Quod bonum, felix, instum sit ...

Arad, szept. 1. Sokáig tusakodtam, van-e jogom, hogy nyílt levéllel forduljak a magyar kisebbségi politika különbözô csoportjainak vagy árnyalatainak vezéreihez? Nem igénytelenségem tudata tartóztatott, hiszen a kisebbségi nyomorban a jelentéktelen szavának is van nyomatéka, hanem az a keserű tudat, hogy a politikai kezdeményezéseimet komor fátum keresztezi, s talán már a jóhiszeműség sovány kísérete is elpártolt tôlem. Tiszta elemekbôl kovácsolt eszméim csak pillanatokig világítottak, mint a rakéták, de nem tudtak úgy gyújtani, mint a hívogató tűz. A tusának az lett a vége, hogy a súlyos pillanat lélektani kényszerének engedelmeskedek. Úgy érzem, kötelességem a nehéz helyzetben háborgó történeti raptusnak engedelmeskedni. A szónak, mely tetteket akar felrázni, el kell hangzania, hátha tevékeny visszhangot ver abban a távolban, amelyet a kétség gyötrô pillanataiban sívó pusztaságnak képzelek. Rövid kívánok lenni, már csak az Ellenzék lakonikus erejére való tekintettel is. Komor kisebbségi életünk szelleméhez is talál a magatartás határozott és dísztelen szűkszavúsága. Tömören szólva aggasztónak találom a magyar kisebbségi politika állapotát. Mintha kezdettôl fogva hibás lett volna elgondolása és kifejezési módja. Az elsô évek kényszerű passzivitásában nem mutattunk elég hôsiséget és önfeláldozást. A korai aktivitásban elegendô szervezettséget, kitartást és bölcsességet. A Magyar Párt nem tudta készen, türelmesen, áldozatosan megrendíteni tömegei lelkületét, és mintha tömege egyre jobban távolodna tôlük. Az érdektelenség, közöny folyton növekszik, az önsegély és általános vitalitás meredeken zuhan alá. Szétállón átmentett erôink java hamvába hull. Nemcsak a hatalom borzasztó súlya, hanem az összetartás bomlása is napról napra fokozza sorvadásunkat. Önként kell bezárnunk iskoláinkat. Üzletek, műhelyek, pénzintézetek pusztulnak el, újságok némulnak el. Az egyén vonaglik. A hajtó hô elpárolgott, régi politikai és felekezeti hibáink kisszerű torzsalkodásai képviselik a hamis élénkséget. Mikor Genfbe mentünk, nem a szenvedés tragikus fenségével jelentünk meg, mikor Bukarestbe hívtak, ügyetlenül botorkáltunk oda. Képesek voltunk csak átmeneti hatalommal és színpadi fegyverekkel díszített hamis hôsökkel összeölelkezni, de elmulasztottuk a kölcsönös bizalom és okos megértés szellemében megnyerni a román politikai hatalom igazi akrobatáit. Jobb kezünket adtuk a balkéznek és az ellenzéki gyöngeséget szegeztük a lenyűgözô erô vasfala elé. Rendszerünk volt a kisszerű pártharc folytatása, az igazi szervezettség elodázása, az egyéni önzés akaratlan sugalmazása a szellemi és anyagi mozgósítás henyeségével, a politikai bakklövések kínos szenvedélye. De terméketlen volna most minderrôl tovább perelni. A fôbenjáró gond abban van, hogy újrakezdjük, amit rosszul és ezért balsikerrel csináltunk.

Újra kell kezdenünk, mint a birkózónak, akit még nem bírtak le véglegesen, és talpraszökik, hogy friss védelemre kelljen. Soha talán kedvezôbb idôpont nem volt az átcsoportosításra, soha a termékenyebb felbuzdulásra. A belpolitikában egyre nagyobb tisztulás mutatkozik a kisebbségi problémák felfogása tekintetében. Románia belsô nyugalma és külpolitikai helyzete egyaránt követeli a kisebbségi kérdés nyugvópontra juttatását. Ez a rendezés a nyugalom, biztonság, hitel, építés, megerôsödés egyik alapvetô feltétele. Az amerikai követelménynek a múlt ôszön való megnyilatkozásától kezdve a legutóbbi interparlamentáris gyűlésig egyre hatályosabban elôtérbe lépett a kisebbségek megnyugtatásának grandiózus érdeke. Kitérni nem lehet többé, annál kevésbé, mert éppen Romániának volt alkalma kritikus pillanatokban megállapítani és elismerni, saját törzse egy részének rovására is, hogy a kisebbségek szolidaritása és lojalitása a sorsukká lett új helyzettel szemben szinte meseszerűen nagy és fokozott. Sajnos, még észrevehetôen konkrét rendelkezésekben nem tapasztaljuk a természetes követelményeket, mert úgy látszik, még mindig inkább számítanak a kisebbségek hibáira, mint erényeire. De a kisebbségi törvény napirendre jutása el fogja dönteni a lappangó húzódozást. Ennek e törvénynek a nemzetközi megállapodások szellemében és a kisebbségekkel való megegyezés útján becsületes megalkotása a mostani kormánynak mellôzhetetlen kötelessége, belsô és külsô hitelének polaris feltétele. Ha kijátszás volna a célja vagy megvalósulása nem történne meg, jóvátehetetlen erkölcsi csapást, nem kívánt kötelességet zúdítana mindenkire. A végzetes tragédiák felébresztése igazi ellentétben van az idôvel.

Az óriási jelentôségű állomáson a kisebbségeknek imponáló jelentôséget kell képviselniök. Az egyes csoportok menetelhettek eddig külön oszlopokban, de a cél elôtt csak egyesülten vonulhatnak fel. Meg vannak-e a biztosítékok erre a mi oldalunkon? A nagy felelôsség parancsából azt kell mondanom, hogy nincsenek meg. A lelkiismeretes vizsgálat csak azt állapíthatja meg, hogy a magyarság éppen e fontos pillanat küszöbén részekre szakadóban van. Differenciálódik, amikor össze kellene fognia és mikor életbevágó érdekek igazán nem követelik még a különbözô utakra való elbúcsúzást. Nekem az egységes, demokratikus magyar párt a vezérlô eszmém. Nincs most idô ennek bôvebb megindoklására. De ki kell jelentenem, hogy viszont nem ítélném éppen tragikusnak, ha több magyar párt volna, nyíltan és régtôl fogva is meg vagyok gyôzôdve, hogy a sarkalatos kisebbségi kérdések megoldása után bekövetkezik majd a feleslegessé váló pártegység felszámolása. Ámde most súlyos baj volna a több magyar párt, és így erôk elvonása a közös nagy munkától. És mégis, a kedvezôtlen folyamat már megkezdte morajlását. A néppárt ki akarja bontani zászlaját. Földműves párt ideája is kavarog. A kereskedôk szervezkedése nem pártmozgalom ugyan, de könnyen azzá válhat. A reformcsoport keserűsége és elégedetlensége súlyos és jogos.

Kérdem a magyarság különbözô csoportjainak kiváló vezéreit, nem volna-e helyes, bölcs és nagyszerű még egyszer, halálos komolysággal megkeresni a közös érdekek lehetôségét, és összefogni minden magyar erôparányt? Az okos és termékeny demokrácia alapján, minden réteg égetô követelményeit összeegyeztetve, a mindent átfogó szerveket elveinek megállapításával, személyi garanciák biztosításával és kölcsönös jóakarattal bizonyára meg lehet kötni a treuga deit, és véget vetni a már egyes pontokon nyílt, másutt még lappangó magyar polgárháborúnak. Talán a nagy feladat küszöbén el lehet földelni a régi sérelmeket, és hatalmas akarattal fölszítani, aztán egyesíteni az egész, igazi, legkisebb gyökérszálban is pihenô magyar erôt? Röviden elôterjesztem indítványomat: Üljön le a zöld asztalhoz jótét lélekkel Bethlen György a Magyar Párt elnöke táborkarával, Bernády György a reformisták barátja, Bárdos Péter a kisgazdák szószólója, Kós Károly a néppártiak lelke, Kun Richárd a kereskedôk vezére, Orbán Balázs a disszidensek képviselôje, Weiss Sándor a szellemi munkások, Zima Tibor az iparosok nevében. Keressék meg a megnyugtató és egyesítô kibontakozás útját, ha még lehetséges. De ezt az utolsó próbát meg kell kísérelni. Ezt parancsolja mindannyiunknak szigorú hivatása, amit a kisebbségi sors életünkbe írt. Ha nem sikerül, a végzetes felelôsség is egyaránt mindannyiunkat kötelez. A közlelkiismerethez fordulok: ébredjen és cselekedjen, amíg el nem késünk. Úgy érzem, az egész egyetemünkre néz, a velôkig ható pillantással a történelem könyörtelen szelleme. Cselekedjünk úgy, hogy bátran és nyugodtan nézhessünk vissza szúró szemébe.

* Forrás: Ellenzék, 1927. szeptember 4. 1. o.