|
Varga E. Árpád
A romániai magyarság népességcsökkenésének okairól
Néhány demográfiai szempont a 2002. évi népszámlálás elôzetes közleményének értékeléséhez
A romániai magyarság számának kérdése a szélesebb közvélemény elôtt az 1992. évi népszámlást megelôzôen jobbára inkább vélekedések és hiedelmek, sôt esetenként hitviták tárgya volt, mintsem statisztikai tény kérdése. Ez részint a dolog természetébôl adódik, hiszen interetnikus közegben meglehetôsen nehéz (ha nem lehetetlen) pontosan megállapítani az eg yes nemzetiségek lélekszámát. Az igazi ok azonban, hogy az akkori hatalomnak nem állt érdekében a nemzetiségi statisztika kérdéseinek nyilvános taglalása. A kérdések érdemi vitatásához szükséges információkat visszatartották, így természetszerûen tág tere nyílhatott a kevésbé autentikus tárgyalásmódnak.
Csak tisztelettel adózhatunk azok emlékének, akik a korabeli ellehetetlenült állapotok ellenére is múlhatatlan eredményeket értek el a kisebbségi népesedéstudomány terén. Közéjük tartozott Erdélyben Semlyén István, aki a hetvenes-nyolcvanas években talán a legtöbbet tette a romániai magyarság demográfiai helyzetének alapos és széles körû megismertetéséért, Magyarországon pedig a történeti demográfia ugyanezen munkálkodó neves szakembere, Dávid Zoltán és a jeles magánkutató, Nyárády R. Károly, aki máig érvényes értékelést adott az 1977. évi népszámlálás eredményeit szándékosan eltorzító, a romániai nemzetiségi statisztika mélypontját megtestesítô hivatalos közleményrôl.
Elmondható, hogy az e témában késôbb született fontosabb írások szerzôi szinte mindannyian az ô köpönyegükbôl bújtak elô, amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Magyarországon a felszabadult politikai légkörben megbolydult nyilvánosság növekvô információéhségét rövid idôn belül, alapkutatások nélkül kellett kielégíteni. Ezeknek az írásoknak majd mindegyike - a joggal bizalmatlanul fogadott hivatalos közlésekkel szembehelyezkedve - közvetve vagy közvetlenül, részben vagy egészben a romániai, erdélyi magyarság vélt vagy lehetséges számbeli nagyságával foglalkozott. Hozzá kell tenni, hogy a kiinduló kérdés - éppen a probléma összetettsége folytán - további kérdések sorozatát vetette fel, a szerteágazó kérdés-együttes gondos megválaszolásához pedig már a nemzetiségi és általában a népességi statisztika eszköztárának szélesebb körû mozgósítása szükségeltetett. A romániai népszámlálások eredményeinek vitatása tehát az érdemi válaszra törekvô írások esetében végül is termékenyítô hatású hipotézisnek bizonyult.
Tényként állapítható meg - az utólagos elmarasztalás szándéka nélkül -, hogy a korabeli publikációs dömping, ideértve a szóban forgó kérdést legaggályosabban körüljáró írásokat is, a romániai magyarság számát az 1992. évi népszámlálás késôbbi eredményéhez képest többé-kevésbé felülértékelte. Sok egyéb mellett ez is közrejátszott abban, hogy az akkori cenzus nemzetiségi eredményeit nem egykönnyen vette tudomásul a nagyközönség.
Az újabb népszámlálás küszöbén a számbavétellel kapcsolatos várakozások mérséklése, normális mederben tartása minden tekintetben eredményesebbnek mondható, mint tíz évvel ezelôtt. Jelentôs része volt ebben a Korunk 2002. februári tartalmas, jól idôzített és a médiában is sikeresen megjelenített tematikus számának, amely már címével - Hányan voltunk? - sugallta, hogy az elmúlt évtized során nemcsak politikai, társadalmi, lélektani szempontból változtak a romániai magyarság helyzetét meghatározó körülmények, de gyökeresen megváltozott demográfiai környezete is. Az országosan éppen az 1992. évi népszámlálás évében bekövetkezett negatív demográfiai fordulat várható következményeinek tudatosítása jegyében az összeállítást bevezetô tanulmány1 a romániai magyarság lélekszámának jelentôs, mintegy 100 ezer fôs csökkenését vetítette elôre a 2002. márciusi népszámlálás idôpontjáig. E becslés még így is hangsúlyozottan optimista volt; szerzôje talán nem akarta ennél jobban sokkolni a közvéleményt, jóllehet számításai eredményeinek mérlegelése során okkal juthatott volna súlyosabb következtetésre is.
Annál sokkolóbb volt azután maga az elôzetes népszámlálási közlés, mely szerint Románia népessége több mint egy millióval lett kevesebb, és ezen belül a magyar nemzetiségûek számának csökkenése a fentebbi elôrejelzésnek csaknem kétszerese, 190,6 ezer fô. Paradox módon, noha minden vonatkozásban más körülmények között és más feltételekkel állhattunk az új népszámlálás elé (gondoljunk csak az in formációhoz jutás könnyebbségére, a hivatalos szervek összehasonlíthatatlanul nagyobb nyitottságára), a valóság ezúttal is, csakúgy, mint egy évtizeddel korábban, rácáfolt az elôzetes - szakmailag mégoly megalapozott - várakozásra.
Más okokból tehát, de végsô soron most is ugyanazzal a feladvánnyal kerülünk szembe, mint annak idején: a népszámlálás meghökkentô eredményét értelmezve egy többismeretlenes egyenlet meghatározatlan mennyiségeinek minél érvényesebb behelyettesítése a cél. A következôkben ezeket a változókat, azaz a romániai magyarság népességcsökkenését kiváltó okokat (természetes fogyás, kivándorlás, asszimiláció), valamint azok egymáshoz viszonyított arányát próbálom felderíteni. Ehhez alapvetôen a bukaresti statisztikai szolgálat közleményei szolgáltatják a forrásokat.2
Az összes népesség csökkenésének összetevôi
Nem csupán a magyar népesség száma lett a vártnál jóval kevesebb, de az ország össz-lélekszámának csökkenése is a reálisan számítható 400-500 ezernek több mint a duplája volt. Ezért mindenekelôtt az összes népesség fogyásának demográfiai tényezôit veszem szemügyre a klasszikus mérleg-módszer segítségével.
1. táblázat. A népesség tényleges és természetes fogyása, valamint a két érték különbsége Romániában, az 1992. és 2002. évi népszámlál ás között (Ezer fô)
| |
A népesség száma |
Tényleges fogyás |
Természetes fogyás |
A tényleges és természetes fogyás különbözete |
|
1992. I. 7. |
2002. III. |
1992. I. 7. - 2002. III. között |
|
Románia |
22 810,1 |
21 698,2 |
-1111,9 |
-300,0 a |
-811,9 |
|
Regát |
15 086,8 |
14 472,5 |
-614,3 |
-165,0 |
-449,3 |
|
Erdély |
7 723,3 |
7 225,7 |
-497,6 |
-135,0 b |
-362,6 |
a 1992-2000 között -252,2 ezer, 2001-ben a népmozgalmi jelzôszámok alapján kb.
-40 ezer fô. 2002 elsô két és fél hónapjában a 2001. évihez hasonló ütemû fogyással számolva.
b 1992-2000 között 114,8 ezer fô. A 2001-tôl hiányzó adatok a születések és halálozások helyi értékeinek az országos számokhoz viszonyított arányában becsléssel pótolva.
Az 1. táblázat utolsó oszlopából kiderül, hogy a népesség nagyarányú csökkenésének legfôbb oka nem a természetes fogyás, hiszen az
1,1 milliós tényleges veszteség csaknem háromnegyedét a természetes és tényleges fogyás különbözete teszi ki. Mivel e különbségben elvileg a külsô vándormozgalmak egyenlege fejezôdik ki, a népszámlálás - maradéktalan ul végrehajtott összeírást feltételezve - korábban nem sejtett méretû, több mint 800 ezer fôs migrációs hiányt jelez. Ez szinte hihetetlennek tûnik a hivatalos belügyi kimutatással összevetve; aszerint ugyanis 1992-2000 között mindössze 178,8 ezren hagyták el véglegesen az országot, míg a visszatérôk száma ugyanez idô alatt 64 ezer volt. (Eközben a távozók száma az 1992. évi 31 152-rôl 2000-ben 14 753-ra csökkent, a hazatérôké viszont 3077-rôl 12 442-re emelkedett.)3 A két népszámlálás közti évtized egészére vetítve tehát hivatalosan alig 120 ezer fônyi a nemzetközi migráció hiánya, míg a valóságos veszteség a táblázatból kiolvashatóan e számnak csaknem a hétszerese. A két érték (a hivatalos és a tényleges vándorlási veszteség) különbsége 692 ezer. (Hasonló eredményre jutunk, ha a számított népességszámot - mely 2002. január 1-én 22 391,6 ezer - vetjük egybe a népszámlálási eredménnyel.) A különbözetet talán helyénvalóbb lenne inkább számbavételi hiánynak nevezni, hiszen a felvételbôl nyilván jó néhány, a népszámlálás idején odahaza tartózkodó személy is kimaradt, ám a csaknem 700 ezres hiányzó tömeg zömét vélhetôen mégiscsak a nem regisztrált távollévôk teszik ki. (E feltevés megerôsítése további informálódást kíván.) Az ily módon feltételezett ellenôrizetlen migráció nagyságát jól érzékelteti, hogy e mostani számbavételi hiány majdnem kétszer akkora, mint az 1992. évi népszámláláskor mutatkozott 376 ezer fônyi statisztikai veszteség. 4
A magyarság természetes fogyása 1992-2002 között
Az összes népesség számának alakulását befolyásoló tényezôket nemzetiség szerint már jóval körülményesebb számba venni, mindenekelôtt azért, mert a természetes népmozgalom kulcsfontosságú adatait ebben a bontásban több mint fél évszázada nem közlik Romániában. A 2. táblázat az erre vonatkozó - egyre gyérülô - információkat a 20. század elejétôl az 1992. évi népszámlálásig gyûjti egybe Erdély területén.5
2. táblázat. A természetes népmozgalom mutatói Erdélyben a 20. században, a két fô nemzetiség szerint a (Éves átlagban ezer fôre)
|
Idôszak |
Élveszületések |
Halálozások |
Természetes szaporulat |
|
Összes |
Román |
Magyar |
Összes |
Román |
Magyar |
Összes |
Román |
Magyar |
|
1901-1910 |
35,5 |
36,6 |
36,1 |
26,1 |
27,9 |
24,9 |
9,4 |
8,7 |
11,2 |
|
1911-1914 |
34,9 |
36,1 |
35,4 |
24,8 |
26,9 |
23,3 |
10,1 |
9,2 |
12,1 |
|
1920-1923 |
32,6 |
34,9 |
30,1 |
22,4 |
24,7 |
20,2 |
10,2 |
10,2 |
9,9 |
|
1924-1930 b |
29,4 |
30,9 |
26,9 |
20,9 |
21,9 |
19,4 |
8,4 |
9,0 |
7,5 |
|
1931-1934 |
26,3 |
. |
. |
18,7 |
. |
. |
7,6 |
8,5 |
7,1 |
|
1935-1939 |
24,7 |
27,1 |
21,3 |
18,0 |
19,4 |
15,8 |
6,7 |
7,7 |
5,5 |
|
1941-1947 |
20,7 |
. |
. |
17,7 |
. |
. |
3,0 |
. |
. |
|
1956-1965 |
17,5 |
. |
. |
10,1 |
. |
. |
7,4 |
. |
. |
|
1965 |
14,2 |
14,5 |
12,8 |
9,8 |
. |
. |
4,4 |
. |
. |
|
1966-1976 |
19,4 |
. |
18,4 |
10,2 |
. |
. |
9,2 |
. |
. |
|
1977-1987 |
16,2 |
. |
. |
10,7 |
. |
. |
5,5 |
. |
3,4 c |
|
1988-1991 |
13,9 |
. |
. |
11,0 |
. |
. |
2,9 |
. |
. |
a 1901-1914 között anyanyelvi, ezt követôen nemzetiségi ismérv alapján.
b Az egyes nemzetiségekre vonatkozó értékek a felekezeti adatok alapján számítva.
c A magyarok számított népességszámának és kivándorlásának országos adataiból következtetett érték.
A táblázat híven tükrözi, hogy Erdélyben a demográfiai átmenet a tágabb térségi modell szerint alakult, azaz a halálozási arányszám csökkenésével egyidejûleg a születési arány is csökkenni kezdett, és idôbeli eltolódás a két arányszám alakulása között alig volt. Ennek megfelelôen a népesség kezdeti növekedési üteme is megállt, majd fokozatosan csökkent. Ez a folyamat, kisebb megszakításokkal, a hatvanas évek közepéig tartott, amikor a natalitás és a mortalitás csökkenése is lefékezôdött, és igen alacson y természetes szaporulat mellett létrejött egy rövid ideig tartó egyensúlyi állapot. Az abortusztilalom ezt az egyensúlyt megbontotta, így átmenetileg a születésszám ismét megnövekedett, nemsokára azonban megint süllyedni kezdett, immár a halálozási arányszám lassú emelkedése mellett.
A nyers élveszületési mutatószámok tanúsága szerint a románok termékenysége eközben folyamatosan meghaladta az erdélyi átlagot, a magyarok születéseinek aránya ellenben a húszas évekkel kezdôdôen az átlag alá került. A magyarság természetes reprodukciójának viszonylag kielégítô mértékét a harmincas években már csak a románokénál alacsonyabb halálozási arányszáma biztosította. Ami halandóságának késôbbi alakulását illeti, csak a sötétben tapogatózhatunk. A magyar nôk élveszüléseirôl a hatvanas-hetvenes években felbukkanó mutatókat a magyarok természetes szaporulatának 1977-1987 közötti számított értékével összevetve azonban feltételezhetô, hogy az erdélyi magyarság átlag alatti születési arányszámaihoz ekkor már az átlagot meghaladó halálozási mutatók járultak. A táblázatból tehát kitûnik, hogy a Romániához került Erdély magyarságának természetes reprodukcióját régebbtôl fogva a demográfiai átmenet nemzetiségi egyenlôtlenségének visszájára fordulása határozza meg.
Vonatkozó, szerényebb információkhoz továbbra is csupán néhány elszigetelt közlemény révén jutni, újabban fôként Vasile Ghetau jóvoltából. Ezek a vázolt népesedési folyamatnak immár drámai kifejletérôl tudósítanak. A korábban a bukaresti statisztikai szolgálatnál vezetô posztot betöltött neves demográfus (akinek közléseit mérvadónak fogadom el) az 1992. évi népszámlálást követôen több írásában foglalkozott a népességszám csökkenésével, e negatív fordulatot és annak kihatásait nemzetiség enként is taglalva. A magyarság számának népszámlálási fogyását elemezve kiemelte, hogy az addig elsôsorban kivándorlással magyarázható folyamat a közeljövôben inkább a termékenység csökkenése és a halandóság növekedése következtében folytatódik. Közlése szerint a magyar nemzetiségûek halálozásának arányszáma 1992-ben 14,8 ezrelékre nôtt, az élveszületéseké viszont mindössze 9 ezreléket ért el, aminek következtében a romániai magyarok lélekszáma egy év alatt 9,2 ezerrel csökkent.6 Három évvel késôbb a magyarság számának 39,1 ezer fônyi csökkenését állapította meg, amibôl csupán 9 ezer volt a kivándorlás számlájára írható, további 30 ezer fôs hiány abból adódott, hogy a halálozások száma jelentôsen meghaladta a születésekét; az 1992-1994. évek átlagában ezer lélekre 14,7 halálozás jutott.7 1996 elején Ghetau szerint a magyarok száma már 53,2 ezerrel kevesebb, mint az 1992. évi népszámlálás idején volt. A négy év veszteségébôl mindössze 11,8 ezer a ki- és visszavándorlások különbözete, 41,4 ezer fônyi hiány tehát a természetes fogyásra vezethetô vissza.8 Románia nemzetiségi összetételének hosszú távú alakulásáról írott nagylélegzetû tanulmányában a magyarság számának összesen 360 ezer fôs (természetes) fogyatkozását vetítette elôre 2025-ig. Ugyanitt a magyar nemzetiségûek természetes népmozgalmának mutatóiról is számításokat közölt a feltehetôen folyamatos népmozgalmi statisztikából vett 1995. évi adatokkal kezdôdôen.9
3. táblázat. A természetes népmozgalom mutatói Romániában 1992-ben és 1995-ben a két fô nemzetiség szerint, Vasile Ghetau közlésében (Éves átlagban ezer fôre)
|
Év |
Élveszületések |
Halálozások |
Természetes szaporulat vagy fogyás (-) |
|
Összes |
Román |
Magyar |
Összes |
Román |
Magyar |
Összes |
Román |
Magyar |
|
1992 |
11,4 |
12,0 |
9,0 |
11,6 |
11,5 |
14,8 |
-0,2 |
0,5 |
-5,8 |
|
1995 |
10,4 |
10,8 |
9,6 |
12,0 |
11,9 |
14,3 |
-1,6 |
-1,1 |
-4,7 |
A Ghetau által nyilvánosságra hozott töredékes adatok alapján a két népszámlálás közt eltelt évtizedben a magyar nemzetiségûek éves átlagban 5 ezrelékes természetes fogyása számítható. Ez mind az 1992-1995. évek tényadataival, mind pedig a hosszú távú elôrejelzés számaival összevetve (melyek alapján kezdetben évi 8-10 ezres a fogyás) elfogadható értéknek tûnik, és szám szerint 80 ezer körüli veszteséget jelent.
A magyarság vándorlási vesztesége 1992-2002 között
A belügyi nyilvántartásokon alapuló hivatalos kivándorlási adatok nemzetiségi részletezése szerint a romániai magyarok migrációs vesztesége 1992-2000 között (19,1 ezer ki- és 2,4 ezer visszavándorlóval számolva) mindössze 16,7 ezer fô. A magyarok kivándorlása az országos irányzathoz hasonlóan csökken (az 1992. évi 3523-mal szemben 2000-ben mindössze 788 fô), visszavándorlása ugyanakkor az országosnál kisebb arányú. A hivatalos közlés a népszámlálás számbavételi hiányának tükrében nyilvánvalóan nem állja m eg a helyét, így a romániai forrásokra alapozva a magyarság tényleges vándorlási veszteségét illetôen is csak találgathatunk. Elsô pillantásra kézenfekvônek tûnik a közel 700 ezres országos statisztikai veszteséget - aminek túlnyomó részét vélhetôen az összeírásból (illetôleg annak összesítésébôl) kimaradt külföldön tartózkodók teszik ki - ugyanabban az arányban megosztani, mint amennyi a hivatalos kivándorlási adatokból a magyar nemzetiségûekre esik. Ez a távozók esetében 10,7%, a visszatérteket is figyelembe véve 14,5%; szám szerint az elsô esetben 74 ezer, a másodikban 100 ezer fô. E számokat a hivatalos adatokkal kiegészítve 90-120 ezer közötti értékhez jutunk. Ezt becslésem felsô értékszakaszának tekintem.
Mivel igen valószínû, hogy az országból távozott vagy hosszabb-rövidebb idôre távol lévô magyarok túlnyomó többségének szülôföldje Erdély, célszerû az elôbbi eljárást a Kárpátokon inneni adatokra korlátozva megismételni. Ez két problémát is felvet. Az egyik, hogy a nemzetközi vándorlás területi részlet ezésû adatai csupán az eltávozottakról adnak számot, a visszatérôk számát nem tartalmazzák. A másik pedig, hogy Erdély vándorlási vesztesége a belsô migráció egyenlegét is magában foglalja, ezért nem feltétlenül egyezik az országot innen elhagyók számával. Mindebbôl következôen a kivándorlás hivatalos alulszámlálásából adódó statisztikai veszteség (és különösen abból a magyarság részesedése) Erdély területén is csak hozzávetôleg becsülhetô.
Nézzük elôször a hivatalos kivándorlási statisztikát területi bontásban. A megyénkénti adatok összegzése szerint az 1992-2000 között Romániát elhagyó 178,8 ezer személy közül 107 ezren Erdélybôl távoztak. 10 A repatriáltak számát nem tudjuk, országos arányukat pedig (ez a kivándoroltak 35,8%-a) nem érvényesíthetjük automatikusan Erdélyben, hiszen a többségükben innen elment magyarok (valamint a németek) hazatérési hajlandósága az átlagosnál jóval kisebb. (Romániában a jelzett idôszakban számon tartott 26,9 ezer német kivándorló mellett mindössze 1,5 ezer német visszavándorlót regisztráltak.) Jobbnak látszik tehát az országos visszatérési arányt a magyarok és németek nélkül számítani (amely így 35,8%-ról 45,3%-ra emelkedik), a kapott hányadot pedig az Erdélybôl kivándoroltaknak az említett két nemzetiség (országos) számával csökkentett értékére (61 ezer fô) vetíteni. A hivatalos adatok alapján Erdély ily módon (magyar és német nemzetiségûek nélkül) számított nemzetközi migrációs egyenlege 1992 és 2000 között 33,4 ezer lélek, amihez a magyarok és a németek országos kivándorlási veszteségét (16,7 ezer, illetve 25,4 ezer) hozzáadva 75,5 ezer fôt kapunk. Ha Erdély két népszámlálás közti összes migrációs veszteségét (amely 362,6 ezer, lásd az 1. táblázatot) a kivándorlás okozta hiánnyal azonosítjuk (vagyis a belsô vándorlások figyelembevételétôl eltekintünk), akkor ugyanitt a számbavételi hiány, azaz a kivándorlás feltételezett hivatalos és tényleges értékének különbsége kb. 285 ezer fô. A magyar nemzetiségûeknek a becsült hivatalos adatokból való részesedése (22,1%) e számra vetítve 63 ezer, az pedig a hivatalosan számon tartott 16,7 ezres vándorlási veszteségükkel kiegészítve 80 ezerre emelkedik. Ezt tekintem becslésem alsó értékének.11
A romániai forrásokból nyert információk az országból végleg távozott vagy idôlegesen távollévô magyarok legfôbb úti célja Magyarország hivatalos kimutatásaival is egybevethetôk. A budapesti Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb közleménye szerint 1993-2001 között 49 388 Romániát elhagyó személy kapott magyar állampolgárságot. Ugyancsak a KSH közl ése, hogy 2002. január 1-én 44 977 a Magyarországon tartózkodó román állampolgárok száma (akik közül 31 194-en 1994 óta léptek be az országba, vagy belépésük ideje ismeretlen).12 Ezzel egybevágóan az ORFK kimutatása szerint a hosszú távon (legalább egy éve) legálisan Magyarországon élô román állampolgárok száma 2001-ben 46 575 volt (37 996-an bevándorlási engedéllyel, 8579-en huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkeztek). Ugyanitt a rövidebb ittlétet legalizálókról is tájékozódhatunk: 2001-ben 29 496-an folyamodtak tartózkodási engedélyért; közülük 12 552-en huzamos, 16 944-en ideiglenes tartózkodási kérelmet nyújtottak be.13 Az idézett adatok természetesen csak irányadók: az 1993-tól magyar állampolgárságot elnyertek egy része ugyanis még az 1992. évi népszámlálást megelôzôen hagyhatta el Romániát (így, akiket nem jelentettek be közülük hozzátartozóik, már az akkori számbavételbôl is kimaradtak), a 2001-ben tartózkodási engedélyt kérelmezôknek pedig csak kisebb - változó személyi összetételû - hányada volt folyamatosan távol hazájától. Nem hagyható figyelmen kívül továbbá, hogy a magyarországi nyilvántartások a bevándorló népességet kibocsátó ország szerint részletezik, a belépô román állampolgárok között viszont különbözô nemzetiségûek találhatók. Mindenesetre a kérdéskör kutatóinak egybehangzó véleménye szerint az elmúlt évtizedben Romániából letelepedés szándékával érkezetteknek legalább kilenctizede magyar.14
A hivatalos keretek közt zajló magyarországi bevándorlás számai végsô soron nem mondanak ellent becslésemnek a romániai magyarság egy évtizednyi vándorlási veszteségérôl, amely - mint fentebb láthattuk - a népmozgalmi és népszámlálási eredmények egybevetésével legfeljebb 90-120 ezer, de legalább 80 ezer fôben számítható. (A magyarországi adatok inkább az alacsonyabb értékeket va lószínûsítik.) Becslésemet illetôen hangsúlyozom, hogy csupán nagyságrendet érzékeltetô, a romániai magyarság népességi veszteségének összetevôi közti arányokat kijelölô, spekulatív adatról van szó. E széles tartományban mozgó, bizonytalan értéket a népszámlálás számbavételi hiánya határozza meg, amit az egyszerûség kedvéért migrációs veszteségnek tekintek (jóllehet, a felmérésbôl egyéb okokból is kimaradhattak emberek).
A nemzetközi vándormozgásokat számon tartó hivatalos romániai, sôt a magyarországi nyilvántartások is azt mutatják, hogy a hiányzóknak csak kisebbik hányada a szó szoros értelmében vett - új hazájában honosságot nyert - kivándorló. Hasonló nagyságú lehet a szülôföldjüktôl végleg el nem szakadt, de törvényesített formában hosszabb-rövidebb i deje külföldön élô személyek köre, míg a harmadik csoportot a kiterjedt fél- vagy illegális migráció résztvevôi alkotják.
Hogy a bukaresti statisztikai szolgálat közleményeibôl származtatott, 80-100 ezer fônyire mérsékelt becslés nem eltúlzott, alátámasztja egy témába vágó elemzés is, melynek summázata szerint feltételezhetô, hogy - az állampolgársághoz jutottakon felül - "egy adott pillanatban legalább 100 ezer romániai magyar tartózkodik kint Magyarországon" (hozzátéve, hogy a gyakori fluktuáció miatt a h osszabb-rövidebb idôre kint tartózkodó munkavállalók száma jóval nagyobb lehet). Az idézett szerzô a továbbiakban megállapítja: "hozzávetôleg hatvanezer román állampolgár (több mint kilencven százalékuk magyar nemzetiségû) rendelkezik valamilyen legális státussal", "a másik részben vannak a fél- vagy teljesen illegális elmozdulók".15 Hiányuk a népszámlálás adatsoraiban ugyan az általa jelzettnél vélhetôen szerényebb, ám ez érthetô, hiszen a cenzus pillanatfelvétele errôl a "nagy mozgásban lévô tömegrôl" (Horváth István kifejezése)16 értelemszerûen csak részleges képet ad.
A népességcsökkenés összetevôi és a magyarság fogyása
városok és községek szerint Erdélyben
A fôbb népesedési adatokat települési környezet szerint csak Erdély területén részletezem, ahol a romániai magyarság 98,8 százaléka él.
4. táblázat. A természetes népmozgalom Erdélyben 1992-2000 között, városok és községek szerint
| |
Szám szerint |
Éves átlagban ezer fôre |
|
Élve-születések |
Halálozások |
Természetes szaporulat vagy fogyás (-) |
Élve-születések |
Halálozások |
Természetes szaporulat vagy fogyás (-) |
|
Összesen |
715 093 |
829 915 |
-114 822 |
10,4 |
12,1 |
-1,7 |
|
Városok |
372 404 |
372 188 |
216 |
9,4 |
9,4 |
0,0 |
|
Községek |
342 689 |
457 727 |
-115 038 |
11,8 |
15,8 |
-4,0 |
A 4. táblázat jól mutatja, hogy a természetes fogyás forrásvidéke az elmúlt évtizedben a falvakba helyezôdött át, ahol ugyan a városokhoz képest valamivel nagyobb a születésgyakoriság, a viszonylag kedvezôbb születési mutatókhoz azonban igen magas halálozási értékek járulnak. (Ez a folyamat egyébként már a múlt század nyolcvanas éveiben megkezdôdött.)
A tényleges és a természetes fogyást egybevetve (5. táblázat), ezzel egyidejûleg a mechanikus népmozgások eddigi fô csapásiránya is megfordulni látszik.
5. táblázat. A népesség tényleges és természetes fogyása, valamint a két érték különbsége Erdélyben. 1992. I. 7. - 2000. VII. 1. között, városok és községek szerint* (Ezer fô)
| |
A népesség száma |
Tényleges fogyás |
Természetes szaporodás vagy fogyás (-) |
A tényleges és természetes
szaporodás
vagy fogyás
különbözete |
|
1992. I. 7. |
2000. VII. |
1992. I. 7. - 2000. VII. 1. között |
|
Összesen |
7 723,3 |
7 527,4 |
-195,9 |
-109,9 |
-86,0 |
|
Városok |
4 449,7 |
4 356,8 |
-92,9 |
0,7 |
-93,6 |
|
Községek |
3 273,6 |
3 170,6 |
-103,0 |
-110,6 |
7,6 |
*A mai közigazgatási beosztásnak megfelelôen (az idôközben várossá nyilvánított Aranyosbánya, Facsád és Tö vis lélekszámát 1992-ben a városi népességhez sorolva).
A táblázat második oszlopában szereplô továbbvezetett népességszámra alapozva 2000 közepén Erdélyben 86 ezer fônyi vándorlási veszteség számítható. Merôben új jelenség az elôzô évtizedekhez képest, hogy a vándorlási veszteség ezúttal teljes egészében a városokra esik, sôt a községekben enyhe visszavándorlás tapasztalható. Mint tudjuk, a valóságos vándorlási veszteség - Erdély népességének a népszámlálás idôpontjáig 135 ezerre becsülhetô természetes f ogyása és lélekszámának csaknem félmilliós tényleges csökkenése közt a különbség - ennél sokkal nagyobb, 363 ezer fô. (Vö. az 1. táblázattal.) E tekintélyes számból - a természetes népmozgalmi adatokat települési környezet szerint szétosztva - a városokra már közel 380 ezres hiány esik, a községekre pedig kb. 15 ezres többlet jut.
Ezek az adatok a különbözô irányú vándormozgásoknak természetesen csak a végeredményérôl adnak számot, a népességcsere kiterjedésérôl, intenzitásáról nem tudósítanak. Így nem mutatják meg, hogy az összes vándorlások egyenlege miképp oszlik meg a külsô és a belsô vándorlások között, mint ahogy azt sem, hogy miként osztoznak az egyes településtípusok a külsô, illetve a belsô vándorlások egyenlegén. Nem tudjuk például, hogy Erdély bel sô vándorlási egyenlege nyereséges-e, avagy veszteséges? Pedig jó lenne tudni, hiszen ettôl függ, hogy a kivándorlási veszteség az összes vándorlási veszteségnél nagyobbnak, vagy pedig kisebbnek számítható. Mivel a megváltozott irányú urbánus migráció gócvidéke Erdélyben a Kárpátok déli vonulata (Brassó, Szeben, Hunyad és Krassó-Szörény megye), s a két nagy országrész közti vándorlási ütközôövezetbôl sok, hegyeken túlról ideszármazott visszatérése feltételezhetô, könnyen lehet, hogy Erdély régebben tartós negatív belsô vándorlási egyenlege most legalábbis nullszaldós. De ez csak puszta feltevés. Nem tudhatni továbbá azt sem, hogy az Erdélybôl külföldre távozottak közül hányan hiányoznak a városokból és hányan a falvakból, hiszen jóllehet Erdély vándorlási vesztesége látszólag teljes egészében a városokból származik, a különbözô területek közti mozgásokat a településtípusok közti népcsere is átszínezi.
Mindenesetre az elôbbiek ismeretében nem meglepôek a 6. táblázatnak a magyar nemzetiségûek erdélyi népességfogyását települési környezet szerint részletezô adatai.
6. táblázat. Az összes népesség, valamint a román és a magyar nemzetiségûek számának fogyása a két népszámlálás között Erdélyben, városok és községek szerint*
| |
Összesen |
Románok |
Magyarok |
|
Ezer fô |
% |
Ez er fô |
% |
Ezer fô |
% |
|
A népesség száma és aránya az 1992. évi népszámlálás idején |
|
Összesen |
7 723,3 |
100,0 |
5 684,1 |
73,6 |
1 603,9 |
20,8 |
|
Városok |
4 449,7 |
100,0 |
3 369,2 |
75,7 |
899,3 |
20,2 |
|
Községek |
3 273,6 |
100,0 |
2 314,9 |
70,7 |
704,6 |
21,5 |
|
A népesség száma és aránya a 2002. évi népszámlálás idején |
|
Összesen |
7 225,7 |
100,0 |
5 393,4 |
74,7 |
1 416,8 |
19,6 |
|
Városok |
4 068,7 |
100,0 |
3 168,7 |
77,9 |
746,5 |
18,3 |
|
Községek |
3 157,0 |
100,0 |
2 224,7 |
70,5 |
670,3 |
21,2 |
|
A népesség fogyása a két népszámlálás között |
|
Összesen |
-497,6 |
-6,4 |
-290,7 |
-5,1 |
-187,1 |
-11,7 |
|
Városok |
-381,0 |
-8,6 |
-200,5 |
-6,0 |
-152,8 |
-17,0 |
|
Községek |
-116,6 |
-3,6 |
-90,2 |
-3,9 |
-34,3 |
-4,9 |
*A mai közigazgatási beosztásnak megfelel ôen.
A tíz év során a magyarok lélekszáma Erdélyben is - csakúgy, mint az országban általában - több mint kétszer olyan gyorsan fogyott, mint a románoké. Egyúttal azonban látható az is, hogy lényegi aszimmetria a városokban van, ahol a magyarok számára hátrányos aránykülönbség csaknem háromszoros. Ennek folytán a városi népességbôl való részesedésük is 1,9 százalékponttal kisebb, mint 1992-ben volt, szemben a községekkel, ahol számarányuk csak 0,3 százalékponttal lett kevesebb. Végsô soron tehát a városokban szenvedett újabb térvesztés okozta a magyarság Erdély összlakosságán belüli arányának fogyását a tíz év alatt. E folyamatot az elmúlt fél évszázadra visszatekintve a 7. táblázat szemlélteti.
7. táblázat. A román és magyar nemzetiségûek számaránya Erdél yben 1956-2002 között, városok és községek szerint* (Százalékban)
|
Év |
Összesen |
Városok |
Községek |
|
Román |
Magyar |
Román |
Magyar |
Román |
Magyar |
|
1956 |
65,0 |
25,1 |
58,4 |
30,1 |
68,4 |
22,4 |
|
1966 |
67,9 |
23,8 |
65,0 |
26,7 |
69,8 |
21,8 |
|
1977 |
69,4 |
22,6 |
69,4 |
23,7 |
69,4 |
21,4 |
|
1992 |
73,6 |
20,8 |
75,7 |
20,2 |
70,7 |
21,5 |
|
2002 |
74,7 |
19,6 |
77,9 |
18,3 |
70,5 |
21,2 |
*A mai közigazgatási beosztásnak megfelel ôen.
A 20. század második felének etnodemográfiai folyamatait jellemezve korábban megalapozottan volt állítható, hogy az erdélyi (és általában a romániai) magyarság hiányolt népességi többlete nagyrészt a városokban tûnik el. 17 A fentebbi adatok alapján ez a megállapítás a 21. század küszöbén is érvényesnek tetszik, legfeljebb a megfogalmazáson kell módosítani: a romániai magyarság várakozást meghaladó népességi hiánya lényegében a városokban keletkezik.
Végsô következtetések
Számításaim és latolgatásaim összegzése elôtt elôrebocsátom, hogy a végsô következtetéseket magam is bizonyításra és további kifejtésre szoruló hipotézisnek tekintem. A statisztikai átlagok területi kibontása, a helyi eltérések és sajátosságok elemzô leírása nyilvánvalóan árnyalni és sokban módosítani fogja a fôbb demográfiai folyamatokról és változásokról elôzetesen alkotott képet. Erre az újabb népmozgalmi közlemények, valamint a népszámlálás végleges és részletes adatainak ismeretében nyílik lehetôség.
A romániai magyarság népességcsökkenésének okait kutatva ugyanakkor változatlanul szembetalálkozunk egy régtôl meglévô, és úgy látszik, leküzdhetetlennek bizonyuló problémával. Azzal tudniillik, hogy valójában a csökkenés egyik összetevôjének vizsgálatához sem áll rendelkezésre továbbra sem kielégítô forrásanyag. Mind az egyes nemzetiségek természetes népmozgalmára, mind a vándorlási veszteségre vonatkozóan a létezô (vagy ismert) kimutatások csak igen bizonytalan fogódzókat kínálnak. (Tegyük hozzá, hogy még az állandó népesség számát rögzítô népszámlálási adatok helytállóságában sem lehetünk teljesen biztosak.)
E három labilis tényezô összefüggésében az asszimilációs veszteséget megbecsülni majdhogynem lehetetlen. Az erdélyi magyarság asszimilációjával több írásban is foglalkoztam már, és az abból eredô veszteséget legutóbb, az 1977-1992 közötti idôszakban 50 ezer körülire becsültem. Ez a veszteség számításaimban 1956-tal kezdôdôen ekkor volt a legmagasabb, abból adódóan, hogy a magyarságból való átlépés ez alkalommal jelentôs részben nem csupán a többségi nemzet felé irányult; a feltehetô félszázezres veszteség harmada-fele valószínûleg a német, illetve a cigány nemzetiségûek számát gyarapította.18 1992 és 2002 között ilyen irányú kiválás már nem nagyon várható (sôt a szatmári svábok körébôl inkább visszatérésre számíthatunk). Ezért, ha az államalkotó nemzet asszimilációs tartalékait változatlannak véljük is a magyarság soraiban, az ebbôl származó veszteség a tíz évvel korábbinál most lényegesen kisebbnek remélhetô.
Immár valamennyi tényezôt mérlegelve végül is azt mondhatom, hogy a romániai magyarság 190,6 ezres népszámlálási veszteségének két döntô összetevôje a nemzetközi vándorlásból eredô hiány, valamint a természetes fogyás. A migrációs hiány talán nagyobb súllyal esik latba, ám míg a természetes fogyás minden értelemben valóságos veszteségnek vehetô, az elôbbi nem teljesen az, hiszen jelentôs hányadában mozgásban lévô (ámbár részben a végleges távozás útjára lépett) tömeget takar. A természetes fogyás és a vándorlási hiány nagyrészt kiadja a tényleges fogyás összegét, az így számítható viszonylag szerény asszimilációs veszteség tehát csak alárendelt szerepet játszik a magyar nemzetiségûek számbeli fogyatkozásában.
Nem szívesen dobálóznék számokkal. De ha e három összetevô megoszlását valamiképpen mégiscsak szemléltetni kellene, akkor sommásan úgy jellemezném - az asszimilációs veszteséget a természetes fogyás és a migrációs hiány együttes nagyságától téve függôvé, ez utóbbira vonatkozó bizonytalan becslésnek pedig az alsó értékszakaszát véve alapul -, hogy azok megközelítôen 5:4:1 arányban viszonyulhatnak egymáshoz. (Számokban kifejezve: a nemzetközi vándormozgalomból adódó hiány 90 ezer, a természetes fogyás 80 ezer, az asszimilációs veszteség pedig ilyenformán 20 ezer körülire tehetô.)
Jegyzetek
1 Veres Valér: A romániai magyarság létszámcsökkenésének okai a 20. század utolsó negyedében. Korunk. 2002. 2. sz. 4-18.
2 A népszámlálás elôzetes eredményeit tartalmazó közlemény (Rezultatele preliminare ale recensamântului populatiei si al locuintelor din 18 martie 2002) forrása: http://www.recensamant.ro/.
3 Anuarul statistic al României. Bucuresti, 1998. 112.; 2001. 87.
4 Tanulmányom lezárását követôen jelent meg a népszámlálás honlapján az elôzetes eredményeket elemzô újabb közlemény (Principalii indicatori pe judete si categorii de localitati. Rezultate preliminare). Ebbôl megtudhatjuk, hogy az adatok kiértékelésekor az állandó népesség számát a nemzetközi normákhoz igazodva oly módon állapították meg, hogy az magában foglalja a megszakítás nélkül legalább egy éve az országban élô külföldieket (24 ezer), nem tartalmazza viszont az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodó román állampolgárokat (178,5 ezer). Ez utóbbiak tehát ilyen értelemben a népszámlálás során regisztrált - az ország hivatalosan megállapított lélekszámából az adatok összesítésekor kihagyott - távollévôknek tekinthetôk. Mindez azonban mondandóm lényegét nem érinti.
5 A számítások forrásaira a hivatkozást lásd Varga E. Árpád: Erdély magyar népessége 1870-1995 között. Magyar Kisebbség. 1998. 3-4. sz. 339, 347, 351, 352, 354, 361. és 363.
6 Ghetau, Vasile: De ce scade populatia maghiara în România? Adevarul. 1993. szeptember 22., 3.
7 Ghetau, Vasile: Costul în oameni al tranzitiei. Adevarul. 1996. február 7., 3.
8 Ghetau, Vasile: Pretul vesnici tranzitii: 7 ani de declin demografic. Adevarul. 1997. március 25., 3.
9 Ghetau, Vasile: O proiectare conditionala a populatiei României pe principalele nationalitati (1992-2025). Revista de cercetari sociale. 1996. 1. sz., 85. és 88. E prognózist az eredetileg 2001 márciusára kitûzött népszámlálás tárgyszerû fogadtatásának elôsegítése érdekében részletesen bemutattam a magyar olvasóközönségnek. Varga E. Árpád: Vasile Ghetau elôreszámítása Románia nemzetiségeirôl (1992-2025). Hitel. 2000. 7. sz. 73-88. Ugyanitt az 1992-1995. évi tényszámokat is ismertettem. Feltevésem szerint ezek az adatok hivatalos népmozgalmi nyilvántartáson alapulnak. Ilyen nyilvántartás létezésére Ghetau utal tanulmányában, megjegyezve, hogy "a folyamatos népesedési statisztikában feljegyzett jellemzôk között szerepeltetik a nemzetiséget is". Vö. Ghetau, Vasile: i. m. 80.
10 Anuarul demografic al României. Bucuresti, 2001. 461-462.
11 E számításhoz fontos adalékul szolgálhatna még a népszámlálás során regisztrált, ám a végsô összegzésbôl kihagyott, egy évnél hosszabb ideje külföldön élôk nemzetiségi összetételének vagy legalább szûkebb területi megoszlásának az ismerete. Egyelôre csupán annyit tudni, hogy közel négyötödük, 158,5 ezer fô Erdélybôl való (e számot közli Veres Valér: A romániai magyarok demográfiai viszonyai a 2002. évi népszámlálás elôzetes adatai tükrében. Demográfia. 2002. 2-3. sz. 323.), ami alapján azonban messzemenô következtetés nem vonható le.
12 Demográfiai évkönyv 2001. Budapest, 2002. 103. és 358.
13 Az ORFK adatainak forrása a Magyar Belügyminisztérium honlapja: http://www.b-m.hu/.
14 Az újabb összegzô áttekintések közül lásd Veres Valér: A romániai magyarság létszámcsökkenésének okai a 20. század utolsó negyedében. Korunk. 2002. 2. sz. 11.; Horváth István: A romániai magyar kisebbség Magyarországra irányuló mozgása. Korunk. 2002. 2. sz. 40. és 42., valamint a hivatkozásaikat.
15 Horváth István: i. m. 41. és 42.
16 A vándormozgalmak szerepére és súlyára a népességcsökkenésben ugyancsak Horváth István hívta fel a figyelmet nem sokkal az elôzetes népszámlálási eredmények közzététele után: Ne dramatizáljunk! Népszámlálás - szociológusi szemmel. Kérdezett Máthé Éva. Romániai Magyar Szó. 2002. július 27.
17 Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Erdélyi Szemle. 1994. 5-6. sz. 174.; Varga E. Árpád: A romániai magyarság fôbb demográfiai jellemzôi az 1992. évi népszámlálás eredményei alapján. Hitel. 1996. 3. sz. 70.
18 Varga E. Árpád: Az erdélyi magyarság asszimilációs mérlege a XX. század folyamán. Regio. 2002. 1. sz. 199. és 202-203.
|
