nagyobb a tényleges áru- és szolgáltatásmennyiség növekedése, mint az alacsonyabb növekedési üteműeknek. Így a jómód növekedésének is nagyobbnak kell lennie ezekben a gazdaságokban. Mindkét megállapítás csak feltételesen helyes mivel a növekedési ütem százalékos értéket jelent, az alapnak is szerepe van. Egy ugyanolyan nagyságú termelésnövekedés egy kisebb nemzeti termékkel rendelkezô országban nagyobb növekedési ütemet ad, mint egy nagyobb nemzeti termékkel rendelkezô országban. Ebbôl következik, hogy növekvô nemzeti terméknél a növekedési ütem csökkenô tendenciát mutat. Ugyanakkor a jómód növekedése nem csak a termelés globális növekedésétôl függ, hanem a népesség számától és növekedésétôl is. Ezért a különbözô országok jómódja növekedésének összehasonlítását inkább az 1 fôre jutó növekedési ütem alapján végezzük.

Gazdasági növekedési modellek

1. Kognitív modellek: a tudományos kutatás eszközei, a gazdasági növekedést befolyásoló tényezôk közötti funkcionális és okozati kölcsönhatásokat tárják fel.

2. A gyakorlatban alkalmazott modellek: makrogazdasági modellek, tárgyuk a nemzetgazdaság. Ebben az esetben makroökonómiai mutatószámokat magukban foglaló, dinamikus modellekrôl beszélünk.

Ezen modellek egyike a Keynes által kidolgozott, több gazdasági szektorra alkalmazott modell, mely a következô azonosságokra épül:

Y = C + I, S = I az egyensúly feltétele, ahol

Y: a nemzeti jövedelem;

C: a fogyasztás;

I: a beruházás;

S: a megtakarítás üteme.

Ha az egyensúly megbomlik, az államnak kell beavatkoznia a köz- és magánberuházások ösztönzése által. Ezt a modellt R. F. Harrod fejlesztette tovább. Szerinte háromféle gazdasági növekedés létezik:

a) A növekedés garantált üteme:

Gw = S / C_r = D Y / C_r, ahol

C_r: az elvárt hozamráta.

b) A növekedés természetes üteme, melyet a gazdasági tevékenység alapfeltételei határoznak meg. Ezek: az összlakosság növekedése, a munkaképes lakosság dinamikája, a műszaki haladás fejlôdése, a munkatermelékenység.

Gn = S / C_r vagy Gn š S / C_r.

c) A tulajdonképpeni növekedési ütem:

G = S / C = D Y / Y, ahol C = I / D Y a tôke együtthatója.

Az egyensúly feltétele: G = Gw = Gn.

Ha G > Gw, akkor a gazdaságot a boom-állapot jellemzi. Ha G < Gw, akkor többnyire recesszión megy át a gazdaság.

Ez a modell túl kevés változót használ, éppen ezért korlátozott az alkalmazási területe is.

Fisher és Keynes éles határvonalat húztak a jövedelem felhasználást és a vagyonfelhasználást érintô döntések közé. Az elsô csoportba tartozó döntések meghatározzák, hogy az emberek mennyit fognak inkább megtakarítani, mint elfogyasztani, és milyen nagyságú vagyon kerül újból felhalmozásra. A második típusú döntések megszabják, hogy a megtakarítók miben tartják megtakarításaikat, a régieket és az újakat egyaránt.

A legtöbb gazdasági növekedési modell nem monetáris. Nem adnak helyet a második csoportba tartozó szignifikáns döntéseknek, vagyis a vagyonkompozíció kiválasztásának. Egyetlen eszközt engednek meg csupán, az újratermelhetô tôkét.

Amennyiben a növekedés és tôkefelhalmozás nem monetáris modelljeiben megtakarítás megy végbe, szükségszerűen reálberuházások formáját ölti. És amennyiben a beruházások gyorsabban bôvítik a tôkeállományt, mint ahogy a többi termelési tényezô hatékony kínálata nô, semmi akadálya nincs annak, hogy a tôkeberuházások hozama a nullára vagy az alá csökkenjen. Következésképpen az emberek csökkentik megtakarításaikat, sôt még meglévô tôkéjüket is elfogyasztják.

k: tôkeintenzitás

HH': a szükséges minimális hozamráta

AA': a tôke átlagos évi terméke (v)

MM': a tôke határterméke

Az AA' által megjelölt átlagterméket (y) és a tôke határtermékét az értékcsökkenéssel nettósított termelésre vonatkoztatjuk. MM' megfelelôen intenzív tôkehasználat mellett nullává vagy negatívvá válhat.

S1S1': a megtakarítási magatartás, jelzi, hogy milyen ütemben bôvül a tôkeállomány. Ez az ütem a tôkeállomány garantált növekedési üteme.

A növekedés természetes üteme (n) a munkaerô természetes növekedésétôl és a munkaterjesztô műszaki fejlôdés ütemétôl függ. Egy n nagyságú növekedési ütem éppen állandó szinten tartja a tôkeintenzitást.

Ha a garantált növekedési ütem meghaladja a természetes növekedési ütemet, akkor tôkekimélyülés megy végbe. Ha a tôke lassabban nô, mint a munka, akkor k csökkenni fog.

k1: egyensúlyi tôkeintenzitás

M1: a megfelelô stacionárius határtermék

S2S2': megtakarítási magatartás

A tôke hozama a hosszú távú egyensúly állapotában a termelékenység és a takarékosság, vagyis a technika és az idôpreferencia kölcsönhatásának az eredménye.

k (M): az a maximális tôkeintenzitás, amelyet a beruházók még elfogadnak.

A tôke minimális hozamrátája (a szükséges profitráta) nem létezhet légüres térben. Tükröznie kell a megtakarítás elhelyezéséért a más csatornák által támasztott versenyt.

Egy kisméretű, nyitott gazdaság számára az ellenôrzô kompetitív ráta lehet a külföldi beruházásokon elérhetô hozam. Zárt gazdaságban (nemzetgazdaság, világgazdaság) kétségkívül fontos alternatív értékôrzôk a monetáris eszközök. Ezeknek a hozama az, ami korlátot szab a reáltôke hozamának elfogadható szintjére és a tôkeintenzitás elfogadható fokára. Éppen ezért szükséges a gazdasági növekedési modellbe explicit módon bevinni a monetáris eszközöket is. Erre a legegyszerűbb mód: feltételezzük, hogy egyetlen monetáris eszköz létezik a következô tulajdonságokkal:

1. Kizárólag a központi kormány hozza forgalomba, és nem áru vagy adósság.

2. A gazdaság fizetési és forgalmi eszköze, egyben értékôrzô.

3. Saját hozama a kormány által önkényesen rögzített (lehet nulla is).

Feltételezzük, hogy a pénz értéke áruban kifejezve rögzített. A vagyon két összetevôbôl áll: reális javak és bizalmon alapuló "papír" javakból, amit a kormány állít elô a semmibôl.

A közösség igényei kielégítettek, ha a vagyonmegosztásban a következô szempontokat érvényesíti:

1. annyi tôkét tart, amennyi a rendelkezésre álló tôkeállomány: K;

2. annyi készpénzt tart, amennyi a rendelkezésre álló reálpénz-kínálat: M/P.

A vagyonkompozíció egyensúly az árstabilitás szükséges és elégsége feltétele.

M/P = L(K, r, Y), ahol

P: az ár;

M: a pénz;

K: a tôke;

r: piaci kamatláb;

L: munkaerô.

Ha a két eszköz hozama eltér egymástól, akkor a vagyontulajdonosok teljes vagyonukat a magasabb hozamú eszközben kívánják tartani. Következésképpen az intézményesen meghatározott pénz kamatláb egybeesik a minimális profitrátával.

A kormányzat hatékonyan kezelheti a beruházás-megtakarítás között fennálló csapdát (a beruházók nem vállalkoznak újabb beruházásra, amíg nem várhatnak el ezektôl egy minimális hozamrátát; a megtakarítók nem adják fel megtakarítási szándékukat, ha a tôke hozama ez alá a minimum alá csökken). Egyrészt csökkenti a pénz hozamát oly módon, hogy negatív kamatlábat idézzen elô a pénzen. Másrészt a közösség többlettakarékosságát megnövekedett pénztartásba kormányozhatja. Ha minden megtakarítás szükségképpen tôkeformát ölt, akkor ez a Harrod-csapdához vezet. De, ha csak a megtakarítások egy része konvertálódik tôkefelhalmozássá (a tôke növekedése S3S3'-re csökkenthetô), akkor minden rendben lesz. Az egyensúlyi tôkeintenzitás kH lesz. Ez az állapot akkor érhetô el, amikor a kormányzat annyi új pénzt biztosít, amennyi az S1S1' és az S3S3' megtakarítási színvonal közötti különbség kielégítéséhez szükséges.

Ezt csak akkor érheti el, ha állandóan olyan deficites költségvetést produkál, amelyet új pénz kibocsátásával finanszíroz. Ennek a deficitnek meghatározott mértékűnek kell lennie.

yH: az a jövedelmi szint, amely megfelel a szükséges egyensúlyi tôkeintenzitásnak, kH-nak.

g: a kormányzat áru- és szolgáltatás vásárlásai/termelés (jövedelem).

yH*(1-g): a magánfelhasználásra hozzáférhetô termelés nagysága, amely - ha a költségvetés kiegyensúlyozott - egyben a lakosság rendelkezésre álló jövedelme.

S(H): a magán megtakarítás nagysága, ha a költségvetés kiegyensúlyozott.

(Ez túl sok, mivel r (garantált) > r (természetes) )

n: a növekedés természetes rátája, vagyis a helyes beruházás-tôke arány.

dH: költségvetési deficit.

A kormányzat megnöveli a rendelkezésre álló jövedelmet yH*(1-g)+dH-ra, mely felemeli a megtakarítást SH'-re. De ebbôl dH az államadósság és n az új fizikai javakban való beruházás.

S = s*(y*(1-g)+d) = d+n

d / y = (s*(1-g)-n / y) / (1-s), ami a szükséges deficit a jövedelem arányában.

Egy reálisabb feltételezés, hogy a közösség a megfelelô hozamoktól függô arányban fogja tartani a két eszközt. A hozamkülönbségeknek egész tartománya létezik, amelyeknél mindkét eszközbôl pozitív elôjelű mennyiséget hajlandó a közösség tartani. De minél nagyobb a pénz kínálata a tôkéjéhez képest, annál nagyobbnak kell lennie a pénz hozamának a tôke hozamához képest. A pénz kereslete függ a jövedelemtôl is. Minél nagyobb a termelés, annál több pénzt és kevesebb tôkét fognak keresni, minden egyebet változatlannak feltételezve (például eszközhozamok, teljes vagyon).

A vagyonkompozícióval kapcsolatos magatartás egyik következménye, hogy a tôkekimélyülés a termelésben szükségessé teszi a monetáris eszközök kimélyülését a vagyonkompozícióban. Ha a megtakarítás olyan nagy, hogy a tôkeintenzitás nô, akkor a tôke hozama csökkenni fog. Adott pénzhozam mellett az egységnyi tôkére jutó pénzkészletnek nônie kell. Ha a kormányzat képes egy ilyen növekedést vezérelni, akkor a tôkekimélyülés végbemehet. Ennek a folyamatnak van egy határa: a tôkeintenzitásnak létezik egy egyensúlyi szintje. A monetáris kimélyülés nem tolhatja át a tôkeintenzitást ezen a szinten, mert ebben az esetben a szükséges deficitfinanszírozás túl kevés megtakarítást hagyna a tôkeképzôdés számára. Egy ilyen egyensúlyban a pénz és a tôke aránya mindaddig állandó a teljes vagyonban, ameddig hozamaik változatlanok maradnak. Hogy ez az arány fennmaradjon, a tôkének és a pénznek ugyanolyan ütemben kell nônie, azaz, az új megtakarításokat ugyanolyan arányban kell megosztani közöttük, mint a régieket.

m(k, r) : egységnyi tôkére jutó szükséges pénzmennyiség (állandó)

w: a tôkeállomány növekedésének üteme

k: tôkeintenzitás

r: a pénz hozama

d: egységnyi tôkére jutó deficit

d = m(k, r) * w

S = s * (y * (1-g) + d) = d + w

w (k, r) = (s*y(k)*(1-g)) / (1+(1-s)*m(k, r))

- egyensúlyi helyzetben w = n.

A pénz javakban kifejezett értéke változik. Ez két lényeges következménnyel jár:

• a vagyon monetáris komponensének reálértéke nincs a kormány közvetlen ellenôrzése alatt, hanem függ az árszínvonaltól is;

• a pénz reálhozama nem csak saját hozamától függ, hanem reálértékének változásától is.

A tôkeintenzitás egyensúlyi szintjének fenntartása sajátos költségvetési politikát igényel, amely megfelelô mértékű deficites költekezésen keresztül fenntartja a pénzállomány és a tôkeállomány közötti helyes arányt. Tegyük fel, hogy a kormány kiegyensúlyozott költségvetési politikát folytat, és a nominális pénzállomány változatlan marad. A pénz reálkészletének ugyanolyan gyorsan kell nônie, mint a tôkeállománynak, azaz n szerint. Ez csak akkor lehetséges, ha az árszínvonal n ütemben csökken. Ha ez így van, akkor a pénz reálhozama r + n. Következésképpen a pénz iránti kereslet nagyobb lesz, mint amikor azt várják, hogy az árszínvonal a jövôben stabil marad.

Mi történik akkor, ha a közösség kimozdul a vagyonmérleg-egyensúlyból a műszaki fejlôdés, a munkaerô bôvülés, a megtakarítási magatartás, a hozamokra vonatkozó várakozások vagy a vagyonkompozícióval kapcsolatos preferenciák valamilyen szabálytalansága miatt? Ha az egy olyan sokkot eredményez, melynek hatására a közönség úgy érzi, hogy túl sok tôkéje és túl kevés pénze van, akkor az árak gyorsabban esnek, vagy lassabban nônek, mint elôzôleg. Ellenkezô esetben megpróbál pénzzel tôkét vásárolni, és ez gyorsítja az árnövekedést vagy visszatartja a csökkenést.

Két, egymással konfliktusban álló hatást kell megemlítenünk:

A Pigou-hatás stabilizáló. Egy deflációs sokk esetében a felgyorsult árcsökkenés megnöveli a létezô pénzkészlet reálértékét, segít helyreállítani a vagyonkompozíció egyensúlyát, és a teljes vagyon megnövelése révén visszatartja a megtakarításokat a tôkeképzôdésbe való áramlástól.

A Wicksell-hatás destabilizáló. A felgyorsult árcsökkenés vonzóbb pénzhozamot ígér, és ezzel ösztönzi a vagyonkompozíciónak az eredeti sokk által megszabott irányba történô további elmozdulását.

Ha az árváltozások lassan hatnak a várakozásokra (melyek ez esetben rugalmatlanok), akkor a Pigou-hatásnak kell érvényesülnie. Ellenkezô esetben a rendszer instabillá válhat. A klasszikus elméletben a kamatlábat és a tôkeintenzitást a termelékenység és a takarékosság, azaz a technika és a megtakarítási hajlandóság kölcsönhatása határozza meg. Ez igaz mind rövid távon, amikor a tôke felhalmozási üteme eltérhet a munkaerô növekedési ütemétôl, mind a hosszú távú stacionárius, vagy "mozgó stacionárius" egyensúlyban, amikor a tôkeintenzitás konstans.

Az egyensúlyi kamatlábat és tôkeintenzitási fokot általában éppúgy befolyásolja a monetáris eszközök kínálata és a vagyonkompozícióval kapcsolatos magatartás, mint a technika és a takarékosság.

A román gazdaság sajátos helyzete három pontban foglalható össze:

2. Összességét tekintve a gazdaság válságos helyzetben van: a magas inflációs ráta, az alacsony növekedési ütem (amely egyes években negatív), az emelkedô munkanélküliség és a csökkenô reálbérek jól mutatják ezt.

3. A gazdaságpolitika működésével kapcsolatban nincs megfelelô elméleti és gyakorlati ismeretünk. Nem állnak rendelkezésünkre statisztikai-ökonometriai vizsgálati eredmények. Nincsenek tapasztalatok arról, hogy a különbözô típusú gazdaságpolitikáknak milyen a társadalmi-politikai fogadtatása. Következésképpen a gazdaságpolitikusok sötétben tapogatóznak.

A gazdaságpolitika leggyakoribb célváltozói a makrogazdasági viszonyok legfontosabb mutatószámai a GDP, a munkanélküliség, az infláció, a költségvetés egyensúlya és a külkereskedelmi mérleg, a fizetési mérleg egyensúlya.

Jól ismert a GNP növekedési üteme és a munkanélküliségi ráta közötti összefüggést leíró OKUN törvény: bizonyos mértékű növekedés meghatározott munkanélküliségű rátával párosul (nagyobb növekedés kisebb munkanélküliséget jelent).

A jelenlegi átmeneti idôszakban a román gazdaságra nem lehet ilyen stabil összefüggést felállítani. Elképzelhetô még az is, hogy a GNP növekedésével párhuzamosan nô a munkanélküliség. Magyarázatképpen szolgálhat, hogy az átmenet idôszakában (strukturális átalakulás) nem stabil a termelés munkaigényessége, illetve elsôsorban az alacsony termelékenységű munkahelyek szűnnek meg, és helyükben magasabb termelékenységű munkahelyek alakulnak. Persze ennek ellenkezôje is elôfordulhat, nevezetesen, hogy az élômunka-igényes iparágak (szolgáltatások) törnek elôre, és így a termelés munkaigényessége nô.

Kapcsolat mutatható ki a gazdasági növekedés és a külkereskedelmi egyenleg között is. A termelés importigényessége és exportaránya, illetve ezek viszonya dönti el, hogy egy bizonyos növekedés hogyan változtatja meg a külkereskedelmi mérleget. A reláció nem stabil, mert külkereskedelmi viszonyainkban is lényeges átalakulás zajlik.

A gazdasági növekedés szabályozható a költségvetésen keresztül, ugyanis egyensúlytalansági állapotban, a recesszió jelei esetén az állam csökkenti az adóterheket, növeli a kiadásait, következésképpen mélyül a költségvetési hiány. A gazdasági élet helyrebillenése esetén a beavatkozás fordított irányú, csökken a hiány.

Az egyensúlyi elmélet szerint a kormány célja az adóteher csökkentése adott költségvetési kiadások mellett. Az adóteher minimalizálása összekapcsolódik az egyenletes adóterhelés elvével, vagyis a kormányzat olyan adókulcsokat határoz meg, amelyek hosszabb idôn keresztül fenntarthatók, mert ez okozza a legkisebb megrázkódtatást a gazdasági szereplôk számára.

A modern jóléti államokban a gazdasági növekedés ütemének csökkenésével automatikusan nô a kormányzati kiadás, mert nô a munkanélküliségi járadék, a jóléti kiadások, a korai nyugdíjazás és az átképzési programok költségigénye.

A Roubini és Sacks által kidolgozott modell függô változója az adósság/GNP arány. Arra keresnek választ, hogy miért nem tudja a koalíciós kormányzat felszámolni a költségvetési deficitet. Ebben szerintük három tényezô játszik szerepet:

1. A többpárti koalícióban az egyes pártok sajátos célokkal rendelkeznek. Nincs egy egységes, jól definiált célfüggvény, és ezért a fogolydilemma típusú játékelméleti szituáció adódik, nevezetesen, hogy minden koalíciós partner általában támogatja a kiadások csökkentését, de a saját preferált kiadási tételeibôl nem enged. Ez olyan nem kooperatív megoldáshoz vezet, amelyben a költségvetési kiadások nem csökkennek.

2. Az egyes koalíciós partnereknek általában nincs akkora hatalmuk, hogy a saját programjukat elfogadtassák, de megvétózhatják a partnerek programjait. Így új programok elfogadtatására csak kis esély mutatkozik, és nagy az esélye a status quo fennmaradásának. Ráadásul az egyes pártoknak a nagy adósság felhalmozásáért való felelôssége is elmosódik.

3. A koalíciós partnerek között nagyon kicsi a kényszerítô erô a kooperatív megoldások kialakítására.

A koalíciós kormányzat is működhet jól, ha a makroökonómiai környezet kedvezô. Az egyes partnereknek vétójoguk van az egyes kiadási tételek csökkentésének kérdésében, de a többi partner támogatása nélkül nincs hatalmuk a kiadások növelésére. Mivel a koalíciós partnereknek általában nem érdekük a túlköltekezés támogatása, ezért a költségvetési deficit nem fog növekedni. Ha a makrogazdasági körülmények kedvezôtlenek, szükséges a kiadások csökkentése. Ebben az esetben a vétójog megakadályozza a deficit lényeges csökkentését.

Ha továbbra is csökken a GDP, akkor a politikai viszonyoktól függetlenül változatlanul magas lesz a deficit, és a kettôs negatív hatás következtében nôni fog az államadósság aránya. A számításba jöhetô lehetôségek a következôk:

1. A koalíció meggyengül, és ennek következtében kisebbségi kormányzás jön létre. Ez növelheti a deficitet, mert az ellenzéknek engedményeket kell tenni.

2. Ha a társadalmi elégedetlenség veszélyesen megnô (lásd bányászjárás), akkor ez nagyon erôs kényszerítô tényezô lesz a szociális kiadások növelésére és bizonyos támogatások fenntartására.

3. A választások elôtt elôfordulhat, hogy a gazdaságot élénkíteni fogják plusz pénzekkel történô felpumpálás révén. A rövid távú következmények (deficit növekedése) nem számítanak abban az esetben, ha megnyerik a választásokat. Ellenkezô esetben örökül hagyják a gondokat a következô kormányzatnak.

A legfontosabb makrováltozók alapján különféle indexeket állítottak össze. Ilyenek:

mizéria index = inflációs ráta + munkanélküliségi ráta;

népszerűtlenségi index = inflációs ráta - 3*reál GDP növekedési üteme

egyensúlytalansági index = költségvetési deficit/GDP + 2*fizetési mérleg egyenlege/GDP

Indextáblázat:

Kevés olyan ökonometriai tanulmány létezik, amely az exportösztönzôk exportteljesítményre gyakorolt hatásait vizsgálja. Ez a tény tükrözi azokat a nehézségeket, amelyekbe a két változó közötti statisztikai összefüggés felállítása ütközik. Az idôsoros vizsgálatokban az idôsorok rövidsége, az exportra gyakorolt egyéb hatások számszerűsítésének problémái, valamint az exporttal szemben alternatívát jelentô importhelyettesítést érintô ösztönzôk változásairól rendelkezésre álló információk hiánya megnehezítik a becsléseket. Az ösztönzési rendszer stabilitásának hiánya és az ösztönzôkhöz való alkalmazkodás késleltetettsége jelentik a statisztikai vizsgálat problémáit.

A feldolgozóipari termékek exportja elônyt jelent az importhelyettesítéssel szemben, amennyiben elôsegíti a komparatív elônyökkel összhangban levô erôforrás-allokációt, a kapacitások fokozottabb kihasználását, a skálagazdaságosság kiaknázását és a technológiai fejlôdést.

Nem számíthatunk azonban arra, hogy szoros korrelációt találunk az export és a termelés növekedése között, mivel olyan tényezôk is befolyásolják az eredményeket, mint a beruházási tevékenység és a politikai helyzet. A feldolgozóipar exportorientációja tôke megtakarítása révén is kedvezô hatást gyakorol a gazdaságra. Az exportorientáció lehetôvé teszi a fejlôdô országok komparatív elônyeinek kihasználását, amelyek egyre inkább a feldolgozóiparon belüli munkaerô-igényes ágazatokban rejlenek. Az exporton keresztül érvényesülô fokozottabb kapacitáskihasználás ugyanakkor anélkül növeli a termelést, hogy a tôkeállománynak bôvülnie kellene. Végül a volumengazdaságosság kiaknázása csökkenti az egységnyi termelésre jutó tôkeköltségeket.

A feldolgozóiparban megfigyelt hatások nemzetgazdasági szinten is működnek. Az exportnak a termelésre gyakorolt közvetlen hatásai az elsôdleges tevékenységek esetében is megfigyelhetôk. A mezôgazdasági export és a mezôgazdaságban megtermelt hozzáadott érték között szoros korreláció áll fenn. Ágazatközi viszonylatokban közvetett hatások is léteznek, mivel a feldolgozó iparágaknak elsôdleges inputokra van szükségük. Az elsôdleges termékek gyártói feldolgozóipari inputokat vásárolnak, miközben az exportexpanzióból származó magasabb jövedelmek az összes iparág termékei iránt növelik a keresletet. Az exportorientáció tôke-megtakarítást eredményez és növeli a rendelkezésre álló devizamennyiséget.

A tôke-megtakarítás magasabb foglalkoztatottságon keresztül lehetôvé teszi a termelés növelését, olyan országokban, ahol munkanélküliség vagy kihasználatlan munkaerô van. A magasabb devizabevételek enyhíthetik a devizahiányt, ami gyakori gátja lehet a gazdasági növekedésnek, éspedig azáltal, hogy korlátozza a közbülsô termékek és tôkejavak importját. A külkereskedelem orientált világpolitikának jelentôs szerepe van a GNP növekedési ütemek országok közti eltéréseiben. Ugyanakkor azoknak az országoknak, amelyek következetes exportorientált politikát folytattak, a beruházások szempontjából lényegesen alacsonyabb költségek mellett sikerült növekedést elérniük.

Az export és a GNP növekedése általában felgyorsult, miután exportösztönzô eszközöket kezdtek alkalmazni. Az exportorientáció jótékonyan hat a foglalkoztatottságra. Az exportösztönzôk körébe tartozik minden olyan intézkedés, amely növeli az export jövedelmezôségét akár a költségek csökkentése, akár a bevételek növelése révén. Az exportôrre közvetlen hatást gyakorolnak az exportárfolyamok, exporttámogatások, adó- és vámengedmények, a devizaretenciós konstrukciók, valamint a kedvezményes hitelek.

A támogatások automatizmusa és a kormányzati hozzáállás olyan további tényezôk, amelyek befolyásolják az exportot. További támogatás lehet az államilag finanszírozott piackutatás és információnyújtás. Általában véve: nagy fontossága van az alkalmazott gazdaságpolitikának, melynek liberalizálása fellendíti az exportot.

Feltevôdik a kérdés: vajon szükséges-e egy importhelyettesítô fejlôdési szakasz a késôbbi exportnövekedéshez és, ha igen, milyen hosszan és milyen áron. Hongkong tapasztalata azt mutatja, hogy lehetséges az export gyors bôvülése, anélkül hogy azt feltétlenül megelôzné egy importhelyettesítô szakasz.

Egy ideális exportösztönzési rendszernek azt kell elôsegítenie, hogy az export növekedése, és általában az erôforrások allokációja összhangban legyen a társadalmi értelemben vett jövedelmezôség követelményével.

A társadalmi jövedelmezôségi megfontolások azt indokolják, hogy az export és importhelyettesítés egyforma ösztönzésben részesüljön. Egyrészt: az exportban megtermelt 1 USD ugyanannyit ér, mint az importhelyettesítés révén megtakarított 1 USD. Másrészt: a belföldi és az exportcélú termelésnek nyújtott egyforma ösztönzés szükséges feltétele a volumengazdaságosság kiaknázásának és a műszaki elôrehaladásnak.

De, tekintettel a fiskális megszorításokra, amelyekkel általában a fejlôdô országok kormányzatainak szembe kell nézniük, ajánlatosnak tűnik, hogy az exporttámogatások átlagos szintje valamivel alacsonyabb legyen, mint a vámoké.

Magasabb vámok alkalmazása olyankor indokolt, amikor a fogyasztók irracionális mértékben preferálják a külföldi eredetű árucikkeket, ami a gazdaság egésze számára költségekkel jár, mivel a fogyasztási cikkek importja költségesebb, mint belföldi elôállításuk.

Kívánatos, hogy az exporttevékenységek átlólagos támogatásban részesüljenek. Egyfelôl a külföldi piacokra való belépés olyan pótlólagos költségekkel jár, mint például az információgyűjtés és a marketingköltségek, másfelôl az egyes exportôrök kockázata nagyobb, mint a nemzetgazdaságé, amely diverzifikált exportstruktúrákkal rendelkezik. Viszont ezeknek a támogatásoknak átmeneti jellegűeknek kell lenniük, amelyeket addig folyósítanak, ameddig az új piacok meg nem szilárdulnak.

A kívánt hatások elérése érdekében az exportösztönzési rendszernek rendelkeznie kell a stabilitás és a kiszámíthatóság tulajdonságaival is. Az ösztönzôk gyakori változtatása hatékonyságuk csökkenése irányában hat. A javasolt ösztönzési rendszer nem vezethetô be egyik napról a másikra. Ehelyett fokozatos megközelítést kell alkalmazni, amelynek általánosságban a protekcionizmus rátáinak mérséklését és kiegyenlítését, illetve az exporttal szembeni diszkrimináció fokozatos csökkentését kell magában foglalnia. A módosításokat elôre közölni kell a vállalatokkal. Egy exportorientált gazdaságpolitika gyorsabb növekedést eredményez, mint az, amelyik az importhelyettesítést részesíti elônyben, ugyanis nagyobb kapacitáskihasználást tesz lehetôvé, elôsegíti a volumengazdaságosság kiaknázását, ösztönzi a műszaki elôrehaladást, hozzájárul a foglalkoztatottság növekedéséhez. Ezzel szemben az importhelyettesítés kezdeti "könnyű" szakasza után az import belföldi termeléssel való helyettesítése egyre költségesebb, mert a szűk belföldi piacok nem teszik lehetôvé a volumenhozadék realizálását, és az importot helyettesítô termelés viszonylag tôkeigényes. A protekcionizmussal támogatott folyamatos importhelyettesítés révén megtakarított külföldi deviza belföldi erôforrás-költsége elôbb-utóbb meghaladja az export révén kitermelhetô deviza belföldi erôforrás-költségét, és a különbség az idô elôrehaladásával egyre növekszik.

Az exportnövekedés és a GNP növekedés közötti korreláció az export gazdasági növekedésére gyakorolt összhatását, azaz a közvetlen és a közvetett hatásokat együttesen fejezi ki. Annak a kimutatása, hogy a belföldi és a külföldi tôke, valamint a munkaerô hozzájárulásán túlmenôen az exportnövekedés is kedvezô hatást gyakorol a gazdasági növekedésre, azt bizonyítja, hogy az exportorientáció az importhelyettesítésre irányuló stratégiával összehasonlítva számottevô elônyökkel jár. Az empirikus vizsgálatok tendenciájukban alábecsülik az exportnövekedésnek a GNP növekedésre gyakorolt hatását, bizonyíték lévén arra, hogy az export és a belföldi megtakarítások között pozitív korreláció áll fenn. Az is valószínű, hogy az exportexpanzió eredményeként javuló fizetési mérleg-pozíció vonzóerôt jelent a külföldi tôke számára.

Ebben az idôszakban a privatizáció felgyorsítását célzó gazdaságpolitika két fô tartóoszlopra támaszkodott: árliberalizáció az alaptermékek esetében (beleértve az átváltási árfolyamot is), valamint pénzügyi piacok létrehozása és fejlesztése, mint a forrásallokáció alapvetô eszköze.

Az árliberalizáció negatív hatásainak mérsékelése érdekében három makroökonómiai stabilizációs programot dolgoztak ki. A gazdasági eredmények meglehetôsen vegyes kimenetelűek voltak, egyrészt a szerkezeti hatékonyság elmaradása, másrészt az alkalmazott gazdaságpolitika minôsége miatt. A RNB (Román Nemzeti Bank) felszabadult az irányított hitelezés, valamint a kamattámogatás terhe alól, így lehetôvé vált, hogy a monetáris politika az infláció kordában tartására összpontosuljon.

A fogyasztói árindex növekedésének lehetséges magyarázatai:

• a nagymértékű árliberalizáció;

• a gazdaságilag nem korrelált szektorok közötti "árnövekedés átadást" szabályozó megszorítások hiánya (beleértve a nem hatékony, nagy méretű állami vállalatok szerkezeti átalakításának lassú folyamatát is).

A folyó fizetési mérleg hiányának alakulása meglehetôsen ingadozó volt, melyre magyarázatként szolgálhatnak a következôk:

• a pénzügyi megszorítások változékony, de általában erôs volta;

• az elsôdleges ipari szektorokban visszaesett a tevékenység;

• a beruházások és építkezések visszaesése;

• az általános kereslet visszaesése;

• a pénzügyi politika eltérôen hatott a különbözô gazdasági szektorokra (a megszorítások erôteljesebbek voltak a magánszféra esetében);

• a nem hatékony szektorok szerkezeti átalakítása a bányászatra, az állattenyésztésre és a kôolaj feldolgozására korlátozódott. A "természetes" szerkezetváltás lelassult, a nagy, energiaigényes szektorok nem növekedtek, de működtetésük fenntartotta a forrásallokációban tapasztalt helytelen eljárásokat.

1997-ben beindultak a pénzügyi piacok is. A monetáris piacon nôtt az operációk volumene, a kamatok reálisan tükrözték a források költségét. A rövid lejáratú állampapírok piaca jelentôs fejlôdésnek indult az elsôdleges piacon megnôtt kínálat, valamint a piaci feltételeknek megfelelô kamatok miatt. A valutapiac teljesen működôképessé vált, mivelhogy az összes bank számára hozzáférhetô lett, és az átváltási árfolyam szabadon mozgott. A tôkepiac is jelentôssé vált, bár a vállalatfinanszírozásban nem volt jelentôs szerepe.

A GDP alakulásában egyre jelentôsebb szerephez jutott a magánszektor, melyet az iparban elindított privatizáció folytatása hozott. 1997-ben az ipari termelés majdnem 40%-át a magánszektor adta. A visszaesés érezhetô volt a nemzetgazdaság ágazatainak nagy részében, de ugyanakkor pozitív evolúció érezhetô a külkereskedelemben és egyes mezôgazdasági ágazatok esetében is.

A hanyatlás elkerülte a készruhaipart és egyes fémfeldolgozó iparágakat, melyek profitáltak a kedvezô külsô konjunktúrából és növelték az exportot. A tôkejavak iparában (gépgyártás, elektromos felszereléseket gyártó iparág, szállítóeszköz-gyártás) elôrelépés észlelhetô, a magántôke (beleértve a külföldi tôkét is) - mely jobban képviselt ebben az iparágban - hozzájárult egy ösztönzô versenyszellem kialakításához, mely lehetôvé tette, hogy növekedjen a külpiacokhoz való hozzáférhetôség, a termelés fellendülni látszik és a késztermék készletek csökkentek.

A külkereskedelmet illetôen a legfontosabb partner az EU, ahonnan gépeket, felszereléseket és szállítóeszközöket vásároltak, valamint a könnyűipar számára nyersanyagot, illetve ahová fémet és különféle feldolgozási fokon levô fémtermékeket és fogyasztási cikkeket exportáltak. A fejlôdô országokkal lebonyolított kereskedelmi tranzakciók többlettel záródtak. Az export-import ügyleteket lényegesen befolyásolja a világpiaci ár, mely leginkább az energetikai ipart érinti.

Az összberuházás a periódus elsô felében fokozatosan csökkent, majd 1993-ban érte el mélypontját, ezek után némiképp megfordulni látszott a trend, de 1997 ezen a téren is visszaesést hozott.

Reálértéküket tekintve a munkajövedelmek is csökkentek, a mélypont szintén 1993 volt. Ezután növekedés észlelhetô, majd az idôszak végére újra az 1991-es szint alá csökkent a reálbér. Következtetéseket levonni erôltetett lenne mind chartista, mind pedig fundamentalista elemzô számára, mivelhogy az elemzett periódus meglehetôsen rövid.

Az ipari termelés is meglehetôsen kiismerhetetlenül alakult, ellentétben a mezôgazdasági termelés reálértékével, amely 1994-ig csökkent, de ezután folyamatosan nôtt.

Az indextáblázat alapján kiemelendô, hogy 1993-ban zárult a periódus legrosszabb esztendeje, és egyértelműen 1995 volt a legjobb év, annak ellenére, hogy a többi évhez viszonyítva 1995-ben áramlott be a legkevesebb külföldi tôke. Ez azzal is magyarázható, hogy 1996-ban általános választások voltak, a külföldi tôkebefektetôk igyekeztek menteni tôkéjüket az instabillá váló Romániából, hisz köztudott, hogy az új kormánykoalíció számos belsô gonddal küzdött és küzd, ami egyértelműen kihat a gazdasági életre is.

Bursa, Capital című napi-, illetve hetilapok: 1994, 1995, 1996, 1997, 1998.

Economie Politică. Kolozsvár, 1996, Babes-Bolyai Tudományegyetem.

* A tanulmány 1999-ben készült.