A bevezetô tanulmányt írta és összeállította: Fülöp Mihály,
sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Vincze Gábor
(Teleki László Alapítvány, Budapest, 1998. 492 o.)

"Revízió vagy autonómia?" Igencsak figyelemfelkeltô, sôt mondhatnánk merész a könyv frappánsan megválasztott fôcíme. Merész, s a mai gondolatvilágunk szerint egyesek számára botránkoztatónak is tűnhet a pusztán két alternatívát kínáló kérdésfeltevés, benne a többekben sokkoló hatást kiváltó szóval: revízió. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen a rendszerváltás elôtt - de legtöbbször még ma is - a "revízió" szót csak megfelelô negatív kommentárral lehet(ett) leírni. Ennek tulajdoníthatóan, ma is sokakat megbotránkoztathat e szónak egy könyv fôcímében való felfedezése, és automatikusan olyan fogalmakat társítanak hozzá, mint reakciós, nacionalista, soviniszta, irredenta stb., pedig a trianoni békét követôen, egészen a második világháborút lezáró párizsi békekötésig a revízió gondolata az egész magyar társadalmat, sôt - bár nem egyszer különbözô indítékokból, különbözô intenzitással és különbözô mértékben, de - a nagyhatalmak vezetô politikusait is komolyan foglalkoztatta.

Ezért is rendkívül örvendetes, hogy a második világháború utáni magyar-román viszonyt, illetve az úgynevezett "erdélyi kérdést"¹ szônyeg alá söprô, (a határainkon kívül élô magyarság sorsával, történetével nem, vagy csak érintôlegesen foglalkozó) pártállami idôszak utolsó éveitôl egyre inkább megsokasodó, e témakörrel foglalkozó magyarországi, valamint külföldi visszaemlékezések, tanulmányok és forrásközlések után, végre megjelenhetett e dokumentumgyűjtemény. Annál is inkább, mivel a második világháború utáni magyar békeelôkészítô tevékenység Románia, illetve Erdély vonatkozásában a magyar diplomácia történetének egyik legvitatottabb része és máig is indulatokat kiváltó témája.

E dokumentumgyűjtemény ugyanakkor - miként az elôszóból megtudhatjuk - csak elsô kötete annak az induló kiadványsorozatnak, amely a magyar-román kapcsolatok második világháborút követô történetét kívánja levéltári dokumentumok segítségével hitelesen bemutatni. Jelen kötet a két állam, azaz Magyarország és Románia kapcsolatára, valamint a romániai magyarság történetére vonatkozó magyar diplomáciai iratokból való válogatást tesz közzé az 1945 márciusától 1947 novemberéig terjedô idôszakból. Ugyanakkor néhány dokumentum - fôként az egy-egy hosszabb idôszakot áttekintô összefoglaló jelentések - visszanyúlnak egészen az 1944-es ôszi eseményekhez.

A forráslelôhely a Magyar Országos Levéltár (MOL) Jelenkori Gyűjteményében ôrzött két külügyminisztériumi osztály iratanyaga. A közölt iratok túlnyomó többsége a Békeelôkészítô Osztály, míg kisebbik része - fôleg 1947-bôl - a Politikai Osztály állagában található. A beérkezô és kimenô iratokon kívül tekintélyes hányadot tesznek ki a két osztályon készült belsô feljegyzések, emlékeztetôk, tervezetek és javaslatok.

A könyvben az iratok két csoportra vannak osztva. A terjedelmesebb, 88 dokumentumból álló elsô rész a magyar-román államközi kapcsolatok alakulását, illetve az azt befolyásoló tényezôket, valamint a magyar kisebbség helyzetét taglalja. A második - az elôzôhöz mérten meglepôen szűk merítésű - mindössze 14 iratból álló rész mindegyike a Békeelôkészítô Osztály állagában fellelhetô tervezeteket, összefoglaló feljegyzéseket és javaslatokat, valamint a párizsi értekezleten résztvevô delegáció iratainak egy részét tartalmazza. A szűk merítésnek elsôdleges oka - miként az elôszóban szereplô újabb, nem lényegtelen információból megtudhatjuk -, hogy a közeljövôben a magyar Külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztályának iratanyagát önálló kötetben fogják közzétenni.

A forrásgyűjteményt Fülöp Mihály hét kronologikus, illetve tematikus fejezetre osztott bevezetôje elôzi meg, amelyben utóbbiak szervesen illeszkednek az elôbbiekbe. A fejezetekben a szerkesztô felvázolja az iratok keletkezésének kül- és belpolitikai közegét, áttekintve a magyar-román kapcsolatok, valamint a magyar békeelôkészítés romániai és nemzetközi összefüggéseit. A bevezetôben a magyar és a külföldi szakirodalmon és forráspublikációkon kívül a kötetben publikált iratokra is találunk utalást.

A kötet összeállításánál a válogatási szempont - mint ahogy Fülöp Mihály a bevezetôjének elején leírja - olyan iratok közlése, "amelyek a magyar kormány álláspontját tükrözô jegyzékek és diplomáciai állásfoglalások kialakításához szolgáltak ťalapanyagulŤ és mindeddig nem kerültek nyilvánosságra". Egy ilyen válogatás természetesen sosem lehet egzakt, mindig jelen van benne kisebb vagy nagyobb mértékben a szubjektivitás. Mindenesetre a dokumentumok ismeretében bátran állíthatjuk, hogy a szerkesztônek sikerült elérnie célját, hiszen a kötetbe beválasztott anyagok a kérdéskör teljes spektrumát átfogják. Mindazonáltal célszerű lett volna jelezni, hogy milyen mennyiségű iratanyagból történt a merítés. Itt nem elsôsorban arra gondolunk, hogy a Békeelôkészítô és a Politikai Osztály állaga hány iratfolyómétert rejt magában, hanem hogy ezekben az állagokban mennyi a kötet témájába vágó dokumentum, illetve a közlésre került iratok mennyisége hogyan viszonyul az említett helyeken a témában fellelhetôk összességével. Azaz, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, vagy pedig valójában nem is volt túl nagy válogatási lehetôség? Sôt, talán nem lett volna túl nagy többletmunka, mégis sokat emelt volna a forrásgyűjtemény értékén, ha a két külügyminisztériumi osztálynak a vizsgált korszakban, a magyar-román kapcsolatokban keletkezett összes dokumentumról készült volna egy regesta. A hazai forráskiadásban ilyen iratmutató publikálása egyébként nem ismeretlen, bár meg kell jegyeznünk, hogy ennek közreadói levéltárosok.²

Az iratok teljes terjedelmükben szerepelnek, szöveghűen, de a mellékletek sajnos csak ritkán kerültek közlésre. Így ezek hiánya sokszor csak felcsigázza az embert, mondhatnánk, hogy elhúzzák az olvasó elôtt a mézesmadzagot! Bizonyosan választani kellett a terjedelmi korlátok miatt, hogy vagy több irat, szinte mellékletek nélkül, vagy kevesebb, de mellékletekkel együtt kerül publikálásra. Ha ez így van, akkor véleményünk szerint Fülöp Mihály a racionálisabb, jobbik változat mellett döntött, mivel akit egy-egy téma mélyrehatóbban érdekel, az úgyis veszi a fáradságot a levéltári kutatásra.

Formai szempontból az elsô rész dokumentumainak gerincét a különbözô tartalmú és mélységű összefoglaló, összegzô jelentések és feljegyzések alkotják. A fejezet legterjedelmesebb dokumentumai a három, egyenként 20, illetve 30 oldalnál hosszabb tanulmány. Az elsô iratcsoportban ezeken kívül még található tervezet, memorandum, átirat, rejtjeltávirat, jegyzôkönyv és egyezmény is.

Az iratok túlnyomó részének szerzôi a Bukarestbe eljutott magyar kiküldöttek és diplomaták. Még számottevô hányadot tesznek ki a Külügyminisztériumban, nagyobb részt annak a Békeelôkészítô, míg kisebb részt a Politikai Osztályán keletkezett összefoglaló jelentések, feljegyzések és emlékeztetôk. Az elôzôeken kívül még meg kell említenünk több jelentés és az egyik - az erdélyi magyarság 1944. augusztus 23-a és 1946 januárja közti helyzetérôl szóló - tanulmány szerzôjét, Demeter Béla erdélyi újságírót is, aki késôbb Tildy Zoltán miniszterelnök, majd köztársasági elnök legközelebbi és legbizalmasabb munkatársa lett az erdélyi ügyekben. (Megjegyzendô, hogy a közreadók az ô emlékének ajánlják könyvüket!)

E fejezet tartalmának legnagyobb részét az úgynevezett sérelmi anyag teszi ki. Így ezen iratokban a különbözô magyarokat ért atrocitásoktól kezdve a had- és népbírósági pereknél tapasztalható magyarellenességen keresztül a magyar nemzeti kisebbség személyi, kulturális, politikai és gazdasági ellehetetlenítését célzó rendeletekig, illetve törvényekig a magyarsággal szemben alkalmazott diszkrimináció igen széles palettájával találkozhat az olvasó.

Ezek közt nem csak az erdélyi, pontosabban a trianoni döntéssel Magyarországtól Romániához csatolt területek magyarságának helyzetérôl találunk jelentéseket és beszámolókat, hanem több dokumentum foglalkozik a moldvai csángók életével, sorsával, az ôket ért jogfosztásokkal, jogsértésekkel, illetve esetleges áttelepülésükkel is.

A sérelmi anyagból a legterjedelmesebb az egész tárgyalt idôszakon végighúzódó és számos irat teljes vagy rész témáját adó ún. CASBI-üggyel³ foglalkozik, amely a rendeletileg megalkotott "vélelmezett ellenség" kategóriával lehetôséget adott a romániai magyarság nagy részének tudatos, tervszerű és rosszhiszemű egzisztenciális tönkretételére, pauperizálására.

Több jelentés szól a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) - a Román Kommunista Párt szatellitszervezetének - tevékenységérôl, belsô csoportosulásairól, kongresszusairól, valamint az általa alkotott nemzetiségi statútum tervezetérôl. A dokumentumok közt természetesen a magyar kisebbség MNSZ-en kívül álló prominens személyeinek, vezetôinek az álláspontja, nyilatkozata és javaslata is megtalálható.

A magyar-román államközi kapcsolatok alakulásáról, annak mozgatórugóiról, ütközôpontjairól, a magyar diplomácia eredményeirôl, illetve többnyire eredménytelenségérôl adnak tájékoztatást a különbözô tartalmú és szintű tárgyalásokról és megbeszélésekrôl készült jelentések. Ezek némi ízelítôt adnak a diplomáciai élet boszorkánykonyhájából. E sajátos hangulatú megbeszéléseken visszaköszönnek a román diplomáciára a mai napig is jellemzô ismertetôjegyek.

A magyar-román határkérdésben a nagyhatalmak döntése elôtt fait accomplira törekvô román békeelôkészítô tevékenységrôl is több írás szól, ezek részben a gyakorlati tevékenységrôl, például magyarok ki- és románok betelepítésérôl - fôként a határhoz közel esô észak-erdélyi városokban -, de diplomáciai és propagandatevékenységrôl is beszámolnak.

Több, a második iratcsoporthoz kapcsolódó tervezet is található az elsô iratcsoport okmányaiban. Egy ilyen, érdekes megoldási terv például Márton Áron római katolikus püspök 1945 ôszi tervezete, amely szerint Észak-Erdély határmegyéit Magyarországhoz csatolnák, a történelmi Erdélyt pedig - mint korábban a Saar-vidéket - a békekonferencia 10-15 évre nemzetközi ellenôrzés alá helyezné.

Az elsô rész iratainak a végén a magyar-román kulturális egyezmény elôkészületei kapcsán keletkezett jelentések, emlékeztetô, rejtjeltávirat, jegyzôkönyv, majd végül az elsô iratcsoport zárásaként az 1947. november 25-én megkötött, a Magyar Köztársaság és a Román Királyság közti kulturális egyezmény olvasható. Fülöp Mihály kiváló érzékkel zárta az I. rész dokumentumait a magyar-román kulturális egyezménnyel - ezzel is kifejezve, hogy a második világháború utáni nagy váradalmakból, elôkészületekbôl, a határrevízióhoz, vagy "szebben" kifejezve a határrendezéshez, az önálló Erdélyhez, majd a különféle autonómiákhoz, végül a kisebbségi jogok nemzetközi garantálásához fűzött reményekbôl végül csak ennyi valósult meg.

A második rész iratainak legnagyobb hányada a Külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztályán vagy számára készült, az erdélyi kérdés megoldására irányuló különbözô javaslatokat, tervezeteket tartalmazza: így több határrendezési tervet, többnyire csak a Partium területére vonatkozó visszacsatolásokkal (például az egyenlô számú kisebbség elve alapján), de itt olvashatjuk a Székelyföldnek egy korridor révén Magyarországhoz való kapcsolására vonatkozó elképzelést vagy a népcserével történô határmódosítás-tervezetet stb. is. Többféle önálló erdélyi állam, az erdélyi vagy a székely autonómia terve is megtalálható ebben a részben. A tervezetek természetesen tartalmazzák a magyar területi revízió mellett szóló történelmi, földrajzi, gazdasági, kulturális és politikai érvek felsorolását. Jakabffy Imrének, az Államtudományi Intézet munkatársának a magyar-román határrendezési tervezeteit számos statisztikai adatsor támasztja alá, és a tervezetekhez mellékelt térképek egy része is megtalálható a kötet végi mellékletek közt. Ezeken kívül még egyéb tervezetek, összefoglaló jelentések (például a magyar békedelegáció összefoglalója a román területi és politikai viszonylatban kifejtett tevékenységérôl) egészítik ki az iratcsomót.

A jegyzetapparátus a forrásközlés sine qua nonja, ezért kívánatos erre részletesebben kitérni. A kötetben közel ezer lábjegyzet segíti az olvasót az iratok értékelésében és megértésében. Ezek tartalmazzák az iratok iktatószámát, az iratkezelésre vonatkozó külügyminisztériumi utasításokat és egyéb, az irat hivatali útja során ráírt megjegyzéseket. A személyekre való utalások mindenütt megtalálhatóak, de sajnos hiányoznak a személyekre vonatkozó életrajzi jegyzetek, illetve csak néhány helyen fordul elô egy-két mondatos ilyen irányú megjegyzés. A különbözô szervezetek és rövidítések feloldása néhány kivétellel megtörtént. Az általában pontos forrásmegjelölések között meglepô, de apró hiányosság, hogy a Honvédelmi Minisztérium Békeelôkészítô Csoportjának irataira történô utalásoknál szisztematikusan kimarad (de csak ezeknél) a dokumentumokat ôrzô intézmény, azaz a Hadtörténelmi Levéltár (HL), és néhány helyen a Békeelôkészítô Csoport megjelölése! Az eseményekre és a kapcsolódó iratokra, szakirodalomra (magyar és külföldi) és a korabeli újságcikkekre mindig találunk utalást, egyes esetekben több mint fél tucatszor ismétlôdnek az azonos utalások. Aki végig olvassa a könyvet, annak ez fölösleges ismétlésnek tűnik, de akit csak néhány dokumentum érdekel, az örömmel tapasztalhatja, hogy nem kell minden kiegészítô információért keresztül-kasul lapoznia a könyvet.

Nagyon értékes és hasznos, hogy Vincze Gábor a politikusok részérôl történt kijelentéseket - a dokumentumok és a szakirodalom alapján - szembesíti azok korábbi vagy késôbbi cselekedeteivel. Így a járatlan olvasó nem esik a hamiskártyás diplomáciai manôvereket végzô politikusok által ásott "tájékozatlansági, illetve jóhiszeműségi verembe".

Az okmányok után személynévmutató található, amely segíti a forrásokban szereplô személyek felkutathatóságát, de a román és szláv neveknél résen kell lenni, mivel ezek a dokumentumokban és a személynévmutatóban különbözô helyesírással szerepelnek, és ez fôként akkor lehet kellemetlen, ha a különbözô helyesírás különbözô kezdôbetűt jelent. Ezt a keresésbeli "megakasztót" egyszerű lett volna kiküszöbölni a lexikonokban szokásos módszerrel (pl. Susaicov, I.Z. lásd: Szuszajkov).

A kötet végén térkép- és fényképmelléklet teszi a témakört életszerűbbé, vizuálisan is köthetôvé. A térképek (9 darab) Erdélyt, illetve Magyarországot és Romániát ábrázolják, melyekbôl a legtöbb a különbözô határtervezeteket mutatja be, némelyikben nemzetiségi létszámadatokkal és kördiagrammokkal kiegészítve. Az utolsó oldalakon tizenhat fényképen a kötetben sűrűn szereplô, illetve kiemelkedô fontosságú egyének, valamint az iratok szerzôi közül kikerült személyek láthatók.

E dokumentumkötet közreadásával - mely régi adóssága volt a magyar forráskiadásnak - végre a nagyközönség számára is hozzáférhetôvé válnak e kérdéskomplexum legfontosabb külügyminisztériumi dokumentumai. Ennek segítségével betekintést nyerhetünk a kormány, illetve a külügyminisztérium döntéshozatali folyamatába, és láthatjuk, hogy a külpolitikát formáló tényezôk hogyan és milyen mértékben hatottak, és milyen taktikai megfontolásokhoz vezettek. A diplomáciatörténet, mely a politikaformálás kulisszatitkait segít megérteni, nem könnyű műfaj sem az olvasó, de valószínűleg a művelôi számára sem.

A Művelôdési és Közoktatási Minisztérium támogatásával készült forrásgyűjtemény - mely egyben felsôoktatási tankönyv is - kiváló eszköz lehet az egyetemi és a fôiskolai oktatók kezében, valamint tanulságos olvasmány a hallgatók és a kötet olvasói számára is, hogy ki-ki maga szembesíthesse, tehesse mérlegre az eddig e témakörrôl és a hozzá kapcsolódó vagy kapcsolt fogalmakról kialakult, illetve kialakított véleményt.

E rendkívül informatív forrásgyűjtemény, amellett, hogy a korabeli dokumentumokon keresztül hiteles tájékoztatást nyújt a magyar békeelôkészítési tevékenységrôl, és széles körét tárja fel a korszak magyar-román kapcsolatrendszerének -átfogó képet nyújtva benne a romániai magyarság helyzetérôl -, reméljük, hogy betölti ismeret- és közvélemény-formáló szerepét, és segíti a revízió szó iránt kialakított averzió lebontását. Várjuk a folytatást!