Több szempontból szerencsésnek tartom, hogy a Magyar Kisebbség az erdélyi magyar "népfogyatkozást" generáló demográfiai folyamatokról indított vitát. Azt, hogy az erdélyi magyarság jelenét és jövôjét érintô sorskérdésrôl van szó, már sokan elmondták elôttem. Ki kell viszont emelni, hogy a 2002-es népszámlálások aktuálissá tették a kérdést az erdélyi és az Erdéllyel foglalkozó társadalomtudományos mezôny számára is. Azt hiszem, nem tévedek azzal, ha megemlítem, hogy a 2002-es év folyamán Erdélyben a társadalomkutatók errôl a témáról írtak a legtöbbet, és e téma kapcsán tartották a legtöbb szakmai tanácskozást. A téma kapcsán megnyilatkozókat elég jól reprezentálja a jelen lapszám. Az eddigi írások közül a következôket tartom a tájékozódáshoz elengedhetetlennek:

1. A Revista de Cercetari Socialeban jelent meg Vasile Ghetau¹, illetve Vladimir Trebici² egy-egy írása. Ezek közül magyar részrôl Ghetau cikke kapott nagyobb figyelmet. Varga E. Árpád bemutatta a magyarországi közönségnek is. Ghetau becslése zárt népességre vonatkozik, vagyis a migrációs "0" hipotézisbôl indul ki. Számításai az 1992-es népszámlálásokból kiolvasható nôi termékenységi mutatókat veszik alapul, ebbôl építi fel longitudinális elemzését. Ghetau a romániai magyar népességre vonatkozó elôreszámításai, ahogy azt e lapszám vitaindító tanulmánya is mutatja, beépültek a magyar kutatók érvrendszerébe.

2. A népszámlálásokat megelôzôen jelent meg a Korunk 2002/2-es száma Hányan voltunk? Hányan vagyunk? címmel. Ebben - véleményem szerint - két tanulmány érdemel figyelmet. Veres Valér egy becslést tett közzé a magyarok 2002-es lélekszámára vonatkozóan, amelyben ugyan a népszámlálási eredményekhez képest mintegy százezret "tévedett", módszertanilag azonban nem tekinthetô elhibázottnak.³ Veres a népszámlálásokat követôen felülvizsgálta eredeti számításait. Ezt a Demográfia 2002/2-3. számában tette közzé.⁴ Horváth István a hivatalos román kivándorlási statisztikák mellett a fô befogadó országok bevándorlási adatai, illetve a nemzetközi migrációra vonatkozó adatok alapján nyújt képet a migráció mértékérôl és jellegérôl.⁵

3. Nem tudományos jellegû és igényû Magyari Nándor László újságcikke⁶, amely azonban elôször veti fel a regisztráció módszertani sajátosságait okoló hipotézist.

4. Mindenképpen ki kell egészítenünk ezt a sort Szilágyi N. Sándor nevével, aki az asszimiláció kérdéskörében vet fel figyelemre méltó és egyben többek által vitatott gondolatokat. A szerzô népességfogyatkozásra vonatkozó írása e lapszámban jelenik meg, azzal kéziratban és élôszóban volt szerencsém találkozni.⁷

Láthatjuk tehát, hogy 2002-ben az erdélyi magyar társadalomtudományos szövegmezô egyik neuralgikus pontja a népességfogyatkozás. Ez nem merül ki az errôl szóló elemzések nagy számában. Elég, ha arra gondolunk, hogy a különbözô szakmai tanácskozásokon, írásokban, a szociológusok nyilatkozataiban a népességfogyatkozáshoz viszonyul gyakorlatilag minden: az oktatási rendszerre, a politikumra vagy az egyházra vonatkozó kutatásoktól a közgazdaságtani elemzésekig és Románia Európai Uniós csatlakozási tárgyalásáig. Ilyen körülmények között mindenképpen szerencsés, ha valaki formális keretet biztosít a vitának. A jelen vita kapcsán a téma majdnem minden szakértôje megszólal. Ez pedig önmagában hordozza egy tisztulási folyamat reményét, ami a hipotéziseken túlmutató konkrét vizsgálat elengedhetetlen feltétele.

Figyelemre méltó, ahogy a tanulmány elsôként azt a közéleti politikai kontextust tisztázza, amelyek a nyolcvanas évektôl kezdôdôen az Erdélyre vonatkozó demográfiai elemzések keretéül szolgáltak. Ebben pedig döntô változások történtek. Ahogy a vitaindító szerzôje írja, az 1977-es népszámlálások nemzetiségi statisztikáihoz való hozzáférést a hatalom korlátozta, ez pedig tág teret hagyott a különbözô jellegû vélekedések terjedésére. Részben ennek volt köszönhetô, hogy a '92-es népszámlálás adatait a magyarországi és erdélyi magyar közvélemény egyaránt gyanakvással fogadta. A vitaindító szerzôje szerint "a romániai népszámlálások eredményeinek vitatása tehát az érdemi válaszra törekvô írások esetében végül is termékenyítô hatású hipotézisnek bizonyult." Lehet, hogy ez részben igaz. Erdélyben azonban a társadalomtudományok mûvelésének és a társadalmi önismeretnek semmiképpen nem tett jót. Azok a tanáriam, akik a kolozsvári szociológia tanszéken megértették velem, hogy a népszámlálási eredmények alapvetôen hitelesek, joggal bírálták ezt. Mindez azonban napjainkra lényegtelenné vált, a 2002-es népszámlálások ugyanis befagyasztották a 2 millió erdélyi magyarról szóló demográfiai narratívákat. E változások már a népszámlálás elôtt is érzôdtek, többek között annak köszönhetôen, hogy Varga E. Árpád magyar nyelven is hozzáférhetôvé tette Vasile Ghetau a romániai magyarság számának alakulására vonatkozó prognózisát.⁸ Önmagában az, hogy a jelen vitaindítóban Ghetau számításai fôszerephez jutnak a román és magyar népességstatisztika közti párbeszédben, elôrelépést jelent. Azt is ki kell emelnem, hogy ez "román részrôl" sem marad viszonzatlan (pontosabban szólva vannak elôzményei). A vitaindító szerzôjét a kolozsvári szociológia tanszék munkatársai felkérték az 1910-es népszámlálást bemutató román nyelvû kötet utószavának a megírására. Ez (legalábbis tudtommal) az elsô ilyen jellegû felkérés, amit egy román munkacsoport egy magyar kutatónak tesz. Úgy vélem, hogy számunkra, erdélyiek számára mindenképp tiszteletet parancsoló és egyben elgondolkodtató, ha valakit magyarországiként ér az ilyen felkérés. Fôleg akkor, ha az erdélyi társadalomtudományok nagy lehetôségét a két (magyar és román) mezônyhöz való sajátos viszonyban látjuk.

Varga E. Árpád a tanulmány elején leszögezi, hogy feladata egy többismeretlenes egyenlet felvázolása, melyben a népességfogyást kiváltó okok szerepelnek. Hármat sorol fel közülük: a természetes fogyást, az elvándorlást és az asszimilációt. Ezzel csak egyetérteni lehet, egy jelentékeny és egy kevésbé jelentékeny észrevétellel.

Bár lábjegyzetben utaltam rá, úgy vélem, hogy Varga a kelleténél kisebb súlyt helyez a regisztráció módjára. Magyari Nándor László írja, hogy "Az adatrögzítés során 1992-ben, akárcsak most, azokat is nyilvántartásba vették, akik idôszakosan nem tartózkodtak lakhelyükön, vagy külföldön tartózkodtak. Változás abban volt, hogy ezúttal az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem vették számításba a végsô népességszám kalkulációjakor"⁹. Valójában azt kell figyelembe vennünk, hogy egyrészt lehet, hogy már 1992-ben kevesebben voltunk, hisz sok esetben olyanokat is regisztráltak, akik hosz-szabb ideje külföldön tartózkodtak, másrészt, hogy a statisztikai veszteség egy része tulajdonképpen egy "dezintegrált, bizonytalan helyzetû populációt jelent, amely úgy van távol, hogy a helyzete teljesen tisztázatlan"¹⁰.

A kijelentés elsô részével kapcsolatban (vagyis lehetséges, hogy már '92-ben is kevesebben voltunk) a vitaindító szerzôjének egy korábbi írásából indulhatunk ki, noha ô maga nem az alábbiakban vázolandó következtetésekre jutott¹¹. Ebben arra kérdez rá, hogy a '92-es népszámlálások kapcsán "hiteles vagy harci statisztikáról" beszélhetünk-e. Ion Iliescu elnököt idézi, aki szerint Erdélyben 1,2 millió magyar van, valamint a Bihar megyei RMDSZ alelnökét, aki szerint "A népszámlálás igen fontos, hiszen legalább tíz évre meghatározza hivatkozási alapunkat. Ha most sikerül kimutatniuk, hogy Erdélyben nem 2,5, hanem 1-1,5 millió magyar él, akkor el vagyunk veszve"¹². Ha elfogadjuk azt az igen valószínû feltevést, hogy a népszámlálási eredményeket a Statisztikai Hivatal nem hamisította meg, akkor a statisztika harci mivolta a népszámlálást övezô közhangulatban volt keresendô. Ez pedig azt eredményezhette, hogy (miként a Vajdaságban ma) nemzeti kötelesség minél több magyart, így a valóságban külföldön lévô családtagot regisztráltatni. 2002-re a közhangulat ilyen irányú nyomása enyhült, másrészt, mint mondottuk, megváltozott a regisztráció módja. A végsô számításból kimaradtak azok, akik több mint egy éve külföldön tartózkodnak. Szerzônk ennek kapcsán nem tesz elég világosan különbséget végleges és ideiglenes elvándorlók között.

A kevésbé jelentékeny észrevétel, a magyar anyanyelvû cigányság disszimilációjára vonatkozik. A szerzô ezzel kapcsolatban úgy véli, hogy a sváb és a cigány disszimiláció az 1977-1992 közötti idôszakkal szemben az általunk elemzett idôszakban nem jellemzô. Véleményem szerint Szatmár és Bihar megyékben beszélhetünk cigány disszimilációról. A sváb disszimilációról mondottakkal maximálisan egyetértek.

Következô észrevételem a tanulmány utolsó mondatára vonatkozik: "Nem szívesen dobálóznék számokkal. De ha e három összetevô megoszlását valamiképpen mégiscsak szemléltetni kellene, akkor sommásan úgy jellemezném - az asszimilációs veszteséget a természetes fogyás és a migrációs hiány együttes nagyságától téve függôvé, ez utóbbira vonatkozó bizonytalan becslésnek pedig az alsó értékszakaszát véve alapul -, hogy azok megközelítôen 5:4:1 arányban viszonyulhatnak egymáshoz. (Számokban kifejezve: a nemzetközi vándormozgalomból adódó hiány 90 ezer, a természetes fogyás 80 ezer, az asszimilációs veszteség pedig ilyenformán 20 ezer körülire tehetô)". A magam részérôl számokkal végképp nem mernék dobálózni, egy dolgot azonban mindenképpen hiányolok, éspedig az asszimilációra vonatkozó módszertani kitételt. A fenti mondat logikája formális szempontból problémamentes: ha elfogadjuk, hogy a fogyást a nevezett három tényezô befolyásolja, akkor a migráció és a természetes fogyás arányainak ismeretében valóban következtetni tudunk az asszimiláció mértékére. Úgy vélem azonban, hogy az asszimiláció mindenképpen önálló kutatási problematika, egy vitaindító tanulmánynak pedig mindenképpen magára kell vállalnia azt a feladatot, hogy az ôt követô szerzôk állításaikat rá vonatkoztatva teszik meg. Tisztában vagyok azzal, hogy a szerzô nemrég egy, az asszimiláció kérdéskörét taglaló igen színvonalas tanulmányt jelentetett meg¹³, vagyis e feltevésemmel vélhetôen egyetért. A szerkesztôk esetleg áthidalhatták volna ezt a problémát azzal, hogy két vitaindító tanulmányt küldenek ki a részvevôkhöz. Szilágyi N. Sándor cikkére gondolok. Tanulmánya asszimilációra vonatkozó észrevételei figyelemre méltóak. Szilágyi N. egyébként az asszimiláció vonatkozásában alsó határnak fogadná el, vagy talán kevesellné is a szerzô 20 ezres becslését. Hangsúlyozom, ezzel nem a vitaindító erényeit akarom elvitatni.

További mondanivalómat, a vitaindító tanulmány szerkezetétôl eltérôen, "hátulról" építem fel. A vitaindító szerzôje ugyanis a tanulmány végén részletezi a népességfogyás településtípus szerinti és részben területi összetevôit. Én most ennek a részletes kifejtésére vállalkozom. Néhol olyan számsorokat is be fogok mutatni, amelyekkel a szerzô esetében már találkozhattunk. A vita szisztematikus olvasóitól ezért elnézést kérek.

Varga E. Árpád elemzése megkezdésekor a fogyás három okát sorolja fel. Én ezeket tényleges vagy faktuális okoknak nevezném. Én most inkább a kontextusokról, vagy, ha úgy tetszik, kontextuális okokról szeretnék beszélni. Az alábbi táblázat megvilágítja, hogy mire gondolok.

Faktuális okok alatt azokat a tényleges szociális és demográfiai történéseket értem, amelyek apasztják a magyar népességet. Errôl beszélünk abban az esetben, amikor egy adott településen, régióban a magyarok tömegesen döntenek a kivándorlás mellett, kezdik nem magyarként identifikálni magukat, nem vállalnak gyereket vagy magas arányban halnak meg.

Kontextuális okok alatt azokat a társadalmi és demográfiai tényezôket értem, amelyek a tényleges okokat valószínûsítik. Elég plauzibilis hipotézis például, hogy olyan településeken, régiókban, ahol a magyarok aránya kisebb, az asszimiláció nagyobb mértékû. Hasonlóképpen a városi közeg asszimilációs és migrációs hatásairól is meg lehet fogalmazni hipotéziseket. Ugyancsak a kontextuális okok közé soroltam a nem magyar népesség számának alakulását, mivel, ha például egy régióból a nem magyar népesség tömegesen távozik bizonyos okok miatt, elképzelhetô, hogy ez a magyar népesség alakulásában is megmutatkozik. A természetes szaporulatról tudjuk azt, hogy az egyazon földrajzi térben élô etnikumok demográfiai viselkedése nem feltétlenül azonos, de amennyiben szociális körülményeik hasonlóak, valószínûsíthetô a hasonulás. Kérdéseim tehát a következôk:

A kontextusok sora folytatható lenne a makrogazdasági helyzettôl a mobilitási csatornák sajátosságáig. E hármat azért emeltem ki, mert a népszámlálás elôzetes és azóta megjelent végleges eredményeit ezek szerinti részletezésben tették közzé. Ezekre vonatkozóan meglehetôsen egzakt válaszokat adhatunk.

Elôrebocsátom, a fentieket egy regressziós modellben foglalom össze. A felhasznált adatokat megye, és ezen belül településtípus szerint tette közzé a Román Statisztikai Hivatal (www.recensamant.ro). A megyénkénti összehasonlításnak van egy olyan elônye, hogy a faluról városra irányuló migrációt nagymértékben (nem teljesen) kiszûri, mivel jó okunk van feltételezni, hogy ez döntôen egyazon megyén belül játszódott le. Ez alól kivételt képez a dél-erdélyi iparvidék. Az itteni népességfogyás egy része nagy valószínûséggel az Erdélyen belüli migrációnak tulajdonítható.

Hosszabb idôtávra kivetítve láthatjuk, hogy Erdélyen a magyarok aránya városon meredeken csökken, míg a községeken belül stagnál. A magyarok erdélyi viszonylatban relatíve magas urbanizáltsági foka valamikor az 1992-es és 2002-es népszámlálások között egyenlítôdött ki. Már 1992-ben is alacsonyabb volt a magyarok aránya városokon, mint községeken. Ez a különbség az utolsó két népszámlálás alatt eltelt tíz évben fokozódott. 1956 és 2002 között az arányszámokra vonatkozó trendvonalak majdhogynem lineárisak. Ezzel kapcsolatban két dolgot érdemes különválasztani:

1. A vizsgált periódus alatt megváltozott az erdélyi magyarok társadalomszerkezete, helyesebben a magyarok Erdély társadalomszerkezetében elfoglalt helye, azzal, hogy a magyarok "kezdetben" relatív magas urbanizáltsági foka 92-re az átlag alá süllyedt. Ez a trend folytatódott 1992 és 2002 között. Ennek nyomán egyre inkább a periferiális jellegû településeken koncentrálódnak.

2. Bár jól látható, hogy e folyamatot az 1989-es rendszerváltozás nem töri meg, világosan kell látni, hogy az egyenes trendvonalak mögött 1989 elôtt és után teljesen más társadalmi-demográfiai folyamatok húzódnak meg. 1990 elôtt egy, a szocialista tömbön belül is kiemelkedôen gyors urbanizációs folyamatnak lehettünk tanúi. A városokra való beáramlás minden etnikum esetén magas volt. Ami a magyarok városokon belüli arányának csökkenését eredményezte, az a román lakosság urbanizációjának nagyobb üteme, valamint a községeken belüli magasabb aránya. 1990 után a városokon a magyarok száma a többi nemzetiségnél nagyobb arányban csökken. Megállapíthatjuk, hogy az urbánus közeg a népességfogyás egyik kontextuális oka.

Látható, hogy a fogyás mértéke igen különbözik megyénként. Átlag alatti értéket kapunk Hargita, Kovászna, Szatmár, Szilágy és Maros, átlag fölöttit Beszterce-Naszód, Bihar, Máramaros, Kolozs, Fehér, Temes, Brassó, Arad, Szeben, Hunyad és Krassó-Szörény megyékben.

A városi magyarok nagyobb arányban fogynak, mint a községiek. Ha ezt az összefüggést megyék szerint specifikáljuk, minden esetben igaznak bizonyul. Vagyis a városiak minden megyében nagyobb arányban fogynak, függetlenül a megye más jellemzôitôl (etnikai arányoktól, a más nemzetiségûek fogyásától). A két arány közti különbség természetesen változhat más tényezôk függvényében.

A szórványhelyzetben lévô magyarok nagyobb mértékben fogytak, mint a tömbben élôk. Az összefüggést megkíséreltem településtípus szerint specifikálni. Mindkét alcsoportra egyváltozós regresszió-elemzést végeztem. Ezt jeleníti meg grafikusan az 5.és 6. ábra:

5. ábra. A városon élô magyarok számának alakulása

6. ábra. A községekben élô magyarok számának alakulása

Ha a regressziós egyenes meredekségét nézzük, kiderül, hogy a magyarok aránya a városi lakosság fogyását határozza meg nagyobb mértékben, bár a községi magyarok fogyása sem független tôle. Míg a városiak esetén csupán a Székelyföldön találunk átlagon aluli értéket, a községekben élô magyarok esetében ehhez még hozzájön Szatmár, Maros, Szilágy, Máramaros, Bihar, Szeben, Kolozs és Brassó megye. Nyilvánvaló, hogy a magyarok megyén belüli viszonylag alacsony aránya a községekben nem jelent automatikusan szórványhelyzetet. A partiumi területek (Szatmár, Szilágy, Bihar) jó része valójában rurális szinten etnikai tömb. Bihar megyét érdemes külön kiemelni. Itt ugyanis a községekben élô magyarok viszonylag kismértékû fogyása mellett a városok (elsôsorban Nagyvárad) magyarsága 20 százalékkal csökken.

Meg kell jegyezni, hogy a magyarok urbanizáltsági foka és megyén belüli aránya statisztikai értelemben nem függetlenek egymástól:

A szórványterületeken élô magyarok urbanizáltsági foka jóval meghaladja a tömbterületekét. Áltag alatti arányban városlakók: Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár és Szilágy magyarjai. A 20 százalék fölötti arányban magyar megyék közül egyedül Bihar volt 1992-ben relatíve urbanizált. 2002-re a városi magyarok fogyása miatt a Bihar megyei magyarok urbanizáltsági foka nagymértékben csökkent.

Mint ismeretes, Erdély lakossága 6,4%-kal lett kevesebb. A nem magyarok Szatmár megyét leszámítva mindenhol kisebb arányban fogytak, mint a magyarok. A nem magyar népesség száma Krassó-Szörény, Hunyad és Brassó megyében apadt leginkább, legkevésbé pedig Kovászna, Maros, Kolozs, Temes és Arad megyében. Az elôzetes közleménybôl kiolvasható számadatokat egy pillanatra elhagyva elmondhatjuk, hogy a népességfogyás a dél-erdélyi nehézipari körzetben (Zsil-völgy, Brassó, Resicabánya) volt a leginkább látványos, a belsô migrációnak köszönhetôen.

Szatmárt leszámítva minden megye "összfogyatkozásából" a számarányuknál nagyobb rész esik a magyarokra. Ez egyes megyékben elképesztô arányokat ölt. Ki kell emelnünk Maros, Kolozs és Bihar megyéket, ahol a "hiány" több mint 2/3-a, valamint Temes és Arad megyéket, ahol fele esik a magyarokra. Kovászna megyében a 104% azt jelenti, hogy míg a magyarok száma csökkent, a többi nemzetiségé nôtt.

A következô regressziós ábra rámutat arra, hogy a magyarok és nem magyarok népességmozgalma az elôzetes adatok alapján statisztikailag független egymástól, nincs a népmozgás megyénkénti értékei között szignifikáns összefüggés. Ha a megye népességmozgalmát nézzük, akkor természetesen más a helyzet. Ezt azonban fölösleges egy regressziós modellbe belefoglalni, mivel abban per definitionem a magyarok is benne foglaltatnak.

A fenti modell valójában összefoglalja az eddig mondottakat.

Az erdélyi magyarság fogyására vonatkozó kijelentést érdemes árnyalni. Erdély egyes magyar közösségei esetében (Székelyföld, Partium egyes részei) a népességfogyás nem haladja meg nagymértékben a regionális átlagot. Máshol (erdélyi nagyvárosokban, Dél-Erdélyben) viszont tényleg drasztikus csökkenéssel állunk szemben.

Az elôbbi ábrákból kiderül, hogy a városi közeg a magyar népességcsökkenés elsôdleges kontextuális oka. Ennél kevésbé hat a magyarok aránya, azonban meg kell jegyeznünk, hogy a két dolog statisztikai értelemben nem független egymástól. A magyar és a nem magyar lakosság demográfiai fejlôdése egymástól független pályákon halad.

Miután rálátásunk van arra, hogy melyek azok a tényezôk, amelyek valószínûsítik a fogyást, rákérdezhetünk arra, hogy milyen tényleges demográfiai folyamatokat indítanak be. Ismét a természetes fogyás - kivándorlás - asszimiláció hármashoz értünk. A kérdés, hogy ezek közül vajon mit és mennyire erôsít fel az urbánus közeg, illetve a szórványhelyzet. Az elemzés elsôsorban az urbánus közegre kérdez rá, hisz, amint azt a 6. táblázat is mutatja, a hiány majdhogynem felét (81 844) nyolc erdélyi nagyvárosban kereshetjük. Azt persze hozzá kell tenni, hogy ez mind tényleges veszteség, hisz a belsô migráció is apasztotta e városok magyar lakosságát.

Elmondhatjuk, hogy Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely és Nagykároly kivételével a fenti városok mindegyikében csökkent a magyarok aránya. Kérdés, hogy miért?

A természetes népmozgalommal kapcsolatban teljesen elfogadhatónak tartom a vitaindító cikk Vasile Ghetaura támaszkodó számítását. Kérdésem, hogy a természetes népmozgalmi adatok miben különböznek megyénként, illetve településtípusonként. Ilyen irányú adataink nincsenek nemzetiségi bontásban. Talán nem érdektelen bemutatni a teljes lakosságra vonatkozó adatokat.

A városi és községi lakosság eltérô arányú csökkenését nem magyarázhatjuk a természetes népmozgalom különbségével. Falun ugyan magasabb a natalitás, de ez a még magasabb mortalitás miatt nem jelentkezik természetes szaporulatként. Vagyis: elvethetjük azt a hipotézist, hogy a városi és falusi lakosság fogyása közti különbséget a természetes szaporulatban keressük. A megyénkénti eltérésekrôl részletesen ír Veres Valér¹⁵. Annyit kell megjegyeznünk, hogy természetes szaporulat tekintetében Dél- és Észak-Erdély között találunk jelentôs különbséget. A dél-erdélyi magyarok nagyobb aránya részben a terület kedvezôtlen népmozgalmi arányaiból adódik.

Mivel a vitaindító tanulmányban nincsenek az asszimilációra vonatkozó módszertani megjegyzések, és a szerzô nemrégiben megjelent tanulmánya sem tárgyalja az 1992-2002 közötti idôszakot¹⁶, Szilágyi N. Sándor e számban olvasható tanulmányához folyamodok, amit volt szíves elôzetesen rendelkezésemre bocsátani. Szilágyi N., illetve a BBTE Szociológia Tanszék munkatársai között kisebb vita alakult ki az asszimiláció-kutatás módszertanát és jelenségét illetôen. A tanszék munkatársai szerint az asszimiláció operacionalizálása problematikus, és mivel egy arányaiban jelentéktelen folyamatról van szó, nem érdemes foglalkozni vele. Szilágyi N. Sándor ebben a vonatkozásban Magyari Nándort idézi: "a népszámlálás elôzetes adatainak olvasata szerint (...) - gyakorlatilag - nincs a kisebbségeket érintô beolvadás"¹⁷. Említhetnénk még Veres Valért, aki ezt ugyanebben a formában nem mondja ki, de a Demográfiában megjelent tanulmányában a népességfogyás 5%-át tudja be ennek a tényezônek¹⁸. Szilágyi N. egyébként (ha jól értem) a vitaindítóban megjelent 15 százalékos magyarázóerôt egy alsó határnak fogadja el. A magam részérôl hajlok Szilágyi N. álláspontjára. Az asszimiláció operacionalizálását és kutatását szükségesnek tartom. A tanszék munkatársainak annyiban lehet igazuk, hogy a kérdés érzelmileg túlfeszített, ami a vizsgálódást nehezítheti.

Nem akarom itt reprodukálni Szilágyi N. gondolatmenetét, néhány dolgot azonban nagy vonalakban mégiscsak szükségesnek tartok vázolni. Szilágyi N. az asszimiláció - amit "egy etnikai, nyelvi vagy felekezeti kritériumok alapján meghatározott csoport létszámának (nem számarányának!) és/vagy reprodukciójának egy másik ugyanolyan kritériumok által meghatározott csoport javára történô csökkenése"-ként határoz meg - három fajtája között tesz különbséget.¹⁹ Ezek: az autoidentifikáció megváltozása, a korábbi heteroidentifikációval nem egyezô autoidentifikáció és az etnikai reprodukció csökkenése más etnikum javára. Ezek meghatározását a szerzô jelen kötetben lévô tanulmánya tartalmazza. Gondolatmenetünk szempontjából lényeges, hogy az autoidentifikáció megváltozása és a heteroidentifikációval nem egyezô autoidentifikáció Szilágy N. szerint a nem magyar anyanyelvû magyar nemzetiségûek között valószínûsíthetô. Az 1992-es népszámlálás anyanyelv/nemzetiség szerinti kereszttáblái megyei bontásban vannak meg:

Ezekre lefuttattunk egy, a fentihez hasonló regressziós modellt, aminek elemei független változókként: a magyarok aránya a megyén belül 1992-ben és a megye magyarságának urbanizáltsági foka 1992-ben:

Amennyiben igaz a szerzô azon felvetése, hogy az asszimiláció e két fajtáját leginkább a román anyanyelvû magyarok között kell keresnünk (és ezzel - véleményem szerint - egyetérthetünk), akkor ez az elsô regressziós ábra tanúsága szerint szórványban és magyar vonatkozásban inkább urbanizált megyékben valószínû. Mint már láttuk, e két tényezô erôsen korrelál. A regressziós ábra második fele azt mutatja, hogy az erôsebb kontextust a szórványhelyzet szolgáltatja. Az urbanizáltságnak nincs ettôl független hatása. Vagyis az urbánus környezet önmagában nem hat az autoidentifikáció megváltozása, illetve a heteroidentifikációval nem egyezô autoidentifikáció irányában. A közöttük lévô statisztikai összefüggés annak köszönhetô, hogy a viszonylag homogén magyar közeget biztosító megyék kevésbé urbanizáltak.

Az asszimiláció harmadik válfaja - Szilágyi N. elemzésében -, az etnikai reprodukció csökkenése egy másik etnikum javára ("magyar anyának nem magyar gyermeke születik"), alapvetôen a vegyes házasságokkal hozható összefüggésbe. Szilágyi N. különbséget tesz a biológiai és etnikai reprodukció közt. A vegyes házasságokból született gyermekek nemzetiségébôl kiindulva korrigálja a magyarok biológiai reprodukciójára vonatkozó arányszámait (amibôl Ghetau, illetve a vitaindító tanulmány szerzôje kiindult). Ezt nem áll módomban megye és településtípus szerint specifikálni.

Ebben a részben sajátosan és talán ide nem illô módon járnék el. Nem kívánok most hozzászólni ahhoz, hogy a román kivándorlási, illetve a befogadó országok bevándorlási statisztikáiból mi olvasható ki, inkább a kontextuális elemzés fonalát viszem tovább. 2002 januárjában részese voltam egy, a TÁRKI Migrációkutató Csoportja által kezdeményezett 2000 fôs, erdélyi magyarokra vonatkozó reprezentatív vizsgálatnak. A vizsgálat a migrációs potenciálra fókuszált. Most a vizsgálat három kérdését szeretném felhasználni. Ezek: "1. Tervezi-e Ön, hogy rövid idôre külföldön vállal munkát (mig1), 2. Tervezi-e Ön, hogy hosszabb idôre külföldön vállal munkát (mig2), 3. Tervezi-e Ön, hogy külföldön telepedjen le (mig3)". Ezek az ún. nyers migrációs potenciál mutatói, amelyeket az elemzés során tovább lehet tisztítani.²⁰ A migrációs hajlandóságból természetesen nem olvashatjuk ki a tényleges migráció arányszámait. Az is igaz, hogy az 1992-2002 közötti értékre bajosan adhatunk akár közelítést is egy 2002-es mérés eredményei alapján. Ennek ellenére elemzésemben nem tartom haszontalannak az eredmények bemutatását. Már csak azért sem, mert segítségükkel az elkövetkezendô évek kivándorlásának forrásvidékét becsülhetjük meg. A következô táblázat a településnagyság, a magyarok településen belüli aránya, illetve e három mutató közötti összefüggéseket mutatja. Az elôbbi két tényezô statisztikai értelemben természetesen az általunk vett mintában sem független egymástól (p=-0,599)

A lépésenkénti regressziót ezekre az adatokra is lefuttatva azt kapjuk, hogy az erôsebbnek mutatkozó heterogén etnikai környezet mellett a település nagyságának csak az utolsó migrációs típus, az elvándorlás esetén van jelentôsége, vagyis ez esetben mondható el biztonsággal, hogy a nagyobb városban élô magyarok mindenképpen nagyobb arányban akarnak elvándorolni függetlenül az adott város etnikai összetételétôl. Persze a szórványhelyzet ezen elhatározások tömegességét fokozza.

A TÁRKI Migrációs Munkacsoportja a nagyvárosokon tapasztalható nagyobb migrációs és külföldi munkavállalási potenciált azzal magyarázta, hogy azok inkább részesei egy globális (tegyük hozzá, legalábbis kárpát-medencei) munkaerô-piaci körforgásnak. A falvak népe ezzel szemben kis helyi, fragmentált munkaerô-piacok részese. E munkaerô-piaci mozgások mellett az etnikus identitások másodrendûek. Horváth István a romániai magyarok Magyarország fele történô mozgását etnikai migrációnak minôsíti. Érvelése szerint ugyanis nemcsak a push, hanem a pull faktorok terén is érvényesülhet az etnikai szelekció. Míg '89 elôtt vagy a kilencvenes évek elsô felében ténylegesen lehetett okolni a kivándorlás miatt a magyarellenes hazai politikát, a kilencvenes évek közepétôl gazdasági (munkaerô-piaci) mozgásról van szó. Ami azonban mégis etnikus, mondja Horváth, mivel a magyarnyelvûség és a magyar identitás egy, a folyamat során igen jól konvertálható kulturális tôke²¹. Ez ad az erdélyi városok népmozgalmának (a pull faktorok irányából) etnikai töltetet, és magyarázza a nagyobb arányú népességvesztést. A másik oldalon az asszimiláció a gazdaságilag viszonylag prosperáló dél-erdélyi térségben - véleményem szerint - szintén munkaerô-piaci mozgásokkal magyarázható. Csak épp ellenkezô irányúakkal. A román munkaerôpiacon ugyanis a románnyelvûség lehet jól konvertálható kulturális tôke, s egyes szegmenseiben a magyar identitás hátrányt jelenthet. Az is érthetô, hogy azok a mobilitási csatornák, amelyek az ilyen típusú munkahelyeket elérhetôkké teszik, szintén jobban elérhetôek városról.

Vagyis: a probléma abban rejlik, hogy az erdélyi magyarok jelentôs része a munkaerô-piaci kihívásokra migrációval vagy asszimilációval válaszol. Ezt a részt pedig leginkább a vegyes vagy erôs román többségû nagyvárosokban kell keresnünk. Más szóval: ezek a nagyvárosok, ahol a magyarok tömegével "nem tudnak mit kezdeni magukkal". Ez pedig, mint láttuk, ahhoz vezet, hogy míg a községekben a magyarok számaránya stagnál, addig a városokban zuhan. A folyamat során megváltozik a magyarok Erdély társadalomszerkezetében elfoglalt helye. Egyre inkább a periferiális településeken, és ami ezzel együtt jár, a kis helyi, fragmentált munkaerô-piacokon koncentrálódnak. Mindez közösségünket egy újabb modernizációs nekilendülés során igen nehéz helyzetbe hozhatja szociálisan, strukturálisan és demográfiailag egyaránt. Ez utóbbival kapcsolatban elég Veres Valér egyre valószínûtlenebbül hangzó kijelentésére utalni: "Ha feltételezzük, hogy a magyarok a többséggel azonos egészségügyi ellátási viszonyok között élnek, márpedig ez így van, mert ugyanazokat a szolgáltatásokat (kórházak, rendelôk, élelmiszerek) veszik igénybe, és ugyanazok az életkörülményeik, akkor a korspecifikus halandósági arányszámok között nem lehetnek lényeges eltérések"²². Nos, véleményem szerint, ha Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely magyar lakossága nagymértékben lecsökken, nem valószínû, hogy a közösség egészének modernizációs foka (pl. egészségügyi ellátása) növekedne. Ez pedig legalább akkora probléma, mint önmagában véve a népességfogyatkozás.

1 Ghetau, Vasile: O proiectare conditionala a populatiei României pe principale nationalitati. Revista de Cercetari Sociale 1996. 1. sz.