A Magyar Párt politikáját aggodalmas bírálatban részesítôk csoportja 1926. szeptember 26-án Kolozsvárt értekezletre gyűlt össze. Ez a csoport felelôsségének teljes tudatában a következôket állapította meg:

Az erdélyi magyarság nyolc esztendô komor megpróbáltatásai közt különbözô módszereket változtatva megépítette szervezetét és bevonult a cselekvô politika mezejére, hogy a természeti törvényekben, a nemzetközi szerzôdésekben gyökerezô jogát a szabad népélet viteléhez kivívja. A magyar kisebbségi nemzet - a világ legtürelmesebb és legtisztább szándékú népeleme - ma is a politikai jobbágyság, a harmadosztályú állampolgárság állapotában van.

Ennek az állapotnak két oka van.

Az egyik a többségi társadalomnak átöröklött bizalmatlansága, mely ahelyett, hogy a kisebbségekben rejlô erôket az állami felépítés munkájába állítaná a pártélet harcaiban, vagy áldozatul dobja, vagy áldozatul kéri a kisebbségi jogokat.

A másik ok a Magyar Párt erôtlen konstrukciója és vezetése, mely eddig érthetôen eredménytelen maradt. Mentôl nagyobb a külsô nyomás, mentôl meddôbb a belsô állapot, annál inkább kell minden népi erôt mozgósítani. Kisebbségi életünk organizálásának és vezetésének szervi hibája, hogy a háború elôtti közigazgatási és politikai elveknek, valamint módszereknek elavult hagyományaiból merít, melyek a liberálisabb életszemlélet és az állami gondoskodás feltételein épültek. Ezek pedig ma a múlté. Most egyéb forrásra nem számíthatunk, mint önmagunk anyagi és szellemi erejére, a többségi nemzet nemes indulatú elemeinek támogatására, valamint az európai közöny lassú elolvadására. A kisebbségi szervezetnek tehát a paraszti, az iparos, a kereskedô, a szellemi és történeti osztályok olyan tömör közületének kell lennie, amelyben mindenki megtalálja a közös érdekek számbavételét, amely mindenkinek kötelességeket és jogokat szab ki, amely valósággá teszi végre a tömegek újszerű politikai beiskolázását és kisebbségi megadóztatását, mely természetessé és nem elviseltté teszi a szigorú pártfegyelmet, és amely minden tag vállára tudja helyezni a felelôsség megfelelô hányadát. A mélybôl a magasba épített pártszervezet, amely dolgozik és engedelmeskedik, természetesen azt követeli, hogy a vezetôség minden alkotó elem fizikai létét is kifejezze, és a szabad kibeszélés, a termékeny bírálat számára kapuját állandóan nyitva tartsa. Az ilyen szervezet az erôk hatalmas tömegére hivatkozva kellô súllyal léphet fel, és az államhatalommal szemben gerincesen a törvényes módozatoknak nemcsak tiszteletével, hanem kiaknázásával is, de mindenkor a még érzékeny bizalmatlanság tapintatos számbavételével nyomatékosabban kívánhatja a kisebbségi jogok teljességét.

Fájdalmasan állapítjuk meg, hogy ilyen igényelt Magyar Pártunk még mindig nincsen. Nincs meg az összetartozandóság és kellô együttérzés tudata, nincs meg az általános érdekközösség, és ezért nincs megbízható pártfegyelem és felelôsségérzés. Mindenekfelett pedig nincs komoly áldozatkészség. Lehetetlen nem utalnunk arra, hogy az életerôs kisebbségi szervezetek mindenütt az okos és higgadt demokráciák szellemében fejlôdtek, és csak ezzel érhetik el azt az életformát, amely a kisebbségek számára kívánatos. Maga a pártvezetôség is szükségét látja a szervezeti szabályzat átépítésének. Táruljanak ki egészen a kapuk, és így az erdélyi magyarság egész tömege a munkára hajlamos reform, a jogos bírálat szelleme vonuljon be, és szakítsa végét annak az állandó vádnak, hogy a Magyar Párt csak a töredékmagyarság képviselete, és még látszatát se keltse saját néptömegei és a román állam, valamint a közvélemény felé, hogy a bíráló vita és a belsô ellenzék már a puszta létével pártviszályt, nyílt polgárháborút és vészes forradalmat, szóval turáni átkot jelent.

Fájdalmasan állapíthatjuk meg azt is, hogy a párt az elôjelek szerint súlyos politikai vereség elôtt áll, hiszen az elômérkôzéseket máris elveszítette. Tulajdonítható ez fôképp annak, hogy új politikánk nem azt az imponáló erôt képviselte, amitôl a román közvélemény jogosan tarthatott, mert a biztató választási nagyhangulat majdnem egészen elpárolgott és utána kínos személyi nehézségek ütköztek elô.

A belsô erô hiánya és a kifelé egyre jobban mutatkozó balsiker tárgyilagos vizsgálódásainak alapján akkora elégedetlenséget halmozott fel a magyar kisebbségi élet minden szárnyán, minden foglalkozási ág kebelében, természetesen leginkább a haladó városi polgárság lelkében, amekkora még nem volt sorsunk nehéz nyolc éve alatt. A magyar kisebbségi közéletet kettôs veszedelem fenyegeti: az egyik az érdektelenségben való megkövülés, a másik pártszakadás. Szent meggyôzôdésünk, hogy a román közélet súlyos nehézségei között még sokáig csak egy Magyar Párt szerepelhet, és e tragikus pillanatokban, mikor bejutva a törvényhozásba naponként tantalusi kínokat szenvedünk, inkább mint valaha van szükség egy erôteljes és átfogó Magyar Pártra, amely megingathatatlan egységben, és így a lélekben is egyesített tömegek friss energiájuktól felvillanyozva, az államhatalommal szemben hangsúlyozottabban és szilárdabban kérheti a legsürgôsebb jogok végrehajtását. Csak így tudjuk megakadályozni úgy az érdektelenség, mint a pártszakadás veszedelmét.

Célunk tehát nem személyi harc vagy robbantás, hanem hamisítatlanul egységes és egyetemes Magyar Párt, valamint az idôszerű magyar politika megteremtése.

E szent és jóakaratú megállapításunk alapján a történeti felelôsség teljes vállalásával kolozsvári értekezletünkbôl a következô kívánságainkat terjesztjük a pártvezetôség elé:

I. A párt átszervezendô és a lehetô legszélesebb alapra fektetendô. Tehát azok a kisgazdák, városi iparosok, kereskedôk és a szellemiség tagjai, akik úgy érzik, hogy csak névleg, vagy esetleg nem is tagjai a pártnak, és annak mindennapi életében így nem is vesznek részt, a pártéletbe akár érzelmi alapon, akár érdekeik felkarolása által a megfelelô intenzitással vonassanak be. A disszidensek visszalépése lehetôvé teendô.

II. A szervezeti szabályzat már ezt a célt szem elôtt tartva alkottassék meg. Ennek megfelelôen a hivatalos tervezet félretételével egy bizottság küldessék ki új tervezet kidolgozására, amely bizottságban paritásosan részt kérünk.

III. A párt elnöksége és az Elnöki Tanács egészíttessék ki az elsô pontban lefektetett irányelvek szemmel tartásával.

IV. Az elnöki tisztség egyelôre egy évre töltessék be, amíg a párt az elsô pontban írtak figyelembevételével megfelelôen kiegészül.

V. Minthogy az elsô pontban írtak csak ezután válhatnak valóvá, adassék meg a meghívás útján és kivételesen a jog értekezletünk érdeklôdô tagjainak a nagygyűlésen való részvételre.

VI. A paktumhelyzet mai állásáról megfelelô tájékoztatás adandó a nagygyűlésen.

Kérjük, ezen kívánságainknak teljes terjedelmükben az Elnöki Tanács ülése elé való terjesztését, és állásfoglalásukat nekünk néhány napon belül és mindenesetre legalább négy-öt nappal a gyergyói gyűlés elôtt írásban közölni. Meg vagyunk róla gyôzôdve, hogy mozgalmunkkal az egyetemes magyar kisebbségi érdekeket szolgáljuk, és hogy az Elnöki Tanácsot is ez a törekvés hatván át az Elnöki Tanáccsal való barátságos együttműködésünk biztosítva lesz. Esetleg személyes megbeszélésre készséggel állunk rendelkezésre, és e célból kiküldött megbízottaink: dr. Kecskeméthy István, dr. Krenner Miklós, Tabéry Géza, dr. gróf Toldalaghy Mihály, dr. Weisz Sándor.

Kiváló tisztelettel:

Kolozsvár, 1926. szeptember 26-án

Dr. Krenner Miklós, dr. Kecskeméthy István, Tabéry Géza, Toldalaghy Mihály gróf, dr. Weisz Sándor, dr. Zima Tibor, Balázs István, Zágoni Szabó Mihály, Berki József, dr. Bernád Ágoston, Zágoni Dezsô, Tarnóczy Lajos, Kovács Miklós, Deutschek Géza, dr. Koleszár Jenô, dr. Kapdebó Szilárd, Réthy Károly, Cseh József, dr. Bölöni Zoltán, dr. Szent-Iványi József, br. Bornemisza János, ifj. Csiszár Lajos, Kós Károly, gróf Teleki Ádám, Varga Gyula, Desbordesz Ernô, Fejér Dezsô, dr. Ugron András, Betlendi Márton, dr. Székely István, Török István apátplébános, Wenczel Miksa, Tamási György, dr. Molnár Dénes, dr. Czeglédy Miklós, Bakács Miksa, Reinhardt Gyula, Tabéry Géza, Orbán Balázs, Erdélyi Elemér, dr. Vitályos Géza, dr. Fábián László.

Írásban jelentették csatlakozásukat:

Dr. Gaál Alajos, dr. Makkai Domokos, dr. Leitner Mihály, Kun Richárd, Nagy Sándor, Kincs Gyula és Antalffy Endre.

* Forrás: Krenner Miklós magánhagyatéka - Országos Széchényi Könyvtár