Constantin Iordachi

A nemzet újrarajzolt határai: A magyar "státustörvény" és Románia kettôs állampolgárságra vonatkozó
politikája a Moldovai Köztársaságban*

Miután a magyar parlament 2001. június 19-én elfogadta A szomszédos országokban élô magyarokról szóló törvényt, komoly nyilatkozatháborút eredményezett Magyarország és Románia között. A két ország diplomáciai kapcsolatai jó néhány hétre mélypontra jutottak, és veszélybe kerültek a politikai megbékélés és stratégiai partnerség megteremtésére irányuló, 1996 óta tett erôfeszítések eredményei.¹ Romániában úgy tekintettek erre az általában csak "státustörvényként" emlegetett törvényre, mint ami nyilvánvalóan szembehelyezkedett a belsô román jogrenddel, túlment a kisebbségi jogok jelenlegi európai standardján és a nemzeti szuverenitás általánosan elfogadott elvein, kártékony hatást gyakorolva a román többség és a magyar kisebbség, illetve Románia és Magyarország viszonyára. Magyarországon viszont a törvényt a politikai határok által szétszabdalt magyar etno-kulturális nemzethatárok feletti intézményesítésének irányában mutató újabb lépésként üdvözölték, lehetséges megoldásként arra vonatkozóan, hogyan részesítse az anyaország anyagi jólétében a határon túli nemzeti közösségeit, és hogyan nyújtson kulturális támogatást számukra.

Vajon mennyire újak és precedens nélküliek a "státustörvény" rendelkezései? Habár számos elemzô a törvény vizsgálata során annak egyedi, innovatív jellegét emelte ki, a jelen tanulmány amellett érvel, hogy a státustörvény annak a tágabb folyamatnak a része, amelyet a közép- és kelet-európai posztkommunista nemzetállamok etno-nemzeti politikái újjáéledésének lehet nevezni. A kommunista rendszer 1989-ben történt lebontása és a nemzetek feletti hatalom összeomlása - amit számos kutató a nemzeti identitás marxizmus felett aratott gyôzelmeként, "a kelet-európai nacionalizmus legszebb pillanataként", "a nemzetek tavaszaként"² értékel - példa nélkül álló lehetôséget teremtett a nemzeti és a kisebbségi politikák radikális újjászervezésére Kelet- és Közép-Európában.³ 1989 után az anyaországok és a határaikon túl élô kisebbségek nemzeti integrációját célzó politikák meglehetôsen eltértek egymástól a demográfiai és a geopolitikai kontextus sajátosságaitól függôen. Ezen a téren igen sokféle megoldási lehetôség tûnt fel a kultúra szférájára korlátozódó politikáktól a honosítási privilégiumok megadásáig, a gazdasági kedvezményektôl a határon túl élô kisebbségek, kompakt nemzeti közösségek védelmének legátfogóbb és leginnovatívabb formájáig, a kettôs állampolgárságáig.⁴ Ezek a törekvések, minden lényeges különbségük ellenére, azon általánosabb törekvések sorába illeszkednek, amelyek a nemzeti "elképzelt közösségek" rekonstrukcióját célozzák az 1989 utáni radikális társadalmi-politikai és területi újjászervezôdés keretei között.⁵

A jelen tanulmány annak érdekében, hogy a "státustörvényt" tágabb kontextusba helyezze, az állampolgárság Romániában, Magyarországon és a Moldovai Köztársaságban adott, ellentétes, de végsô soron egymást részben átfedô definícióit szeretné elemezni, valamint ezek következményeit, a kettôs állampolgárság, vagy éppen a szimbolikus nemzettagság kapcsán kialakult diplomáciai feszültségeket kívánja górcsô alá venni. A kiindulópont és az összehasonlítási alap Románia: földrajzi helyzetének köszönhetôen áthidalja a Magyarország által képviselt Közép-Európa és a volt szovjet területek - amelyet a jelen esetben a Moldovai Köztársaság testesít meg - állampolgárságról folytatott polémiáit. A státustörvény eredeti és sajátos rendelkezéseit az elemzés két oldalról is összehasonlító vizsgálatnak veti alá: egyrészt a kettôs állampolgárságra vonatkozó romániai jogalkotás és ennek Románia és Moldova kapcsolatára gyakorolt hatása felôl, másrészt a román-magyar ideológiai konfliktus általánosabb kontextusába helyezve. Végezetül, a tanulmány - a státustörvénybôl mint esettanulmányból kiindulva - Kelet-Közép-Európára érvényes általánosabb következtetéseket is levon a nemzettagság evolúcióját, a rá váró kihívásokat illetôen.

A romániai jogalkotás a nemzetállamnak a 19. század második felében történt megteremtése óta a francia "államnemzeti" jogfelfogást követte, amely az állampolgárság fogalmát illetôen a jus sanguinis elvén nyugodott, míg szelektív jus soli politikát követett a honosítás terén.⁶ A román állam emellett aktív nemzeti politikát követett azzal, hogy a szomszédos országokban élô románok számára az állampolgárság privilegizált megszerzését tette lehetôvé a honosítási stádium kihagyásával. Ugyanakkor a romániai jogalkotás, az állampolgárság klasszikus meghatározásának megfelelôen, nem tette lehetôvé a kettôs nemzettagságot. Az állampolgárságra vonatkozó romániai jogi szabályozás e vonásai megôrzôdtek a kommunista idôszakban is. Így az 1971-es A román állampolgárságról szóló törvény újra megerôsítette a jus sanguinis elvét mint a homogén nemzeti közösség alapját,⁷ és ugyancsak tiltotta a kettôs állampolgárságot. Románia a kettôs állampolgárság azon eseteinek megszüntetése érdekében, amelyek a második világháború utáni határmódosítások következtében álltak elô, valamint az ezekbôl fakadó jogi viták kiküszöbölésének szándékával nemzetközi egyezményeket írt alá az állampolgárság kérdéseinek szabályozásáról Magyarországgal (1949), a Szovjetunióval (1957) és Bulgáriával (1959).

1989 után a politikai rendszer demokratizálódása jelentôs hatást gyakorolt a román állampolgársági törvénykezésre is, elôsegítve a román nemzeti közösséghez tartozás kritériumainak újradefiniálását. Az 1991 márciusában elfogadott A román állampolgárságról szóló törvény szerint román állampolgárságot a következô módokon lehet szerezni: 1) román szülôtôl való származással, 2) román állampolgár általi örökbefogadással, 3) repatriációval, 4) honosítással. Ami a repatriációt illeti, a törvény 8. és 37. cikkelye kimondja, hogy "azok a személyek, akik elvesztették román állampolgárságukat", valamint leszármazottaik, kérelmezéssel, visszanyerhetik azt, "még abban az esetben is, ha rendelkeznek más állampolgársággal, és állandó lakóhelyüket nem helyezik át Romániába" [kiemelés tôlem - C. I.]. A törvény két új elemet is bevezetett a román állampolgárságról szóló jogalkotásba: elôször is, megengedi a román állampolgároknak, hogy kettôs állampolgársággal rendelkezzenek, másodszor, túlmegy a repatriáció általánosan elfogadott felfogá sán, mivel nemcsak azt teszi lehetôvé a román állampolgárságukat visszaszerzô személyek számára, hogy a már meglévô állampolgárságukat megôrizzék, hanem azt is, hogy állandó lakóhelyük továbbra is külföldön legyen.

E liberális szellemû törvény megalkotóit demokratikus intenciók vezérelték, ugyanis lehetôvé kívánták tenni a volt román állampolgárok számára, hogy kérelem alapján visszakaphassák elvesztett állampolgársági jogaikat. A törvény fô haszonélvezôi a korábbi Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság, illetve Észak-Bukovina és Dél-Besszarábia lakosai voltak. Az 1940-es szovjet megszállást követôen a Bukovinában és Besszarábiában lakókat megfosztották román állampolgárságuktól, és az 1991-es törvény éppen azt célozta, hogy visszakaphassák ezeket az elveszített jogokat. Ugyanakkor az 1991-es állampolgársági törvény megalkotása mögött nacionalista intenciók is meghúzódtak; elfogadására hatással volt a Szovjetunió 1991-es szétesése és a korábbi Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság függetlenségének kikiáltása. Románia elsôként ismerte el az új államot, és egyben ez volt az elsô lépés a két ország fokozatos politikai integrációját célzó különleges partneri viszony útján. Az is igaz, hogy a romániai politikai elit nem volt képes konszenzusra jutni a két ország várható uniójá t illetôen, mint ahogyan nem rendelkezett a cél eléréséhez szükséges világos stratégiával sem. Úgy tûnt, hogy a két ország diplomáciai viszonyát leginkább a Moldovai Népfront 1989-es "két román állam" megfogalmazása határozta meg.⁸ Eszerint, Moldova Szovjetuniótól való 1991-es állami függetlenedése az elsô és a legfontosabb lépést jelentette a két ország fokozatos politikai egyesüléséhez vezetô folyamatában. Valójában a Moldova függetlenségének kikiáltását követô idôszak nyilvánvalóvá tette, hogy bár a két ország döntéshozói hallgatólagosan egyetértettek a politikai integráció ideáljával, de ugyanakkor az egyesüléshez vezetô "kis lépések" szükségességét hangsúlyozták. Románia e cél érdekében a két ország között vízum- és útlevélmentes utazást vezetett be, külön oktatási programokat indított a Moldovai Köztársaságból érkezett diákok számára, továbbá a minisztériumközi konzultációk egész hálózatát építette ki a két ország között. Ebben az összefüggésben az 1991-es állampolgársági törvény tartalmából az látszik, hogy szerzôi a kettôs állampolgárságot a két, politikai határok által elválasztott országban lakó románok egyetlen politikai közösségbe való összefogásának eszközeként fogták fel, illetve egy újabb elôkészítô lépésként Románia és Moldova szorosabb, esetlegesen az egyesüléshez vezetô integrációjához. A törvény rendelkezései mindazonáltal elôre nem látott belpolitikai és nemzetközi következményekkel jártak, ami hatással volt Románia két szomszédjához, Moldovához és Magyarországhoz fûzôdô viszonyára - és most ez kerül megvilágításra.

Az 1991-es romániai állampolgársági törvény számos ponton ellentétben áll a Moldovai Köztársaság állampolgársági szabályozásával. Az ugyancsak 1991-es moldovai állampolgársági törvény a maga idejében az egyik legliberálisabb volt a Szovjetunió utódállamaiban elfogadott állampolgársági törvények közül, mivel teljes körû állampolgári jogokkal ruházta fel a köztársaság minden állandó lakosát.⁹ Az 1989-es szovjet népszámlálás adatai szerint a Moldovai SzSzK-nak 4 335 360, a román anyanyelvûek (64,5%), az ukránok (13%), az oroszok (11%), a gagauzok (3,5%) és a bolgárok (2%) etnikai csoportjaihoz tartozó lakosa¹⁰ a függetlenné vált Moldova állampolgára lett, etnikai hovatartozására vagy születési helyére való tekintet nélkül.

Moldova állampolgársági törvénye egy fontos ponton eltért a román állampolgársági törvénytôl: míg a román törvény mindenfajta feltétel nélkül lehetôvé teszi a kettôs állampolgárságot, addig Moldova alkotmányának 18. cikkelye kimondja, hogy "a Moldovai Köztársaság állampolgárai valamely más állam állampolgárai csak a Moldovai Köztársaság által megkötött nemzetközi megállapodás megléte esetén lehetnek". Mivel Romániával nem kötöttek ilyen tartalmú megállapodást, a kettôs román-moldovai állampolgársággal rendelkezôk megsértették a Moldovai Köztársaság belsô normáit. Románia és Moldova állampolgársági szabályozásának egymásra hatása súlyos következményekkel járt a kétoldalú kapcsolatok terén. Elôször is, a romániai állampolgársági törvény elfogadása után Moldovában megindult a román állampolgárság tömeges igénylése. Nem hivatalos becslések szerint 1991 után a román kormány 300 ezer, különbözô etnikai csoportokhoz tartozó moldovai állampolgárnak adta meg a román állampolgárságot.¹¹ Ezek a személyek Romániában automatikusan megkapták a szociális és politikai jogok teljességét, kivéve azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyek gyakorlása, illetve teljesítése ideiglenesen szünetel a tartósan külföldön élô állampolgárok esetében; ilyen például az adózási kötelezettség vagy a kötelezô katonai szolgálat. Ugyanakkor az új állampolgárok tömeges beáramlása Moldovából egyfelôl óhatatlanul felvetette azt a kérdést, hogy milyen hatással lesz mindez Romániára társadalmi-politikai és választási szempontból,¹² másfelôl pedig egyáltalán nem segítette a két ország politikai uniójának megteremtését célzó erôfeszítéseket. Ehelyett a Moldova jövôjérôl folytatott viták továbbra is meglehetôsen marginális szerepet játszanak a romániai 1989 utáni politikai diskurzusban; ezt a kérdéskört teljesen kisajátították maguknak az olyan nacionalista pártok, mint például a Moldovából beáramlott közéleti személyiségek többségét befogadó és a "moldovai kérdést" rövid távú politikai érdekeinek szolgálatába állító Nagy-Románia Párt. Kormányzati szinten Románia Moldovával folytatott politikája a "román-román kapcsolatok dilemmájának" csapdájában a "pragmatizmus" és a "szentimentalizmus" között hányódott.¹³ Ennek a kétértelmû állásfoglalásnak köszönhetôen, a Moldovai Népfront "két román államának" korábbi, mindkét ország politikai elitje által elfogadott formuláját fokozatosan a "két testvéri állam," majd a "két szomszédos állam" semlegesebb megfogalmazása váltotta fel.

A moldovai politikai életben rövid idô alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a kettôs állampolgárság nemhogy nem segíti elô, hanem sokkal inkább aláássa Románia és Moldova "uniójának" ügyét. A kettôs állampolgárság lehetôsége a moldovai értelmiség és politikusok számára egyfajta menekülési lehetôséget kínált az akut gazdasági válsággal küszködô Moldovából.¹⁴ Számos moldovai egyesüléspárti értelmiségi ahelyett, hogy a "románság" képviselôjeként fejtett volna ki aktív tevékenységet Moldovában, egyszerûen a Romániába történô emigrálást választotta. A román állampolgárságért folyamodott egyszerû moldovai állampolgárok többségét anyagi megfontolások vezérelték, ugyanis a román útlevéllel - a moldovai útlevéllel ellentétben - vízummentesen lehetett utazni Közép-Európában. Nagyon is árulkodó, hogy a legtöbb állampolgársági kérelmet 1998-cal kezdôdôen regisztrálták, vagyis azután, hogy Romániát meghívták az európai uniós csatlakozási tárgyalásokra. Ehhez járul még, hogy a román állampolgárságot elnyert moldovai állampolgárok olyan "repatriációs" igazolást is kaptak, amely lehetôvé teszi az igazolás birtokosa számára, hogy javait vámmentesen vigye át a két ország határán. Nem meglepô, hogy a repatriációs igazolás igencsak keresett árucikk lett Moldovában: az olyasfajta helyi újságokban, mint amilyen például a Makler, 1000 és 2000 USD közötti áron hirdették darabját.¹⁵ A román állampolgársági kérelmek száma 2002 januárjában rekordszintre ugrott: ekkortól vált lehetôvé a román állampolgárok számára a vízummentes utazás a schengeni határokon belül. A román kormány, szembesülve az állampolgársági kérelmek óriási számával, 2002. január 15-én úgy döntött, megváltoztatja a külföldön élô korábbi állampolgárok kedvezményes és gyors honosítási eljárásának gyakorlatát.

Románia állampolgársági politikája jelentôsen befolyásolta Moldova politikai életét is. Kezdetben, mivel az állampolgárságra vonatkozó törvényalkotás befogadó jellegû volt, a nemzetpolitikai küzdelmek középpontjában nem az állampolgárságra vonatkozó jogalkotás állt - ellentétben a többi szovjet utódállammal -, hanem a nemzet és a nemzeti identitás meghatározása, a hivatalos nyelv kérdése, valamint Moldovának mint államnak a viszonya Romániához és Oroszországhoz. A függetlenség elnyerése óta Moldova politikai életére a moldovai nemzeti identitásról folytatott éles viták nyomták rá a bélyegüket. A fô konfliktus a "moldovanizmus" propagálói és azok között volt, akik szerint a moldovánok nemzetiségüket tekintve a valójában románok, nyelvük, vélelmezett leszármazásuk azonos a románokéval, és egy ideig közös volt történelmük és államiságuk is; ezzel szemben a szovjet korszakban konstruált "moldovanizmus" teóriája szerint a románok és a moldovánok különbözô népek,¹⁶ a román és a moldován két különbözô nyelv. A két tábor külpolitikai orientációja szintén gyökeresen eltér egymástól: míg a "moldovanizmus" képviselôi az Oroszországgal való szoros kooperáció és integráció mellett állnak ki, addig a másik tábor Románia és Moldova állami egyesülése mellett tör lándzsát. A két oldal konfliktusát tovább mélyítette a köztársaság déli részén élô gagauzok mozgalma, amely a közigazgatási autonómia megszerzését tûzte zászlajára, illetve a Dnyeszteren túli, Ukrajnával határos terület (Transznyisztria) oroszbarát és reformellenes elitje által kifejezésre juttatott szeparatista törekvés. 1992-ben a "román irányzat" politikai elôretörését és a latin ábécé bevezetését követôen Transznyisztria deklarálta elszakadását Moldovától. 1993-ban, Oroszország hallgatólagos diplomáciai és katonai segítségére támaszkodva, az Igor Szmirnov által vezetett helyi transznyisztriai elit sikeresen állt ellent a központi moldovai kormányzat kísérleteinek, hogy katonai erô alkalmazásával állítsa helyre uralmát a terület felett. Egyértelmûen kifejezésre juttatták, hogy figyelmen kívül hagyják a moldovai parlament által elfogadott törvényeket, és olyan klientúrán alapuló állami infrastruktúrát építettek ki, amelyet a politikai elemzôk egybehangzóan sztálinista maradványnak tekintenek.¹⁷

A román állampolgársági törvénynek Moldova állami szuverenitására gyakorolt destabilizáló hatását tovább súlyosbította, hogy közben kölcsönhatásba került Oroszország etnikai és állampolgársági politikájával.¹⁸ Oroszország befogadó állampolgársági politikájának és a kettôs állampolgárság oroszországi megengedésének köszönhetôen 60 ezer moldáviai állampolgár szerzett orosz állampolgárságot. Ez a folyamat különösen intenzíven zajlott a 2000. évet közvetlenül megelôzô idôszakban, ugyanis az oroszországi állampolgársági törvény ezt a dátumot szabta meg a volt szovjet állampolgároknak határidôként az állampolgárság egyszerûsített eljárással történô megszerzésére. Az orosz állampolgársággal rendelkezôk javarészt a szeparatista transznyisztriai területen koncentrálódtak, ahol a jelentések szerint a teljes politikai vezetô garnitúra - magát Igor Szmirnovot, a helyi elsô embert is beleértve - megszerezte az orosz állampolgárságot. Ehhez járul még, hogy Transznyisztria nekilátott a saját állampolgárság kiépítésének, ugyanis 2001. május 24-én saját személyi okmányokat vezetett be a régi szovjet okmányok helyett.¹⁹ Ezt az is elôsegítette, hogy 1991 után nem minden transznyisztriai lakos erôsítette meg moldovai állampolgárságát azzal, hogy lepecsételtette okmányát, és így bejelentette magát a központi hatóságoknál. A hivatalos statisztika szerint 2000-ben Transznyisztriában mindössze 180 ezer regisztrált moldovai állampolgár volt, pedig a lakosság összlétszáma körülbelül 742 ezret tett ki.²⁰

Moldovát a fentebbiekbôl is jól láthatóan éles megosztottság jellemzi, ami a nemzeti identitásról, a politikai orientációról és az állampolgársági hovatartozásról folytatott heves viták eredménye. 2000-ben körülbelül 500 ezer moldáviai állampolgár rendelkezett kettôs állampolgársággal, ami jelentôs szám a 4,32 milliós teljes lakossághoz viszonyítva.²¹ Közülük 300 ezer moldáviai állampolgár rendelkezett román állampolgársággal, ôket az orosz, ukrán, izraeli és bolgár kettôs állampolgárok követik. Beszámolók szerint a kisinyovi román, orosz és ukrán nagykövetségeket naponta 100-150 állampolgárságot kérelmezô "tartja ostrom alatt".²² A kettôs állampolgárság ezenfelül jelentôs mértékben segítette a területrôl való tömeges emigrációt is. Valeriu Pasat, Moldova Információs és Biztonsági Szolgálatának igazgatója szerint 1990 és 1999 között hivatalosan 80 ezer moldovai állampolgár emigrált.²³ A többség Romániát választotta, 11 240 Izraelt, 2300 pedig az Egyesült Államokat és Kanadát. Ezenfelül jelenleg több mint 600 ezer moldovai állampolgár él és dolgozik a köztársaság határain kívül.²⁴

Ez a helyzet, amelyben az állampolgársági hovatartozások ilyen jelentôs mértékben fedik egymást, komoly aggodalommal töltötte el a moldovai politika formálóit, akik attól tartottak, hogy Románia a kettôs állampolgárság intézményét arra kívánja felhasználni, hogy növelje befolyását Moldova felett. 2000 februárjában Moldova elnöke, Petru Lucinschi elismerte, hogy "egyre több" moldovai állampolgár folyamodik román állampolgárságért, és ezért arra kérte a külügy- és a belügyminisztériumot, hogy "tanulmányozzák, miért folyamodik egyre növekvô számú moldovai állampolgár román állampolgárságért",²⁵ valamint, hogy dolgozzanak ki egy olyan mechanizmust, amely megállíthatná a kettôs állampolgársággal rendelkezôk számának rohamos növekedését. A moldovai fél erôfeszítéseit ugyanakkor nem koronázta siker, mivel a román oldal újabb lépésekre szánta el magát. A román kormány 2000. március 6-án újabb intézkedéseket fogadott el a "repatriációs" eljárás felgyorsításának érdekében, ami addig átlagosan három és fél hónapot vett igénybe.²⁶ A lépést bírálta Moldova külügyminisztere, Iurie Vition, aki azzal vádolta Romániát, hogy ösztönzi Moldova belsô jogrendjének a moldovai állampolgárok általi megsértését.²⁷

A fentebbiekbôl következôen halaszthatatlanná vált, hogy a két ország tárgyalások útján találjon megoldást a kettôs állampolgárság kérdésére. A moldovai elnöki hivatal egy megállapodás-tervezetet dolgozott ki, amely rögzítette a kettôs állampolgársággal rendelkezôk speciális jogait és kötelességeit az olyan alapvetô kérdésekben, mint az adózás, katonai szolgálat, ingatlanvásárlás; az elnöki hivatal kifejezte továbbá a Moldovai Köztársaság azon szándékát is, hogy a kettôs állampolgársággal kapcsolatos kérdéseket Romániával, Oroszországgal és Izraellel szerzôdéses úton kívánja rendezni.²⁸ Az ezt követô kétoldalú tárgyalásokon a román külügyminiszter, Petre Roman és moldovai tárgyalópartnere, Nicolae Tâbâcaru megállapodtak abban, hogy kétoldalú megállapodást hoznak tetô alá a kettôs állampolgárságról.²⁹ Beszámolók szerint a moldovai megállapodás-tervezet feltételként szabta, hogy a román fél szolgáltasson adatokat a kettôs állampolgárokról a moldovai fél számára a két ország közötti kapcsolatok nagyobb átláthatósága és minden fajta "gyanakvás" kiküszöbölése érdekében. Ezzel egy idôben a moldovai elnök, Petru Lucinschi politikai kampányba kezdett a kettôs állampolgárságra vonatkozó moldovai jogi szabályozás módosítása érdekében; ezt állítólag az tette szükségessé, hogy Moldova 1999-ben csatlakozott Az állampolgárságról szóló európai egyezményhez, amely a résztvevô államoknak megengedôbb hozzáállást ajánl a kettôs állampolgárság intézményével kapcsolatban.³⁰

Az állampolgársági törvény módosítása mindazonáltal nagy belpolitikai vitát robbantott ki, amely szorosan kapcsolódott Moldova bel- és külpolitikai dilemmáihoz. A moldovai parlament által 2000. május 25-én megszavazott törvény szigorúbb követelményeket fogalmaz meg a moldovai állampolgárság elnyerésével kapcsolatban, ugyanis megköveteli az állampolgárságért folyamodóktól, hogy a honosítás elôtt tíz évet Moldovában lakjanak, és bizonyítsák jártasságukat a moldovai jogrend, történelem és nyelv ismeretében. Az állampolgárságról szóló európai egyezménynek megfelelôen az új törvény elfogadja a kettôs állampolgárságot a vegyes házasságban élô személyek, valamint a külföldrôl örökbe fogadott vagy vegyes házasságból született gyermekek esetében. Ugyanakkor a törvény elôírja, hogy a külügyminisztériumnak azonosítania kell a kettôs állampolgársággal rendelkezôk személyét, és kérnie kell denaturalizációjukat.³¹ A romániai és a moldovai parlamenti választások elôestéjén elfogadott új állampolgársági törvény pánikot keltett a kettôs állampolgársággal rendelkezôk körében, és egyúttal gyengítette a politikai ellenzéket. Nyilvánvaló volt, hogy Lucinschi elnök a 2001 februárjára kitûzött választások elôtt az állampolgársági törvényt a Románia-barát ellenzék elleni politikai fegyverként használja.

2001 februárjában a Románia-barát politikai erôk súlyos választási vereséget szenvedtek Moldovában, a gyôzelmet a Kommunista Párt szerezte meg. Azóta az új elnök, Vlagyimir Voronyin erôteljes kampányt indított a kulturális politika terén a Románia-barát politikai erôk marginalizálására, ami Moldova és Románia kapcsolatait teljes zsákutcába juttatta. A moldovai politikai elit, a nemzeti identitás mibenlétérôl folytatott tízévnyi terméketlen vita után újra a nemzeti identitás szovjet variánsát vette elô, a moldovanizmust. A szovjet utódállamok között Moldova nagyon is sajátos esetet képez, ugyanis a függetlenség kihirdetésekor az állampolgárság kérdése körül nem folytak politikai küzdelmek, de tíz év alatt a kettôs állampolgárság rohamos terjedése az állampolgárság jogi szabályozását a politikai küzdelem középpontjába állította, és a nemzeti identitásról és a fejlôdés követendô útjáról folytatott heves viták ütközôzónájává tette.

Az 1991-es román állampolgársági törvénynek a kettôs állampolgárságra vonatkozó része hatással volt az Erdélyben élô magyar nemzetiségûek státusára is. Ahhoz, hogy megértsük ezt a kapcsolatot, helyénvaló lesz, ha most röviden áttekintjük a nemzet egymást részben fedô, de végsô soron ellentétes meghatározásához kapcsolódó román-magyar ideológiai konfliktust. Ez a vita az 1918-at követô idôszakban kezdôdött, amikor is Erdély Romániához csatolása szükségessé tette a két ország állampolgárságának jogi elhatárolását, ami viszont hosszú nemzetközi jogi eljárást eredményezett a magyar állampolgárságot választott erdélyi magyar nemzetiségûek földtulajdonlásával kapcsolatban.³² Ez a vita nemcsak folytatódott, hanem még fel is erôsödött a kommunista idôszakban, amikor is a határon túli magyarok sorsa iránti, az 1970-es években megjelent magyarországi érzékenység és érdeklôdés szembetalálkozott a Nicolae Ceausescu által vezetett romániai kommunista rezsim nacionalista irányvonalával, ami a két ország nyilvános és hivatalos politikai diskurzusának ütközéséhez vezetett. A vita csúcspontját az 1980-as évek végén érte el, amikor a romániai magyar kisebbség státusáról folytatott román-magyar jogi és politikai viták uralták a különbözô nemzetközi tanácskozások, például a EBESZ-ülések napirendjét. E viták során a román fél a nemzet államközpontú meghatározását alkalmazta, területi és politikai egységként definiálva azt. Mivel a nemzeti öntudatot kulturális, és nem politikai jelenségként értelmezték, az erdélyi magyarokat értelemszerûen "etnikai kisebbségként" határozták meg, amelyet csupán a közös kultúra köt a magyarországi magyarokhoz. Ennek megfelelôen a romániai kommunista rendszer vezetôje, Nicolae Ceausescu tagadta, hogy az etnikai kisebbségek más nemzetekhez tartoznának, mivel - véleménye szerint - a nemzet sok évszázados "együttélés" eredményeképpen jött létre, és a magyarok, németek, szerbek és a többi kisebbségi csoport a román nemzet részét alkotják.³³

A másik oldalon viszont a magyar fél a nemzet etnicista meghatározását alkalmazta, közös kultúrával és eredettel definiálva azt.³⁴ Ebbôl az eltérô perspektívából szemlélve a nemzeti öntudat politikai - és nem csak kulturális - jelenség, amely egy közös kormányzat igényében is kifejezôdik. Ebbôl következôen a romániai magyarok "nemzeti kisebbségnek" tekintendôk. A magyar diplomáciában az 1980-as évek második felében fontos szerepet betöltô Szûrös Mátyás ezt a szemléletet 1985-ben a következôképpen fejezte ki: "a határainkon túl, de fôként a Kárpát-medencében élô magyarok a magyar nemzet részét képezik. Minden joguk megvan arra, hogy elvárják Magyarországtól, hogy felelôsséget érezzen a sorsukért és felemelje a szavát értük, ha diszkrimináció éri ôket".³⁵

Magyarország és a romániai magyar kisebbség közötti kapcsolat 1989 után is nagyon érzékeny kérdés maradt a román politikusok és a román közvélemény számára. A vita 1990-ben új szakaszába lépett, amikor is a magyar állam azon kötelezettsége, hogy védelmezze a határon túl élô magyarok érdekeit, az alkotmány 6. cikkelyében is megfogalmazást nyert: "A Magyar Köztársaság felelôsséget érez a határain kívül élô magyarok sorsáért, és elômozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását." Ehhez járult még, hogy a magyar diplomácia ezen elv nemzetközi jogi érvényességét is megpróbálta elfogadtatni, a nemzeti kisebbségek és az "anyaország" közötti kapcsolatok fontosságát hangsúlyozva, azt állítva, hogy a nemzetiségi ügy nem képezi az adott ország kizárólagos belügyét, mivel vannak emberi jogi és államközi vonatkozásai is. Ez a magyar álláspont hozzájárult a román-magyar diplomáciai viták további elmérgesedéséhez.

A vita új romániai belpolitikai dimenzióval gazdagodott akkor, amikor 1989 decemberében létrejött a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a romániai magyarok legfontosabb politikai képviseleti szerve. Az RMDSZ egyfelôl a romániai magyarokat a magyar nemzet integráns részének tekinti, és ôket Romániában társnemzetként vagy államalkotó nemzetként határozza meg. Másfelôl viszont, nemzetközi szinten, az RMDSZ igényt tart arra, hogy a romániai magyar közösség legitim képviselôjének ismerjék el, és bevonják minden, Románia és Magyarország között, a magyar kisebbség státusára vonatkozóan kötendô kétoldalú megállapodás elôkészítésébe. Ezt az igényt Magyarország legitimnek ismerte el. A szomszéd országokban élô magyar kisebbségek képviselôivel való állandó és rendszeres politikai konzultáció intézményes kereteinek megteremtése céljából a magyar kormány a Miniszterelnöki Hivatal Határon Túli Magyarok Ügyeivel Foglalkozó Titkársága néven bizottságot állított fel, amelyet 1992-ben a Határon Túli Magyar Kisebbségek Kormányzati Hivatalaként újjászervezett, és a Külügyminisztérium ellenôrzése alá rendelt.³⁶ Továbbá, a magyar kormány ugyancsak kiállt az RMDSZ azon joga mellett, hogy véleményt nyilváníthasson a román-magyar alapszerzôdés kimunkálásának folyamatában (1994-1996): "A magyar kormány formálisan nem képviselheti más államok a magyar nemzeti kisebbségeihez tartozó állampolgárait, azonban lényegi követelménynek tartja, hogy az érintett kisebbségek képviselôi kifejthessék véleményüket a folyamat [a román-magyar tárgyalások] során, és úgyszintén véleményt nyilváníthassanak az elért megállapodásokról".³⁷

A román fél visszautasította ezt az igényt azzal érvelve, hogy az RMDSZ egy politikai párt, míg a Magyarország és Románia közötti kérdések megoldása a kormányok dolga: "A kétoldalú szerzôdés egy Románia és Magyarország közötti szerzôdés, és a két ország kapcsolatait érinti. A magyar kisebbséghez tartozó személyek Románia állampolgárai, és a román állammal való kapcsolatuk hasonlóképpen nyer megoldást, mint az összes többi állampolgár kapcsolata. A romániai magyar kisebbség jogait nem a román-magyar szerzôdés garantálja, hanem Románia Alkotmánya, az ország törvényei és a Románia által aláírt nemzetközi egyezmények".³⁸

Végül is a román és a magyar fél egy hosszú és fáradságos tárgyalási idôszak után 1996. szeptember 16-án aláírta A Magyar Köztársaság és Románia között a megértésrôl, az együttmûködésrôl és a jószomszédságról szóló szerzôdést. A szerzôdés tartalmaz egy kitételt, amely szerint mindkét ország "nem diszkriminatív alapon" támogatja egymás integrációs erôfeszítéseit a NATO-ba és az Európai Unióba.³⁹ Ezenfelül a két ország intézményesített mechanizmust állított fel az állandó dialógus fenntartására, amit a francia-német megbékélés modellje inspirált.⁴⁰ Természetesen a szerzôdés nem jelentette azt, hogy nem lesznek konfliktusok a közeljövôben, de biztosította, hogy azok jogi viták formáját öltik majd, és politikai egyeztetéssel oldódnak meg.

A román-magyar diplomáciai megbékélés ellenére a Romániában élô magyarok státusa továbbra is éles vitákat generált a két ország között. 1997-tôl kezdôdôen e viták középpontjában a kettôs állampolgárság kérdése állt; a vitát tovább erôsítette a Románia és Magyarország között esetlegesen bevezetendô vízumkényszer, valamint Magyarország jobb EU-csatlakozási kilátásai.

A kettôs állampolgárságról folytatott vita az osztrák külügyminiszternek a cseh és a magyar hatóságokhoz intézett azon kérése kapcsán robbant ki, hogy a két ország vezessen be vízumkényszert a Romániából érkezô turisták számára. Mivel a román állampolgárokkal szemben alkalmazandó vízumkényszer óhatatlanul káros hatással lett volna a romániai magyarok Magyarországgal való szabad és intenzív kapcsolattartására - ez számukra létfontosságú -, e javaslat heves reakciókat váltott ki a romániai magyar kisebbség körében, és konkrét garanciákat követeltek, hogy az "anyaországgal" való kapcsolattartást ez nem fogja komolyabban gátolni. Ilyen elôzmények után állt elô Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés elnöke 1997. augusztus 26-án azzal az RMDSZ vezetôségéhez intézett kéréssel, hogy a szervezet iktassa céljai közé a magyar állampolgárság megadását a romániai magyarok számára, ezzel biztosítva szabad mozgásukat.⁴¹ A magyar diplomácia nagyon óvatosan fogadta ezt a javaslatot. Mind Szöcs Ferenc, Magyarország bukaresti nagykövete, mind Kovács László magyar külügyminiszter elismerte a kérdés rendkívüli jogi és társadalmi-politikai bonyolultságát, és tagadták, hogy a magyar kormány jogszabálytervezetet készítene elô a kettôs állampolgárság megadásáról a romániai magyarok számára. Igaz, hasonlóan a romániai állampolgársági törvénykezéshez, az 1993-as magyar állampolgárságról szóló törvény szerint azok a nem magyar állampolgárságú magyar nemzetiségûek jogosultak kedvezményezett honosíttatásra, akiknek felmenôi ágon legalább egy rokona magyar állampolgár volt (4. fejezet, 3. paragrafus).⁴² Azonban a magyarországi szabályozás szerint a repatriáció egyénileg és nem kollektív módon történik, és ellentétben a romániai törvénykezéssel, számos elôfeltétel teljesülése szükséges hozzá, többek között az, hogy a kérelmezô az elôterjesztés elôtt folyamatosan egy évig Magyarországon lakjon, és meghatározott jövedelmet igazoljon. Egy sajtókonferencián Szöcs Ferenc elismerte, hogy a törvény bevezetésével több ezer ember rendelkezik kettôs, román-magyar állampolgársággal, de rámutatott, hogy ez csak azért lehetséges, mert ezek az emberek jelenleg Magyarország területén élnek.

A magyar diplomácia által elfoglalt bölcs álláspont abból a felismerésbôl fakadt, hogy ez a kérdés jogi és társadalmi-politikai szempontból rendkívüli következményeket rejt magában. A kettôs állampolgárság megadása a Romániában élô magyarok számára jóval túlmegy a Magyarországra történô, a magyar nemzettel való kulturális kapcsolatok fenntartásához szükséges szabad beutazásra vonatkozó legitim igényük biztosításán: felruházná ôket mindazon polgári és politikai jogok teljességével, amelyre a magyar állampolgárok jogosultak az ország jogrendjébôl következôen, ideértve a Magyarországon történô, korlátlan idôre való letelepedés, valamint ingó és ingatlan vagyon szerzésének jogát, a munkavállaláshoz, a meghatározott szintû oktatáshoz, az orvosi és a társadalombiztosítási ellátáshoz való jogot. Nem szükséges hangsúlyoznunk, hogy az ilyen, Magyarországra irányuló bevándorlás következményei felmérhetetlenek lennének. Egy ilyen döntés ellentétes lenne Magyarország hagyományos, a régióban folytatott bevándorlási politikájával is. A történelem azt mutatja, hogy - a többi "magas státusú" kelet-közép-európai kisebbséggel (németek, zsidók) ellentétben - az emigráció soha sem volt kívánatos opció a magyar kisebbség számára. Elôször is, Magyarország népsûrûsége az egyik legmagasabb Kelet-Közép-Európában, ugyanakkor Magyarország gazdasági potenciálja viszonylag korlátozott, ebbôl következôen rendkívüli nehézségekbe ütközne az, ha egyik napról a másikra potenciális új állampolgárok millióit fogadná be. Fontos annak a felidézése is, hogy az RMDSZ programja szintén a romániai magyar közösség történelmi szülôföldjeként határozza meg Erdélyt, külön kiemelve az emigráció nemkívánatosságát. Ezért nem meglepô, hogy az RMDSZ elnöke, Markó Béla hivatalos minôségében egyszer sem támogatta a romániai magyarok kettôs állampolgárságára vonatkozó javaslatot.

Az 1998. májusi magyarországi politikai változás után ugyanakkor számos jel arra utalt, hogy az Orbán Viktor vezetésével felállított új kormány újragondolhatja a romániai magyaroknak adandó magyar állampolgárság kérdését. Orbán Viktor 1998 júliusában, elsô hivatalos romániai látogatásakor jelezte, hogy a magyar kormány alternatív megoldásokon gondolkozik, ugyanakkor nem zárta ki egyértelmûen a kettôs állampolgárság lehetôségét, sôt kijelentette, hogy "amennyiben ilyen irányú kérés érkezik [az RMDSZ-tôl], Magyarország meg fogja adni a kettôs állampolgárságot."⁴³ Ez a félreérthetetlen ígéret felbátorította a kettôs állampolgárság híveit az RMDSZ-en belül. Nyomásuk hatására Markó Béla, aki soha sem foglalt állást a kettôs állampolgárság megadása mellett, némileg árnyalta álláspontját, és kijelentette, hogy "az RMDSZ sem nem ellenzi ezt a lépést, sem nem javasolja, hanem elemzi. Mindazonáltal az optimális megoldás a vízummentesség".⁴⁴

Orbán Viktor nyilatkozata azonnal a román illetékesek heves reakcióját váltotta ki. A román elnök fôtanácsadója "kétségbeesett megoldás"-ként minôsítette a kettôs állampolgárság megadását a romániai magyar népesség számára, amely "az állampolgárok két kategóriáját hozná létre egy országban", és következésképpen "megrontaná kisebbség és többség viszonyát Romániában".⁴⁵ A romániai ellenzéki pártok szintén azonnal elutasították a kettôs állampolgárságot mint a romániai magyarok számára kínálkozó megoldási lehetôséget. A Romániai Szociális Demokrácia Pártja (PSDR) a javaslatot úgy minôsítette, hogy annak célja a "román állam tekintélyének aláásása állampolgárai elôtt, valamint a nemzetállam gondolatának lejáratása", és figyelmeztetett, hogy azok a román állampolgárok, akik "más állampolgárság után sóvárognak, el fogják veszíteni a románt". Ezenfelül a PSDR elvetett mindenfajta alternatív kompromisszumos javaslatot, ami biztosítaná a romániai magyarok szabad utazását, és arra figyelmeztetett, hogy már annak a gondolata is, hogy Magyarország megkülönböztetett elbánásban részesítse a romániai magyarokat a vízumrendszert illetôen, "súlyos nemzeti feszültséget" fog kelteni. Mint láthatjuk, a kettôs állampolgárság gondolatának felvetése szenvedélyes reakciókat váltott ki a román és a magyar politikusokból, és egy új diplomáciai vitafrontot nyitott a két ország között, veszélybe sodorva a két ország közötti politikai megbékélés eredményeit.

A státustörvény 2001 júniusában történt elfogadását - amivel egy újabb jelentôs diplomáciai krízis alakult ki a térségben - a romániai magyarok jogi státusáról folytatott román-magyar polémia csúcspontjának tekinthetjük. Elsô pillantásra a törvény Magyarország nemzetpolitikájának folytatása: a magyar Alkotmány 6. cikkelyével összhangban kinyilvánított célja, hogy biztosítsa "a szomszédos államokban élô magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozását, szülôföldjükön való boldogulását, valamint nemzeti azonosságtudatát".

Mindemellett a státustörvény számos magyar nemzetpolitikai újítást is tartalmaz. Elôször is, hatálya azokra "a Horvát Köztársaságban, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, a Romániában, a Szlovén Köztársaságban, a Szlovák Köztársaságban vagy Ukrajnában lakóhellyel rendelkezô nem magyar állampolgárságú, magát magyar nemzetiségûnek valló személyekre terjed ki", akik "magyar állampolgárságukat nem önkéntes lemondással veszítették el", valamint együttélô házastársaikra és "a közös háztartásukban nevelt kiskorú gyermekeikre, még ha egyébként nem magyar nemzetiségûek is". Így a törvény hatálya kombinálja az etnikai-nemzetiségi elvet ("magyar nemzetiségû személyek") az államközpontú megközelítéssel ("magyar állampolgárságukat nem önkéntes lemondással veszítették el") és a területi elvvel (csak a környezô országokban élô magyarokra vonatkozik és nem a teljes magyar diaszpórára az egész világon). Éppen a területi és az államcentrikus elemek e kombinációja, valamint az állampolgárság nem önkéntes elvesztésére tett történelmi utalás volt az, ami azon vádak kiindulópontjául szolgált, melyek szerint a törvényben Nagy-Magyarország szimbolikus helyreállítását célzó, rejtett irredenta program húzódik. Ehhez járul az, hogy a "státustörvény" területi alkalmazhatóságát sokan szintén problematikusnak találják. A törvény szerint a hatálya alá tartozó személyek kedvezményekben és támogatásokban "a Magyar Köztársaság területén, illetôleg a szomszédos államokban lévô lakóhelyükön" részesülnek. A törvény e területen kívüli jellege összeütközésben van az államiságról és a területi szuverenitásról a szomszéd országok jogrendje által képviselt felfogással. A törvény másik, igencsak vitatott aspektusa egy, "Magyar igazolvány" néven bevezetendô arcképes igazolvány, amely "tanúsítja a kérelmezô magyar nemzetiségét". Ez az igazolvány hivatalos személyi okmánynak tekinthetô, mivel rendszeresen meg kell újítani, és visszavonható, ha tulajdonosa bûncselekményt követ el vagy megváltozik a magyar államhoz való jogi viszonya. Ami a határon túl élô magyaroknak nyújtott támogatást illeti, a törvény hatálya alá tartozók "kedvezményekben és támogatásokban részesülnek", amelyek a következô nagyobb kategóriákba sorolhatók: oktatás és kultúra, tudomány, társadalombiztosítási ellátás és egészségügyi szolgáltatás, utazási kedvezmények és munkavállalás.

A román kormány kommünikéje, amelyben a státustörvényt értékelte, azt a romániai magyarok számára "második állampolgársággal felérô helyettesítô megoldásnak" minôsítette.⁴⁶ A fô kifogások a törvény diszkriminatív jellegére vonatkoztak, azt hangsúlyozva, hogy etnikai alapon különbséget tesz Románia állampolgárai között, ami ellentétes az Európa Tanács, az emberi jogok és alapvetô szabadságok védelmérôl szóló európai egyezmény és a román-magyar alapszerzôdés betûjével és szellemével. Ugyancsak kifogásolták a törvény területen kívüli alkalmazhatóságát, ami potenciálisan összeütközésben van a román állam elfogadott szuverenitási doktrínájával. Válaszul a román kormány kifejezte határozott szándékát, hogy a kettôs állampolgárságra vonatkozó törvénykezés szigorításával és a külföldrôl származó juttatások kedvezményezettjeire kivetendô speciális adó bevezetésével Románia területén meg fogja akadályozni a törvény alkalmazását.

Vajon valóban a kettôs állampolgárságról szóló törvénynek tekintendô-e a "státustörvény"? Az elôbb elmondottak alapján az biztos, hogy a törvény eredetét tekintve valóban a romániai magyaroknak adandó kettôs állampolgárságról szóló viták szülötte. Sôt, a törvény rendelkezései túlmennek a kisebbségi jogok Európában elfogadott standardján, ugyanis intézményesítik az etnikai hovatartozást, kedvezményes elbánást biztosítva a magyar nemzetiségûek számára a magyar állammal való kapcsolatukban, lehetôvé téve, hogy részt vegyenek az anyaország kulturális életében és részesüljenek anyagi jólétébôl. Ugyanakkor a törvény mégsem biztosít teljes körû szociális és politikai jogokat a határokon túl élô magyaroknak. Az ôket megilletô gazdasági jogosultságok a minimumra szorítkoznak, és csupán idényjellegû munkavállalási engedély megadását, korlátozott utazási kedvezményt, valamint a kulturális és az oktatási intézményekhez való hozzáférés jogát tartalmazzák. A lényegesebb szociális juttatások, mint például az orvosi ellátás, csupán a Magyarország területén ideiglenesen tartózkodó személyeket illetik meg, méghozzá bizonyos feltételek teljesülése esetén. Az is igen fontos, hogy a törvény a határon túl élô magyar nemzetiségûeket a fentebbi szociális-gazdasági jogosultságokon kívül nem ruházza fel semmilyen, a magyar állampolgársághoz kapcsolódó politikai jogosítvánnyal, mint amilyen például az országos és az önkormányzati választásokon való részvétel joga, a föld tulajdonlásának joga vagy a magyar államapparátusban való munkavállalás joga. Bizonyos szempontból úgy tûnik, hogy a státustörvényt sokkal inkább az anyaország gazdasági szükségleteihez igazították, semmint a szomszédos országokban élô magyarok igényeihez; a törvény a kedvezményezettek számára a nemzettagság szimbolikus formáját kínálja, miközben nem adja meg a kollektív állampolgársági tagságot. Ezenkívül a törvény negatívan hatott a magyar kisebbség és a román többség viszonyára, ösztönözte a romániai magyar nemzetiségûek magyarországi munkavállalását és anyagi segélyezését, ahelyett, hogy elôsegítette volna boldogulásukat abban a társadalomban, ahol élnek. Végül, de nem utolsósorban az, hogy a státustörvény megalkotása magyar-román politikai egyeztetések nélkül zajlott, a törvény bevezetése után a két ország viszonyában jelentôs krízist okozott, és ez a krízis erôsen próbára tette a Románia és Magyarország közötti, 1996-os politikai megbékélést.

Jelen tanulmány a befogadó jellegû nemzeti és állampolgársági politikák feléledését vizsgálta a posztkommunista Kelet-Közép-Európában, rámutatva arra, hogy a lezajlott radikális gazdasági, társadalmi és politikai változások az állampolgárság klasszikus definíciói helyett a nemzethez tartozás összetett és heterogén formáit részesítették elônyben. A tanulmány felvonultatta a befogadó jellegû nemzetpolitikák elterjedése mögött álló, meglehetôsen sokféle motivációkat: idetartozik az a törekvés, hogy politikailag intézményesítsék a nemzeti kisebbségek és az anyaország közötti kulturális összetartozást, garantálják az anyaországba való beutazás szabadságát a nemzeti kisebbségek számára, elejét vegyék tömeges bevándorlásuknak, vagy éppen külföldrôl szakképzett munkaerôt vonjanak be a gazdaságba. Ezek az érdekek szabják meg minden esetben a nemzeti kisebbség és az anyaország integrációjának fokát, és ez a kulturális politikától a kedvezményezett honosíttatási jogokig, kedvezményes jogi státustól a határon túli kisebbségek, kompakt nemzeti közösségek védelmének legátfogóbb formájáig, a kettôs állampolgárságig terjedôen variálódhat. Az elemzés nemcsak az államközi szintet vizsgálta, hanem a nemzettagságban érintett és a politikai folyamat különbözô rétegeiben elhelyezkedô szereplôket is azonosította. Így, az egyén szintjén, a regionális gazdasági és politikai megosztottság világában egy második útlevél megszerzése "kiutat" jelenthet - társadalmi mobilitást és szabad utazást, valamint olyan anyagi javakhoz való hozzáférést biztosít, mint a munka, a képzés és a társadalombiztosítás. A nemzeti kisebbségek számára az anyaországi állampolgárság az anyaországgal való kapcsolat megôrzését, illetve az anyaország anyagi javaiban és kulturális életében való részesedést jelenti. Ugyanez a "kiút-lehetôség" vonzza a nemzeti kisebbségek politikai elitjét, amely az anyaország politikai szervezetének része kíván lenni, illetve gazdasági-politikai krízis idején személyes jólétét látja ezáltal biztosítva. A nemzetépítô állam (nationalizing states) számára a kettôs állampolgárság megtagadása az etnikai kisebbségek és anyaországuk közti kapcsolatot lehatárolhatja, sôt meg is szüntetheti. Ezzel szemben, a kettôs állampolgárság megadása az anyaország (external national homelands) számára a határon túli nemzeti közösségekkel való kapcsolat intézményesítésének leghatásosabb eszköze.

A jelen tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a státustörvény meghozatala és végrehajtása körüli román-magyar polémia a Románia és Magyarország közötti már régóta meglévô ideológiai vita megváltozott körülmények közötti folytatása, amely a nemzet ellentétes, de némileg egymást fedô meghatározásának eredménye. Ezért a státustörvény körüli politikai viták mintegy sûrítve tartalmazzák a román-magyar viszony teljes mintakészletét, feltárva az egyes elemek, vagyis a "nemzetállami politikát folytató állam", az "anyaország" és a "nemzeti kisebbség" közötti komplex, interaktív viszony természetét.⁴⁷ A jelen tanulmány amellett érvel továbbá, hogy a státustörvényt a közép-kelet-európai befogadó nemzet- és állampolgársági politikák újjászületésének tágabb összefüggésében kell vizsgálni. Románia és Magyarország szimbolikus nemzettagságának és állampolgárságának politikái közti kölcsönhatás jól szemlélteti a posztkommunista kelet-közép-európai nemzetállamok számára elérhetô politikai lehetôségek széles körét. A tanulmány hátralevô része a két ország politikai elitje által követett, a határon túli nemzeti közösségekre vonatkozó nemzeti politikák hasonlóságaira és különbségeire világít rá.

Milyen következtetések vonhatók le a magyar státustörvény és a kettôs állampolgársággal kapcsolatosan folytatott román politika összehasonlításából? Elsô látásra úgy tûnik, hogy a két törvény különbözô kategóriába tartozik. Míg a román törvény a volt román állampolgárok repatriációhoz való jogáról beszél, addig a magyar státustörvény a magyar állam által a határon túl élô magyarok számára juttatott és fenntartott jogokat és kivételes bánásmódot szabályozza. Ugyanakkor mindkét törvény a saját kategóriáján túlmutató elemeket is tartalmaz. Elôször is, a román állampolgársági törvény a klasszikus repatriációs törvényekkel ellentétben nem követeli meg a volt állampolgároktól, hogy visszatelepüljenek az országba. Így a törvény rendelkezései a "repatriáció" fogalmát teljesen kiürítik, és inkább az állampolgárság helyreállításáról szóló szabályozásnak tekinthetôk. A magyar státustörvény pedig több egy kisebbségvédelemre korlátozódó törvénynél. Nem pusztán megvalósítandó kulturális politikákat vagy a nemzettagság tisztán szimbolikus formáját tartalmazza, hanem a határon túl élô magyarok számára hozzáférést biztosít a munkaerôpiachoz és bizonyos jóléti intézményekhez, ami máskülönben csupán a magyar állampolgárok számára állna nyitva. Ebbéli törekvéseikben a két törvény között számos hasonlóságot fedezhetünk fel. Elôször is: mindkettô államcentrikus megközelítést alkalmaz, mivel a volt állampolgárokat célozzák, akik a határok megváltozása következtében vesztették el állampolgárságukat. Ugyanakkor, míg a román törvény az összes korábbi állampolgár számára megadja az állampolgárság helyreállításának jogát, nemzetiségüktôl függetlenül, a magyar státustörvény az államcentrikus szemléletet az etnikai elvvel kombinálja, mivel csupán a magyar nemzetiségûeknek (és családjuknak) biztosít kedvezményes státust.

Másodszor: mindkét törvény - a határon túl élô nemzeti kisebbséghez tartozókra vonatkozóan - az állampolgárság "nem önkéntes" elvesztésére utal, ami implicite a határváltozások törvénytelen jellegének kimondását foglalja magában. Ez az irredentizmus vádját vonja maga után. Ehhez a vádhoz újabb érveket szolgáltatott az a tény, hogy a státustörvény hatálya csupán azokra a szomszédos országokban élô magyar nemzetiségû személyekre terjed ki, akik valaha a magyar állam határain belül éltek. Habár a román törvény hatálya - a magyarral ellentétben - nem korlátozódik kimondottan bizonyos területekre, rendelkezései fôként a két világháború közötti Nagy-Románia két tartományának, Besszarábiának és Bukovinának a lakosait érintették. Ehhez járul még az is, hogy mindkét törvényt úgy értékelték, mint amelyek Románia, illetve Moldova belsô jogrendjével ellentétesek, és amit a régió status quo-jának megkérdôjelezéseként interpretáltak.

A két törvény között lényegi különbségek vannak abban a tekintetben, hogy milyen jogokat és kedvezményeket nyújtanak. Heves politikai viták után a magyar döntéshozók elvetették azt a megoldást, hogy kettôs állampolgárságot adjanak a határon túl élô magyaroknak, ehelyett a nemzettagság kifejezésre juttatásának szimbolikusabb formáját választották. Ezzel ellentétben a román állampolgársági törvénykezés az állampolgárság helyreállítására vonatkozó igen megengedô rendelkezései a moldovai állampolgárok tömeges romániai honosítását eredményezték az állampolgári jogok teljességét juttatva nekik. Végezetül, de nem utolsósorban: Romániában a kettôs állampolgárságról folytatott vita rávilágított a romániai döntéshozók alapvetô következetlenségére, ugyanis a romániai magyarok esetében rendíthetetlenül elutasították a kettôs állampolgárságot mint megoldási lehetôséget, míg a moldovai állampolgárok esetében éppen ezt a megoldást javasolták. Ez annak a következménye volt, hogy Románia kettôs politikai szerepben lépett fel: a romániai magyarok vonatkozásában mint "nemzetállami politikát folytató" állam, a moldovai állampolgárok vonatkozásában viszont mint "anyaország".

* A tanulmány magyar változatát a Kántor Zoltán által szerkesztett, A státustörvény: elõzmények és következmények c. kötetbõl vettük át. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002, 90–116.

¹ A Románia és Magyarország közötti megbékélés fô szakaszainak, tartalmának és nemzetközi kontextusának átfogó elemzését a biztonsági tanulmányok legújabb elméletének szempontjából lásd: Constantin Iordachi: "The Romanian-Hungarian Reconciliation Process, 1994-2001. From Conflict to Cooperation", PolSci. Romanian Journal of Political Science I (December 2001) 3-4, 88-134. A cikk külön figyelmet szentel a két ország eltérô nemzet-meghatározásaiból fakadó ideológiai konfliktusának, és a státustörvényt mint releváns példát külön is elemzi.

² Lásd Misha Glenny: The Rebirth of History. Eastern Europe in the Age of Democracy. New York, Penguin, 1990. 294., valamint Zbigniew Brzezinski: "Post communist nationalism," Foreign Affairs 68 (Winter 1989/90) 5, 2-3.

³ Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kommunista rendszer képes volt teljesen elnyomni az etno-nemzeti konfliktusokat. Valójában az 1980-as évek végétôl a nacionalizmus egyre erôteljesebb megnyilvánulásai jelennek meg, amire jó példa Románia és Magyarország éles, az 1980-as végén kialakult diplomáciai konfliktusa. Raymond Pearson és George Schöpflin több, az 1989-es nacionalista fellángoláshoz vezetô okot is kiemelt: a "demográfiai változásokat", a "média forradalmát", a "szupranacionális tekintély bukását", valamint az "ökológiai fenyegetettséget". Lásd Pearson: "The Making of '89: Nationalism and the Dissolution of Communist Eastern Europe," Nations and Nationalism (July 1994), 69-70.; George Schöpflin: Nationalism in Eastern Europe", Nations and Nationalism (September 1994), 38-40.. A nacionalizmus és a kommunizmus kapcsolatának klasszikus elemzésére lásd Robert R. King: Minorites under Communism. Nationalities as a Source of Tension among Balkan Communist States. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1973.

⁴ A kettôs állampolgárság eddig példa nélküli kelet-közép-európai expanziójának és politikai felhasználásának részletes elemzésére lásd Constantin Iordachi: "Debates over Dual Citizenship in East-Central Europe", elôadás a "Nationality and Citizenship in Post-Communist Europe" konferencián, a párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében, 2001. július 10-11.

⁵ Az "elképzelt közösségek" fogalma Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London: Verso, 1983. mûvébôl származik.

⁶ Az állampolgárságra vonatkozó romániai jogalkotásról lásd C. Iordachi: "The Unyielding Boundaries of Citizenship: The Emancipation of 'Non-Citizens' in Romania, 1866-1918", European Review of History 8 (August 2001) 2, 156-187., valamint C. Iordachi: "Állampolgárság és nemzeti identitás Romániában. Történeti áttekintés", Regio, 2000. 3. szám, 27-61.

⁷ Iordachi: Állampolgárság és nemzeti identitás Romániában", 52.

⁸ Lásd Gheorghe Cojocaru: Colapsul URSS si dilema relatiilor româno-române. Bucuresti, Omega, 2001. A könyv a Románia és Moldova közti kétoldalú kapcsolatok inherens dilemmáinak elemzését nyújtja az 1989 és 1992 közti idôszakra vonatkozóan. A Moldovai Köztársaságról szóló 1990 utáni publikációk közül itt most csak néhányat említenék: Michael Bruchis: The Republic of Moldavia: from the Collapse of the Soviet Empire to the Restoration of the Russian Empire. New York, Distributed by Columbia University Press, 1996; Iftene Pop: Bessarabia: from the International Legal Viewpoint. Bucuresti: Editura Fundatiei Culturale Române, 1999; Donald L. Dyer (ed.): Studies in Moldovan: the History, Culture, Language and Contemporary Politics of the People of Moldova. Boulder, East European Monographs, 1996; Ion Nistor: Istoria Basarabiei. Bucuresti, Humanitas, 1991; és Alexandru V. Boldur: Basarabia si relatiile româno-ruse: Chestiunea Basarabiei si dreptul international. Bucuresti, Albatros, 2000. A legátfogóbb monográfia szerzôje, Charles King Moldova kapcsán "sikertelen nacionalizmusról" beszél, amely még mindig a nemzeti identitás román és moldovai rivalizáló meghatározásai között oszcillál. Lásd Charles King: The Moldovans. Romania, Russia, and the Politics of Culture. Stanford, Hoover Institution Press, 2000.

⁹ A volt Szovjetunió utódállamainak az állampolgárságra vonatkozó jogalkotásáról lásd Rogers W. Brubaker: "Citizenship Struggles in Soviet Successor States". International Migration Review XXVI (Summer 1992) 2, 275-276.

¹⁰ King: The Moldovans. XXVII-XXVIII.

¹¹ Mircea Druc volt miniszterelnök becslése. L. Evenimentul Zilei, 2000. május 20.

¹² "Unde se duce votul basarabenilor". Evenimentul Zilei, 2000. május 28.

¹³ A pragmatizmus politikájának legelszántabb képviselôje Adrian Severin román külügyminiszter (1996-1997) volt, aki újraindította a Moldova függetlenségének kikiáltásával függôben maradt, kétoldalú szerzôdés aláírására vonatkozó tárgyalásokat. A következô külügyminiszter, Petre Roman (1997-2000) viszont egy 1997-es kisinyovi látogatásán Moldova és Románia közti "egyesülés vágyáról" beszélt.

¹⁴ A kisebbségi politika számára elérhetô politikai lehetôségek mérvadó tárgyalására lásd Albert Hirschman: Exit, Voice, and Loyalty. Cambridge, MA, Harvard University Press, 1970.

¹⁵ Infotag, 2000. február 14.

¹⁶ Angela Sîrbu: "Protesting ‚Moldovanism.' A Proposal by the Communist Government to Revise History Sparks Protests in Moldova", OMRI Analytical Briefs.

¹⁷ Lásd King: "The Transnistrian Conundrum". In: The Moldovans. 178-208 p. Lásd továbbá Bruchis: The Republic of Moldavia.

¹⁸ Oroszország 1991 utáni állampolgárságra vonatkozó politikájáról lásd Lowell Barrington: "The Domestic and International Consequences of Citizenship in the Soviet Successor States" Europe-Asia Studies, 47 (July 1995), 5, 731-764.

¹⁹ "Transnistria Introduces Own Passports" Infotag, 2001. május 24.

²⁰ "Doar 24 la sutâ din locuitorii Transnistriei vor putea participa la alegerile de la 25 februarie" Basa Press, 2001. február 6.

²¹ Infotag, 2000. február 14. Ez a szám még jelentôsebbnek tûnik, ha Moldova összlakosságának számából levonjuk Transznyisztria azon lakóinak számát, akik nem erôsítették meg moldáviai-moldovai állampolgárságukat; számukat 560 ezerre becsülik.

²² Infotag, 2000. február 14.

²³ Valeriu Pasat: "Exodus", Nezaviszimaja Moldova.

²⁴ Valeriu Pasat: "Exodus". Nezaviszimaja Moldova. Ennek eredményeképpen Moldova teljes népessége az 1989-es 4,33 millióról 1997-re 4,32 millióra csökkent. Lásd King: The Moldovans. XXVII-XXVIII.

²⁵ Az Infotag idézi az elnöki szóvivôt, Anatol Golea-t: "President Orders Ministers to Study Why Moldovans Rush for Romanian Citizenship" Infotag, 2000. február 7.

²⁶ Infotag, 2000. március 6.

²⁷ "Romania Indirectly Stimulates Legislation Violation by Moldovans" Infotag, 2000. március 7.

²⁸ "Presedentia a elaborat un proiect de acord cu privire la dubla cetâtenie" Basa Press, 2000. március 13.

²⁹ "Bucurestiul va oferi Chisinăului date despre cetătenii moldoveni care detin si cetatenia româna" Basa Press, 2000. március 28.

³⁰ "Chisinăul a recunoscut dreptul la dublă cetătenie în anumite cazuri" Basa Press, 1999. október 14.

³¹ "O comisie parlamentară recomandă presedentiei sâ renunte la un articol din proiectul legii cetâteniei" Basa Press, 2000. március 22.

³² A trianoni békeszerzôdés 10. cikkelye lehetôvé tette, hogy a kisebbségek megválasszák állampolgárságukat a Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai közül.

³³ Nicolae Ceausescu, 1987. február 23. A Szabad Európa Rádió Archívuma, Budapest, Romanian SR/3, Radio Free Europe Background Report, 1987. április 22., 12.

³⁴ A nemzet államközpontú és etnicista definíciójára vonatkozóan lásd Anthony Smith: Theories of Nationalism. London, Duckworth, 1971. 176.

³⁵ A Szabad Európa Rádió Archívuma, Budapest, Romanian SR/3, Radio Free Europe Background Report, 1985. április 22. 3.

³⁶ Lásd a 90/1992. számú, A határon túli magyar kisebbség kormányhivataláról szóló kormányhatározatot.

³⁷ Concluding Document of the Inaugural Conference for a Pact on Stability in Europe, Interpretative Statement, point 1.5.

³⁸ Traian Chebeleu román elnöki szóvivô szavai. Evenimentul Zilei, 1997. május 27.

³⁹ România si minoritătile. Colectie de documente. Târgu Mures, Pro Europa, 1997. 162.

⁴⁰ Iordachi: "The Romanian-Hungarian Reconciliation Process".

⁴¹ Evenimentul Zilei, 1997. augusztus 27.

⁴² Evenimentul Zilei, 1998. szeptember 17. A magyar hatóságok 1991 és 1993 között 13000, fôleg erdélyi és vajdasági etnikai magyar igényét regisztrálták. 1998 elsô felében 3027 személy kapott magyar állampolgárságot, közülük 1772 román állampolgár volt. Az adatokra vonatkozóan lásd Evenimentul Zilei, 1998. július 21.

⁴³ Evenimentul Zilei, 1998. július 21.

⁴⁴ Evenimentul Zilei, 1998. július 27.

⁴⁵ Evenimentul Zilei, 1998. július 27.

⁴⁶ Cabinetul consilierului de stat pe probleme de politicâ externâ a Guvernului României, "În contradictie cu normele internationale de drept" 22 Plus, XII (5-11 June 2001) 130, p.

⁴⁷ Itt a Rogers Brubaker által kidolgozott, három különbözô és egymással ellentétes nacionalizmus-fogalmakra támaszkodom. Lásd Rogers Brubaker: Nationalism Reframed. Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 1996.