Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy hozzászólásomban Varga Attila vitaindító tanulmányának¹ csupán egyik kérdésére reflektálok, és ezt sem jogászi, hanem szociológiai, politikatudományi szemszögbôl teszem meg. Arra keresem a választ, hogy mit jelent a a "stat national" kifejezés, milyen politikai szándékot fejez ki, valamint, hogy várható-e az állam meghatározásának módosítása. Az alkotmánymódosítás, amint azt Varga Attila is állítja, nem egy egyszerû törvénymódosítás. Politikai keretét az alkotmány adja meg, és ez határozza meg az államszerkezetet is. A jogok és kötelességek mellett, az alkotmány szolgáltatja azt a hivatkozási alapot, amelyhez az alkotmánybíróság az illetô állam összes többi törvényét viszonyítja.

Az 1989-es rendszerváltásokat követôen az alkotmánymódosítás vagy az új alkotmány megalkotása volt a legjelentôsebb politikai döntés. Az alkotmányozóknak olyan kérdésekre kellett válaszolniuk, hogy parlamentáris vagy prezidenciális legyen a rendszer, egy- vagy kétkamarás legyen a parlament, hogyan válasszák szét a hatalmi ágakat, milyen jogokat biztosítsanak az állampolgároknak, és ezen belül milyeneket a nemzeti kisebbségek számára. Az utódpárt által dominált parlament, kétharmados többséggel rendelkezve, viszonylag könnyen érvényesíthette akaratát.

12 év távlatából nyugodtan kijelenthetjük, hogy a romániai átmenet sikertelen volt. Fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy vajon az alkotmány vagy más tényezôk okolhatók ezért. A kérdés második fele egy túl hosszú elemzést igényelne, amelyre nem vállalkozom reflexiómban, így a kérdés elsô felére próbálok választ találni. A válaszom röviden az, hogy az alkotmány sok tekintetben gátolta az átmenetet. Az alkotmány egyik legnagyobb problémája, hogy egy központosított államban gondolkodik, és igen óvatos a perifériáról jövô kezdeményezésekkel szemben, legyen szó adminisztratív decentralizációról, regionalizmusról stb.

Ebben az összefüggésben vizsgálom meg a következô részben a Provincia memorandumát.² A memorandum tulajdonképpen az alkotmány és az államszerkezet átalakítására vonatkozik. A Memorandum által kiváltott reakciók a romániai társadalom egyik súlyos kérdésére irányították rá a figyelmet. Arra, hogy a politikusok, vezetô újságok publicistái, sôt még az értelmiség egy jelentôs része is a központosított, a többségi nemzet által ellenôrzött, a perifériáról jövô kezdeményezéseket csírájában elfojtó államban gondolkodik. Ezt az elemzést a nemzeti kérdés mentén is folytatni lehetne, ezzel viszont csak megkerülnénk a tulajdonképpeni kérdést. A központi kérdés pedig az állam szerkezete. A Memorandum épp az állam átszervezését javasolja, kisebb, saját identitással rendelkezô politikai és közigazgatási egységek megteremtése által.

Mint már említettem, nem kell túl képzettnek lenni ahhoz, hogy valaki belássa: a romániai átalakulás, a kommunizmus bukását követô újabb keletû modernizáció sikertelen volt. Az államnak egyrészt nem sikerült átalakítania a legtágabb értelemben vett társadalmat, ugyanakkor nem sikerült kivonulnia a társadalomból. (Külön elemzést érdemelne, hogy erre vonatkozóan milyen szándékai voltak/vannak a politikai eliteknek.) Az állam szerepvállalásának megfelelô mértékérôl eltérôek a nézetek, viszont ahhoz, hogy kormányozni lehessen egy államot és társadalmat, végre kell hajtani a közigazgatási decentralizációt. Erre történtek tétova kísérletek, de ezt még nem lehet igazi átalakulásnak nevezni. Nem sikerült megteremteni egy mûködô szerkezetet. Erre a helyzetre jelentett egyfajta választ korábban az RMDSZ autonómiakoncepciója, újabban pedig a Provincia-csoport által megfogalmazott Memorandum, de ide sorolhatjuk a kormányzó párt Erdélyi programjának tétova kísérletét is. Egyetlen ilyen jellegû kezdeményezés sem Bukarestbôl származott, ellenkezôleg a legkeményebb ellenkezés épp a fôvárosból jött. Ez jelzi, hogy mind a központ, mind pedig a perifériák teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy az elitek percepciója szerint a jelenlegi államszerkezet megváltoztatása elônyös a perifériának és hátrányos a központnak. Azt értelmetlen vitatni, hogy a periféria számára ez elônyös, de egyáltalán nem biztos, hogy a központ feltétlenül rosszul járna vele.

A jelenlegi központosítás, az állami beavatkozás, állami ellenôrzés egyszerûen meggátolja a társadalmi modernizációt. Ahhoz, hogy a modernizációs folyamatok beinduljanak, gyökeresen és minél gyorsabban át kell alakítani a jelenlegi merev rendszert. Erre jelenthet megoldást a közigazgatási, gazdasági és politikai kompetenciákkal rendelkezô régiók létrehozása. Az állam biztosan megtalálja annak a módját, hogy a régiók fölötti ellenôrzés valamilyen finomabb formáját megtartsa.

A Memorandum nem a nemzet, hanem az állam újraszervezésére irányul, ami a kisebbségek számára is kedvezô lehet. De fontos hangsúlyoznunk, hogy itt területi-közigazgatási átszervezésrôl van szó, amely nem nemzeti alapon történik. A Memorandum a kor szellemében veti fel az állam átalakulásának kérdését. Az európai folyamatok azt jelzik, hogy a nemzetállamok átalakulnak, s ennek az átalakulásnak három fô jellemzôje van. Az elsô az, hogy az államok szuverenitásuk egy részét átadják az Európai Uniónak. A második az, hogy a kompetenciák egy része átkerül a már létezô helyi - tartományi, regionális, megyei, városi - szintre. A harmadik és a mi szempontunkból a legfontosabb, hogy újabb kisebb egységek alakulnak. Ezek kétfélék lehetnek. Egyrészt alakulhatnak a történelmi hagyományokat, a gazdasági ésszerûséget figyelembe vevô régiók, amelyek szervezô elve nem nemzeti. Másrészt pedig megerôsödhetnek, helyenként megalakulhatnak a nemzeti elvet is figyelembe vevô politikai egységek.

E kitérô után visszatérek az alkotmány és a nemzetállam kérdésére. Az alkotmánymódosítási és a Memorandum körüli vitákat követve nyilvánvaló, hogy a román politikai elit nem hajlandó lemondani az ország nemzetállami meghatározásáról. A nemzetállam nem egy deskriptív, szociológiai valóságot kifejezô fogalom (hisz akkor Európában két ilyen állam lenne: Izland és Portugália). A nemzetállam meghatározás egységesítô, homogenizáló politikai törekvést fejez ki, amely a nemzeti elv alapján való intézményesülésben és a nemzeti érdeknek alárendelôdô infrastrukturális hatalom kiépítésében nyilvánul meg. Románia nem egyedülálló e tekintetben. Viszont a nemzetállami logikát követô államszerkezet jelen pillanatban a legnagyobb akadálya a sikeres átmenetnek. Nézetem szerint elemzési hiba az állam erejét alábecsülni különféle globalizációs elméletek szellemében. Az viszont nagyon is kétséges, hogy a nemzetállami logika vezethet-e mûködôképes, hatékony állam létrehozáshoz. Sokkal valószínûbb, hogy a nemzeti elvû intézményesüléshez való ragaszkodás épp ezt a mûködôképességet hiúsítja meg. Meglepôdve tapasztaltam, hogy a legtöbb elemzô, beleértve a 22 címû bukaresti hetilap munkatársait is, nem észleli ezt a feszültséget. Igen súlyos gondok vannak ott, ahol egy ilyen kezdeményezést az állam integritása elleni támadásként kezelnek, és nem továbbgondolásra serkentô intellektuális kihívásként.

Ez a nemzeti logika fejezôdik ki az alkotmány elsô paragrafusában is. A "stat national" fordítása nemzetállam vagy nemzeti állam. Nem egyértelmû, hogy melyik értelemben használják a törvényhozók. A nemzetállam tulajdonképpen nem más mint az állam szinonimája. Ebben az értelemben például minden európai állam nemzetálla. Amennyiben a nemzeti állam a helyes értelmezés, ami a többségi nemzet primátusát fejezi ki, úgy ez egy politikai szándékot fejez ki. Ez a politikai szándék értelmezetô nemzeti alapon történô homogenizációnak, asszimilációnak, de a legjóindulatúbb értelmezésben is kifejezi, hogy a többségi nemzethez tartozókat az állam (amelyet a többségi nemzet elitje ellenôriz) értékesebbeknek tekinti a többi állampolgárhoz viszonyítva.

A nyugat-európai államok is nemzeti államok, viszont ez politikájukban kevésbé jelenik meg markánsan. Ennek a magyarázata abban rejlik egyrészt, hogy a nemzetépítési folyamatot hamarabb kezdték el, és azt sikeresnek tekintik. Másrészt pedig az európai egyesülés és a regionalizáció valamelyest háttérbe szorította a nemzeti elven való politizálást.

Nemzetállami politikával a térségünkben elsôsorban azokban az államokban találkozunk, amelyek rendelkeznek politikailag aktív nemzeti kisebbségekkel. Olyan kisebbségekkel, amelyek a többség felfogásában veszélyeztetik az illetô állam nemzeti jellegét vagy területi integritását.

A nemzeti kisebbségek elsôsorban olyan államokban szervezik meg intézményeiket nemzeti/etnikai alapon, illetve alakítanak etnikai pártokat, amelyekben jogaikat, identitásukat veszélyeztetve érzik. A nemzeti kisebbségek politikai céljait a következôképpen jellemezhetjük: egyrészt az államon belüli kisebb egységek, másrészt önálló intézményrendszer megteremtésére irányul. A nemzetállami politika éppen ezt a két törekvést ellenzi a leginkább. Ezek azok a követelések, amelyek az állami szuverenitást belülrôl megkérdôjelezik. A kisebb politikai egységeket tekintve, ezért viszonyulnak Romániában annyira hisztérikusan az autonómia és föderalizmus kérdéséhez, valamint ezért olyan lassú és bonyodalmas az adminisztratív decentralizáció. Hasonló a motiváció szlovák részrôl, amikor a szlovákiai magyar politikai szervezetek más elképzelésekkel állnak elô az ország közigazgatási reformját illetôen. És nem utolsósorban, a kezdeti ígérgetések után emiatt nem idôszerû a Vajdaság autonómiájáról tárgyalni. Az önálló intézményrendszerre vonatkozóan ezért ellenzik úgy Szlovákiában, mint Romániában a magyar nyelvû egyetemi oktatásra irányuló kisebbségi követeléseket. Ugyanebbe a vonulatba sorolhatók a státustörvényt illetô román és szlovák bírálatok. Az elôbb felsoroltak által válik a kisebbségi kérdés nemzetállami kérdéssé. Itt kell megjegyeznünk, hogy ilyen kérdésekben általában egyetértés van a többségi nemzet pártjai között, és alapjában véve csak konjunkturális okok miatt tesznek engedményeket a nemzeti kisebbségek követelési teljesítésében.

Az állam, a nemzetállam kérdésének megértéséhez a folyamatokat kell megvizsgálnunk. Mann szerint az állam kétféle hatalommal rendelkezik, a despotikus és az infrastrukturális hatalommal. A despotikus hatalom a weberi értelmezéshez áll közelebb, és a régebbi államalakulatokra jellemzô. Az infrastrukturális hatalom pedig a modern államra jellemzô, amely az infrastruktúráján keresztül gyakorolja a hatalmát és ezáltal ma jobban ellenôrizheti és befolyásolhatja állampolgárait, mint bármikor a történelem során. Ezt a politikai ellenôrzés logisztikájának fejlôdésével magyarázza. Értelmezésében az állam funkciói a belsô rend fenntartása, a katonai védelem, a kommunikációs infrastruktúra fenntartása, valamint a gazdasági redisztribúció. Ezeken az infrastruktúrákon keresztül gyakorolja az állam a hatalmát, és ez által konszolidálja területileg a hatalmát. A mi szemszögünkbôl az a fontos, hogy ezt a hatalmat milyen ideológia nevében teszi. A nemzeti elven való szervezôdés áthatja ezeket az infrastruktúrákat, és ez által intézményesíti a nemzeti elven való szervezôdést, valamint szocializálja a lakosságot. Amennyiben a nemzet az egyik központi érték, ez meg fog jelenni ezekben a struktúrákban is. Ralph Grillo nyomán két mechanizmust különböztethetünk meg: a politikum etnicizálódását és az etnikum politizálódását.³ Az elôbbi az állami kereten belüli nemzeterôsítô politikákra, míg az utóbbi az etnikai szervezôdésre alapozó politikum (állam) megteremtésére vonatkozik. A szakirodalom inkább etnikum politizálódásával foglalkozott és kevesebb figyelmet szentelt a már meglévô állami keretekben zajló nemzeterôsítô nacionalizmusnak.⁴ Ezen utóbbi politikák azok, amelyeket nemzetállami politikáknak nevezünk és a nemzeterôsítô nacionalizmus fogalmi körében értelmezhetô. Rogers Brubaker szerint a nemzeterôsítô politika a következô elôfeltevésekre, cselekvéseken és mechanizmusokon alapszik⁵: 1. létezik egy etnokulturális értelemben meghatározott többségi nemzet, amely megkülönböztethetô az állampolgárságok összességétôl. 2. azon az eszmén alapszik, hogy ez a csoport tulajdonosa az államnak. 3. ezen csoport nem rendelkezik teljes tulajdonjoggal az állam fölött. 4. a felsoroltak miatt tenni kell valamit, hogy biztosítani lehessen a többségi nemzet hegemóniáját (ezt nyelvi és kulturális politikával, demográfiai menedzsmenttel, illetve a gazdasági jólét biztosításával igyekszik elérni). 5. ennek a politikának az alátámasztására a múltbeli sérelmek és diszkrimináció hatásának ellensúlyozása szolgál. 6. ilyen alapon mozgósítja az államapparátust.

A brubakeri megközelítés alapján egy hasonló mechanizmust állíthatunk fel a nemzeti kisebbségek esetére is: 1. a nemzeti kisebbség etnokulturális értelemben megkülönbözteti magát az állampolgárok összességétôl. 2. a nemzeti kisebbség jogfosztottnak és másodrendûnek érzi magát a nemzetállamban. 3. ahhoz, hogy ezt ellensúlyozza valamilyen típusú autonómiát és önálló intézményrendszert igényel. 4. ennek elérése érdekében mozgósítja a kisebbséghez tartozókat és megszervezi nemzeti alapú szervezeteit.

Ez a konfliktus az amely miatt nem várható a belátható jövôben, hogy a román alkotmánynak a "stat national" meghatározás megváltozna. A reflexióm elején megvizsgált memorandum körülötti helyzet világosan jelzi, hogy a román politikai elitben nincs hajlandóság az állam szerkezetének, nemzetpolitikájának megváltoztatására. Ezzel nem csupán a magyar kisebbség intézményi struktúrájának kialakulásának feltételei maradnak el, hanem Románia szerkezetváltása is a késôbbiekre halasztódik. Nagyon késôre.

1 Varga Attila: A román alkotmány módosításának idôszerûsége (elvi szempontok, javaslatok, észrevételek). Magyar Kisebbség, 2002. 2. szám.