Valamely állam 'alkotmányán' tágabb értelemben az illetô állam államjogi intézményeinek összességét, az államrendet, valamint az állampolgároknak jogokat, szabadságokat biztosító, illetve kötelezettségeket elrendelô jogrendet értjük. Ilyen értelemben tehát a történelem során mindenkor minden államnak volt alkotmánya, mivel semmiféle állam sem képzelhetô el államjogi intézmények és államrend nélkül - függetlenül attól, hogy a 'mechanizmus', illetve 'apparátus' írott vagy szokásjog alapján létezik, illetve mûködik, függetlenül attól, hogy az államot létrehozó közösség egyáltalán tisztában van-e az államnak mint olyannak a fogalmával vagy sem.

Ma már a modern történészek nagy része "a történelmi haladást a tömegek aprómunkája eredményének tekinti, nem pedig a nagy szervezetek, tettek és gondolatok mûvének"¹. Ha ezt a felfogást elfogadjuk, akkor magától értetôdik, hogy az 'alkotmányokat' mindig az államot létrehozó közösségek teremtik meg, még pedig annak a szokásjognak az alapján, amely magát az államalapítást is megelôzi. A szokásjogból alakul ki az írásbeliség kialakulása után az írott jog és a közösségeken belül spontán módon, illetve szervesen kialakult (külsô erôk által nem befolyásolt) viszonyok határozzák meg az államjogi intézményeket, az államrendet és a jogrendet. A társadalom változása fokozatosan maga után vonja az 'alkotmány' módosulását/módosítását is.

Legalább is így történik ez a szerencsésebb sorsú államok esetében. Az ilyen államoknak nincs szükségük 'alkotmánylevelekre', illetve 'alaptörvényre'. Ilyen állam például jelenleg is az angol/brit állam és ilyen állam volt 1948-ig Magyarország, valamint a középkori havasalföldi és moldovai állam is. Az ilyen államokban a változások reformok útján valósulnak meg szoros összefüggésben a társadalmon belüli erôviszonyokkal, illetve - végsô soron - a társadalom alkotó elemeinek valóságos és érvényesített igényeivel. Éppen ezért az ilyen államok államjogi intézményei fokozatosan alakulnak át és ennek következtében ezekben az államokban az államrend és a jogrend is szilárd. Ha azonban valamely állam radikális (forradalmi) változáson megy keresztül², ha egyes felbomló vagy egyesülô vagy erôszakosan feldarabolt államok területén új államok jönnek létre, ha egy külsô hatalom valamely államra rákényszeríti az akaratát, akkor az állam mûködtetésének érdekében feltétlenül szükség van a szorosabb értelemben vett 'alkotmányra', egy alaptörvényre, amely - általában - egyrészt az alkotmányozó által felvállalt politikai alapelveket, másrészt az ezen alapelvekbôl leszármaztatott jogokat, szabadságokat és kötelezettségeket tartalmazza. Ugyanakkor az alkotmány/alaptörvény meghatározza az államszervezet struktúráját és annak mûködését is. Alkalmazkodásra, felzárkózásra törekvô államok esetében az alaptörvénynek ki kell fejeznie a társadalom gyorsított ütemben történô átalakítására irányuló szándékot is.

Felmerül a kérdés: mikor "jó" egy alkotmány?

Egy alkotmány akkor jó, ha az állampolgárok döntô többsége - ideértve a különbözô kisebbségekhez tartozó állampolgárok döntô többségét is - magáénak vallja azokat a politikai alapelveket, amelyekre az alkotmány épül. Ha az állampolgárok döntô többsége - ideértve a különbözô kisebbségekhez tartozó állampolgárok döntô többségét is - magáénak vallja azokat az értékeket, amelyek érvényre jutnak az alkotmányban. Ha az állampolgárok döntô többsége - ideértve a különbözô kisebbségekhez tartozó állampolgárok döntô többségét is - valóban igényli azokat a jogokat és szabadságokat, amelyeket az alkotmány szavatol. Ha az állampolgárok döntô többségének - ideértve a különbözô kisebbségekhez tartozó állampolgárok döntô többségét is - lehetôsége is van arra, hogy éljen - és ne visszaéljen! - ezen jogokkal és szabadságokkal. Ha az állampolgárok döntô többsége meg van gyôzôdve azon kötelezettségek szükségességérôl, amelyeket az alkotmány rájuk ró.

Az eddigi román alkotmányok nem feleltek meg, vagy csak részben feleltek meg ezeknek a követelményeknek. A román alkotmányozók idegen mintákat követtek, vagyis olyan alapelveket, értékeket, jogokat, szabadságokat kodifikáltak, amelyekre valójában nem volt társadalmi igény. Ezt részben az 'image' érdekében, részben azon meggyôzôdéssel cselekedték, hogy az alkotmány hatást gyakorol a társadalom "fejlôdésére" (radikális átalakítására, "kicserélésére"), vagyis hozzájárul ahhoz, hogy a bizánci-szláv kultúrkörbe gyökerezô román társadalmat nyugat-európai típusúvá alakítsa át a nemzetállam égisze alatt.

Mint minden, amit emberek alkotnak, a modern európai államok intézményrendszere is tökéletlen. Az intézmények fogyatékos eszközök, csak többé-kevésbé hangolják össze, terelik a kívánt mederbe az emberi cselekedeteket, kitûzött céljaikat sohasem érik el teljesen, mûködésüket gyakran kísérik olyan nemkívánatos mellékkövetkezmények, amelyek akár annyi kárt is okozhatnak a társadalomnak, hogy kompromittálhatják az intézményt létrehozó jó szándékot is³.

Ha a modern román alkotmányokat ebbôl a szempontból vizsgáljuk meg, megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi román alkotmány minden eddigi román alkotmányok legjobbika. Ez nem annak köszönhetô, hogy a jelenlegi román alkotmányt "tökéletesebben" szerkesztették meg, mint az elôzôeket, hanem annak, hogy a román társadalom jelentôs fejlôdésen ment át 1945 óta.⁴ Mindazonáltal nincs olyan "jó" alkotmány, amely nem módosítható "jobbá". A román alkotmány módosítását két "követelmény" teszi/teheti szükségessé.

Az elsô "követelmény" külsô indíttatású. Románia a lehetô legrövidebb idôn belül csatlakozni kíván a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Nyilvánvaló, hogy a román alkotmányt és törvényeket "kompatibilissé" kell tenni, vagyis összhangba kell hozni az Európai Unió jogrendjével. Ez tulajdonképpen nem is olyan sürgôs feladat. Románia esedékes, NATO-hoz való csatlakozását nem akadályozza sem a jelenlegi alkotmány, sem a hatályban lévô törvények. A hatályos törvények esetleges, apróbb módosítására tulajdonképpen a csatlakozás után is sor kerülhet. Az EU-csatlakozásra azonban csak egy késôbbi idôszakban kerülhet sor, a módosításokkal nem kell sietni, mert a "hamariság" több kárral, mint haszonnal járna, például károsan befolyásolhatná a román gazdaság fejlôdését.

A másik "követelmény" belsô igény(ek)bôl ered/eredhet. A joggyakorlat során 1991 óta nyilvánvalóvá vált, hogy az alkotmány egyes cikkelyei nem eléggé világosak, esetleg ellentmondanak egymásnak, sok esetben nem praktikusak. A "minél jobb és minél olcsóbb" követelménye szükségessé teszi az alkotmány racionalizálását. Másrészt a különbözô politikai erôk is igénylik az alkotmány által biztosított jogosítványok egy részének átcsoportosítását, esetleg új jogosítványok beiktatását. Eszerint az alkotmány módosítására irányuló javaslatok három csoportba sorolhatók: a) amelyek az alkotmány kompatibilissé tételére, b) amelyek az alkotmány racionalizálására, amelyek a jogosítványok átcsoportosítására irányulnak.

A román parlamenti viszonyokból következôen jelenleg egyetlen párt sem kezdeményezheti sikerrel kecsegtetôen az alkotmány módosítását a kormányzó Szociáldemokrata Párton kívül. Az SZDP ki is dolgozta a maga vonatkozó javaslatát és egy úgynevezett "felvilágosító karavánt" szervezett, amely Antonie Iorgovan szociáldemokrata szenátorral, az 1991-es alkotmány "atyjával" az élén Románia nagyobb városait járja, hogy népszerûsítse az SZDP elképzeléseit és begyûjtse lakosságtól az esetleg használható ötleteket. Nem ismerem az SZDP javaslatainak "hivatalos" változatát, ezért csak az általam elérhetô források alapján, vagyis a sajtóból tájékozódhattam.⁵

Úgy tûnik, hogy az SZDP által tervezett alkotmánymódosításoknak nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. A sajtóban közzétett anyagok szerint a tervezett módosítások között egyetlen olyan sincs, amely az Európai Unió jogrendjéhez való csatlakozást készítené elô. A tájékoztató körút alkalmával ugyan szóba került a 16 (3) módosításának gondolata ("A polgári vagy katonai köztisztségeket és közméltóságokat olyan emberek tölthetik be, akik csak román állampolgárok és lakhelyük az országban van"), és Iorgovan szenátor félszájjal helyeselte is ezt az ötletet, de ez nem jelenti azt, hogy az SZDP magáévá teszi. Mások is javasolgattak ezt, azt (például az uniós polgárok szabad földvásárlási jogát), de ezek a javaslatok még ötletként sem jöhetnek egyelôre szóba. Egyébként: mint ahogyan már megjegyeztem, ezekkel a módosításokkal még nem kell sietnie Romániának.

A legtöbb módosító javaslat az alkotmány racionalizálására vonatkozik. A parlament szerepére és felépítésére, a kamarák megválasztására (58, 59. szakasz): csökkenteni szeretnék a képviselôk és a szenátorok számát. A kamarák együttes ülésére (62. szakasz): csökkenteni szeretnék azon események számát, amelyek alkalmával kötelezô a két ház együttes ülése. A parlamenti mentelmi jogra (69, 70. szakasz): a két szakasz összevonásával értelmesebb lenne a fogalmazás. Ezeken kívül: a törvényhozói kezdeményezésre (73. szakasz), a 73. szakasz módosításával üressé vált 75. szakasz hatályon kívül való helyezésére stb.

Úgy tûnik, hogy a kormányzó párt ezen a téren is csak felületes munkát akar végezni, hiszen a legfontosabb racionalizálási feladat, a két ház jogosítványainak elkülönítése⁶, illetve az egykamarás parlament létrehozása lenne. Ez a kérdés azonban - tudomásom szerint - egyelôre nem szerepel a javaslattervezetben.

Teljes mértékben egyetértek Varga Attilával, aki vitaindító írásában az alkotmány 148. szakaszáról (A felülvizsgálás korlátai) igen alapos, elegáns érveléssel bebizonyítja, hogy jogilag helytelen, politikailag értelmezhetetlen, tehát hatályon kívülre kellene helyezni. Azonban úgy gondolom, hogy ezt az alkotmányozó is tudta és tudja. Az alkotmánynak ezt a szakaszát egyféle, a kisebbségeknek és a monarchia híveinek szóló figyelmeztetô (hogy ne mondjam: fenyegetô!) gesztusnak szánta, egyféle "értsen belôle, akit illet!"-nek. Nem hiszem, hogy ezt az egyébként teljesen ostoba és brutális szakaszt (olyan, mint a rendôr gumibotja) a közeljövôben hatályon kívülre fogják helyezni.

A racionalizáló szándékúaknál sokkal érdekesebbek azok a javaslatok, amelyek a jogosítványok átcsoportosítására irányulnak. Az SZDP úgy módosítaná a törvénykategóriákról szóló 72. szakaszt, hogy a sarkalatos (szó szerinti fordítás szerint "szerves") törvények közül kiemelne néhányat. Módosítaná a törvény kibocsátásáról szóló 77. szakaszt is, még pedig úgy, hogy csorbítaná a képviselôk és szenátorok jogosítványait. Módosítaná a törvényhozói megbízásról szóló 114. szakaszt is, mégpedig úgy, hogy homályosan határozza meg azokat az eseteket, amelyek bekövetkeztekor a kormány sürgôsségi rendeleteket bocsáthat ki. Ezekrôl a módosítás-tervezetekrôl egyértelmûen megállapíthatóak, hogy a végrehajtó hatalom jogosítványait kívánják gyarapítani a törvényhozó hatalom, a parlament rovására. Ez még nem volna baj, ha ezek a változtatások az ország érdekeit szolgálnák, de úgy tûnik, hogy nem ezt célozzák meg, hanem azt, hogy az ellenzéki pártok képviselôinek szereplési lehetôségét még jobban csökkentsék.

A parlament felosztásáról szóló 89. szakasz módosításáról szóló javaslat az államfô és a parlament jogosítványait csorbítaná, ismét a kormány javára. A Legfelsôbb Ítélôtábla összetét elérôl szóló 132. szakasz, a Legfelsôbb Ítélôtábla hatáskörérôl szóló 133. szakasz és a meglevô intézményekrôl szóló 151. szakasz módosítására irányuló javaslatok a bírói hatalom jogosítványait csökkentenék, ismét a kormány javára.

Az RMDSZ emiatt a cikkely miatt nem szavazta meg annakidején az alkotmányt, ezt a cikkelyt szeretné módosíttatni azóta. Az érvelése ismert. Leegyszerûsítve: Romániában nemcsak román, hanem más nemzetiségû emberek is élnek, vagyis a román állampolgároknak egy tekintélyes része nem román, ha pedig így van, nem beszélhetünk román nemzetállamról (amennyiben az állam az állampolgárok állama). Románia tehát többnemzetiségû állam és az RMDSZ azt szeretné, ha az alkotmány is tükrözné ezt a valóságot.

Ez az érvelés azonban nem állja meg a helyét és nem is méltányos. Több szempont keveredik benne: a fôleg Hugo Grotius és Rousseau által kidolgozott elméleté (amely erôsen elvonatkoztatott és alaposan elszakadt a történelmi gyakorlattól), valamint azon elméletek szempontjai, amely elméleteket, Rousseau-nak fittyet hányva, a történelmi gyakorlat termelt ki.

Romániában, az országban valóban többféle nép (nemzetiség?!) él, amelyek közül a legszámosabb a román. A román államot⁷ azonban a román nép hozta létre (és csakis a román nép!). Ez az állam már megalakulásakor is nemzetállam volt és a román nép ezt a nemzetállamot már megalakulásának pillanatában - és területi gyarapodásának valamennyi momentumában - rákényszerítette a nem román nemzetiségekre (amelyek, legalábbis nagyrészt, de a magyarság mindenképpen) nem játszottak szerepet a román állam létrehozásában, illetve területi gyarapításában. A román nép a román nemzetállamot eszközként használva kíméletlen asszimilációs politikát, mondhatnók 'háborút' folytatott a nem román közösségek ellen, a "vagy megszokod, vagy megszöksz" gyakorlata alapján. És Romániában lassan "elcsángósodtak", "dísznemzetiségekké" törpültek, vagy megszöktek az örmények, a görögök, a törökök, a tatárok, a bulgárok, a gagauzok. Az utóbbi évtizedekben csaknem teljesen eltûntek a zsidók és a szászok.⁸

Jelenleg - néhány kivétellel - Európa valamennyi állama nemzetállam és belátható idôn belül az is marad. Nem véletlenül. Saját állam nélkül egy etnikai vagy nyelvi közösség csak tengôdik, képtelen magas kultúrát létrehozni. Erôsen ki van téve az asszimilációnak. Hosszú távon megmaradni (de fejlôdni nem) csak akkor képes, ha olyan túlélési technikákat alakít ki, mint a zsidó (vallás/nép/nemzet) vagy a roma - e technikák kialakításának és alkalmazásának minden következményével és kockázatával.

Jelenleg sok divatos teóriát röppentenek fel. Divatos lett az egy idôben zajló "integráció és dezintegráció" folyamatairól beszélni (mintha nem ez a két folyamat játszódna le szüntelenül a történelem folyamán). Divatos lett arról beszélni, hogy az Európai Unióba integrálódó államoknak fel kell adniuk szuverenitásuknak egy részét, tehát a nemzetállamok szuverenitása mind inkább korlátozódik. Ez igaz is, meg nem is. A szuverenitás korlátozása (nem beszélek arról az esetrôl, mikor a természet emel korlátot a szuverenitás elé) ugyanis történhet belülrôl (önkorlátozás) és kívülrôl (nyomásgyakorlás, megszállás). A szuverenitás elvét tulajdonképpen egyik sem csorbítja, hiszen az elsô esetben az állam szuverén módon maga dönt a korlátozás bevezetésérôl vagy feloldásáról, a második esetet illetôleg pedig nincs olyan állam, amely ne törekedne a szuverenitását csorbító helyzet megváltoztatására. Nem hiszem, hogy bármelyik állam alkotmányának tükröznie kellene "a korlátozott és a részleges szuverenitás koncepcióját".

Egyesek már bizonyosra veszik, hogy a sok nemzetállam helyén létre fog jönni az Európai Egyesült Államok, de én nehezen tudom elképzelni azt az Európai Egyesült Államokat, amely megfosztaná a tagállamokat a kilépés jogától. Jelenleg arról is vitatkoznak, hogy átmeneti állapotában Európa a nemzetállamok, a nemzetek, vagy a régiók Európája lesz-e. Van olyan elmélet is, amely szerint a nemzetállamok helyét/szerepét ebben a kialakulandó Micsodában egyfelôl a "szupranacionális" intézmények (Európai Parlament, Európai Bizottság, s ami még kialakul) és a "szubnacionális" egységek (a "régiók" s a régiók intézményei) veszik át. Lehet, hogy így lesz, de ez egyáltalán nem bizonyos. Egy hipercentralizált képzôdmény is elképzelhetô, sok jel mutat ebbe az irányba is.

Nem méltánytalanság ilyen körülmények között azt követelni a román néptôl, hogy szaladjon elôre s valami olyas valamihez alkalmazkodjon, amirôl még senki sem tudja biztosan, hogy mi lesz? Vagyis: szakadjon ki a nemzetállamok sorából alakuljon át "multinacionális", vagyis többnemzetiségû állammá. Láttunk már példákat erre az elôre szaladásra: volt, amikor dagasztotta a szívünket a büszkeség, hogy Magyarország vált 1919-ben a világ második kommunista államává.

Nyilvánvaló, hogy az RMDSZ teoretikusai azért választották ezt a taktikát, mert úgy gondolták, hogy a romániai magyarság jogos igénye (az állampolgári egyenlôség megvalósulása a társadalmi gyakorlatban) ebben a "csomagolásban" "eladhatóvá" válik, és ezzel a globalista érvvel megszerezhetik egyes külföldi globalista körök támogatását. Az utóbbi évek bebizonyították, hogy hiába reménykedtek ebben.

Úgy hiszem, hogy az 1(1) szakasz módosítása helyett a 6. szakasz (az önazonosság joga) módosítására kellene törekedni. Vagyis: el kellene ismertetni a nemzeti kisebbségek korlátozott kollektív jogát.⁹ Egyszerûen azért, mert az egyéni jogokat csak a kollektív jog segítségével lehet érvényesíteni. Ezért van az, hogy tulajdonképpen a legtöbb alkotmány, a román alkotmány is elismeri a kollektív jogot - de csak a domináns nemzetiség számára (2 (1) szakasz: "A nemzeti szuverenitás a román népé" - tehát nem a román néphez tartozó személyeké). A román alkotmány 6 (1) szakasza önmagában is ellentmondásos. Egyrészt használja a 'nemzeti kisebbség' meghatározást - ami közösséget jelent (s a közösséget közösségi jog illeti meg), másrészt a "tartozó személyek" szintagmával a közösségi jogot egyéni jogra redukálja. Úgy vélem, hogy a romániai magyarságnak, mint a román állampolgárok egy tekintélyes hányadának, követelnie kellene, hogy a 6. szakasz deklarálja, miszerint valamennyi nemzeti kisebbségnek jogában áll, hogy létrehozza a maga kulturális autonómiáját (korlátozott kollektív jog), amennyiben igényli azt - a pozitív diszkrimináció elvének kizárása mellett (a visszaélések elkerülése érdekében).

Ki kell mondani az igazságot: azok a "részeredmények", amelyeket az RMDSZ a maga politikájával eddig elért, semmit sem jelentenek az erdélyi magyarság számára abban az értelemben, hogy a legcsekélyebb mértékben sem gátolják meg az asszimilációt vagy a kivándorlást. Legfeljebb elviselhetôbbé, könnyebbé, hosszabbá teszik a haldoklást.

A romániai magyar kisebbség még mindig jelentôs erôt képvisel. Minden alkotmányos, törvények által nem tiltott módszert és eljárást be kellene vetnie annak érdekében, hogy kompromisszumra kényszerítse az államalkotó közösséget, a román népet. Véleményem szerint ez járható út lehetne, mivel az utóbbi években az ismert események következtében erôsen "megszelídültek" térségünkben a nemzetállamok. Nem hiszem, hogy Romániában ma egy "gyertyás tüntetésre" egy "fekete március" lenne a válasz.

Valamikor, az 1954/1955-ös tanévben, amikor Romániában az úgynevezett alkotmánytant tanultam, jól a fejembe vésték az állam lenini meghatározását: "az állam egy olyan gépezet, amely azt a célt szolgálja, hogy egyik osztály elnyomja vele a másik osztályt". Nyilvánvaló, hogy az állam meghatározását csak az osztályharc hevületében lehetett ennyire leegyszerûsíteni, de egy kisebbségben lévô nemzeti közösség tagja - ma még - e meghatározás analógiájára akár azt is mondhatná, hogy "a nemzetállam egy olyan gépezet, amely azt a célt szolgálja, hogy a domináns nemzetiség elnyomja vele a nem domináns nemzetiségeket". Ami szintén túlzás lenne. Mert a nemzetállam nem csak egy ilyen "gépezet".

Tagadhatatlan azonban, hogy a múltban az államnak az osztály- és közösségeket elnyomó szerepe igen nagy volt. Ez az elnyomó szerep azonban az utóbbi ötven évben fokozatosan csökkent és a mai modern euroatlanti államokban nagy szerepet játszik a kompromisszum. A társadalom különbözô osztályai/rétegei kompromisszumot kötöttek egymással és a kompromisszumokat kodifikálták is. Ennek ellenére a társadalom bizonyos régeinek tagjai továbbra is hátrányos helyzetben maradtak más rétegek tagjaival szemben. Tehát hiába deklarálja az alkotmány az állampolgárok egyenlôségét, ez az egyenlôség a társadalmi gyakorlat során nem érvényesülhet maradéktalanul. A kompromisszumokra épülô állam viszont arra törekszik, hogy legalább az esélyek egyenlôségét biztosítsa, és ezért például - pozitív diszkriminációként - a szegényebb diákokat tandíjmentességben, ösztöndíjban részesíti, késôbb visszafizetendô csekély kamatozású kölcsönnel segíti.

A gazdaságilag hátrányos helyzetben lévô rétegek tagjaihoz hasonló helyzetben vannak a nem domináns nemzeti közösségekhez tartozó személyek is. Még abban az esetben is, ha a nemzetállam már nem alkalmazza az erôszakos asszimiláció fegyverét és kodifikálja az önazonosság jogát. Hiába deklarálja a nemzetállami alkotmány az egyenlôséget a különbözô nemzetiségû állampolgárok között, ha a nem románok ezt a jogukat nem tudják érvényesíteni a társadalmi gyakorlat során.

Romániában a nem román állampolgárok hátránya elsôsorban a nyelvi és a kulturális különbözôség miatt jelentkezik. Nem célom, hogy ezeket a hátrányokat felsoroljam, megtették ezt már sokan. Az ezeket cáfolni kívánó román érvekrôl sem bizonyítom be, hogy hamisak, becsületes ember számára ezt nem szükséges bizonyítani. A végsô román érv - becsületes ember esetében is - mindig az:

- "Hát miért nem tanulnak meg románul?!"

Vannak olyan pályák is, amelyrôl teljesen vagy majdnem teljesen leszorították a nem román nemzetiségû román állampolgárokat, például a diplomáciai, a katonatiszti, a rendôrségi, a köztisztviselôi stb. pályákról. Tudnék mondani egy-két ellenpéldát is, de ezeknek a személyeknek az esetében inkább a "magyar származású" jelzôt használnám, mint a "magyart", ugyanis ezek a személyek majdnem teljesen románná asszimilálódtak már.

A nemzeti kisebbségekhez tartozó személy jelenleg csak úgy javíthat a helyzetén, ha megpróbál asszimilálódni, vagy kivándorol az "anyaországba". A nemzetállam pedig - minden nemzetállam - segíti is az asszimilálódási folyamatot. A többi nemzetállam pedig helyeslôleg hunyorog, hiszen maga is az asszimilálódást tartja az egyedüli olyan lehetôségnek, amely megszüntetheti az elôbb felvázolt hátrányos helyzetet.

Az asszimilálódás azonban nem olyan könnyû. Csak akkor sikerülhet valamennyire, ha valaki már a gyermekkorában elkezdi. Vagy úgy, hogy már az óvodában sem az anyanyelven beszél, vagy úgy, hogy - vegyes házasságok esetében - az egyik szülôjével az állam hivatalos nyelvén beszél. A felnôtt korában asszimilálódni vágyó szerencsétlen ember lesz. Elveszíti eredeti közösségét, de anélkül, hogy a másik közösség igazán befogadná. De mi történik, ha nem akar asszimilálódni? Az ilyen állampolgár akaratát nem kell tiszteletben tartani?

Nem értek egyet Kis Jánossal, én nem mennék el ilyen messzire. Elméletileg igaza lehet (akárcsak Jászi Oszkárnak annakidején), de a kisebb nemzetállamok a létezésüket kockáztatnák, ha erre az útra lépnének az elôtt, mielôtt a nagyobbak is ezt az utat választanák. Nincs erre szükség. Csak arra, hogy a nemzetállam "megszelídüljön" és beiktassa az alkotmányba a nemzetiségek közötti kompromisszumot is.

Ennek az írásnak nem az a célja, hogy a szerzô részletesen kifejtse azt, hogy mit ért a kulturális autonómián. Nagyon röviden azt, hogy minden nemzeti kisebbség megkapja azt a lehetôséget, hogy maga építse ki az iskola- és közmûvelôdési hálózatát. A központi költségvetés pontosan kijelöli, hogy az állam mennyi pénzt fordít az oktatásra és mennyit a közmûvelôdési intézmények fenntartására. Pontosan ki lehetne számítani azt az összeget, amely a kulturális autonómiát választó közösséget - a statisztikai adatok alapján - megilleti. A kulturális autonómia tartalmát és korlátait az a nemzetiségi törvény részletezhetné, amelynek kidolgozását - hat hónapon belül! - a régi/új államfô már 1990-ben megígérte.

A kulturális autonómia mellett döntô nemzeti közösség választana egy testületet és ez rendelkezne az összeg felhasználásáról. A magyar közösség biztosan ezt az utat választaná, bár a hátrányokat ezzel sem tudná teljes mértékben leküzdeni. Többletmunkára, áldozatokra kényszerülne, de elvégezhetô többletmunkára és elviselhetô áldozatokra.

Néhány példa: a magyar közösség, ha akarná, nemcsak az erdélyi szórványvidékeken, de még az ókirályságbeli helységekben is létesíthetne iskolákat, gondoskodhatna a tanulók szállításáról, bennlakásáról stb. Ha jól gazdálkodna, ha áldozatkész lenne. A választott testület dolgozná ki az iskolai programokat a vonatkozó törvények alapján. Jobb eredménnyel lehetne tanítani a román nyelvet, ha szakítanának azzal az ostoba szlogennel, miszerint Románia területén a román nyelvet nem lehet idegen nyelvként tanítani. És jobban megismernék a magyar gyermekek a román kultúrát és meg is szeretnék (mert megérdemli), ha - horribile dictu! - a román irodalmat is magyarul tanulnák. Nem is beszélve a történelemrôl és a földrajzról. Nem lenne szükség területi autonómiára, legfeljebb a helyhatósági törvény újabb módosítására.¹¹ Nem lenne szükség pozitív diszkriminációra sem, csak többletmunkára.

Nem lenne jobb a román nemzetállam számára is, ha a magyar nemzetiségû román állampolgárok jobban beszélnének románul és jobban ismernék a román kultúrát? Nem oldaná ez a belsô feszültségeket?

Tudjuk, hogy ôseink, akiknek génjeit örököltük, az emberi faj létrejövetele óta (Ádám és Éva óta!) már számtalanszor cseréltek nyelvet és hazát. Feltehetô a kérdés: miért kell egyáltalán egy nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárnak ragaszkodnia a maga nemzetiségéhez, szülôföldjéhez, mikor kivándorlással vagy néhány generáció szenvedésének árán (asszimilálódás) utódai teljes jogú állampolgárrá válhatnának? De ezt a kérdést akár általánosabb érvényûvé is tehetnénk: miért kell egy kis népnek ragaszkodnia a maga nyelvéhez, szokásaihoz, kultúrájához, mikor anyanyelvének egy 'világnyelvvel' való felcserélése elônyösebb lenne számára? Miért kell egyáltalán az egyénnek ragaszkodnia egy kis és szegény néphez-nemzethez, ha el lehet cserélni egy nagyobbal és gazdagabbal? (Valóban "akarati" kérdés ez, valóban el lehet cserélni?!)

Erre a kérdésre nem lehet a felületes ésszerûség síkján válaszolni, mint ahogyan arra a kérdésre sem, hogy miért ragaszkodunk saját magunkhoz, miért akarunk saját magunk lenni, erényeinkkel, hibáinkkal együtt, miért nem cserélnénk el szüleinket erôsebb, netalán szebb, okosabb és gazdagabb emberekkel. És egyáltalán: miért akarunk élni, életben maradni?! A válasz: mert ilyenek vagyunk, erre "teremtettek", erre "programáltak" bennünket, ezt parancsolja nekünk a bennünk létezô egyik legfôbb 'imperativus' és ennek igazságát jelzi a 'feed back', az 'így érezzük magunkat jól'.

1 Nyíri Kristóf Hajnal István idôszerûsége c. tanulmánya (Magyar Elektronikus Könyvtár). A tanulmány Nyíri Kristóf A hagyomány filozófiája c. kötetében is megjelent. Budapest, T-Twins - Lukács Archívum, 1994. A szerzô eredetileg 1992-ben, Hajnal születésének századik évfordulóján tette közzé a Világosságban.

2 Az elsô ilyen alkotmány Európában az 1791-es francia alkotmány.