Mikó Imrének (1911-1977), a kisebbségjogásznak, jogtörténésznek, publicistának, esszéírónak, szépírónak, a királyi Romániában kisebbségpolitikusnak, a magyar parlament képviselôjének, egykori hadifogolynak, tanárnak, a kommunista rendszer kivetettjének, könyvárusnak majd szerkesztônek - s ki tudja, milyen más minôségét sorolhatnók fel - 1941-ben nagy visszhangot kiváltó monográfiája jelent meg Huszonkét év címmel. Jól tudjuk: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Ennek is. Miután elhagyta a nyomdát, nagy lelkesedéssel fogadták, de élénk vita is kialakult körülötte. Pár év múlva a tiltott könyvek közé került, majd a századvégi rendszerváltás után ismét felfedezték, hasonmás kiadásban újból nyomdafestéket látott. Történhetett bármi ezzel a terjedelmes monográfiával, egy dolog biztos: aki a két világháború közötti romániai magyar nemzetrész történetét tanulmányozza, nem kerülheti meg ezt a mûvet. Annyira közismert és megbecsült lett, hogy talán ismertetni sem kell a tartalmát. Azok számára, akik hatvan év után ma is kiváló forrásmunkaként forgatják lapjait, sokkal hasznosabb, ha felelevenítünk néhány kevésbé vagy egyáltalán nem ismert mozzanatot a könyv kapcsán. Tanulságos lesz ez azok számára, akiket Nagy György így jellemzett: Mikónak "a Huszonkét év címû kiváló munkáját némelyek manapság is úgy szokták olvasni, hogy «kellemetlen» megállapításain átsiklanak"². Nos ilyen "kellemetlen" megállapításokat a korabeli értékelôk is észrevettek, de nem siklottak át felettük. Így bár az akkori visszhang rendkívül kedvezô volt, érdemes szemelgetni a kritikai észrevételekben is, annál inkább, mert a recenzensek gyakran ellentmondtak egymásnak (volt, aki azt dicsérte, amit a másik elmarasztalt), s maga a szerzô reagált az ôt ért bírálatokra, de azok részleges elfogadása mellett is felsorakoztatta érveit.

Egy fontos körülményre fel kell hívnunk a figyelmet: 1940. szeptember 11-én vonultak be Kolozsvárra a magyar csapatok, a könyv 1941 végén jelent meg. Ha a nyomdai átfutási idôt figyelembe vesszük, a szerzônek alig egy év állt rendelkezésére a 326 oldalas munka megírására. A rálátás az eseményekre nyilván hiányzott. Mondjuk 1940 végén arról kellett írnia, hogy 1939-ben a királydiktatúra idején milyen volt a magyar kisebbség politikai helyzete. Meg aztán számolni kell azzal is, hogy sok olyan, akkor élô személyrôl esik szó, aki tevékeny részese volt a megjelenített eseményeknek. Mások saját tapasztalatai, és a szerzô ôket érintô megállapításai nyilván nem mindenben fedhették egymást.

A könyvvel kapcsolatos tárgyi megjegyzések leltározása elôtt érdemes egy pillantást vetni arra, milyen módon értékelték a kortársak a szerzô általános hozzáállását a témához. Szinte egyöntetûen mindenki a tárgyilagosságát dicsérte. Figus-Ilinyi Albert³ az objektivitás mellett a monográfia írójának nagy olvasottságát, szenvedély nélküliségét magasztalta, Juhász István⁴ hasonlóképpen a tárgyszerûségét emelte ki, Makkai László⁵ példásnak nevezi elfogulatlanságát, Siculus⁶ helyesli, hogy a tényekrôl beszél hûvösen, egy aláírás nélküli cikk⁷ utal arra, hogy Mikó, igen helyesen, hidegen ismertet, óvakodik egyes emberek jelentôségének kiemelésétôl, Desseffy Gyula⁸ a szerzô politikai beállítottságából vezeti le ezt az elfogultságtól mentes hozzáállást: "a középúton járó ember, igazságot és egyensúlyt keresô író követelményeinek tesz eleget", Ferencz Gyárfás⁹ a mikói lényeglátást hangsúlyozza. Még egy román nyelven megjelent recenzió¹⁰ sem vonja kétségbe a tárgyilagosságát, igaz, ehhez hozzáteszi, hogy ez a magyarok tárgyilagos véleménye.

Egy másik névtelen cikkíró¹¹ inkább a részrehajlás nélküliségre irányuló törekvésérôl ír, amit, ha nem mindig tudott érvényesíteni, akkor az nem az ô hibája; mindenesetre egy ilyen munka véget vet a hárijánoskodásoknak, a 15-20 pengôs könyvecskék sorozatának, amikor is a szerzôk azt bizonygatják, milyen nagy hôsök voltak a kisebbségi sorsban. Visszatérô motívum az is, hogy objektivitásának azért nem kellett volna addig elmennie, hogy nem minôsíti a kisebbségi élet szereplôit aszerint, szolgálták-e vagy sem a közösség érdekeit. Arató András¹² idônként egyenesen félelmetesnek tartja ezt a tárgyilagosságot, mintha a szerzô félne, nehogy rosszul adagoljon, inkább azt mutatja be, mi történt, de nem tér ki arra, miért történt, nem válaszol ilyen kérdésre, vajon helyes volt-e vagy sem, hogy a kisebbségpolitikusok ezt vagy azt az eszközt használták. Ô is hozzáteszi: a szubjektivitástól mentes Mikó-értékelés erényének azért nem kellett volna átcsapnia abba, hogy a kisebbségi élet fôbb szereplôit nem rangsorolja aszerint, milyen mértékben szolgálták vagy sem a magyar közösség érdekeit. Mások az ellenkezôjét olvasták ki a könyvbôl, nem azt, hogy Mikó senkit nem pellengérez ki, hanem - mint például a Syla¹³ aláírású recenzió - , hogy ez a könyv vád azok ellen, akik sorból kiugorva megbontották a magyar egységet. Benczédi Pál¹⁴ ehhez hozzáteszi: Mikó bebizonyította, a kisebbségi körülmények között a "sorból kiugrók" mégsem tudták megtörni a kisebbségi magyar egységet.

A példaadó tárgyszerûség a könyv akkori olvasóinak némelyikében felhívásnak számított arra nézve, hogy a mások birtokolta faktumokkal egészítsék ki a ténymegvilágító Mikó-mûvet. Ez is a monográfia serkentô hatását igazolja. Ennek tett eleget például Hegedüs Nándor egyik, címében is biztató cikkében¹⁵, kiegészítette a könyv igen alapos dokumentációját, s nyilvánosságra hozta azt a szöveget, amelyet 1934-ben a nagyváradi magyarpárti vezetôség megbízásából a pártvezetôségnek címezve írt. Ugyanaz a szerzô egy másik, ezt megelôzô cikkében¹⁶ beszámol élményeirôl, visszaemlékezik azokra az izgalmas tárgyalásokra, amelyeket a Maniu-kormány idején a közigazgatási törvényrôl folytatott. Így bár Mikó szaktudományos értekezését nem nevezhetjük emlékiratnak (bár voltak, aki ezt tették, például a B. E. kézjegyzett cikk¹⁷ ), emlékirat-töredékekre is ösztönzött.

Egymásnak ellentmondó ítélkezést olvashatunk ki arra nézve, vajon jogászunk a kisebbségi magyar vezetô politikai rétegnek a krónikása-e, vagy méltó helyet kap röntgenképében a kisember is. Az egyik oldalon ott van Juhász István, aki állítja: Mikó emléket emel a magyarság névtelen hôseinek, a másik oldalon olvashatjuk azt a Mikó által visszautasított vádat, mely szerint ez a könyv Bethlen György apológiája volna. A fentihez hasonlóan reflektáló, már említett Siculus is kiemeli, mennyire sokatmondók a tényszerûen bemutatott törvények, intézkedések, de a kötet a 22 év történetét mégis inkább felülrôl, a felsô politikai körökben mozgók szempontjából ábrázolja. Szász Endre¹⁸ egyenesen azt állítja, hogy Mikó "hátulról forgatja a filmet", kínossá teszi az objektivitását az, hogy "a felülkerekedett politika tetején ô is ott úszik", más szóval: annak a politikai vezetô rétegnek a szemszögébôl ábrázol, amelynek ô maga is tagja.

A két véglet között helyezkednek el a kiegyensúlyozott ítélkezések. Így László Dezsô¹⁹ megelégedését fejezi ki afelett, hogy a romániai magyar nemzeti közösség önvédelmi harcában megelevenednek mind a vezetôk, mind az egyszerû emberek, észleli ugyan, hogy a magyar politikusok képét élesebb körvonalakkal rajzolta meg, de állítja: a szerzô semmiképpen nem az elit történetét írta meg.

A személyhez kötôdésnek volt egy másik összetevôje, s ebben sem mutatkozott meg egyszólamú visszhang. Padányi Gulyás Jenô²⁰ igazat ad Mikónak abban, hogy az önigazoló szándék és a mártírszemlélet nélkül tart tükröt a közelmúlt elé. Nem zárja ki, "lehetnek Mikó könyvében részletek, amelyek bírálat tárgyává tehetôk. Ezt az idô és a tudomány elvégzi, ha kell." De azt sugallja, hogy múltfeltárásában egyelôre ne valakiknek az igazolását vagy cselekedeteinek felmagasztalását végezzük el. (Ismét a történelmi távlat hiánya.) Ezzel szemben Paál Árpád²¹ szerint az önigazoló szándékok és a mártírszemlélet nem zavarhatják a 22 év történéseinek megírását, mindkét említett tényezô felvonultatásából is összeállhat a történelem. Más szóval: a történelmi madártávlat hiánya ne akadályozza meg a "kegyetlen szókimondást", vagy ha úgy tetszik, saját érdemeink, saját igazi szenvedéseink vagy mások álmártíromkodásának ábrázolását.

Mának szóló tanulság levonására ösztönöz a könyv körüli ilyen korabeli vita. S ez talán hasznosítható azok számára, akik ma felbecsülhetetlen dokumentumként forgatják lapjait. E következtetések elôtt talán Makkai László egyengette leginkább az utat. A majdnem egy idôben megjelent három könyv - a Mikóé, Ligeti Ernô Súly alatt a pálma (kiadási év nélkül) és Tusa Gábor Harcunk Erdélyben magyarságunkért. Húsz év jellemrajza (1942) - összevetésébôl megfogalmazza a kulcskérdést: "tisztán áll elôttünk a választási kényszer: vagy emberek vagy eszmék történetét kell megírni, a kettôt együtt ma még aligha lehet."²² Az ô megvilágításában az életmûben kölcsönösség van a különbözô eredetû és célú világnézeti irányok s az ezeknek megfelelô aktivitás között. Szerinte - bár a cselekvés és a világnézet egybekapcsolódik - akkor (a történelmi távolság hiányában) jobb, ha lemondunk a nevekrôl, inkább az eszmék küzdelmét vázoljuk fel, miként azt Tusa teszi. Hatvan év után a felülnézet ilyen hiánya eltûnt. Ma már nem merülhet fel így a kérdés: vajon a húszas-harmincas évek kisebbségi létküzdelmeiben a tényekre összpontosítsunk, elvonatkoztatva az eszmék hordozóitól, vagy azokra a személyekre, akiknek munkásságán keresztül a fôleg politikai doktrínák életre keltek. A személyt és eszmevilágát, a tetteket és a tettek végrehajtóit ma már aligha választhatja el egymástól a kor kutatója.

A megközelítési mód kapcsán felmerült eszmevillongás mögött végsô soron egyes események megítélésében megmutatkozó divergencia lapult meg. Ezek közül az egyik ma már aligha releváns szempont ez: a közvetlen átélés, az eseményekben való részvétel mennyire befolyásolja az értékítéleteket. Mikónak többen (így Árvay Árpád²³) szemére vetették, hogy mivel a kisebbségi sors elsô szakaszát egészen fiatalon élte át, az élmények nyomán megírt rész, és az ezt megelôzô, a kisebbségi sors kezdetét bemutató fejezetek között aránytalanság van - nyilván az elôbbi javára. Jancsó Béla ²⁴ igyekszik feloldani ezt. Ô a könyvet ismertetônek, emlékeztetônek és összefoglalónak minôsíti, s hozzáteszi: mindhárom kritériumnak egyenlô mértékben lehetetlen eleget tenni. Az emlékek hiányában az elsô rész csakis ismertetô lehetett, a politikai élet szereplôi itt találhatnak hézagokat, ugyanis az adatok híján teljes képet nem lehetett alkotni e korszakról. A mai kutatókat is ösztönzô következtetést vont le ebbôl: a további adatgyûjtésnek elsôsorban éppen ezt, a közvetlen emlékezetbôl jórészt kihullott ténysort kell feldúsítania.

Több oldalról tûz alá vették a szerzôt. Nem egy recenzense - mint például a már említett Thury Lajos - pozitívumként könyveli el, hogy Mikó és az általa fémjelzett politikai vonalvezetés a román és magyar nép közötti együttélés lehetôségeinek megtalálására törekedett. D. M. ilyen elismerô mondatot vetett papírra a szerzôrôl: "Felfedi a magyarság körében is megmutatkozó hibákat és a román néppel szemben nem vezeti tollát elfogultság, mert a két nép közötti együttélés lehetôségének megtalálását tartja nemzeti politikánk egyik legfontosabb feladatának."²⁵ P. Szentmártoni Kálmán ²⁶ viszont - bár egészségesnek nevezi a szerzô történelemszemléletét - egyes román politikusok "idealizálására" utal, így kifogásolja a könyvben azt, hogy írója I. G. Ducaban "a liberális párt utolsó európai vonalú politikusát" látta, holott a recenzens szerint a balkáni színezet a legnagyobb liberális politikusoknál is elô-elôtûnik.²⁷ Paál Árpád idézett cikksorozatában pedig kételyeket támaszt Mikónak - és rajta keresztül a magyarpárti politikának - a Nemzeti Újjászületési Fronthoz való viszonyára nézve. Ez egyébként megszokott volt, hiszen ezt megelôzôen, amikor az erdélyi magyarság megalakította a Magyar Népközösséget és belépett a fasiszta ízû, a totalitarista diktatúrát elôkészítô szervezetbe, sokan ezt az aktust úgy értékelték, hogy az erdélyi magyar politikusok "beadták derekukat" a románoknak.

Különös sors várt Mikóra: voltak, akik kifogásolták, hogy a bécsi döntés után, miért nem a megtorlás szószolója lett, mások pedig egyenesen románbarátsággal vádolták, ha ezt egyáltalán vádnak lehetett nevezni.

Akadtak ugyanakkor olyanok, akik kifogásolták, hogy a gyérebb tényanyagra építkezô részben, amikor a kisebbségi szervezkedés megindulásáról ír, elrajzolja egyes politikai csoportosulások szerepét, ezek a fejezetek halványabbak, mint azok, amikor az aktív politikusként átélt periódus - fôleg a Nemzeti Újjászületési Fronthoz való viszony - mérettetik meg.

Leghevesebb bírálói a már említett Szász Endre és Paál Árpád voltak. Szász úttörô munkának tartotta ugyan a Huszonkét évet , de felrótta szerzôjének, hogy eljelentéktelenítette a kisebbséggé válás kezdeti passzív ellenállási szakaszát. S ezzel kapcsolatban az említett cikkében olyan szentenciát vet papírra, amellyel kapcsolatban a szakemberek napjainkig menôen nemigen értenek egyet (ám vitatkoznak felette). Szerinte az erdélyi magyarságnak a rendíthetetlensége, a passzív ellenállása a békeszerzôdés megkötéséig indokolt volt. (Arról nem szól, hogy ennek milyen káros következményei lettek.) Paál Árpád ²⁸ még "überel" is, a passzív rezisztencia korszakában a magyarság megszervezését jellemzô politikai nézeteltéréseket holmi kis torzsalkodásoknak nevezte, s állította: ebben a kvázi-tétlenségben jelentôs megalapozó alkotások születtek.

Ez a látószög tulajdonképpen a Magyar Szövetség szerepének látszat-leértékelése elleni kifogásba torkollik, közvetlenül érinti az Országos Magyar Párt megalakulásának majd mûködésének elbírálását. Paál beállításában a Szövetség a maga programjában a korábbi magyarországi pártmegoszlás helyett felvázolta az itt élô magyarság közösséggé kovácsolásának célját. Ezzel a cikkíró a prioritást vindikálja e szervezetnek, nem mondja ki, de sejteti, hogy a Magyar Párt tulajdonképpen átvett egy már létezô programot, vagy legalábbis annak elemeit. Azért sem helyesli azt, hogy Mikó úgymond lebecsüli a Magyar Szövetséget, hiszen ebben a szervezetben jelen voltak a kezdetben kiformálódó pártok - így a Magyar Néppárt -, s a szövetség az 1922-es választásokon egységesen lépett fel, létét nem veszélyeztette a pártok egymás elleni harca. Szász Endre addig is elmegy, hogy megkérdôjelezi az országos Magyar Párt létrehozásának helyességét, még azt a feltételezést is felvillantja, mi lett volna, ha a magyarság két pártba tömörült volna, s azok pártszövetségben harcolnak? Ez nyílt kihívás volt a Mikó által is képviselt reformcsoporttal szemben. Szász e tömörülés tevékenységében egységbontást látott, megalapozatlannak vélte kisebbségpolitikusunk azon értékelését, mely szerint a reformtömörülés "népies irányzat" volna, hiszen - állítja Szász - tagjai egytôl egyig értelmiségiek. (Mintha a népképviselet feltételezné, hogy ezt a hivatást csak az egyszerû földmûvesek, a kétkezi munkások vállalhatnák.) A magyarpárti politikusok szemére veti, miszerint kacérkodtak Bukaresttel, balfogásnak minôsíti, hogy a reform vonal úgymond feladta az ellenzéki politizálást. Szász szerint a sérelempolitika hasznosabb lett volna. (Mintha a Magyar Párt nem folytatott volna ilyen politikát.) Hibának könyvelte el, hogy a sérelmekkel szemben a magyar politikusok az erélyes fellépés helyett az "asztal politikát" (az egyezkedést) választották, ennek gazdasági téren esetleg lehetett kedvezô következménye, de a kisebbségi probléma megoldásában nem.²⁹

Érdes szavak ezek, tulajdonképpen megkérdôjelezik a monográfia egész bemérését. Mikó ugyanis - s ezt egyesek, így Thury Lajos³⁰ észrevették és értékelték, bár mások, mint fentebb kiderült, éppen hogy elmarasztalták - a Magyar Párt szempontjából értékelt. (S ez nem is lehetett másként, hiszen Mikó ennek a pártnak egyik vezéregyénisége volt.)

S ezzel magára zúdította mindazok haragját, akiknek (akár személyesen) valami osztanivalójuk volt a romániai magyarság akkori egyetlen parlamenti pártjával. Paál Árpád³¹ szinte személye elleni támadást vélt felfedezni, és - a könyv tárgyilagosságát felmagasztaló számos elemzéssel szemben - egyenesen a szubjektivitást olvasta rá Mikóra, amiért elsôsorban a kolozsvári lapokra és a bukaresti parlamentbôl szerzett ismeretekre támaszkodott kötetének megírásakor. A személyes sértôdés kiderül abból is, hogy alaptalannak tartja Mikó megállapítását, mely szerint a Magyar Párt és a sajtó között ellentétek lettek volna, tévesnek minôsíti azt a kitételét, hogy a párt csak a radikális Keleti Újság átvétele után tudott hathatósabb sajtópropagandát folytatni. Paál szerint 1926 óta a párt hivatalos lapja az Újság, s ezt helyezte szembe a Keleti Újsággal. Kiélezte a két lap közötti ellentmondást, állította, hogy a Keleti Újság eladta magát a pártnak, s az Újságnak ezért kellett megszûnnie. Az ilyen kirohanások megértéséhez elegendô annyit mondani, hogy Paál Árpád az Újság fôszerkesztôje volt. Még anynyit, hogy ez a cikk a Magyar Lapokban jelent meg, amely Mikó szerint beállítottsága miatt szemben állt a Magyar Párttal. A két háború közötti romániai sajtótörténelemmel foglalkozók számára ez a pengeváltás ma is érdekes téma.

Jakab Antal³² is felvette a kesztyût. Nem akart igazságot osztani, két táborról szól a magyar politizáláson belül, de mindkettôben fellel kivetendô salakot. Az egyik szerinte az ún. intranzigens magyarok csoportosulása, akik nem akartak részt venni semmiféle közösségi munkában, mindegy volt nekik, mi történik az itt élô magyarokkal, igyekeztek elszigetelôdni, siránkoztak a Trianon miatt bekövetkezett balsors felett (s reménykedtek ennek visszacsinálásában). A másik a "szervezô típus", ez a magyarpárti gyakorlat, csakhogy ez a politikai kurzus jórészt az arisztokráciának és a középosztálynak az irányítása alatt áll, s a népi jelleg hiányzik belôle, nem tud tért hódítani.³³ Az ilyen hangvétel túlnô a már említett, egyesek által kifogásolt megközelítési módon, mely szerint a könyv szerzôje állítólag nem eleveníti meg a népi erôket. Ez már tartalmi kérdés, arra utal, hogy maga az a politika, amelyet Mikó ábrázol, elhibázott volt, mert hiányzott a népi bázisa.

Balogh Edgár³⁴ ugyanilyen hanghordozásban, néha árnyaltabb, néha szókimondóbb. A Mikó képviselte konzervativizmus javára írja, hogy annyiban engedett a demokratikus fejlôdésnek, amennyiben a kisebbségre nehezedô elnyomás nivelláló ereje a vezetô magyar arisztokráciát és polgári réteget társadalmilag közelebb hozta a néphez. De az éles kritika sem maradt el: "Mikó radikális ifjúsági múltja ellenére is szembehelyezkedik a paraszti és munkástömegeket mozgósító kisebbségi törekvésekkel, az Országos Magyar Párt vezérének, gr. Bethlen Györgynek ama nézetét teszi magáévá, hogy egy kisebb egységes csoport eredményesebb munkát tud végezni, mint a nagyobb, széthúzó tábor, ha ez utóbbi jobban is visszatükrözi a közvéleményt."³⁵ (Megemlíthetjük ennek kapcsán Arató András³⁶ ehhez hasonló véleményét, aki szerint ez a Mikó-mû elôrelépést jelent ugyan nevezetes tanulmányához, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés címûhez viszonyítva, de fiatalkori szociográfiai értekezése nyíltabb, félreérthetetlenebb. Egyszóval akkor radikálisabb volt.)

Érdekes megfigyelni, hogy a Huszonkét év Budapesten jelent meg ugyan, de a magyarországi visszhang összehasonlíthatatlanul kisebb volt, mint az erdélyi. Tételezzük fel azt, azért történt így, mert az erdélyieket ez a húsukba vágó téma jobban foglalkoztatta, vagy állítsuk inkább, miszerint Magyarországon kevésbé voltak fogékonyak az emberek az erdélyi magyar nemzetrész szenvedései iránt? A tényeken egyik megállapítás sem változtat. A budapesti Társadalomtudomány címû tekintélyes folyóirat inkább csak "kipipálta" a témát, 17 sorban számolt be a könyvrôl.³⁷ (Igaz, hogy dicsérte.) A Magyar Csillag³⁸ mindössze egyoldalas recenziót jelentetett meg. (Igaz, hogy ebben magas színvonalú politikai munkának minôsítik, amelyben kortesbeszédre utaló egyetlen mondatot sem találunk.) A Magyar Szemle³⁹ hasonlóképpen több Erdélyben megjelent könyv recenziója közé helyezte el az egyébként ugyancsak igen pozitív minôsítését. ("Munkája nagy érték, alapja lesz még eljövendôknek" - írja.) S egy jellemzô epizód: Mikó levélben az Országos Közoktatási Tanács Ifjúsági Irodalmi Bizottságához fordult, kérte a könyv terjesztését a tanári könyvtárakban. A Mikó-hagyatékban található válaszlevélben egyebek mellett az állt, hogy e kérelem "érdemi elintézésre csak hivatalos szakbírálati eljárás után kerülhet sor." Mintha az országos visszhang nem lett volna elegendô a kérés teljesítésére.

A kötet szerzôje nem hagyta szó nélkül az ellene felhozott, igen gyakran alaptalan bírálatokat. Válaszolt rájuk az Ellenzékben⁴⁰. Tisztázó írása igen fontos azoknak, akik ma is elsôkézbôl való információs forrásnak tartják ezt a monográfiát. Mindenekelôtt eloszlat egy mûfaji félreértést: ezt a könyvet nem a kisebbségben élt magyarság huszonkét évének történelmi monográfiájaként írta. Így senki ne rója fel neki (mint Szász Endre teszi), miért nem foglalkozik a kisebbséggé válás korszaka elôtti történésekkel. Könyve ugyanis - miként az alcím is meghatározza - az erdélyi magyarság politikai története 1918-1940 között.⁴¹ Ebben az értelemben monográfia. Senki ne keressen benne mondjuk gazdasági, társadalmi vagy szellemtörténetet.

Egyetértett a hozzászólók bírálatával abban, hogy a román uralom alatti magyar kisebbségtörténet minden részletét akkor még nem lehet megírni, ennek tárgyi és politikai okai vannak. Egyebek mellett az, hogy a dél-erdélyi magyarokról csak elôvigyázatosan lehet szólni, mert ha nem ezt tennôk, a rájuk vonatkozó egyes információk nyilvánosságra hozatalával csakis nekik okoznánk gondot A "fél-erdélyi" szempontú átfogó monográfiához azonban hozzá kell kezdeni, s miért ne éppen a politikum nyomvonalán. Célja megindítani egy kibontakozó, átfogó folyamatot. Ez ma is ösztönzô program, hiszen amit Mikó elkezdett, az azóta sem teljesedett ki. Meg aztán érdemes figyelmeztetni: könyvét ne úgy kezeljük, mintha megszorítás nélkül az egész két háború közötti erdélyi kisebbségi magyarság mindenoldalú politikai mozgásának teljes tükre lenne, annak ellenére, hogy események lezajlása idején még ismeretlen volt a késôbbi észak- és dél-erdélyi megoszlás, s a politikai mozgástér egész-erdélyi volt. Megírásakor ugyanis az összmagyar kisebbségi szempont már megcsorbult. Ekképpen Mikó mûve az egész két háború közötti, számbeli kisebbségben élô romániai magyarság politikatörténeti monográfiája ugyan, de a megosztott Erdély szempontjait figyelembe véve.

Érdekes, ahogyan Mikó lereagálja azt a többszörösen megfogalmazott kritikai észrevételt, mely szerint a magyar kisebbségpolitikában nem mondta ki, kik tévedtek, és kik haladtak az igaz úton. E bírálói között voltak olyanok, akik az egyes társadalmi osztályok helyzetét és törekvéseit tartották mérvadónak a kisebbségpolitikusok megítélésben. Mikó átvágja ezt a gordiuszi csomót: nem kell ellentmondást keresni e két oldal között, ezek is, azok is egymásra vannak utalva, az erdélyi kisebbségpolitikának az a tragikuma, amikor nem egymásért, hanem egymás ellen harcolnak. Ez - bár itt nem mondja ki szó szerint - az elvtelen magyar egység Mikó által felvállalt politikai hitvallása. A kommunista baloldal igyekezett tûzzel-vassal irtani ezt az osztályokat úgymond egybemosó ideológiát, a tévedés és igaz út minôsítést aszerint osztogatta, hogy ki ítélte el, ki fogadta el az osztályellentéteknek ellentmondó elvtelen egység jelszavát. Tévedés ne essék! Mikó szótárában az elvtelen nem azt jelentette, hogy mindenki elvek nélkül kerüljön be a magyar nemzetrész egységébe. Csak arra szólított fel, hogy mindenki tegye zárójelbe elveit akkor, ha azok megbontanák az egységet.

Nem tartotta megbélyegzônek kritikusainak azt a kifogását, mely szerint könyve túl "hûvös", s a mai szenvedélyektôl izzó politikai életben, amikor személyeskedni kellene, minden irányban elôzékeny. Vállalta ezt, sôt általánosított: "Lehet, hogy annak van igaza, aki ezzel kapcsolatban a «gironde» szerepet osztja ki nekem, de ez a szemlélet, meggyôzôdésem szerint, az erdélyi politika ôsi hagyományaiban gyökerezik" - írta.⁴²

A szakíró visszautasítja azt a besorolást is, mintha a memoárirodalomban volna a helye mûvének. A személyes tapasztalatait, emlékeit a tényleges folyamatokról csak beleszövi (ott, ahol ez egyáltalán lehetséges) a politikatörténeti jelenségek alakulásába anélkül, hogy ezzel szubjektivizálná azt, ami ténylegesen végbement. Elismeri a hiányokat felemlítô megjegyzések jogosságát arra nézve, hogy a passzivitás korszakát, a Magyar Néppárt, a Magyar Szövetség munkálkodását halványabb színekkel festette meg; a magyarázat azonban kézenfekvô: erre a korszakra nézve van a legkevesebb dokumentum. Azt azonban határozottan visszautasítja, mintha a reformcsoport sugallatára méretezte volna túl e politikai csoportosulás szerepét, vagy egyáltalán valaki/valakik - mondjuk Bethlen György vagy Bánffy Miklós - kívülrôl inspirálta volna, mit írjon.⁴³ "Mindezekkel szemben - írta - elsôsorban azt kell leszögeznem, hogy könyvem minden külsô befolyástól mentesen, csak az én egyéni álláspontomat képviseli. Hiába keresnének mögötte hivatalos vagy félhivatalos támogatást; megjelenéséhez kizárólag egy önzetlen kiadó nyújtott segédkezet." ⁴⁴

Ha ehhez hozzátesszük egy másik megállapítását, mely szerint a könyv körüli vita ellenére nincs semmi hozzátennivalója vagy elvennivalója ahhoz, amit írt, bizton állíthatjuk: ma is egy autentikus, senki által nem manipulált szerzô jól megalapozott magánvéleményeként tanulmányozhatjuk ezt az értékes kordokumentumot.

Mikó Imre hagyatékából értékes anyag került elô: a Huszonkét év eredeti kézirata. A szerzô végleges szövegnek szánta, mégis vannak benne módosítások. A kézirat elsô oldalára saját kezûleg ráírta: "Kézirat Gyárfás Elemér javításaival". Érdemes nyomon követni ezeket a politikustársától származó módosításokat, amelyeket Mikó messzemenôen elfogadott. Kiderül belôlük, hogy Mikó, aki késôbb egyértelmûen leszögezte: a monográfia kizárólag "egyéni álláspontját" tükrözi, ezt a saját véleményét a meggyôzô észrevételek alapján is alakította. Ugyanakkor a változtatások elfogadásával bizonyította, mennyire nyitott volt akkor, amikor elôzô saját elképzelését valaki (s így ô maga is) pontosította, vagy egyenesen korrigálta.

Az alábbiakban megjelöljük a Studium kiadásában Budapesten 1941-ben megjelent könyv azon oldalait, amelyeken a nyomtatott szöveg - Gyárfás Elemér észrevételei alapján - más, mint az eredeti kéziratban. Az oldalszámok után aláhúzva közreadjuk Mikó eredeti változatát, utána dôlt betûkkel a Gyárfás-javasolta változtatást, elôrebocsátva, hogy a könyvbe végül az esetek nagy többségében a dôlt betûs szöveg került be. S néhány megjegyzést fûzünk e módosításokhoz. Az apró, jelentéktelen, inkább stiláris vagy a tartalmat nemigen érintô simításoktól (mint például "pápisták" helyett "katolikusok") eltekintünk.

5. o. Az Elôszóban a szerzô megállapítja, hogy a bécsi döntés után nem látott napvilágot olyan összefoglaló tanulmány, mely az erdélyi magyarság "kisebbségi harcait tudományos alapokon és ..." a közírás módszereivel tárná a magyar közönség elé. Gyárfás javítja az aláhúzott szövegrészt: "kisebbségpolitikai történetét". A címoldal hiányzik a kéziratból, így nem lehet tudni, hogy a könyvben feltüntetett mûfaji megnevezés a cím után - Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-tôl 1940. augusztus 30-ig - nem éppen Gyárfás sugallatára került oda. Mikó késôbb mindenesetre következetesen a gyárfási megnevezést használja.

29. o. A román földbirtokreformról Mikó ezt írta: "Erdélyben elôször összeírták, hogy mit kell elvenni s ennek csak aránylag kis részét osztották szét a földigénylôk között, a többit me gtartották állami tartaléknak (rezerva)." Gyárfás javasolta e mondat folytatását a következôképpen: "s az állami szervek és magánosok a legkülönbözôbb üzérkedést folytatták az így megkaparintott erdélyi földdel." Mikó elfogadta ezt a kiegészítést, ekképpen egyetértett azzal, hogy a visszaélések nem merültek ki a földosztással, a kapott földdel való üzérkedés révén tovább folytatódtak.

34-35. o. Mikó ezt írta: "A csíki magánjavakat azzal az ürüggyel, hogy ennek területét az osztrákok a XVIII. század folyamán Románia testébôl szakították ki, minden ellenszolgáltatás nélkül, egész terjedelmében, minden ingó vagyonával együtt kisajátították az állam javára." Gyárfás az aláhúzott megfogalmazás helyett ezt javasolta: "1769-ben történt határrendezés folytán Erdélyhez visszacsatolt havasokat az állami tulajdon és «Csíkmegye közönsége» császári kegy folytán csak haszonélvezôje volt..." s a "kisajátították" helyett "elkobozták". A Gyárfás-féle módosítás itt nyelvtanilag kifogásolható, helyesen "havasoknak" "havasokat" helyett. A pontosítást Mikó kis kihagyással elfogadta ily módon: "... azzal az ürüggyel, hogy az állami tulajdon...", s a folytatás a Gyárfás-beszúrás, kihagyva az "1769-ben történt határrendezés folytán visszacsatolt havasokat" szövegrészt. Az eltekintés a konkrét történelmi megjelöléstôl talán azt sejteti, hogy Mikó - mivel nem kisebbségtörténetet írt - nem akart kitérni a történelmi elôzményekre, ezekbôl csak annyit említ, amennyi a kisebbségi helyzetre átsugárzik.

58. o. Mikó ezt írja az 1926-os választásokról: "Az eredményt a körzetvezetôk a megyei választási irodához terjesztik be, ahol a központi választási bizottság kiszámítja a pártok arányát és szétosztja a mandátumokat." Gyárfás az aláhúzott szövegbe az "ahol" elé beírta: "ez pedig az igazságügy-minisztériumba" E változtatás elfogadása látszólag jelentéktelen, s mégis fontos. Szemlélteti, hogy ha választási csalásról van szó, akkor ez nem csak alacsonyabb, hanem minisztériumi szinten is bekövetkezhetett.

60. o. Mikónak a Patria címû lapból vett idézetébôl kimaradt egy fontos mondat. A Mikó-szövegben ez olvasható: "... román választókat lôttek agyon Megölték ôket azért, hogy ne szavazhassanak románokra. Szavazhassanak Barabás Bélára, aki egy életen keresztül üldözött mindent, ami román." A mondat így értelmetlen. Akiket megöltek, szavazhassanak? Gyárfás beszúrta a kihagyott mondatot a "románokra" szó után: "Nagyromániában a magyar, szász, zsidó és cigány a csendôr védelme alatt áll. Szavazhat [ s nem "szavazhatnak"] Barabás Bélára ." Ez a kiegészítés fontos, aláhúzza, mennyire képmutató volt az akkori román sajtó akkor, amikor a kisebbségek üldözésének korszakában a magyar, szász, zsidó és cigány úgymond csendôri "védelmérôl" ír.

71. o. Ugyancsak az 1926-os választásokról szólva a kéziratban ez olvasható " ... az 1926. májusi parlamenti választás azonban beigazolta, hogy tényleg tiszta választásokon a magyar tömegek a Magyar Párt mellett nyilatkoznak meg." Gyárfás az aláhúzott szintagma helyébe ezt írta (s ezt fogadta el Mikó): "ha az erôszak nem játszik közbe". Minden bizonnyal Mikó is rájött, hogy mondata feltételezi, hogy 1926-ban "tényleg tiszta választás" zajlott le Romániában.

88. o. "Bármennyire is tetszetôs tétel volna, a magyarság társadalmi és politikai életében felmerülô ellentétek nem az osztályok szerinti megoszlás után igazodtak, hiszen grófot éppen úgy találhatunk a baloldalon, mint a szélsô jobbon..." - áll a kéziratban. Gyárfásnál a kijelölt szöveg javítása: "nem a társadalmi osztályok magatartására vezethetôk vissza ..." A könyvbe így került be. Ennek a Gyárfás-féle finomításnak az elfogadása szemlélteti, hogy Mikó nem volt a szó szoros értelmében "osztályharcos" politikus, miként azt a kommunista baloldal - magához édesgetve - néha állította róla. Hiszen hajlandó volt feladni az "az osztályok szerinti megoszlás" szókapcsolatot a "társadalmi osztályok magatartása" javára, amibôl hiányzik az osztályharcra még csak emlékeztetô "megoszlás" is.

119. o. Nem lehet tudni, vajon Gyárfás javaslatára, de Mikó kihúzta a következô mondatot a kéziratból: "Különben is a kisebbségi jogi irodalomban tisztázott kérdés, hogy a kisebbségi panaszt nem lehet ahhoz a feltételhez kötni, hogy belföldi fórumok elôzôleg kielégíttessenek." Ez kényes kérdés. Addig, amíg a Népszövetség mûködött, különleges esetekben valóban lehetett hozzá fordulni akkor is, amikor helyi-országos szinten minden fórum nem utasította el a kérést. De ebbôl nem lehetett egyetemes elvet faragni. Ezt láthatta be Mikó, amikor a viták elkerülése végett inkább lemondott megállapításáról, amely ebben a formában nyilván ma, hatvan év után sem érvényes.

198. o. Itt hosszabb módosító javaslatot olvashatunk. A kéziratban ez áll: "Hitler uralomra jutása és elsô sikerei a román politikai életben is mély nyomokat hagyott, s a román nacionalizmus kivirágzásához az olaszokkal való rokoni kapcsolat idônkénti felújítása és a magyar revíziós mozgalom elleni küzdelem is hozzájárult. Károly király felismerte az európai politikában történt eltolódást és Goga uralomra hívásával kísérleti ballont engedett fel." Gyárfás piros ceruzával bekarikázta a "mély" szót, s a lapszélre odaírta. "Ne!" E szövegrész helyett a következôt javasolta: "Hitler uralomra jutása és az elsô nagy sikerének hatása alól a román politikai élet sem tudta kivonni magát s a román nacionalizmus kivirágzásához az olaszokkal való rokoni kapcsolat felújítása és a magyar revíziós mozgalom elleni küzdelem is hozzájárult. Ezért Károly király Goga uralomra hívásával kísérleti ballont engedett fel." Mikó szó szerint így jelentette meg könyvében ezt a passzust. Mindebbôl kiolvasható valami: Mikó megláthatta, hogy Gyárfásnak igaza van. (Bár ezt az utókornak kellett/kell igazolnia.) Románia fasizálásakor a legnagyobb veszélyt a vasgárda uralomra jutása jelentette Így mindaddig, amíg a király a legionáriusokat úgy, ahogy féken tudta tartani, aligha állíthatjuk, hogy a fasizmus (egyelôre 1938-ban) mély nyomokat hagyott az ország kormányzásán. Való igaz, hogy megnyílt az út a királydiktatúra, a totalitarista állam, a korporatista (tehát fasiszta) színezetû államalakulat bevezetése elôtt. Goga kormányát azonban ekkor még úgy is lehetett minôsíteni, mintha a nyílt vasgárdista-fasiszta doktrínával szemben az enyhébb fasisztoid színezetû változat lett volna. Mikó ezzel a pontosításával lehetôvé tette, hogy a Romániában elôretörô fasizmus térhódításában érzékeltethessék a fokozatosságot.

218. o. A Nemzeti Újjászületési Front és ezen belül a Magyar Népközösség megalakulásáról Mikó a kéziratban így vélekedett: "Most már a kormány kereste a módot és alkalmat arra, hogy az állampártba a magyar néptömegeket is bevonhassa." Gyárfás itt látszatra lényegtelen változtatást javasol: a "bevonhassa" szó helyett a "megnyerje" kifejezést. Ám e mögött mély mondanivaló húzódott meg. Már bevonni a hatalomba valakit/valakiket, és megnyerni ôket. Ez utóbbi még nem feltételezi, hogy bevonták a hatalomba. Mikó jó érzékkel rájött e különbségre, s engedett Gyárfásnak, ezzel a Nemzeti Megmentési Front keretei közé tartozó, a Magyar Népközösségben kifejtett tevékenységét is minôsítette. Lehet, hogy csak utólag, de meglátta, hogy a magyarság részvétele e szervezetben nem hatalomközelséget jelentett, hanem csak azt, hogy részt vesz egy intézményben, amely a hatalmat gyakorlatilag a magyarok nélkül gyakorolja.

288. o. A Nemzeti Újjászületési Frontban résztvevô kisebbségi politikusok és a király viszonyáról, jelesül a egyik királyi fogadásról a kéziratban ilyen jellemzés található: "A királyi fogadás a legbarátságosabb légkörben zajlott le. A kormány tagjai és a román közélet elôkelôségei sorra ismerkedtek meg a magyar fronttanácsosokkal, a legelôzékenyebb G. Gafencu külügyminiszter volt, aki kéréseinket mindig támogatta, s az ebéd utáni cercle keretében a király elsônek Bánffy Miklóssal hosszan elbeszélgetett és biztosította ôt a magyar kérdés iránti jóindulatáról."⁴⁵ Gyárfás ennél a szövegrésznél erélyes volt, piros ceruzával aláhúzta azt, hogy "legbarátságosabb légkörben" "a legelôzékenyebb G. Gafencu külügyminiszter volt, aki kéréseinket mindig támogatta," kihúzta, hogy "az ebéd utáni cercle keretében a király elsônek Bánffy Miklóssal hosszan elbeszélgetett és biztosította ôt a magyar kérdés iránti jóindulatáról". A könyvbe ezek után ez került be: "... a király ebéden látta vendégül a megjelenteket [Nincs szó arról, hogy sorra megismerkedtek a magyar fronttanácsosokkal] Az ebéd utáni cercle keretében a király Bánffy Miklóssal is elbeszélgetett." E találkozás kedélyességét rontotta a következô, a könyvben benne maradt mondat, amely szerint "Az ünnepi hangulatot csak az zavarta meg hogy elmaradt a február 27-i közkegyelem, ami sok magyar politikai fogoly szabadulását jelentette volna." Gyárfás javaslatának elfogadása sok mindent megmagyaráz a Mikó féle önrevízióról. Tudni kell, hogy az általa leírt ebéden ô is ott volt. Minden bizonnyal megtévesztette a román politikusok fehér asztal melletti mézes-mázas szavai és a más alkalmakkor elhangzó nyers támadásaik közötti kontraszt. Idôközben rájöhetett, hogy egy ceremónián két koccintás közötti kedélyeskedés és a törvényhozás, de még inkább a törvényalkalmazás két különbözô dolog. Lehetséges még egy feltételezés: Mikó szándékosan hivatkozott a királyi ebéden tapasztaltakra, ez nem tévesztette meg ôt, s az olvasóra akarta bízni, hadd betûzze ki az általa leleplezett tények és a képmutató magyarbarátkozás közötti ellentétet. S mivel látta, hogy még egy olyan kiváló politikus, mint Gyárfás Elemér sem ezt dekódolta kéziratából, inkább lemondott róla.

229. o. Gyárfás ugyancsak azzal a szándékkal, nehogy túl rózsaszínûre festve elevenedjék meg a román hatalom, kihúzott a kéziratból egy mondatot. Ez azután a megállapítás után következett, amelyben a magyar politikai foglyok megkegyelmezésére vonatkozó általános intézkedés késlekedésére utalt a szerzô, s így hangzott: "Így csak késôbb egy-egy különleges esetben gyakorolt a király kegyet a magyar politikai foglyokkal szemben." (margón ez állt: "Mikor?") Ez a mondat nem jelent meg a könyvben. Mikó valószínûleg rájött, hogy a csak hallomásból szerzett ilyen hírek nem felelnek meg a valóságnak.

236. o. A kötetben ez olvasható: "Románia rendi parlamentje ünnepélyes keretek között nyílt meg 1939. június 7-én." A kéziratban ennek a mondatnak a folytatása, majd egy újabb mondat így hangzik: "s a képviselôknek a nyári melegre való tekintettel ezúttal fehér front-egyenruhában kellett megjelenniük. A képviselôi eskü új szövegében volt egy kellemetlen kitétel az ország területi épségérôl, ezt is le kellett azonban tennie annak, aki azt az áldozatot hozta, hogy az új parlamentben a magyarság jogaiért idegen egyenruhában szálljon síkra." Ezt az aláhúzott szövegrészt valaki (nem lehet tudni, Gyárfás-e) kihúzta. E nélkül jelent meg a könyv. Ebbôl kiolvasható, hogy Mikóban minden bizonnyal nyomot hagyott a korabeli ellenérzés, kérdôjel: vajon a magyar politikusoknak valóban feltétlenül fel kell ölteniük magukra a királydiktatúrát elôrevetítô, majd a totalitarizmusra jellemzôen egyetlen párttá alakult Nemzeti Újjászületési Front egyenruháját? Meg aztán kínos volt, hogy egy évvel azelôtt, hogy a bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, a romániai magyar politikusok Románia határainak sérthetetlenségére esküdtek, még ha ezt fogcsikorgatva tették is, abban a reményben, hogy így bejuthatnak a parlamentbe, s ott képviselhetik a kisebbségi magyarok ügyét. Ki tudja, talán valamiféle szégyenérzés késztette Mikót arra, hogy ne emlékeztessen ilyen, többféleképpen interpretálható eseményekre?

240. o. Gyárfás ismét enyhíteni akart azon, hogy kedvezô kép alakuljon ki a rendi Romániáról. Mikó kéziratában a Nemzeti Újjászületési Front s a Magyar Népközösség megalakulása utáni szakaszról ez szerepel: "Alig telt el ismét öt hónap az elsô eredmények jelentkezése után ..." Piros ceruzával ismét kérdôjel van a lap szélére és javítás. Mikó ezzel is egyetért, így az aláhúzott rész helyett ez került be a könyvbe: "azzal, hogy a legsürgôsebb kérdések napirendre kerültek ..." Kimaradt tehát az "eredmények". A szerzô ezzel részben felülvizsgálta eddigi álláspontját, elismerte, hogy a pártok feletti új, antidemokratikus országos szervezet munkálkodásának nem voltak kitapintható eredményei, legfeljebb napirendre tûzött bizonyos kérdéseket.

253. o. Gyárfás újból finomít, nehogy az a látszat keletkezzék, mintha a korporatív rendszer Romániában valami kézzelfoghatót nyújtott az itteni magyar nemzetközösségnek. Mikó szövege így szól: "A kisebbségi törvény tehát [ezt a szót Gyárfás javaslatára kihúzta a szerzô] a Bánffy féle emlékirat és a németek ellenállása folytán zátonyra futott s az írott ígéret miatt a kormány kénytelen volt a magyarság kéréseinek egy részét gyors ütemben teljesíteni." Az aláhúzott mondatrész helyett Gyárfás javaslatára ez került be a könyvbe: "... az írott ígéret miatt" helyett a "helyette" szó, a folytatás pedig "a kormány kénytelen volt a magyarság kérései közül néhányat teljesíteni". A szerzô talán itt is megérezte, ne becsüljük túl azt, amit ez a fasizmus felé nyitó rendszer morzsaként odaszórt a magyarságnak.

***

A kilencven évvel ezelôtt született Mikó Imre immár 24 éve örökre átköltözött a "csendes Petôfi utca" egyik oldaláról a másikra, a Házsongárdi temetôbe Minden bizonnyal fogékony lenne a mai szakembereknek a Gyárfás Eleméréihez hasonló megalapozott észrevételekre könyvével kapcsolatban. A mû egészének értékén azonban ez nem sokat változtatna. Legfeljebb fényesebben ragyogna egy több mint fél évszázadot átélt remekmû, amely a mostani formájában is ott van az erdélyi eszmetörténet kincsestárában.

Jegyzetek

¹ Elôtanulmány a Mikó Imrérôl készülô monográfiához.

² Nagy György: Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben. Komp-Press Kiadó, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999, 84.

³ Figus-Ilinyi Albert: Huszonkét év. Szamos, 1942. január 9.

⁴ Juhász István: Huszonkét év. Ellenzék, 1942. január 31.

⁵ Makkai László: A magyar szellem útja a trianoni Erdélyben. Hitel, 1942. október.

⁶ Siculus: Huszonkét év. Esti Újság, 1942. január 17.

⁷ Két erdélyi könyv. Jelenkor, 1942. március 1.

⁸ Desseffy Gyula: Erdély huszonkét esztendeje. Kis Újság, 1942. március 7.

⁹ Ferencz Gyárfás: Huszonkét év ... Székely Nép, 1942. január 25.

¹⁰ Artur Anderco: Mikó Imre: "Douaseci si cinci ani" 1918-1940. Tribuna Ardealului, 1943. 450. sz.

¹¹ Huszonkét év. Esti Napló, 1942. január 14.

¹² Arató András, Huszonkét esztendô, Magyar Nemzet, 1942. március 21.

¹³ Syla, Dr. Mikó Imre: "Huszonkét év". Székelykereszturközi Unitárius Egyház, 1942. február 2.

¹⁴ Benczédi Pál: Mikó Imre: Huszonkét év. Unitárius Közlöny, 1942. február 2.

¹⁵ Hegedüs Nándor: "Többet kockáztatunk a további hallgatással, mint a hangos megszólalással..." Nagyvárad, 1942. február 7.

¹⁶ Hegedüs Nándor: Huszonkét év. Nagyvárad, 1942. január 10.

¹⁷ B. F.: Két erdélyi visszaemlékezés. Friss Újság, 1942. február 13.

¹⁸ Szász Endre: Széljegyzetek Mikó Imre politikai történetéhez. Székely Nép, 1942. február 8.

¹⁹ László Dezsô: Huszonkét év. Estilap, 1942. 76. sz.

²⁰ Padányi Gulyás Jenô: Mikó Imre: Huszonkét év. Láthatár, 1942. február 2.

²¹ Paál Árpád: Huszonkét esztendô. Magyar Lapok, négyrészes cikk január 8, január 9, január 10, január 13.

²² Makkai László: i. m. 404-405.

²³ Árvay Árpád: Huszonkét év. Estilap, 1942. január 14.

²⁴ J. B. [Jancsó Béla]: Mikó Imre: Huszonkét év. Kiáltó Szó, 1942. március.

²⁵ D. M.: Mikó Imre: Huszonkét év. Kisebbségvédelem, 1942. 5-6. sz.

²⁶ P. Szentmártoni Kálmán: Irodalom. Keresztény Magvetô, 1942. 1. füzet.

²⁷ Ebben a Szentmártoni-féle véleménynyilvánításban van még egy vizsgálódásra ösztönzô gondolat, amelyet akár máig menôen érdemes elemezni: ô nem fogadja el Mikó szentenciáját, mely szerint az irodalom és a politika mindig külön vágányon haladt az erdélyi magyar kultúrában. A "mindig" ellen van kifogása, utal arra, hogy az írók között rengeteg politikus volt, a legkülönbözôbb világnézettel, Arra viszont nem tér ki, hogy irodalmi mûvekben milyen mértékben fedezhetô fel a politikum

²⁸ Paál Árpád, i. m. IV. rész.

²⁹ Nem rosszindulatból, csak feltételezésként megjegyezzük: Szász Endre neve nem szerepel a Huszonkét évben. Vajon nem emiatti sértôdés húzódik meg negatív ítélkezése mögött?

³⁰ Thury Lajos: Mikó Imre: Huszonkét év. Esti Újság, 1942. január 17.

³¹ Paál Árpád i. m. I. és II. rész.

³² Jakab Antal: Rend az erdélyi vitában. Magyar Út, 1942. 44. sz.

³³ Jakab Antal kérlelhetetlen bírálatot fogalmaz meg: "Két életigenlés küzd egymással szemben, de szívós makacssággal. Az egyik, amely a liberalizmus szellemében megfogalmazott magyar történelmi hagyományok alapján áll, míg a másik, amely a honfoglalás kori múltra tekint vissza és az akkori meghamisíthatatlan nemzetközösségi eszmét szeretné megvalósítani. Ez utóbbi politikai doktrínája a vérszerzôdés, az elôbbié viszont egy szirupos magyar konglomerátum, amely szavalatok és pohárköszöntôk mámorával akarja lecsitítani a jogos népi igényeket." (I. mû.)

³⁴ Balogh Edgár: Négy új erdélyi emlékirat. Az Ország Útja, 1942. augusztus.

³⁵ Balogh Edgár, i. m. Jellemzô, hogy Balogh Edgár Mikó Imre hatvanadik születésnapjára írt köszöntô soraiban (Mikó Imre 60 éves, Igaz szó, 1971. 5.) huszonkilenc évvel késôbb már egészen másképpen vélekedik, most már nincs szó "szembehelyezkedésrôl" a paraszti és munkástömegekkel. Ezt írja: róla "»Úriember«, aki kiváltságok és fennhéjázás helyett tudást, mûveltséget, haladó hagyományt és a néphez, az emberiséghez hû magtartást mentett át osztálya ellentmondásos múltjából, a tömegek forradalmi mozgalmához csatlakozva." (Balogh Edgár, Mesterek és kortársak, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1974. 454. (Ebben a kötetben újra közli az 1941-es és 1971-es írását.)

³⁶ Arató András, i. m.

³⁷ P. P.: Mikó Imre: Huszonkét év. 1942 . január-február.

³⁸ Kolozsvári Grandpierre Emil: Huszonkét év. Magyar Csillag, 1942. 6. sz.

³⁹ Szász Zsombor: Erdélyi könyvek. Magyar Szemle, 1942. 5. sz.

⁴⁰ Mikó Imre: Vita a "Huszonkét év" körül. Ellenzék, 1942. április 4.

⁴¹ Ezt egyébként egyik recenzense jól megértette. Thury Lajos világosan leszögezi, hogy ez a könyv politikatörténet, a monografikus jelleg erre a pászmára vonatkozik. (Thury Lajos i. m.)

⁴² Mikó Imre, i. m. Itt jegyezzük meg, hogy hagyatékából elôkerült egy nyomtatásban meg nem jelent kézirat, amelyben kifejti, mit jelent "gironde"-nak lenni. Címe A magyar gironde útja Erdélyben.

⁴³ Azt megjegyzi, hogy Bethlen György és Bánffy Miklós - mindkettô fônöke volt - olvasta a kéziratát, megbeszélések folytak köztük, de egyikük sem várt el gyökeres változtatást az eredeti szövegen. Ezt azért érdemes figyelembe venni, mert - mint a továbbiakból kitûnik - Gyárfás Elemér is látta a nyomdába még nem került szöveget, nem egy módosítást javasolt, s ezeket Mikó (ezt a továbbiakban ismertetjük) el is fogadta.

⁴⁴ Mikó Imre, i. m.

⁴⁵ A könyv egyes bírálói minden bizonnyal az ilyen megfogalmazásokra gondoltak akkor - mint ahogyan Szász Endre tette (i. m.) -, amikor kifogásolták a könyv szerzôjének túl elôzékeny viszonyát a királyhoz.