Juan J. Linz
Nemzetépítés és államépítés*
A tanulmány a nemzet- és államépítés folyamatait vizsgálja történeti és kortárs összefüggésekben. Annak nehézségei, hogy minden nemzetet állammá, illetve minden államot nemzetté alakítsunk, valamint az a tény, hogy az államhatárokon belül különbözô, gyakran kettôs identitással rendelkezô népek keverednek, a többnemzetiségû államokat támogatják, amelyekben az állam feladja a nemzetállammá válás ábrándját, a "nemzetek" pedig hajlandóak többnemzetiségû demokratikus és liberális államokban élni.
A nemzetépítés és államépítés különbsége A nemzetépítés és az államépítés egymást átfedô, ám fogalmilag különbözô folyamatok. Amennyiben átfedik egymást, annyiban többnyire nem is különíthetôk el, ám amennyiben ez az átfedés nem teljes (és, mint jól tudjuk, nem az), annyiban különbözô folyamatokkal van dolgunk.1 Tanulmányom ez utóbbi szempontból vizsgálja ôket. Mindkettô történelmi, Nyugat-Európából eredô és modern folyamat, amely Nyugatról indulva különbözô, néhol igen korlátozott sikerrel terjedt el az egész világon.2 Ugyanakkor ezek a folyamatok az európai színtéren sem voltak mindig sikeresek és elfogadottak.
Európában az államépítés történetileg megelôzte a nemzetépítést. Sôt, egyes országokban átfogó államépítés folyt a nemzetépítés uralkodóvá válása elôtt. Néhány évvel ezelôtt Stein Rokkan biztatására írtam egy tanulmányt errôl "Korai államépítés és kései periférikus nacionalizmusok az állam ellen" címmel.3 Ideális esetben mindkét, egyidejûleg vagy egymást követôen zajló folyamatnak a nemzetállam kialakulásához kellene vezetnie, bizonyos nézôpontok szerint legalábbis. Ám e kettôs folyamatot csak kivételes esetekben koronázta teljes siker. Az igazi nemzetállamokat valószínûleg a két kezünkön megszámlálhatjuk. Olyan államok világában élünk, melyek között csak néhány igazi nemzetállam akad, míg a többiek sikeres, többnemzetiségû vagy egy domináns nemzeten alapuló államok, amelyeket más nacionalizmusok kérdôjeleznek meg többé vagy kevésbé. Vannak továbbá állam nélküli nemzetek. Ha valamennyi potenciális nemzet kialakítaná a maga megkülönböztetô nemzeti identitását, és ennek alapján mind elindulnának egy többé-kevésbé sikeres nemzetépítés útján, a világ számos államának léte válna kérdésessé.
Ennek a ténynek az ismeretében amellett is érvelhetnénk - mint ahogyan meg is tették ezt a nacionalizmussal rokonszenvezôk, akik az önmeghatározást tekintik a legfôbb értéknek -, hogy valamennyi nemzetnek arra kell törekednie, hogy megteremtse kultúrája és identitása számára az államiság "fedelét." Mi több, azokat a népeket, amelyek még mindig nem törekednek egy nemzeti identitásra, fel kell ébreszteni, hogy harcoljanak az államiságért, a világnak pedig nemzetek világának kell lennie, amelyben nem maradhat fenn állam, amely nem azonos a nemzettel, és nem maradhat nemzet állam nélkül. Sajnos, mint tudjuk, a potenciális nemzetek száma többszöröse az állammal rendelkezô vagy nem rendelkezô nemzetekének, és végtelenül nagyobb a világ országaiénál.
Noha az Egyesült Nemzetekrôl beszélünk, tulajdonképpen a világ egyesült államait értjük ez alatt. Ha az Egyesült Államok nevet nem védte volna le magának az USA, az ENSZ-et Egyesült Államoknak kellett volna elnevezni. Vannak, különösen értelmiségi körökben, akik szerint, amennyiben lehetséges, részt kellene vennünk az államépítés folyamatában (még ha ez azt is jelenti, hogy nem építünk nemzetállamokat), és hogy lehetségesnek kellene lennie, hogy "államnemzeteket" építsünk; azaz olyan államokat, amelyekkel szemben polgáraik olyan lojalitást tanúsítanak, ami a nacionalisták szerint csak a nemzetnek jár ki. Amint késôbb látni fogjuk, mindez egyáltalán nem lehetetlen, noha megkívánja, hogy feladjuk azt az elképzelést, miszerint minden államnak a hagyományos értelemben vett nemzetállamiságra kell törekednie.
Ez utóbbi szempont alapján kívánok felvetni néhány, a további kutatásokra talán ösztönzôleg ható kérdést. A nemzetépítés és államépítés, mondhatnánk, csak fogalmilag választható el, de a két folyamat összefonódott és továbbra is összefonódik. Ezzel szemben én azt mondanám, hogy a társadalmak történelmi valóságában ezek különbözô folyamatok voltak, és azok is maradtak.
Elôször is, az államépítés a feudalizmus hanyatlásával, a reneszánsz és a reformáció korában kezdôdött, a keresztény birodalom válsága, valamint az ekkoriban felemelkedô nyugati, majd a késôbb felemelkedô észak-európai monarchiák versengésének eredményeként. Amint a nagy történész, Burckhardt megjegyezte4, az állam "mûalkotás volt," és kezdeteitôl konstruált jelleggel bírt. Nem véletlen, hogy kialakulását építészeti fogalmak és képek segítségével írták le, és hogy a modern fizika kialakulásával gépezetként láttatták. Az államépítés folyamatához nem kapcsolódnak a szerves fejlôdés jelentésárnyalatai, és leírását nem azok a biológiai hasonlatok határozzák meg, amelyek a nacionalizmusét. Az államhoz nem a természet és a születés, hanem a megalkotottság, a "teremtés" képzete társul. Mikor a nemzet eszméje lángra gyújtotta az értelmiségiek és a népek képzeletét, az államépítés már évszázadok óta folyamatban volt, sôt, döntôen hozzájárult ahhoz, hogy az Európa 1500 körüli politikai térképén található több száz politikai alakulat 1900-ra 25 körülivé csökkenjen. A francia forradalom, a francia köztársaságnak a környezô területek köztársasági függetlensége melletti kiállása, majd Napóleon a bizonyos nacionalista mozgalmaknak nyújtott támogatása elôtt az államépítés folyamata nem alapozott semmilyen nemzeti érzelemre, identitásra vagy öntudatra. (A francia forradalom nem exportálta a nacionalizmust, mert az általa létrehozott batáviai és helvét köztársaságok a katonai kihasználás és a francia megszállás eszközei voltak. Ha van összefüggés a nacionalizmus és a forradalom között, akkor az azokban az ellenforradalmi népi reakciókban keresendô, amelyek valamikor a dinasztikus uralkodók, politikusok és diplomaták bukása után következtek be, megvédendô a szuverenitásukat saját kezébe vevô népeket. Ilyen volt például a spanyol ellenállás Napóleonnak.) A francia "természetes határok" megszerzésének célja sem a mi nemzetfogalmunkon, hanem a francia állam érdekein alapult. I. Napóleon, amikor újrarajzolta Európa térképét, nem nemzetállamokat kívánt létrehozni, amelyeken a testvérei generálisokként uralkodhatnak, hanem meglévô országokat (királyságokat) bízott rájuk - mint Spanyolországot vagy Nápolyt, illetve számukra hozott létre újakat - mint Westfáliát. Ennek ellenére nem kétséges, hogy az államok alattvalóik alapján való azonosításához, vagy a modern monarchiák különbözô alakulataiban élô emberek közös király iránti lojalitásához társult egy proto-nemzeti érzés.5 Számos államban elôbb vagy utóbb az állam elindított egy "államnemzet"-építô folyamatot.
A "nemzetek" történetileg a 19. században kezdtek megjelenni, többnyire a század második felében. Ezek közül csak néhány szolgált az államépítés alapjául: Olaszországban, Németországban, Görögországban és sajátos módon Magyarországon, a dualista monarchiában. Különösen érdekes Belgium esete: egy adott ponton úgy tûnhetett, hogy a Németalföldtôl való függetlenségét 1830-ban elnyert, ám politikai sajátosságai által már a 16. századtól megkülönböztetett ország nemzetépítô folyamatba kezd, ám a flamand nacionalizmus kihívása folytán a huszadik században többnemzetiségû állammá vált. A magyar nacionalizmus a 19. században a legerôsebbek egyike, ám Szent István koronája alá egy többnemzetiségû állam tartozik. Olaszország történészei közt nincs egyetértés abban a kérdésben, hogy a Risorgimento és az egyesülés egy Cavour vezette államépítési, vagy inkább egy Mazzini és Garibaldi vezette nemzetépítési folyamat volt-e.6 Noha Németországban az egyesülés mögött egy erôs nacionalista mozgalom állt, a német Reich inkább volt a bismarcki államépítés, mint a nacionalisták megvalósítása. Noha az elsô világháború utáni békeszerzôdések és a Wilson meghirdette önmeghatározási elv a nemzetépítés folyamatának egyik kiemelkedô pillanatát képezik, az új államok nem voltak mind nemzetállamok (a csehek és szlovákok új köztársaságuk 64,8%-át tették ki, 23,6% német lakossággal; Lengyelországban a lengyelek 69,2, az ukránok 14,3, a zsidók 7,8, a németek és az oroszok 3,9 - 3,9 százalékot tettek ki; a lettek aránya saját országukban 73,4% volt (az oroszoké 10,3%), a litvánoké 80,1%, az észteké 87,6%), és a négy birodalom számos új országra való felosztása, illetve az államhatárok átrajzolása nyilvánvalóan nem a nemzetépítô mozgalmak erôfeszítéseinek egyenes következményei voltak. A párizsi békeszerzôdésekkel létrejött új országokról, illetve a területileg kiterjesztett régiekrôl nehezen állítható, hogy nemzetállamok lennének. Ez puszta felsorolásukból is nyilvánvaló: Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, Nagy-Románia, a három balti köztársaság. Ez csak Finnországra igaz, ahol a svéd kisebbség valódi kisebbség volt, és emellett könnyen kialakíthatta lojalitását az új állam iránt, amely a maga részérôl széleskörû jogokat biztosított a svéd anyanyelvûeknek.
Az új államok domináns "nemzetei", a szerbek, csehek, lengyelek, litvánok, lettek, észtek "felszabadulva" érezhették magukat, de nem így a nekik alávetettek, mint a horvátok, szlovének, szudétanémetek, a számos lengyelországi szlovák, német, ukrán és zsidó, vagy a balti köztársaságok különbözô kisebbségei. A kisebbségek tiszteletben tartásának vagy elnyomásának mértéke változó volt, és néha hívekre talált a többnemzetiségû állam eszméje is, ám ezt a "nemzetépítés" nagyobb vonzerejének köszönhetôen ritkán alkalmazták. Az új államok elôtt álló tulajdonképpeni kihívás az államépítés, és a még nehezebb nemzetépítés volt. Történelmileg kimutatható lenne, hogyan járult hozzá több esetben is a nemzetépítésnek biztosított elsôbbség az új államok instabilitásához, válságához, sôt a néhány évtizeddel késôbb bekövetkezett felbomlásához.7 Az elsô világháborút követôen létrejött nyolc új európai állam közül csak három, Finnország, Csehszlovákia és Írország volt stabil demokrácia, míg a tizenöt korábbi állam közül kilenc, és a három legyôzött birodalom utódállamai közül egy sem.
Késôbb vissza fogunk térni arra a kérdésre, hogy a múltban létrehozott államok és birodalmak válsága a nacionalizmus eredménye volt-e, vagy ezeknek az államoknak és birodalmaknak a válsága vezetett nacionalizmushoz, mert valamilyen módon kudarcot vallottak a modernizáció, demokratizálódás, vagy bármilyen más területen, melyet célként tûztek maguk elé. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a Kiegyezés után a császár és miniszterei kísérletet tettek olyan reformok bevezetésére, melyek újra létrehozták volna a cseh királyságot, Ferenc József prágai megkoronázásával. A magyar és német nacionalisták azonban gyorsan ellenszegültek. Korábban Frantisek Palacký visszautasította az 1848-as frankfurti szövetségi gyûlésen való részvételt, mert nem a német, hanem a cseh nemzet tagjának tekintette magát, mondván: "Ha Csehország határain túlra tekintek, a természeti és történelmi tényezôk egyaránt arra késztetnek, hogy ne Frankfurt, hanem Bécs felé forduljak, és ott keressem azt a központot, amely nemzetem békéje, szabadsága és jogai védelmére hivatott."8
Az államépítés folyamatának, valamint válságának vizsgálata segítségével jobban megérthetjük, hogy az etnográfiai és nyelvi térképeken szereplô potenciális nemzetek között miért nem sikerült oly soknak a nemzetépítés, és hogy bizonyos történelmi pillanatokban, függetlenül a nemzeti mozgalmak és identitások erôsségétôl, miért születhettek meg avagy sem az új nemzetállamok.
Az államok által megképzett területi határok fontossága, függetlenül a nemzetépítés etnográfiai alapjaitól, nem csökkent a század második felében. Az afrikai országok a gyarmati határok alapján jöttek létre, és az egységes etnikai, nyelvi és törzsi alapokra helyezett nemzetépítés összetettsége késztette arra az afrikai politikusokat, hogy egységesen álljanak ki az államhatárok sérthetetlensége mellett. A volt Jugoszlávia és Szovjetunió területén feltehetôen megalakuló nemzeti államok a történelmi vagy Sztálin létrehozta alegységeken alapulnak, noha ezek a határok vég nélküli konfliktusokat eredményeznek. Mindenki egyetért abban, különösen a nemzetközi közösség, hogy az új "nemzetállamoknak" határozottan védelmezett alegységeken és "államhatárokon" kell alapulniuk. A nemzet eszméjének elôtérbe kerülése ellenére az államiság - régi vagy új - valósága továbbra is dominál. A kérdés az, hogy építhetünk-e államokat anélkül, hogy arra törekednénk, hogy ezek nemzetállamok legyenek, és ennek ellenére ki tudják váltani azt a fajta azonosulást, mely az illetô államokban lehetôvé teszi a demokrácia mûködését, nemzetiségi térképük sokszínûsége ellenére.9 Tekintsük át röviden, mit is jelent az állam, kiindulópontként az államépítés folyamatának, illetve a nemzetépítéssel szembeni különbségeinek elemzéséhez. Idézzük fel Max Weber állam-definícióját: "Az üzemként mûködô politikai intézményt államnak nevezzük, ha és amennyiben igazgatási csoportja a rend érvényre juttatásában eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát," és késôbb: "formális jellemzôi közé tartozik a teljesen megfogalmazott, rendelkezésekkel megváltoztatható igazgatási és jogrend, amelyhez az (ugyancsak tételes rendelkezésekkel kijelölt) igazgatási csoport mûködése - szervezeti cselekvése - igazodik." - mondja a modern, racionális és jogi uralmon nyugvó államról.10 Vagy nézzünk egy újabb megfogalmazást Charles Tillytôl:
"Egy meghatározott területen élô lakosság fölött ellenôrzést gyakorló szervezetet államnak tekintünk, amennyiben az (1) elkülönül az ugyanazon a területen mûködô többi szervezettôl; (2) autonóm; (3) központosított és (4) alegységei formálisan össze vannak hangolva."11 Az állam szerepek rendszerét, szabályok együttesét és a bizonyos erôforrásokhoz való hozzáférést feltételezi. A szerepek egy sor hivatalt jelentenek, melyek a modern bürokráciákban, hadseregekben, bíróságokon és törvényhozásban magasan szervezettek és differenciáltak. A modern demokráciákban a tisztviselôk cselekedeteit szabályok, alkotmányok, törvények, szokások, valamint a múltban hagyományok korlátozzák kisebb-nagyobb mértékben. Sôt a modern államban elvileg az uralkodót magát is kötik ezek a szabályok, noha eredetileg ô szuverén volt, azaz legibus solutus. Elvileg az állam monopóliummal rendelkezik a legitim erôszakhasználat fölött. Ez a szabályokhoz kötött erôszak ily módon különbözik az egyének gyakorolta erôszaktól, és, mint ilyen, lehetôvé teszi az államapparátus számára, hogy kényszerrel juttassa érvényre szabályait. Az állam rendelkezik gazdasági erôforrásokkal is, mivel adókat szedhet be. Az állam ellenôrzést gyakorol a területén élô népek, alattvalók, állampolgárok, sôt külföldiek fölött is. Megvan az ereje a törvények és kötelezô érvényû szabályok gyakorlatba ültetéséhez, amit törvényszékei és kényszert alkalmazó ágensei segítségével valósít meg. A törvények tekintetôk ugyan jogosnak vagy jogtalannak, ám ez utóbbi esetben is végrehajtandók. Az államépítés elôrehaladásával a Rechtsstaat, azaz a törvényekhez kötött, az önkényes döntéseket kizáró jogállam lett a norma. A demokratizálódás újabb folyamatai eredményeként a modern államot az állampolgárság fogalma jellemzi, jogokat biztosítva a politikai közösségen belül mindazoknak, akik nem külföldiek, és kötelességeket róva ki rájuk.12 Ebbe az ideális modellbe nem minden állam illeszthetô be. Vannak államok, amelyek nem rendelkeznek a legitim erôszak fölötti monopóliummal - ilyenek a területének egy részét ellenôrzô gerilla-vezérek jelentette kihívással szembesülô államok, vagy az elsô világháború utáni fasiszta squadristi-val szembesülô Olaszország. Egyes államok szinte képtelenek adekvát adókat behajtani. Elôfordulhat, hogy a tisztviselôk nem közösségi célok, hanem saját javuk szolgálatára használják hatalmukat. Törvényeit pedig széles körben figyelmen kívül lehet hagyni. Vannak tehát az államiságnak fokozatai, és vannak összeomlóban levô államok.
Hangsúlyoznunk kell, hogy léteznek kívánatos közösségi célokat követô, állampolgáraik jólétéhez hozzájáruló államok, és léteznek elnyomó államok, melyek hajlandók feláldozni állampolgáraikat az uralkodóik megszabta utópikus célok, vagy ezek személyes érdekei oltárán. Utóbbiakat példázzák a totalitárius államok és a szultáni rendszerek.13 Az államokat az jellemzi, hogy mesterséges alakulatok, jelentôs mértékben személytelenek és uniformizálják, konzerválják a társadalmat. A modern állam liberális demokrácia változatának javára írható az erôszak csökkentése, beleértve a magánéleti erôszakét, az egyén kibontakozásának lehetôvé tétele az alapvetô jogok elismerése által, a tulajdon védelme és mindazoknak a feltételeknek a biztosítása, amelyek lehetôvé tették a modern piacgazdaságot. Ugyanakkor számos dolog terheli a modern államot, különösen bizonyos rendszerekben.14 Az állam határain belül élôk közös jogrendnek és szuverén testületnek vannak alávetve, kultúrájukra, nyelvükre, vallásukra vagy az illetô szuverén testülettel való szubjektív azonosulásukra való tekintet nélkül. Mégis, Sieècs abbé ugyanennek a megfogalmazásnak egy részébôl, a "közös jogrendnek alávetett emberek közössége" kifejezésbôl kiindulva határozta meg a nemzetet.15 A modern állam alapja az állampolgárság, amely jogokkal és kötelességekkel jár, és feltételez bizonyos lojalitást - noha nem feltétlenül erôs érzelmi azonosulást, közös nyelvet, vallást, értékrendet stb. Természetesen a valódi nemzetállamokban élô emberek rendelkeznek ezen tulajdonságokkal, vagy legalábbis egy részükkel.
Ezzel szemben a nemzet, amint Weber mondja, "elôször is kétségtelenül azt jelenti, hogy az emberek bizonyos csoportjairól feltételezzük, hogy sajátos szolidaritást éreznek másokkal szemben"16. A fogalom így az értékek birodalmába tartozik. Megjegyzi továbbá, hogy nincs egyetértés abban, hogyan kellene ezeket a csoportokat körülhatárolni, illetve milyen együttes cselekvéseknek kellene az említett szolidaritásból következnie. Közönségesen szólva: egy nemzet nem szükségszerûen azonos egy állam lakosságával, azaz egy adott politikai közösséghez való tartozással.
Ez nem jelenti, hogy ne lehetne azonos is vele, de nem kell szükségszerûen azonosnak lennie. A különbséget jól világítja meg a Németország közelmúltbeli egyesítése elôtti helyzet. Két német állam létezett, noha számos ember osztotta a Wir sind ein Volk kifejezésben megfogalmazott, és végül az NDK felszámolásában kifejezôdött nézetet, miszerint két államra osztott egyetlen német nemzet létezik.17
Lássuk ezek után az állam és nemzet közötti jelentôsebb különbségeket. A nemzet nem rendelkezik hivatalnokokkal, sem jól körülhatárolt szerepekkel, noha vannak egyének, akik a weberi "Träger" értelmében nemzeti érzések hordozói, mozgalmak, nacionalista szervezetek stb. vezetôi. A nemzethez való tartozásnak nincsenek világos szabályai, nincsenek jogok és kötelességek, melyeknek jogosan érvényt lehetne szerezni, noha a nacionalisták nyilván rákényszerítenek viselkedésmódokat azokra, akik azonosulnak a nemzettel, vagy akiknek - szerintük - azonosulniuk kellene. Állami ellenôrzés, egy nemzetállam létrehozása vagy egy nem nemzeti állam megbízása nélkül azonban ezeknek a viselkedésmódoknak nem lehet törvényesen vagy akár jogosan érvényt szerezni. Egy nemzetnek nincsenek olyan erôforrásai, mint kényszer alkalmazása vagy adózás, arra, hogy engedelmességet követeljen. Viselkedésmódokat érvényre juttatni, vagy a nemzeti céloknak erôforrásokat biztosítani csak a nemzetállam, illetve a nemzet céljait támogató állam képes.
Ez ellen felhozható az, hogy egy nemzeti mozgalomból kikristályosodó nemzet, még ha nem is ural egy államot, gyakorolhat hatalmat, fordulhat erôszakhoz, és beszedhet hozzájárulásokat az államiság megvalósítása elôtt is. Ám egy államokból álló világrendben ez azt jelenti, hogy mindezt egy állam funkcióinak rovására teszi, annak rendjét ássa alá, azt fenyegeti összeomlással a folyamat. A nacionalisták létrehozhatnak magánhadseregeket céljaik elérésére, és lázadhatnak az állam fennhatósága ellen, amely bizonyos esetekben elveszítheti uralmát egy terület fölött, nem lévén többé képes kényszerrel érvényt szerezni akaratának. Ebben az esetben polgárháborúval vagy nemzeti felszabadítási harccal van dolgunk, amely egy új állam létrejöttét eredményezheti. Ennek során azonban az emberek elveszíthetnek számos, a modern állam, különösen a liberális demokrácia nyújtotta elônyt. Mi több, az államnak való nacionalista ellenszegülésnek szinte elkerülhetetlen velejárója egy nagyfokú önkényes hatalom, erôszak és az elôrelátható jogrend hiánya. Mindazonáltal nem szabad azonosítanunk a nemzeteket azokkal a nacionalista mozgalmakkal, amelyek nacionalista érzelmekbôl táplálkoznak. A nemzetet mint olyat nem jellemzi semmilyen, az államéihoz hasonlítható szervezettségi forma. Nem rendelkezik autonómiával, ügynökségekkel, szabályokkal, hanem csak az ôt alkotó emberek lélektani azonosulása képviselte erôforrással. Az állam fennállhat annak a külsô azonosságnak alapján, amely fölött hatalmát gyakorolja. A nemzet valamilyen belsô azonosulást is feltételez.
Valamennyien állami fennhatóság alatt élünk. Nincs a világon olyan terület, amely fölött semmilyen állam ne gyakorolna, vagy ne követelne magának fennhatóságot. Leszámítva néhány állam nélküli népet, melyeket elôször a Népszövetség határozott meg, és akik az ún. Nansen-útlevéllel rendelkeznek, mindenki egy állam polgára vagy alattvalója - ám valószínûleg milliók vannak, akiknek nincsen semmilyen nemzethez-tartozás tudatuk. Ha megkérdezik ôket, azt meg tudják esetleg mondani, hogy milyen országban élnek, de nem képesek nemzeti kategóriában gondolkodni. Sokan azok közül, akiket a néprajztudósok, nyelvészek, politológusok és a nacionalista mozgalmak vezetôi szerint egy bizonyos nemzet tagjainak kellene tekinteni, nem éreznek így, lehet, hogy nincs is ilyen identitásuk, sôt, még az is elôfordulhat, hogy egy másik nemzettel azonosulnak.
A nacionalista ideológusok érzékenyek voltak az állam és nemzet különbsége iránt, mint a katalán Prat de la Riba, aki ezt írta:
"Az állam alapvetô módon különbözik a nemzettôl, mivel az állam politikai szervezôdés, egy kifele független, befele legfôbb hatalom, amelynek megvannak a függetlenségét és fennhatóságát fenntartani képes emberei és pénze, azaz anyagi ereje."
Ezzel szemben a nemzet
"Élô, szerves és természetes egység. Fennmaradt olyan törvények alatt, melyek nem ismerték el, és természetes voltánál fogva világosan elkülönült az ember mesterséges alkotásaitól, ezek között is alapvetôen az államtól."18 Ugyanezt az érzést fejezte ki egy érzelmekkel telítettebb nyelven Evangelista de Ibero kapucinus szerzetes egy 1906-os, a baszkok számára írt nacionalista katekizmusban: "A nemzet természetes, azaz maga a természet hozta létre, míg az állam konstruált, az emberi akaratnak alárendelt."19 (Hosszabb idézethez l. a 3. jegyzetet.)
A nacionalista gondolkodók folyamatosan hangsúlyozzák a nemzet inkább természetes, mint konstruált jellegét. Ám ha belegondolunk, a nemzet egy kultúra fejlôdésének eredménye, és egy erre alapozott identitás épp annyira mesterséges alkotás, mint az állam.
Az államépítés és a nemzetépítés tehát egyaránt mûalkotás, a vezetôk tudatos erôfeszítéseinek eredménye. A feladat így az, hogy alaposabban elemezzük mindkét folyamat nehézségeit és eredményeit, valamint hogy milyen mértékig állnak ellentétben vagy egészítik ki egymást. Sikeres államot építeni egyáltalán nem könnyû feladat, ám a nemzetépítés, különösen az államépítéssel párhuzamosan, valószínûleg még nehezebb. Paradox módon jóval könnyebb nemzeteket építeni, ha az állam válságban vagy összeomlóban van. Összetett és szervezett polgári társadalom hiányában tulajdonképpen kifejezetten könnyû - bizonyos értelemben vett - nemzetet építeni. Az államépítés viszonylag összetett polgári társadalmat feltételez. Megkíván például egy olyan jogi kultúrát, amely az egyetemi jogtudomány minôségétôl függ, és amely nélkül szinte lehetetlen létrehozni a modern állam megkövetelte minimális hatékonyságú bürokráciát. Feltételez egy termelékeny és nagymértékben monetáris gazdaságot, amely képessé teszi adók beszedésére. Ezek a megfontolások nagy szerepet fognak kapni a volt szovjetunióbeli fejlemények elemzésekor, ahol egy válságban vagy egyenesen összeomlóban levô állammal, az állam helyét átvevô párt delegitimációjával, valamint egy erôtlen polgári társadalommal van dolgunk. Egy ilyen helyzetben a nemzetépítés egyszerû megoldásnak látszik a válságból való kilábalásra.20 Innen nézve érthetô, hogy a jelen válsághelyzetben miért válhatott kifejezetten, de legalábbis viszonylag erôssé a nacionalizmus.
Néhány európai országban az államépítés századokon át folyt, a sikeresebb középkori monarchiák alapjairól kiindulva a rendek, majd az abszolút és (a francia forradalom után) az alkotmányos monarchiák korán át a demokratizálódásig. Ez a hosszú folyamat dinasztikus háborúk és házasságok eredménye volt, melyek során területeket nyertek és veszítettek, és kialakult a koronához tartozó különbözô, ám ugyanannak a királynak alávetett birtokok rendje, az állam. Ezek a területek késôbb egy központi királyi kormányzás és bürokrácia, majd az alkotmányos monarchiákban központi törvényhozás alá kerültek. A folyamat egységes hadsereg létrehozásához vezetett (kisebb-nagyobb sikerrel), majd egységes adózás bevezetését, a jogrend fokozatos egységesülését, a határok világos meghatározását, és végül az alattvalókból állampolgárokká való átmenetet eredményezte. Hosszú ideig nemigen történtek erôfeszítések egy közös kultúra, még kevésbé egy közös nyelv bevezetésére, noha a cuius regio, eius religio elve megteremtett egy alapvetô közös értékrendet (leszámítva a vegyes lakosságú országokat, amelyekben elfogadott volt a tolerancia eszméje, vagy legalábbis bizonyos fokú vallási különbözôség). A nemesség, a klérus és fôleg a közrend egy uralkodónak tartozott hûséggel. Ha ez az uralkodó elveszített vagy megszerzett egy területet, az emberek különösebb nehézségek nélkül tértek át az új úr hûségére. Sôt, a nemesség jelentôs része számára származása nem játszott szerepet, amikor megválasztotta az uralkodót, akit hajlandó volt szolgálni. Az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodó arisztokráciájának heterogén eredetét Preradovich tanulmánya elemezte.21 Azok a nyugat-európai monarchiák, melyek határait viszonylag hamar rögzítették, mint Portugália, Spanyolország, Anglia és Wales, valamint kisebb mértékben az északi királyságok, hivatalnokaikban és alattvalóikban olyan azonosságtudatot és büszkeséget ébresztettek, melyet proto-nacionalistának is nevezhetnénk. Ez az érzés szintén kiterjedt az országhoz tartozó királyságokra és területekre, de nem alapult egy közös nyelven. Nehéz lenne megmondani, mikor közelítette meg ez az érzés azt, amit ma nemzetnek neveznénk. Mindenképpen a francia forradalom után, bizonyos esetekben a jakobinus republikanizmus hatására, másokban a Napóleonnak való ellenálláséra.
Az állampolgárság egyenlôségelvû meghatározásának folyamatával és a demokratizálódás megindulásával ezek az államok fokozatosan nemzetállamokká váltak. A republikanizmus kétségkívül összefüggött a nacionalizmus kialakulásával, de ne feledjük, hogy a huszadik század elôtt Európában alig volt néhány köztársaság. A közigazgatásban és udvarokban használt nyelv egységesülésének folyamata - a nagyobb hatékonyság érdekében - néha meg is elôzte a szabályok bevezetését. Az irodalmi nyelv legsikeresebb változatainak használata természetes módon terjedt, de a tizenkilencedik század végéig ez nem volt egy tudatos nemzetépítô stratégia része. Nyugat-Európa említett országaiban lassú, és nagymértékben tervezetlen nemzetépítés ment végbe.
Azt mondhatnánk, hogy ha az államépítôk tisztában lettek volna a nemzetépítés hatásaival, jóval elôbbre vihették volna a folyamatot a huszadik század elôtt. Nyugat-Európa tehát olyan államok világa, amelyek még a nemzetépítés eszméinek elterjedése elôtt váltak többé vagy kevésbé sikeres nemzetállamokká. Következésképpen, ha Franciaországban, Spanyolországban vagy az Egyesült Királyságban meg is jelentek periférikus nacionalizmusok (eltekintve Észak-Írországtól), ezek az államok ma is erôs társadalmi valóságot képeznek. Spanyolországban például, amikor a Franco-rendszer válsága a spanyol nacionalizmus megkérdôjelezôdéséhez, valamint a perifériákon erôs nacionalizmus kialakulásához vezetett, a nacionalista mozgalmak szinte valamennyi vezetôje, hogy elkerülje a "Spanyolország" szót, "az állam"-ról vagy az "Estado español"-ról beszélt. Többé-kevésbé erôteljesen és meggyôzô módon elutasították a spanyol nemzetet, de nem a spanyol államot.
A 19. század a nemzetépítés, valamint az elnyomott nemzetiségek nemzetépítô álmai koraként tûnik fel. Ám az események szigorúbb vizsgálata némiképp más képet eredményez. Nem véletlen, hogy az olasz egyesülés után Massimo D'Azeglio, a piemonti liberális politikus azt mondta 1860-ban: "Olaszországot megteremtettük, most olaszokat kell teremtenünk," arra utalva, hogy az államépítés megvalósult, javarészt hagyományos módszerekkel, ám a nemzetépítés feladata még hátra van. Noha Németországban a 19. század elejétôl erôs volt a nacionalizmus, a Bismarck által megteremtett német konföderáció egy, a Poroszország irányította államépítô folyamat része volt, a porosz elitek pedig igen ambivalensen viszonyultak a nemzetépítés folyamatához, amely az állam demokratizálódásával fenyegetett.22 Az egyesülés után a nacionalizmus és a nemzetépítô erôfeszítések egyre határozottabbakká váltak, ám a második Reich nem számolt le teljesen a nyelvi és kulturális változatossággal, sem a kisebbségben levô nemzetiségeknek a Reichstagban való képviseletével.
A pángermanizmus megerôsödése Ausztriában és bizonyos fokig Németországban tulajdonképpen egy olyan állammal szembeni ellenségességen alapult, amely nem akarta felvállalni a radikális nemzetépítés folyamatát. Nem véletlen, hogy Hitler a Mein Kampfban hangot adott a német Staatsgläubigkeittal szembeni ellenséges érzelmeinek.23
A központi államok, Poroszország és Piemont létezése, saját bürokráciájukkal, diplomatáikkal és katonai tisztségviselôikkel tette lehetôvé a protekcionizmust támogató értelmiségiek, tanárok, tanítók, közgazdászok és vállalkozók által felvállalt nemzetépítést, amely késôbb szélsôséges nacionalizmushoz vezetett.
Egészen más volt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári birodalom kötelékében élô kelet- és délkelet-európai "kis népek" helyzete. Itt különbözô csoportok és különbözô fázisokban vállalták magukra a nemzetépítést (amint azt Miroslav Hroch kitûnôen leírta24), az államtól függetlenül, sôt azzal szembeállva. Ez történt a csehek, litvánok, észtek, szlovákok és flamandok esetében. A nemzeti eszme eredeti hordozói - a Trägerek - nem gondoltak az államépítés lehetôségére, és az államépítés álma csak lassan vált központi jelentôségûvé. Valamelyest különbözik ettôl a norvég helyzet, ahol egy kvázi-állam lehetôvé tette a Svédországgal való unió felbontását 1905-ben. Még a Finn Nagyhercegség kvázi-állami intézményeit is a cári állammal való szembeszegülés nélkül lehetett a nemzetépítés szolgálatába állítani, kivéve mikor a cárok oroszosító politikát folytattak. Új nemzetállamok építését csak Ausztria-Magyarország elsô világháborús veresége és az 1917-es orosz forradalom okozta válság tette lehetôvé. A cári birodalom felbomlása Finnország és a három balti köztársaság teljes függetlensége, az egyesült Lengyelország létrejötte és Besszarábia Romániához való csatolása mellett néhol egytôl három vagy négy évig terjedô kezdetleges államiság állapotához vezetett; ilyen volt Buhara, Khiva, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán és Ukrajna esete. Mások egy évnél kevesebb ideig rendelkeztek államisággal: Fehéroroszország, a Krím félsziget, Baskíria, a volgai tatárok övezete és a kazah-kirgiz sztyeppe.25 Az itteni erôfeszítések sikere nagymértékben a régión kívül esô nemzetközi tényezôkön, valamint közvetett módon a Nyugatnak a bolsevik forradalom általi érintettségén múlott. Számos esetben a nemzet és a nacionalista mozgalom erôtlen volt, és a szovjetek visszaszerezhették a központi ellenôrzést, még ha idônként tettek is engedményeket a kialakuló nemzeteknek, ezeket viszont a gyakorlatban hamarosan vissza is vonták. Ezeknek az államoknak a határai igen bizonytalanok voltak, és nem feltétlenül estek egybe az etnikai-nyelvi határokkal. Lakosságuk jórészt többnyelvû és többnemzetiségû volt, ami teret engedett a szomszédos nemzetek és államok nacionalizmusának és irredentizmusának. Mindez a nemzetépítés melletti erôs elkötelezôdést eredményezett, ami hozzájárult az illetô államok instabilitásához. A nemzetépítô erôfeszítések a polgárok nagy számának lojalitását tették kérdésessé az illetô társadalmakban, hozzájárulva késôbb felbomlásukhoz vagy törékenységükhöz - ilyen volt például Csehszlovákia, Lengyelország vagy a szerbek dominálta Jugoszlávia esete.
Jelenleg egy olyan korban élünk, melyben sokak szerint a jugoszláv és szovjet államokat a nacionalizmus bomlasztja. Ám hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a függetlenségüket újonnan elnyert államok számos esetben az államhatalom birtokosai tevékenységének eredményei, akik egy idôben próbálják felkelteni a nemzethez való tartozás érzését, és megôrizni az állami berendezkedést (valamint az általuk már birtokolt hivatalokat is néha), és akik az etnikai, nyelvi és kulturális határoktól függetlenül védelmezik az államhatárokat. A balti államok bizonyos mértékig kivételt képeznek ez alól. A közeljövôben megválaszolandó kérdés az, hogy sor kerül-e egy demokratikus, a volt szovjet köztársaságok - ma független államok - területein élôket együttesen magában foglaló demokratikus államépítésre, vagy a hangsúly a nemzetépítés felé tolódik el, lehetetlenné téve a különbözô háttérrel és kulturális identitással rendelkezô népek együttélését.
A nemzetépítés nehézségei: az államépítés nehézségei Elemzésünk kiindulópontja, hogy az önmeghatározás minden nemzet állammá alakulásának joga, avagy a nemzetek primordiális volta védelmezôinek egyszerûsítô állításai ellenére a nemzetépítés a világ legtöbb részén nehéz, és néha az emberek jólététôl nagy áldozatokat követelô folyamat. Rá fogok mutatni arra is, hogy nem mindig szükségszerû az általunk oly értékesnek tartott kulturális különbözôség védelme vagy létrehozása. Ki fogok térni arra is, hogy a 20. században, a 19-kel ellentétben, egyre nehezebb minden létezô államot nemzetállammá alakítani, sôt az ez irányú kísérletek a világ számos részén bizonytalanná vagy egyenesen lehetetlenné teszik az államépítés folyamatát.
Ha ez a két érvelés helyesnek bizonyul, a következô feladat annak megmutatása lesz, hogy létezhetnek olyan legitim demokratikus államok, melyek nem a szó szoros értelmében vett nemzetállamok, és amelyek ugyanakkor megkaphatják az állampolgárok részérôl annak a lojalitásnak és érzelmi támogatásnak egy részét, amelyre egyesek szerint csak a nemzetek tehetnek szert.
Másrészt rá fogunk mutatni, hogy azoknak, akik azonosulnak egy nemzettel, nem kell szükségszerûen nemzetállamot építeniük, ha a többnemzetiségû államok "tetôt" adnak kultúrájuk és identitásuk fölé anélkül, hogy a hagyományos nemzetállam-építéshez társuló kizárólagosságra törekednének. Elemzésünk némi nehézségekbe is fog ütközni, mert új terminológiára lesz szükségünk, hogy megkülönböztessük az államban élô, ám nemzetállamiságra nem törekvô nemzeteket a nemzetállamiság bizonyos vonásaival rendelkezô, ám nemzetépítést nem folytató államoktól. Az "állam-nemzeteknek" nevezhetô államok többnemzetiségûek, vagy legalábbis multikulturálisak. De ne vágjunk érvelésünk elébe, mert mielôtt még kifejtenénk azt, rá kell mutatnunk néhány alapvetô tényre, melyet az értelmiségi (és még inkább a politikai) nacionalizmus-vitákban gyakorta figyelmen kívül hagynak.
A nacionalista ideológiák állításai ellenére a nemzetek nem természeti jelenségek, amelyek mintegy varázsütésre megjelennek, államiságot követelve. Erre mutatott rá hangsúlyosan Ernst Gellner26, ezt támogatják közvetetten Hroch alapos kutatásai, melyek azt vizsgálták, mennyi idôt és energiát vett igénybe a nacionalista érzelmek felébresztése a kisebb népcsoportokban, valamint az a tény, hogy a fejlett, stabil nyugati államok nemzetei körében nem sikerült nacionalista érzelmeket, és még kevésbé szakadár mozgalmakat életre kelteni.
Bizonyítható, hogy a Clifford Geertz-i, illetve Edward Shiles-i értelemben vett primordializmus nem feleltethetô meg egyszerûen a "nemzeti nacionalizmusnak", noha talán egy "nemzeti identitásnak" igen.27 A kortárs spanyol- és franciaországi Baszkföldet elemezve magamnak is sikerült rámutatnom, hogy a nyelven és származáson alapuló primordiális identitás igen erôs lehet anélkül, hogy kizárólagos nemzeti identitást, és még kevésbé nemzetállam-építési törekvéseket eredményezne. Úgy tûnik inkább, mintha a szélsôséges nacionalisták megkíséreltek volna lemondani a primordiális jellemzôkrôl mint a nemzeti identitás alapjairól, hogy olyan területi alapokkal cseréljék fel ezeket, amelyek magukban foglalnák azokat is, akik nem osztják a primordiális jellemzôket. A nemzeti identitásnak egy, a primordiális jellemzôktôl független választássá való átalakulása maga után vonja azoknak a nacionalisták általi visszautasítását, akik, noha rendelkeznek a primordiális jellemzôkkel, nem támogatják a nacionalista mozgalmat. A nacionalizmus nem egyszerûen a primordiális jellemzôknek a politikába való átfordítása, amint arra például Max Weber28 kiváló megjegyzései a nacionalizmusról rámutatnak. Az ideológusok hajlamosak errôl megfeledkezni, amikor a nacionalista mozgalom alapjául szolgáló nyelv használóinak, illetve egyház tagjainak számáról beszélnek anélkül, hogy tekintettel lennének arra, hányan tekintik ezeket a nemzetépítés vagy egyenesen a nemzetállam-építés alapjának. Másrészt a nacionalisták követeléseiket gyakran úgy fogalmazzák meg, hogy egy bizonyos terület lakosságának egészét az államiság megvalósítására törekvô nemzet részének tekintik, függetlenül attól, hogy az illetôk rendelkeznek-e a primordiális jellemzôkkel, vagy kívánnak-e nemzetté vagy nemzetállammá válni. Mindezeknek a tényeknek az elemzése (ami nem történt meg a legtöbb olyan országban, ahol nacionalista konfliktus van, és amit nem is lehet elvégezni a konfliktus kirobbanása után) jelentôs mértékben lelohasztaná a nacionalizmus nevében megfogalmazott követeléseket.
Egy másik, a társadalomtudományok és a politika által egyaránt elhanyagolt probléma, hogy a modern világban az identitások nem kizáró jellegûek. Az emberek nem azonosítják magukat spanyolként vagy katalánként, bár ha belekényszerítik ôket ebbe a kettôsségbe, akkor lehet, hogy némileg kényszeredetten döntenek valamelyik mellett. Az emberek többszörös identitásokkal képesek rendelkezni. Bizonyítékok vannak rá, hogy egyforma erôsen kötôdhetnek két feltételezett nemzeti identitáshoz, hogy tekinthetik magukat egyszerre spanyolnak és katalánnak, szlováknak és csehszlováknak, és talán horvátnak és jugoszlávnak, feltéve, hogy megengedik nekik egy ilyen kettôs identitás kifejezését. Természetesen lesznek, akik erôsebben érzik ilyennek vagy olyannak magukat, és a nacionalistákra hárul a feladat, hogy sarkított választásra késztessék ôket a kettô között, és (átállásokkal vagy heves konfliktust gerjesztve ott, ahol nincs választási lehetôség) gyengítsék azok támogatottságát, akik szívesebben látnának egy egynél több identitásra épülô társadalmat. A többnemzetiségû államok építését vagy fennmaradását ez a kettôs identitás teszi lehetôvé. Ezt az összetettséget hosszasan tudnám bizonyítani, amint azt máshol meg is tettem.29 (1982-ben Katalóniában az emberek 32%-a határozta meg magát spanyolként, vagy inkább spanyolként, mint katalánként; 40% egyenlô mértékben spanyolként és katalánként; 17% inkább katalánként mint spanyolként; és 9% katalánként. Azok között, akiknek mindkét szülôje Katalóniában született, ezek az arányok a következôképpen alakultak: 11%, 48%, 26,5%, 14%; két bevándorló szülôvel rendelkezôk között: 34%, 37,5%, 12%, 11%, maguk a bevándorlók között pedig: 64%, 26%, 4%, 2%.) Ez a tény minden nacionalista számára kényelmetlen. Vannak, akik azt állítják, hogy államuk nemzetállam, és teljes azonosulást követelnek vele, valamint a domináns nemzetiséggel, és vannak, akik azt, hogy nemzetük létezik, és nem fér össze semmilyen nagyobb és más identitással. Szerencsére vannak olyan politikusok is, akik elfogadják ezt az alapvetô tényt, és politikai programjukat két identitás, az államnemzeti és a nemzetállamiságra nem törekvô nemzeti identitás összeférhetôségére építik - noha korunkban néha átcsúsznak az önálló nemzetállam létrehozásának nacionalista követelésébe.
Valójában tökéletesen elképzelhetô egy olyan társadalom, amelyben az emberek több mint egy identitással rendelkeznek, azaz úgy érzik, hogy erôsebben vagy gyengébben tagjai egy nemzetnek, egy államnemzetnek vagy egy igazságos államnak, és egy szélesebb, mondjuk európai közösségnek, és hogy e három identitás más-más következményekkel jár életükre nézve. Ezek különbözô identitások, melyek számukra alapvetôen értékesek és összeférhetôek.
Arra a kérdésre, hogy milyen mértékben büszke arra, hogy spanyol (négy lehetséges válasszal), Katalóniában a válaszolók 33%-a mondta, hogy "nagyon büszke," és 40%-a hogy "eléggé büszke" (Spanyolországban az átlag 45, illetve 40%). Ugyanennek a kérdésnek a katalán változatára kapott arányok: 36% "nagyon büszke," 48% "eléggé büszke." Ami azt jelenti, hogy a válaszolók jelentôs száma mindkét identitására büszke, illetve, hogy a Spanyolország más részeirôl érkezett bevándorlók (akiknek aránya 30%) egy része szintén büszke arra, hogy katalán.30 Mindezeket a tényeket figyelembe véve a nemzetek és államok szándékos és mesterséges létrehozásáról, illetve lerombolásáról beszélhetünk.31 Az elsô folyamat konstruktív és mérsékelt vezetést kíván, amely tudatában van a társadalmi valóság összetettségének, és nem gondolkodik egymást kizáró fogalmakban. A második elkerülhetetlen velejárói a konfliktusok, gyakran az erôszak és az elnyomás is, vagy az állam, vagy az államiságra törekvô nemzet nevében. Egyes esetekben az állam akar felszámolni egy meglévô primordiális identitást (amelyet mások nemzetnek tekintenek), elnemzetietlenítô politikával, kulturális elnyomással, vagy, ha szükséges, az állam kényszerítô eszközei segítségével. Más esetekben a komplex multikulturális társadalmakban meglévô összetett kapcsolatok mesterséges felszámolása a nemzet nevében történik. Ezeknek a politikáknak a sikere végsô soron az erôszakhoz folyamodásra való készségen, illetve a nemzetközi helyzeten múlik, amely megengedi az erôszak alkalmazását, vagy támogatja a konfliktusban álló felek egyikét, elismerve annak az erôszak alkalmazásához való jogát. Egy ilyen konfliktus után igen nehézzé vagy éppenséggel lehetetlenné válik egy olyan civilizált társadalom felépítése, amelyben különbözô identitásokkal rendelkezô, illetve egy nemzettel különbözô mértékig azonosuló emberek együtt élhetnek. A folyamat eredménye: kivándorlás és menekültek.
Az állam konstruált jellegének tézisébôl az következik, hogy ezek a következmények egyáltalán nem elkerülhetetlenek, és abba a pozícióba helyez minket, társadalomtudósokat, hogy többet gondolkodjunk elkerülésének módozatairól. Sajnos, az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó társadalomtudósoknak, különösen az ilyen problémákkal nem szembesülô társadalmakban, egyszerûsítô nézeteik vannak az önmeghatározás jogáról, illetve az elszakadás jogáról és erkölcsiségérôl, és érzelmi alapon szimpatizálnak a - valóságosan vagy szerintük - elnyomottakkal.32 A 20. századi, az állam ellenében vagy az állam által végrehajtott nemzetépítések borzalmas konfliktusok forrásai lehetnek.
Azt mondhatnánk, hogy a létezô, a nemzetállamiságot megvalósított vagy legalábbis államnemzetekké vált államok ezt a 19. században valósították meg. Gondoljunk Eugène Weber kiváló monográfiájára (From Peasants to Frenchmen, Parasztoktól a franciákig) arról, hogy hogyan sikerült a francia államnak, a jakobinus nation une et indivisible elvét követve, felszámolnia Franciaország kulturális és nyelvi sokrétûségét.33 A francia állam tudatos nemzetépítése hihetetlen siker volt, ellentétben a 19. századi liberális centrista spanyol állam azonos törekvésével, noha nem szabad eltekintenünk attól, milyen mértékben sikerült a spanyol államnak a századok során, különösen a 19. század elsô 75 évében, megteremtenie egy spanyol identitást. Jelen nézôpontból ezek a törekvések messze nem csodálatra méltóak, és olyan árat feltételeznek, melyet sokan közülünk nem szeretnének megfizetni.
Nemcsak az a kérdés azonban, hogy hogyan értékeljük ezeket az államból kiinduló nemzetépítô törekvéseket, hanem az is, hogy mennyire életképesek ezek napjainkban. Szociológiai elemzésen alapuló válaszunk az, hogy függetlenül egy ilyen folyamat kívánatos voltától (aminek eldöntése egy értékítéleten alapszik), egy ilyen törekvés sikertelenségre van ítélve a legtöbb társadalomban, és bizonyosan a liberális demokratikus társadalmakban. Elmélyedhetnénk annak elemzésében, hogy miért van ez így, de itt néhány megjegyzésre kell szorítkoznunk.
A modern világban minden társadalom - beleértve még a kevésbé fejlett, periferikus vagy marginális etnikai, kulturális, nyelvi kisebbségeket is - kitermel egy értelmiségi elitet, amely érzelmi okokból és, ne feledjük, önérdekbôl védelmezi primordiális értékeit és jellemzôit. Amint arra Gellner helyesen mutatott rá, ilyen elitek nem léteztek a preindusztriális agrártársadalmakban. Ma azonban még az agrártársadalmak is rendelkeznek velük.
Noha nem értek egyet a nacionalizmus szakirodalmával, amikor az a nacionalizmus artikulálásában az értelmiség, a mûvészek és írók szerepét látja az egyetlen vagy döntô tényezônek, hiszen még ezeknek az eliteknek az erôfeszítései is kudarcba fulladhatnak, azért jelentôs tényezôt jelentenek. Korunkban egy széleskörû és diffúz ideológiai örökség áll rendelkezésükre, melyben megalapozhatják álláspontjukat. Ne gondoljuk, hogy az értelmiség csak a jól kifejtett, racionalizált ideológiák iránt érdeklôdik. Épp elég olyan esetet láttunk, amikor tagolatlan, kifejtetlen ideológiák igen racionális emberek érzéseit és érzelmeit tudták megszólítani. A nacionalizmus elveit ma minden társadalomban alkalmazni lehet, mert a 19. és 20. század elôtt nem látott mértékben férhetôk hozzá. Erôs ideológiák, mint a közelmúltban a fasizmus és a kommunizmus, találnak támogatásra egy olyan emberek által megteremtett és osztott nemzetközi közvéleményben, akik semmit vagy nagyon keveset tudnak azokról a társadalmakról, ahol a nacionalizmus ideológiáját alkalmazni fogják, és amelyek gyakran ellentétben állnak saját liberális és progresszív értékeikkel. Ne engedjük magunkat rászedni az ideológiák végérôl szóló szöveg által. A számos más ideológia hanyatlása után maradt légüres térben a nacionalizmus erôsebb, mint valaha.
Emellett ezek az elitek készen kapott hallgatósággal rendelkeznek a mûvelt, valamint a médiák széles körének helyt adó társadalomban, ami korábban ismeretlen volt. Ebben a kontextusban nehéz elképzelni egy olyan oktatási és kultúrpolitikát, mint a harmadik francia köztársaságé volt.
Olyan korban élünk, amelyben a legitimitás liberális demokratikus elveit és a jogállami intézményességet mindenki erôteljesen hangoztatja, még ha ezeket folyamatosan meg is sértik. Ez a legitimitás-szabály lehetetlenné teszi számos olyan ország számára, amelynek szüksége van a nemzetközi közösség tiszteletére, hogy elnyomó és diszkriminációs politikát folytasson azokkal szemben, akik primordiális identitásoknak, kulturális és nyelvi jogok követelésének, nacionalista érzelmeknek adnak hangot, még szélsôséges nacionalizmus esetében sem. Olyan valóság ez, melytôl a modern államok nem tekinthetnek el, csak ha autoritarianizmushoz fordulnak, amely opciót gyakran még azok sem támogatják, akik különben sem szimpátiával, sem toleranciával nem viseltetnek az állami nemzetépítést megkérdôjelezô nacionalisták iránt.
Ebben a helyzetben az állami integráció más, új módozataihoz kell nyúlni a nemzetépítés helyett. Ám a modern, iskolázott, ipari társadalmak, sôt még a harmadrendû gazdasággal rendelkezô társadalmak fejlôdésének sem minden eleme mozdítja elô az államot megkérdôjelezô nacionalisták ügyét. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a piac, valamint a vele járó igény a nagyobb gazdasági mozgástérre, a személyek és tôke szabad áramlására, jelentôs integrációs tényezô az államokon belül, amelyek gazdasági szempontból továbbra is határosak más államokkal. Noha, amint azt Gellner hangsúlyozta, a modern ipari társadalmakban a nyelv a lehetôségek és a hatalom jelentôs alapjává és forrásává válik, és így megszaporodnak a korábban provinciális nyelvek elismertetésének követelései, a jelentôsebb, szélesebb körben használt nyelvek elônyt jelentenek a kiterjedtebb piacgazdaságban. Megjelenik egy nemzetközi lingua franca használatának kísértése, mint például az angolé, a nagyobb állam vagy kulturális régió nyelve és annak normái helyett. A nemzetközi üzleti tranzakciókban az angol nyelv, a társadalmi életben a standard német helyett a svájci német használata a kísértés. Ám nem kell túlságosan bíznunk abban, hogy a nagyobb politikai egységek mellett szóló racionális gazdasági megfontolások mindig felülkerekednek. 1991-ben Jugoszláviában senkit nem érdekelt annyira az idegenforgalmi piac, hogy nyár utánra halasszák a nacionalista konfliktusokat. A Szovjetunió valószínûleg új nemzetállamokra való felbomlásának egyik tényezôje, hogy, noha a tervgazdálkodás létrehozott az államhatárokon átívelô gazdasági kapcsolatokat, egy közös szovjet piac eszméje és annak értéke a tagköztársaságok számára nem volt, és valószínûleg továbbra sem része számításaiknak. Az új nacionalizmus egyik ára a szélesebb piacok létrehozásának, és így a gazdasági fejlôdésnek a megnehezedése lehet. Ebben az összefüggésben az európai közös piachoz való csatlakozás mint az állam-szintû szélesebb piacok alternatívája, új, gyakran hamis illúziókat teremt az új nemzetállamok számára.
Tovább is fejtegethetném azokat a nehézségeket, amelyekbe ma az államhatalom jakobinus-típusú nemzetállamok létrehozására való felhasználása ütközik, mint ahogy azokat is, amelyekbe a multikulturális társadalmakban való békés nemzetépítés ütközik, különösen rövid távon, és kiváltképp olyan társadalmakban, amelyekben az elsôdleges és nemzeti jellemzôk területi alapja messze nem egysíkú és jól körülhatárolt. Ez magyarázza, miért társul erôszak a nemzetépítési törekvésekhez, akár felülrôl, az államtól, akár alulról, a néptôl és a nacionalista aktivistáktól induljanak is ki.
Egyesek szeretnék azt bizonyítani, hogy a demokrácia megoldást jelent a problémára, különösen miután sikeres volt az osztálykonfliktusok enyhítésében, amelyek néhány évtizedekkel ezelôtt még oly bomlasztónak tûntek a modern ipari társadalmakban. Szerintem a demokrácia hozzájárulhat ezeknek a problémáknak a megoldásához, de csak ha nagymértékben feladja a demokratikus folyamatoknak a megkérdôjelezhetetlen többségi uralommal való azonosítását. Inkább vitatható, hogy a népszavazásos rendszernek a demokráciával való azonosításával, az önmeghatározási törekvések kérdéseinek szavazásos úton való eldöntésével elkerülhetôk az itt felvetett problémák. Ha feltételezzük, hogy társadalmainkban többszörös, különbözô intenzitású identitások léteznek, hogy a kulturális identitások szempontjából minden területi egységen belül léteznek többségek és kisebbségek, az önmeghatározás népszavazásos eldöntése egy kizárásos választást vezet be, ami nem felel meg számos társadalom összetett társadalmi és kulturális valóságának. A nemzetek önmeghatározásának idealista hívei már a versailles-i békekonferencián szembesültek azzal a problémával, hogy nem mûkôképes a népre bízni a döntést, mert "elôször el kellett dönteni, kik azok, akiket felszólítanak a döntéshozatalra, és ez a döntés nagymértékben eldöntötte a végkimenetelt, valamint nem is feltétlenül volt elfogadható mindenki számára, akit a döntéshozatalra felhívtak." Jól fogalmazta ezt meg Sir Ivor Jennings a The Approach to Self-Government (Az önrendelkezés útjai) címû munkájában: "A felszínen méltányosnak tûnt a népre bízni a döntést. Tulajdonképpen azonban nevetséges volt, mert a nép nem dönthet addig, ameddig valaki el nem dönti, ki is a nép."34 A demokrata számára egyszerûnek tûnik azt mondani, "hagyjuk a népet dönteni," ám csak az elvont elvek szintjén az, a valóságban nagyon is bonyolult. A társadalomtudósoknak kötelességük ennek az összetettségnek a tanulmányozása. A közvélemény-kutatások, ha okosan használják fel ôket, fontos eszközt jelenthetnek számukra, míg rosszul felhasználva az egyszerûsítésekhez járulhatnak hozzá. Saját kutatásaimban úgy próbáltam rámutatni a nemzeti jelenség összetettségére, hogy egy egyszerû kettôsségen túlmenô kérdéseket tettem fel, lehetôvé téve az emberek számára, hogy a "nemzetiségre" vonatkozó kérdés esetében kifejezzék kettôs identitásaikat.
A nemzetépítés paradoxona, hogy a nemzeti ébredés vagy a nemzeti öntudat megteremtése, a kulturális intézmények létrehozása, a nacionalista mozgalom megszervezése, az államiságért való tüntetések stb. után eljön a pillanat, mikor a vezetésnek el kell döntenie, hogy békés, intézményes eszközökkel, vagy erôszakkal, milíciák felállításával és, ha az állam elég erôs, terrorista cselekményekkel folytatja-e küzdelmét. Ez a kérdés nagy valószínûséggel megosztja a nemzetépítôket, kivéve, ha az állam felbomlóban van, vagy a nacionalisták nemzetközi támogatást kapnak, és egyesek a politikai rendszeren belüli munkát választják. Ez az opció a leginkább akkor adódik, amikor egy korábban autoritárius, a nacionalisták törekvéseit elnyomó rendszer demokratikus átalakuláson megy át.
A demokratikus átalakulások során két lehetôség adódik. Ha már az autoritárius rendszerben is léteztek fiktív vagy valós kormányzat alatti intézmények, még ha azok nem is támogatták korábban a demokráciát, ezek tisztségviselôi valószínûleg a nemzeti identitást választják a gyenge vagy roskadozó centrum ellenében. Hacsak rövid idôn belül létre nem jön egy legitim, demokratikus központi szerv és képviseleti testület, hogy kialkudjon egy új szerzôdés az állam korlátain belül, ami az alegységek szintjén rendezett választásokat megelôzôen országos választásokat feltételez, a fennmaradó lehetôség a függetlenség követelése lesz.35 Ebben a helyzetben a tisztségviselôk valószínûleg a nagyobb állam alegységeit alakítják át új állammá, és elindítják a nemzet- és államépítés folyamatát. Elôbb vagy utóbb szembesülni fognak aztán a nemzetépítés nehézségeibôl adódó súlyos problémákkal, amelyek kezelése meghaladhatja az új államok erejét. Valószínûleg ezt a modellt fogják követni a volt szovjet köztársaságok és területek, ahol a helyzetet súlyosbítja, hogy a nacionalistává vált tisztségviselôknek kevés fogalma van arról, mit jelentenek a demokratikus intézmények és a liberalizmus.
Amikor az átmenet az állam felbomlása nélkül megy végbe, mint Spanyolországban, ahol különbséget lehetett tenni a rendszer és az állam között, és amikor a rendszer kezdeményezi azt, a reforma pactada - ruptura pactada formulát eredményezve, a nacionalisták azzal a kérdéssel szembesülnek, hogy részt vegyenek-e a választásokon, vagy utasítsanak el mindenfajta részvételt a meglevô államban. A követendô stratégia kérdése - a függetlenség követelésének fenntartásával való részvétel, képviselet megszerzése, amelynek új, az elszakadást vagy autonómiát, illetve föderális vagy konfederális intézményeket lehetôvé tevô állami szerzôdést kell kiharcolnia - valószínûleg megosztják a nacionalista mozgalmat. Amikor nincs semmilyen kilátás a hatalomban való részvételre egy demokratikus rendszerben, a nacionalista mozgalomnak könnyû megôriznie egységét és radikális pozícióit. Egy demokráciában azonban nagy valószínûséggel kettéoszlik azokra, akik folytatni akarják - néha az erôszak és a terrorista mozgalmak támogatásával is - a függetlenségért való küzdelmet, és azokra, akik részt akarnak venni a rendszer mûködésében, hogy a lehetô legtöbbet hozzák ki belôle a nemzetépítô folyamat számára.
Az utóbbiak a maguk során ketté fognak oszlani azokra, akik sürgetni akarják ezt a folyamatot és, miután részt vettek a választási folyamatban és az állami intézményekben, például a törvényhozásban, készek folytatni a függetlenségi alkut és nyomásgyakorlást, illetve azokra, akik, miután kiharcoltak bizonyos alkotmányos kereteket, a végtelenségig elhalasztják a nacionalisták céljait. Utóbbiak, bár nem adják fel a nacionalista álmokat, készek részt venni az állam által a nemzethez tartozóként elismert területi alegység kormányzásában. Lesznek, akik következetes, de békés ellenzékbe vonulnak a demokratikus intézményeken belül, lesznek, akik, nem tudván céljaikat demokratikus úton elérni, más eszközökhöz folyamodnak.
A nacionalista mozgalom és a demokráciában azt képviselô pártok azzal a választással szembesülnek, hogy folytatják a nemzetépítést egy nem nemzeti államban, vagy folytatják a harcot, minden közvetlen nyereség nélkül. Az állam csak akkor szembesül olyan válsággal, melyet nem tud erôszak alkalmazása nélkül megoldani, ha egy területileg jelentôs alegységben a nacionalista mozgalom többséget alkot, és nem osztja meg a követendô stratégia kérdése. Korunkban erôszak alkalmazása egy jelentôs, demokratikusan képviselt többség ellen delegitimizálná az államot, és számos esetben nagy valószínûséggel az állam felbomlásához vezetne. Ha a nacionalista mozgalom feloszlott szélsôségesekre és különbözô fokú mérsékeltekre, vezetôinek a nemzetért való közbenjárása olyan kompromisszumot eredményezhet, amelyben a nemzetépítési törekvéseket az állam keretén belül lehet folytatni, és a folyamatban az állam is demokratikus legitimitást nyerhet. Ez utóbbi kifejlet olyan esetekben lehetséges és valószínûsíthetô, amikor a lakosság jelentôs csoportjai rendelkeznek kettôs nemzeti identitással. Ennek a kettôs identitásnak a megszólítása a demokratikus államépítés új formáit fogja lehetôvé tenni. Véleményem szerint ez egy bizonytalan helyzet, amelyben sok múlik a nemzeti mozgalom vezetôségének, illetve az állam képviselôinek döntésein. Ugyancsak sok múlik az erôszakhoz folyamodók támogatottságán, illetve azon, hogy sikerül-e vagy sem létrehozniuk a terrorizmus, elnyomás, kiújuló terrorizmus, újabb elnyomás széleskörû konfrontációhoz vezetô spirálját. Ebbôl a szempontból érdekesek lehetnek a Baszkföldön szerzett spanyol tapasztalatok.
A vezetés döntô tényezôvé válik ilyen esetekben. Átmeneti helyzetben a követelések és retorika gyorsan ütközésekig fokozódhat, felszámolva a mérsékletet és a békés és demokratikus megoldások kialakításának képességét. Egy új típusú liberális demokrata állam felépítése, mely magában foglalja a korábbi, központosított nemzetállami formáját megkérdôjelezô nemzetet, új államnemzet kialakulását eredményezheti, amely összeegyeztethetô az uralma alatt álló nemzetekkel. Egy demokratikus, többnemzetiségû, multikulturális, többnyelvû államot létre lehet hozni.
Mindez azonban nem jelenti, hogy nem lesznek folyamatos konfliktusok, és hogy az átmenet, az alkotmányozó folyamat, a központi és autonóm regionális kormányzatok hatáskörének elhatárolása során létrejött egyezségek nem lesznek vitatottak, és idôvel nem változtathatók meg. Egy alkotmányos liberális demokrácia, amely olyan konfliktusmegoldó eszközökkel rendelkezik, mint például az alkotmánybíróság, a nacionalisták részvétele a hatalomban a periférián, de lehetôleg a központban is, sikereik néhány céljuk elérésében, lehetôvé tehet egy új típusú államot. Az Estado de las Autonomias spanyol tapasztalata egy ilyen folyamat meglepô és sok tekintetben váratlan sikerét hozta.36 Egy ilyen út követésének sikertelenségét példázza Jugoszlávia. Témánk szempontjából megvilágító erejû lenne összehasonlítani, hogyan volt képes e két esetben a politikai rendszer feldolgozni a nacionalista törekvéseket. Többnemzetiségû államokat építeni bonyolult, de nem lehetetlen, ha feladjuk azt a két uralkodó eszmét, hogy minden államnak a nemzetállamiság, és minden nemzetnek az államiság megvalósítására kell törekednie. Amint arra Francesc Cambó, a nagy katalán vezetô és politikus emlékeztet37, bonyolult, mint az életben minden, de megszabadíthat bennünket sok nagy, "terribles simplificateurs"-tôl.38
Fordította: Vincze Hanna Orsolya
* Forrás: State Building and Nation Building. European
Review, 1993, Vol. I., No. 4., 355–369
Jegyzetek
1 R. Bendix: Kings or People. Power and the Mandate to Rule. University of California Press. Berkeley, 1978.
Bendix világosan fogalmazza meg a problémát: "Az állam és nemzet, és származékaik, az államépítés és nemzetépítés problémás, ám megkerülhetetlen terminusok. Az állam a legfôbb kormányzati hatalom és adminisztráció területét jelenti, ám ez a szó modern értelme. Az elsô részben tárgyalt királyságokban az uralkodóé volt a legfôbb hatalom, de ez csak saját területeire terjedt ki, mivel akkor még nem létezett központi végrehajtó hatalom. A modern állam kialakulása egyet jelent a közigazgatási funkcióknak a központi kormány kezében való koncentrációjával. A nemzet legalább két jelenséget jelöl: (1) történelmileg kialakult közösségeket sajátos közös nyelvvel és kultúrával; (2) a központi kormányzat és a törvény elôtt egyenlô állampolgárok együttesét, azaz a francia forradalom bevezette kormányzati alapelvet. Mivel vannak több állam határain átívelô nemzeti mozgalmak, disszidens nemzeti kisebbségekkel rendelkezô nemzetállamok, a nemzeti közösség megszólítására képtelen államok, a francia nemzet-elvet egy történelmileg kialakult közösség hiányában gyakorló államok, e terminusok mégoly óvatos használata sem lehet következetes. Magam az állam és államépítés terminusokat az 1500 elôtti, míg a nemzet és nemzetépítés (néhol nemzetállam) terminusokat az azóta eltelt periódusra fogom használni." (Az eredetiben e bekezdés önálló jegyzetként szerepel. - A szerk.)
2 B. Badie: L'État importé. Essai sur l'occidentalisation de l'ordre politique. Fayard, Paris, 1992.
3 J. J. Linz: Early State-building and the Late Peripheral Nationalisms against the State: the Case of Spain. In Building States and Nations. Annalyses by Regions. Szerk. S. Rokkan és S. N. Eisenstadt, II. kötet, Sage, Beverly Hills, 1973. 32-116.
4 J. Burckhardt: Die Kultur der Renaissance in Italien. Hallwag, Bern, 1943 (elsô kiadás: 1860). A mû egy Der Staat als Kunstwerk címû résszel kezdôdik, 11-144. (Magyarul: A reneszánsz Itáliában. Fordította Elek Artúr. Budapest, 1978.)
5 L. Greenfeld: Nationalism. Five Roads to Modernity. Harvard, Cambridge, 1992.
6 H. Ulrich: Bürgertum und Nationale Bewegung im Italien des Risorgimento. In Nationalismus und Sozialer Wandel. Szerk. O. Dann. Hamburg, 1978.
7 J. J. Linz: La crisis de las democracias. In Europa en crisis, 1919-1939. Szerk. Mercedes Cabera et. al. Editorial Pablo Iglesias, Madrid, 1991. 231-280.
8 L. L. Snyder: Varieties on Nationalism: A Comparative Study. Holt, Reinhart and Winston, New York, 1876. 108.
9 A nemzet és állam összeférhetôsége, anélkül, hogy ez feltételezné a nemzetállamot, természetesen az ausztriaiakat is érdekelte a német birodalom megalapítása után. Ignaz Seipel Nation und Staat címû mûvében (Wilhelm Braunmüller, Bécs, 1916) azt állította, hogy a kulturális nacionalizmusból nem következik a politikai nacionalizmus, és egy liberalizált többnemzetiségû állam mellett foglalt állást.
Érdekes megjegyezni, hogy a 19. század fordulójának bécsi politikusai, mint Taafe és Beck báró miniszterelnökök, a demokratizálódásban a nemzeti küzdelmek elkerülésének és a hatékony társadalmi reformok bevezetésének eszközét látták. A Ferenc József császár támogatásával a miniszterelnök Beck báró által 1906-ban bevezetett általános férfi választójog a nacionalista szavazatok számának csökkenéséhez, és a szocialista, keresztény-szocialista és agrárpártok megerôsödéséhez vezetett. 1908-ban Edward Benes, késôbb Csehszlovákia egyik megalapítója és elnöke, azt állította, hogy Ausztria-Magyarország felbomlása nem elkerülhetetlen. A Le problème Autrichien et la question Tchéque (1908) címû írásában ezt írja: "Sokan és sokat beszélnek Ausztria felbomlásáról. Én egyáltalán nem hiszek ebben. Ausztria nemzeteinek történelmi és gazdasági kötelékei túl erôsek ahhoz, hogy megengedjék ezt a felbomlást. Az általános választójog és Ausztria, különösen pedig Csehország demokratizálódása elôkészítik a terepet a nemzeti megbékéléshez." Nem a "kis," elnyomott nemzetek, hanem a német és magyar domináns nemzetek hajthatatlansága járult hozzá a leginkább a birodalmi politikai rendszer válságához.
10 M. Weber: Gazdaság és társadalom I. Fordította Erdélyi Ágnes, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, (1968) 1987, 78-79.
11 C. Tilly: Reflections on the History of European Statemaking. In The Formation of National States in Western Europe. Szerk. C. Tilly. NJ Princeton University Press, Princeton, 1975. 70.
12 G. Poggi: The Development of the Modern State. A Sociological Introduction. CA Stanford, Stanford, 1978.
13 J. J. Linz: Totalitarian and Authoritarian Regimes. In Handbook of Political Science. F. Greenstein és N. Polsby, III. kötet, Reading, MA, Addison-Wesley, 1975. 175-411.
14 G. Poggi: The State, Its Nature; Development and Prospects. Cambridge University Press, Polity Press, 1990, 70-85.
15 E. Sieyes: Qu'est-ce que le Tiers État? 1789. I. fejezet.
16 M. Weber: Gazdaság és társadalom 2/3. Fordította Erdélyi Ágnes, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, (1968) 1996, 27.
17 M. Rainer Lepsius: "Ethnos" und "Demos." In Interessen, Ideen und Instituzionen. Westdeutscher Verlag, R. Lepsius, Opladen, l. 1990. 250-251. és 232-246.
18 Enric Prat de la Riba, idézi Jordi Solé-Tura: Catalanisme i revolució burgesa. La sintesi de Prat de la Riba. Edicions 62, Barcelona, 1967. 180-181.
19 Evangelista de Ibero: Ami Vasco. 1906.
20 J. J. Linz és A. Stepan: Political Identities and Electoral Sequences: Spain, the Soviet Union and Yugoslavia. Daedalus, 121, 2, 1992. 123-139.
21 N. von Preradovich: Die Führungsschichten in Österreich und Preussen (1804-1918.) Mit einem Ausblick bis zum Jahre 1945. Franz Steiner Verlag. Wiesbaden, 1955.
22 O. Pflanze: Bismarck and the Development of Germany. The Period of Unification. NJ, Princeton University Press, Princeton, 1963. 4-13, illetve113, 123-124.
23 A. Hitler: Ein Monstrum von menschlichen Mechanismus. II. kötet, 2. fejezet (Az állam) In Mein Kampf. Ford. Ralph Manheim, Houghton Mifflin, Boston, 1943. 386-437.
24 M. Hroch: Die Vorkämpfer der nationalen Bewegung bei den kleinen Völkern Europas. University Karlova, Prága, 1968.
25 J. Motyl: Sovietology, Rationality, Nationality. Coming to Grips with Nationalism in the USSR.. Columbia University Press, New York, 1990. 105-118.
26 E. Gellner: Nations and Nationalism. Cornell, Ithaca, NY, 1983. 44-45.
27 J. J. Linz: From Primordialism to Nationalism. In New Nationalism in the Developed West. Szerk. Edward A. Tiryakian és Ronald Rogowski, Allen and Unwin, Boston, 1985. 203-253.
28 Max Weber: Gazdaság és társadalom 2/1. Fordította Erdélyi Ágnes. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, (1968) 1992. 93-101.
29 J. J. Linz: Conflicto en Euskadt. Espasa Calpe, Madrid, 1986; J. J. Linz:: De la crisis de un Estado unitario al Estado de las Autonomias. In La España de las Autonomias. Szerk. Fernando Fernández Rodriguez, Instituto de Estudios de Administración Local, Madrid, 1985. 527-672; J. J. Linz: Peripheries within the Periphery. In Mobilization. Center-Periphery Structures and Nation-Building. Szerk. Per Torsvik. Universitetsforlaget, Bergen, 1981. 335-389.
30 F. Andrés Orizo - A. Sánchez Fernández: El sistema de valors dels Catalans. Institut Catalá d'Estudis Mediterranis, Barcelona, 1991. 207.
31 T. Bluhm: Building an Austrian Nation. The Political Integration of a Western State. Yale, New Haven, 1973. 220-241.
32 A. Buchanan: Secession. The Morality of Political Divorce from Sumter to Lithuania and Quebec. Westview Press, Boulder, Co., 1991.
33 E. Weber: From Peasants to Frenchmen. The Modernization of Rural France 1870-1914. Stanford University Press, Stanford, 1976.
34 L. C. Buchheit: Secession. The Legitimacy of Self-Determination. Yale University Press, New Haven, 9.
35 J. J. Linz és A. Stepan: Political Identities and Electoral Sequences: Spain, the Soviet Union and Yugoslavia. Daedalus, 121, 2, 1992. 123-139.
36 Többször is elgondolkodtatott, hogy a spanyol polgárháború emlékét miért használta mindenki konstruktív módon arra, hogy azt mondja, "soha többé", és hogy megvalósítsa a Franco utáni békés átmenetet, és hogy a jugoszláviai polgárháború vérontásai miért nem indították a politikusokat hasonló válaszra. A különbség talán abban rejlik, hogy az ideológiai és osztálykonfliktusok nem hagynak maradandó nyomot a következô generációkban, hagyják ôket új eszméket kialakítani, és társadalmilag vagy földrajzilag elmozdulni anélkül, hogy magukkal kelljen hordozniuk egy identitást - ellentétben az etnicitással, nyelvvel vagy vallással. Nem ragasztanak hozzájuk olyan identitást, amely lehetôvé tenné a vezetôk számára, hogy könnyen felébreszthessék az ôsi gyûlölködéseket, és a három évtizeddel korábban történtek emlékét, amikor testvérek harcoltak egymás ellen - néha szó szerint - a spanyol polgárháborúban.
37 F. Cambó: Meditacions. Dietari (1936-1940). Alpha, Barcelona, 1982.
38 R. Bendix: Max Weber. An Intellectual Portrait. University of California Press, Berkeley, 1977. 462..
|