Erdély földrajzilag is, néprajzilag is különleges életkeretet jelent, s ez a különleges állapot mutatkozik e terület politikai helyzetében és fejlôdésében is a történelem minden korszakában. Épp a történelmi fejlôdés adott nyomatékos - talán a természeti viszonyoktól indokoltnál is erôsebb - hangsúlyt Erdély különvalóságának. Viszont a történelem arról is tanúságot tesz, hogy ennek a sajátos jegyekkel bíró tájnak és a táj lakóinak élete a nagy egységnek: a Kárpát-medence vagy Közép-Duna-medence életének mindig szerves része volt, s hogy azok a törekvések vagy események, amelyek a nagy természetes egységbôl kiszakítani kívánták, illetve ideig-óráig kiszakították e területet, mindig komoly sebeket okoztak az egész közép-dunai táj politikai, gazdasági és kulturális életében.

A 19. század elejétôl kezdve fôleg a nemzetiségi feszítôerô bolygatta meg e terület belsô életének rendjét. A Kárpát-medencében a másfél évszázados törökdúlás folytán számbelileg megfogyott magyarsággal szemben a perifériákon túlsúlyra szert tett nem magyar nemzetiségek mind erôsebb aktivitásba kezdenek, és fenyegetik az összefüggô természetes táj politikai egységét. Erdélyben a számbeli többségre jutott románok igyekeznek népi erejüket politikai téren is kamatoztatni. Minthogy pedig a románoknak Erdély története kialakításában a 20. század elejéig aktív irányító szerepük nem volt, a tradíciók ereje kevésbé kötötte ôket, azaz szívesen kerestek Erdély politikai státusa tekintetében az addigi fejlôdéstôl eltérô s a természeti erôkkel sem egyezô megoldásokat.

Így magyarázható, hogy Erdélyt 1920-ban az erdélyi román vezetôférfiak a megnagyobbodott román királyság területéhez hagyták kapcsolni, anélkül, hogy saját különleges érdekeinek szolgálatát a legkisebb mértékben is biztosították volna.

Az 1920-ban teremtett új helyzet sem az elmérgesedett erdélyi nemzetiségi kérdést nem oldotta meg, sem az új Románia viszonyait konszolidálni nem volt alkalmas. Viszont a Kárpát-medence politikai egységének erôszakkal való széttöredeztetése olyan feszült atmoszférát teremtett, amelyben minden fejlôdés megakadt.

Erdély államjogi helyzetének rendezése, s ugyanakkor befelé a nemzetiségi ellentétek kiküszöbölése ma tehát újra aktuális és nem legkisebb jelentôségû problémája lett a közép-európai politikának. E probléma megoldásánál pedig elsôsorban a népességi és nemzetiségi viszonyokra kell figyelemmel lenni. De nemcsak az egyes népcsoportok puszta számerejét vagy a területen való elterjedtségét kell tekintetbe venni, hanem azok települési viszonyait, életmódját, társadalmi és kulturális tagozódását, történelmi szerepét - melyben szellemi ereje és politikai alkotóképessége tükrözôdik -, gazdasági helyzetét és felépített gazdasági intézményeit stb. Mindezeket a tényezôket természetesen igen nehéz helyesen lemérni és összehasonlítani. A statisztika adatai csak alapismereteket adnak, melyekbôl más tudományágak segítségével s gyakran csak intuitíve lehet a helyes helyzetképet felépíteni.

Amikor Erdély népességi viszonyainak statisztikai anyagát ismertetjük, meg kell állapítanunk, hogy Erdélyt területileg pontosan meghatározni nem lehet. Az idôk során ugyanis az Erdély néven szerepelt terület jelentôs változásokon ment keresztül. A ma Romániához csatolt volt magyarországi terület jelentôs nem erdélyi részeket is magában foglal (a nagy Magyar Alföld darabjait). Viszont az a 15 vármegye, amelyet a közigazgatás és a statisztika a világháború elôtt mint Királyhágón túli erdélyi területet jelölt meg, elég szûk értelmezése a történelmi Erdélynek. Legjobb tehát, ha ezeket a területrészeket együtt is, de külön-külön is megvizsgáljuk.

A Romániához csatolt egész magyarországi terület terjedelme 103 093km², lakossága 1910-ben 5 257 467 fô volt, ebbôl:

Az 1930. évi román népszámlálás a lakosság nemzetiségét kétféleképpen is megállapított ("anyanyelv" és "faji eredet" alapján), s Erdély területén a következô helyzetet találta¹:

A Magyarországtól elszakított egész területen az 1910. évi népszámlálás 1 661 805 fônyi magyar anyanyelvû lakost talált, kik az összlakosságnak 31,6%-át alkották. Ez a szám 1930-ra leolvadt 1 483 000 fôre, elsikkadt tehát közel kétszázezer fônyi magyar, és elsikkadt a természetes szaporodás eredménye, melynek csak a háború utáni évtized alatt is a román statisztikusok adatai szerint (8,3%-os évi szaporodás) 138 000 lelket kellett kitennie. Igaz, hogy Erdély elszakítása alkalmával 197 000 magyar lakost üldöztek ki e területrôl, de még ennek a veszteségnek a figyelembevételével is 1,6 millión felül kellett a magyarok számának lennie 1930-ban. A terület román lakossága viszont normálisan gyarapodott, amikor 3 206 261-re emelkedett az 1910. évi 2 821 773 lélekszámmal szemben. Ez az eredmény egyben bizonyítja az 1910. évi magyar nemzetiségi statisztika megbízhatóságát, melyet pedig a románok oly élesen támadtak a világháború elôtt és alatt, s melyet - éppen a volt magyarországi nemzetiségek hangos propagandája miatt - a békekonferencián sem fogadtak el. Íme most, két évtized után maga a román statisztika bizonyítja be a régi magyar statisztikai felvételek helyességét, s egyúttal azoknak a túlzó adatoknak valótlanságát, melyeket a magyar bizonyítékokkal szemben a nemzetiségek prezentáltak a konferencia döntô fórumai elé. Ha az erdélyi románok száma 1930-ban is csak 3 206 261, akkor semmi esetre sem haladhatta meg 1910-ben már a 3 211 000 fôt - mint ahogyan a románok 1919-ben állították - és nem lehetett több, figyelembe véve a természetes szaporodás adatait, semmiképpen sem annál az összegnél, amelyet 1910-ben a magyar népszámlálás megállapított.

A román nemzetiségi statisztikában megnyilvánuló tendenciára jellemzô, hogy a magyar elem legerôsebb mértékben a határ menti területeken csökkent , viszont a románok száma és aránya itt emelkedett a legszembeszökôbben. A mai Körös-vidék és Máramaros tartomány területén az 1910. évi népszámlálás szerint 469 986 magyar élt, az egész lakosság 35,7%-a. 1930-ban csak 321 338 magyar származású lakost számoltak meg itt, 23,1%-ot (anyanyelv szerint 378 000 a számuk, 27,2%). Ugyanezen a területen a román lakosság abszolút száma a két idôpont között 706 126-ról 844 411-re emelkedett, aránya pedig 53,6%-ról 60,8%-ra. A magyarság csökkenésének aránya itt 31,6%-os. A Királyhágón túli Erdély területén a magyarság arányszáma 1910 és 1930 között 12,8%-kal csökkent, a Bánságban 16,3%-kal.

A Királyhágón túli Erdély területe 57 804 km², lakossága 2 678 367 fô volt, közülük:

Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad határszéli megyékben a magyarság arányszáma elég magas, viszont a Bánságban és Máramarosban kicsiny. A történelmi belsô Erdély lakosságában a magyar elem számbelileg erôsebb, mint a Romániához csatolt többi területen együttvéve.

A román uralom alatt sem lehetett eltüntetni azt, hogy a Magyarországtól Romániához csatolt terület különálló darabokra oszlik. Használják az Erdély (Transilvania) elnevezést általánosságban az egész területre is, de a hivatalos statisztika 3 provinciát ismer (Erdély, Bánság, Körös-Máramaros vidék) s a különbözô közigazgatási felosztásokban és tervekben is kiütközik a területrészek különállása.³

A nemzetiségek eloszlása Erdély területén igen kusza. Csak egyetlen egy megyében találunk 90%-nál nagyobb többségben egy nemzetiséget. Ez Udvarhely székelyföldi megye, ahol a magyarság aránya 95,4%-os. 75-90%-os túlnyomóan egy nemzetiségû többségû megyét 6-ot találunk. Ezek közül 4 román többségû (Fogaras, Hunyad, Alsó-Fehér, Szolnok-Doboka), 2 magyar többségû (Csík, Háromszék). 50-75% közötti arányban alkot többséget a románság 9 megyében (Krassó-Szörény, Torda-Aranyos, Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Szeben, Arad, Szilágy, Máramaros); a magyarság 2 megyében (Maros-Torda, Szatmár). 5 megyében teljesen kevert a lakosság, abszolút többsége egyik nemzetiségnek sincs (Temes, Torontál, Brassó, Kis-Küküllô, Nagy-Küküllô). Mindez a régi magyar közigazgatási beosztás szerint számítva. A román megyebeosztás több jelentôs eltérést hozott, s így a megyék nemzetiségi képét is jelentôsen befolyásolta. Az egész, Romániához csatolt magyarországi terület megyéinek nemzetiségi képe az új román közigazgatási beosztás szerint 1910, 1921. és 1930. években az 1. sz. táblázat szerint alakult.⁴

Forrás: az 1910. és 1920. évekre a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal községi lapjai. 1930-ra Dragomir: La Transsylvanie roumaine et ses minorités ethniques. Bucure^sti, 1934.

De a megyéken belül is a nemzetiségi eloszlásnak és keveredésnek legkülönbözôbb - s néhol egészen bizarr - változatait találjuk. A nagyobb városok még jobban komplikálják a helyzetet, ezek 1910-ben szinte kivétel nélkül (és nagy részben még ma is) magyar többségûek voltak, viszont legtöbbjüknek közvetlen környezete idegen volt.⁵

Erdély lakosságának vallásfelekezetek szerinti megoszlása még kevésbé egyöntetû képet ad, mint a nemzetiségi megoszlás. Az egy-egy nemzetiségi csoporthoz tartozó lakosok három-négyféle vallásfelekezethez tartoznak; ami a lakosság etnikai jellegét tovább variálja, de egyúttal nagy jelentôséggel bír ez a körülmény az egyes nemzetiségek kulturális és nemzeti szervezkedéseinek szempontjából is. A valláserkölcsi téren már meglévô kész keretek a nevelési és mûvelôdési tevékenység számára segítséget nyújthatnak. Nemzeti szempontból e keretek jól felhasználhatók ott, ahol az egyes egyházak hívôi nemzetiségileg homogén csoportokat alkotnak, nehezebb a helyzet, ha különbözô nemzetiségû lakosok tartoznak ugyanazon egyház kebelébe.

Erdélyben a nemzetiségi és vallási keretek egészben véve nem fedik egymást, de igen sokszor fedik helyileg, egy-egy vidéken. Csík megye magyarjai úgyszólván mind római katolikusok; Maros-Tordáé nagy többségben reformátusok; Brassó, Szeben, Nagy-Küküllô, Kis-Küküllô megyék (Szászföld) németjei túlnyomó többségükben evangélikusok, Temes, Torontál és Arad megye (Bánság) németjei majdnem mind római katolikusok; Beszterce-Naszód, Szolnok-Doboka, Kolozs megye románjai nagy többségükben görög katolikusok, a déli román megyéké görög keletiek. A másik oldalról nézve a dolgot: az unitárius és református vallás hívôi, bárhol lakjanak, szinte kizárólag magyarok Erdélyben; a görög katolikus egyház hívôi nagy többségben románok (Máramarosban rutének is), a görög keletiek szinte kizárólag románok (a Bánságban szerbek is), az evangélikusok kevés kivétellel németek.

A magyar nemzetiségû lakosok közül 1910-ben 688 205 volt református vallású (41,40%); 642 858 római katolikus (38,70%); 127 808 izraelita (7,70%); 79 090 görög katolikus (4,80%); 68 125 unitárius (4,10%); 40 114 evangélikus (2,4%); 13 351 görög keleti (0,8%) és 937 egyéb felekezethez tartozó (0,1%). Az 1930. évi népszámlálásnak sem részletesebb felekezeti adatai, sem a nemzetiség és vallás kombinatív adatai mindeddig nem ismeretesek.

Ha nem elégszünk meg a nemzetiségek általános erômérlegének ismeretével Erdélyben, hanem részletesebben vizsgáljuk a résztájak nemzetiségi képét, igen változatos viszonyokkal találkozunk. Vannak határozott magyar jellegû tájak, vannak erôs többségben román lakosságú tájak, van egy elég határozott - bár már korántsem tiszta - szász vidék, s vannak mindezen kívül nagy kiterjedésû vegyes vidékek, ahol 2-3 vagy még több nemzetiség keveredik egymással, néha úgy, hogy a községeken belül is kevert a lakosság.

Magyar jellegû tájak. 1. a Székelyföld; 2. a magyar-román határvidék; 3. Szilágyság; 4. Kalotaszeg. E kifejezetten magyar jellegû, azaz túlnyomó magyar többségû területek kiterjedése 25 000 km² 1 250 000 lakossal, kiknek 79%-a magyar. Ezeken az összefüggô magyar területeken kívül számos apróbb magyar sziget van Erdély területén szétszórva. Ilyen szigetek az idegen etnikai környezetben élô erdélyi magyar városok is. A magyarság többi része vegyes nemzetiségû jellegû területeken lakik.

A románok két nagyobb foltban lakják túlnyomó többségként Erdély területét. Egyik összefüggô román terület délrôl nyúlik ék alakban a Bihar-hegység felé. Fogaras, Szeben, Hunyad, Krassó-Szörény megyék és Bihar megye déli része tartoznak e területfolthoz. Itt kb. 32 000 km² területen a román lakosság 83%-os többségben van. E terület legnagyobb része erdôs hegyvidék, ahol a románok hegyi pásztor és földmûvelô foglalkozásuknak megfelelôen szétszórva élnek. Népsûrûsége e tájaknak sokkal kisebb, mint a magyar többségû területeké. Nagyobb népességcentrumok e vidékeken nincsenek, a gazdasági és forgalmi központok már magyar vagy vegyes lakosságú területekre esnek.

Jóval kisebb a másik román területfolt. Ez Erdély északkeleti határa felôl (Máramaros, Beszterce) nyúlik a Szamos völgyén keresztül, mindinkább összeszûkülve szintén a Bihar-hegység felé. Kb. 13 000 km² területen 430 000 román nemzetiségû lakos él itt 76%-os többségben. Ez tehát nemzetiségileg kevésbé tiszta terület, a más nemzetiségû (elsôsorban magyar) lakosság közel negyedrészét teszi az összlakosságnak. Más jellegûvé teszi e román területet az is, hogy a románok itt túlnyomórészt görög katolikus vallásúak, míg a déli román terület lakói görög keletiek.

Olyan nagyobb kiterjedésû német jellegû terület, ahol a német lakosság arányszáma 70-80% volna - mint a fent felsorolt magyar és román vidékeken - Erdélyben nincs. A Bánság is, ahol az erdélyi németség számban legnagyobb csoportja él, s a Szászföld is, ez a régi német településterület inkább vegyes lakosságú területek közé volna sorozható.

A Bánság a legtipikusabb kevert vidék Erdélyben. Temes-Torontál megyék Romániához csatolt részein 7900 km² területen 524 000 fônyi lakos él.⁶ Ebbôl 205 000 német (39,1%), 177 000 román (33,7%), 88 000 magyar (16,7%) s még szerb és egyéb nemzetiségû lakos is jelentôs számmal akad.

Kisebb területû, de erôsebben német jellegû vidék a Szászföld, ez két részre különül: Szeben megye egy része és Nagy-Küküllô megye jelenti az egyik, a Barcaság a másik, kisebbik részt. Együttvéve e két terület kb. 5200 km² kiterjedésû, lakosszáma 273 000, ebbôl német 126 000 (46,2%); román 109 000 (40,2%); magyar 29 000 (10,7%). Beszterce vidékén élnek még nagyobb számban szászok, de kb. 41 000 fônyi, s nem is eléggé összefüggô területen élô tömegük elvész a körülöttük levô román tengerben.

A román-magyar vegyes vidékek közül legjelentôsebb az Erdélyi Medence területe. 9400 km² területen 640 000 lakos él itt. A románok 364 000 fôvel többségben vannak, a magyarok száma 225 000 fô, arányuk 35,2%. 35 000 német és 16 000 egyéb nemzetiségû lakos is él itt. A terület etnikai képe mozaikszerûen kevert. A magyar vagy a román többségû községek nem alkotnak összefüggô nagyobb területeket, csak egymással váltakozó szigeteket. De alig van olyan község, amelyben ne találnánk meg mindkét nemzetiséget. A gazdasági és forgalomi gócpontokban itt is mindenhol a magyarságot találjuk többségben. De a mûvészeti emlékek, ôsi iskolák, könyvtárak, intézmények is mind az erdélyi magyarság kultúrájáról beszélnek itten. A magyarság volt e terület társadalmi és politikai életének, közigazgatásának megszervezôje és irányítója Erdély története folyamán mindvégig. De nemcsak fôszereplôje volt a magyarság Erdély e központi területe politikai, kulturális és gazdasági életének, hanem fô szenvedôje is. Vezetô szerepének megfelelôen a magyarság a maga bôrén vállalta cselekvéseinek kockázatát, és elsôsorban a saját testével állt helyt földje, hazája védelmében. A belsô politikai harcok is a magyarság erejét emésztették, míg érintetlenül hagyták a politikai szerepet nem játszó román jobbágyságét. Így jutott a 18. és a 19. század számtalan megpróbáltatása után az Erdélyi Medencében a románság a magyarsággal szemben számbelileg kedvezôbb helyzetbe.

A másik nagyobb kiterjedésû vegyes román-magyar vidék a nyugati határ mentén már tárgyalt magyar öv mögött húzódik kb. 7000 km² területen félmillió lakossal. A románok többségben vannak, de a magyarok arányszáma is jelentôs (másfélszázezer lélek, több mint 30%). A németek és más nemzetiségû lakosok arányszáma 10% fölé emelkedik ezen a területen. E terület helyzetének jellemzésére ismerni kell annak különleges földrajzi helyzetét. E vegyes magyar-román nyelvterület annak az egybeláncolódó magas hegységsorozatnak a Nagy Magyar Alföld felé nézô nyugati lejtôin húzódik végig, amely az Erdélyi Medencét nyugat felé határolják. E hegysorozat középrészét a Bihar-hegység hatalmas erdôs tömbje alkotja, amelyen keresztül nyugat-kelet irányban jól használható közlekedési út nem vezet keresztül. Légvonalban kb. 150 km hosszú áttöretlen elválasztó falat jelent ez a hegység észak-déli irányban a Magyar Alföld és az Erdélyi Medence között. E természetes bástyavonulat nyugati lejtôin lakó románoknak semmi érintkezésük nincsen a hegység keleti lejtôin és az Erdélyi Medencében élô román fajtestvéreikkel. Mozgási lehetôségeik kizárólag a Magyar Alföld felé vannak, amelyre megélhetésük tekintetében is szorosan rá vannak utalva. Bár az 1920. évi határ-megállapításoknál a Magyar Alföldbôl is Romániához csatoltak egy elég tekintélyes szegélyt, az a rész mégsem látszik elegendônek arra, hogy a hegyvidék szükségleteit kielégítse. Fôleg azért sem, mert az új politikai határ az Alföld szélének ezt a sûrûn lakott és igen élénk lüktetésû gazdasági életet élô részét valósággal megbénította. A Bihar hegyvidék nyugati lejtôinek román lakossága emiatt a világháború után igen kedvezôtlen helyzetbe jutott. Az állandó politikai nyugtalanság és szociális elégedetlenség jellemzi 20 év óta e terület lakosságát, s a román kormányok több ízben próbálták már külön akciókkal a kedvezôtlen helyzetet enyhíteni.

Érdemes egy pillantást vetni a három fô nemzetiségnek települési viszonyaira és Erdély területén való eloszlására is. A magyarság települése elég egyenetlen. A nagyobb magyar vidékeken kívüli magyar centrumok megfelelô hinterland nélkül sokszor elég magányosan állnak. A románok települése egyenletesebb. Az apró román falvak és a nem román községekbe települt románok csoportjai behálózzák a terület jelentôs részét. Viszont nincsenek komoly, nagyobb centrumaik. E falusi telepek mindenesetre nagyobb állóképességgel rendelkeznek, mint a hatalom kezének jobban kitett városi tömegek. Ebbôl a szempontból az erdélyi románság védettebb helyzetben volt a régi magyar uralom alatt, mint ma a magyarság, eltekintve attól, hogy olyan elnyomó és kifosztó tendenciák, mint ma, a kormányhatalom és többségi nép részérôl a magyar uralom alatt nem érvényesültek.

A településbeli különbségekben azonban minôségbeli különbségek is rejlenek, s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni éppen ma, amikor szeretik a nemzeteket és népeket pusztán számmal mérni. Egy-egy vidék életében, s ezeken keresztül az ország életében is a városi kimûvelt lakosság tízezreinek mindenesetre nagyobb súlya van, mint számban ugyanannyi falusi lakosnak. Akár a politikai, akár a közigazgatási, kulturális vagy gazdasági élet irányítását vesszük is, kimûvelt emberfôkre szükség van, s a városi lakosság nemcsak igények és életmód terén, hanem a munka terén is több vagy magasabbrendû értéket termel, mint ugyanannyi vagy számban több falusi. Az élet természetes rendjének mutatkozik a városodás folyamata, amelynek révén a falusi lakosság kirajzó csoportjai nemcsak lakóhelyet és foglalkozást változtatnak, hanem társadalmi pozíciót is és - egyedeikben különbözô gyorsasággal, de néhány generáción át tömegeikben is - megteszik az utat a városi munkásosztálytól az önálló iparosok vagy vállalkozók, vagy a szellemi foglalkozásúak osztályáig. Bármennyire becsüljük és értékeljük tehát az egészséges, életerôs falusi népet, nem szabad abba a hibába esnünk, hogy egy-egy népcsoport mérlegelésénél minôségkülönbségeket az egyes népcsoportok belsô rétegzôdése szerint ne tegyünk. Az erdélyi magyarság sokkal nagyobb mértékben városlakó, mint a románság. (Az erdélyi román lakosság 10,2%-a lakott 1930-ban a városokban, a magyar lakosság 29,1%-a.) Ebbôl származnak hátrányok is (így különösen a jövôben várható számbeli gyarapodás tekintetében), de vannak ennek a körülménynek elônyei is, és feltétlenül módosítja ez a körülmény a magyar és a román lakosság puszta számerejének összehasonlításából kitûnô népi-erômérleget.

A lakosság városi és falusi rétegzôdésérôl és ennek különbözô erdélyi nemzetiségek szaporaságára gyakorolt hatásáról beszélve térjünk át a szaporasági viszonyok rövid ismertetésére. Románia lakosságának természetes szaporodási arányszáma magas, viszont Erdély lakosságának szaporodása közepes. Sajnos, a román demográfiai kiadványok csak néhány évre vonatkozóan közölnek nemzetiségi adatokat, s azt sem olyan részletezéssel, hogy kontrolljukra valamilyen mód volna. A román demográfusok néhány évvel ezelôtt egy-egy év születési és halálozási adataiból kiindulva nagyszabású tudományos és politikai propagandát kezdtek a bel- és külföldi közvélemény meggyôzésére arra vonatkozólag, hogy Romániában és Erdélyben a román lakosság annyival magasabb szaporodási arányt mutat fel a más nemzetiségek, s különösen a magyarok és a németek felett, hogy ez a körülmény elôbb-utóbb a nemzetiségi erôviszonyok teljes eltolódására, sôt a magyar lakosság kipusztulására fog vezetni. Minthogy egy-egy év adataiból demográfiai jelenségek vizsgálatánál nem lehet általános szabályszerûségeket kiolvasni, s minthogy a román demográfiai közlemények nemzetiségi részletezésû szórványos adatai nem bírnak elegendô hitellel, megpróbáltuk a népszaporodási viszonyokat nemzetiségi tájanként vizsgálni: vagyis szembeállítani egymással a 80-90%-os magyar területek szaporodási viszonyait a 80-90%-os román területekével, éspedig 10-15 éves periódusokra vonatkozólag. Az eredmény a következô:

E táblázatból kitûnik, hogy a színmagyar területek lakosságának szaporodása Erdélyben felette áll a túlnyomó román többségû területek szaporodásának, sôt felette Erdély egész lakossága átlagos szaporaságának is. A román nép tehát Erdélyben nem szaporább, mint az összefüggô magyar területek népe, a szaporodási viszonyoktól tehát nem lehet várni, hogy a régi román királyság területének kétségkívül még ma is erôsen szaporodó román népe szorítaná le a magyarság arányszámát Erdélyben azáltal, hogy oda bevándorol, vagy rendszeresen betelepíttetik. A világháború után eltelt 20 esztendô alatt ugyanis ezt az áttelepítést minden eszközzel szorgalmazták a román kormányok, de csekély eredménnyel. Erdély területe ugyanis sokkal passzívabb, semmint a termékeny oláh síkságokról jelentôsebb román csoportokat tudna magához vonzani és azoknak megélhetést nyújtani. Éppen ellenkezôleg, Erdély területérôl volt sokkal nagyobb arányú bevándorlás a régi román királyság területére az elmúlt 20 év alatt.

Más kérdés az, hogy a városi lakosság szaporodásának alacsony volta Erdélyben inkább okoz kimaradást a nagyobb mértékben városlakó magyar lakosságnál, mint a román lakosságnál. Ha azonban a vidék népfejlôdése egészséges, akkor a városi népesség természetes fejlôdésének stagnálása nem okozhat belátható idôn belül túl nagy eltéréseket egész Erdély nemzetiségi képében.

A városokról szólva meg kell említenem egy, az erdélyi magyarság települési viszonyaiból származó nehézséget. Az életerôs és népfölösleget adó magyar vidékektôl Erdély nagy magyar városai elég messze, és nem mindig a természetes vándorlások irányában fekszenek. Ezért van az, hogy a magyar vidékek elvándorló népfölöslege idegen városokba megy, ahol a második vagy harmadik generációban már könnyen asszimilálódik. Különösen a Székelyföldet éri e folyamat által állandóan nagy vérveszteség. A Székelyföldrôl 10 évenként 30-35 000 ember vándorol el - amint az a természetes és tényleges szaporodási adatokból kitûnik - fôképp a Regátba. Ha ezeket az elvándorló pompás magyar tömegeket magyar városok felé lehetne irányítani, nemcsak az idegen néphez való asszimilációtól mentenénk meg ôket, hanem nagyban erôsíteni és fejleszteni lehetne velük e magyar városokat.

A Székelyföld hét városának (Brassótól eltekintve) 1920-ban együttvéve mindössze 76 738 lakosa volt. 1920-tól 1930-ig ez a lakosszám 11 500 fôvel emelkedett. Ez a mérsékelt emelkedés majdnem teljesen a természetes szaporodásnak és a román tisztviselô- és katonabetelepítéseknek köszönhetô. A székelyföldi városok (Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Szászrégen, Kézdivásárhely, Csíkszereda) tehát a székely falvak elvándorló népfeleslegét felvenni - legalábbis a román uralom elsô évtizedében - képtelenek voltak. Egyedül Brassó városa az a Székelyföld szélén, amely az elvándorló székelyeket nagyobb számban befogadni és foglalkoztatni tudja. A székely kivándorlásnak ez a város az elsô állomása. De megtartani Brassó sem tudja a székely falvak népfeleslegét. 1920 és 1930 között Brassó lakossága 18 899 fôvel szaporodott (1920-as lélekszám 40 335). Ez a szaporodás kb. fele annak a tömegnek, amely ugyanezen idô alatt a Székelyföldrôl elvándorolt. De ebben a szaporulatban jelentôs részt tesznek ki a román bevándorlók és betelepített tisztviselôk is. Brassó tehát csak átmenô állomása a székely kivándorlásnak, de nem megkötôje. Mindenesetre a Székelyföld közelsége többséghez juttatta a magyarságot Brassóban, ebben az ôsi szász városban. S a magyarság az újabb utánpótlások révén a román uralom alatt is tartja többségét Brassóban.

Érdekes variációját mutatja a város és falu népességi problémáinak egy nemzetiség sorsára való hatását Erdély szász lakosságának helyzete. A szászok elsôsorban városaikban, jelesül Nagyszeben és Brassóban élték ki nemzetiségi életüket. Városaik mintaszerû szervezetekkel szolgálták a szász vidék gazdasági, kulturális, politikai és egyéb érdekeit. A szász falusi vidékek, a magyar vidékekkel ellentétben, igen alkalmasan feküdtek ahhoz, hogy saját városaikat emberanyaggal táplálják. Minthogy azonban a szász falusi lakosság szaporodása már hosszú ideje nem olyan, hogy jelentôs népfeleslegeket termelhetne, a szász városokban és környékükön mind nagyobb teret kap a magyar (Brassó) és román (Nagyszeben) elem. E tipikus német városok így lassan kivetkôznek eredeti nemzetiségi jellegükbôl.

Az erdélyi románok városproblémája viszont abból áll, hogy nincsenek igazán román tradíciójú és jó helyzetben levô olyan központjaik, ahol egész Erdélyre szóló jelentôségû népi, gazdasági és kulturális gócpontokat fejleszthetnének. Eddig legalább nem sikerült nekik. A román többségû városok lélekszáma Erdélyben mind néhány ezer körül mozog. 1910 és 1930 között sem találunk bennük komoly népességfejlôdést. Gyulafehérvár lakossága 1910-tôl 1930-ig 11 616-ról 12 457-re emelkedett; Karánsebesé ugyanezen idô alatt 7999-rôl 8838-ra; Belényesé 4223-ról 4294-re. Még "legnagyobb" a fejlôdése Balázsfalvának, amely 3667-rôl 4716-ra növelte lakosságát 1910 és 1930 között.⁷

*

Végigtekintve az itt nagy vonásokban ismertetett adatokon, azt látjuk, hogy Erdély néprajzi viszonyai igen tarka és sok helyi sajátságot és problémát rejtô képet adnak. Annak tehát, aki e terület sorsával s azon a ma annyira aktuális nemzetiségi kérdés rendezésével foglalkozik, igen alaposan bele kell merülnie e viszonyok részletes tanulmányozásába annál is inkább, mert a néprajzi kép tarkaságát komplikálják bizonyos belsô erôk és tulajdonságok, vagy a terület gazdasági és kulturális sajátságaiból táplálkoznak, s amelyeket statisztikailag lemérni vagy térképen ábrázolni nem lehet.