A település adminisztratív szempontból Magyarkaján községhez tartozik. A község 1992-ben 43, 2002-ben 36 százalékban volt magyar nemzetiségű. Vajdakamarás a maga 1992-ben 1044, majd 2002-ben 924 lakosával a község legnépesebb települése, ugyanakkor talán fokozottan periférikus helyzete miatt nem községközpont. Vajdakamaráson az utóbbi tíz évben a helyi szinten kisebbségben lévô román lakosság a magyarságnál nagyobb ütemben fogyott. A magyarok száma 1992-ben 949, 2002-ben 841. A románok 94-en, illetve 53-an voltak.

(b) A szociológia szempontjából a konverzió kontextusa érdekes, amely egyrészt produkálja a krízishelyzetet, másrészt a vallási prediszpozíciót kialakítja. A szociológiai típusú konverzióelméleteket a krízishelyzet jellege szerint csoportosíthatjuk. Ezzel kapcsolatban Kiss Dénes azt húzza alá, hogy ezeket semmiképpen nem szabad mechanikus oknak tekintenünk, hisz a vallási prediszpozíció nélkül nem vezetnek konverzióhoz. Anélkül, hogy itt ismertetnénk a különbözô elméleteket elmodhatjuk, hogy Kiss Dénes az anómia-, valamint a depriváció-elméleteket használja az elemzések során. Az anómia-elméletek olyan eseteket tárgyalnak amikor a konverziókat valószínűsítô krízis makro-társadalmi jellegű. A társadalom morális rendjének felborulása, a különbözô mélyreható strukturális, gazdasági változások, háborúk során. A deprivációelméletek szerint a valamilyen csoporttal szembeni (szubjektíve átélt) hátrányos helyzet hajlamosít a konverzióra. A bizonyos csoportokkal szembeni depriváció gazdasági, társadalmi, pszichológiai vagy szervi. Minket természetesen a társadalmi és gazdasági depriváció érdekel elsôsorban.

Az empirikus elemzésben az anómia-elméletekhez kapcsolható, amikor Kiss Dénes a makro-társadalmi események hatását követi végig a konverziók alakulásában. Eszerint Mezôfelében a húszas-harmincas évek szórványos konverzióit a második világháború után (1944-1945) követi az elsô nagyobb megtérési hullám. Ekkor a felekezet nyilvántartásai szerint elsôsorban hadiözvegyek tértek át. A következô megtérési hullámok 1952-ben (a kollektivizálás alatt) és a '90-es évek elején figyelhetôk meg. Annyi mindenképpen megállapítható, hogy mindhárom esetben az áttérési hullám társadalom-történeti kontextusa valamilyen, az addigi viszonyokat radikálisan átrajzoló folyamat (ha úgy tetszik, átmenet).

Megállapítható az is, hogy úgy a fenti "krízishelyzetekben", mint a "konszolidáltabb idôkben", a nôk hajlamosabbak a megtérésre. A megtért nôk igen tetemes része özvegy. Itt a társadalmi deprivációt kognitív szinten feloldó megtérés egyben egy támogató hálózatba való bekapcsolódást is jelent.

Vajdakamaráson, mint utaltunk rá, nem végeztünk a Mezôfeleihez hasonló szisztematikus és módszertanilag jól-strukturált elemzést. Terep-tapasztalataink azonban hasonló helyzetet valószínűsítenek. A helyi elbeszélések szerint az elsô adventisták az elsô világháború idején és utána jelentek meg, a református lelkész szavaival "elvadult idôkben". Ekkor elsôsorban olyan fiatalasszonyok tértek meg, akiknek férje a fronton szolgált, vagy a háborúban meghalt. Ezt a népszámlálási adatok is valószínűvé teszik. Ennél jelentôsebb áttérési hullámról tudósítanak a második világháborút megidézô narratívák. Ezek egyike arról számol be, hogy a fronton szolgáló tizenvalahány vajdakamarási katona szorult helyzetben fogadalmat tett, hogy amennyiben élve hazakerülnek, kikeresztelkednek adventistának. Mind a tizenvalahányan hazakerültek, és megtartották a fogadalmukat. A narratívát a saját megtéréstörténetét mesélô idôs adventista férfi adta elô. A közösség dinamikája szempontjából fontos, hogy ez esetben fiatal férfiakról van szó. Ezt az esetet leszámítva Vajdakamaráson is a nôk áttérése jellemzôbb a teljes periódusban. Elmondhatjuk, hogy az özvegység, illetve az alkoholista férj két igen hajlamosító tényezô.

Annyit tehát Vajdakamarás esetében is feltételezhetünk, hogy az adventista felekezet megjelenésében a makro-társadalmi változások, válságok játszottak szerepet. A konvertiták pedig általában valamilyen szempontból deprivált csoportokból kerültek ki. Az adventista felekezet kialakulásakor inkább hátrányos helyzetű rétegeket vonz. Ez a hátrányos helyzet azonban, mint látni fogjuk a késôbbiek során, alapvetôen megváltozik, eltűnik.

(1) Az életmód, gazdálkodás szempontjából fontos, hogy a településen kívüli munkavállalás terepmunkánk idôpontjában nem volt jellemzô. A városi munkahelyre való ingázást a közlekedési viszonyok lehetetlenné teszik. Külföldi munkavállalót a kérdezett száz család egyikében sem regisztráltunk. Sokan voltak viszont olyanok, akik hosszabb-rövidebb idejű városi munkavállalás után tértek vissza a faluba. Domináns a munkaerô településen belüli felhasználása. Négy gazdálkodási formát különböztettünk meg. Ezek: önellátásra irányuló paraszti gazdálkodás, a nagybani állattartás, a gépi bérmunkával egybekötött nagybani földművelés, illetve a vállalkozásszerű kisipari tevékenység.

Az önellátásra irányuló paraszti gazdálkodás, eredményeink szerint, a vajdakamarásiak mintegy kétharmadára jellemzô. A szakirodalomból e típus jól ismert. Jellemzôje a pénzfolyamatok minimális jelenléte és a saját célra történô diverzifikált termelés. Az önellátó gazdálkodás ideáltípusként kezelendô. Egy családot annál inkább jellemez, minél kisebb részben elégíti fogyasztását a piacról, és minél kevésbé használ pénzt. Másként minél több fogyasztási cikket termel meg és minél kisebbek a pénzbevételei. Kérdôívünkben egyrészt alapvetô élelmiszerekre kérdeztünk rá, másrészt arra, hogy a család csak piacon kielégíthetô (pénzbe kerülô) fogyasztását mennyire redukálja. Ennek alapján kategorizáltuk a családokat.

A nagybani állattartás, illetve a bérmunkával egybekötött földművelés kb. egy-egy tucat családra jellemzô. Azt kell kiemelnünk, hogy az elôzô típussal szemben üzletszerű formákról van szó. A gépi bérmunkával egybekapcsolt földművelést az teszi lehetôvé, hogy az egykori, Magyarkajánnal közös TSZ gépállománya szinte teljes egészében vajdakamarásiak tulajdonába ment át. A szolgáltatásszerűen mezôgazdasági munkát vállalók nemcsak a faluban ("önellátóan") gazdálkodókat elégítik ki, hanem a környezô falvakban is vállalnak munkát.

A kisipari tevékenységgel foglalkozók általában formális vállalkozási engedéllyel rendelkeznek (családi vállalkozás). Tipikus tevékenységek a műanyagfröccsentés, kisebb fa-, illetve fémeszközök, kalapok és kötöttáru gyártása. Terepmunkánk (1999) elôtt néhány évvel "autóbontók" is működtek, ami szintén ebbe a csoportba sorolható. Ezek a műhelyek Dacia típusú személygépkocsik Magyarországról való áthozatalára, feljavítására, illetve egészben vagy alkatrészként való értékesítésére szakosodtak. Az autóbontó műhelyek ottjártunkkor már nem üzemeltek. A kisipari tevékenységek viszont 40-50 családnak nyújtottak megélhetést.

(2) Gazdálkodási formák és vallásosság. Az önellátásra berendezkedett paraszti gazdálkodás jórészt a reformátusokat jellemzi. Természetesen ebbe az is belejátszik, hogy a református népesség erôsen elöregedett. A nagybani állattartók között reformátust elvétve, a kisipari tevékenységgel foglalkozók és a nagybani mezôgazdasággal foglalkozók között egyáltalán nem találtunk reformátust. Kitűnt továbbá, hogy a mezôgazdasági gépekkel rendelkezô református háztartások száma minimális. Az adventista géptulajdonosok nekik, illetve a környezô településeken élôknek nyújtanak gépi-munka szolgáltatást.

A kérdôíves felmérésbôl kiderül az is, hogy a gépkocsik számát, a lakás méretét és komfortját, valamint a háztartási gépekkel való ellátottságot tekintve a református és az adventista háztartások között óriási eltérések vannak (ez utóbbiak javára). Ez abban az esetben is igaz, ha a megfelelô korosztályokat hasonlítjuk össze.

(3) Érdekes tanulságokkal járt a "példaértékű személyekre" vonatkozó kérdésünk is. A református papot leszámítva kizárólag 40-60 év közötti adventista vállalkozók kerültek a presztízshierarchia élére. Azokat soroltuk ide, akiket legalább öt kérdezett nevezett meg. Ezek között kb. 10 adventista vállalkozó volt, egy pedig a református pap. Az adventista vállalkozókat reformátusok is szép számmal említették. A presztízshierarchia ilyen elrendezése önmagában is érdekes. Egyrészt megállapíthatjuk, hogy nincs két (egy adventista és egy református) presztízshierarchia. Másrészt, míg a reformátusok közül hivatalánál és tekintélyétôl a pap emelkedik ki, addig adventista oldalon inkább egy jól meghatározható életmódot megjelenítô csoport. A csoport által képviselt modell pedig úgy tűnik, nemcsak az adventisták, hanem a reformátusok számára is kívánatos.

A továbbiakban arra a kérdésre keresünk választ, hogy milyen tényezôk járulhattak hozzá ahhoz, hogy az adventista közösségen belül, amely eleinte, mint láttuk, a hátrányos helyzetűek (depriváltak) "gyűjtôhelye", hogyan termelôdhetett ki egy olyan csoport, amely a település egésze számára kívánatos és követendô. Ezek után pedig arra kérdezünk rá, hogy ezek a folyamatok hogyan hatottak vissza magára az adventista közösségre.

A kérdôíves vizsgálat után a presztízshierarchia élén lévô sikeres adventista kisiparos vállalkozókkal készítettünk interjúkat. Ez alapján próbáljuk meg körülírni a csoport történetét, stratégiáit. Problémafelvetésünk a vallás és a sikeresnek mondható társadalmi (modernizációs) pálya közti összefüggésre közvetve kérdez rá. Inkább a strukturális tényezôk hatására fogunk figyelni, kevésbé arra, hogy az adventista tanban milyen motivációk rejlenek.

Mindenekelôtt azt kell megjegyezünk, hogy az új vallási mozgalmak megjelenésének a Mezôséghez hasonló elmaradt (deprivált) térségekben modernizációs szempontból szelektív hatása is lehet, ha a konvertiták olyanok közül kerülnek ki, akik szubjektíve átélik saját deprivált mivoltukat és alternatívákat keresnek. Az új vallási mozgalom maga is modernizációs alternatívaként jelentkezhet e leszakadó vidékeken, ami nemcsak a deprivált, hanem egyben a változtatásra hajlamosabb csoportokat "szívja magába". Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy elemzésünk nem az adventista közösség egészére, hanem annak egy sikeres és egyben a falu életében elôtérben lévô csoportjára vonatkozik. Nem minden vajdakamarási adventista családra húzható rá az a modernizációs sikertörténet, ami az elbeszélések nyomán kibontakozott.

Interjúinkból kiderült, hogy a kérdezett kisiparos-vállalkozók szerint "vállalkozásuk" története a hatvanas évek második felében kezdôdött. Addig megítélésük szerint a falu társadalmi struktúrája vallási szempontból szimmetrikus. Mindkét csoport több-kevesebb sikerrel a hagyományos paraszti gazdálkodással próbálkozott. A hagyományos stratégiákat, amelyek az egyes paraszti rétegek szerint különböztek, a kollektivizálás törte meg. Interjúalanyaink egy része úgy nyilatkozott, hogy a kollektivizálás késztette arra, hogy új stratégiákat próbáljon ki.

Ez a társadalomtörténeti kontextus (amelyben a rendszer egyszerre kollektivizál és szélesíti ki az életlehetôségeket az oktatási rendszerben és az ipari munkában való részvétel lehetôségével) az adventisták esetében sajátosan érvényesült. A szombatnapra vonatkozó tilalom ugyanis kizárja az ipari munkavállalás és az oktatásban való részvétel lehetôségét. Interjúalanyaink elmondták, hogy a kollektivizálás emiatt volt katasztrófális hatással az adventista közösségre.

A hatvanas években tehát az adventisták kimaradtak a szocialista típusú modernizációs mozgás fôáramából, és amennyiben életesélyeiket stabilizálni akarták, valamilyen rést kellett találniuk a "rendszer" falán. A kisegyház közösségszervezô ereje minden esélyt megadott arra, hogy ezek az erôfeszítések nagymértékben összehangoltak legyenek.

Az esélyt interjúalanyainknak a Fogyasztási Szövetkezet (Cooperativa de Consum) jelentette. Ezzel kapcsolatban tudjuk, hogy helyi kirendeltségei a múlt rendszerben igen változatos tevékenységet folytathattak. Falvakon egyrészt monopóliumot élvezett a helyi kereskedelemben (a kezében volt a bolt és a kocsma), másrészt viszont kisipari termelést is folytathatott. Ez esetben a termelô formálisan a Fogyasztási Szövetkezet alkalmazottja, aki egy szerzôdésben rögzített darabszám legyártása után fizetést kap. A kötelezôen legyártott termékmennyiség legyártása után azonban az alapfizetés korlátlanul növelhetô. A termékek értékesítése a fogyasztási szövetkezet feladata.

Interjúalanyaink elmondták, hogy a fogyasztási szövetkezetnek való termelés a gyakorlatban sok szempontból vállalkozásjelleget öltött. Persze ez sajátos: a hiány a közepette működtetett vállalkozások voltak. Többször elmondták, hogy az értékesítés a gyakorlatban jobbára a termelôre hárult. A megrendelôk felkutatása életbevágó volt, mert ha a megrendelôk nincsenek, akkor a termelés leáll. Szintén a vállalkozásjelleget erôsíti, hogy a termelôeszközök magánkézben voltak, így a termelés beindítása a termelô kockázata volt. Az induláshoz szükséges tôkét általában a család adta össze, egyes esetekben a tágabb (vallási) közösség is mobilizált erôforrásokat. A termelés volumenének növelése külsô munkaerô bevonását követelte meg, ami a kisipari termelôt kvázi-munkaadóvá tett. Ezek figyelemre méltó és ritka jelenségek voltak a hetvenes-nyolcvanas Romániájában.

A hiány és ezzel együtt a kereslet fokozódása az a tényezô, ami lehetôvé tette a fogyasztási szövetkezet esetleges megkerülését. Ha Vajdakamaráson nem tudott, vagy nem akart eleget tenni az üzletbonyolításban vállalt kötelezettségeinek, így ez a feladat is a termelôkre hárult. A szövetkezet megkerülése aktivizálhatta a hírhedt "18-as" (vagyonfelszámolási törvényt), amire a településen több alkalommal sor került. Az ezzel szembeni stratégia a termékdiverzifikáció és a lehetô legtöbb csatornán való értékesítés volt, ami átláthatatlanná tette a tranzakciókat. Ezenkívül megjelennek olyan tevékenységek (ezekbe nem fektettek energiát, épp csak fenntartották), amelyekre nem vonatkozott könyvelési kötelezettség (Vajdakamaráson ez leggyakrabban a méhészet), így ebbôl lehetett eredeztetni a jövedelmeket.

Az idôszak országos szinten olyan jellegű vállalkozások felfutásának az ideje, amelyeket tulajdonképpen a piaci viszonyok hiánya tartott életben. Az, hogy e gazdálkodási formában az adventista kisiparosok nagy számban sikeresen részt tudtak venni, a közösség által a tagoknak nyújtott különleges "ellátmánynak", a földrajzilag szerteágazó kapcsolathálónak és a megnövekedett területi mobilitásnak volt köszönhetô.

Az adventista népesség esetén a földrajzi mobilitás már a tárgyalt periódus elôtt megnôtt, a gyülekezetlátogatások formájában. A jelenséget a plauzibilitási struktúra fogalmán keresztül magyarázhatjuk.

A gyülekezetlátogatások amellett, hogy a plauzibilitási struktúrát fenntartották átrajzolták az addig helyi szinten szervezôdô személyes kapcsolathálókat, és megváltoztatták, kitágították az egyének számára a mentális térszerkezetet, lebontva a hagyományos értelmezési horizontot, amely nem igen tekintethetett túl a falun. A tér az adventista gyülekezet számára kitárul. Az új térreprezentáció plauzibilitását pedig éppen a mobilitás csoportos volta, helyi gyülekezeten belüli átbeszélhetôsége szavatolja. A kapcsolathálózat térbeli kiterjedésével jár az is, hogy a vendégek elszállásolása családoknál történik, ami a személyes kapcsolatok képzôdését teszi lehetôvé. Interjúinkból kitűnik, hogy az elszállásolás távolról sem véletlenszerű. Jószerével ismerôs családok látogatják meg egymást csoportos formában. Így a vallási alapú kapcsolattartás mellett teret nyer a gyülekezetlátogatás személyes jellege. Beindul az egyéni mikro-networkok térbeli dekoncentrációja az adventista közösségen belül.

Ebben a sajátos, a redisztribúció réseiben létezô, a hiányt kihasználó, kvázi piaci világban a kapcsolatok, az információk szerepe döntô fontosságú volt. És itt volt felbecsülhetetlen szerepe annak a földrajzilag tagolt kapcsolathálózatnak, amelyet, mint láttuk, a vallási világkép megóvásának az igénye hívott életre, majd (ne feledjük, hogy még mindig az Erdélyi Mezôség közepén vagyunk) megváltoztatta (kitágította) a mentális térszerkezetet és kapcsolathálózatokat. A hálózat hirtelen gazdasági értékre tett szert, a gazdasági jellegű információáramlás csatornájává vált. Ez hihetetlenül megnövelte a hiánygazdálkodás feltételeihez való adaptáció képességét. Az adventista hálózaton belül napok alatt elterjedt a sikeres gazdasági-technikai megoldások receptje, az értékesítés lehetôségeirôl szóló információ. Ez hatékony és gyors átállást tett lehetôvé egyik termékrôl a másikra. Az értékesítés is többé-kevésbé összehangolt volt.

Látható, hogy a McGuire- féle tipológiában a szekta ellentéte nem az egyház, hanem a felekezet. Ez azt húzza alá, hogy a szekta és az egyház között vannak közös vonások. Mindkettôre igaz, hogy kizárólagos legitimációra törekszik, vagyis önmagán kívül nem ismer "más utat az üdvösséghez". A felekezet ezzel szemben elfogadja az osztott legitimációt. Ennek igen szemléletes példája Erdélyben a négy bevett vallásfelekezet osztott legitimációja, amit maguk az érintett történelmi egyházak, ha dogmatikailag, nem praktikusan mindenképpen elismertek. Szintén hasonlóság, hogy úgy az egyházias, mind a szektás vallásosság diffúz, vagyis az élet egészét igyekszik maga köré szervezni. Ezzel szemben a felekezetek elfogadják az élet szent és profán momentumokra való elkülönülését (vasárnapi templomjárás). Megkülönbözteti ellenben az egyházat a szektától, hogy azt a felekezethez hasonlóan a szakértôi csoport (papság) laikusoktól való elkülönülése jellemzi. A szekta ideáltípusában nincs laikusok/klérus megkülönböztetés. Ehelyett a szekta minden tagtól (Weber kifejezésével élve) vallási virtuozitást kíván. További különbség a társadalommal való pozitív, illetve negatív viszony. Végiggondolva (az egyház esetében) a társadalommal való pozitív viszony és a legitimáció kizárólagossága között ellentét állhat fenn, mégpedig egy plurális, szekularizált társadalomban. Ez arra világít rá, hogy egyházias vallásosság igazából csak ott lehet, ahol az egyházi tanításoknak domináns szerepük van. Egy dominanciáját elvesztô egyház vagy felekezet lesz (mint Erdély történelmi egyházai), vagy szekta. Elemzésünkben a kultusz fogalmának nem jut szerep, annyit elmondhatunk róla, hogy leginkább a népi (vagy újabban a "populáris") vallási gyakorlatok, rítusok egy részét jellemezhetjük így. Erdélyben legszemléletesebb példája a csíksomlyói búcsú kapcsán gyakorolt Mária-kultusz.

Az adventista közösség tehát, ahogy mondtuk, a fent leírt strukturális mozgások következtében elindult a felekezetesedés útján, vagyis a McGuire- féle tipológiában a "mellékátló mentén felfele csúszott". Soroljuk fel pontszerűen, hogy melyek ennek az elemei:

- Az adventista kapcsolathálózatban, ami a plauzibilitási struktúrát fenntartotta, szekuláris (gazdasági) információ jelenik meg. Emellett a kényszerű nyitás a hatósági emberek, gazdasági egységek vezetôi irányában konkurens világképek jelenlétét is megengedi a hálózaton belül. Ezeket valószínűleg még inkább fenyegetôvé (terjedésüket hatékonnyá) tette, hogy magas presztízzsel rendelkezô csoportok (vállaltvezetôk) képviselték, illetve olyanok, akitôl a közösségek egzisztenciális értelemben függtek (hatósági emberek). Ezekkel az emberekkel elengedhetetlen volt a szívélyes viszony. E változások nyomán a vallási hálózat végsô soron gazdasági hálózattá alakul.

- Emellett a gazdasági prosperitás egy közösségi szintű státuseltolódást jelentett, ami a szekta eredeti társadalmi bázisának megváltozásához vezetett. Ilyen esetben az átkeresztelkedôk hagyományos forrása elapad. A vallási közösség utánpótlása, amennyiben nem talál új társadalmi bázist, a gyermekek belsô szocializációjára szorítkozik. A vallásba való beleszületés szintén a felekezeties vonásokat erôsíti. Vajdakamaráson a konverziók nem apadtak el teljesen, azonban új formát öltöttek. Domináns forma a házasság általi konverzió. Ez pedig arra utal, hogy a konverzió jellege is alapvetôen átalakult. Sok esetben már nem a deprivációra adott válasz, hanem mobilitási csatorna.

- A felekezetesedést segítette elô a két egyház közötti viszony megváltozása is. A nyolcvanas évekre tehetô református részrôl egyfajta nyitás, ami csökkenthette a világ ellenségességének képzetét és egyben a közösség radikális elkülönültségét. A változás nyilvánosan konfirmált tantételek közti hangsúlyeltolódásban ragadható meg. Református részrôl egyre kevésbé jellemzô az adventista egyház szekta mivoltára történô utalás, az adventisták részérôl egyre ritkább a kizárólagosságot hirdetô üdvtan hangoztatása.